Diós István - A Szentek élete

* Niszibisz, 306. + Edessza, 373. június 9.

Efrém korának Egyháza hatalmas ellenfelekkel állt szemben: az antik pogányság hanyatlóban volt, de még egyáltalán nem tűnt el, sőt Hitehagyó Julianus császár idejében még egyszer megmutatta hatalmát. A Mezopotámiában ősidőktől fogva otthonos asztrológia a keresztényekre is hatással volt. A gnózis számos híve élt, különösen Edessza környékén, ahol már egy századdal előbb eredményes toborzást végzett számára Bardazian és fia, Harmoniosz. Az Egyházon belül pedig színre lépett az arianizmus. Igaz ugyan, hogy a távoli Egyiptomban keletkezett és a niceai zsinat (325) elítélte, de ezzel még nem adta meg magát. Ezeken kívül buzgó misszionáriusok igen hatásosan terjesztették a manicheizmust, mely a szomszédos Perzsiában alakult ki. Mani többnyire szír nyelven írt könyveit Efrém honfitársai minden nehézség nélkül megértették. Ugyanabban az időben évtizedeken át elkeseredett határháborúk folytak Róma és a perzsa birodalom közt, főleg azóta, hogy II. Snapur -- Efrém kortársa, Róma engesztelhetetlen ellensége, a keresztényüldöző -- vette át a kormányzást. E háborúk folyamán Efrém hazája, Niszibisz több ostromot is elszenvedett, s végül 363-ban, Julianus veresége után, a perzsák kezébe került. Ez Efrém életében is fordulatot hozott.

Efrém 306-ban a mezopotámiai Niszibiszben (ma Nusaibin Délkelet- Törökországban) született, mely akkoriban a Római birodalom erős és fontos határerődítménye volt. Szülei keresztények voltak és a keresztény hitben nevelték, de csak tizennyolc éves korában keresztelték meg. Efrém akkoriban az ismert niszibiszi Jakab püspök mellett élt, de nagy hatással volt rá Vologezesz püspök is. Hamarosan a niszibiszi iskola ünnepelt tanára lett. Itt elsősorban a Szentírás tanulmányozása folyt. Természetesen a kor nem volt alkalmas a nyugodt szellemi munkához. A perzsák háromszor ostrom alá vették Niszibiszt, eredménytelenül. Efrém Cantica Nisibena (Niszibiszi énekek) c. művében számol be ezekről. Tanítói munkája mellett gazdag írói tevékenységet fejtett ki. Ekkor keletkeztek Hitről szóló beszédei. Csak amikor Jovianus császár idejében (363) Niszibisz a perzsáké lett, vonult vissza a nyugatra eső Edesszába (ma Urfa Délkelet-Törökországban). E városnak ősi keresztény múltja volt. Az ottani arám dialektusban alakult ki a szír irodalom, amelynek alapítója és legjelentősebb képviselője Efrém volt.

Edesszában eleinte remeteként egy távoli sziklabarlangban élt, de nemsokára tanítani kezdett az edesszai iskolában. Itt írta aszketikus műveinek nagy részét. Annak ellenére, hogy visszavonultan élt, és csak diákonusi rangja volt, tevékenyen kivette részét Edessza egyházi életéből. Nagyra becsülték jámborságáért és tudományáért, de leginkább költői tehetségéért. Egyiptomba tett utazása legendák tárgya lett, melyek hamarosan körülfonták e rendkívüli férfi alakját. 372 telén ismét nyilvános szerepben látjuk őt Edesszában. A pusztító éhínség idején élelmiszerosztást vállalt a szegények között. Úgy látszik, hogy e megfeszített tevékenység kimerítette erőit, mert egy hónappal azután, hogy visszatért barlangjába, meghalt.

Efrém elsőrendű feladatának a Szentírás kutatását tartotta mind tanítói, mind irodalmi tevékenységében, amelyhez különös tehetsége volt. Afrahát, a perzsa bölcs után nemcsak az egyik legrégibb szír író, hanem a szír irodalom legjelentősebb alakja is. Irodalmi hagyatéka terjedelménél fogva is tiszteletre méltó -- még akkor is, ha nem minden neki tulajdonított mű származik tőle --, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen nyugtalan időkben alkotta életművét. Művei részben szír eredetiben maradtak ránk, részben régi örmény, latin és görög fordításokban. Ezek között rejtőzhetnek nem eredeti darabok is.

Efrém mindenekelőtt a Szentírás magyarázatával foglalkozott. Az evangélium-harmóniákhoz fűzött fontos magyarázatai hosszú időn át csak örmény fordításban voltak ismeretesek, nemrégiben azonban napfényre kerültek a szír eredeti töredékei is.

Az igaz hitet a Szentírásra támaszkodva mutatja be. Számos költeményben és prózai írásban harcol korának tévtanai ellen, idézve és megmutatva azok tévedéseit. Ügyesen átvette ellenfelei harcmodorát: az ismert gnosztikusok, Bardazian (+ 222) és Harmoniosz sok követőt szereztek azzal, hogy a gnosztikus gondolatvilágot népszerű, könnyen énekelhető dalokban terjesztették. Efrém átvette a misszionálásnak ezt a módját, sőt hamarosan túl is szárnyalta ellenfeleit költői lendületével. Az egyszerű nép igen megkedvelte dalait. A szűkebb és igényesebb körök számára írt, mélyebben szántó cáfolatait prózában adta közre. Nem fáradt bele, hogy az asztrológia befolyása ellen rámutasson a csillaghit és egyéb babonák értelmetlenségére. Ugyanígy szállt szembe a manicheizmussal is. Világosan állást foglalt a mozgalmas kor minden fontos vallásos kérdésében. S nem elégedett meg a puszta, végeredményben haszontalan polémiával, hanem szembeállította a tévtanokkal az igaz hit tanítását, a gnosztikusok, asztrológusok és manicheusok gyakorlatával a keresztény aszkéták ideálját.

Sok költeménye azonban nemcsak a hitvédelmet szolgálta, hanem az igazhitűek oktatását és az istentisztelet ékességét is. Számos éneke ma is megtalálható a szír liturgiában. Költői szépségük és teológiai tartalmuk miatt igen nagy a tekintélyük. Elsősorban ezekkel érdemelte ki Efrém a szír keresztényektől a „Szentlélek hárfája” megtisztelő nevet.

Efrém a szír irodalom legnagyobb alakja abban az időben, amikor a szír egyház még nem vált le az egyetemes Egyház egészéről. Később ugyanis a nyugati országrészek a monofizita, a keleti részek a nesztoriánus egyházba kapcsolódtak. Efrémet az ortodox és a katolikus Egyház egyaránt a magáénak vallja. Ő az egyetlen szír nyelvű szent, akit a katolikus Egyház 1920-ban egyháztanítói méltóságra emelt.

Halálának napját az 540-ből származó Edesszai Krónikából tudjuk. A római kalendáriumba 1920-ban vették föl az ünnepét, június 18-ra. 1969- ben halála napjára, június 9-re helyezték át.

A szír egyházatyát, tudós írót a megtisztelő „Szírek Napja” és „Szentlélek hárfája” névvel illetik. Életéről saját művei és különféle életrajzok beszélnek.

Miután Efrém átköltözött Edesszába és remeteként a hegyek közt élt, hamarosan sok ember özönlött hozzá. Csöndre és a magányra vágyott, ezért ki akart térni előlük és még jobban el akart rejtőzni. Már útnak eredt, amikor, mint mondják, egy angyal állt elébe, és így szólt: „Hová menekülsz, Efrém?” „A világtól menekülök -- válaszolta --, mert méltatlan és tehetetlen vagyok.” Az angyal azonban visszafordította e szavakkal: „Senki sem gyújt azért világosságot, hogy véka alá rejtse, hanem hogy tartóra helyezze és mindenki lássa.” Akkor fölismerte, hogy Isten világosságul rendelte, hogy sokaknak utat mutasson az égbe. Vissza is tért Edesszába.

Efrém nagyszerű költői adottságát arra fordította, hogy a hit titkait és mindazt, ami szívét megmozgatta, megragadó költeményekbe vagy dallamos versekbe foglalja. Szülővárosának lerombolása után például ezt a siratót írta: „Gyermekeimet megölték, leányvárosaimnak falai leomlottak, gyermekeik szétszóródtak. Templomaikat lerombolták... A madarászok kikergették galambjaimat tornyaikból, elhagyták fészküket, a mélybe buktak, és hálóikba estek.”

Vallásos énekeivel Efrém közel jutott az emberekhez, a szívükbe talált. Lánykart alakított, megtanította őket dalaira, és bevonult velük az edesszai templomba. A nép elbűvölten hallgatta az új dallamokat, amikor vasárnaponként vagy egyházi ünnepeken fölcsendültek a kórusai.

Hitehagyó Julián császár -- akinek a hagyomány szerint ezek voltak az utolsó szavai: „Mégis te győztél, Galileai!” -- haláláról így emlékezett meg: „Lám, most az örök Király kerekei dübörögnek. Angyalvonta szekeréből villámlik és mennydörög. A Galileai szétzúzza nyájadat, és a puszta farkasainak adja. A keresztény nép pedig megerősödik, és betölti a világot.”

Efrém nagyon profán és nagyon emberi eseteknek is tudott lelki fordulatot adni. Erről beszél például a következő történet: Egyszer, amikor a városban járt, megszólította egy hetéra, s félreérthetetlenül közölte, mit akar. Efrém hagyta, hogy vele menjen. Amikor a piactérre értek, azt mondta: „Itt akarom megtenni, amit kívánsz.” A nő riadtan védekezett, és azt mondta, hogy olyan sok ember előtt szégyellné magát. Efrém ezt válaszolta: „Ha szégyenlesz az emberek jelenlétében vétkezni, mennyivel inkább kell szégyenkezned az Isten jelenlétében, aki a legmélyebb rejtekbe is belelát, és mindenkinek tette szerint fog megfizetni.” E szavak oly mély hatást tettek a nőre, hogy keresztény életet kezdett.

Különös esemény történt Efrém életének utolsó évében. Valens császár, a katolikusok nagy ellensége, bevonult Edesszába. Nem kevesebbet követelt, mint hogy válasszanak az arianizmus elfogadása vagy a halál között. A megrémült hívők Szent Tamás templomába menekültek, és püspökükkel együtt imádkozva készültek a halálra. Már ki is adták a kegyetlen parancsot a gyilkolásra, amikor egy asszony rohant végig az utcákon két gyermekével. Egy tiszt föltartóztatta, és megkérdezte, mi baja. Azt válaszolta: „A templomba viszem kicsinyeimet, hogy Krisztusnak, a Királyok Királyának áldozatul mutassam be őket.” Amikor Valens hallotta a bátor asszonyt, visszavonta borzalmas parancsát, és békét hagyott a városnak. Akkor így énekelt Efrém:

„Edessza elhagyta házait. Pásztorával kivonult, a halálba sietve. Edessza inkább meg akart halni, mint hogy hitétől elszakadjon. Adjátok a császárnak a várost, a falakat, a palotákat! Adjuk neki vagyonunkat is vérünket! De hitünket mi sohasem hagyjuk el -- ó, áldja meg gyermekeit Krisztus!”

Istenünk, Szent Efrém diákonus a Szentlélek erejével eltelve, ujjongó szívvel énekelt misztériumaidról, és csak neked szolgált. Kérünk, áraszd szívünkbe Szentlelkedet, hogy új éneket énekelve mutathassuk be neked életünk áldozatát!

Június 8.
* Prága, 1205. + Prága, 1282. március 2.

Apja I. Ottokár cseh király, anyja Konstancia, III. Béla királyunk leánya volt. Hatalomra törő apja, aki minden eszközt megengedettnek tartott arra, hogy a német birodalomtól minél függetlenebbé tegye országát, a kis Ágnest afféle sakkfiguraként ide-oda mozgatta jellemtelen politikai játékainak sakktábláján. Először eljegyezte a gyermeket a sziléziai herceg, Henrik egyik fiával. Nagy szerencse és kegyelem volt ez Ágnes számára, mert így elkerülhetett a prágai udvarból. Ágnest jövendő férje édesanyjának, a későbbi Szent Hedvignek gondjaira bízták, aki a trebnitzi cisztercita nővérek kolostorában helyezte el őt. Ez a kolostor volt Hedvig legkedvesebb alapítása, s az a három év, amit Ágnes ezeknél a magasan művelt nővéreknél töltött, döntő hatással volt egész életére.

Amikor Ágnes jegyese egy vadászaton szerencsétlenül járt, a kislányt hazavitték Prágába, és egy időre a premontrei nővérekre bízták Doksonyban. Közben a becsvágyó apa új, politikailag még előnyösebb kapcsolatot keresett. Elígérte Ágnest II. Frigyes császár trónörökösének, a későbbi VII. Henrik királynak, és nevelésének befejezésére Ausztriába küldte a Babenbergek udvarába. Hamarosan azonban ürügyet keresett és talált ennek az eljegyzésnek a fölbontására is, hiszen lányáért most már a hatalmas angol király, III. Henrik, valamint maga -- az időközben megözvegyült -- II. Frigyes császár versengett. Mit sem törődve immár felnőtt leánya ellenkezésével, aki mindenáron szerzetesnő akart lenni, eljegyezte őt a császárral. Mielőtt azonban az esküvőre sor kerülhetett volna, 1230- ban váratlanul meghalt Ágnes apja, Ottokár, s ekkor a pápa, IX. Gergely segítségével Ágnesnek sikerült rávennie Frigyest, hogy adja vissza szabadságát.

A huszonöt éves hercegnő egy pillanatot sem késlekedett: királyi öltözetét durva darócra cserélte föl, s Prága város peremén, a nyomornegyedben keresett magának egy kis házat. Bizonyára Boldog Hedvig példája nyitotta föl szemét az elkényeztetett királyi gyermeknek, hogy már korán észrevette azt a minden képzeletet fölülmúló társadalmi igazságtalanságot, ami a különböző osztályokat elválasztotta egymástól, s ami arra késztette Assisi Szent Ferencet és Klárát is, hogy elhagyják szüleik előkelő városi otthonát. Őket követte a cseh hercegkisasszony is.

Atyja halála után hamarosan minoriták érkeztek Prágába. Ágnes rávette testvérét, Vencel királyt, hogy építtessen nekik kolostort (és Szent Jakab tiszteletére templomot) közvetlenül a kis ház közelében, ahol lakott. A minorita testvérek között két német is volt. Az egyik Wormsból származott, nevét nem tudjuk, a másik Kuttenbergi Theoderick volt. Ők tanították Ágnest, és beajánlották Szent Klárának, aki csakhamar olyan szívélyes viszonyba került vele, hogy a ,,lelke felének'' mondta. Négy, szeretettől sugárzó levél maradt ránk, melyeket Ágneshez intézett. Egy klarissza kolostor alapításáról és megerősítéséről van bennük szó. Szent Jakab temploma mellett létesült a kolostor, s Klára öt nővért küldött közvetlenül maga mellől. 1234- ben Ágnes átvette a kolostor irányítását.

A kolostor körül csakhamar kórházak és árvaházak, menhelyek és lepratelepek egész koszorúja létesült. A gazdagok közül is sok harmadrendi csatlakozott hozzájuk vagyonukkal és munkaerejükkel. Különleges jelentőségű lett egy kórház-alapítása, melyben az ápolói munkát volt keresztes vitézek vették át. Ezek ,,Keresztes Lovagok a Vörös Kereszttel'' néven szervezetbe tömörültek, s Ágnes gazdag alapítvánnyal látta el őket. A hercegnő szerény otthonából hamarosan egész városnegyed lett, melyben Ágnes három templomot is építtetett: Szent Ferenc, Mária Magdolna és Borbála tiszteletére.

