Diós István - A Szentek élete

ALACOQUE SZENT MARGIT-MÁRIA

*Lauthecour (Burgundia), 1647. július 22. +Paray-le-Monial, 1690. október16.

Alacoque Margit-Mária 1647. július 22-én született Charolais megyében, a Vérosvres város melletti faluban, Lauthecourban. A család paraszti eredetű volt, de sikerült felküzdenie magát: Margit atyja királyi jegyzőként működött. Margit gyermekkorában néha Corchval kastélyában keresztanyjánál, Madame de Fautriéres-nél tartózkodott, aki a helyi arisztokráciához tartozott. Úgy tűnik azonban, hogy egész nyolc éves koráig semmiféle iskolázásban nem volt része.

1655-ben, amikor Margit nyolc éves volt, meghalt az édesapja, és a család meglehetősen rendezetlen anyagi körülmények között maradt. Margitot a charolles-i klarisszák kollégiumába adták, ahol hamarosan elsőáldozáshoz járulhatott. De nem maradhatott itt hosszú ideig. Csak a legelemibb ismereteket sajátította el, mert tíz éves korában súlyos beteg lett: gyermekbénulás támadta meg. Betegsége négy évig tartott, s gyógyulása oly váratlan és hirtelen volt, hogy ő maga csodának tulajdonította.

Közben a lauthecouri birtok kezelését Margit anyai nagybátyja vette kézbe, akinek családja cselédként bánt Margittal és édesanyjával. Ebben a nyers és barátságtalan környezetben sokat kellett szenvednie. 1665-ben édesanyja férjhez akarta adni, hogy kiszabadítsa ebből a kegyetlen helyzetből, és Margit egy pillanatra megingott. Egész kicsi gyermekkorától ugyanis nagy jámborság és a szemlélődő imádságra való hajlam mutatkozott benne, szerette a magányt és az egyedüllétet. Mire a férjhezmenetel gondolata felmerült, imádságos élete elmélyült és misztikus vonásokat kezdett mutatni. Hosszú órákat töltött az imádságban, kemény testi vezeklést folytatott, s a szórakozottságot, amely néha meglepte, súlyos hibaként bánta és gyónta meg. Néhány rendkívüli jelenség is mutatkozott már az életében, belső hangokat kezdett hallani és látomásai voltak. Ezért 1667-ben egy magánkinyilatkoztatás hatására elhatározta, hogy szerzetbe lép.

Döntése igen nagy ellenállásba ütközött édesanyja és annak bátyja, Krizosztom részéről. Huszonkét évesen, 1669-ben kapta a bérmálás szentségét és második nevét: Máriát. Majdnem két évnyi bizonytalanság és reménység után 1671-ben végre megkapta az engedélyt a kolostorba vonuláshoz. Ez év június 20-án felvették a Paray-le-Monial vizitációs apácái közé jelöltnek. Két hónappal később beöltözhetett.

A novíciátus ideje alatt tovább folytatódtak a belső életét kísérő rendkívüli jelenségek, és megszakítás nélkül Krisztus lelki látásában élt. Elöljáróit nyugtalanította állandó Istenbe-merültsége, a szünet nélküli félig eksztatikus állapot, ezért komoly vizsgálatoknak vetették alá. Éppen rendkívüli jelenségei miatt csak 1672. november 6- an tehetett fogadalmat. A vizsgálatok és próbatétek jelentős része megaláztatásokat jelentett. Így a fogadalomtétel előtti rekollekciós napon is kirendelték, hogy vigyázzon a kolostor szamaraira. Ő zokszó nélkül engedelmeskedett, s miközben a szamarakat őrizte, egy bokorba húzódva imádkozott, ahol rendkívüli megvilágosodást kapott Krisztus kínszenvedéseiről.

Ugyanebben az időben kapta az első magánkinyilatkoztatásokat Jézus Szent Szívéről. Az egyik látomásban megismerhette, hogy e Szívnek mennyit kellett szenvednie.

A kolostorban változatlanul folyt kíméletlen próbatétele. Amikor a betegszobára küldték ápolónak, a vezető betegápoló nővér nagyon gorombán bánt vele. Közben Krisztus egyre inkább feltárta előtte Szent Szívének titkát, s valószínűleg 1673. december 27-én kapta az első nagy kinyilatkoztatást. Hamarosan ezután a diákotthon vezetőnővére mellé küldték segítségül. A kolostor többi nővére részéről sok bántást és megnemértést kellett elszenvednie, de Margit-Mária nővér türelme kimeríthetetlen volt.

Az egyre folytatódó kinyilatkoztatások mind határozottabb és világosabb tartalmat nyertek. Sajnos Margit-Mária nővér önéletrajzi feljegyzései nem teszik lehetővé e kinyilatkoztatások időbeli sorrendjének megállapítását. Egyik legmegrázóbb látomása az volt, amelyben Krisztus szeretettől lángoló szívét látta. Ez valószínűleg 1674 Úrnapján történt. Hogy e látomások felől ítéletet alkothasson, a főnöknő anya különböző szakértőkkel vizsgáltatta meg, akiknek véleménye nagyon kedvezőtlen volt rá nézve.

Isten azonban gondoskodott leányáról: 1675 februárjában a vizitációs apácák elöljárónak kapták a paray-i jezsuiták közül Claude La Colombiére atyát (1641--1682). Rövidesen ő lett Margit-Mária nővér lelkiatyja, és megnyugtatta a kapott kegyelmek valódiságáról. Margit- Mária akkor feltárta előtte a vágyát és a küldetését, mely szerint a Jézus Szíve-tiszteletet kell szélesebb körben terjesztenie. Elmondta nagy látomását, amelyben 1675. június 15-én, Úrnapja oktáváján volt része, amelyben az Úr Krisztus megbízta azzal, hogy gondoskodjék Jézus Szívének ünnepéről. Erről írást is készített, amelyet átadott La Colombiére atyának, aki azt később lelki írásaiban közzé is tette. Június 21-én mindketten felajánlották magukat Jézus Szent Szívének.

La Colombiére atya támogatásával Margit-Mária nővér egy évig nyugodtabb körülmények között élhetett. Ebben az évben halt meg az édesanyja. 1676 szeptember végén La Colombiére atyát Angliába küldték, s amint eltávozott, a nővértársak ellenségeskedései ismét fellángoltak. A tetőpontot akkor érték el, amikor 1677. november 20-án Margit-Mária nővér, engedve a belső indításnak, elmondta nővértársainak azokat a kifogásokat, amelyeket Krisztus mondott neki a kolostor ellen. Emiatt szabályos lázadás tört ki a nővérek között. Végül azonban a kolostort felkavaró félreértések elcsitultak.

1678-ban új elöljárónőt kapott a kolostor Péronne Rosalie Greyfié személyében, aki Annecyből jött. Kiváló apáca volt, s jóllehet hamarosan meggyőződhetett Margit-Mária nővér életszentségéről, mégis kötelességének érezte, hogy komoly próbák elé állítsa és ismételten mélyen megalázza. Margit közben megbetegedett, s amikor a főnöknő két alkalommal is megparancsolta neki, hogy imádságban kérje a felgyógyulását, Margit engedelmeskedett, és fel is épült mind a két alkalommal!

1679 elején La Colombiére atya végre visszatért Angliából. Ott néhány hétig börtönben is volt és megbetegedett. Tuberkulózist kapott, ami aztán a halálát is okozta: 1682. február 15-én halt meg Paray-ban. 1684. március 26-án látott napvilágot Retraite spirituelle (Lelki magábaszállás) című könyve, amely által széles körben ismertté váltak Margit-Mária nővér magánkinyilatkoztatásai is. Ez a könyv nagyban hozzájárult a Jézus Szíve-tisztelet elterjedéséhez. A korábbi ellenségeskedés dacára a könyvet a vizitációs apácák ebédlőjében is felolvasták!

1684 májusában ismét új főnöknőt kaptak a nővérek. Melin anya azonnal maga mellé vette Margit-Mária nővért asszisztensnek. Ezután két évig a novíciák mesternője volt, majd ismét asszisztensi megbízást kapott. E hivatalok lehetővé tették számára, hogy szélesebb körben is megismertesse Jézus Szent Szívének titkát, és egyre jobban felszítsa a lelkekben a Szent Szív iránti tiszteletet, amely hamarosan a többi vizitációs kolostorban is otthont talált. Margit-Mária nővér egész életében meg volt győződve arról, hogy a Jézus Szíve-tiszteletben nagyon jelentős szerepe lesz a jezsuita rendnek.

1689-ben ismerkedett meg egy fiatal jezsuita atyával, Jean Croiset- vel, aki nem sokkal később megjelentetett egy írást Lyonban a Jézus Szíve-tiszteletről. Így Margit-Mária nővérnek megadatott az az öröm, hogy láthatta az általa kezdeményezett jámborsági forma egyre nagyobb körben való terjedését.

Közben azonban az egészsége meggyengült. 1690. október 9-én ágynak dőlt és október 16-án estére meghalt.

Nagyon értékes önéletrajzot hagyott hátra, amelyet 1685-ben írt, s csak a nővérek ügyességén múlott, hogy utolsó betegségében meg tudták menteni, ugyanis meg akarta semmisíteni.

Margit-Mária nővért 1864. április 24-én boldoggá, 1920. május 13-án szentté avatták. Ünnepét 1929-ben vették fel a római naptárba, október 17-re. 1969-ben Antiochiai Szent Ignác miatt egy nappal korábbra, 16- ra helyezték át.

---

Kérünk, Istenünk, áraszd reánk azt a lelkületet, amellyel Szent Margitot oly különlegesen gazdaggá tetted, hogy megismerjük Krisztus minden értelmet felülmúló szeretetét, és beteljünk Isten egész teljességével!

AVILAI NAGY SZENT TERÉZ

*Avila, 1515. március 28. +Alba de Torres, 1582. október 4.

Teréz abban a történeti korszakban élt, amikor a spanyol királyság kultúrája fénykorában és hatalma csúcsán állt. A család ősei oroszlánként harcoltak a mórok ellen, és ismételten inkább felgyújtották a várukat, mintsem átadják az ellenség kezére. Teréz szintén harcra született.

Apja Don Alonzo Sanchez de Cepeda, édesanyja Donna Beatriz de Ahumada volt. Tizenkét gyermekük közül három volt leány. Közülük kettő férjhez ment, csak Teréz határozott úgy, hogy kolostorba vonul.

E lépése egyáltalán nem volt szükségszerű, s nem is menekülést jelentett valami kilátástalan helyzetből. Tizennégy és tizennyolc éves kora között Teréz is a szépségre, a kellemre és a gazdagságra gondolt, és komolyan foglalkozott a férjhez menés gondolatával. Gyermekkorától kezdve nagyon impulzívnak, kívánságaiban és döntéseiben temperamentumosnak mutatkozott, de azért meggondolatlanságokat nem követett el. Nagy szeretetkészség élt benne, amely spontán módon nyilatkozott meg, arra azonban ügyelt, hogy olyan helyzetbe ne kerüljön, ami miatt adott szavát vissza kelljen vonnia. Nagy tudásvágy is égett benne, amelyet csak nehezen tudott csillapítani, ezért mindig új könyvekhez akart jutni. Személyének, szellemességének, beszédének és magatartásának varázsa már gyermekkorában sok játszópajtást vonzott köréje, és szórakoztatta, nevettette társait. Ezt a művészetet, hogy ,,embereket megvidámítson, és nevetésre indítson'', mindhalálig megőrizte.

Amikor köztudottá vált, hogy belép a Kármelbe, mindenki megdöbbent - - ő maga is. Elhatározása mögött nem szerelmi csalódás, nem is természetes hajlam vagy a kolostori élet utáni vonzódás állt, nem is valami megfoghatatlan érzés, ami gyakran rejlik egy hivatás hátterében. Teréz az üdvösséget kereste, mégpedig ,,nagy áron''. Egyszerűen és őszintén azt látta be, hogy az ő természetével és a szeretet vonalán szerzett tapasztalataival a világban élve nem fog sikerülni az üdvössége. De a kolostorba lépése drámai, fájdalmas lépés volt: ,,Elhatároztam, hogy közlöm atyámmal, és ez nekem ugyanannyit jelentett, mintha beöltöztem volna, mert becsületbeli kérdés volt számomra, hogy hű maradjak a mondott szóhoz.'' Apja azonban megtagadta a beleegyezését. Ettől a naptól fogva Teréz jámborsága épp annyira ingerelte, mint korábban a világiassága. Ezért Teréz, amikor tizennyolc éves lett, titokban hagyta el a szülői házat, és felvételét kérte az avilai Megtestesülés-kolostorba. Később azt mondta: ,,Nem hiszem, hogy a halál fájdalmasabb lesz a szívemnek, mint az a perc, amikor elhagytam a szülői házat. Úgy éreztem, hogy ízekre szakadok.''

Amibe pedig belekezdett, tudniillik hogy apáca legyen, azt nagyon komolyan tette. Annyira komolyan, hogy a megerőltetéstől egy év után fizikailag is, idegileg is összeomlott. Vérszegény lett, köszvényszerű ízületi bántalmak támadták meg, melyek végül egy négynapos merevgörcsbe mentek át. Már elkészítették a sírját, és néhány kolostorban elimádkozták érte a halotti zsolozsmát, ám a görcs egyszer csak feloldódott, Teréz magához tért, és sajátkezűleg távolította el a szeméről a megszentelt viaszt, amivel a halottak szemét szokták lezárni. De csak Don Alonsónak, a kolostor gyóntatójának gondoskodása és sejtelme akadályozta meg, hogy Terézt elevenen el ne temessék.

Ezután következett tizennyolc hosszú esztendő, és közben nem történt Teréz életében semmi. Az átlagosnál nem rosszabb, de nem is jobb apáca volt. A Megtestesülés-kolostorban akkor százharminc-száznyolcvan között változott a nővérek száma. A kolostor nem buzdította tagjait a tökéletességre, s főleg nem nyújtott hozzá vezető kezet. Ezen a téren minden az egyéni buzgóságtól függött, de ha valaki megpróbált jobb, tökéletesebb lenni, annak számolnia kellett a kockázattal, hogy kitűnik a többiek közül és sok kellemetlen helyzetben lesz része.

Donna Tereza Ahumada szívesen vállalkozott volna a tökéletességre való törekvés megkísérlésére, de nagyon kevesen csatlakoztak volna hozzá. Másrészt ez a középszerű kolostori élet meglehetősen kényelmes volt. Valamennyi nővér szívesen vette maga mellé társként Terézt, s mint valami látványossággal, minta-apácával vonultak vele a beszélőszobába, vagy a város palotáiba.

Önéletrajzi feljegyzései azonban ezekről az évekről is egy nagy és mély lélek arcát sejtetik: mélységes csalódást érzett, ugyanakkor hallott valami titokzatos hívást a bensőségesebb életre. Kapott egy látomást a pokolról, elolvasta Szent Ágoston vallomásait -- ezek elvezették a megtéréshez.

Egy alkalommal úgy érezte, hogy Isten egészen áthatja: ,,Lehetetlen volt abban kételkednem, hogy Ő bennem van, és én elmerülök Benne.'' Ekkor Teréz negyven esztendős volt. ,,Az, amit addig éltem, az én életem volt. Az pedig, ami ekkor kezdődött, Isten élete bennem.''

Végleges megtérése után, amelyben belátta addigi tévedését és meglátta, hogy Isten őt ,,nem az emberekkel, hanem az angyalokkal való társalgásban akarja látni'', készségesnek mutatkozott a hívás követésére. Teljes erővel belevetette magát a küzdelembe, hogy a szívét ,,összhangba hozza'' Krisztus szívével.

Belső élete ettől kezdve gyorsan és meredeken emelkedett fölfelé a misztikus magasságokba. Isten valósága olyan erővel tört rá, hogy gyakran a legnagyobb kín és gyönyörűség egyszerre kerítette hatalmába. Egyik levelében ezt írta: ,,Úgy támolygok, mint egy részeg.'' Ismételten látták a nővérek, hogy a templomban egy méter magasan lebeg a padló felett és az arcából különleges fény sugárzik. Neki magának e jelenségek nagyon kellemetlenek voltak, és kérte Istentől, őrizze meg a kegyelem külső megnyilvánulásaitól, s vezesse őt más utakon. Közben azonban mindig józan kritikával élt a rendkívüli jelenségekkel szemben, nehogy a képzelet játékát misztikus víziónak lássa.

De bármilyen alázatos és tartózkodó volt a kolostori életben, az Istentől kapott kinyilatkoztatások miatt nővértársai üldözni kezdték. Azzal vádolták, hogy látomásai nem Istentől, hanem az ördögtől valók. E kínos helyzetből négy szent: Borja Szent Ferenc, Bertran Szent Lajos, Alcantarai Szent Péter és Keresztes Szent János tanúságtétele szabadította meg, mert ők igazolták Teréz misztikájának igaz voltát.

Mint minden igazi misztikus, Teréz is úgy érezte, hogy cselekednie kell, apostoli életre küldik és szeretetben kell tevékenykednie: ,,Cselekedeteket kell végrehajtani, mindig csak cselekedeteket'', hiszen ,,nem arról van szó, hogy sokat kell gondolkodni, hanem arról, hogy nagyon kell szeretni''.

Teréz mindenekelőtt ,,igen hűséges akart lenni a rendi regulához'', mert megtapasztalta, hogy mennyire eltávolodtak az eredeti kármelita szellemtől. Miután engedélyt kapott a pápától és az avilai püspöktől, egy árva fillér nélkül hozzálátott Avilában egy kis kolostor építéséhez. 1562-ben nyitotta meg, és elszánva magát arra, hogy a kármelita életet a maga eredeti szigorában fogja élni, lehúzta a saruját és nevet változtatott: ettől fogva Jézusról nevezett Teréz volt a neve.

Bár igen sokan szembeszegültek vele, egyik kolostoralapítását követte a másik. Sokan és nagy lelkesedéssel csatlakoztak hozzá. Jelentős támaszt kapott Keresztes Szent János és Grácián Jeromos személyében, akik mellette álltak akkor is, amikor a kármelita rend sarus ága 1575-ben elkeseredett támadást indított ellene.

Az Isten dicsőségéért és a tévtanítások által meggyötört és elcsúfított Egyház megszépítéséért égő buzgósága nem hagyta nyugton. Kitárult előtte Isten titkainak kapuja, és leomlott számára az idő és az örökkévalóság közötti válaszfal. Mindezek következtében Teréz üzeneteket, parancsokat, reményeket és válaszokat közvetített.

Életének utolsó huszonkét esztendeje ebben a tevékenységben telt el, és könyveiben -- önéletrajzában, amely Az Úr irgalmasságának könyve címet viseli, a Tökéletesség útjában, a Lelki várkastélyban és Az alapításokban -- misztikus magasságokban járó lírával hagyta ránk mesteri tanítását.

Szinte lehetetlen jelentőségének megfelelően értékelni Nagy Szent Terézt. Megszámlálhatatlan azoknak az embereknek a serege, akik tanúként állnak életszentsége mellett: a legműveltebb teológusok, számtalan püspök, különböző szentek, királyok, egyszerű parasztok -- köztük egy húsz éves ember, aki naponta hálaimát mondott egy pohár vízért --, egy könnyűvérű madridi leány és mind, akik életet merítettek a tanításából. Mint Mózes, úgy élte át imádságaiban a trienti zsinat gondjait és kínjait, a lepantói csata napjait, hazája eseményeit és Amerika misszionálását: ,,Ezek az indók sokban vannak nekem'' -- mondta egyszer, és vigasztalhatatlanul sírt, amikor értük imádkozott. De pihenést nem ismerő tevékenysége semmi gátló hatást nem jelentett misztikus belső életére.

Életének utolsó napjáig viselte a sok utazás, az alapítások, a legkülönfélébb tárgyalások terhét, s közben az egészsége már nagyon rossz állapotban volt. Utolsó hónapjait -- főleg néhány hatalmaskodó kolostori elöljárónő láttán -- szenvedés, keserűség és csalódás nehezítette. Ez volt utolsó megpróbáltatása.