Ágnes kolostora olyan vonzerőt jelentett, hogy II. Ottokár legidősebb leánya, valamint a legelőkelőbb nemesi családokból 12 leány kérte a fölvételét. Hamarosan újabb és újabb kolostorokat tudtak alapítani. Ezekben a kolostorokban úgy tartották a szegénységet, mint az Assisi melletti San Damianóban Szent Klára körül. A nővérek, akik gyermekkorukat többnyire fényűzésben és bőségben töltötték, új életet kezdtek: kemény vezeklésben és a legteljesebb szegénységben táplálták, ápolták és gondozták a szegényeket, Krisztus legdrágább testvéreit.

Ágnes a családja iránt is megőrizte nagy szeretetét. Ha a szükség úgy kívánta, erélyesen és okosan közbe tudott lépni ügyeiket támogatva. Halála előtt nem sokkal békét szerzett Vencel király és lázadó fia, Ottokár között.

Hetvenhét éves korában, 1282. március 2-án halt meg. 1930-ban a régi Jakab-templomban megtalálták a sírját. Boldoggáavatási perét 1936-ban újrakezdték, miután XI. Pius még könyvtáros korában a milánói Ambrosiana könyvtárban megtalálta az ügyre vonatkozó legfontosabb okmányokat. De mint egykor a huszita háborúk, most a II. világháború akadályozta meg az eljárás befejezését. Ágnes kolostorai egészen 1782- ig, II. József szekularizációs rendeletéig megmaradtak. Szentté avatását II. János Pál pápa végezte el 1989. november 12-én.

Az alábbiakban Szent Klára Ágneshez írt négy levele közül az elsőt és a negyediket közöljük. (Acta Sanctorum I. kötet, 506., ill. 508. o.)

Méltóságos és tisztelendő Ágnes szűznek, Csehország hatalmas és mindig legyőzhetetlen királya leányának, Klára, Jézus Krisztus méltatlan szolgálóleánya és az Istennek szentelt szüzek szolgálója a San Damiano kolostorban, aki lélekben meghajlik előtted, és alázatos tisztelettel kívánja örök boldogságodat.

Szent magaviseleted és feddhetetlen életed dicsőséges hírét hallván, mely nemcsak hozzánk jutott el, hanem szinte az egész világon közismert, nagyon örvendek és ujjongok az Úrban, és nemcsak én, hanem mindazok, akik teszik és tenni akarják Jézus Krisztus akaratát, és engedelmeskedni akarnak neki. Közismert ugyanis, hogy mennyire élhettél volna e világ dicsőségével és hírnevével, s miként fölségedhez illenék, még a fölséges császárhoz is feleségül mehettél volna, te pedig szíved egész érzületével és bensőséges vágyával inkább a szent szegénységet és a test megtagadását választottad, mert az Úr Jézus Krisztust tekintetted mindenkinél nemesebb jegyesednek. Őt, aki a te romlatlan és érintetlen szüzességedet örökre megőrzi szeplőtelenül; akinek szeretete megtisztít téged, akinek érintése egyre tisztábbá tesz, akivel ha egyesülsz, szűz maradsz. Az ő hatalma minden hatalomnál erősebb, kegyelme mindennél kedvesebb, tekintete mindennél szebb, szerelme páratlan, minden gyönyörűségnél édesebb. E Jegyes ölelésére választattál ki, aki csodálatos drágakövekből nyakláncot és fülbevalót adott neked, krizolitba öltöztetett, s megkoronázott arany koronával, melyen a szentség fénye ragyog. Ezért, drága nővérem, sőt tiszteletreméltó úrnőm, hiszen az én Uramnak, Jézus Krisztusnak nővére és menyasszonya vagy, kit dicsőséggel ékesít a szüzesség és a szent szegénység zászlaja, erősödj meg a szent szolgálatban, melyet a szegény és megfeszített Jézus példájától lángra lobbanva megkezdtél. Ő minden kegyetlen kínt elviselt értünk a kereszten, kiragadott minket a sötétség Fejedelmének hatalmából -- aki az ősszülők bűne miatt fogságban tartott bennünket --, és kiengesztelt minket az Atya Istennel. Ó, boldog szegénység! Ki örök javakkal ajándékozod meg azokat, akik téged szeretnek, s kedvesen magukhoz ölelnek! Ó, szent szegénység, kit ha valaki birtokol, ígéretként övé a mennyek országának örök dicsősége, s minden kétség nélkül ajándékba kapja a boldog életet! Ó, szeretetreméltó szegénység, kit az Úr Jézus Krisztus, ki a mennyet és a földet kormányozza és vezérli, aki szólt, és mindenek lettek, páratlanul magához ölelt! Mert ő maga mondja: A rókáknak van barlangjuk, az ég madarainak fészkük, az Emberfiának azonban, azaz Krisztusnak nincs hova lehajtania a fejét, ezért a kereszten lehelte ki lelkét, ott hajtva le a fejét. Ez a hatalmas és gazdag Úr a tisztaságos Szűz méhébe költözvén ínségesen és szegényen akart e világra jönni, hogy az emberek, kik a mennyei ételben szükséget szenvedtek és koldusok voltak, benne gazdagok legyenek, és uralkodjanak a mennyek országában. Örülj tehát és ujjongj nagyon, és töltsön el a lelki öröm! Mivel ugyanis inkább a világ megvetését, mint a hírnevet, inkább a szegénységet, mint a mulandó gazdagságot, és inkább a mennyei kincseket, mint a földieket választottad, méltó lettél arra, hogy a magasságos Isten és a dicsőséges Szűz Mária Fiának nővére, jegyese és anyja légy. Bizonyos vagyok abban, hogy szilárd hittel hiszed és tudod, hogy a mennyek országát csak a szegényeknek ígérték, és az Úr másoknak nem adja, csak a szegényeknek. Ha ugyanis e világ dolgait szereti valaki, elveszíti a szeretet gyümölcsét. Nem szolgálhatunk Istennek és a Mammonnak: mert vagy az egyiket szeretjük és a másikat gyűlöljük, vagy az egyiknek szolgálunk, és a másikat megvetjük. Azt is tudod, hogy a ruhátlan nem egyesülhet azzal, aki föl van öltözve, és a gazdagon öltözött nem harcolhat a ruhátlannal, mert ruhájánál fogva megragadható, s így azonnal földre teperik. Fényűzően élni ebben a világban, és a másikban Krisztussal uralkodni, nehéz dolog: könnyebb ugyanis átmenni a tevének a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni a mennyek országába. Azért dobtad el magadtól a ruhákat, azaz a világ gazdagságát, hogy megharcolván hamisságaival, erővel győzzél, és a keskeny ösvényen át beléphess a mennyek országába. Bizony boldog és minden dicséretre méltó csere örök kincsekért elhagyni a földieket, evilági dolgokkal kiérdemelni a mennyeieket, százat kapni egy helyett és vég nélkül birtokolni a boldog életet. Ezért elhatároztam, hogy méltóságodat és szentségedet alázatos könyörgéseimmel Jézus Krisztusnak ajánlom, hogy megerősödjél az ő szent szolgálatában, és növekedjél mindig, jóból a jobbra és erényről erényre, hogy Ő, kinek szíved egész érzületével szolgálsz, igen gazdagon ékesítsen föl kegyelmével. Téged is kérlek az Úrban, amennyire képes vagyok rá, hogy engem, a te szolgálódat, ki igen méltatlan vagyok, és a többi nővéreket, akik velem vannak a kolostorban, szent imádságaidban ajánld az Úrnak, hogy könyörgéseidtől támogatva irgalmasságot nyerhessünk Jézus Krisztustól, és veled együtt méltók legyünk az örök látás élvezetére. Élj boldogan az Úrban, és imádkozz értem. Alleluja.

Lelkem felének, kit szívből, egyedülálló módon szeretek, a nagy méltóságú Ágnes királynőnek, szerelmes anyámnak és mindenkinél jobban szeretett leányomnak, Klára, Krisztus méltatlan szolgálója és az ő szolgálóinak, kik a San Damiano kolostorban vannak, haszontalan szolgálóleánya, üdvözletemet küldöm, és kívánom, hogy a többi szent szüzekkel Isten és a Bárány trónusa előtt énekeljük az új éneket, és kövessük a Bárányt, bárhová megy. Ó, anyám és leányom, a századok Királyának menyasszonya, ne csodálkozz rajta, hogy nem írok neked oly gyakran, mint azt az én lelkem, és a tiéd is kívánná, és ne gondold, hogy a szeretet, mely irántad bennem ég, a legcsekélyebb módon is megfogyatkozott volna, mert miként anyád szíve szeretett, úgy szeretlek én téged. Egy dolog jött közbe: kevés a hírvivők száma, és nagy veszélyek vannak az utakon. Most azonban, hogy lehetőség nyílik szeretetreméltóságodnak írnom, együtt ujjongok, és a Szentlélek örömében együtt örvendezem veled, ó Krisztus menyasszonya, mert miként az az első Ágnes egyesült a szeplőtelen Báránnyal, aki elveszi a világ bűneit, ugyanúgy neked is, ó boldog lélek!, megadatott, hogy élvezd a mennyei egyesülést Azzal, akit ámulva csodálnak az égi seregek: kinek vágya mindeneket magához ragad, emlékezete teljesen betölt, jósága minden édességgel jóllakat, és illata holtakat támaszt föl; kinek dicsőséges látása boldogítja a mennyei Jeruzsálem polgárait, ki a dicsőség ragyogása, az örök világosság fényessége és makula nélkül való tükör. E tükörbe tekints naponta, ó királynő és Jézus Krisztus menyasszonya, és benne szemléld gyakran arcodat, hogy kívül és belül így ékesítsd magad az erények virágaival, és olyan ruhát ölts magadra, mely a legnagyobb király leányához és menyasszonyához illő. Ó kedvesem, ha e tükörbe nézel, az isteni kegyelem fog gyönyörködtetni. Járulj hozzá, és lásd először e tükörben a jászolban fekvő Jézust nagy szegénységében és hitvány pólyákkal bepólyáltan. Ó csodálatos alázatosság, ó ámulatra méltó szegénység! Az angyalok Királya, a menny és föld Ura jászolba helyeztetett! E tükör közepében lásd meg a szent alázat boldog szegénységét, melynek kedvéért az emberi nem megváltására annyi kényelmetlenséget viselt! A tükör végén pedig lásd meg a kimondhatatlan szeretetet mellyel szenvedni és becstelen halállal meghalni akart a kereszten. Ez a tükör, amikor a fára volt szögezve, intette az általmenőket, mondván: ,,Ó ti mind, kik általmentek az úton, nézzétek és lássátok, van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam''. Válaszoljunk Neki, aki hív és utánunk sóhajt, egy szóval és lélekkel: ,,Emlékezvén megemlékezem rólad, és elemésztődik az én lelkem.'' A szeretetnek e tüze gyújtson lángra, ó királynő, s ugyanakkor emlékezzél a mennyei király kimondhatatlan gyönyörűségére, gazdagságára és örök dicsőségére, és sóhajtozva a nagy vágytól és szívbéli szerelemtől kiálts: Vonj magadhoz, mennyei Jegyesem, és én futok keneteid illata után! Futok és meg nem állok, míg be nem vezetsz a borospincébe, míg bal karod nem lesz a fejem alatt, s jobbod boldogítón át nem ölel engem. Csókolj meg engem szádnak csókjával!

Miközben ezen szemlélődsz, emlékezzél meg szegény anyádról, és tudd meg, hogy én kitörölhetetlenül szívem táblájára írtam boldog emlékezetedet, mert mindenkinél kedvesebb vagy nekem. És mi több: hallgasson el a nyelv szeretetedről, és szólaljon meg, ó áldott leányom, a lélek nyelve, mert a szeretetet, mellyel irántad vagyok, a test nyelve ki nem fejezheti. Éppen ezért, amiket gyarló módon írtam, jóakarattal és szívesen fogadd, s legalább az anyai szeretetet vedd észre benne, mely irántad és leányaid iránt mindennap bennem ég. Méltóságos nővérünk, Ágnes, szorgosan ajánld leányaimat a te leányaidnak az Úrban. Élj boldogan, kedvesem, leányaiddal együtt, míg a nagy Isten dicsőségének trónusához nem érsz, és értünk is imádkozzál. A hírvivőket, szeretett testvéreinket, Amatus testvért, ki kedves Isten és az emberek előtt, és Bonagura testvért, amennyire csak tudom, szeretetedbe ajánlom.

Urunk és Istenünk, ki szent Prágai Ágnesnak megadtad, hogy lemondva a királyi pompáról, alázattal vállalja a keresztet, kérünk, példájával taníts minket arra, hogy megtegyük akaratodat, és az ajándékoknál jobban szeressük ajándékozó Jóságodat!

Sándor István 1914. október 26-án Szolnokon született, édesapja vasúti alkalmazott volt. Vallásos neveltetésének bölcsője a család mellett a szolnoki ferences főplébánia volt: itt részesült a keresztség, az elsőáldozás és a bérmálás szentségében. Tagja volt a Szívgárdának, rendszeresen ministrált és lelkigyakorlatokon vett részt. Tanulmányait a polgári fiúiskolában, majd a Szolnoki Magyar Királyi Állami Fa és Fémipari Szakiskolában végezte, ahol a vasesztergályos és rézöntő szakmát tanulta ki (1928–1931).

Don Boscót és a szaléziakat a Szalézi Értesítőn és más, a rákospalotai Don Bosco Nyomdából kikerülő lelki olvasmányokon, hitbuzgalmi lapokon keresztül ismerte meg. Nagy hatással volt rá a Szalézi Társaság szellemisége. 1936. február 12-én lépett be a rákospalota-újpesti Clarisseumba, a Szalézi Társaság házába. Sándor István a nyomdában kezdett dolgozni, felügyelte az inasgyerekeket, a templomban pedig a ministránsokkal foglalkozott. Hamar otthon érezte magát a szaléziak között, „szerette a könyvet, az oltárt és az oratóriumot”. Közösségszervező képességét mutatja, hogy a Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesületének (KIOE) is aktív csoportvezetője lett.

1938. április 1-jén kezdte meg a noviciátust Mezőnyárádon. Egyik társának visszaemlékezése szerint „már ekkor lehetett látni, hogy személye predesztinálva volt a fiatalok nevelése terén, Don Bosco nevelési módszere szerint”. Többször is behívták katonának, ezeket az időszakokat leveleinek tanúsága szerint „lelki számkivetésként” élte meg: fájdalmasan nélkülözte a „noviciátus virágoskertjét”, és a mindennapi szentmisét és szentáldozást. A durva környezet sem tudott azonban ártani kibontakozó lelkiségének: „ha valami nehézség vagy szomorúság akar erőt venni, futok a Szűzanya oltalma alatt az Úr Jézus imádandó szent sebeire és erőt merítek” – írta egyik levelében. Első fogadalmát 1940. szeptember 8-án tette le arra, hogy „minél több ifjú lélekbe kitűzhesse Don Bosco fehér, Máriás lobogóját”. Fennmaradt szolgálati lapja szerint a frontot is megjárta: először 1941-ben, majd másodszor 1942–43-ban, amikor a Don-kanyarba került és híradósként részt vett az itt zajló harcokban, A lövészárokban is Don Bosco fiához méltóan viselkedett: kötelességét pontosan teljesítette, de megőrizte összeszedettségét, hivatási hűségét. A lehetőségek szerint bajtársai lelki életét is gondozta. Rövid hadifogság után, hazatérve folytatta szalézi formációját. Örökfogadalmát 1946. július 24-én tette le, majd tovább végezte munkáját a fiatalokkal és a nyomdában.

A szerzetesrendek feloszlatása után rövid ideig sekrestyésként működött a Clarisseumban, illetve Szolnokon, majd Budapestre visszatérve a Persil-gyárban helyezkedett el segédmunkásként Kiss István álnéven. A Clarisseumba járó fiatalokból újjászervezte a betiltott KIOE-csoportokat, rendszeresen találkozott velük, hitéleti útmutatást adott nekik. Tanítványai között volt a szaléziak néhány régi növendéke is, akiket az új rendszer jó munkáskádereknek vélt és besorozott az államvédelmi hatóság kötelékébe. Ezek a kapcsolatok és szervezői tevékenysége Sándor Istvánt a – szerzeteseket egyébként is megfigyelő – rendszer látóterébe sodorták. Elöljárói előkészítették külföldre való távozását, de ő tudatosan visszautasította ezt a lehetőséget; nem akarta elhagyni növendékeit. 

Letartóztatására 1952. július 28-án került sor. A kihallgatások során kínzásoknak vetették alá. A bírósági tárgyalás 1952. október 28-án kezdődött zárt ajtók mögött; a „pártőrség pere” néven ismert koncepciós eljárásban IV. rendű vádlottként szerepelt, a tizenöt vádlott-társ között ott voltak tanítványai és rendtársai is. A fő vádpont „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” volt, Sándor István esetében a hatalom példát akart statuálni, hogy „az egyháziakat távol tartsák a munkásfiataloktól, különösen a diktatúra fegyveres bázisától”. A bíróság őt és még három társát kötél általi halálra ítélte. A másodfokú ítélet ezt helybenhagyta, a kegyelmi kérvényeket egy kivételével elutasították. Sándor Istvánon az ítéletet 1953. június 8-án végrehajtották.

Boldog István, köszönjük erőteljes és nagylelkű  tanúságtételedet; büszkék vagyunk rá, hogy az egyház hozzád hasonló gyermekeket hoz a világra.
Eszközöld ki számunkra a kegyelmet, hogy megújult hévvel éljük keresztségünket és örömmel és lelkesedéssel szenteljük magunkat küldetésünknek.
Áldd meg szeretett hazádat és Isten egyházát Magyarországon.
Járj közbe a rendért és az egész Szalézi Családért.
Kísérd el mosolyoddal és példáddal korunk fiataljainak útját.
Ámen.

MAGDEBURGI SZENT NORBERT

* Gennep (ma Hollandia), 1080/85. + Magdeburg, 1134. június 6.

Norbert 1080 és 1085 közt született, valószínűleg a Xanten melletti Gennepben, nemesi családból.

Szülei korán a papi rendbe szánták. Életrajza szerint ez egy látomás alapján történt, amelyben édesanyjának megjövendölték fia későbbi nagyságát. De föltehetően az is lehetett az ok, hogy apja utódjaként nem jöhetett számításba, hiszen volt egy bátyja, akit atyjához hasonlóan Heribertnek hívtak.

Így hát egyházi javadalmat kerestek az ifjú Norbertnek, és már nagyon korán el is helyezték a xanteni Szent Viktor-káptalanban. Megkapta a kisebb rendeket, szubdiákonus lett, de nyilvánvalóan nem volt szándékában a nagyobb rendeket is fölvenni. Ily módon ugyanis az egyházi rendbe tartozhatott valaki és élvezhette az egyházi jövedelmeket, anélkül, hogy vállalta volna a papi hivatal kötelezettségeit. Abban a korban a nemesi családok másodszülöttei nem ritkán így éltek. Ezért hát Norbert is helyzetének megfelelő életet élt. Gazdag volt és pompakedvelő, kifejezett rendi öntudata alakult ki, tüzes kedélyű volt és igen hajlott a szélsőségekre. Ezenkívül természetes adottságainál és származásánál fogva szívesen látták I. Frigyes kölni érsek és V. Henrik császár udvarában. Az udvari élet igen tetszett neki, és otthonosan mozgott ebben a környezetben. Életét még inkább a földi örömökre rendezte be, mint fiatal paptársai. A különböző források alapján gyanítani lehet, hogy Norbertet az élet gazdag és gondtalan élvezőjének tartották, bár ifjúságát súlyosabb ballépés nem terhelte.

1110--11-ben patrónusával, a kölni érsekkel együtt elkísérte Rómába V. Henrik császárt. Norbert akkoriban még kétségtelenül a császár pártján állt, aki azért vonult Rómába, hogy kikövetelje a maga számára az egyházi hivatalokba való beiktatás (az invesztitúra) jogát. Így aztán minden gondolkodás nélkül rabságba vetette a pápát, amikor a tárgyalások nem az ő kedve szerint haladtak. Már ez az esemény is választásra késztette Norbertet a császár és a pápa között, de még évek múltak el, amíg életét megváltoztatta.

Azt állítják, hogy 1113-ban V. Henrik fölajánlotta Norbertnek Cambrai püspökségét. Egy-egy püspöki szék nem ritkán az udvari káplán jutalma volt a hű szolgálat éveiért. Norbert azonban nem fogadta el a püspöki széket. A források azzal magyarázzák, hogy elég gazdag volt, nem kellett neki a püspökség jövedelme. Belejátszhattak azonban más okok is. Így például az a veszély, hogy összeütközésbe kerül az Egyházzal, ha a császár kezéből fogad el püspökséget. Akkor talán már nem is volt teljesen a császár híve.

1115-ben történt igazi megtérése. Visszavonult Siegburg kolostorába, és kapcsolatba került néhány reformra törekvő személlyel, így Kunó apáttal, Luitolf remetével és Rolduci Richer apáttal. Élete ekkor egészen új irányba fordult. Frigyes kölni érsek elé járult, és kérte, hogy egy nap szentelje diákonussá és pappá. Bár az érvényes egyházjog tiltotta, végül mégis megkapta, amit kért.

Azonnal hevesen szembefordult a xanteni káptalan életstílusával, pedig oda tartozott ő is. Lemondott javadalmairól és birtokairól. Pénzét szétosztotta a szegények közt, és vándorprédikátorként járta az országot. A források egybehangzóan tanúsítják, hogy rendkívül jól tudott prédikálni. Beszédeivel kezdetben elsősorban viszályok rendezésére és békítésre törekedett. Később kísérletet tett arra is, hogy izzó hangú beszédekben követőket toborozzon az általa alapított új életformához. Minden gondja továbbra is a szegénységre és az apostoli életre irányult. Hamarosan csodatévő híre támadt. Ehhez nem kevéssel járult hozzá megjelenése: mezítláb járt és vezeklő ruhában. Nagyon fontosnak tartotta föladatát. Úgy érezte, hogy az Isten küldte és a Szentlélek világosította meg.

Akkoriban gyakran tűntek föl vándorprédikátorok, akiknek tanítása nem egyezett az Egyházéval, így fennállt a veszély, hogy Norbertet is ilyennek tekintik. Ezért elment a reimsi zsinatra, hogy II. Kallixtusz pápával megújíttassa prédikációs engedélyét. Bertalan laoni püspök, aki szintén részt vett a zsinaton, Norbert segítségével szerette volna megreformálni egyházmegyéjét, és sikerült a pápát megnyernie tervének. Amikor Norbert megkapta a laoni káptalan vezetését, olyan szigorú követelményeket állított föl, hogy a kanonokok vonakodtak szabályait elfogadni.

Ekkor Bertalan megmutatta neki egyházmegyéjének különböző helyeit, és fölajánlotta egy kolostort alapítását. Végül Norbert Prémontré völgye mellett döntött, mintegy húsz kilométerre Laontól. Erről a helyről kapta nevét az új közösség. Társait az ágostonos regula megtartására és közös életre kötelezte. A premontreieknek a kolostori elmélyedést, tanulmányokat és lelki életet társítaniok kellett a világban folytatott munkával, hogy keresztények és nem keresztények között legyenek az evangélium tanúi. Norbert maga azonban továbbra is vándorszónok akart maradni, anélkül, hogy egyetlen apátsághoz kötné magát.

Az életmód nagyon gyorsan elterjedt. Egymást követték az alapítások, és gyakran már fennálló közösségek is átvették a premontrei reformot. Norbert maga 1126 tavaszán Rómába ment, és ott megkapta a pápától rendjének jóváhagyását.

Ennek az évnek a júniusában vagy júliusában magdeburgi érsekké választották Speyerben. Ez volt a második fordulópont Norbert életében. Ettől kezdve jelentős szerepet kellett játszania korának történetében. III. Lothárral együtt többször végigjárta a birodalmat. Abban a korban ugyanis püspöki feladat volt a császár kísérete utazásain tanácsadóként, valamint a részvétel udvari és birodalmi gyűléseken.

Magdeburgban számos nehézségbe ütközött Norbert, amikor a rá jellemző buzgósággal alapjaitól meg akarta újítani egyházmegyéjét. Ellenségeket szerzett magának, amikor visszakövetelt egyházi birtokokat, és egyházmegyéjének káptalanját rendtársainak akarta adni. 1129-ben még fölkelés is támadt, ami majdnem az életébe került. Sikerült azonban embereit a Boldogasszony-kolostorba menekíteni. Később e közösség lett az a központ, ahonnan az Elbától keletre lakó törzsek misszionálása kiindult.

A II. Ince és II. Anaklét közt támadt egyházszakadás idején Norbert az elsők között állt Ince pártjára. A császárral 1132-ben és 1133-ban Rómában járt, hogy a pápát ismét visszahelyezzék jogaiba. Ezen az utazáson Norbert néhány hónapon át Itália főkancellárjának tisztségét viselte, és a pártok tárgyalásában jelentős szerepet játszott. Lehetséges, hogy Rómában szerezte azt a fertőzést, amely halálát okozta. Nagyon legyengülten érkezett vissza püspöki városába, s 1134. június 6-án meghalt. Korai halála miatt szándékai és tervei, amelyek életének második szakaszában foglalkoztatták, nem egészen világosak előttünk. Egyetlen írást sem lehet biztonsággal neki tulajdonítani.

A szent ránk maradt képei nem történeti hitelességű portrék. Többnyire monstranciával ábrázolják, ami pedig anakronizmus. Különösen az ellenreformáció korától az Eucharisztia szentjének tekintik Norbertet. Kortársai szemében lelkes és hatásos szónoknak, egy új rend alapítójának, később hatalmas birodalmi fejedelemnek számított, aki Lothar császár kegyét élvezte és erős kézzel vezette egyházmegyéjét.

1582-ben XIII. Gergely avatta szentté. Ünnepét 1620-ban vették föl a római kalendáriumba.

A szent rendalapító és érsek életéről különféle források tájékoztatnak minket.

Mint xanteni kanonok -- még nem volt tehát pap és nem ellenezte az udvari élet kellemes vonásait -- Norbert egy olyan eseményt élt át, amely állítólag igazi megtéréséhez vezetett. Az egyik napon egy apród kíséretében látogatóba lovagolt a szomszédságba. Közben heves zivatar kerekedett, oly hirtelen, hogy nem volt ideje tető alá menekülni. S akkor közvetlen közelében lecsapott a villám. Lova megrémült és levetette őt, úgyhogy Norbert öntudatlanul terült el. Kísérője hiába igyekezett magához téríteni. Amikor végre sikerült, mintha a villám fényétől járta volna át szívét a fölismerés. Állítólag fölkiáltott, mint egykor Saul Damaszkusz előtt: „Uram, mit akarsz, mit tegyek?” És az Úr a belső hang útján válaszolt neki: „Kerüld a rosszat, tedd a jót, keresd a békét, és menekülj irgalmasságomhoz.”

Valamivel később Norbert pappá szentelését kérte; Kölnben szentelték fel. Szándékosan korábbi pompás udvari ruhájában jelent meg, majd mindenki szeme láttára levetette, és birkabőrből készült egyszerű ruhát öltött, amelyet vezeklő övvel kötött át. Így nyilvánosan megtagadta korábbi életét.

Amikor Norbertet kinevezték magdeburgi érsekké, akkor sem változtatott életvitelének szigorúságán. Mezítláb és a legegyszerűbb ruhában vonult be Magdeburgba, úgy, ahogyan az Alpokban is járt. Az érseki palota ajtónállója azt hitte, koldus áll előtte, és vonakodott beengedni a porlepte szerzetest. Amikor kísérői megértették vele, hogy új ura az, aki bebocsátást kér, ijedtében elfutott. Norbert azonban barátságosan visszahívta, és azt mondta: „Ne félj, jó testvér, jobban ítélsz, mint azok, akik választásukkal arra kényszerítettek, hogy ebbe a palotába jöjjek, mert nem vagyok rá méltó.”

Norbert átfogó reformszándéka a lelkileg szerfölött elhanyagolt Magdeburgban többekben ellenséges indulatot keltett. Egy napon elfogtak egy fiatalembert, aki azzal az ürüggyel, hogy gyónni akar az érseknél, merényletet kísérelt meg ellene. Máskor meg egy orgyilkos véletlenül egy szerzetest szúrt le Norbert helyett, aki az érsek előtt lépett be a dómba. Később rágalmazók azzal lázították föl a népet, hogy elhíresztelték: az érsek feltörette a dóm oltárait és a tisztelt ereklyékkel el akarja hagyni a várost. Így Norbertet imaórája alatt elfogták a dómban és egy toronyba zárták. Közben ellenségei bőven osztották a bort és a méhsört az embereknek, hogy tettlegességre bírják őket. Amikor megrohanták a tornyot, Norbert halálra készen lépett a fegyveres tömeg elé. Egy kardcsapás a vállán érte, de lesiklott róla. Attól kezdve nem emeltek kezet ellene.

Ellenkezése dacára barátai kivitték a városból az ágostonos kanonokok petersbergi kolostorába. Az érsek, aki hasztalan intette a lázadókat, innen helyezte a várost interdiktum alá. Hat héttel később küldöttség jelent meg Magdeburgból a kolostorban, és alázatosan bocsánatot kért Norberttől. Az érsek olyan jósággal fogadta őket, hogy a küldöttek, akik kemény szemrehányásra számítottak, egészen megrendültek. Norbert ekkor másodszor is bevonult a városba. Többé senkinek sem sikerült a pásztor és a nyáj közti egyetértést megzavarnia.

Istenünk, ki Szent Norbert püspököt arra választottad, hogy imádságos lelkületével és lelkipásztori buzgalmával példát mutasson Egyházad szolgáinak, kérünk, közbenjárására add meg, hogy hívő néped mindig szíved szerinti pásztorokat és üdvösséges táplálékot találjon!

RÓMAI SZENT BONIFÁC püspök

* Wessex (Anglia), 672/73. + Dokkum (ma Hollandia), 754. június 5.

A kora középkori Németországban működő hithirdetők közül Szent Bonifác alakja él a legmélyebben a köztudatban. Jelentős életműve nyomán hajlamosak vagyunk imponáló, hatalmas személyiségnek látni őt. Pedig ránk maradt leveleiben a bátor misszionárius nem titkolja lelkének meglehetős érzékenységét, alázatosságát és egyszerűségét.

A Winfried névre keresztelték az 672/675 közötti években, Exeter közelében, Wessex királyságának nyugati részében. Életének első negyven évéről nem sokat tudunk. „Életrajzát” az angolszász Willibald pap a hithirdető halála után tíz évvel írta Mainzban. De ebből is csak élete általános körvonalait tudjuk kivenni.