A ,,szegény, bűnbánó apáca'', ez a beteges, gyenge nő haláláig -- az ellenségeskedő világban és rendszerint drámai körülmények között -- tizenhét női és tizenöt férfi kolostort alapított a sarutlan kármeliták számára.

Teréz 1582. október 4-én halt meg. Utolsó láza csak az egész életét átható tűz folytatásának és beteljesedésének látszott, amely isteni türelmetlenséggel várta azt az elragadtatást, amelyet az emberi természet már nem bír elviselni. Szeretettől izzó élete jelképeként Alba de Torresban ma is épen őrzik a szívét!!!

VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én az egyháztanítók közé emelte. Olyan megtiszteltetés ez, amely a szent nők között rajta kívül máig csak Sziénai Szent Katalinnak (lásd április 29-én) jutott osztályrészül.

Avilában, október 4-ről 5-re virradó éjszaka halt meg, épp akkor, amikor bevezették a Gergely-féle naptárreformot, minek következtében a következő évben az évforduló már október 15-re esett. 1622-ben avatták szentté, ünnepét 1636-ban vették fel a római naptárba.

---

Nagy Szent Teréz -- a nagy misztikus, az Egyház nagy megújítója, aki magáról így nyilatkozott: ,,Isten olyan bátorságot öntött belém, ami több, mint az asszonyi bátorság'', s akit ellenségei így tituláltak: ,,ország csavargója, nyughatatlan nőszemély!'' -- életéből saját írásai mondanak el megragadó részleteket.

Gyermekkorából tudunk egy esetről, amely már elárulja szenvedélyes természetét. Még nem volt hét esztendős, amikor meggyőzte nála négy évvel idősebb bátyját, hogy éjnek idején szökjenek meg, menjenek a mórok közé, hogy vértanúk lehessenek, mert ez az örökkévalóságba vezető legbiztosabb út. Az egyik nagybácsi csípte fülön az utcán és vitte haza a két kis szökevényt.

A szórakozásokat kedvelő fiatal lány tudatában volt szépségének. Mikor az egyik úr megjegyzést tett a lábára, Teréz azonnal visszavágott neki: ,,Jól nézze meg, Uram, mert most látja utoljára!''

Egy kármelita atya, aki jól ismerte Terézt, elmondta: ,,Valójában kicsi hibáit is nagyon kedvesen tudta megvallani. Az egyik napon ezt mondta nekem: ťTudja atyám, életemben három dicséretet kaptam. Azt mondták nekem, hogy okos vagyok, szent és szép. És én azt hittem, hogy e három dicséret közül kettőre rászolgáltam. Azt hittem, hogy okos és szép vagyok. És ez igen nagy hiúság volt!Ť '' Később, amikor az egyik testvér portrét festett róla, így morgolódott: ,,Mit képzel! Micsoda rút, mélyen ülő szemeket fest nekem!!

Amikor Isten birtokba vette a lelkét, a megtérése egy pillanat alatt játszódott le. Egy alkalommal ugyanis meglátott egy szobrot, amely rendkívül hűen ábrázolta az oszlophoz kötözött és megostorozott Krisztust. Ez a látvány úgy megrendítette az akkor már húsz éve kolostorban élő apácát, hogy ott helyben megtért. S közvetlenül azután, hogy Isten nem sokkal később a misztikus egyesülésben magához vonta, így vélekedett: ,,A tökéletesség legmagasabb foka nem az elragadtatásokban, nem is a látomásokban van, hanem abban, hogy akaratunk tökéletesen beleegyezik Isten akaratába.''

Ugyanabban az esztendőben, amikor a törökök Ciprus szigetén elpusztították az utolsó kármelita kolostorokat, amelyekben még őrizték az ősi kármelita fegyelmet, Teréz megnyitotta az első kis kolostort Avilában, a ,,szegény bűnbánó apácák'' számára. Meg volt róla győződve, hogy ,,jobban teszik a szülők, ha leányaikat férjhez adják, mint ha laza fegyelmű kolostorba engedik lépni őket.''

Maga Teréz tudósít arról, hogy az első alapítás megtörténte után pár nappal néhány tanácstag, a polgármester és a székeskáptalan tagjai gyűlést tartottak, és egyhangúan megállapították, hogy az új alapítás tűrhetetlen, mert káros a közjóra nézve. A polgármester a következő heves támadásban tört ki: ,,Valamennyien tudunk az újításról, amely városunkban a sarutlan kármelita apácák kolostorának alapításával jelent meg. Újítást mondtam, és maga ez a szó elegendő ahhoz, hogy belássuk: az alapítás veszedelmeket hoz magával..., hiszen az újítás természetében rejlik, hogy rendbontást és lázadást szít, sérti a jó szokásokat, és megbontja a törvényes rendet. Ez általában érvényes minden újításra. Abban az ügyben, amellyel foglalkozunk, az a különleges, hogy a jobbítás és a jámborság fátyolába burkolózik. Már csak ezért is veszedelmesebb minden más újításnál!'' -- A jelenlévő urak már éppen elhatározták, hogy kiadják a kolostor lerombolására vonatkozó parancsot, amikor felállt az egyik városatya és megvédte Terézt, mondván: ,,Nem minden újítás kárhoztatható csak azért, mert új... Maga a keresztény Egyház nem újul-e meg állandóan isteni Alapítójától? Egy dolog kétségtelen: ha mi ettől az újításnak nevezett kísérlettől megrémülünk, soha nem lesz rá mód, hogy valami új történhessék az Egyházban, bármennyire hasznos és szükséges lenne is!'' -- Ezek után a kolostort nem rombolták le.

Mintegy öt évig tartó háború kezdődött, amelyben a kármelita rend ,,mérsékelt'' irányzata szembeszállt a sarutlan, szigorúbb iránnyal. Az általános káptalan mint pártütőket kiközösítéssel sújtotta az összes sarutlan rendtagot, feloszlatta az új alapításokat, Terézt pedig megfosztotta minden hatalomtól, sőt egy kolostorba száműzte. Írásait az inkvizíció elé terjesztették, és kémeket állítottak melléje. Teréz hűséges oltalmazóját, Grácián atyát is feljelentették Rómában és kiközösítették. Avilában megjelent egy pápai küldött, azzal a céllal, hogy megakadályozza Teréz priórává választását. Mindazokat az apácákat, akik Terézre szavaztak, kiközösítette. Keresztes Szent Jánost magánzárkába csukatta, és a testvérei minden nap megostorozták az ebédlőben.

Végül a spanyol király lépett közbe az üldözöttek érdekében, és az ő szavára egy pápai dekrétum szétválasztotta a két irányzatot, és a sarutlan kármelitákat önálló renddé emelte.

Teréz egyszerre volt szent és zseniális szellem. Nagy diplomáciai érzékkel tárgyalt, épületeket tervezett. Kolostorai építését maga irányította, saját kezével varrta nővérei számára a szerzetesi habitust, és érdeklődött a legapróbb dolgok után is. Nevetve állapította meg, hogy akolostorok építése során olyan jártasságra tett szert, mintha ,,kofa vagy kereskedő lenne''.

Forróvérű temperamentuma ismételten elárulta magát. A gyóntatója egyszer így kiáltott fel: ,,Istenem! Inkább vitatkoznék a világ összes teológusával, mint ezzel a nővel!'' A rendi generálissal, aki Rómából nagy haraggal jött ellene, addig tárgyalt, amíg az engedélyezte, amit Teréz kívánt. Az egyik püspök pedig, akinek jelentették, hogy Teréz új kolostor alapítását tervezi, szárazon megjegyezte: ,,Akkor az a kolostor már meg is van alapítva!''

Ha Teréz valami akadályba ütközött, Istenbe vetett bizalma még magasabb lánggal lobogott fel. Egyszer elkerülhetetlenné vált egy templom megnagyobbítása. Teréz hívatta a kolostor gondnokát, és megkérdezte tőle, mennyi pénz van a kasszában. ,,Egy fillér'' -- hangzott a rövid válasz. Teréz megörült a hírnek, és elrendelte, hogy azonnal fogjanak hozzá az építéshez. Aztán még hozzáfűzte: ,,A Jézusról nevezett Teréz és három arany dukát, az semmi. De a Jézusról nevezett Teréz, a három dukát és a Jóisten, az minden!''

Egyszer az egyik kolostort újjá kellett építeni. Megkérdezte a kőművesmestert: ,,Meddig fog tartani?'' -- ,,Hat hónapig'' -- mondta a mester. ,,Lehetetlen -- válaszolta Teréz --, mi tizennégy nap múlva beköltözünk!'' Megegyezett a munkásokkal, és két hét múlva valóban átvehették a kolostort.

Teréz harcos természet volt: ,,Soha nem fognak meggyőzni valamiről, ha a lelkiismeretemmel ellenkezik, még ha az egész világ vonul is fel ellenem!'' Egy másik rend főnökének ezt írta: ,,Már régóta nem esett olyan nehezemre semmi, mint a Kegyelmed sorait olvasni. És soha nem esett olyan jól széttépnem egy levelet...''

Majdnem egész életében beteges volt, de ha a kolostorok úgy kívánták, habozás nélkül útra kelt. Olykor nyikorgó ökrösszekéren, nyári hőségben, porfelhő közepette, máskor csikorgó téli hidegben, öszvérháton ment a hegyek közé vagy árvíztól sújtott vidékekre. Néha a leglehetetlenebb helyeken kellett éjszakáznia. Sok esztendő fáradalmait ezzel a vidám megjegyzéssel összegezte: ,,Adjon még az Úristen sok lehetőséget, hogy szenvedjünk érte bolháktól, hazajáró lelkektől és utazások kényelmetlenségeitől''.

A derűjét semmi nem tudta beárnyékolni. Mikor az egyik nővér meghalt, a többieknek megtiltotta, hogy gyászénekeket énekeljenek. Vidám vallásos dalokat komponált, melyeket a nővérekkel énekelt a ravatal körül. Mikor hírét vette, hogy nagyon szeretett test szerinti nővére, Mária meghalt, ezt írta: ,,Igen nagy örömet okozott nekem halálhírének vétele.'' Egy másik haláleset kapcsán pedig ezt mondta: ,,Nem értem hogyan sirathatjuk azt, aki az örök nyugodalmat elnyerte''.

Azt kívánta, hogy ez a vidám derű uralkodjék az összes kolostorban: ,,Jobban félnék egy savanyú apácától, mint egy sereg gonosz lélektől!'' A környezetében nem tűrt meg szomorú arcot: ,,Isten őrizzen a szomorú arcú szentektől!'' Verte a tamburint, énekelt, verselt, és vidám kedélyével mindenkit felderített. Ha valaki emiatt szemrehányást tett neki, így válaszolt: ,,Erre mind szükség van, hogy elviselhessük az életet''.

Teréz jámborságából is az élet szeretete áradt. Szerette Istent, anélkül, hogy megvetette volna a földet. Amikor egy alkalommal vendégségben volt és feltálalták kedvenc ételét, az egyik apáca lekicsinylő megjegyzést tett az ínyencségről. Teréz nevetett egyet és megfelelt neki: ,,Dicsérd inkább ennek az úrnak udvariasságát, és jegyezd meg: ha fogoly, akkor fogoly, ha pedig vezeklés, akkor vezeklés!''

Rokonaitól szívesen fogadott el adományokat, hogy néhány vidám sorban megköszönhesse: ,,Kacagnom kell magamon, hogy a küldött péksüteményért nem tudok mást adni viszonzásul, csak vezeklő övet''. Öregségében is friss és fiatalosan szép maradt. Belső harmóniájának titka azokban a szavakban rejlik, melyekkel magát szokta bátorítani: ,,Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!''

---

Istenünk, ki Szentlelked által arra indítottad Szent Terézt, hogy az Egyháznak megmutassa a tökéletesség útját, kérünk, add, hogy tanítása épülésünkre szolgáljon, és az életszentség utáni vágy a szívünkben felgyulladjon!

+ Vsz. 222.

A pápák életéről a 2. századig meglehetősen keveset tudunk. Legtöbbjüknek csak a neve maradt fenn, sőt néha az is nehezen követhető a hagyomány folyamatában. A 3. századtól azonban a pápák egyre határozottabb alakot öltenek mint az egyháztörténelem főszereplői. Közéjük tartozik Callistus pápa is.

A nevét írták Calixtus, Kallisztosz, Kalistus formában is. 217--222 között volt Róma püspöke. Fáradságos munka volt a hagyományában szétválasztani az igaz adatokat a hamisaktól, de miután megtörtént, aránylag sokat tudunk róla, mégpedig hiteles adatokat. Kortársa, a római Hippolitus pap a legfontosabb adatközlő. Egyáltalán nem nevezhető a pápa barátjának, annyira nem, hogy néhány kutató a Callistussal szemben ellenpápaként fellépett Hippolitussal azonosítja. Ha ez nem is felel meg a valóságnak, kétségtelen, hogy Hippolitus nem adott tárgyilagos képet a pápáról.

Egy épületesnek alig, sőt kifejezetten gyűlölködőnek nevezhető irat töredékeiből (Refutatio IX) a következőket tudjuk meg: Callistus felszabadított rabszolga volt, és Zephyrinus pápa idejében lett a római egyház diákonusa. Hivatala elsősorban az anyagi ügyekhez kötötte, melyekhez értett is, és ezzel nagy megbecsülést vívott ki magának a hívők körében. Az ő kezelésébe tartozott a Via Appia Antica mellett lévő katakomba is. Ezért hívják mind a mai napig Callistus- katakombának.

Zephyrinus halála után megválasztották pápának. Nagyon súlyos nehézségekkel kellett megküzdenie: az eretnek Sabellius és követői tagadták a Szentháromságot azzal, hogy túlhangsúlyozták Isten egységét. Azt hirdették, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három önálló személy, hanem egyetlen személynek különböző megnyilvánulási formái. Callistus ezért Sabelliust követőivel együtt kiközösítette az Egyházból.

Ennél is égetőbbek voltak a lelkipásztori kérdések: a bűnbánat, a házasság és a hittagadókkal való bánásmód kérdései. Az egyre gyarapodó egyházközségekben napról napra merültek fel ilyen kérdések: ,,Megbocsátható-e, ha valaki eretnekségbe téved? Visszafogadható-e az Egyházba valaki, ha az üldözés idején gyengének bizonyult, és valamilyen formában megtagadta a hitét? Vajon érvényes-e az Egyház előtt a szabad embernek rabszolgával kötött házassága, mert a római jog ezt a házasságot érvénytelennek tartotta?''

E kérdések megoldásában két irányzat állt szemben egymással: egy túlzó, szigorú és egy enyhébb, az átlagember képességeit figyelembe vevő felfogás. A pápa ehhez az utóbbihoz csatlakozott, amivel elég sok ellenséget szerzett magának. De ő úgy ítélte, hogy az Egyháznak és a pápának az irgalmasság jövőbe vezető útját kell járnia.

Erről beszélt később Szent Ágoston, amikor azt mondta, hogy az Egyház ,,Corpus permixtum'', azaz szentekből és bűnösökből álló, vegyes közösség.

Callistus haláláról nincsenek biztos adataink. A 354-ben keletkezett római naptár vértanúként említi. A Depositio Martyrum október 14-re teszi temetése napját.

---

A legenda elbeszéli, hogy Callistus idejében villámcsapás következtében leégett Róma egyik kerülete, és a tűzben egy Jupiter- szobor jobb karja is leolvadt. A pogány papok engesztelő áldozatot mutattak be a sérült bálvány előtt. Ekkor ismét vihar támadt, és most egy villámcsapás elpusztította az egész bálványt és oltárát is.

A történtekért a keresztényeket tették felelőssé, ezért Palmatius konzul parancsot kapott, hogy tartóztassa le Callistust a klerikusaival együtt. El is fogták őket, de miközben a bíróhoz vezették a foglyokat, a parancsnok és katonái megvakultak, a foglyok pedig elmenekülhettek.

Az egyik Vesta-szűz elragadtatásba esett és így kiáltozott: ,,Callistus Istene az igaz és élő Isten!'' -- Meghallotta ezt Palmatius, és elindult másodszor a pápához. Mikor rátalált, kérte, tanítsa a keresztény hitre, majd megkeresztelkedett. Utána sok előkelő embert vitt el Callistushoz, az egykori rabszolgához, és valamennyien megkeresztelkedtek.

Végezetül a császár olyan haragra lobbant Callistus ellen, hogy elfogatta, öt napig étlen-szomjan őriztette a börtönben, majd agyonverette, s hogy az öngyilkosság látszatát keltsék, kivetették a börtön ablakán. Utána, hogy nyomtalanul tüntessék el, kútba dobták a testét. Egy Asterius nevű pap azonban kiemelte a kútból, és tisztességgel eltemette.

---

Istenünk, hallgasd meg kegyesen néped imádságát, hogy Szent Callistus pápa, akinek szenvedése emlékezetét üljük, érdemeivel segítsen minket!

Szent XXIII. János (Angelo Giuseppe Roncalli), (Sotto il Monte, 1881. november 25. – Róma, 1963. június 3.) római pápa 1958–1963 között, Szent Péter 261. utóda.

Szegény részesbérlő családból származott, s ezt sohasem felejtette el: élete végén szellemi testamentumában is hálát adott, hogy szegényen halhat meg. Egyszerűségének, közvetlenségének és őszinte emberszeretetének köszönhetően minden idők egyik legnépszerűbb pápája volt. A hívő nép ajkán megbecsülést kifejező megszólításai születtek. Özönlöttek hozzá a zarándokok, az egyszerű emberek szentjeként vonul be a Panthéonba.

Bár pápasága csak viszonylag rövid ideig – kevesebb mint öt évig – tartott, mégis tudott ez alatt maradandót alkotni: teljesen váratlanul összehívta a II. vatikáni zsinatot, a katolikus egyház 21. egyetemes zsinatát, amelynek feladata az egyház reformja, valamint a többi keresztény felekezettel és a nem hívő világgal való viszonyának rendezése volt. Ezzel új korszakot nyitott a katolikus egyház történelmében.

II. János Pál pápa 2000. szeptember 3-án boldoggá avatta, emléknapját október 11-én (a II. vatikáni zsinat megnyitásának évfordulóján) tartja a katolikus egyház. Szentté avatása 2014. április 27-én, az Isteni irgalmasság vasárnapján, az őt korábban beatifikáló II. János Pál pápával együtt történt.

PÁRIZSI SZENT DÉNES és TÁRSAI

+Párizs, 250 után

Ha a történeti adatok alapján ismert szentről leválasztjuk azt a Szent Dénest, akit a későbbi századok féltő tisztelete formált magának, meglehetősen halvány képet kapunk.

Dénes római-gall püspök volt, aki a 3. század közepén az akkor még jelentéktelen helységben, Lutitiae Parisiorumban, a mai Párizs elődjében hirdette az evangéliumot. Mint a város első püspöke megszervezte az egyházi életet, és Decius (250--251) vagy Valerianus (258) üldözése alatt munkatársaival együtt lefejezték.

A történeti bizonyítékok szétszórva találhatók a Meroving-kori forrásokban. Így például az 520 körül keletkezett Szent Genovéva- életrajz arról tudósít, hogy Genovéva (+ 502 körül) bazilikát építtetett a vértanú Dénes püspök emlékezetére. A 6. század végén Venantius Fortunatus versben ünnepli Leontius bordeaux-i püspököt, mert restauráltatta az elődei által emelt bazilikát.

Ennél valamivel többet mond Tours-i Szent Gergely (594) Historia francorum c. művében: Dénes egyike volt a galliai egyházat alapító hét püspöknek, akik Decius császár idején Rómából Galliába jöttek. A hét püspökség, amelyeknek püspökeit Gergely leírása megnevezi, valóban a 3. század közepén keletkezett. Gergely kifejezetten állítja, hogy a párizsi püspököt karddal végezték ki, Genovéva életrajza pedig megnevezi az utcát is, ahol a kivégzés történt: ,,Vicus Catulliacus''.

A legrégibb források csak az alapító püspökről, vértanúságáról és a bazilika építéséről szólnak, társairól nem. A római martirológium és néhány meroving forrás ezzel szemben azt mondja, hogy Dénes püspökkel együtt egy Eleutherius nevű papot és egy Rusticus nevű kanonokot is megöltek Krisztus nevéért. Későbbi források úgy tudják, hogy Rusticus pap, Eleutherius pedig diákonus volt. Mindezek a bizonytalanságok csak arra utalnak, hogy Dénes püspök és társai vértanúságáról kezdettől fogva csak kevés biztos adatot ismertek.