Az Exeter és Nursling bencés kolostoraiban nevelkedő Winfried belenőtt hazája műveltségi viszonyaiba. Itt néhány évtizede indult virágzásnak a Rómához hűséges helyi egyház. A képzést, amelyben Winfried részesült, meghatározta a szerzetesség fegyelme és bölcsessége, a szilárd egyházi jogrend, a Róma iránti hűség és a Szentírás alapos ismerete. Harminc éves lehetett, amikor pappá szentelték. Winfriedet nyilvánvalóan különösen lelkesíthette környezetének irodalomba ágyazott tanítói buzgósága. Maga is tanár lett Nurslingben, és írt egy grammatikát meg néhány költeményt. Ugyanakkor szónokként is működött a lelkipásztorkodásban, és alkalomszerűen egyházi missziókat is bíztak rá.

Negyven éves volt már, amikor vágya arra ösztönözte, hogy a misszióba menjen a szárazföldön élő rokon germán törzsek közé. Aszketikus céllal kereste a hontalanságot: „Isten iránti szeretetből”, „az Úrért”, „az örök hazába jutásért”, „a lelkek megmentéséért” -- ezek voltak az ír, skót és angolszász szerzetesek indítékai, amikor elhagyták szeretett hazájukat. Ez a szellem lelkesítette Winfriedet is, amikor 716 kora tavaszán a frízek országába indult. Jóllehet Radbod fríz király előretörése éppen akkor zúzta szét ott Willibrord missziós művét, a missziós munka kemény valósága nem szegte kedvét. Amikor még ugyanannak az évnek az őszén ott kellett hagynia a frízeket, fontos tapasztalatokkal gazdagon tért vissza Nurslingbe, balsikere a későbbi próbálkozások hasznára vált.

Nem akart apátként Nurslingben maradni, noha 717-ben megválasztották. Ezért 718-ban másodszor is elhagyta hazáját, immár mindörökre. A tapasztalt Willibrord példája szerint Winfried először a termékeny missziós munka előfeltételeit akarta biztosítani: meg akarta szerezni a világi kormányzat és a pápai hatalom hozzájárulását. Ezért útnak indult az apostolfejedelem, Péter egyházához. II. Gergely pápa 719. május 15-én az angolszászoknak teljes fölhatalmazást adott a „pogányok missziójához”. Ugyanakkor Winfried a római egyházzal való szoros kapcsolatának kifejezéséül fölvette Római Szent Bonifác nevét, akinek előtte való nap ülték meg az ünnepét. Bonifác később igen lelkiismeretesen eleget tett annak a kívánságnak, hogy nehézségeiről tájékoztassa a pápát.

Először Willibrord előkészítő munkáját próbálta folytatni Türingiában, majd Willibrord társa lett a frízek országában. Itt 719- ben, Radbod halála után a missziók számára kedvező helyzet alakult. Willibrord segédpüspökévé és utódjává akarta választani Bonifácot, ő azonban két év múlva elhagyta Willibrordot és a frank frízek földjét, ahol már győzött a kereszténység. Önálló, nagyobb területet átfogó munkára vágyott.

721-ben Hessenbe ment. Missziós tevékenysége mellett kis lépésenként nagy szervező munkát is végzett. Megreformálta az erősen elvilágiasodott egyházközségeket, Amöneburgban megalapította első kolostorát. 722-ben Rómában püspökké szentelték, és Martell Károly frank királytól oltalomlevelet kapott, így kettős fölhatalmazással folytathatta Hessen misszionálását. Amióta Geismar mellett kidöntette Donar istenség tölgyfáját, és fájából megépíttette Fritzlar mellett a Szent Péter-templomot, a régi istenekben való hit megingott. 725 után mind jobban az Egyház megszilárdításán, vallási megújításán és a keresztény hit elmélyítésén fáradozott. Nem kevesebbről volt szó, mint a hesseni-türingiai egyház újraalapításáról.

A messzire tekintő III. Gergely pápa 732-ben megerősítette az angolszász misszió tekintélyét, amikor Bonifácot kinevezte érsekké, s felhatalmazást és jogot adott neki, hogy a Rajna jobb partján elterülő missziók számára püspököket szenteljen. De épp az ütközött a legerősebb ellenállásba, hogy érseki tartományt alakítson ki alárendelt püspökökkel. Bonifác tíz éven át nem tudta teljesíteni ezt a pápai megbízatást. Ahhoz az államhatalom tevékenyebb segítsége és beavatkozása lett volna szükséges.

Erre azonban az angolszász missziós nem számíthatott Martell Károly és környezete részéről. Ezenkívül a hazai, nagyon elvilágiasodott papság egyre nyíltabb ellenállást, sőt ellenséges viszonyt tanúsított az „idegenekkel” szemben. Annál elevenebb volt Bonifác összeköttetése a hazájával. A szigetről érkező levelek nemcsak imádságos segítséget ígértek neki, baráti adományokat is küldtek. És mindenekelőtt nagy számban jöttek át segítők, akiket megragadott a „szent zarándokság” eszménye. Név szerint, sajnos, csak keveset ismerünk közülük.

Ahogy növekedett a munkatársak száma, úgy szaporodtak sorban a kolostorok. Az amöneburgi és a fritzlari templomokat kolostorrá alakították. Ez utóbbi -- Fulda alapításáig -- Wigbert apát vezetése alatt, a legjelentősebb szerzetes település és utánpótlást képző iskola volt. Átmenetileg Wigbert vezette a Bonifác alapította Ohrdurf kolostort is a Türingiai Erdő északi nyúlványán. A női kolostorok közül meg kell említeni Tauberbischofsheimet. Ezt Lioba, Bonifác egészen közeli rokona vezette. Lioba valószínűleg főapátnője volt egy egész sor más kolostornak, amelyeket Tauberbischofsheimből kiindulva alapítottak. Kitzingen és Ochsenfurt kolostorait Bonifác Theklára bízta.

737/738-as harmadik római utazása alkalmával Bonifác új munkatársakat talált Wunibald, Lullus és több más honfitársa személyében. A pápa megbízta, hogy Németország apostoli legátusaként adjon kánoni rendet az Egyháznak Bajorországban, Alemanniában, Hessenben és Türingiában. A következő bajor és türingiai püspökségek alapítása az ő nevéhez fűződik: Passau, Salzburg, Freising, Regensburg, Eichstätt, Würzburg, Buraburg és Erfurt. 741-ben Martell Károly halála megnyitotta az utat a frank egyház reformjához, amelyet most már Karimann és Pipin is támogatott. Ők --Martell Károllyal ellentétben -- érvényesíteni tudták hatalmukat a frank nemességgel szemben.

Bonifác a rá bízott egyháztartományban a zsinati rendet is be tudta vezetni. Az úgynevezett „germán zsinat” (743), az estinnes-i (744) és a soissons-i (744) zsinatok az ősz hithirdető életének csúcspontját, a reformellenes erők feletti győzelmét jelentették. A frank körök ellenállása mégis fokozódott vele szemben. Bonifác nem kapta meg Kölnt austrasiai érseki székhelynek, hanem csak Mainz püspökségét személyére szóló érsekséggel. Sok egyéb rendelkezését sem valósították meg.

Annál fontosabb lett számára az a 742 óta dédelgetett szándéka, hogy Sturmiusszal szerzeteskolostort alapítson a régi missziós területen. A 744-ben alapított Fulda Bonifác új hazája lett. Azt a világot keltette életre, amelyben felnőtt. A kolostor pedig teljesítette azt, amit Bonifác elvárt tőle: Fulda a missziós munka támasza lett, és hozzásegített, hogy a kereszténység és a műveltség átjárja az országot.

Bonifáccal szemben tovább erősödött az ellenállás Karlmann lemondása után (747-ben kolostorba vonult). Pipin annyira engedett az „idegen angolszászok” ellen föllépő frank körök nyomásának, hogy a Rómával való kapcsolat fenntartására hazai erőket vett igénybe. Jobb nem beszélni azokról az intrikákról, amelyeket a frank papság méltatlan képviselői a „reformáló” ellen szőttek. A fríz Liudger később így tudósít ezekről: „Kezdtek ellene beszélni, gyalázták, ahogyan csak tudták, és azt állították, hogy nem méltó a püspökségre, mert idegen.”

Bonifác személyes „veresége” azonban egyáltalán nem azonos művének kudarcával. Bár Bonifácot úgyszólván teljesen mellőzték -- Pipin a frank egyház reformpártjával tartott, és a Rómával (már 746-ban) létesített közvetlen kapcsolatot nem engedte szétszakítani. 748-tól a hazai főnemességből két férfi lépett előtérbe, Chrodegang metzi püspök és Fulrad, St. Denis apátja, akik a frankok államában az Egyház és az állam új szövetségét testesítették meg. Fulrad Bonifác tanítványával, a würzburgi Burkharddal 750-ben Zakariás pápához utazott Rómába azzal a kérdéssel, hogy Pipin nem lehetne-e király, hiszen ténylegesen ő gyakorolja a hatalmat. A helyzet ismeretében igen kétséges, hogy Pipin királlyá avató egyházi fölkenését Bonifác végezte volna. Mindenesetre az ő működése teremtette meg a föltételeket ehhez a korszakalkotó eseményhez, amely a királyi papságnak, a középkor keresztény rendjében a birodalom és az Egyház szövetségének jelképekben gazdag kifejezése lett. Bonifác és a frank reformbarátok működése hozta létre azt a légkört, amelyben II. István pápa Franciaországba utazhatott, és ezzel megtörténhetett a pápaság történetének a bizánciból a frank korszakba való átlépése. Ide tartozik az is, hogy a pápa Pipint St. Denis-ben királlyá kente.

Mialatt Bonifác műve történelmet alakított, személyes sorsa továbbra is tragikusan alakult. Amikor a pápa Franciaországban tartózkodott, ő a frízek országában volt. Lullust utódjául Mainzba hívta, megtette Fulda részére a még szükséges intézkedéseket, s aztán ismét a frízek országa felé fordult. Willibrord halála után Karlmann Utrechtet Bonifác felügyelete alá helyezte. Mint amikor egy öreg ember háza felől rendelkezik, Bonifác elbúcsúzott Mainzban Lullustól, és rábízta Liobát is. Fulda ügyét biztosnak tudta. Eobannak kellett az utrechti püspökséget vezetnie. Indulása előtt szemfedőt tétetett könyves ládájába.

Bonifác, miután a telet Utrechtben töltötte, Eobánnal és mintegy ötven kísérőjével Frízország északi részében prédikált és keresztelt egészen a tengerpartig. 754. június 5-én, pünkösd hétfőjén, az újonnan megkereszteltek nagy csapatát hívta Dokkumba, hogy megbérmálja őket. A jelzett nap reggelén azonban megjelent egy sereg pogány. Ez a vértanúságot jelentette Bonifácnak és övéinek. A hithirdetőt, miközben kísérőit a véres halál elviselésére buzdította, egy kard halálosan megsebesítette. A vértanú holttestét diadalmenetben kísérték Utrechten és Mainzon át Fuldába. Ott akart nyugodni kedvenc alapításában, szerzetesei között. A vértanúság helyén hamarosan templom állt.

Bonifác kulcsszerepet játszott annál a történelmileg jelentős átrendeződésnél, melyben -- a latin-görög-antik világ elmúltával -- lerakták a középkor latin-germán világának alapjait. Ő kezdte megvalósítani a karoling nagybirodalom Rómához kötődő egyháziságát. Nem mintha Winfried-Bonifác zseniális előrelátással át akarta volna állítani a váltókat. Talán maga sem sejtette, hogy az óra hívására figyelő jó szándékával mennyire megérezte korának történelmi igényét, amelyet azután megragadott és célja felé vezetett.

Bonifácban a legmagasabb fokon élt a hűség, az odaadás, a bátorság és a hősiesség erénye. Kész volt a legvégsőkre is, ahogyan írta: „Haljunk meg atyáink szent törvényeiért. Ne legyünk néma ebek, hallgató kémek, sem fizetett szolgák, akik megfutnak a farkas elől, hanem legyünk hű pásztorok, akik éberen virrasztanak, hogy Isten szándékait hirdessék mindenkinek, uraknak és szolgáknak, gazdagoknak és szegényeknek, minden rendű és korú embernek, akár alkalmatlan, akár alkalmas, amíg Isten erőt ad hozzá nekünk.” Másrészt a germánok apostola egyházszervező és vértanú alakját „nem szabad elválasztani a római hivatalos Egyház tekintélytisztelő, látszólag lendület nélküli, kínosan kicsinyes, önállótlan képviselőjétől”. Az idő túlhaladt rajta, bármily szívósan küzdött is régi terveinek megvalósításáért.

Látszólag sokszor kudarcot vallott, mégis önzetlen szolgálatának erejével minden téren szentül előkészítette a Megfeszített és Föltámadott útját a jövő számára. Vértanúsága után azonnal tisztelettel vették körül, és június 5-én emlékeztek meg róla. A római kalendáriumba 1874-ben vették föl ünnepét.

Az Angliából jött bencés misszionárius küldetése teljesítése közben föláldozta magát a germán népekért, és ezért a németek apostola nevet viseli. Életéről saját levelei, munkatársainak leírásai és a hívő nép körében élő különféle hagyományok tájékoztatnak.

721-ben Türingiából fríz földre utazott. Erről az útról egy kis hangulatkép maradt ránk. Bonifác a Trier melletti Pfalzel apátságban szállt meg. Éppen a kolostorban tartózkodott az apátnő unokája, a mintegy tizennégy éves Gergely. Élénk fiú volt, és az asztalnál csengő hangon olvasott föl a Szentírásból, természetesen latinul.

„Akkor olvasol jól, fiam -- mondta Bonifác --, ha megérted, amit olvasol.” --”Igen, megértem” -- mondta a fiú, és kezdte újra előadni a latin szöveget. „Ne így -- szakította félbe a vendég --, mondd anyanyelveden, amit olvastál.” -- S amikor a fiú bevallotta, hogy úgy nem tudja, Bonifác maga kezdte a Szentírás szövegét kifejteni asztaltársainak. Gergely pedig annyira vonzódott a misszionáriushoz, hogy nagyanyjától engedélyért könyörgött, hadd kísérje el Bonifácot. - - Később az utrechti Szent Márton-kolostor apátja lett.

Amikor Bonifác tekintélye megnövekedett, és eléggé kiismerte a hesseniek és türingiaiak gondolkodásmódját, megkockáztathatta, hogy úgynevezett istenítélet elé állítsa őket. A Geismar melletti Gundensbergen állt egy hatalmas Donar-tölgy, az istenekbe vetett hit jelképe. Annak a kidöntésével akarta megmutatni a mitikus istenek tehetetlenségét. Erről a döntő pillanatról így ír Willibald:

„Amikor nagy merészen nekifogott, hogy kidöntesse a fát, az odasereglett pogányok nagy tömege szívében elátkozta őt, mint istenei ellenségét. Azonban alig érte néhány csapás a törzset, a tölgy hatalmas tömegét valami magasabb isteni fuvallat mozgásba hozta, és a földre zuhant. Miután az ágak leváltak róla, egy magasabb akarat erejénél fogva a törzs négy darabra hasadt, és anélkül, hogy az ott álló testvérek bármit is tettek volna vele, négy azonos hosszúságú, óriási hasáb feküdt a szemük előtt. Amikor ezt látták az előbb még átkozódó pogányok, abbahagyták gyalázkodásukat, és hívő módra az Istent dicsérték. Akkor a szent püspök, miután a testvérekkel tanácskozott róla, ennek a fának az anyagából kápolnát építtetett, és Szent Péter tiszteletére szentelte.”