Mint már említettük, Szent Genovéva volt az, aki 475 körül bazilikát építtetett Szent Dénes sírja fölé. Genovéva életrajzírója megjegyzi, hogy a párizsi klérus nagyon tartózkodó volt az építéssel szemben, s hogy valóra vált, csak a szent kezdeményezésének és kitartásának köszönhető. Kétségtelen, hogy a párizsi egyház alapító püspökének sírja feledésbe soha nem merült, de az is természetes, hogy a bazilika építése ösztönzően hatott a tiszteletére. Aztán idők múlásával, ahogy a hívők adományokkal látták el a templomot, úgy nőtt a bazilika és papságának jelentősége.

A 6. század végén Szent Dénes bazilikája már híres és gazdag templom, mert Tours-i Gergely arról ír, hogy Sigebert katonái a Hilperich elleni háború során 574-ben kifosztották.

Nem sokkal ezután szerzetesek vették át a bazilika gondozását, majd a frank királyok gazdag ajándékai jóvoltából apátsággá szerveződhetett a szent sírja körül élő szerzetesek közössége. Ez alapozta meg azt a fejlődést, melynek során a Saint-Denis-kolostor -- pápai kiváltságok révén, s mert a frank királyok temetkezési helye lett -- a középkor leghíresebb kolostorává vált, sőt, frank-francia nemzeti szentéllyé alakult.

Dagobert király idejében (626--636) Fulrad apát az egész kolostoregyüttes átépítése alkalmával felújíttatta a bazilikát. 775. február 24-én, Nagy Károly jelenlétében szentelték fel a templomot.

A bazilika további kiépítése párhuzamosan haladt a vértanú szenvedéstörténetének kibontakozásával. A történet első bővítése -- a 6. és 8. század között -- más vértanútörténetek elemeinek átvételében állt, így akarták kiszínezni a Dénes püspökről tudott szegényes elbeszélést. Ez a passió egy évszázaddal korábbra teszi a szentet, mert azt mondja, hogy I. Kelemen pápa szentelte püspökké és küldte missziósként Párizsba.

A legendának ezt az aranyfonalát továbbszőve egy második passió már úgy beszél, ahogyan majd a végső formát fogalmazza meg Hilduin apát 835-ben. Eszerint pedig a kevéssé ismert Dénes püspök nem más, mint a műveiről híressé vált Areopagita Dénes, akit Szent Pál térített meg Athénban (ApCsel 17,34). Ezzel pedig az jár együtt, hogy a párizsi egyházmegye és a kolostor apostoli eredetű! E történeti tévedés azonban semmit nem von le a tudós apát érdeméből, mert 827-ben nagyon rövid idő alatt lefordította a Konstantinápolyból Párizsba hozott műveket, melyeket a hagyomány Areopagita Dénesnek tulajdonított, s ezzel alapvető és meghatározó forrásmunkákat adott a következő századok teológusainak kezébe. Ettől függetlenül hagiográfiai következtetései helytelenek voltak, és a későbbi kutatókat hosszú időn át téves irányba vezette.

Hilduin mesterien kiszínezett legendájával szemben már a kortársak közül is szót emeltek néhányan. Lyoni Florus, Viennei Adon és Usuard a martirológiumaikban makacsul őrzik a régi adatokat. Ebben az igazolhatta őket, hogy nem a párizsi Saint-Denis-kolostorhoz, hanem más egyházakhoz és kolostorokhoz tartoztak. Később Abaelardus, aki a Saint-Denis-kolostor szerzetese lett (1125), hivatkozott Béda Venerabilisnak az Apostolok Cselekedeteihez írott kommentárjára, amelyet ő gondosan áttanulmányozott, és nyíltan megtámadta a Hilduin- féle legendát. Mikor azonban az apát a többi szerzetessel együtt nagyon határozottan szembeszállt vele, bocsánatot kért és elfogadta a véleményüket.

Napjainkig a történelem folyamán többször is felkavarta a kedélyeket Franciaországban a Szent Dénes-kérdés. Ez az ügy jól példázza, hogy milyen különbségek vannak a néphit ,,jámbor történetei'' és a ,,tudósok meséi'' között. És Hilduin esete azt is mutatja, hogy a tudományosság nem mindig tudja biztosítani a történeti hitelességet.

Már a Jeromos-féle Martirológium október 9-én emlékezik meg Szent Dénes és társai párizsi vértanúságáról. Rómában a 11. század óta ünneplik őket.

---

Párizs első püspökének és vértanú társainak életéből csak a legendás elbeszélések alapján alkothatunk valami képet.

A pápa küldte Dénest Párizsba Eleutheriusszal és Rusticusszal együtt. Általuk a kegyelem fénye oly nyilvánvalóan ragyogott fel e vidéken, hogy a pogány papság felháborodott és lázadást szított ellenük, de mikor a felbujtott tömeg meglátta a szentet, lecsillapodott, mert Dénes hitével és szelídségével rácáfolt minden koholt vádra. Sokan a lába elé vetették magukat és megtértek.

Fescennius prefektus azonban eljárást indított a párizsi keresztények ellen, és egy prédikációja közben Dénest is letartóztatta. Társaival együtt először gúnyt űztek belőle, majd mindannyiukat megkínozták a börtönben. Dénest utána rostélyhoz bilincselték és tűz fölé helyezték; ezután vadállatok elé dobták, végül keresztre szegezték. De sem a hitét, sem az életét nem tudták kioltani. Akkor ismét visszavitték a börtönbe, ahol sok halálra ítélt keresztény jelenlétében misézett. E mise közben megjelent neki az Úr Krisztus, kenyeret nyújtott át és azt mondta: ,,Fogadd ezt, kedvesem, mert igen nagy jutalom vár rád nálam.'' Mise után az őrök kivonszolták a börtönből és egy Merkur-bálványkép előtt lefejezték.

Amint lefejezték -- mondja a legenda --, Dénes kezébe vette a tulajdon fejét, és egy angyal elvezette a vértanúság hegyéről (Mons Martyrum, a francia Montmartre) két mérföld távolságra egy helyre, ahol a sírjának kellett lennie. Itt angyali énekszó fogadta.

A bíró megparancsolta, hogy Rusticus és Eleutherius holttestét vessék a Szajnába. Egy nemes asszony azonban a férfiakat, akik teljesíteni akarták a parancsot, meghívta vacsorára, s mikor azok jóllaktak és lerészegedtek, az asszony fogta a két vértanú testét, és a saját földjén eltemette őket. Később a maradványaikat átvitték Dénes mellé.

Tours-i Szent Gergely tudósít arról, hogy milyen csodálatos erő áradt a szent püspök sírjából. 574-ben katonák kifosztották a templomát, és egyéb kincsekkel együtt magukkal vitték zsákmányként azt a drágakövekkel és aranyérmékkel ékes takarót is, amely a sírt fedte. A sír őrei elmenekültek és hagyták, hogy kirabolják a templomot, a szent azonban megvédte magát: a katona, aki a nyakába akasztott egy aranyat, amit a takaróról tépett le, kiesett a csónakból és a Szajnába fulladt. Ettől a vezér annyira megrémült, hogy az elrabolt takarót visszavitette a sírhoz, nehogy tovább haragítsák a szentet.

A Szent Dénes és Areopagita Dénes azonossága körüli későbbi vitába beleszólt -- mégpedig sajátos módon -- III. Ince pápa is, akinek sem a Saint-Denis apátjától, sem a francia királytól nem kellett tartania: Párizsban abban az időben újra fellángolt a vita az említett kérdés körül. A pápa ezért 1215. január 4-én egy tiszteletteljes levelet intézett a kolostorhoz, hosszasan taglalta a vitatott kérdést, de hangsúlyozta, hogy ő személy szerint nem foglal állást a vitában. Ugyanakkor küldött a szerzeteseknek egy ajándékot, amelyet bizonyára keserű szájízzel fogadtak. Elküldte nekik ugyanis azokat a csontokat, amelyeket bíboros legátusai a közelmúltban hoztak Görögországból Rómába. E csontokat a görögök úgy tisztelték mint Areopagita Dénes ereklyéit. A pápa a vitát ezzel döntötte el: ,,Areopagita Dénes ereklyéi valóban a kolostorotokban vannak!''

---

Istenünk, ki Szent Dénest és társait elküldted, hogy a pogány népek között hirdessék dicsőségedet, és amikor szenvedniük kellett, megajándékoztad őket az állhatatosság erényével, kérünk, segíts, hogy példájukból erőt merítve semmibe vegyük a világ dicsőségét, és nehézségeitől vissza ne riadjunk!

*Diecimo (Lucca mellett), 1541/43. +Róma, 1608. október 8.

János a Lucca melletti Diecimóban született, Giacomo Lippi és Giovanna asszony hetedik gyermekeként. 1553--1558 között Villa Basilica plébániai iskolájába járt, majd Luccába küldték a szülei, hogy egy jámbor gyógyszerész, Antonio Parigi mellett tanulja ki a gyógyszerész mesterséget. Itt ismerkedett meg több fiatallal, akik a domonkos Bernardini atya vezetése mellett arra társultak, hogy komolyabban éljék a keresztény életet, és ahogy lehet segítségére legyenek a szegényeknek és a zarándokoknak. Ezt a laikus társulatot ,,Colombini''-nek nevezték. János arra gondolt, hogy belép a ferencesek közé. Kérte is felvételét, de elutasították.

Egyre inkább érlelődött az elhatározása, hogy pap lesz. Gyóntatója tanácsára huszonhat évesen felhagyott a gyógyszerészséggel, és özvegy édesanyja tiltakozása ellenére megkezdte teológiai tanulmányait. 1571. január 6-án elmondhatta első szentmiséjét.

Papi tevékenysége eleinte prédikálásból és gyóntatásból állt. Püspöke rábízta a S. Giovanni della Magione-templomot (a máltai lovagok tulajdonában volt). János hamarosan iskolát szervezett a templomban. Így akart lehetőséget teremteni arra, hogy a trienti zsinat tanítását az egyszerű emberek felé is közvetíteni tudja. A Colombini társaság tagjai segítségével összegyűjtötte a kerület gyermekeit, akik oly nagy számban sereglettek hozzá, hogy a püspök az egész város területére tanítói megbízást adott neki. Óráira azonban nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek is jöttek. 1574-ben írásba foglalta tanításának módszerét és rövid tartalmát.

Katekéziseinek híre és hatása hamarosan túllépett Lucca falain, és a környező falusi plébániákra is eljutott. S ez azért különösen jelentős, mert részben a reneszánsz szellem következtében, részben a Luccában fellépő protestáns prédikátorok hatására nagyon ellanyhult a nép vallásos élete.

János a hitoktatás folytatására és szélesebb körben való elterjesztésére fontosnak látta, hogy társakat vehessen maga mellé, ezért megalapította a Keresztény Tanítás Társulatát laikusokból, s előbb a püspökétől, majd 1604. december 7-én VIII. Kelemen pápától is jóváhagyást kapott. Az alapszabályt ő maga állította össze. A kongregáció hamarosan megtelepedett több itáliai városban, még Nápolyban is. Luccában pedig egyre inkább terjedt a negyvenórás szentségimádás jámbor szokása, különösen a karnevál utolsó napjaiban, valamint a gyakori szentáldozás. A mozgalom további gyarapítása érdekében 1574. szeptember 1-én papokból alakított egy testvérületet, a Szűzanya Megreformált Papjainak Testvérületét. Ez a testvérület később, V. Pál pápa alatt nyerte el végső formáját és nevét: Isten Anyjának Reguláris Klerikusai (1614). A kongregáció jellegzetessége a szegénység, az engedelmesség és a bűnbánat. Lelki vezetőik az első időkben a luccai S. Romano konvent domonkos atyái, különösen Francesco Bernardini és Benedetto Onesti voltak.

A zsinati megújulásért fáradozó kezdeményezés hamarosan ellenállásba ütközött részben a protestánsok, részben a papok és a laikus hívők oldaláról. Egész odáig fajult a dolog, hogy megfosztották őket jogos javadalmuktól és koldulniuk kellett. Ez az ellenségeskedés arra késztette Jánost és társait, hogy elhagyják első templomukat, és áttelepüljenek a mai S. Maria Nera-templomba. Az ellenséges támadások dacára 1581-ben elnyerték a püspöki jóváhagyást. Két évvel később megtarthatták az első általános káptalant, amelyen rektori szereppel általános elöljáróvá választották Jánost. Ekkor útra kelt, hogy Rómában megszerezze a pápai jóváhagyást is.

Távollétében azonban fellángolt ellene a gyűlölet, és rágalmak özönével árasztották el. A városi elöljáróság ítéletet ült felette, távollétében száműzték a városból mint felforgatót, aki a közjó ellensége. Az ítéletet a pápa nem fogadta el, de a luccaiak elérték, hogy bizonytalan időre távol kellett maradnia városától. János megkísérelte a fellebbezést, de eredménytelenül; továbbra is a köztársaság ellenségeként kezelték. Mindez nagyon fájdalmasan érintette, csak növelte a fájdalmát a kongregáción belüli széthúzás, amit azzal sem tudott megszüntetni, hogy egy rövid időre a tilalom ellenére visszatért Luccába.

Római tartózkodása idején a pápáknak volt alkalmuk megismerni szent életét és rendkívüli adottságait. Egymás után bíztak rá nagyon kényes ügyeket, amelyeket előtte éveken át képtelenek voltak megoldani a pápai küldöttek. János a maga szelíd bölcsességével sorban oldotta meg a nehezebbnél nehezebb diplomáciai feladatokat. Joghatósági vitákat tisztázott; széteső szerzeteket reformált meg.

1599-ben az aversai püspök kérte, hogy az egyházmegyében uralkodó viszályok elsimításában segítsen neki. Meg is tette, de a luccai helyzet csak nem változott. Igaz, hogy két évvel korábban, 1597-ben a pápa apostoli vizitátorrá nevezte ki Luccába, de az ellenségeskedés lehetetlenné tette küldetése végrehajtását. Amikor másodszor is megválasztották általános elöljárónak, olyan lázadás tört ki, hogy jobbnak látta visszamondani a megbízást.

A kongregáción belül is nehézség támadt: a városi elöljáróság hatására több pap eltért az eredeti szabályzattól. János ez alkalommal is nagyon szelíden járt el, senkit nem akart büntetni, de az eredeti elgondolását próbálta megőrizni.

1601-ben Benedetto Guistiniani bíboros megbízta a vallumbrózai rend reformjának felügyeletével. Immár szokásos módján teljesítette a feladatot, amelyet hamarosan a szervitákhoz szóló küldetése követett.

Az általa alapított kongregáció 1601-ben Rómában is nyitott egy házat a S. Maria in Portico-templom mellett. Áldásos hatással volt a Városra a gyakori szentáldozás és a keresztény tanítás terjesztésével. Jelentős segítséget kaptak Baronius bíboros személyében, amikor őt nevezték ki a kongregáció protektorává. A tudós oratoriánus nagy szeretettel és megértéssel kezelte a kongregáció ügyeit. Ő sürgette, hogy a luccaiak minden tiltakozása ellenére Jánost válasszák meg általános elöljárónak.

János érdeklődése és apostoli buzgósága nem szorítkozott csak hazája egyházára. Miután megismerkedett a spanyol G. B. Vivesszel, vele együtt megtervezte egy olyan papi kongregáció megalapítását, amelynek tagjai a hitetlenek között terjesztik majd a keresztény tanítást. Így született meg 1603-ban az az intézmény, amelyből később a Collegium Urbanum Propagandae Fidei bontakozott ki, és amely a missziók római központjává lett. Egy ideig azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy Szűz Mária Reguláris Klerikusai közül néhányat misszióba küld, de erről lebeszélték.

Rómában szentekkel volt barátságban: Vives és Baronius mellett bensőséges kapcsolatban állt Néri Szent Fülöppel (lásd május 26-án) és Kalazanci Szent Józseffel (lásd augusztus 25-én), aki nagy tisztelettel volt iránta és tanúskodott is erényeinek hősiessége mellett.

Leonardi Szent János élete utolsó éveit Rómában töltötte, itt is halt meg 1609. október 8-án. Először a S. Maria in Portico-templomban temették el, majd -- amikor ez a templom lett a kongregáció központja -- átvitték a S. Maria in Campitelli-templomba.

XVI. Benedek elismerte János hősi erényeit, a szentté avatás azonban hosszan elhúzódott. A boldoggá avatásra 1861. november 10-én, a szentté avatásra 1938. április 17-én került sor. Ünnepét 1940-ben vették fel a római naptárba, október 9-re.

---

Istenünk, minden javak bőkezű osztogatója, ki Szent János áldozópapod által hirdetted a népeknek az evangéliumot, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy az igaz hit mindig és mindenütt gyarapodjék!

MAGYAROK NAGYASSZONYA

Röviddel II. János Pál pápa második lengyelországi zarándokútja előtt az egyik budapesti buszmegállóban középkorú házaspárral találkoztam, térkép volt a kezükben, s meglehetősen tanácstalanul tanulmányozták... Kérdésemre, segíthetek-e valamiben, idegenszerű kiejtéssel beszélt német nyelven adták elő tájékozódási nehézségüket. Miután elmagyaráztam nekik a helyes útirányt, a busz indulásáig maradó néhány percben beszélgetés alakult ki köztünk. Kiderült, hogy lengyelek és sietnek haza, mert lakóhelyükön, Poznanban akarnak lenni, mire a pápa odalátogat... Szóba került Czestochowa is, és egyszerre csak nekem szegezték a kérdést: -- Hol van a magyarok nemzeti kegyhelye?

Zavarban voltam, de végül is kénytelen voltam megmondani, hogy hazánkban vannak Mária-kegyhelyek minden egyházmegyében, de egy országos jellegű ,,sanktuarium narodowe'' (nemzeti kegyhely) nincsen. El lehet gondolkozni azon, miért van ez így... Bizonyára szerepet játszik benne a török hódoltság kora, amikor az egyházi szervezet és közigazgatás éppen az ország központi részén ment tönkre. Ezt a hiányt ellensúlyozza az a tisztelet, amellyel minden kor és hely katolikus magyarja hódol Szűz Mária mint Nagyasszonya előtt. Kevesen gondolnak talán arra, hogy az ,,asszony'', s így a ,,nagyasszony'' szó nyelvünknek még pogány kori rétegéből való... A magyar nyelvbe az alán ,,achszin'' szó kerülhetett át a8. század táján, amikor szorosabb kapcsolatok lehettek az előmagyar törzsek és az alánok között. Az ő nyelvükben a jelentése ez volt: úrnő, fejedelemasszony. A Halotti Beszédben még így olvassuk: ,,vimagguc szen achscin mariat''. Később elhomályosult ťfejedelmiŤ jelentése, s nyilván ezért adhatták hozzá a fokozó ťnagyŤ jelzőt... (A m. nyelv tört--etim. szótára. I. k. Bp., 1967. 189. lap).

Mennyei fejedelemnőnek tisztelhették tehát Máriát az első Krisztus hitére tért magyarok, és megerősítette őket e hívő tiszteletükben Szent István király, amikor elmerülve a gondban, hogy kire maradjon halála után az ország, a nép s az egyház vezetése, istápolása, Szűz Mária oltalmába ajánlotta önmagát és királyságát. E természetfeletti kapcsolatot Mária és hazánk népe között a Szent István halálát követő belvillongások sem tudták elhomályosítani, és Szent László, a lovagkirály uralkodása idején új virágzásba borult. Tatárral, törökkel szemben egyaránt Jézus és Mária nevét kiáltva védte életét, hitét és övéit a középkor magyarja, mikor pedig az 1683. szeptember 12-i, a Bécs melletti Kahlenbergben lezajlott csatában visszaszorították a török szultán seregeit, megkezdődhetett a magyarországi török uralom fölszámolása.

1693-ban I. Lipót király a török alóli fölszabadulás emlékére, hálája jeléül megismételte az ország Szent István-i fölajánlását a Nagyasszonynak. Az egyházi élet újjászervezésében ismét nagy szerepet játszott a ,,mindörökké áldott Nagyasszonyunk''.