Angol barátaival folytatott levelezésében Bonifác rendkívül szeretetreméltó, emberi oldaláról mutatkozik be. Testvéri tanácsot kér és ad, gondjaikat és reményeiket, a barátság ajándékait cserélik egymás között. Angliából elsősorban könyvek, liturgikus eszközök és ruhák érkeztek. Bonifác viszont a német kézügyesség termékeit küldte. Így például Daniel wichesteri püspöknek „egy takarót, nem selyemből, hanem kecskeszőrből szőve. Jó bolyhos, be lehet vele takarni kegyességed lábát.” Sőt Ekbert yorki érseknek egyszer „csók helyett két hordócska bort” küldött, azzal a kéréssel, hogy „a köztünk fennálló barátság szellemében csináljon testvéreivel egy vidám napot.”

A szent püspöknek és kísérőinek vértanúságáról a következőket mondják:

Ismét megérkezett az országba a tavasz. A misszionáriusok Dokkum mellett a tengerparton ütötték föl sátraikat. Pünkösd hétfőjén reggel kellett az újonnan megkeresztelteknek bérmálásra megjelenniök. Az előtte való éjszakát Bonifác álmatlanul töltötte. Pirkadatkor fölkelt. Egy nehéz, bőrbe kötött könyvet vett a kezébe, szorgalmas szerzetesek ajándékát. Találomra fölnyitotta. „A halál jótéteményeiről -- Szent Ágostontól” -- olvasta könnyedén elmosolyodva. Különös olvasmány erre a boldog napra!

Nem tudta, meddig olvasott, amikor hirtelen fölriadt. Lárma verte föl a reggel csöndjét, lódobogás és hangos kiáltozás. A kereszteltek azok, akik bérmálásra jöttek? Csodálkozva lépett ki Bonifác a sátrából, még kezében a könyvvel. Istenes énekek és dicséretek helyett vad fegyvercsörgést és durva lármát hallott. Karddal és dárdával törtek a lovasok a szerzetesekre. Elsőnek a hűséges szakácstestvért terítették le, aki szembefordult a támadókkal. Egyes szerzetesek fegyvert ragadtak, de az ősz püspök rájuk kiáltott: „El a fegyverekkel! Nem azért jöttünk ide, hogy harcot hozzunk, hanem a békét! Isten megmenti lelkünket. Legyetek bátrak és hősök, jöjjetek velem a halálba!” Ekkor azonnal egy fríz rontott Bonifácra. A könyvet önkéntelenül is feje fölé tartotta oltalmul. Akkor lesújtott egy kardcsapás, és kettéhasította a könyvet Isten hű szolgájának fejével együtt.

Amikor a holtakat biztonságba helyezték és nyughelyükre átvitték, nem feledkeztek meg Bonifác kettévágott könyvéről sem. Drága kincs gyanánt megőrizték, és még ma is a nagy hithirdető végső odaadásáról beszél.

Kérünk, Istenünk, engedd, hogy Szent Bonifác vértanúd legyen a közbenjárónk, hogy a hitet, amelyet hirdetett és vére ontásával is tanúsított, hűségesen megőrizzük és tetteinkkel bátran tanúsítsuk!

November 13.
+Savaria, 309. június 4.

Kvirin (latinul: Ouirinus) Siscia (a későbbi Eszék) püspöke volt. Szenvedéstörténete, melyet nem sokkal halála után írtak, elbeszéli, hogy a Diocletianus-féle üldözésben fogták el. Próbált ugyan menekülni, de Maximus prefektus letartóztatta. Határozottan szembeszegült a parancsnak, hogy áldozzon a birodalom isteneinek, ezért megvesszőzték és bebörtönözték. A börtönben megtérítette az őrt, Marcellust. Három nappal később Alsó-Pannónia kormányzója elé állították, aki Savariába (ma: Szombathely) vitette, s mivel nem tudta rávenni a hittagadásra, követ kötöttek a nyakára és a folyóba (a Perintbe) dobták. A keresztények kiemelték és magukhoz vették szent testét, és a Scarabatensis nevű kapu közelében temették el.

A 4. század végén Kvirin ereklyéit Rómába vitték, és a Via Appián a Szent Sebestyén-bazilika mögött helyezték el. A 6--7. századi itineráriumok (zarándok-kalauzok) szerint a zarándokok külön fölkeresték. Későbbi hagyomány szerint az ereklyékből a római S. Maria in Trastevere-bazilikába, Milánóba és Aquileiába is vittek.

Quirinus (Quirin, Kvirinus, Kvirin, Kerény) a 3–4. század fordulóján a Római Birodalom Siscia városának (a mai horvátországi Sisak, a történelmi Magyarországon Sziszek) keresztény püspöke volt. A Diocletianus császár idején zajlott keresztényüldözések idején, kb. 303-ban (más források szerint 309-ben)^[1] Siscia városában elfogták és börtönbe vetették. A börtönben megtérítette őrét, Marcellust. Másnap a római hatóságok elé állították és felajánlották neki, hogy ha áldoz a római isteneknek – azaz megtagadja keresztény hitét –, nemcsak hogy meghagyják életét, hanem Jupiter papja is lehet. Ha viszont nemet mond, kínzás és halálbüntetés vár rá.

Quirinus nemet mondott, ezért Pannonia Prima tartomány székhelyére, Savariába hurcolták. A város színházában zajlott le kihallgatása, amely során Quirinus ismét állhatatos maradt és kitartott hite mellett. Ezért a tartomány elöljárója, Amantius praeses (helytartó) minden keresztény számára intő példaként halálra ítélte. Megkötözték, nyakába malomkövet kötöttek és a Sibaris (máshol Savarias, ma a Perint vagy más forrás szerint a Gyöngyös^[2]) patakba dobták.

Földi maradványait a várostól keletre fekvő temetőben, majd – amikor a kereszténység római államvallássá lett – a scarbantiai kapu melletti ókeresztény templomban, a Szent Quirinus bazilikában helyezték el. 406-ban a város lakói a szent ereklyéit a barbár támadások elől Rómába menekítették, 1140-ben pedig egy római templomban helyezték el. Az ereklyéket a Szombathelyi Egyházmegye 1777-ben történt megalapítása után, 1779-ben – Mária Terézia közbenjárására – Szombathelyre hozták és a püspöki palotában őrizték.

Az 1930-as években, a szalézi szerzetesrend új templomának építésekor a templom a szent nevét vette fel, és az ereklyék is itt kerültek végleges elhelyezésre. Ma Sisak város védőszentje, ünnepnapja június 4.

+ 1885. november 17. és 1887. január 27. között

A francia misszionárius fehér atyák első csoportja 1879-ben érkezett Ugandába. Szívesen fogadták őket, de az arab kereskedők Mtesa királyt ellenük fordították, ezért három év múlva el kellett hagyniuk az országot. Mtesa utóda, a fiatal Mwanga király 1884-ben visszahívta az atyákat.

A királyi udvarban voltak már keresztények, sőt egyik másik igen magas hivatalt viselt. Ilyen volt Mkasa József udvarmester és Kagwa András, a királyi testőrség parancsnoka, a király jó barátja. Ők ketten fölfedeztek egy összeesküvést, amelynek élén a legmagasabb hivatalt viselő Katikiro állt. A király tudomásul vette a vádat, de a bűnös halálbüntetését elengendte, sőt, meghagyta hivatalában. Ő pedig bosszút forralt ,,árulói'' ellen.

Mkasa József példás keresztény életet élt, s már 1882-ben fölvette a keresztséget. Minden héten kiváltott a saját jövedelméből legalább egy rabszolgát, emellett hitoktatói munkát is végzett. Katikiro azonban egyre inkább a keresztények ellen hangolta a királyt, és elérte, hogy 1885. október 30-án királyi parancsra megöljék Hannington anglikán püspököt és vele együtt sok más keresztényt. Kémkedéssel vádolták őket. Ugyanezzel rágalmazta meg Mkasa Józsefet is a király előtt, aki hitt neki és szabad kezet adott felette.

Katikiro azonnal cselekedni kezdett, nehogy a király meggondolhassa magát. Éjnek idején elfogatta Józsefet. Épp csak annyit engedett számára, hogy megáldozhasson, s még hajnal előtt lefejeztette, majd elégette a holttestet. Mikor a hóhér meg akarta kötözni, József azt mondta: ,,Miért? A hitemért halok meg, csak nem fogok elfutni? Egy keresztény, aki Istenért adja az életét, nem fél a haláltól!''

Subuggwao Dénest, a tizenhét éves apródot rajtakapták, hogy hitoktatást tart. Mivel nem tudták eltéríteni a hitétől, maga a király döfött lándzsát a torkába. Egész éjszakán át hagyták a vérében feküdni, majd másnap, 1885. május 25-én reggel lefejezték.

Ugyanennek a napnak az estéjén a király kihirdette elhatározását: mindazokat, aki imádkoznak, megöleti. Számára az imádkozás olvasást jelentett, mert a keresztények könyvből imádkoztak. Így az ,,olvasók'' azonosak voltak a keresztényekkel. Lwanga Károly, az apródok vezetője azonnal fölismerte a helyzet komolyságát, és maga köré gyűjtötte imádságos virrasztásra azokat, akik hűségesek voltak a hitükhöz. Készültek a vértanúságra. A közöttük lévő négy katechument levizsgáztatták és azonnal megkeresztelték.

Másnap reggel a király nagy bíróságot hívott össze; s az apródoknak sorban, egyenként jelentkezniük kellett. A király kihirdette: ,,Mindazok, akik nem imádkoznak, foglaljanak helyet itt mellettem, akik pedig imádkoznak, álljanak oda a fal mellé!'' Károly volt az első, aki kilépett a sorból, és odaállt a nádból font falhoz. Tizenöt társa követte. A király ordított haragjában:

-- Ti valóban imádkoztok?

-- Igen, Uram, mi valóban imádkozunk.

-- Továbbra is akartok imádkozni?

-- Igen, Uram, egészen a halálig!

Akkor a király ítéletet hirdetett:

-- Öljétek meg őket!

A hóhérok megkötözték és elvezették mindnyájukat. A börtönben kellett várakozniuk, míg útnak indították őket a hatvan kilométer távolságban kijelölt vesztőhelyre.

A következő napon Katikiro megint a király elé járult, és bevádolta előtte a király barátját, Kagwa Andrást, hogy ő a pártütő keresztények vezére. Így bőszítette a királyt: ,,Te kész volnál arra, hogy saját gyermekeidet föláldozd, ezeknek a nyomorultaknak pedig megkegyelmeznél? Add nekem ezt a Kagwát, hadd végezzek vele!'' És a király kiszolgáltatta neki a barátját. Andrást azonnal halálra ítélték, lefejezték és elégették.

Másnap a következő magas rangú keresztény került sorra: Murumba Mátyás. Atyja, mielőtt meghalt, a következőket jövendölte neki: ,,Fiam, te olyan dolgokat fogsz látni, amiket én nem láthattam. Messziről jönnek majd fehér emberek, és egy új vallást fognak hirdetni. Ha látod majd őket, csatlakozz hozzájuk, és hallgasd a tanításukat.'' Egy évvel később mohamedán kereskedők jöttek, és Murumba azt hitte, ők a jövendölt fehér emberek. El is fogadta mohamedán hitüket. Nem sokkal később protestáns hithirdetők jöttek. Azokhoz is elment és tetszett neki a tanításuk. Már azon volt, hogy megkeresztelkedik náluk, amikor katolikus misszionáriusok érkeztek. Ez a kereső lélek később elmondta: ,,Amikor benneteket távolról megláttalak, egész különös megilletődöttség fogott el. Az a gondolat támadt bennem, hogy bennetek kell bíznom. Figyeltem minden lépéseteket. Megfigyeltem, hogyan imádkoztok, miként beszéltek az emberekkel és ápoljátok a betegeket. Akkor ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy elmenjek hiteteket tanulni. Eljöttem, és Isten megadta nekem a kegyelmet, hogy belássam: ti tanítjátok az igazságot, és ti vagytok azok a fehér emberek, akikről atyám nekem jövendölt.'' Miután megkeresztelkedett, maga András kezdte tanítani a katechumeneket. Többé nem érdekelte a rangja, hanem szívesen vállalt bármiféle munkát. Amikor mások csodálkoztak ezen, csak annyit kérdezett: ,,Hát nem vagyok Jézus Krisztus rabszolgája?'' És most elérkezett tanúságtételének nagy órája: Murumba Mátyás állhatatosnak bizonyult. Halálra ítélték és kegyetlen módon végeztek vele. Az ugandai vértanúk aktája úgy emlékezik meg róla, mint a vértanúk koszorújában a legszebb virágról.

Eközben az apródokat kétnapos erőltetett meneteléssel a kivégzés helyére hajtották. Néhányat már útközben megöltek. Miután megérkeztek, további hat napot várakoztatták őket, mert nem készült el a vesztőhely. A hóhérok parancsnoka megkísérelte az apródok között lévő fiát megmenteni a haláltól. Így bíztatta: ,,Mondd, hogy többet nem imádkozol, és megmenekülsz!'' A fiú így válaszolt: ,,Nem, apám, ezt én nem mondom, mert imádkozni fogok, mindig fogok imádkozni!'' ,,Akkor legalább szökjél meg, én elrejtelek a házamban'' -- könyörgött neki az apja. ,,Nem, én nem fogok elfutni, én a barátaimmal együtt akarok meghalni!'' -- hangzott a válasz. Bár tiltakozott ellene, levették róla a bilincseket, és elvitték társai közül. Azok pedig buzgón imádkoztak érte, hogy meg ne inogjon a hitében. Kis idő elteltével vissza is jött a fiú, és elfoglalta közöttük a helyét.

Június 3-án reggel végre kihozták a kunyhóból a foglyokat, és megkötözve sorba állították őket. Elsőként vezetőjüket, Lwanga Károlyt égették el elevenen. Abban bíztak, hogy a többi majd csak megretten. Hogy még jobban gyötörjék őket, találomra hármat kiválasztottak, és megkegyelmeztek nekik. Nagyon szomorúan fogadták, hogy nem lehetnek vértanúk, de később ők beszélték el társaik hősi küzdelmét. A többieket most egymáshoz kötözték, és egy hatalmas máglyára állították őket. A hóhérok parancsnoka azonban még mindig nem adta ki a halált jelentő parancsot. Kiemeltette közülük a fiát, és feloldatta a kötelékeit. A fiú erre sírni kezdett: ,,A király megparancsolta neked, hogy ölj meg. Hát oltsd ki az életemet! Én meg akarok halni Krisztusért!'' Erre apja átadta egy másik hóhérnak, hogy ölje meg, majd holtan vettette a máglyára a fiút, s akkor megparancsolta, hogy gyújtsák meg a máglyát.

Jamari János-Mária nem sokkal később követte őket a vértanúságba. Őt 1885 Mindenszentek napján keresztelték meg. Minden idejét és vagyonát a felebaráti szeretet gyakorlására áldozta. Elfogták, és 1887. január 27-én egy tóba fojtották.

A huszonkét ugandai vértanút XV. Benedek pápa 1920-ban boldoggá avatta. XI. Pius pápa 1934-ben Lwanga Károlyt az Actio Catholica és az afrikai ifjúság védőszentjévé nyilvánította. VI. Pál pápa 1964. október 18-án, a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakán avatta szentté a vértanúkat.

Istenünk, ki úgy rendelted, hogy a mártírok véréből sarjadjon a kereszténység vetése, engedd kegyesen, hogy Egyházad szántóföldje, amelyet Szent Károly és társainak vére öntözött, aratásodra bőséges termést hozzon!

SZENT JUSZTIN

* Flavia Neapolisz (Szichem, ma Nablusz), 2. század eleje + Róma, 166.

Jusztin, a filozófus-vértanú a 2. század kereszténységében egy egészen új embertípust testesített meg. Nevezték már „keresztény intellektuelnek” is, de ezt semmiképpen sem szabad úgy értenünk, mintha a szellemi tevékenység önmagában lett volna életének célja és tartalma. Személyében sokkal inkább olyan emberrel találkozunk, aki becsületesen és kitartóan kereste az igazságot, és fáradozásai közben rátalált a hitre: ezáltal megtalálta önmagát is és egyéniséggé érett, de élete hitbeli ismereteinek továbbadása során teljesedett be. A görög filozófus gondolkodásmódjáról és életstílusáról keresztényként sem mondott le, hanem inkább fölhasználta azt a hit hirdetésében.

Jusztin hazája Szamaria tartománya volt Palesztinában. Szichemi polgári családból származott, apját Priscusnak, nagyapját Bacchiusnak hívták, s e nevek azt az elképzelést erősítik, hogy Jusztin családja római eredetű volt, vagy legalábbis vonzódott a rómaiakhoz. A római szellemiségnek felelt meg az a nyilvánvalóan nagyvonalú neveltetés, amelyet Jusztin ifjúságában élvezett. Saját elbeszélése szerint semmiféle provinciális nézet vagy szokás nem akadályozta, mint filozófus, a bölcsesség szerelmese maga kereste magának az utat személyes életformájához.

Jusztin maga írja le, hogyan kereste fiatalemberként a tudást. Egymás után kopogtatott kora tudósainak ajtaján, hogy elmélyedjen náluk az igazságba, de egyiküknél sem találta meg, amit keresett.

Végülis egy egészen másfajta találkozás hozta meg a fordulatot Jusztin életében. Egy napon a tenger partján sétált, és beszélgetésbe kezdett egy tiszteletreméltó idős emberrel, aki rányitotta szemét az isteni bölcsességre. Az idős ember atyai módon az éppen megfelelő szavakat tudta neki mondani. Jusztin készségesen fogadta az oktatást, mely rámutatott Izrael népének prófétáira, akik üzeneteikkel egyenesen az egyetlen valóságos Istenhez vezetnek, és előkészítik a hit útját Isten Fiához, Jézus Krisztushoz.

Jusztin már platonikus tanítvány korában megcsodálta a keresztény vértanúk rettenthetetlenségét. Meggyőződött róla, hogy Krisztus tanítása, amelyet akkor hallott először, „az egyetlen megbízható és hasznos filozófia”. Megkeresztelkedett és attól fogva életét az evangélium hirdetésének szentelte. A filozófusok köpenyében mint vándorprédikátor járt mindenfelé. A városok terein beszédbe elegyedett mindenféle rendű és rangú emberrel, hogy megnyerje őket Jézus Krisztus hitének. Efezusban egyszer két napon át vitatkozott egy tudós zsidóval és tanítványaival a villák mögötti sétányon. A vita tárgya az volt, hogy milyen szerepet játszott Izrael népe Isten üdvözítő tervében, s hogy a megígért Messiás Jézus-e vagy sem. Erre a vitára visszaemlékezve írta Jusztin húsz évvel később a Párbeszéd a zsidó Triphonnal című művét. A Szentírásból bizonyítja Jézus istenségét és a pogányok meghívását a kereszténységre. Jusztin, a fáradhatatlan prédikátor és misszionárius végül hosszú vándorlás után elérkezett a fővárosba, Rómába, ahol -- minden filozófus és hithirdető gyülekezőhelyén -- végre megtelepedett. Saját iskolát alapított, amely nagy látogatottságnak örvendett. Tanítványai közt volt a későbbi hitvédő, Tatianus.

Jusztin azonban nem érte már be a szóbeli tanítással. Filozófiai értekezéseket tett közzé, amelyekben krisztushitét szembesítette a filozófiával. Sajnos, ezek az írások elvesztek. Címüket és tartalmukat csak Cézáreai Euszébiosz Egyháztörténetéből ismerjük.

Ezzel szemben ma is megvan az a két Apológiája, amelyekben Jusztin nemcsak általánosságban, a vallásosság mindenkori problémáiról szólt, hanem az üldözött keresztények érdekében közvetlenül is föllépett, fölvilágosító és útmutató módon: az újra és újra föllángoló üldözésekre való tekintettel Jusztin mindkét kérő és védő írásában személyesen a császárhoz és a római szenátushoz folyamodott segítségért. Közben azon fáradozott, hogy megcáfolja a keresztények ellen emelt vádat, amely szerint istentelenek és ellenségei az államnak. Antonius Pius (és talán Marcus Aurelius) császár filozófusi lelkiismeretéhez és megértéséhez fellebbezett, főleg annak kimutatásával, hogy a pogány filozófusok legjobbjai alapjában már magukban hordták a kereszténység csíráját. Ebben az összefüggésben alakította ki Jusztin híressé vált kifejezését, a „csíraszerű logosz”-t. Eszerint Isten már korábban, a Jézus Krisztus előtt élt filozófusok ajka által közölte magát az emberiséggel, és általuk is előkészítette az üdvösség ismeretét. Jusztin fölfogása szerint mindazok, akik ennek a logosznak megfelelően éltek, alapjában véve már Krisztushoz tartoztak. „Ilyen volt például a görögöknél Szokratész és sok más hozzá hasonló”; vagy a nem görögöknél például Izrael prófétái. Ezek a megállapítások még ma is értékesek, mert egy őskeresztény világi apostol valójában ökumenikus gondolkodásáról tesznek tanúságot.

De ez a művelt laikus a keresztény istentiszteletről adott közléseivel is nagy érdemeket szerzett az egyházi élet fejlődésében egészen a jelen korig. A keresztények szertartásairól hamis híresztelések terjedtek el. Ezek cáfolására Jusztin rövid összefoglalásban leírja a keresztelés, az Eucharisztia és a vasárnap megünneplésének rítusát. Az őskeresztény liturgiának ezzel a megbízható, legrégibb leírásával az Egyház olyan okmányt tart a kezében, amelynek segítségével állandóan fölülvizsgálhatja és rendezheti legfontosabb kultikus szokásait. Jusztin ezen írásaiban világos tanúságot tesz arról a hitről, hogy Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztikus adományokban. A Párbeszéd a zsidó Triphonnal c. művében kifejti, hogy az Eucharisztia a pogány filozófusok óta vágyott -- lelki -- áldozati adomány, amelyben a megtestesült Logosz önmagát adja egyetlen elfogadható áldozatul, amikor imával és hálaadással megülik szenvedésének emlékezetét. A lelki áldozati adománynak ez a fogalma, amely meghalad és fölülmúl minden pusztán anyagi áldozatot, a szentmise római kánonjába is belekerült.

Jusztin írásai maradandó értékűek. Bár józan, nemegyszer szinte gyámoltalannak tűnő stílusban vannak megírva, mégis kitűnnek csodálatos teológiai világosságukkal. A hellénista és zsidó világban Jusztin előtt nem lehetett ilyen nyílt beszédet hallani keresztény szájból. Modern egyháztörténészek ezért joggal mutatnak rá arra, hogy Jusztinban a korabeli Egyház életereje öltött testet. A 2. század többi nagy embere arra szorítkozott, hogy az érintetlen hitletéteményt megőrizze és továbbadja. Jusztin új lehetőségeket keresett, hogy a Krisztusba, az egész emberiség Üdvözítőjébe vetett hitet közelebb vigye zsidó és pogány kortársaihoz.

Egy olyan ember azonban, aki annyira őszintén állt szemben a többi vallással, nem maradhatott támadások nélkül. Római működése alatt heves ellenfelei támadtak. Közülük a legelszántabb Crescentius volt, a cinikus filozófus. Végül is az ő följelentése alapján fogták el, és állították Rusticus prefektus elé tanítványaival, Charitonnal és Charitóval (aki nő volt), Euelpisztosszal, Hieraxszal, Paionnal és Liberianusszal együtt.

Ma is megvannak az akták, amelyek hűen leírják a bírósági eljárást. Jusztin rövid vonásokban ismertette a keresztény hitvallás tartalmát. Társaival együtt tanúságot tett erről a hitről és a mennyei dicsőség reményéről. Utoljára fölszólították őket, hogy áldozzanak az isteneknek, de visszautasították. Így a bírói ítélet csak a halál lehetett.

A tiszteletreméltó régi tudósítás ezekkel a mondatokkal végződik: „A szent vértanúk magasztalták Istent, és rögtön a vesztőhelyre indultak. Ott lefejezték őket. Így végezték be vértanúságukat Üdvözítőnk megvallásával.

Egyes hívők titokban magukhoz vették a holttesteket, és méltó helyen eltemették Urunk Jézus Krisztus kegyelmének a segítségével. Legyen nekik tisztelet mindörökkön örökké. Amen.”

Szent Jusztin ünnepét 1882-ben vették fel a római naptárba, április 14-re. Mivel e nap legtöbbször Húsvét közelébe esik, 1969-ben június 1- re tették át, amely napon a bizánci rítusban a 9. század óta ünneplik.

A Párbeszéd a zsidó Triphonnal című írásában Jusztin elbeszéli, hogy fiatalemberként -- tudásszomjtól ösztönözve és az igazságot kutatva -- hogyan kereste föl egymás után a különböző filozófusok iskoláit.

Először egy sztoikustól kért oktatást. „De miután meglehetősen hosszú időn át jártam hozzá -- így beszéli el --, nem gazdagította istenismeretemet, hiszen nincs is neki, és nem tartja szükségesnek. Ekkor elfordultam tőle, és egy másik emberhez mentem, egy úgynevezett peripatetikushoz (azaz Arisztotelész tanítványához), aki szellemileg képzettnek tartotta magát. Neki csak az első napokban volt türelme hozzám. Aztán már azt követelte, állapodjunk meg a fizetségben, hogy együttlétünk haszontalan ne legyen, emiatt azután el is hagytam. Véleményem szerint egyáltalán nem volt filozófus.”

Azután egy híres pitagóreushoz ment, „olyan emberhez, aki sokat képzelt a maga bölcsessége felől”. Ez azonban fölszólította, hogy rögtön mondjon le a zenéről, a csillagászatról és a mértanról, hogy ezáltal -- szellemét elvonva az érzékiektől -- fölkészüljön az Isten, az abszolút jó és szép szemléletére. Mivel Jusztin kénytelen volt bevallani, hogy ehhez nincsenek előismeretei, ez a tanító is elküldte őt, aki pedig azt hitte, „ért valamihez”. „Tanácstalan helyzetemben -- így folytatja tovább beszámolóját -- elhatároztam, hogy fölkeresem a platonikusokat is, hiszen nekik is jó hírük volt. Mivel egy ideje éppen városunkban tartózkodott egy tudós, aki nagy tekintélynek örvendett a platonikusok között, oly sokszor fölkerestem, amint csak lehetséges volt. Jól haladtam előre, s nap mint nap tökéletesedtem, annyira jól mentek a dolgok. A testetlen létezők szellemi valósága nagyon érdekelt, és az ideák szemlélete szárnyakat adott gondolkodásomnak. Úgy gondoltam, rövid időn belül bölcs leszek. Korlátoltságomban abba a reménybe ringattam magam, hogy közvetlenül látni fogom Istent.”

Egy napon azonban sétálás közben a tengerparton találkozott egy tiszteletreméltó idős emberrel. Ez meggyőzte őt, hogy Platon filozófiája számos problémát megoldatlanul hagy. Egyenesen a szemébe mondta az ifjú bölcsességkeresőnek: „Te szereted ugyan a jó beszédet, de semmiképpen sem vagy barátja a cselekvésnek és a valóságnak.” Ez a komoly intés jó talajba hullott, és kérlelte az aggot, hogy fejtse ki előtte Krisztus üzenetét.

Jellemző Jusztinra, hogy micsoda hatással volt rá a kereszténység! „Amikor még teljes szívvel platonikus voltam, hallottam a keresztények ellen fölhozott vádakat. Amikor azonban láttam, hogy a halál és mindenféle kigondolható kín előtt mennyire félelem nélkül állnak, arra a belátásra jutottam: lehetetlen, hogy ezek idáig bűnben és vétekben éltek volna.”

Egy közvetlenül a közelében lejátszódott fölháborító esemény arra bírta, hogy -- amint már egyszer megtette -- a római jogérzékhez fellebbezzen. A városprefektus ismét kivégeztetett három keresztényt, pusztán csak azért, mert keresztények voltak. Ekkor Jusztin egy bátor levéllel közvetlenül a császárhoz folyamodott. Fölfedte az üldözések alapjait, kimutatta a kereszténység isteni felsőbbségét, és végül nyomatékos szavakkal kérte, hogy az igazság és az igazságosság nevében ne hagyják figyelmen kívül figyelmeztetését. Jusztin tudta, hogy nyílt beszédével a saját életét kockáztatja. E szavakkal zárja ugyanis: „Én is várom most már, hogy az említett besúgók valamelyike álnokul följelent, és a keresztre kerülök.”

Szentünknek és társainak hivatalos vértanú-jegyzőkönyve érzékletes képet rajzol arról a merev római törvényszéki eljárásról, amely külsőleg szétmorzsolta ugyan a védtelen áldozatokat, bensőjüket azonban nem tudta legyőzni.

A kihallgatás elején Jusztin alkalmat kapott arra, hogy beszéljen hitéről. Így szólt: „Nem lehet megbélyegezni vagy rosszallani, hogy Üdvözítőnk Jézus Krisztus parancsait követjük. Azon fáradoztam, hogy megismerjek minden tanítást. Mégis a keresztények igaz tanítása mellett döntöttem, annak ellenére, hogy nem tetszenek azoknak, akik tévedésben élnek.” Akkor a prefektus félbeszakította: „Ide hallgass te, akit a szó emberének mondanak, s aki azt hiszed, hogy tiéd az igazi bölcsesség! Ha most megkorbácsolunk és kivégzünk, azt hiszed, hogy fölmégy az égbe?” Jusztin ezt válaszolta: „Szilárdan bízom benne, hogy ott fogok lakni, ha mindezt elviselem.” Rusticusnak be kellett látnia, hogy hiábavaló az ijesztgetés. Ezért röviden parancsot adott: „Térjünk a tárgyra! Lépjetek elő és áldozzatok az isteneknek!” Jusztin így válaszolt: „Aki helyesen gondolkodik, nem eshet vissza az istenfélelemből az istentelenségbe. Mi vágyva vágyunk arra, hogy Urunkért, Jézus Krisztusért szenvedjünk, és így meneküljünk meg.” Jusztin tanítványai is egyhangúan kijelentették: „Tégy, amit akarsz! Mi keresztények vagyunk és nem áldozunk bálványszobroknak!” Erre Rusticus kihirdette az ítéletet: „Mivel ezek nem akarnak az isteneknek áldozni és a császár parancsainak engedelmeskedni, korbácsolják meg és vezessék őket a vesztőhelyre a törvény irtelmében.”

Istenünk, ki Szent Jusztin vértanút a kereszt oktalansága által csodálatosan megtanítottad Jézus Krisztus fölséges ismeretére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a bennünket megkörnyékező tévedéseket elűzve a hit szilárdságára törekedjünk!

Szent VI. Pál (született: Giovanni Battista Enrico Antonio Maria Montini; Concesio, Brescia megye, 1897. szeptember 26. – Castel Gandolfo, 1978. augusztus 6.) római pápa 1963 és 1978 között. Ő felügyelte elődje, Szent XXIII. János pápa által összehívott II. vatikáni zsinat legtöbb döntésének meghozatalát.