XIII. Leó pápa 1896-ban, a magyar millennium alkalmával az akkori esztergomi prímásérsek, Vaszary Kolos bíboros kérésére mint külön ünnepet engedélyezte Magyarország részére Nagyasszonyunk ünnepét. Eleinte október 2. vasárnapján ünnepelték. X. Szent Pius pápa tette át október 8-ra. A II. Vatikáni zsinat után áthelyezte a Magyar Püspöki Kar szeptember 12-re, de 1984-től ismét október 8-án üljük.

Mi magyarok elsőként, de nem egyedül tiszteljük Nagyasszonyunknak, azaz nemzeti Patrónánknak a Boldogságos Szűz Máriát. Hogy csak néhány más országot említsünk: Bajorországban 1620-ban, a fehérhegyi csata után kezdték nemzeti Patrónaként tisztelni Máriát, s 1916-tól ünneplik. Franciaországot XIII. Lajos király ajánlotta Máriának 1638- ban, és Nagyboldogasszony napján emlékeznek rá. Ausztriát III. Ferdinánd ajánlotta föl Máriának, 1647-ben; ők december 8-án ünneplik. Lengyelország Királynőjévé János Kázmér király nyilvánította a Szűzanyát 1656-ban. 1754-ben a Mexikói Alkirályságot, 1821-ben Mexikót, 1910-ben egész Latin-Amerikát a Szűzanya oltalma alá helyezték. XIII. Leó adta jóváhagyását ahhoz, hogy a Szűzanyát Katalónia és Dél-Ázsia Patrónájaként tiszteljék, valamint, hogy az angol püspökök 1893-ban fölajánlják Angliát, melyet attól fogva Mária hozományának tartanak.

---

Legismertebb Mária-énekünk e szavakkal kezdődik: ,,Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!'' A boldog jelző nemcsak a latin ,,beata'' egyszerű fordítása... Már a 13. században jelentése volt e szónak a gazdag; a múlt század végén pedig az áldott, a terhes állapot jelzésére is használták. Ma nem a csatatereken dől el a magyarság jövője, hanem a szülészeti osztályokon! És azokban az otthonokban, családokban épül tovább, ahol a szülők a mindennapi kenyér mellé hitük, reményük és szeretetük bőségéből, gazdag, egyre megújuló tartalmából tudnak és akarnak adni gyermekeiknek.

,,Áldott Nagyasszonyunk!... Vedd pártfogásodba a magyar apákat, hogy keményen állják a nehéz idők küzdelmeit, és állhatatosan viseljék az élet terheit. Oltalmazd és erősítsd meg hivatásuk szeretetében a magyar anyákat, hogy gyermekeikben hűséges és igaz polgárokat neveljenek az Anyaszentegyháznak és drága magyar hazánknak. Terjeszd ki anyai oltalmadat hazánk ifjúságára, hogy beváltsák azt a szép reményt, amellyel minden magyar szem feléjük tekint''. (Hozsanna, Bp., 1981. 72.)

---

Istenünk, ki a Szeplőtelen Szűz Mária közbenjárására nemzetünket számtalan jótéteménnyel halmoztad el, engedd kegyesen, hogy akit Szent István királyunk példája szerint Nagyasszonyunknak tisztelünk a földön, annak örök társaságában örvendhessünk a mennyben!

KARTHAUZI SZENT BRÚNÓ

*Köln, 1030 körül +S. Maria della Torre (Dél-Itália), 1101. október 6.

Brúnó családjáról csak annyit tudunk, hogy az alsó-rajnai tartomány nemességéhez tartozott. A késői hagyomány -- alaptalanul -- a Hartenfaust családból származtatta. Egy testvéréről biztosan tudunk, de ezenkívül a gyermekkorról semmi adatunk nincsen. Egy 12. századi krónika annyit mond, hogy Brúnó alapos műveltségre tett szert a vallásos és a világi irodalomban.

A kölni Szent Kunibertről nevezett káptalani iskolában kezdett tanulni, majd hamarosan átkerült Reimsbe, és ott fejezte be tanulmányait. Korán elkezdett készülni a papságra. Felszentelése után a reimsi katedrális kanonokja és a káptalani iskola tanára lett. 1056- ban átvette Harimanntól az akkor már híressé vált iskola vezetését, 1075-ben pedig az érsek kancellárrá nevezte ki.

Brúnót mint tanárt nagyon szerették, sereglettek köréje a tanítványok, köztük a későbbi II. Orbán pápa is. Rendszeresen megünnepelték előadásai után. Őt azonban sem fényes állása, sem a szellemi élet örömei nem elégítették ki. Ez nyilvánult meg abban is, hogy VII. Gergely pápa oldalán harcba szállt a simónia és a papság erkölcsi romlása ellen.

Manasszesz, a reimsi érsek a kifogásolható főpapok közé tartozott. Amikor megkezdte működését, mindenkiben reményeket keltett, de csakhamar kimutatta a foga fehérjét: a szerzetesek és a kanonokok kárára visszaélt püspöki hatalmával. Különösen nagy botrányt okozott azzal, hogy tréfát űzött a szentmiséből és a pápából. Amikor végre hosszas huzavona után felkínálta Brúnónak a püspökséget, ő nem fogadta el.

Ennek a mélyebb magyarázata az, hogy az érsekkel folyó vita tetőpontján Brúnó fogadalmat tett, hogy elhagyja a világot, és a szegény Krisztust fogja követni. A latin egyházban a ,,Krisztus szegényei'' elnevezés megszámlálhatatlan remete és remetecsoport megjelölésére szolgált. Ezek a remeték visszavonultak a világtól, rendszerint erdőbe, és ott magányban, vezeklésben és szegénységben éltek. Brúnó is erre készült. Először a káptalanból kísérelt meg társakat hívni magával, de mikor látta, hogy kanonoktársai nem értik, 1081-ben vagy 1082-ben egyedül indult útnak.

Először a langres-i egyházmegyében lévő Séche-Fontain-ba ment egy erdőbe. Kis remetesége, amelyet magának felépített, mindössze két mérföld távolságban volt a molesmes-i kolostortól, s ez lehetővé tette számára, hogy az apáttal, Róberttel találkozzék. Ez a Róbert apát volt a ciszterciek alapítója. Brúnó azonban a remeteségre érzett hivatást, ami lényegesen különbözik a kolostorok közösségi életétől.

1084 tavaszán továbbvándorolt, és Chartreuse erdejében úgy döntött, hogy véglegesen megtelepszik. Ekkor azonban már hat társ volt mellette: négy pap és két laikus testvér. A hely, ahol megtelepedtek, egy 1175 méter magasságban fekvő, hideg és nedves éghajlatú völgy volt, amelyet magas, zordon hegyek vesznek körül. A karthauziak -- nevüket éppen Chartreuse-ről vették -- hat évig éltek itt a csendes magányban, elrejtve a világ elől, anélkül, hogy regula szabályozta volna az életüket. Brúnó semmi mást nem kívánt meg a társaktól, csak a helyben maradásra vonatkozó fogadalmat. Nem is gondolt arra, hogy szerzetesrendet alapítson. Azt tekintette fontosnak, hogy a nagy szent remeték hagyományát folytassák, s jóllehet egymás közelében éltek, közös épületük, kolostoruk is volt, életmódjuk mégis lényegesen különbözött a fonte-avellanói vagy kamalduli, s még inkább a bencés kolostorok életformájától.

1090-ben azonban véget ért a remeték zavartalan élete: Brúnó egykori tanítványa, aki II. Orbán néven pápa lett, magához hívta egykori mesterét. Azt kívánta, hogy tanácsadóként álljon mellette, Brúnó pedig késlekedés nélkül útnak indult Itáliába. Társait ott hagyta Chartreuse- ben, és a toszkánai Landuin magisztert jelölte ki vezetőül.

A remeteség szeretetét magával vitte, ezért Rómában rövidesen könyörögni kezdett a pápának, hogy engedje vissza őt Chartreuse-be, vagy legalább arra nyújtson lehetőséget, hogy Rómában remeteséget alapítson. A pápa megértette mesterének és tanácsadójának szíve vágyát, ezért rendelkezésére bocsátotta a város egy csendes területét, Diocletianus egykori termáit (ma ezen a helyen áll a Termini pályaudvar mellett a Santa Maria degli Angeli-bazilika), ahol Brúnó megkísérelte a pápa közelségében a remeteéletet. Mielőtt azonban kiderülhetett volna, hogy az Egyház központja közvetlen szomszédságában van-e lehetőség a remeteségre, a pápával együtt menekülnie kellett dél felé, mert az ellenpápa hívei az életüket veszélyeztették.

Dél-Itália akkor normann fennhatóság alatt állt. A pápa pedig abban a hiszemben, hogy ezzel kedvében jár Brúnónak, és általa meg tudja erősíteni a görög befolyás alatt álló Calabriában a latin hatást, a reggiói káptalannal megválasztatta püspöknek. Brúnó ezúttal is visszautasította a püspökséget, azzal a megindoklással, hogy adottságai és hivatása nem az egyházkormányzatra, hanem a remeteségre szólnak. Ismét kérlelni kezdte a pápát, hogy engedje el a hegyek közé remetének. Most engedélyt kapott a távozásra, és a squillacei egyházmegye területén Rogerius normann gróf segítségével megépítette a Santa Maria della Torre nevű karthauzi remeteséget.

Tíz évvel később itt halt meg. 1193-ban, mikor e remeteséget feloszlatták, a nem messze lévő, s ugyancsak Brúnó által alapított Szent István-kolostor templomába szállították át a testét. Nem sok írás maradt ránk: két levele és egy zsoltármagyarázat, de e kevés írásból, s a már említett 12. századi krónikából és a kortársak tanúságaiból egyre inkább látszik, hogy korának egyik legjelentősebb személyisége és szentje volt. Ez az ,,igen mély szívű ember'', ahogy egy karthauzi, Guigo jellemezte, korának legmagasabb szintű műveltségének birtokában, ha kellett, tudott cselekedni, ám a szemlélődő életet mindennél többre tartotta. Ünnepét október 6-i dátummal 1623-ban vették fel a római naptárba.

---

A legenda szerint Brúnót a következő megrázó esemény indította el azon az úton, amely a karthauzi remeteségig vitte:

Reimsben meghalt az egyik híres főiskolai tanár. A dómban ravatalozták fel, s a hívők sokasága és a papság három napon át folyamatosan zarándokolt a holttesthez, hogy búcsút vegyen a híres mestertől. Brúnó is elment a tanítványaival, hogy lerója tiszteletét a kolléga előtt.

A halotti zsolozsmát énekelték, és amikor felhangzott ez a sor: ,,Responde mihi -- válaszolj nekem'', a halott felült a ravatalon, és rémülettel kiáltott fel: ,,Hívnak az igazságos bíró, Isten elé!'' --, majd élettelenül visszahanyatlott. A jelenlevő sokaság halálra váltan rebbent szét, és szaladt ki a templomból. A következő napon ismét imádkozták a zsolozsmát, és a mondott sornál a halott újra felült, és iszonyatos hangon kiáltotta: ,,Elítéltek Isten igazságos bíróságán!'' A templomban lévők megint futásban kerestek menedéket. A harmadik napon ugyanez megismétlődött, de akkor a halott teljes kétségbeeséssel ordította: ,,Kárhozatra ítéltek Isten bíróságán!''

A legenda szerint ez annyira megrendítette Brúnót, hogy elhagyta ragyogó tanári pályáját, és elindult a magányba, hogy egészen elmerülhessen Istenben.

---

Istenünk, ki Szent Brúnót meghívtad, hogy a magányban szolgáljon neked, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a világ forgatagában mindenkor nálad keressünk nyugalmat!

ASSISI SZENT FERENC

*Assisi, 1181/82. +Porciunkula (Assisi mellett), 1226. október 3.

Egy alkalommal, amikor Ferenc visszatért az imádságból, Masseo testvér-- ő mesélte így később a testvérek körében -- megkérdezte tőle: ,,Miért neked? Miért neked? Miért neked?'' Ferenc viszonozta a kérdést: ,,Mit mond Masseo testvér?'' ,,Az egész világ utánad megy -- hangzott a válasz --, mindenki téged akar látni, téged akar hallani, neked akar engedelmeskedni. Pedig nem vagy szép ember, nem vagy sem művelt, sem bölcs, sem előkelő. Hogy van ez, hogy a világ mégis utánad megy?''

Megtérése után eleinte bolondnak nézték Ferencet, de komoly vallásossága hamar eloszlatta ezt a véleményt, és rövidesen valóban utána ment a világ. Följegyezték: ,,Ha egy városba megérkezett, örült a papság, zúgtak a harangok, örvendeztek a férfiak és az asszonyok is velük együtt; a gyermekek tapsoltak örömükben, gallyakat törtek a fákról, és úgy vonultak elébe.'' Sokan úgy vélték, hogy Krisztus képmása jött közéjük, hogy üdvösséget hozzon, ezért siettek az emberek, ,,hogy lássák és hallják, mintha a másvilágról jött volna valaki''.

Mindez azért történt, mert az emberek szeme előtt szinte megelevenedett az Úr Jézus földi élete. Mióta ugyanis a keresztes lovagok nagy számban megfordultak a Szentföldön, és látták Jézus földi életének helyeit, hazatérve elbeszélték a látottakat. Ennek következtében a Krisztusról alkotott elképzelések lassan megváltoztak: az Atya jobbján trónoló Krisztus, aki még a keresztről is kormányozza az összes népet, a hívők szívében konkrét emberi alakot öltött, és áhítatos tisztelettel fordultak Krisztus valóságos embersége felé, aki a mi földünkön szegényen és szenvedések közepette élt. És akkor megjelent egy ember, aki Jézus Krisztust egészen egyedülállóan képviselte itt a földön.

De ki volt ez az ember? Ferenc olyan családból származott, amelynek érdeklődése középpontjában az anyagi jólét és gyarapodás állt. Atyja, Pietro Bernardone posztókereskedő Assisi leggazdagabb embere volt. Franciaország iránti szeretetéből, amelyben nagy része volt a provance- i származású Pica asszonynak, kisfiát, akit Jánosnak kereszteltek, Francescónak, kis franciának becézte. Bernardone nem törődött azzal, hogy Ferenc iskolába járjon, latinul és franciául ezért csak hibásan tudott beszélni, és írni is nehezen tudott, ami élete végéig nagyon bántotta. Innen érthető, hogy tékozlóan bánt a pénzzel, és barátai körében számlálatlanul szórta aranyait. Vakmerően nagylelkű volt. Így amikor Rómában járt, és megfigyelte, hogy a zarándokok csak rézgarasokat dobnak az Apostolfejedelmek sírjához, fogta és egész erszényét odaborította.

Mielőtt mások megújulásának az eszköze lett, magát kellett megújítania. A világfi Ferencet egy betegség döbbentette rá arra, hogy mennyire léha életet élt addig. Perugiában volt fogságban -- az assisiek ugyanis háborút viseltek Perugia ellen --, amikor ,,magasabbrendű dolgokról'' kezdett gondolkodni. De ez csak annyit jelentett, hogy már nem kereskedő, hanem lovag akart lenni, s már nem a pénz, hanem a dicsőség és a hírnév vonzotta. A Dél-Itáliába induló hadjáratról visszafordult, és útközben egy szegény lovagnak ajándékozta pompás öltözékét.

Ettől kezdve Ferencet gyakran látták a város előtt lévő leprás- házban, ahol ellátta a legalantasabb szolgálatokat is. Később megvallotta: ,,Itt édessé vált a testem és a lelkem számára az, amit korábban keserűségnek tartottam.'' Életmódját lényegesen megváltoztatta: a csendet kereste, hogy imádkozzék; Rómába zarándokolt, belső sugallatokhoz kezdett igazodni. Így egy szép napon ruhát cserélt Rómában egy koldussal, és odaült a Szent Péter-bazilika kapujához kéregetni. De másnap már ismét úgy jelent meg a templomban, mint a dúsgazdag Bernardone fia.

Eljött azonban az óra, amikor nem kerülhette el a világgal, elsősorban az apjával való összeütközést. Egy nap Ferenc minden búcsúzás nélkül, egy lóval és egy vég posztóval eltűnt a házból. Atyja kerestette, s mikor nyomára bukkant, felverte az összes szomszédot, és kisebb sereggel vonult a San Damiano-kápolnához. Ferenc megneszelte a dolgot, és mint egy ijedős állat, elmenekült egy barlangba. Az édesanyját, Pica asszonyt is rémület fogta el, amikor egy hónappal később a város utcáin egy kiéhezett, ápolatlan ,,őrültben'', akit az utcagyerekek kacagva táncoltak körül és kövekkel dobáltak, felismerte a tulajdon fiát. Az apa haraggal futott utána, megragadta, és bevonszolta a házba, megpofozta, és bezárta a pincébe. Ezután egy másik városba ment, s mikor napok múlva hazatért, látnia kellett, hogy Pica asszony és a cselédek kiszabadították és futni hagyták a fiút.

Bernardone ekkor elkeseredésében feljelentést tett ,,megtévedt'' fia ellen, hogy visszaperelje tőle a pénzét. Először a városi tanácshoz, majd a püspökhöz fordult. A nyilvános tárgyalás meghökkentő módon zárult: Ferenc ruha nélkül állt ott, mert a püspök lába elé letette atyjától kapott ruháját, erszényét és így kiáltott: ,,Halljátok mindnyájan! Örömmel adom vissza atyámnak azt, ami az övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom mondani: ťatyám, BernardoneŤ, hanem azt mondom: ťMiatyánk, ki vagy a mennyekben!Ť'' A püspök a palástjával takarta be Ferencet.

Ferenc ekkor elhagyta a világot, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Ez eleinte abból állott, hogy helyreállította a környék összedűlőfélben lévő templomait és kápolnáit. Felcsapott vásári énekesnek, s amikor az emberek köréje gyűltek, építőkövet koldult tőlük. Bonaventura később ezt írta: ,,Miként Ferenc három templomot helyreállított, úgy kellett ennek a szent embernek vezetése mellett Isten Egyházának is megújulnia.''

1209. február 24-én, Szent Mátyás apostol ünnepén Ferenc a Porciunkula-kápolnában vett részt misén. Hallotta az evangéliumot, mely arról szólt, hogy Jézus elküldte a Tizenkettőt, és meghatározta életformájukat: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem (Lk 9,3--5). Úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól, és felkiáltott: ,,Ez az, amit keresek!'' -- és azonnal szó szerint elkezdte megvalósítani a hallottakat: mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna ,,ruhában'' vándorolt a vidéken, és prédikált, gyógyított, halottat támasztott fel, és ördögöket űzött.

Eredetisége és hite ellenállhatatlan erővel vonzotta az embereket. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, köztük elsőként Quintavellei Bernát és Canthani Péter. Ferenc azonban nem mert a saját elgondolása szerint életszabályt adni, mert ,,olyan nehéz dolog ez, hogy meg kell róla kérdeznünk az Úr Jézus Krisztust!'' -- mondta. Ezért valamennyien a Szent Miklós-templomba mentek, ahol az oltáron ki volt téve az evangéliumos könyv, hogy bárki olvashassa. Bízván abban, hogy Isten így hozza tudomásukra akaratát, Ferenc találomra felütötte a könyvet, és erre a helyre talált: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van, és oszd szét a szegények között!'' (Mt 19,12). Akkor felkiáltott: ,,Testvérek! Ez a mi életünk! Ez a mi regulánk! Menjetek hát, és tegyétek meg, amit hallottatok!'' Ez 1209. április 15-én történt. Ez a nap a ferences rend születésnapja.

Az első ferencesek igen szigorú életmódot folytattak. Gyakran nélkülözték a legszükségesebb dolgokat is, s csúfolták és bántalmazták őket. Ezeket a bűnbánókat elsősorban a saját rokonsága üldözte, de ők ,,nem nehezteltek érte, és nem mondtak átkot azokra, akik rosszat tettek velük''.