Giovanni Montini helyi nemesi család fiaként született Concesióban. 1916-ban kezdte meg papi tanulmányait, és 1920-ban szentelték pappá. A Szent Gergely Egyetemen, a Római Egyetemen és az Accademia dei Nobili Ecclesiasticin tanult. 1937-től XI. Piusz pápa államtitkárának, Pacelli bíborosnak a helyettese. Elkísérte őt az 1938-as budapesti eucharisztikus világkongresszusra is. Amikor Pacelli XII. Piusz néven pápa lett, megerősítette Montinit államtitkár-helyettesi pozíciójában, az új államtitkár, Luigi Maglione mellett. Ez utóbbi 1944-es halála után szerepét maga a pápa vette át, Montini továbbra is betöltötte korábbi posztját.

Tevékenységét némi homály fedi ebből az időszakból; nem pontosan ismert szerepe a Vatikán diplomáciai tevékenységében a második világháború idején. Kritika alapját képezi a Szentszék kapcsolata a fasiszta, de németellenes Galeazzo Ciano gróffal, Mussolini (1944 januárjában kivégzett) vejével és külügyminiszterével. Montinit többen vádolták azzal, hogy a fasisztákkal tárgyalt és előnyöket szerzett tőlük a Vatikán számára, hogy segített magas rangú náciknak elmenekülni a hitleri birodalom összeomlásakor. Ugyanakkor nagyobb összegekkel segítette az üldözött európai zsidóságot. A vatikáni kormányzat magas rangú tisztségviselőjeként ekkor Montini XII. Piusz hű támogatója és a korszak egyik legbefolyásosabb embere volt. Meg nem erősített információk szerint Montini és Alcide De Gasperi megpróbáltak találkozót összehozni Maria José belga hercegnő (az olasz király menye, Umbertó piemonti herceg felesége) és az Egyesült Államok vatikáni követe, Myron Taylor között, hogy Olaszország különbékét köthessen az Államokkal; a találkozás azonban nem jött létre.

1954-ben Montini a Milánói főegyházmegye érseke lett. A hagyomány szerint ezt a rangot az kapja meg, akit a pápa bíborossá szándékozik kinevezni, amint üresedés van a bíborosok sorában. Sokak meglepetésére XII. Piusz nem nevezte ki Montinit bíborossá (nem volt köztudott, hogy az 1952-es titkos konzisztóriumon ő nem fogadta el a kinevezést). Bár sokan XII. Piusz későbbi örökösének tekintették, Montini, mivel nem volt bíboros, nem követhette Piuszt a pápai trónon, így annak halála után (1958) Angelo Roncalli bíboros lett az új pápa XXIII. János néven, aki viszont szinte azonnal bíborosi rangra emelte Montinit.

Montini bíborost mindenki János pápa leendő utódjának tekintette. Támogatta János döntését a második vatikáni zsinat összehívására. Amikor János 1963-ban elhunyt, Montini lépett a pápai trónra VI. Pál néven. Az ő uralma alatt fejeződött be a vatikáni zsinat, 1965-ben. Ugyanebben az évben felállította a püspöki szinódust, de két dolgot kivont a hatáskörükből: a papi nőtlenséggel és a fogamzásgátlással kapcsolatos döntéseket; később mindkét témakör nagy port felverő enciklikái témája lett. Feloszlatta a nemesi testőrséget és a palotaőrséget, és a Svájci Gárdát tette meg a Vatikán egyedüli fegyveres erejévé.

Ő volt az utolsó pápa, akit a pápai tiarával koronáztak meg; utódja, I. János Pál eltörölte e ceremóniát. VI. Pál tiaráját, amelyet milánói egyházmegyéjétől kapott ajándékba, a Washingtonban álló Szeplőtelen fogantatás Bazilikájának adományozta, ajándékképpen az amerikai katolikusok számára.

1977-ben magánkihallgatáson fogadta Kádár Jánost. Sikerrel érte el a templomi hitoktatás engedélyezését és az utolsó börtönbe zárt szerzetes (Lénárd Ödön) szabadon bocsátását, de a szerzetesrendek újbóli engedélyezését már nem. Nyilatkozata szerint elégedett volt Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnökének tevékenységével is.

Kanonizációs eljárás

2014. május 10-én az Apostoli Szentszék bejelentette, hogy VI. Pál pápa boldoggá avatása 2014. október 19-én fog megtörténni, ugyanis Ferenc pápa ehhez megadta hozzájárulását.^[1]

2014. október 19-én Ferenc pápa, XVI. Benedek emeritus pápa jelenlétében, délelőtt 10 óra 30 perckor boldoggá avatta egykori elődjüket, VI. Pál pápát, akinek liturgikus ünnepét születésnapjában: szeptember 26-ában jelölte meg.^[2]

2018. október 14-én, több ezer hívő jelenlétében avatta szentté Ferenc pápa a Szent Péter téren.^[3]

Május 27.
+604(?) május 26.

Nagy Szent Gergely pápa 596-ban a római szerzetest, Ágostont küldte el negyven társával, hogy hirdessék az evangéliumot Délkelet-Angliában a kenti népnek. Kent királyságát abban az időben Ethelbert kormányozta, akit Dél-Anglia többi királya elismert fölöttesének. Ethelbert néhány évvel korábban feleségül vette Berta frank hercegnőt, Párizsi Charibert király leányát. Berta magával hozott Kentbe egy Liudhard nevű frank püspököt, aki Canterburyn kívül egy római templomot magánkápolnaként használt. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy akár a püspök, akár a királyné megkísérelte volna Ethelbertnek vagy népének megtérítését.

Róma angliai missziójának kezdetei homályba vesznek. Béda Anglia egyháztörténete című műve az egyetlen forrásunk. Ebben elbeszéli, hogy Gergely Rómában angol rabszolgákat látott, és ettől fogva dédelgette azt a vágyat, hogy Angliában is hirdessék az evangéliumot. De semmi sem történt ebben az irányban mindaddig, amíg 590-ben ő maga nem lett a pápa. Világos, hogy a kezdeményezés Gergelytől eredt, és a vezető, akit ehhez a vállalkozáshoz kiválasztott, saját kolostorának a priorja volt.

596 tavaszán Ágoston társaival tengeri úton indult Galliába. Mivel a vállalkozást túl veszélyesnek látták, a partraszállás után társai vissza akartak fordulni, s erről levelet is küldtek a pápának. Gergely azonban nem engedett kérésüknek. Buzdította őket, hogy az egyszer már megkezdett vállalkozást ne adják föl, és megparancsolta nekik, hogy engedelmeskedjenek Ágostonnak, akit apátjukká tett. Ezenkívül levelet írt Gallia püspökeinek, Austrasia és Burgundia uralkodóinak, és kérte őket, hogy legyenek a misszionáriusok segítségére, adjanak melléjük papokat tolmácsul. Ágoston erősen kézben tartotta a vezetést. Még franciaországi útjuk közben püspökké szentelték. 597 kezdetén társaival partra szállt Thanet szigetén, Kent keleti partja előtt.

Ethelbert Thanet szigetén fogadta a misszionáriusokat. Az első találkozás kedvezően sikerült. Ágoston beszéde jó benyomást tett a királyra: engedélyt adott a térítőknek, hogy tanítsanak. Canterburyben maga jelölt ki számukra szállást, és megígérte, hogy gondoskodik ellátásukról. Hamarosan megtörténtek az első megtérések. Még 597 pünkösdje előtt maga a király is megkeresztelkedett, de nem akarta, amint Béda mondja, alattvalóit kényszeríteni, hogy példáját kövessék, mert megtanulta, hogy a keresztény hitet szabadon kell elfogadni. Megtérése és Ágoston apát meggyőző ereje mégis elérte, hogy karácsonykor tízezer megtérőt keresztelhettek meg.

Ágoston két társát, Lőrincet és Pétert Rómába küldte, hogy tájékoztassák a pápát a misszió sikeréről, egyben tanácsot kért különféle problémákkal kapcsolatban.

A követek csak 601-ben tértek vissza, egy csapat újabb misszionárius kíséretében, s meghozták Ágoston számára az érseki palliumot.

Hoztak ezenkívül istentiszteleti edényeket, eszközöket és ruhákat, templomfelszereléshez szükséges egyéb tárgyakat, apostol- és vértanú- ereklyéket és számos könyvet. És alapos választ hoztak Ágoston kérdéseire, aki azt a megbízatást kapta, hogy papjaival és klerikusaival éljen közös életet, szerzetesei számára azonban alapítson külön kolostort. Továbbá a gall és a római egyház szokásai alapján saját liturgiát kellett összeállítania, úgy, ahogyan a legcélszerűbbnek látja. Azzal is megbízta a pápa, hogy szükség szerint még tizenkét püspököt szenteljen, egy püspököt pedig küldjön Yorkba, a Northumbria-királyságba, aki engedélyt kapott, hogy a maga részéről is további tizenkét püspököt szenteljen.

A pápának ezek az átfogó tervei természetesen teljesen távol jártak a realitástól. Azt mutatják, hogy a pápának nem volt áttekintése az angliai helyzetről. Az első misszionáriusok csak egy generációval Ágoston halála után léphettek Northumbria földjére. A következő évek folyamán Ágoston Rochesterben állított föl püspökséget és Justust tette püspökévé, aztán egy harmadikat Londonban, ennek Mellitus lett a püspöke. Számára Ethelbert király templomot építtetett Szent Pál apostol tiszteletére. Canterbury mellett emeltetett Ágoston egy Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt kolostort. A városban saját székesegyháza mellett iskolát alapított jövendő papságának kiképzésére.

Ezekben az években szenvedte el egyetlen súlyos kudarcát. A pápa egész Angliára kiterjesztette Ágoston joghatóságát, ugyanakkor megbízta, hogy ennek megfelelően vegye gondjaiba a római időkből maradt brit keresztényeket. Ezek az angolok, szászok és jütök inváziója óta az egyház többi részétől elkülönülve éltek a nyugati országrészekben. Ágoston őket is meg akarta nyerni a missziós munkára. Ethelbert király segítségével konferenciát szervezett a brit püspökök és tanult emberek egy csoportjával, és előadta nekik elgondolásait. Gondolkodási időt kértek. A legközelebbi összejövetel alkalmával azonban nem fogadták el Ágoston indítványát, hogy vegyék át a húsvét idejének római számításmódját és a keresztelésnek az egész egyházban használatos rítusát. Azt is visszautasították, hogy bármi módon részt vegyenek Anglia misszionálásában. Ezzel kitűnő alkalom maradt kihasználatlanul. A brit egyház tovább élt a maga elszigeteltségében. Ennek oka nyilvánvalóan a büszkeségük volt. Emellett a brit keresztények bizalmatlanok is voltak Ágostonnal szemben, hiszen ellenségeik, hódítóik között tevékenykedett.

Ez az eset, amelyet Béda közléséből ismerünk, számos angol történész ítéletalkotását meghatározta. Kevés kivétellel csak jelentéktelen érdemet tulajdonítanak Ágostonnak Anglia megtérítésében. Pedig, ha közelebbről megvizsgáljuk, figyelemre méltó teljesítmény volt, amit végbevitt. Mire meghalt -- valószínűleg 604-ben --, megtérítette Kent királyát és népéből több ezer embert, alapított három püspökséget és legalább egy kolostort. Létesített egy iskolát, amely néhány éven belül bennszülött püspököket és papokat képzett az új egyháznak. Természetesen helyes az az állítás, hogy Ágoston nem térítette meg Angliát. Ahhoz ugyanis legalább egy évszázad munkája kellett. Az ő missziója Kent udvarára és királyságára terjedt ki, ahol tartós sikereket mondhat magáénak. Béda egyháztörténetében van egy jellemző hely, amelyben arról tudósít, hogy milyen volt az egyház helyzete Canterburyben az Ágoston halálát követő években. Béda leírja, hogy Lőrinc, Ágoston utóda, amikor Canterburybe jött, látta, hogy ennek az egyháznak az alapjai a legjobb állapotban vannak”. Pál apostolhoz hasonlóan Ágoston ültetett ott, ahol másoknak kellett aratniok. Az ő feladata az volt, hogy lerakja az Egyház alapjait Angliában. Béda szavai tanúsítják: valóban méltó arra, hogy az angol nép apostolának nevezzük.

8. századi kéziratok tanúsága szerint 604. vagy 605. május 26-án temették el. Ünnepét 1882-ben vették föl a római naptárba, május 28- ra, 1969-ben áthelyezték május 27-re.

Béda elmondja, milyen esemény adta az alkalmat a római bencések missziójának elindulásához:

Gergely, még mielőtt pápa lett, a római piacon szőke, kék szemű rabszolgákat látott. Kérdésére megtudta, hogy angolok. Erre, a nevükre célozva, kijelentette: „Igazán? Angyalokká kell lenniük!”

Amikor Ágoston kísérőivel Kent földjére lépett, találkozót kért a királlyal és a törzsfőnökökkel. Attól félve, hogy az idegenek varázslattal elbűvölhetik őket, Ethelbert nyílt erdei tisztást jelölt ki találkozóhelyül. Kísérete tagjai között állva fogadta a szerzeteseket, akik körmenetben, litániát énekelve foglalták el helyüket. Ágoston megtartotta első beszédét, és annak hatása nem maradt el.

Később is, amikor Ágoston már érseke volt az óriási, csak félig- meddig megtért egyházmegyének, egész természetességgel magára vállalta a misszionáriusok fáradozásait. Gyalog vándorolt vidékről vidékre, minden nap más hallgatóságot gyűjtve maga mellé. Éjszakánként gyakran csak az erdők fái alatt talált menedéket. Beszédével nem mindig volt képes a kardhoz szokott férfiakat Krisztus követésére megnyerni.

Nagy reményekkel várta azt a napot, amikor papok s püspökök jöttek Walesből. A brit törzsektől jöttek, amelyek már évszázadok óta keresztények voltak, a bevándorolt angolszászok azonban legyőzték és visszaszorították őket. Ágoston szerette volna megnyerni őket. Egy hatalmas tölgy alatt gyűltek össze, amelyet még sokkal később is Ágoston tölgyének hívtak. Nyomatékosan kérte hittestvéreit, hagyjanak föl különleges szokásaikkal és lépjenek vele szövetségre az evangélium hirdetésére. De ők bizalmatlanok maradtak, és elutasították az ajánlatot. Még amikor Ágoston csodát tett előttük -- egy vaknak visszaadta látását --, abban sem ismerték föl Isten hívását. Az angolszászok elleni gyűlöletük erősebbnek bizonyult, mint a hitük.

Istenünk, ki Szent Ágoston püspököd igehirdetése révén vezetted Britannia népét az evangélium világosságára, kérünk, add, hogy apostoli munkájának gyümölcsei maradandók legyenek Egyházadban!

*Firenze, 1515. július 21. +Róma, 1595. május 26.

Fülöp édesapja kis jegyző és alkimista volt Firenzében. Amikor Fülöp öt éves volt, meghalt az édesanyja, de nevelőanyja is nagyon szerette. A kis „Pippo buono” mindenki kedvence volt. Közvetlenség, dús fantázia, nagy lelkesedni tudás jellemezte. Rendkívüli érzéke volt a vidám, népies tréfákhoz. Alakján valami sugárzó tisztaság ömlött el.