Az ,,assisi bűnbánók'' végtelen türelme hamarosan felkeltette az emberek figyelmét. Azt látták ugyanis, hogy soha egyetlen fillért nem fogadnak el, vidámak, és egymással szemben nagyon figyelmesek a szeretetben. Ez mindenkit megragadott. Voltak olyanok, akik megdöbbentő, nyilvános bűnvallomást tettek, majd elajándékozták a vagyonukat és csatlakoztak Ferenchez. A testvérek száma bámulatos gyorsasággal gyarapodott: Néhány év múlva a pünkösdi káptalanra már ötezer testvér gyűlt össze.

Ferenc ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy pápai jóváhagyást kérjen közössége számára. Akkor még nem volt kánonjogi előírás a szerzetesrendek alapításáról, ezt csak az I. lateráni zsinat rendelte el 1215-ben, Ferenc azonban érezte szívében az indítást, hogy ügyében az Egyház jóváhagyását kell kérnie.

Útnak is indult tizenkét testvérrel, és Rómába mentek. Az assisi püspök, aki akkor éppen Rómában tartózkodott, elcsodálkozott rajtuk, és félni kezdett, hogy elhagyják az ő püspöksége területét. Mikor aggodalma eloszlott, bemutatta Ferencet Colonna bíborosnak. A bíboros elvitte őt III. Ince pápához, és ezekkel a szavakkal mutatta be: ,,Úgy hiszem, ő az, aki által az Úr az Egyház hitét az egész világon meg akarja újítani.'' A pápa barátságosan fogadta a testvéreket, de úgy vélte: ,,Túlságosan szigorúnak és keménynek látszik az életetek. S ha nem is kételkedünk a bennetek izzó lelkesedésben, azokra is gondolnunk kell, akik majd később fognak téged követni.'' Ferenc azonban oly lángoló buzgósággal képviselte az ügyet, hogy az egyik bíboros ilyen nyilatkozatra fakadt: ,,Ez az ember csak azt akarja hogy engedjük az evangélium szerint élni! Ha mi most úgy határoznánk, hogy ez felülmúlja az ember képességeit, alapjában kétségbe vonnánk, hogy az evangélium követhető. Ezzel pedig magára Krisztusra hoznánk szégyent!'' Akkor III. Ince átölelte Ferencet, megáldotta őt társaival együtt és engedélyt adott nekik a prédikálásra. Ferenc pedig tiszteletet és engedelmességet fogadott a pápának, és valamennyien felvették a tonzúrát.

Abban a pillanatban, amikor a szegény Assisi Ferenc és az egész világ felett uralkodó pápa találkozott, két véglet képviselői néztek egymásra, akik azonban a szívük mélyén összetartoztak. A felülről lefelé kezdeményező és az alulról felfelé bontakozó megújulás képviselői voltak ők, és egyesültek a közös műben: az Egyház megújításában. Mind a nép köréből való Ferenc, mind a trón magasán álló pápa látták az Egyház szomorú bajait, és segíteni akartak. Csak amíg Ince pápa minden baj forrásának a klérust, a papságot és a szerzeteseket látta, addig Ferenc így beszélt: ,,Először az egyházfőket akarom megújítani alázatosságban és istenfélelemben''.

A Porciunkula-kápolna mellett alakult a ferences rend anyakolostora, ahová később évente általános káptalanra gyűltek össze a testvérek. A kápolna körül gallyakból építették a kunyhóikat; egy megmunkált gerenda már fényűzésnek számított. Mindenütt az igazi szegénység uralkodott. A szegénységet Ferenc annyira fontosnak tartotta, hogy úgy tekintette, mint ,,Krisztus menyasszonyát''. A legfontosabbat látta benne, de nem úgy, mint kora tévtanítói, akik a birtokos Egyház ellen lázadtak, vagy erényt csináltak a nyomorúságból, hanem ,,nincstelenül akarta követni a nincstelen Krisztust, a megfeszítettet''. Ezért figyelmeztette testvéreit, hogy ,,semmiképpen ne fogadjanak el pénzt'' és ,,ne legyen tulajdonuk, hanem mint zarándokok és idegenek, akik ebben a világban szegényen és alázatosan szolgálják az Urat, járjanak alamizsna után, és ne szégyelljék magukat, hiszen az Úr maga is szegénnyé lett értünk''.

Bizonyos idő múltán a testvérek száma olyan nagy lett, hogy már nem alapozhattak pusztán az alamizsnára. Már csak azért sem, mert Ferenc szükségesnek tartotta a munkát. Végrendeletében is ezt írta: ,,Két kezemmel dolgoztam, és folytatni akarom, és megparancsolom a többi testvérnek is, hogy dolgozzanak, valami tisztességes mesterséget folytassanak.'' És a testvérek dolgoztak is mint cselédek, kézművesek, betegápolók a leprások házaiban, vagy parasztoknak segítettek a mezei munkában. Egyed testvér például soha meg nem evett olyasmit, amit két kezével meg nem szolgált.

A legfontosabb feladatként azonban Ferenc a prédikálást bízta a testvérekre. Ebben ő maga járt elöl jó példával. Teológiát soha nem tanult, ezért nem a tudós fölényével beszélt, hanem a szívéből áradt a szó. Tanítványainak a lelkére kötötte: ,,Elöször belül kell felhevülnie a prédikátornak, különben csak hidegen csengő szavakat fog kimondani.'' Beszédeivel téríteni akart: ,,Bándd meg a bűneidet, add vissza az idegen javakat, és engesztelődj meg felebarátaiddal!'' Megtiltotta a rágalmazást, ha kellett erős kifejezéseket is használt, és mindig bátran kimondta az igazságot. De a többi középkori vándorprédikátortól eltérően mindig tartózkodott a gyalázkodó és gyűlölködő kifejezésektől, és soha senkit nem támadott: ,,Mi arra hivattunk, hogy a sebesülteket gyógyítsuk!''

Feladatának tekintette, hogy testvéreivel együtt Jézus életét jelenítsék meg az emberek között, ezért szó szerint vette az evangéliumot. A ferences testvérek mindenkit Krisztus békéjével köszöntöttek: ,,Békesség e háznak!'' (Mt 10,12). Mivel pedig az evangéliumban ez áll: ,,Egyétek, amit elétek tesznek'' (Lk 10,8), a rendalapítók közül Ferenc elsőként engedte meg, hogy a testvérek bármilyen ételt ehetnek. Mivel ez is írva van: ,,Mindannak, aki kér tőled, adj'' (Lk 6,30), Ferenc odaadta a köpenyét, a ruháját, sőt az evangéliumos könyvet is, ha ezzel segíteni tudott a szegényeken.

Ez az evangéliumhoz való közelség a magyarázat rendíthetetlen derűjére. Öröme újra meg újra dalban tört ki és átragadt a környezetére is. ,,Testvérek! Mi egyéb vagyunk mi, mint Isten dalnokai és muzsikusai, akik lelki örömmel akarják megtölteni a szíveket!'' De ez a vidámság nagyon fegyelmezett derű volt: Ferenc irtózott a hangos nevetéstől és a hiábavaló beszédtől. Ezzel szemben a források gyakran beszélnek arról, hogy sírt. A szíve mélyéig ható fájdalom fogta el, valahányszor Krisztus szenvedéséről elmélkedett. Közben pedig kegyetlen ördögi támadások is kínozták.

Miként Krisztus isteni szeretetébe fogadta az egész teremtett természetet, úgy Ferencet is bensőséges kapcsolat fűzte a természethez, de minden romantika nélkül. Ezért átkot mondott egy vörösbegyre, mikor az elette a gyengébb madarak elől a szemet, és nem kedvelte a hangyákat, mert azok gyűjtenek maguknak. Különösen azokat a teremtményeket szerette, amelyekben Isten vagy a ferences rend képmását látta, például a búbospacsirtát, a bárányt vagy a Napot. Baráti módon tudott szólni az állatokhoz, mintha az egész teremtés paradicsomi állapotából mutatott volna meg valamit.

Mondják Ferencről, hogy seprűt hordott magánál, s ha egy templomot piszkos állapotban talált, kitakarította. Ő, a laikus lépett közbe ott, ahol a papok hanyagok voltak, de övéit állandóan arra intette, hogy különösen tiszteljék a papságot. ,,A lelkek üdvössége érdekében adattunk mi a papok mellé segítségül, hogy ahol ők nem elegendők, ott mi segítsünk. Ezt azonban könnyebben megtesszük, ha békességben vagyunk velük, mint ha vitatkozunk. Ha a béke fiai lesztek, megnyeritek Istennek a papságot és a híveket egyaránt. Takarjátok el a papok hibáit, pótoljátok a fogyatékosságaikat, viseljétek el számtalan tökéletlenségüket!''

A ferences szellem a nőket is magával ragadta, miután Assisi Klára, Ferenc első leány-tanítványa megalapította a második rend anyakolostorát. Sőt, házasemberek is indítást kaptak arra, hogy a világban Ferenc irányítása mellett éljenek. Az ő számukra alapította Ferenc a Harmadik rendet, s megérte azt is, hogy rendjei terjedni kezdtek Itália határain túl.

Mivel Ferenc tekintélyét mindenki elismerte, békét tudott közvetíteni a sokféle háborútól gyötört világban. Így 1210-ben Assisiben az addig viszálykodó ellenfelek, Guido püspök és a város vezetői az ő hatására ,,örök békeszerződést'' kötöttek egymással; Sziénában hallgattak egyetértésre buzdító szavára; Arezzóban megakadályozta a polgárháborút. A rendet azonban soha nem úgy akarta helyreállítani, hogy egy korábbi állapotot változatlanul visszaállít, hanem mindig valami jobb felé mozdította az ügyeket.

Így a keresztes hadjáratoknak is véget akart vetni, és az iszlámot nem karddal, hanem prédikációval akarta megtéríteni. Kétszer is tengerre szállt ennek érdekében, de félúton mindkét alkalommal vissza kellett fordulnia. 1219-ben végre sikerült eljutnia a szaracénok közé. Egyiptomban átélte a keresztes hadak vereségét a Nílus menti Damiette erődítménynél, de a veszedelmes helyzet ellenére a szultán színe elé is eljutott. A szultán megcsodálta ezt a rendkívüli embert, meghallgatta a prédikációját, de a megtérésre nem volt hajlandó.

0

Természetesen Ferenc sem kerülhette el az összeütközéseket, és ebben is hasonlóvá vált a szenvedő Krisztushoz. A rend protektora, Hugó bíboros értesítette Ferencet: ,,A római kúriában sok prelátus van, akiknek a rend az útjában áll''. Ennél azonban nagyobb bajt jelentett az, hogy magán a renden belül támadtak feszültségek: a hatalmasra felduzzadt közösség pontosan megfogalmazott, írott regulát igényelt; a rend teológusai is szót kértek, és Bolognában tanulmányi házat alapították; végül olyanok is voltak, akik számára megvalósíthatatlannak tűnt Ferenc szegénysége. Ő minderről Palesztinában értesült, és gyorsan, súlyos gondok közepette visszatért Itáliába.

Az 1220. évi pünkösdi káptalanon kezdődött meg a harc a rend belső egységének megőrzéséért. Csak a kisebbség tartott Ferenccel! Ekkor nagy fájdalommal eltelve így kiáltott az egybegyűltekhez: ,,Testvéreim! Testvéreim! Az Úr engem az egyszerűség és az alázat útjára hívott meg, és igazán ezt az utat mutatta meg nekem és mindazoknak, akik hisznek nekem és követni akarnak. Ezért én nem akarom, hogy bármilyen regulát emlegessetek, akár Szent Benedekét, Szent Ágostonét vagy Szent Bernátét vagy bárki másét azon kívül, amelyet az Úr kegyelmesen megmutatott és nekem ajándékozott. De a saját bölcsességetek és tudományotok által Isten meg fog benneteket semmisíteni!''

Ez mindannyiukat megrendítette, mert olyan ember szavát hallották, aki nem emberi okosságra épített, hanem feltételek nélkül ráhagyatkozott Isten szavára. A többség mégsem volt képes a követésére, ezért Ferenc még ebben az évben lemondott a rend vezetéséről. Ekkor a legkegyetlenebb belső konfliktust élte át, ami csak létezhet: két parancs között feszíttetett meg. Az egyik volt Isten hangja, a másik a szent Egyház szava. És ő mindkettőt követni akarta! Ebben a helyzetben mutatkozott meg hősi nagysága, és nem hagyta el az Egyházat akkor sem, amikor látnia kellett saját ideáljának elhalványulását. Visszavonult tehát az Alverna-hegyre. Ott a Szent Kereszt felmagasztalásának napján megjelent előtte egy angyal, és utána Ferenc testén láthatóvá váltak Krisztus sebei, a stigmák. Testben megtörten érkezett vissza Assisibe. Súlyos gyomor és májbántalmaktól szenvedett, a lábai megdagadtak, a szeme is felmondta a szolgálatot. Jöttek az orvosok, de ahelyett, hogy meggyógyították volna, csak növelték a kínjait: izzó vassal égették a halántékát, fölszúrták a fülét. Éjszaka álmatlanul feküdt sárkunyhójában, vak volt, vérzett, és láztól reszkető testén patkányok szaladgáltak. Ám a következő reggelen vidám lélekkel énekelte az Istent és a teremtést dicsérő Naphimnuszt. Mikor megtudta, hogy az orvosok véleménye szerint október elején meg fog halni, így kiáltott: ,,Isten hozott, halál testvér!'' 1226. október 3-án megáldotta testvéreit, felolvastatta Jézus búcsúbeszédét, és még egyszer átnyújtott a jelenlévőknek egy-egy falat kenyeret. Majd megkérte őket, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta földre; azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája. Énekelve adta vissza lelkét az Úrnak.

Az Egyház és a világ együtt térdelt a ravatala mellett. 1228. július 16-án Hugó bíboros, aki közben IX. Gergely néven pápa lett, szentté avatta nagy barátját. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal.

---

A szent szegénység trubadúrjáról nemcsak első társaitól, hanem a későbbi időkből is maradtak ránk színes feljegyzések, melyekből felragyog előttünk ennek a nem mindennapi szentnek az arca.

Celanói Tamás szent lelkesedéssel így ír: ,,A világ megöregedett, arca ráncos és bibircsókos lett a sok bűntől; a szerzetesrendek letértek az apostolok nyomáról, a bűnök éjszakája a legsötétebb órához irkezett. És íme, hirtelen feltűnt egy új ember a földön. Életre szólított egy új társaságot, és a népek ámulatva látták, hogy visszatérnek az apostoli idők jelei, és az ősegyház már rég eltemetettnek vélt tökéletessége újjáéledt!''

Ferenc a huszadik éve körül járt, amikor Assisi és Perugia háborúja egy véres csatában a perugiaiak győzelmével végződött. Az assisi foglyokat, köztük Ferencet is Perugiába vitték, s míg a többiek rémülettel várták a jövőt, Ferenc vidám volt. Azt mondták neki: ,,Elment az eszed, hogy ebben a fogságban van kedved vidámkodni? Ő azonban sejtvén a jövőt, öntudatosan válaszolt: ,,Tudjátok, miért vagyok ilyen vidám? Mert látom a napot, amelyen az egész világ meghajlik előttem!''

Nem sokkal később lovagként kelt útra Dél-Itália felé. Útja közben álmot látott: látta atyja házát, amely olyan volt, mint egy vár fegyverraktára: tele pajzsokkal, kardokkal és hadi felszerelésekkel. Egy hang így szólt hozzá: ,,Ferenc, mindez a tiéd és társaidé!'' Ő azt hitte, hogy ez hadvezéri jövőt jelent. Ám a következő éjszakán ismét megszólalt a hang, és ezt mondta: ,,Ferenc! Térj haza! Ott majd megtudod, mit kell tenned, mert a látottakat másként kell értened!'' Mikor megvirradt, Ferenc megfordította a lovát, és hazatért.

Otthon újra dorbézoló barátai társaságában találta magát. Egy dáridó után nótázva vonultak végig az utcán, és Ferenc is tagja volt e menetnek, ,,kezében bottal, amely a vezérségét volt hivatva jelezni''. Egyszer csak leszakadt a daloló csapattól, kicsit visszament az úton, és megállt az utca közepén. ,,A hölgyre gondol, akit feleségül akar venni!'' -- kiáltotta egyik cimborája, és hívta vissza a többieket köréje. ,,Igen -- válaszolta Ferenc --, egy hölgyre gondolok, aki nemesebb, szebb és gazdagabb mindazoknál, akiket ti valaha is láttatok!'' Harsány kacagás volt a felelet, mert a többiek nem is sejthették, hogy Isten mit művel majd Ferenccel. ,,Az ő menyasszonya az Isten tiszteletéért égő élet volt, amelynek egészen át akarta adni magát, amely a szegénység által nemesebb, szebb és gazdagabb, mint bármi más.''

A fiatalúr ezután lóháton kezdte járni a vidéket. Egyszer csak a lova visszahőkölt az úton előtte fekvő emberroncstól, aki a közeli leprás-házban lakott. Ferenc már menekülni akart, amikor erőt tudott venni magán, leugrott a lóról, átölelte ezt a szerencsétlent, és megcsókolta. Ezután gyakran fölkereste a leprások házát, és szolgált a betegeknek: mosdatta őket.

Egy nap eljutott a félig összedőlt San Damiano-templomhoz. Bement imádkozni, s miközben a feszület előtt térdelt, hirtelen hangot hallott a keresztről, mely ezt mondta neki: ,,Ferenc, menj és építsd fel újra egyházamat, mert mint látod, majdnem összedől!'' Ferenc még nem értette e szavak mélyebb értelmét, ezért úgy engedelmeskedett, ahogy jónak gondolta. Ment, eladott néhány vég posztót, eladta a lovát is, és az árát elhozta a templom papjának, hogy állíttassa helyre belőle az épületet. Ő maga is ott akart maradni a templom szolgálatára, de a pap visszautasította a pénzt. Ekkor Ferenc az erszényt betette az egyik ablakmélyedésbe -- és többé nem ment haza.

A szülővárosában való koldulás azonban igen nehezére esett. Egyszer elindult, hogy a San Damiano-templom feszülete előtt égő örökmécshez olajat kolduljon. Belépett az egyik ház kapuján, és az udvaron ott látta egykori barátai csapatát. Erre cserbenhagyta a bátorsága, és kifordult az udvarból, hogy továbbmenjen. Aztán mégis visszafordult, odament a barátaihoz, megvallotta előttük a gyávaságát, és olajat kért -- de a kérést franciául fogalmazta meg! Anyanyelve is cserben hagyta, annak jeléül, hogy micsoda küzdelmébe került ez a koldulás.

A legenda elbeszéli, hogy III. Ince pápa ebben az időben álmot látott: látta, hogy a lateráni bazilika összedőlni készül, de egy jelentéktelen kis szerzetes a templom mellé áll, s miközben ő maga egyre nagyobb lesz, a vállával megtámasztja az épületet. Néhány nappal később megjelent Ferenc a társaival a pápa előtt. Ekkor hangzott el a felismerés: ,,Valóban ez az a szerzetes, aki Isten Egyházát megtámasztotta, és megmentette a pusztulástól!''

Mikor a testvérek a Porciunkula-kápolna körül felépítették első kunyhóikat és elkezdték szeretetteljes közösségi életüket, az egyik jámbor léleknek látomása volt: úgy látta, hogy az egész emberiség ott áll a kápolna körül, de mindenki vak volt. Égre tárt karokkal esedeztek világosságért. Akkor a magasságból nagy fényesség ragyogott fel, betöltötte az egész vidéket és visszaadta a látást a vakoknak. Amikor később a pünkösdi káptalanon az összes testvér megjelent, e látomás beteljesülésének képét mutatták.

Spalatói Tamás így emlékezik vissza a szentre: ,,Amikor Bolognában tanultam, láttam Ferencet prédikálni a városháza előtti téren. Összegyűlt csaknem az egész város. Olyan jól és okosan beszélt, hogy a professzorok elámultak ennek a műveletlen embernek a bölcsességén. Közben pedig úgy tűnt, hogy nem is prédikál, hanem beszélget a tömeggel. Az öltözéke szegényes volt, a megjelenése sem volt különösebben vonzó, arca sem volt szép, Isten azonban csodálatos erőt kölcsönzött a szavainak. Az emberek olyan nagy tisztelettel voltak iránta, hogy valamennyien a közelébe akartak férkőzni, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék.''

Ferenc és társai számára Krisztus követésében perdöntő fontosságú volt a szegénység, amelyet életükben nagyon következetesen meg is valósítottak. Ezt az eszmét a pápa előtt is szent hévvel védte meg Ferenc. Mikor pedig az assisi püspök, Guido jó szándékúan figyelmeztette, hogy a testvéreknek mégiscsak kellene rendelkezniük valami vagyonnal, Ferenc így válaszolt: ,,Uram, ha nekünk volna vagyonunk, akkor fegyverekre is szükségünk volna, hogy a tulajdonunkat megvédjük. Hiszen a birtokolt javakból születnek a tulajdonviták és a pereskedések, amelyek miatt Isten és a felebaráti szeretet oly sokszor hajótörést szenved. Ezért ebben a világban mi egyáltalán semmit nem akarunk birtokolni.'' E nyilatkozatával Ferenc nemcsak az Egyház egyik általános bajára tapintott rá, hanem magát a püspököt is szíven találta, akinek az egyik bencés apátsággal éppen birtokpere volt folyamatban.

Ferenccel jó barátságban volt Hugó ostiai bíboros, de igen megütközött, amikor Ferenc egy napon közölte vele, hogy prédikálni szeretne III. Honorius pápa és a bíborosi testület színe előtt. Hugó, ismervén védence kendőzetlen egyenességét, ,,aggódott csupasz egyszerűsége miatt''. Éppen ezért megíratott és betaníttatott vele egy beszédet, hogy elejét vegye Ferenc lelkesedése váratlan túlkapásainak. Ferenc meg is tanulta a beszédet, de amikor ott állt a pápa előtt, teljesen megfeledkezett a tanultakról és prédikálni kezdett a szívéből. Miközben a prelátusok jogtalan követeléseiről és rossz példájáról szólt, Hugó bíboros legszívesebben a padló alá bújt volna. ,,Ferenc azonban olyan hévvel beszélt, hogy a lelkesedéstől nem tudta magát féken tartani, s míg a szája beszélt, a lába olyan gyorsan járt, mintha táncolna.'' Valamennyi hallgatója megdöbbent és elcsodálkozott a prédikátor bátorságán.

A szent sok békeszerzésének egyik különleges esete ránk maradt egy legendában, a gubbiói farkas történetében: Gubbió környékén egy rendkívül vad farkas garázdálkodott -- mondja a legenda, és megértéséhez tudnunk kell, hogy a farkas akkoriban a rablólovagok jelképe volt. Kegyetlenül pusztított, széttépett állatokat és embereket egyaránt, és az egész vidék rettegett tőle. Az emberek csak fegyveresen merték elhagyni a várost, és semmi módon nem tudtak a fenevadtól megszabadulni. Akkor jött Ferenc, és minden figyelmeztetés ellenére odament a vadállathoz és így beszélt hozzá: ,,Igen nagy bajokat okoztál, megérdemelnéd, hogy úgy bánjanak el veled mint a gonosztevőkkel, azaz kivégezzenek. Ellenségeddé tetted az egész várost. Én azonban szeretnék békét kötni közted és köztük.'' Akkor a rettenetes vadállat magába szállt, követte Ferencet, és bement vele együtt a városba. Ott a piacon, az egész nép jelenlétében ünnepélyesen megkötötték a békét.

Arról is maradtak fenn történetek, hogy Ferenc mennyire szerette és milyen egyéni módon élte meg a keresztény szabadságot. Amikor IV. Ottó német császár Rivotortónál átvonult Umbrián pompás kíséretével, Ferenc nem akart a többiekkel együtt csodálkozó sorfalat állni a császárnak, sőt a többi testvérnek is megtiltotta, hogy odamenjenek bámészkodni. Csak néhány testvért küldött el azzal a paranccsal, hogy lépjenek a császár elé és emlékeztessék a földi dicsőség mulandóságára.

Egy alkalommal meglátogatta Ferencet egy gazdag római hölgy, Settesoli Jacoba, akit a szent különösen kedvelt. Kíséretével együtt a kolostor elé lovagolt, amelyben Ferenc betegen feküdt, és beküldött neki egy süteményt, amiről tudta, hogy mennyire szereti. Akkor Ferenc így kiáltott: ,,Nyissátok ki az ajtót -- különben nők a kolostorba be nem tehették a lábukat! --, mert Jacoba testvérre az asszonyok ellen hozott törvény nem vonatkozik!''

Tapintatos felebaráti szeretete a törvény betűje felett állt. Mikor egyszer nagyböjt idején az éjszaka közepén az egyik testvér följajdult, hogy meghal az éhségtől, Ferenc fölkelt és adott neki enni. De hogy ne kelljen szégyenkeznie, ő maga is vele evett. Máskor jót akart tenni egy testvérrel, ezért a szőlőben, amely mellett elhaladtak, kikeresett egy szép tőkét, amelyen különösen nagy, érett fürtök voltak, leült a tőke alá vele együtt és közösen ették a szőlőt.

De amikor az eszményről volt szó, Ferenc nagyon szigorú volt. Az egyik testvér például megfeledkezett magáról, és pénzt fogadott el -- amit Ferenc csak ,,szamárganéjnak'' tartott --, ezért a szájában tartva kellett a trágyadombra vinnie. Kezdetben ugyanis csak természetbeni adományokat fogadtak el a ferencesek, pénzt nem.

Ugyanígy Ferenc tökéletes engedelmességet követelt. Rufinus testvér -- aki korábban igen tekintélyes assisi polgár volt -- csak kelletlenül ment a városba prédikálni, és különböző kifogásokat keresett, hogy kibújjon a feladat alól. ,,Mindezek ellenére Rufinus testvér elmegy, és templomban fog prédikálni -- döntött Ferenc --, mégpedig kámzsa nélkül, csak nadrágban!'' De ő maga is ugyanígy nekivetkőzött és követte Rufinust, hogy a tömeg gúnyolódása őt is érje.

Az alázatosságban azonban nem lehetett túlszárnyalni. Betegségében egyszer evett egy keveset egy sült csirkéből. Gyógyulása után eljött Assisibe és a kíséretében lévő testvérnek megparancsolta, hogy kössön kötelet a nyakába, annál fogva vezesse őt, és közben hangosan kiáltozza: ,,Nézzétek a csalót! Titokban csirkehúst evett, anélkül, hogy tudtátok volna!''

Ferenc nem volt tudós, számára sokkal fontosabb volt az evangélium szerinti élet, mint az olvasás, ezért minden tétovázás nélkül odaadta a testvérek birtokában lévő egyetlen Szentírást egy szegény asszonynak azzal a meghagyással, hogy adja el és az árán vegyen magának kenyeret. S bár ő maga nem olvasta a Szentírást, annak szellemét annyira magában hordozta, mint kevesen mások. Művelt teológusok csodálkoztak el a szentírásmagyarázatain, és egy domonkos teológus így nyilatkozott róla: ,,Ennek az embernek a teológiája tisztaságával és emelkedettségével a sas szárnyalásához hasonlít, amihez mérten a mi tudományunk hason csúszik a földön.''

Mivel Ferenc a tapasztalataiból és a valóságban élt, Greccióban karácsonyra felépítette a betlehemi istállót, ökröt és szamarat állított bele, pásztorokat és zenészeket hozott, mert a maga tárgyi valóságában akarta látni és láttatni a betlehemi barlangot.

Mivel a házak és a tanulmányi intézetek tulajdonjog tárgyát képezték és helyhez kötötték a rendtagokat, megparancsolta a testvéreknek, hogy hagyják el bolognai tanulmányi házukat. Mikor pedig az assisiek Ferenc távollétében a Porciunkula körüli kunyhók helyére kőházat emeltek a testvéreknek, Ferenc hazatérése után haragosan mászott fel a tetőre, leszórta a cserepeket és kezdte bontani a gerendákat. Kiabált a testvéreknek, hogy tüntessék el ezt a ,,szegénység elleni szörnyűséget''. És alapjáig lerombolta volna a házat, ha katonák meg nem fogják és tudomására nem hozzák, hogy a ház nem a testvéreké, hanem a város tulajdona.

Mint egy ártatlan gyermek, teljesen közvetlen és bizalmas kapcsolatban állt a természettel, és nem engedte, hogy a teremtményeket, ,,Isten gyermekeit'' bárki is bántalmazza. Betegsége idején egyik barátjától kapott egy fácánt, és a ,,fácán testvért'' nem volt szabad levágni. Máskor egy kis kakas menekült hozzá, és Ferenc úgy gondozta, mint anya a gyermekét. Ismét máskor egy hálóba került halat szabadított meg és bocsátott útjára.

Tiszta lelkében háborítatlan öröm lakozott. A tökéletes öröm titkáról így tanította a testvéreket, amikor egy téli reggelen úton voltak Porciunkula felé: ,,A testvérek jó példája, a csodatevő erő, a betegek gyógyítása és a halottak feltámasztása -- nagy dolgok ezek, Leó testvér! De mindennél több a tökéletes öröm. Nem található az sem a tudományban, sem a nyelvek adományában, sem a nagy prédikálótehetségben, és mégis az egész világot meg lehet vele téríteni. S ha mi most megérkezünk a Porciunkulához, és várnunk kell a kapu előtt az esőben és a hidegben, mert a kapus megvárakoztatja a hívatlan vendégeket, és mi ezt türelemmel elviseljük -- ó, Leó testvér, írjad csak --, ebben áll a tökéletes öröm! És ha a további zörgetésünkre a kapus furkósbottal kirohan, megragadja a kapucninkat, a földre ránt, és a hóban tetőtől talpig jól elver minket, ha mi ezt is türelemmel és Krisztus szenvedésére gondolva zokszó nélkül el tudnánk viselni -- írjad csak, Leó testvér --, ebben áll a tökéletes öröm!''

---

Istenünk, ki Szent Ferencnek megadtad, hogy a szegénységben és az alázatosságban hasonlóvá váljék Krisztushoz, engedd, kérünk, hogy az ő nyomdokain haladva követhessük Fiadat, és örvendező szeretettel egyesülhessünk Veled!

LISIEUX-I SZENT TERÉZ

*Alençon, 1873. január 2. + Lisieux, 1897. szeptember 30.

Teréz 1873. január 2-án született Martin Lajos József Szaniszló és Guérin Mária Azélia kilencedik gyermekeként. Két nappal később Mária Franciska Terézia névre keresztelték. Négy éves volt, amikor meghalt az édesanyja, ezért az apa öt lányával -- négy fia egészen kicsi korban meghalt -- átköltözött Lisieux-be, ott élt a sógora, Guérin Izidor gyógyszerész a családjával. Mindaddig, amíg Teréz kolostorba nem lépett, a Martin család a ,,Les Buissonets''-villában lakott.

Teréz 1881 októberében kezdett iskolába járni a bencés apácákhoz. 1883. március 25-én súlyosan megbetegedett, de pünkösd napján a Szűzanya megjelent neki, rámosolygott és meggyógyította. 1884. május 8- án áldozott először, és kérte az Urat, hogy ,,vegye el a szabadságát'', hogy ,,egy lehessen az isteni erővel''. Annak ellenére, hogy a Szent Jakab plébániához tartoztak, édesapjával minden reggel a székesegyházba, a Mária-kápolnába mentek misére. Elsőáldozásának évfordulójától közel másfél évig súlyos lelkiismereti kétségek kínozták, melyektől 1886 októberében szabadult meg.

Szerzetesi hivatást érzett -- erről már két éves korában tanúságot tett --, és a kolostori élet utáni vágyát csak fokozta két idősebb nővérének, Paulinának és Máriának a Kármelbe történt belépése.

1886 karácsonyán élte át ,,megtérését''. Felfogta, hogy Isten a felebaráti szeretetre hívja őt. További elmélyülését hozta a következő esztendőben az a meghívás, amelyet a Megfeszítettől kapott, aki arra hívta, hogy rajta keresztül akarja megváltó vérét kiárasztani a lelkekre. Teréz ettől kezdve többször mondogatta lelkivezetőjének, pater Pichonnak: ,,Nekem az a mennyország, hogy jót tehetek a földön!'' Ez év májusában engedélyezte a gyóntatója, hogy hetenként négyszer áldozzon, majd egy hónappal később egy ötödik áldozás lehetőségét is megadta azzal, hogy a héten előforduló ünnep nem számított a négy áldozás közé.

Ekkor Terézia a Krisztus követését már kívülről tudta. Nagy hatással volt rá, hogy olvashatta Arminjon abbé előadásait: A világ vége és az eljövendő élet titkai (Párizs, 1882) c. könyvet. Az ,,Istennel való ismeretség'' gondolata, tudniillik, hogy az ember urának ismeri el Istent, s ő viszont gyermekének és szolgájának ismeri el az embert, megerősítette az örök jutalomba vetett hitét és reményét.

1887 pünkösdjének napján, a vesperás után édesapja megadta a beleegyezését, hogy Teréz belépjen a Kármelbe. Ezután talált rá Teréz erre a mondatra Arminjon könyvében: ,,A jutalmazó Isten hív: most rajtam a sor.''

Júliusban imádkozott egy halálra ítélt gyilkos, Pranzini megtéréséért, s amikor imádsága meghallgatásra talált, ,,növekedett benne a vágy, hogy napról napra lelkeket mentsen''. Szinte megszállottan a lelkek utáni vágytól, mindent megtett azért, hogy haladéktalanul beléphessen a kármelita apácák kolostorába. A gyógyszerész nagybácsi eleinte hevesen ellenezte a dolgot, de később beleegyezett, hogy karácsonyra Teréz belépjen a kolostorba. Delatroette püspök azonban, aki a kármeliták felettese volt, kategorikusan megtiltotta a belépést.

Ekkor fellebbezéssel fordultak a bayeux-i püspökhöz, s mikor eredménytelen maradt a kérelem, édesapja és Céline nővére kíséretében Teréz Rómába utazott, hogy a pápától kérjen segítséget. XIII. Leó pápa az ügyet az egyházi elöljárókhoz, s végső soron Istenhez utasította.

Ennek az esztendőnek a karácsonya újabb kegyelmet hozott Teréznek, amelyben felismerte a hit próbatételét. December 28-án azonban Hugonin bayeux-i püspök végre megadta a kolostorba lépéshez szükséges engedélyt. De Teréz még mindig nem követhette szíve vágyát, mert most a kolostor priórája késleltette: meg kellett várnia a nagyböjt végét.

Végre 1888. május 9-én Teréz átléphette a lisieux-i Kármel kapuját ,,minden illúzió nélkül'', azért hogy ,,lelkeket mentsen, és elsősorban a papokért imádkozzék''. Belépése napjának estéjén a priórának a Krisztus követéséből idézett egy sort: ,,Jézus Krisztust mindennél jobban kell szeretnünk.'' Maria des Anges nővérrel együtt a mosókonyhába küldték, emellett egy lépcsőt és a hálótermet kellett söpörnie.

Ettől a naptól elfoglaltsága a következő volt: hat és fél óra zsolozsma és elmélkedés, öt óra munka, két óra közös foglalkozás, ugyancsak két óra egyéni foglalkozás, fél óra oktatás a novíciák mesternőjétől, összesen egy és háromnegyed óra étkezési idő és hat-hét óra éjszakai pihenés.

Az első öt esztendőben Teréz sokat szenvedett a magánytól. Annak ellenére, hogy a gyóntatója megnyugtatta: mentes a halálos bűntől, sokat küszködött a lelki szárazsággal és az egyedülléttel, melyek lehetetlenné tették számára, hogy másokkal közelebbi kapcsolatot építsen ki. Teréz azonban minden szenvedést természetfeletti örömmel fogadott. Az Úr ugyanis értésére adta, hogy csak a kereszt által akar lelkeket adni neki. Így történt, hogy ,,a szenvedés iránti készsége olyan fokban növekedett, ahogyan gyarapodtak a szenvedései''.

A kármelitáknál általános szokás szerint 1889. január 10-én nevéhez megkapta ,,a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett'' rendi nevet. A szerzetesi ruhát ekkor öltötte magára. A beöltözésen édesapja is jelen volt, de mindjárt a beöltözés után kórházba kellett mennie. Mint a beöltözést, a fogadalomtételt is a kolostor papja késleltette, de beavatkozása csak arra adott alkalmat, hogy Teréz belső élete még inkább a misztika felé bontakozzék ki. Ünnepélyes fogadalma előestéjén kegyetlen kísértés lepte meg: vajon elhatározása nem rettenetes öncsalás-e? 1890. szeptember 8-án kelt, kézzel írott fogadalmi formulájában Jézustól a szív és a test vértanúságát kérte, s azt, hogy az Úr tanítsa meg rá, mit jelent az Ő menyasszonyának lenni.

A következő év hozta meg számára pater Alexis Prou felszabadító segítségét. Ugyanebben az évben meghalt a Szent Teréziáról nevezett Genovéva nővér. A kolostorban veszedelmes járvány is kitört, ami több nővér halálát okozta, s ez alkalmat adott Teréznek arra, hogy megmutassa bátor odaadását. Mindezek végeztével engedélyt kapott a mindennapi áldozásra.

1893. február 20-án megválasztották priórának a Jézusról nevezett Agnes nővért, aki Terézt mindjárt kinevezte második újoncmesternőnek. Teréz e tevékenysége során fedezte fel, hogy a lelki gyermekség mennyire hatékony törvény a természetfeletti életben.

Még februárban kezdett verseket írni. Az év végére készült el a Jeanne d'Arc küldetése című drámával, amelyet a következő év januárjában a kolostorban elő is adtak a nővérek. Amikor Teréz édesapja ebben az évben meghalt, szeretett nővére, Céline is belépett a Kármelba, és a Szent Arcról nevezett Genovéva nővér nevet kapta.

1895 januárjában nővérei kérésére és a prióra parancsára elkezdte írni gyermekkora emlékeit. Október 17-én lelki testvérül kapta az egyik kispapot, Belliére-t, aki később belépett a Fehér Atyák társaságába.

Teréz 1896. január 20-án adta át feljegyzései kéziratát a priórának. Ez a munka az Egy lélek története c. könyv első nyolc fejezetét tartalmazza. Nagypéntek éjszakáján Teréz először köpött vért. Nem sokkal utána félelmetes kísértések támadták meg a hite és a reménye kérdéseiben, és e kísértések egészen a haláláig gyötörték.

Május 30-án, ,,életének legvigasztalóbb álma'' után kapott egy második lelki testvért, P. Roulland missziós pap személyében. A szeptemberi lelkigyakorlat elején fedezte fel különleges hivatását: ,,Az én hivatásom a szeretet!'' Ebből eredően határozta meg az Egyházon belüli helyzetét: ,,az Egyház, az én Anyám szívében én akarok lenni a szeretet!''

1897. április 6-tól a prióra összegyűjtötte Teréz különböző mondásait. 1926-ban ez a gyűjtemény Az utolsó szavak címmel jelent meg. Teréz június 2-ától folytatta a visszaemlékezéseit, s ezekből állt össze az Egy lélek történetének kilencedik és tizedik fejezete. Július nyolcadikán költözött be a betegszobába, s a hónap végén felvette a betegek kenetét. Augusztus 19-én másodszor is megkapta a szent kenet szentségét, és szeptember 30-án ezekkel a szavakkal halt meg: ,,Istenem, szeretlek!''

Terézt 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ugyanebben az évben, december 14-én a missziók főpatrónájává nyilvánította a pápa, 1944-ben pedig Franciaország második patrónája lett.

---

Teréz életszentségének és teológiai tanításának jelentőségét sajnos állandóan leegyszerűsítjük a ,,lelki gyermekség'' formulára. Ez pedig nem tükrözi tanításának teljességét, sőt, a kifejezés nem is tőle származik. Ő maga soha nem idézi Szent Máté ismert helyét (18,3), amelyet általában úgy tekintenek, mint Teréz tanításának ősforrását. Ha lényét és tanítását előítéletek nélkül szemléljük, akkor a következő vonások tűnnek elénk:

Első jellemvonása az Úr Jézus iránti szeretet, amely mindent felülmúl, és olyan fokot ér el benne, hogy úgy akarja Jézust szeretni, ,,ahogyan még senki nem szerette Őt''. ,,Egyedül Őt akarja megtalálni'', és nem akar soha semmi olyat tenni, amivel megszomorítaná; inkább meghalni akar, mint hogy a legkisebb szándékos hibát is elkövesse. Ez a szenvedélyes és kizárólagos menyasszonyi szeretet vezette rá a vértanúság és a lelkek utáni szomjúságra. Ezzel a szeretettel viselt el mindent, a próbatéteket is, amelyek szüntelenül a Végtelen felé irányuló vágyát hevítették.