Első képzését szülővárosának Szent Márk-konventjében, a dominikánusoktól kapta. Ami jó van benne -- vallotta később --, azt nekik köszönheti. Ők ültették szívébe a mély szeretetet és tiszteletet „vértanújuk”, Savonarola iránt. Az ő írásaiból tanulta meg, hogy a szükséges egyházi reform csak a lelkek -- azaz a papság és a laikusok keresztény életének -- megújulásából születhet meg; hogy a Szentlélek működésében hinni kell, hiszen a Szentlélek az Egyházban él ma is, mint a kezdeti időkben; s végül, hogy semmi sem tesz oly boldoggá és vidámmá, mint a Szentírás fölötti elmélkedés.

Apja 1533-ban a Montecassino közelében lévő San Germanóba küldte. Itt élt nagybátyja, egy gazdag kereskedő. Fülöp állítólag három könyvet vitt magával: az egyik volt a Laude, a „jámbor bolond”, Jacopone da Todi (+ 1306) nyers és faragatlan, de misztikus bensőséggel telített dalai; a másik Boldog Combini (+ 1367) életrajza a humanista Belcaritól; a harmadik a sokat utazó falusi plébános, Arlotto vidám elbeszéléskötete. Ő volt az, aki sírkövére ezt íratta: „Saját magának és mindenkinek, aki ide kívánkozik.”

Fülöp legfeljebb három évig maradt San Germanóban. Úgy látszik, többet időzött Szent Benedek iskolájában, mint nagybátyja üzletében. Egy későbbi montecassinói apát tanúsítja, hogy Fülöp „három egymást követő éven át megvetette az alapokat a magas tökéletességhez, különösen az ottani kiváló szerzetes, Evoli Özséb tanítása révén...” Itt kedvelte meg Cassianust és a régi egyiptomi remete-szerzetesek lelki tapasztalatait. Életmódjukat a gaetai kikötő fölött lévő híres hegy Albaneta-kápolnájában próbálgatta. Lehetséges, hogy már akkor megélte első pünkösdi csodáját.

1536-ban Rómában találjuk. Krisztust követve teljes szegénységben élt. A firenzei vámhivatal vezetőjénél talált szállást és igen szegényes étkezést mint fiainak nevelője. Teológiai előadásokat hallgatott az ágostonosoknál és a Sapienza egyetemen, ahol 1537 óta két jezsuita is tanított. Nemsokára megismerkedett magával Ignáccal is, és megtanulta tőle a „belső imádságot”. Vele és rendtársaival együtt segítette 1538/39 ínséges telén a római éhezőket. Látogatta a betegeket a Szent Jakab-ispotályban, és megismerkedett alapítójával is, aki a híres laikus testvérülethez, az „Isteni Szeretet Oratóriumához” tartozott. „Sola caritas -- csak a szeretet számít!”, lett később saját oratóriumának a jeligéje is.

Tanév közben, egész hirtelen elhatározta, hogy abbahagyja tanulmányait. A Szentíráson és Szent Tamás Summáján kívül eladta könyveit, és árukat a szegényeknek adta. „Sohasem tanultam sokat, mert el voltam foglalva az imádsággal és egyéb lelki gyakorlatokkal” -- szokta később mondogatni. És mégis azt mondja róla másvalaki, hogy fölfedezte: Fülöp tudása éppen olyan nagy, mint a jámborsága. Akkoriban azonban erre a radikális elhatározásra jutott a Megfeszített előtt: „Aki Krisztuson kívül akar valamit, nem tudja, mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja, mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, nem tudja, mit csinál.”

Napjai ettől fogva az utcai apostolkodással teltek. Bizalmat keltő modorának senki sem tudott ellenállni. Éjjel azonban Istené volt.

Valami kiűzte Róma kapui elé a Campagna éjszakai magányába, a San Sebastiano-katakomba föld alatti vértanúsírjaihoz. Gyakran fölkeresett egy-egy templomot, ott imádkozott, és néhány órát aludt az előcsarnokban. Belső élete Isten és az ő titka maradt. Talán akkor tapasztalta meg azoknak az imádságoknak az erejét, amelyeket később ifjú barátainak ajánlott. Köztük voltak a régi sivatagi atyák röpimái. Más imádságok teljesen őrá vallanak.

Ilyen órákban költeményeket is írt. Sajnos, csak egyetlen szonett maradt ránk, amely így végződik:

„Mily börtön rabja a lélek a földön?

Miért nem tud kitörni idelentről,

hogy lába végre csillagokon járjon,

Istennek éljen, s magának meghaljon?”

Rendkívüli látomásokban és kegyelmekben is részesült. Az a leghíresebb, amelyet 1544-ben a katakombákban kapott. Úgy látta, hogy tüzes golyó hatol be a száján, és leszáll a szívébe. Egy másik látomásban Keresztelő Szent János, Firenze védőszentje kiszólította remeteéletéből az apostoli munkába: „Isten akarata szerint a világba kell menned, és Rómában kell élned, de úgy, mint a sivatagban!” -- hallotta egy benső hang szavát.

Végül harminchat éves fejjel 1551 májusában gyóntatóatyja, Persiano Rosa rábeszélésére fölvette a papi rendet. Beköltözött a „San Girolamo della Caritŕ” testvérület házába. Itt bontakozott ki sokféle megpróbáltatás után tulajdonképpeni alkotása: az oratórium. Mint egy sztarec vagy a régi sivatagi remete-szerzetesség „lelki atyja” körül, lelki gyermekeinek egyre növekvő tábora alakult ki körülötte. Legtöbbjüket a gyóntatószékben ismerte meg. Délutánonként összejöttek kicsiny cellájában, s kezdődött a lelki beszélgetés. Jánost, Pált, Ágostont, Cassianust, Tamást, Gersont és Colombinit olvasták, vagy kirándultak, és este még sokáig térdeltek a San Girolamo-templomban. Egyénisége mind önállóbban és világosabban átjárta apostoli munkáját. A reneszánsz és a kezdődő újkor emberének kevélysége arra késztette, hogy „Istennek, a Hasonlíthatatlannak szeretetéből bohócruhát öltsön, és minden emberit a feje tetejére állítson”. Micsoda titokzatos ember az, aki valódi gyönyörűségét leli abban, hogy bolondnak tartsák! Teszi ezt részben vidám természetéből, részben azért, hogy elrejtse azt az izzást, amellyel ő az Istené. A világot „semmibe venni, önmagamat semmibe vétetni” -- az istenibe menthetetlenül beléveszett embernek ezt a végső bölcsességét senki úgy meg nem élte, mint ez a „Pippo buono”, aki kacagásával takarta el a Mérhetetlent, amely meg akarta semmisíteni” (H. Rahner).

Cellája hamarosan szűknek bizonyult. A templom szomszédságában volt egy raktárépület, azt építették át oratóriummá. A fiatal közösség ettől kapta a nevét (1554).

Itt ismerkedtek naponta a Szentírással. De nemcsak a szent könyvekben leírt isteni igével ismerkedtek, hanem az Úrnak az Egyház és a szentek életében megtestesült szavával is. Közösen az imádsággal válaszoltak Isten szavára, egyénileg pedig ki-ki a szeretet tetteivel a város kórházaiban és utcáin. Az új kör első „hódításai” közé tartozott Tarugi, a későbbi bíboros, valamint Baronius, az Egyháztörténeti annales szerzője. Ezek az oratórium látogatóinak 1559- ben tartott konferenciák anyagából álltak össze.

Vállalkozásaik egyre bővültek: „oratóriumokat” tartottak vasárnap reggelenként a mise előtt, délután és esténként népnyelvű énekléssel és imádsággal; körmeneteket rendeztek, héttemplom-búcsújárásokat, amelyeken a római kúria legfelsőbb körei is részt vettek. Ezeknek köszönhetően Fülöp kétszer összeütközésbe került az inkvizícióval: először a félelmetes IV. Pál pápa alatt, majd még egyszer V. Pius idejében. Teljes alázatosságával és kedvességével mindkét alkalommal lefegyverezte bíráit. Nemcsak baj nélkül került ki az ügyből, hanem megnyerte a nevezett pápák különleges jóindulatát is. Egyébként befolyásos szövetségese volt Borromei Károly.

1564-ben művének újabb állomása kezdődött. Mivel a pápa közbelépésére át kellett vennie a firenzeiek római templomának és egyházközségének vezetését, három fiatal barátját és segítőjét: Tarugit, Bordinit és Baroniust pappá szenteltette. Ezzel először kezdett világi papok kis csoportja közös életet. Fülöp érdeklődése továbbra is az „Isten-alapította” nagy, plébániák fölött álló oratórium-körnek szólt, amely még mindig a San Girolamóban gyülekezett. Egy résztvevő szerint ez az oratórium „Róma egész vallási életének a középpontját” jelentette.

A Fülöp és XIII. Gergely (1572--1582) között kialakult baráti kapcsolat újból biztosította neki és művének a Szentszék támogatását. Így hamarosan teljesen függetleníteni tudta magát a firenzei kolóniától, és a pápától kapott Vallicella-templomban újjászervezte oratóriumát. Amikor ez 1578-ban helyet adott a Nouva Chiesának, az Újtemplomnak, a város minden rendjéből és rétegéből ezrek találkoztak itt az oratóriumban. Az oratoriánus papok és testvérek itt élő nagy csapatából alakult meg az „Oratórium Kongregációja”, amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott. 1583-ban a pápa parancsára Fülöpnek is oda kellett költöznie. Közben teljesen megvilágosodott előtte hivatása és föladata: a klérus azoknak a világi keresztényeknek a példáján épüljön, akik a világban helyzetüknek megfelelően élik a tökéletesség életét. A népet azután a belsőleg megújult papság fogja elvezetni a keresztény életre. Ebbe a klérusba tartoznak az ő fiai, akik világi papok fogadalom nélküli közösségében együtt élnek.

Így lett Néri Fülöp, a firenzei „Róma második apostolává”. Többszöri betegeskedés után 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától. 1595. május 12-én Baronius, a gyóntatóatyja föladta neki a szent kenetet. Azután Frederigo Borromeo kardinális megáldoztatta. Az „Uram, nem vagyok méltó”-nál könnyek között vádolta még egyszer magát: „Soha semmi jót sem tettem, semmit, egyáltalán semmit; egyáltalán nem vagyok méltó!” Azután: „Ha meggyógyulok, megváltoztatom életemet.” Rövid ideig újra tudott misézni. A szentmise bemutatása közben évek óta órákat elragadtatásban töltött. Hasonlóképpen utolsó napjáig gyóntatott. 1595. május 25-én reggel még bemutatta a szentmisét „örömtől ujjongva és énekelve”. Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, megkapták áldását, s másnap reggel három órakor Fülöp meghalt. Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött. 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté.

Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.

Egész sereg jellemző esemény híre maradt ránk Néri Fülöpnek, Róma szeretetreméltó második apostolának életéből. Még Goethe is csodálta őt, és „humoros szentnek” nevezte.

Alighogy Rómában megtelepedett, napjait az utca-apostolkodásnak szentelte. Nem tartott az embereknek dorgáló beszédeket. Jobban szeretett vidám beszélgetést kezdeményezni az utcán csavargó ifjakkal, a firenzei kereskedőkkel, az apró üzletek tulajdonosaival és a szegény művészekkel. Szellemesen és népies szókimondással kezdte, hogy azután -- megnyílt szívük láttán -- hirtelen megkérdezze: „Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!”

Egyszer egy fiatal barátja sikeres tanulmányairól beszélt neki. Fülöp akkor így szólt hozzá: „Szerencsés ember, most tanulsz. Pár év múlva doktor leszel, és kezdesz pénzt keresni. Ügyvéd leszel és prelátus, és sok egyéb tisztséged is lesz. Boldog leszel, és már nem is fogsz mást kívánni.” A diák már azt hitte, hogy Fülöp komolyan beszél. De akkor magához vonta, és ezt suttogta fülébe: „És aztán?” Ez a súlyos kérdés új irányt adott az ifjú jóbarát életének.

Fülöp rendkívüli látomásai közül az a legnevezetesebb, amelyben egy pünkösdi napon a katakombákban részesült. Bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, és ajkait perzselve szívéig hatol. A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt. Közben ezt dadogta: „Hagyd abba, Uram, túl sok ez!” Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott, fölötte két bordája eltörött, s kifelé domborodott.

Hogy ez a jó pásztor milyen szeretetreméltóan tudta báránykáit kisebb hibáiktól is megszabadítani, mutassa két jelenet: Egy divatos dáma, aki magas sarkú cipőt viselt, megkérdezte tőle, hogy nem bűn-e ilyen magas sarkon jönni-menni. Csak ennyit szólt: „Óvd magad a megbicsaklástól, nehogy eless.”

Egy piperkőc ifjúnak nagy volt a fodros gallérja. Fülöp szelíden megsimogatta a nyakát e szavakkal: „Többször is megsimogatnálak, ha ez a gallér nem bökné az ujjamat.”

Szívesen volt együtt pajkos fiatalokkal az utcán vagy kinn a szabadban. Gyakran egész csapat töltötte meg a szobáját. Mivel játék közben hangoskodtak, ennyit mondott nevetve: „Ha nem követnek el bűnt, tőlem akár fát is hasogathatnak a hátamon!”

Sokan „csodatevőnek” tekintették Fülöpöt, ő maga azonban nem sokat törődött vele. Egyszer fölkiáltott: „Azt akarják, tegyek csodát. Én pedig nem akarok csodát tenni!”

Egy napon Fülöp a pápát megszabadította fájdalmaitól. Egy bíboros akkor azt mondta neki: „A pápa annyira megörült a látásának, hogy elfelejtette fájdalmait.” Ám Fülöp határozottan kiigazította: „Nem. A fájdalmait valóban én vettem el. Olyan embereknél, akiknek fontos ügyeket kell intézniük, a betegség sok kárt okozhat. Ezért meg kell gyógyítani őket.”

Egy leányt különleges viselkedése miatt megszállottnak tartottak. Fülöp egész józanul ezt mondta vele kapcsolatban: „Adjátok férjhez, akkor majd meggyógyul.”

Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, aki nagy föltűnést keltett, mert állítólag természetfölötti látomásai és elragadtatásai voltak. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp rossz időben gyalog ment ki oda. Hívták az apácát, Fülöp pedig anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen. Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: „Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat” -- mondta, s azonnal visszatért megbízóihoz. „Az a nő nem szent -- tájékozatta őket --, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.”

Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, Fülöp nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Nem ritkán megtörtént, hogy az emberek letérdeltek előtte, és ruháját akarták megérinteni. Ilyenkor odasózott nekik, és heves szavak kíséretében elkergette őket. Ha asszonyok fogták körül, vette a szemüvegét, és sorban mindnek az orrára rakta. Ismerősöknek és ismeretleneknek állába, hajába vagy fülébe kapaszkodott.

Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből a házról házra járva kéregető Félix kapucinus testvérrel. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt.

1583. november 22-e reggelén érdekes menetet láttak a nevető rómaiak az utcákon vonulni. Elől zászlóként lobogtatott valaki egy lepedőt. Utána jöttek a többiek házi holmikkal: az egyik egy székkel, a következő egy seprővel, a harmadik a tűzgyújtó szerszámmal és így tovább. Az első oratoriánusok költöztek új házukba. Csak Fülöp öreg macskáját hagyták ott, amely a templom raktárában az egereket fogdosta.

1595 úrnapjának estéjén azt mondta mosolyogva lakótársainak: „Most meg kell halnom.” Azután lefeküdt. „Nem félsz?” -- kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta: „Nem, nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.”

Istenünk, ki hűséges szolgáidat szentjeid közé fölmagasztalod, kérünk, add, hogy a Szentlélek minket is gyújtson lángra a szeretetnek azzal a tüzével, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan izzóvá tette!