Második vonása, hogy misztikusként oldotta meg az életszentség problémáját. A szeretet utáni vágyában, amely a legnagyobb tökéletesség felé ösztökélte, Teréz nemcsak a saját tehetetlenségét ismerte fel, hanem felfedezte -- mégpedig az Ószövetségben -- Isten anyaian jóságos közeledését is. Amit önmaga számára lehetetlennek látott, az a ,,szegény Jézusban'' elérhetővé vált, aki ,,lift gyanánt'' isteni erejével segít az ember gyengeségein, mégpedig az embernek minden vágyát felülmúló módon, azáltal, hogy a végtelen irgalmasság magasba emeli és magába zárja a lelket.

Ebben a fölismert isteni irgalmasságban rejlik az a fundamentum -- vagy ha tetszik, motívum --, amelynek jelentőségét mindmáig nem fogtuk fel. Ez formálta át Teréz kármelita hivatását olyan nagy mértékben. Ő ugyanis nem úgy áldozta fel magát, mint nővértársai, akik az isteni Igazságosság előtt akartak engesztelő áldozattá válni, hanem önátadása Isten irgalmas szeretetének szólt, és arra törekedett, hogy szabaddá tegye az utat Isten végtelenül finom szeretete számára, amely ki akar áradni az emberekre. Mindez nem zárja ki az igazságosságot, de Teréz egészen ,,a szeretetbe burkoltan'' látja azt.

Mint az isteni Irgalomnak felajánlott égőáldozat jutott el Teréz az Egyházon belüli feladatának tökéletes megismerésére is. A Szeretet alapvető és mindent átfogó hatékonyságának megfelelően tudta, hogy épp a szeretetre szóló meghívás határozza meg az ő helyét az Egyház, az Anyaszentegyház szívében, ahol -- mivel a szeretet mindenre kiterjed - - ő maga is minden lehet.

Ebben válik láthatóvá Teréz misztikájának egy másik ismertetőjegye: ,,a tökéletes szeretet tette'' -- amelynek megélésére kész a szíve -- teszi őt képessé arra, hogy az Úr szeretetparancsát abban a központi és mindent átfogó értelemben fogja fel, ahogy ezt a parancsot érteni kell. Tudatára ébredt, hogy a ,,testvéri szeretet'' itt a földön minden, s hogy Istent csak abban a mértékben szerethetjük, amilyen mértékben a felebaráti szeretetet gyakoroljuk. Teréz teljesen elszánta magát arra, hogy ezután minden embertestvért úgy fog szeretni, ahogyan Jézus szereti őket. Így fogadja a hitet támadó kísértéseket is, mondván, hogy így kerül olyan állapotba, hogy ,,helyet foglalhat a bűnösök asztalánál''.

A dolgok belső logikája szerint következik ezekből egy hatodik sajátosság: abban a meggyőződésben, hogy a gyengeség és a kicsiség egyáltalán nem jelent akadályt a tökéletes szentség útján -- feltéve, hogy a lélek ,,teljes bizalommal ráhagyatkozik Jézus végtelen irgalmára'' --, arra kéri az Urat, hogy ,,válasszon ki magának egy sereg ilyen kicsi, áldozatkész embert, akik méltók az Ő szeretetére''.

Végül Terézben mindez nem a nagy kinyilatkoztatások villámfényes világosságában élt, hanem a hit homályában, s hitének nagyon kemény próbatéteket kellett kiállnia. A léleknek ugyanis gyakran nincs egyebe, mint ,,a láthatatlan fény szilárd pontja, amely még a hit elől is elrejtőzik''. Az Úr pedig, aki a lelket magasba emeli, ebben az emberi erőket meghaladó próbatétben semmi mást nem nyújt, csak a hit puszta bizonyosságát.

Teréz misztikájában a Szentlélek irányítása alatt a teológiai erények tiszta természetfeletti valósága diadalmaskodott. Alapjában a remény izzik abban a tökéletes önátadásban, amelyet állandóan megvalósít a szeretet, és mindez a hitből fakad. Erre gondol Teréz ,,a lelki gyermekség kis útjával'': az Egyház szíve-közepébe és az Evangélium magvába törekszik.

Ünnepét két évvel szentté avatása után, 1927-ben vették fel a római naptárba, október 3-ra, 1969-ben október 1-re, a halálához legközelebbi szabad napra helyezték át.

---

Lisieux-i Terézt a Nagynak nevezett Avilai Teréztől (lásd október 15- én) megkülönböztetésül nálunk mindenki Kis Teréznek hívja. De erről a kicsiségről mondta az Úr Jézus, hogy a mennyek országában a nagyság mércéje.

Ez a kicsi Teréz úgy akarta szeretni Jézust, ,,ahogy még soha nem szerették'', s úgy bízta rá magát Isten kezére, mint egy labda. Életéről nem sok külső esemény árulkodik. Amit róla tudunk, majdnem kizárólag az Egy lélek történetéből, személyes följegyzéseiből és nővértársai tanúságtételéből ismerjük.

Már három éves korában megmutatkozott, hogy nem mindennapos lélek lakik benne, mert ennyi idős volt, amikor megfogalmazta a jeligét: ,,Semmit meg nem tagadni Jézustól!'' Volt egy rózsafüzér-szerű lánca, amelyen a kisgyermek számlálta napi kis áldozatait, és esténként édesanyja elé vitte, hogy vizsgálja felül. A szeretet megnyilvánulásai közé sorolta már ekkor, hogy nem panaszkodik, ha elvesznek tőle valamit.

Vágyát, hogy egyedül Istené legyen, már egy gyermekkori játéka jelezte. Ezt a játékot ő remetének nevezte. Azt jelentette, hogy hazafelé menet az iskolából az út egy szakaszát behunyt szemmel tette meg. Nem csoda, ha egyszer nekiment egy zöldségkereskedő paradicsomos ládájának, és kidöntötte. A kereskedő szidalmai gyorsan visszahozták a mindennapi élet valóságába a kis ,,remetét''.

Nővére, Paulina beöltözése után olyan mély lelki megrendülés vett erőt rajta, hogy napokon át szinte teljes bénaságban feküdt. Néha még a legközelebbi hozzátartozóit sem ismerte föl, és úgy látszott, semmi módon nem lehet rajta segíteni. Akkor az édesapja és a nővérei letérdeltek az ágyánál lévő Mária-kép elé és imádkoztak. Egyik nővére, Mária egyszer csak észrevette, hogy a beteg egészen elragadtatva figyeli a képet, majd felül az ágyban és gyógyultan leszáll róla, mintha semmi baja nem lett volna. Teréz aztán némi vonakodás után elmondta: ,,Kértem az én mennyei Anyámat, legyen irgalmas hozzám... Hirtelen megelevenedett a kép. Isten Anyja olyan szép volt! Közel jött hozzám, és rám mosolygott.''

Az iskola befejezése után -- mint maga írja -- ,,győzelmet győzelemre halmoztam; úgy kezdtem futni az úton, mint egy óriás''. Ebben az értelemben figyelemreméltó a pápával, XIII. Leóval való találkozása:

A francia zarándokcsoportnak külön kihallgatása volt, s a pap, aki kísérte a csoportot -- a bayeux-i általános helynök -- megmagyarázta a nekik, hogy tilos megszólítani a Szentatyát. Ám alighogy a pápa színe elé kerültek, a kis Teréz már ott is térdelt a fehér reverendás pápa előtt, megcsókolta a lábát, és könnyek között mondta: ,,Szentatya, szeretnék egy nagy kegyelmet kérni Tőled!'' A pápa lehajolt hozzá, és Teréz folytatta: ,,A szentévre való tekintettel adja meg nekem Szentséged azt a lehetőséget, hogy tizenöt évesen beléphessek a Kármelba!'' -- Erre már a helynök is odaért, és megmagyarázta a dolgot: ,,Szentséges Atyám, ez a gyermek be akar lépni a Kármelba, de az elöljárók még megfontolás tárgyává teszik a kérést.'' Leó pápa megértette az ügyet és így szólt: ,,Akkor hát, gyermekem, tedd azt, amit az elöljárók mondanak.'' De Teréz ismét kérlelte: ,,Ha Ön igent mond, akkor mindenki beleegyezését adja!'' Akkor a pápa jóságos tekintetét hosszasan nyugtatta rajta, majd így szólt: ,,Persze, persze, ha Isten akarja, be fogsz lépni!'' Teréz azonban még mindig ott maradt térdelve, annak reményében, hogy a pápa hátha kimondja az igent, de odalépett két nemesi gárdista, és a helynökkel együtt megfogták és elvitték.

Amikor végre jelöltként beléphetett a kolostorba, az első órától fogva éreznie kellett a ,,tövisek hegyét''. Apjától éppen elbúcsúzott és megkapta tőle az atyai áldást, amikor megjelent a kolostor papja az ajtóban, és odaszólt a nővéreknek, de úgy, hogy Martin apa is hallja: ,,Na most, Te Deumot zenghetnek, tisztelendő anyák! A főtisztelendő püspök úr megbízásából hoztam maguknak egy tizenöt éves gyermeket, akinek a belépését maguk akarták. Kívánom, hogy reményeik meg ne hiúsuljanak, de figyelmeztetem önöket, hogy a felelősség egyedül az önök vállán nyugszik, ha valami nem a várakozásnak megfelelően történik!''

A prióra anya úgy vélte, hogy hivatali kötelessége ,,megölni'' ezt a fiatal jelöltet, és a maga kicsinyes módján teljesítette is a kötelességét. Valahányszor elment Teréz mellett, mindig volt valami bíráló, megalázó megjegyzése. Időről időre maga elé rendelte, és közel egy órán át halmozta ellene szóló kifogásait. Teréz némán hallgatta a méltatlan szidásokat, de a szíve vérzett. Így írt erről: ,,Harcolnom kellett. A természetem egyáltalán nem volt hajlékony. Nem volt olyan nap, hogy meg ne sebesültem volna.'' De a fogadalma napján megtalálta az imádságos szót: ,,Add meg nekem a vértanúságot... Senki ne kíméljen, lábbal tiporhatnak, észrevétlenül hagyhatnak, mint egy homokszemet.'' És ez a határtalan odaadás ujjongásba tört ki: ,,Dalolok, mindig énekelni fogok, akkor is, ha rózsáimat tövisek közül kell szakítanom, és az énekem annál szebb lesz, minél hosszabbak és hegyesebbek a tövisek!''

Elsődleges hivatásának ismerte fel, hogy a bűnösök életéért -- akiket gyermekeinek nevezett -- engesztelő áldozatként harcoljon. Az egyik novíciát, akinek éppen a mosókonyhába kellett volna mennie, s helyette a kertben sétálgatott, így sürgette: ,,Így siet az ember, amikor a gyermekeket etetnie kell, és értük kell dolgoznia? Gyorsan, munkára, hiszen ha mi a szórakozásunkat keressük, éhen halnak a gyermekeink!''

Teréz, akinek lelke úgy bontakozott ki, mint egy bimbó, és nem akart mást, csak ,,kis, fehér virágként'' illatozni az Üdvözítő kedvére, hamar kinyílott, és az első vérköpés után már hervadni is kezdett. Sokáig vonakodott attól, hogy a betegszobára menjen, mert nem akarta az ott lévőket zavarni a köhögésével. Végül aztán már áldozni sem tudott, és a lelkében is sötétség támadt -- ez volt a gonosz ellenség utolsó támadása. A feszületet azonban szorosan átkulcsolva tartotta, s mikor egy alkalommal rózsát hoztak neki, sziromról sziromra bontva a virágot, a szirmokat az Úr sebeire tette. ,,Istenem, szeretlek!'' -- volt az utolsó szava. Utolsó pillantását Mária képére vetette, és úgy hanyatlott vissza a párnájára, mint egy áldozati bárány.

Erről a pillanatról jövendölte: ,,A küldetésem csak most kezdődik. Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent..., hogy megmutassam a lelkeknek az én kis utamat. A Jóisten mindent meg fog tenni, amit akarok, hiszen én soha semmit nem tettem az Ő akarata ellenére. Igen, én rózsaesőt fogok hullatni az emberekre!''

---

Istenünk, ki országodat a kicsinyeknek és alázatosaknak készíted, kérünk, segíts, hogy bátran járjunk Szent Teréz ösvényén, és az ő közbenjárására előttünk is táruljon fel örök dicsőséged!

*Stridon, 347 körül +Betlehem, 419/420. szeptember 30.

Jeromos (Hieronymus) 347-ben, a Dalmácia és Pannónia határán fekvő Stridon városában született. Szülei ugyan keresztények voltak, de őt kiskorában nem keresztelték meg. Iskoláit szülővárosában kezdte, s mindjárt az első időkben kitűnt, hogy tehetséges, de fegyelmezetlen, nehezen kezelhető, büszke lélek lakik benne. Eleven ésszel és jó gondolkodókészséggel volt megáldva, ám rendkívül érzékeny, szenvedélyes, gyanakvó és rátarti jellem volt. Egész fiatalon Milánóba, majd Rómába küldték retorikát és filozófiát tanulni. Róma, a birodalom fővárosa elbűvölte a vidéki ifjú lelkét. 

Tanulta az emelkedett, művészi latin nyelvet, féktelen kíváncsisággal falta a latin klasszikusokat, akik nyelvezetére, gondolkodására is nagymértékben hatottak. Később csak azért bírálta Cicerót, mert elhatározta, hogy megszabadul a hatásától. Valójában azonban mestereitől soha nem tudott teljesen elszakadni. Róma és a klasszikus írók annyira beleivódtak emlékezetébe, hogy a latin szerzőkkel szemben nem tudta megtartani azt a derűs nyugalmat, amellyel a kappadókiai atyák tudtak bánni a klasszikus görög szerzőkkel. 

A megfeszített tanulás sem akadályozta Jeromost abban, hogy kivegye részét a szórakozásokból. Úgy tűnik, e szórakozásokba is természete féktelenségével vetette bele magát: később Kalkisz pusztájában gyötrik is az emlékképek, melyeket ez időtájt szedett össze. 

Mély és tartós barátságot kötött Bonosiusszal és Rufinusszal, s velük együtt látogatta a katakombákat, hiszen Róma a vértanúk városa is volt. 

Jeromos lelke azonban sokkal igényesebb volt annál, semhogy a felszínes szórakozás és a világi tudomány ki tudta volna elégíteni. 366 nagyböjtjének kezdetén Bonosiusszal együtt fölvételét kérte a katechumenok közé, és húsvétkor Liberius pápa megkeresztelte őket. Ezzel új életet kezdett. 

Nem sokkal húsvét után elindult Gallia felé, de csak Trierig jutott. Itt újra tanulni kezdett, s egyszer csak fölfedezte a szerzetesi életet. Elhatározta, hogy visszatér Itáliába, mégpedig Aquilejába, és ott elmélkedő-aszketikus életet kezd: ,,Ott majd lesz rá idő, hogy Isten dolgaival foglalkozzam.'' Bármennyire kételkedett elhatározása komolyságában a családja, barátaival együtt Chromatius szerzetes vezetésére bízta magát. 

A kis szerzetesi közösség életének középpontjában a Szentírás tanulmányozása állt. Ám ez az idilli állapot nem tartott soká, mert ,,kitört egy vihar'' -- mondja később Jeromos, és a közösség szétszóródott. Ő maga a próbatétben is állhatatos maradt, és bátorságát nem veszítette el. Útra kelt, hogy keletre menjen, ahol -- mint tudta -- a pusztákban virágzó szerzetesi közösségek éltek. A könyvtárát és a Rómában készített följegyzéseket azonban magával vitte. Utazása szakítást jelentett a családjával, ami a szívében mély sebet ütött. Később ezt írta Héliodorosznak: ,,Nekem pontosan azokat a fájdalmakat kellett átélnem, amelyektől te annyira félsz.'' 

Keleti tartózkodása alkalmat adott Jeromosnak arra, hogy Antiochiában tökéletesítse Szentírás-ismeretét, Tiberiásban pedig megtanuljon héberül. Ezután elvonult Kalkisz pusztájába, hogy a remetékhez csatlakozva magányban, virrasztásban, vezeklésben és munkában éljen. 

Csak éppen összes természetes adottsága ellenkezett ezzel az életformával. Súlyos vívódás kerítette hatalmába, őrlődött a szelleme és a lelke, azaz kulturális és vallási érdeklődése között. ,,Amikor Izaiás prófétát olvastam, meg kellett állapítanom: ťMily bárdolatlan beszéd ez, és milyen hanyag stílus!Ť S miután virrasztva végigimádkoztam egy éjszakát, visszatértem Vergiliushoz, Ciceróhoz és Platónhoz.'' 

Egyszer azonban volt egy álma, amelyben azt a figyelmeztetést kapta, hogy még egyáltalán nem él keresztény életet. Ezen lelke mélyéig megdöbbent. Különféle kísértések is próbára tették, s főleg könnyelmű római életének képei jártak vissza a képzeletébe.

És ez még nem volt minden. Az ariánus vita és az antiochiai egyházszakadás a pusztákon is végigviharzott, és fölkorbácsolta a remeték lelkét is. A szerzetesek között pártok alakultak: ,,Zsákba öltöztünk, és hamut szórtunk a fejünkre, de kiközösítettük a püspököket'' -- írja később ironikusan. Végül belefáradt a vitákba, és nem akarván többé tudni a ,,piszkos, műveletlen és perlekedő szerzetesekről'', visszatért Antiochiába. 

Paulinus, a város püspöke pappá akarta szentelni. Ehhez Jeromos csak azzal a föltétellel adta beleegyezését, hogy hű maradhat szerzetesi hivatásához és megőrizheti mozgási szabadságát. Szentelése után hamarosan útra is kelt: 380/381-ben Konstantinápolyban tartózkodott és a város könyvtárában dolgozott. Nagy hatással volt rá Nazianzi Szent Gergely, aki ,,ezt az ércből való lelket'' föllelkesítette Origenész iránt. Első lelkesültségében le is fordított Origenésztől huszonnyolc homíliát, de később alábbhagyott a lelkesedés, sőt, hátat is fordított neki. 

Közben Damazusz pápa kieszközölte a császárnál, hogy 382-re zsinatot hívjon össze. Paulinus püspököt Jeromos kísérte el a zsinatra, melynek végeztével könyveivel és jegyzeteivel együtt Róma felé vette útját. Ekkor harmincöt éves volt, és nagy feladat várt rá: Damazusz pápa, aki maga is művelt szellem volt, bevonta legszűkebb munkatársi körébe és megtette a titkárjává. Hamarosan még ennél is fontosabb feladattal bízta meg: az evangéliumok latin fordítását kellett átvizsgálnia. Ez a munka azonban nem egyszerűen szövegvizsgálat, fordításrevízió volt, hanem fordítás is; és nem korlátozódott csupán az evangéliumokra, hanem idővel kiterjedt az egész Szentírásra, és húsz éven át foglalkoztatta Jeromost, aki ebben a munkában minden tehetségét és addig szerzett tudását az Egyház szolgálatára szentelte. 

Hamarosan közismertté vált Rómában, és voltak olyanok, akik Damazusz pápa utódát látták benne. Közben azonban néhány római matróna és úrnő kérte a lelki vezetését, és ezek a nők gyermekien szomjas érdeklődéssel fordultak hozzá a Szentírással kapcsolatos kérdéseikkel is. Jeromos az Aventinuson épült luxusvillában magyarázta nekik a Szentírást. Fegyelmezett buzgósága vonzotta ezeket a lelkeket, akik éppen emiatt biztonságban érezték magukat Jeromos vezetése alatt. Közéjük tartozott Paula, Marcella és Eustochium. De minél feddhetetlenebb volt Jeromos, a városban annál több pletyka keringett róla. Amikor rosszallóan megkérdezték, miért csak nőket tanít, így válaszolt: ,,Kevesebbet foglalkoznék nőkkel, ha férfiak többet érdeklődtek volna nálam a Szentírás felől!'' 

Bizonyos római körök, főleg a lanyhább lelkületű római papság zokon vette a művelt szerzetestől, hogy belegázol addig zavartalanul űzött játékaikba, s ezenfelül még arra is kényszeríti őket, hogy az addig megszokott szentírási szövegek helyett egy új fordítás használatával vesződjenek. A pápa Jeromos iránti megbecsülése és jóakarata azonban egyelőre olyan védelmet biztosított számára, hogy végső soron mindenkinek tiszteletben kellett őt tartania. 

A körülötte kialakuló ellenséges légkörben azonban Jeromos nem volt egészen ártatlan. Félreértéseivel a legjobb kezdeményezéseket is zátonyra futtatta, s lobbanékony, vitára hajló természete, csipkelődő, sőt nem egyszer gúnyos stílusa sok ellenséget szerzett. 

Amikor Damazusz pápa meghalt és utóda nem biztosított már számára védelmet, Jeromos elhagyta Rómát, és testvérével együtt újra keletre ment. Néhány római hölgy is követte barátnőikkel és szolgálóikkal együtt. Betlehemben telepedtek meg, ahol Jeromos két kolostort alapított: egyet a férfiak számára, ezt ő maga irányította; egyet pedig a nők számára, s annak vezetését Paulára bízta. 

Ekkor egy hosszú, irodalmi téren nagyon termékeny időszak következett, amely harmincöt esztendeig tartott. A tudósnak segítségére volt nagy könyvtára és sok följegyzése, melyeket a korábbi évek utazásai során gyűjtött. 

Mindenekelőtt eredeti nyelvből lefordította a Szentírásnak majd minden könyvét. Ez önmagában olyan teljesítmény, amellyel kivívta magának a kortársak bámulatát. Megteremtette azt az alapszöveget, amelyet Vulgata néven a latin egyház egészen a legutóbbi időkig hivatalos szentírási szövegként használt. 

Mikor a fordítással elkészült, hozzáfogott a szövegek magyarázatához. E magyarázatok rendkívül gazdag lelki és régészeti tudásról tanúskodnak; teológiai tartalmuk már szegényesebb, a formájuk pedig egészen laza. Ennek magyarázata az, hogy Jeromos tudományosan művelt, az átlagosnál jóval olvasottabb, de nem teológus és nem misztikus szellem. Ezért kellett szakítania Origenésszel is. 

Történeti írásai, főleg a De viris illustribus (A kiváló férfiakról) című munkája sok érdekes adatot tartalmaz. Ránk maradt százötvenhét levele is, melyek szerint a legváltozatosabb kérdésekkel fordultak hozzá tanácsért. E levelek Jeromost úgy mutatják be, mint szigorú aszkétát, keménykezű lelki vezetőt, aki metsző iróniáját mindvégig megőrizte, ugyanakkor mélyen meg tudott rendülni és tudott forró könnyeket is sírni. 

Munkával töltött magányából nemsokára teológiai harcba szólították a körülmények, nevezetesen a ciprusi Szalamisz város püspöke, Epifaiosz. A püspök összeállított egy eretnekség-gyűjteményt, melynek a Méregszekrény címet adta, s ennek fiókjaiba helyezte el az általa ismert és eretneknek ítélt tanításokat és tételeket. E szekrény hatvannegyedik fiókjába tette Origenészt. Az ünnepelt alexandriai tanítóval szemben olyan vádakat hozott fel, amelyekkel egész Palesztinát fölháborította. E viták hullámai oly magasra csaptak, hogy Jeromos is beavatkozott, mégpedig Origenész ellenében. Ezáltal a jeruzsálemi püspökkel éppúgy szembekerült, mint korábbi barátjával, Rufinusszal. A harc elkeseredett vita formájában zajlott, s csak egyszer szakította félbe egy fegyverszünet-féle. Közben az egész Egyház, főleg Szent Ágoston, botránkozva figyelte e háborút. Jeromos olyan hévvel harcolt, hogy még Rufinus halála (411) sem tétette le vele a tollat. 

Életének utolsó éveit fájdalmas szenvedések tisztítótüzében töltötte. Egészsége meggyengült, látása egyre inkább romlott, és egymás után elvesztette hűséges kísérőit. Ehhez járultak a nyugtalanító politikai események: a barbár gótok betörtek Itáliába, s 410-ben elfoglalták és kifosztották Rómát. A Város pusztulását -- a városét, amelyben a világ úrnőjét látták -- a kortársak olyan fájdalommal szemlélték, mint korábban a zsidók Jeruzsálem pusztulását. Jeromos lelke mélyéig megrendült: ,,Rómát ostrom alá fogták. Sírás fojtogat, miközben diktálok. A várost, amely az egész világ felett uralkodott, elfoglalták!'' 

412 körül portyázó szaracénok veszélyeztették a betlehemi kolostorokat, s egy napon sietve menekülnie kellett. Aztán még egyszer föllángolt a pelagianizmus elleni harc, és Jeromos teljes szenvedélyességével kivette belőle a részét. Csak az eretnekség legyőzése nyugtatta meg: utolsó levelében Ágostonnak gratulál a győzelemhez. 

Az évek múlásával Isten lassan mindentől megfosztotta, és Jeromos kezdett eltávolodni mindentől, ami korábban oly közel állt a szívéhez: ,,Aki a halálra gondol, az hamarosan mindent megvet''. Kimerülten és vakon tért meg Urához 419. (vagy 420.) szeptember 30-án. Élete szakadatlan harc volt. 

Önmagát úgy jellemzi, hogy ,,filozófus, rétor, grammatikus és dialektikus egyszerre, továbbá három nyelvnek; a hébernek, görögnek és latinnak ismerője''. Különösen ez utóbbi háromnyelvűség, a héber ilyen szintű ismerete volt akkoriban rendkívüli. 

Élete végéig megőrizte a legszigorúbb aszkézis gyakorlatait, de elkísérte betegesen izgulékony és érzékeny természete is. Ha vitatkozott, bántó éllel is tudott fogalmazni. 

A római hölgyek kissé meg tudták szelídíteni ezt a heveskedő aszkétát azzal, hogy saját szakterületén, a Szentírás kérdéseiben szóra bírták. Tudományosságát elismerték, és néha nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ezt az elismerést személyes célja szolgálatába állítsa. S ha tanítványai felé nem is tudta képviselni az evangéliumi szelídséget, ezek a nők a maguk intuitív módján megérezték, hogy Jeromosban minden keménység és szigor ellenére nagyon érzékeny és finom lélek lakik. 

Munkáiban olykor védekezés nélkül föltárja saját gyengeségeit, s ezzel különösen is hat olvasóira. Munkabírása, a Szentírás szolgálatába állított tudásszomja, önmagával szemben tanúsított szigora föltétel nélküli tiszteletet parancsol. Az Egyház iránti szeretete és soha meg nem ingó igazhitűsége mindenkihez közel hozta ezt a tudós aszkétát. Utolsó éveinek szenvedései megtisztították, s Isten elvezette lelkét a tökéletességhez. 

Az 5. századi források 420. szeptember 30-ra, Betlehembe teszik temetése napját. Rómában a 8. század óta ünneplik. 

---

A szent egyháztanító életéről elsősorban a saját írásaiból ismerünk meg jellegzetes részleteket. 

Leírja egy látomását, amely nagyon megrendítette, amikor már a szíriai pusztaságban élt, de még a klasszikus szerzők szerelmese volt: ,,Lélekben a Mindenható bírói széke elé ragadtattam. Olyan világosságba kerültem, hogy a szememet nem mertem fölnyitni. Kérdés hangzott felém, hogy milyen hitű vagyok. ťÉn keresztény vagyokŤ -- feleltem. ťNem az igazat mondod --válaszolta az, aki a bírói széken ült --, te Cicero híve vagy, nem pedig keresztény. Ahol a kincsed, ott van a szíved is!Ť'' Erre semmi védekezést nem tudott fölhozni, s az ostorcsapások alatt, melyeket az Örök Bíró ítélete szerint mértek rá, jajgatva fogadkozott: ,,Uram, ha még egyszer világi könyvet veszek a kezembe olvasásra, akkor foglak megtagadni téged!'' -- E látomás után természetesen még foglalkozott profán irodalommal, de már egészen a Szentírás felé fordult érdeklődése. 

A pusztában igen heves kísértések érték. A római táncos mulatságok emlékei makacsul visszatértek képzeletébe: ,,Ó, amikor a pusztában éltem, abban az elhagyatottságban, ahol csak a remeték találtak otthonra, ahol perzselőn tűzött a nap, milyen sokszor képzeltem azt, hogy újra Rómában vagyok, az ottani szórakozások közepette! Táncoló lányok körében láttam magam. Arcom összeaszott a böjtöléstől, de kiaszott testemben lángok lobogtak, és a szenvedély tüze hevítette egy majdnem holt ember testét. Annyira jutottam, hogy éjjel és nappal hangosan kiáltoztam, és szünet nélkül vertem a mellemet. Féltem a cellámtól, mert az ismerte az én gonosz gondolataimat. Szomorúsággal és önmagam iránti haraggal eltelve hatoltam egyre mélyebben a sivatagba.'' 

Amikor már újra Rómában élt, szigorú erkölcsi prédikációi miatt néhányan megnehezteltek rá és ellenségei lettek. Mivel ellenállhatatlan vonzerővel prédikált a szüzességről, a pogányok attól kezdtek félni, hogy elnéptelenedik a város. A szigorú aszkéta keményen ostorozta az özvegyeket, akik ,,feltűnést keresve, pompás öltözékben sétálnak az utcákon föl és alá, mintha nem is veszítették volna el a férjüket, hanem a következőt keresnék!'' Ostorozta a ,,finomkodó klerikusokat, akik gondosan kiöltözve illatfelhőbe burkolóznak. Kényesen ápolt hajjal és gyémántgyűrűvel az ujjukon járják az utcákat, óvakodva cipőik beszennyezésétől, miközben mint országos hírnökök viszik a pletykákat házról házra''. Különösen azokra öntötte ki a haragját, akik a jámborság köpenyébe burkolózva a legszörnyűbb gazságokat vitték végbe. 

Egy napon meghalt Blaesilla, Paula asszony leánya, aki mértéktelen buzgalommal gyakorolta az aszkézis különböző formáit. A nagy pompával megrendezett temetésen Paula nem bírta elviselni a fájdalmat és összeesett. Többen Jeromost hibáztatták a leány haláláért s az anya fájdalmáért, mire ő ,,könnyek és fájdalmak közepette'' búcsút vett Rómától és lerázta a lábáról Babilon porát. 

Betlehemben végre békés körülmények között a munkának szentelhette minden idejét. Kolostorának szerzetesei könyvek másolásával foglalkoztak. Ő maga több írnoknak diktált, olykor naponta ezer sornyi anyagot. A többiek sokszorosították a szövegeket, de az írás közben elvétett szavak miatt Jeromos elég sokszor neheztelt rájuk. Közben állandóan tovább tanult: rabbi Bar Anina tanította a kaldeus nyelvre és vezette tovább a héber nyelv ismeretében. A csendes kolostor hamarosan zarándokhely lett, s a zarándokok mind szerettek volna magukkal vinni egy levelet vagy más szöveget a híres mestertől. Olyanok is voltak, akik írnokot hoztak magukkal, hogy minél hosszabb szövegeket másoltathassanak maguknak. Dürer híres metszete, a ,,Szent Jeromos a házában'' mutatja, hogy a középkorban hogyan képzelték a szent életét. 

Ebben az időben történt -- mondja a legenda --, hogy egy sánta oroszlán baktatott be a kolostorba. Az összes testvér rémülten szaladt szét, Jeromos azonban elébe ment, és úgy fogadta mint kedves vendégét. Akkor az oroszlán nyögve tartotta a mancsát Jeromos elé, és látszott, hogy belelépett egy hatalmas tövisbe. Jeromos kihúzta a tövist, majd kötést tett a sebre, s ettől kezdve az oroszlán úgy ragaszkodott hozzá, mintha csak a macskája lett volna. 

Hatalmas méretű irodalmi munkásságának természetesen voltak bírálói is. Sokan inkább ,,szép, hibátlan kéziratokat'' szerettek volna tőle, mint mindig új, de olykor javításokkal zsúfolt lapokat. Ezért egyszer így panaszkodott: ,,Ha gyékényt fonnék, vagy pálmarost-szövetet szabnék, senki nem szapulna, senki nem dorgálna. Most azonban, hogy az Üdvözítő szavait magyarázom, maradandó eledelt készítek és a szent könyvek ösvényét szeretném megszabadítani a bozóttól, kétfelől is verik az arcomat.'' 

Ezekielhez írt kommentárjában rejtőzik egy egyéni megjegyzése, amelyből megláthatunk valamit az öreg tudós szenvedéséből: ,,Mécsesem pislákoló fénye mellett diktálom ezt a néhány oldalt. A szent szöveg magyarázata enyhíti egy kissé lelkem szomorúságát, mert a lelkem nagyon háborog. A külső szorongatásokhoz járul még koromnál fogva meggyengült és vaksággal fenyegető látásom, valamint az a nehézség, hogy e gyér világosságnál olvassam ki a héber szöveget, amelynek írásjelei olyan kicsinyek, hogy még a teljes napvilágnál sem könnyű megfejteni őket.'' 

---

Istenünk, ki Szent Jeromos áldozópapodba odaadó és minden áldozatra kész szeretetet oltottál a Szentírás iránt, kérünk, add, hogy néped is megtalálja Igédben az élet forrását, és egyre többet merítsen belőle!

SZENT VENCEL

*903/905. +Altbunzlau, 929/935. szeptember 28.

Vencel herceg a cseh Premysl uralkodóház gyermekeként született 903- ban vagy 905-ben. Atyja, Vratiszláv herceg volt a csehek második keresztény uralkodója; anyja, Drahomira hercegnő keresztény volt ugyan, de lelkületében még a pogány szellem élt. Vencel fejlődésére igen nagy hatással volt Vratiszláv édesanyja, Ludmilla, akit később szentként tisztelt az Egyház.

Vratiszláv herceg 921-ben, mindössze harminchárom esztendős korában meghalt. Az uralkodást felesége, Drahomira vette át, mert idősebbik fiát, Vencelt még túl fiatalnak tartotta, de maga is vágyott a trónra. Ezt a hatalomvágyat, úgy tűnik, kisebbik fia, Boleszláv örökölte. Drahomira úgy vélte, anyósa, Ludmilla összeesküvést sző ellene, hogy Vencel számára szerezze meg a trónt, ezért orgyilkosokat küldött, és tetini várában megfojtatta az öreg Ludmillát. Uralkodása azonban erőszakos volt, ezért általános elégedetlenség és zavargás támadt. Ekkor I. Henrik német király tudtával Bajor Arnulf avatkozott be, és arra kényszerítette Drahomirát, hogy adja át a trónt Vencelnek.

922-ben Vencel átvette az ország vezetését. Tizenhét vagy legfeljebb tizenkilenc éves volt, és mindössze hét évig uralkodhatott, hogy aztán vértanúként adja életét Krisztusnak.

Politikájában Nyugat felé hajlott, hogy a nyugati kultúrából minél többet át tudjon plántálni országába. Nyugatról jött papokkal és szerzetesekkel népesítette be udvarát, akik magukkal hozták a német királyság kormányzásának mesterfogásait is. A nyomor és műveletlenség enyhítésén fáradozott. Egyházalapításai a kereszténység terjesztésével együtt a műveltség terjedését is széles körben elősegítették.

Egyházpolitikájában a clunyi reform mellé állt, s szerette volna elérni, hogy a még meglevő pogányság végleg eltűnjön. Magánéletében példás keresztény volt: ítéleteiben igazságos, felebarátai iránt irgalmas, önmagával szemben szigorú. Valószínűleg nem is nősült meg. Az általa alapított templomok szentelési évfordulóját rendszerint a helyszínen ünnepelte.

Népe örömmel vette szent királya vezetését, ellenségei azonban egyre nyíltabban fejezték ki gyűlöletüket. A pogányságot még mindig ápoló és féltő párt egyre növekvő haraggal látta, hogy Vencel keze nyomán a kereszténység tért hódít és megerősödik. A fanatikus, nacionalista gondolkodású urak pedig azt rótták föl Vencelnek, hogy a német királyság felé húzó politikájával elárulja a cseh nemzetet. Mindkét párt Vencel öccsében, Boleszlávban találta meg a vezért, aki örömmel kapott a lázadók által fölkínált hatalom után, s végül oka lett testvére meggyilkolásának is.

Vencelt halála után vértanúként tisztelték nemcsak Csehországban, hanem hamarosan egész Európában is. Holttestét még I. Boleszláv uralkodása alatt vitték át Prágába, az általa alapított Szent Vitus- templomba. A csehek nemzeti patrónusként tisztelik, sőt Szent Vencel családjának tekintik magukat, és Vencel koronája a nemzet szimbóluma számukra.

Ünnepét halála napján, szeptember 28-án ülték, a római naptárba 1670- ben vették föl.

---

A középkori szokás szerint hét éves korában egyházi szertartás keretében lépett ki a kisgyermekkorból. A család jó barátja, Tuto regensburgi püspök jött el, hogy a szertartást elvégezze. Az oltár előtt megáldotta a kis Vencelt: ,,Uram, Jézus, áldd meg e gyermeket áldásoddal, amellyel a te igaz híveidet szoktad megáldani'', majd levágott egy tincset a gyermek hosszú hajából. Ezt követően a jelenlévő urak léptek oda a gyermekhez, és mindegyikük egy-egy hajtincs lenyírásával jelezte, hogy többé már nem kisgyermek Vratiszláv herceg idősebbik fia, akinek egykor majd örökölnie kell atyja trónját.

A kereszténységet nagyanyjától, Szent Ludmillától sajátította el, miközben latin iskoláit Budecben végezte. Legendája szerint a latinban olyan jártas volt, mint a papok vagy a püspökök, de nem volt tőle idegen a görög nyelv sem. A zsoltárokat könyv nélkül tudta imádkozni. Ifjúkorának nagy megrázkódtatása volt nagyanyja, Ludmilla asszony halála. Később ő vitette át holttestét Prágába, a Szent György- templomba.

Mint király személyesen is gondozta a betegeket és a nyomorultakat, és éjszakánként mezítláb járta a templomokat, ahol virrasztani és zsoltározni szokott. Az Oltáriszentség iránti tiszteletét azzal is kifejezte, hogy apródaival ő maga aratta, csépelte és őrölte a búzát, amiből ostyát sütöttek, és szüretelte, préselte és gondozta a bort, ami az oltárokra került. Később emiatt lett a szőlők kedvelt és tisztelt patrónusa.

929 vagy 935. szeptember 27-én az öccse, Boleszláv meghívására Vencel Altbunzlauban ünnepelte a Szent Kozma és Damján-templom dedikációs ünnepét. A templomot ő építtette a két szent tiszteletére. Az ünnep végeztével vissza akart térni Prágába, de az öccse tartóztatta és este nagy vacsorát adott a tiszteletére. A vacsora emelkedett hangulatban zajlott, és a végén Vencel áldást mondott, majd Szent Mihály arkangyal tiszteletére ürítette a poharát, és nyugovóra tért. Másnap reggel misén akart részt venni, ám a templom kapuja előtt ott várta Boleszláv és néhány embere. Boleszláv nyájasan üdvözölte Vencelt, majd hirtelen kardot rántott, és a fejére sújtott. Vencel nem vesztette el lélekjelenlétét, a csapást kivédte, és megragadván öccsét, a földre taszította, és ezt mondta: ,,Bocsássa meg neked az Úr, öcsém!'' De nem tudott elmenekülni, mert a Boleszláv kíséretében lévő urak mind rárontottak és megölték.

---

Istenünk, ki Szent Vencel vértanúdat megtanítottad arra, hogy a mennyek országát többre becsülje a földi birodalomnál, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy magunkat megtagadva egészen a tieid legyünk!