Diós István - A Szentek élete

BECKET SZENT TAMÁS

*London, 1118. december 21. +Canterbury, 1170. december 29.

Tamás szülei normannok voltak s Londonban telepedtek le. (A normannok körülbelül ötven évvel Tamás születése előtt hódították meg Angliát.) Egész kis gyermek korában beadták a mertoni ágostonos kanonokok iskolájába, s mikor elég idős volt, Párizsba küldték tanulmányai folytatására.

Édesanyja iránti szeretete diákévei alatt megóvta minden rossztól, mert a reá való emlékezés tisztaságra és jóságra ösztökélte. Nem meglepő tehát, ha tanulmányai végeztével hazatérvén, édesanyja halála megfosztotta erkölcsi tartásától, és az otthon melegét nélkülözve kallódni kezdett. Három éven át Londonban volt számvevő. Huszonöt éves volt, amikor egy véletlen folytán megismerkedett Theobald püspök házanépével, és így bekerült fiatal, Canterburyben tanult papok társaságába, kik közül egyesek igen nagy ambíciókat ápoltak magukban. Tamásnak tetszett ez a baráti kör, ezért mindenkivel szemben nyájas és megnyerő volt, és hamarosan az öregedő püspök tetszését is megnyerte. Szinte nélkülözhetetlenné tette magát a püspök számára is, aki annyira megszerette Tamást, hogy megtette canterburyi fődiákonussá.

1154-ben -- Tamás ekkor harminchat esztendős -- Theobald püspök az ifjú II. Henrik királytól a kancellári tisztséget kérte Tamás számára. Henrik, a középkor egyik legfényesebb, ugyanakkor legkíméletlenebb királya ekkor már tapasztalt katona, de még túlságosan fiatal ahhoz, hogy részletekre is kiterjedő támogatás és tanácsadás nélkül uralkodni tudjon. Tamás viszont elég öreg volt ahhoz, hogy vezethesse a királyt, ugyanakkor még elég fiatal ahhoz, hogy társa lehessen. Ezenkívül Tamás rendelkezett azzal a finom érzékkel, amellyel észrevétlenül tudott részt venni a király minden ügyében. Tökéletes és nagyon sikeres kancellár volt.

Személyes kapcsolatukban Henrik és Tamás egy szív és egy lélek lett: a kancellár teljesen magáénak érzett mindent, ami a királyt érte, a király viszont, szenvedélyes és uralkodó alkata ellenére, egyre inkább függött tőle. A pompa és nagyvonalúság, ahogyan Tamás élt, feltűnést keltett kortársai között.

Theobald püspök nem ezért javasolta védencét kancellárnak, hanem arra gondolt, hogy fődiákonusa hatni tud majd az angliai egyház békéje és nyugalma érdekében a királyra. Ezért a fejlemények nem kis nyugtalanságot keltettek benne. Magához kérette tehát Tamást, aki annak ellenére, hogy a püspök alárendeltje volt, a hívást válasz nélkül hagyta.

Amikor Theobald püspök meghalt, Henrik úgy határozott, hogy Tamás lesz a canterburyi érsek. Tamás szembeszegült a határozattal. És semmi jogunk nincs kétségbe vonni tiltakozásának őszinteségét. Tamás ugyanis ismerte már önmagát; a kancelláréletet izgalmasnak és érdekesnek találta, és visszariadt az új állástól, mert világosan látta, hogy képtelen arra, hogy a király mellett egy mindenre igent bólintó, világias főpap legyen. S a királyt is eléggé megismerte már, és jó diplomata volt annak átlátásához, hogy a kancellári és az érseki hivatal összekapcsolása végzetes következményekkel járna.

Mindezek ellenére végül úgy döntött, hogy elfogadja a kinevezést: 1162. június 1-én pappá, a következő napon pedig püspökké szentelték. Az egész angliai püspöki karból egyetlen egy püspök tiltakozott a kancellár érseki székbe való emeltetése ellen: Gilbert Foliot. Foliot püspök tiltakozása volt annak a keresztútnak a kezdete, amelyet Tamás érseknek végig kellett járnia, ám ezt ekkor még nem tudhatta.

Tamás előre megmondta a királynak, hogy ha valóban érsek lesz, Henrik hamarosan el fog fordulni tőle. És hozzátette: ,,A mi mostani nagy barátságunk a legizzóbb gyűlöletté fog válni. Tudom, hogy Ön tőlem mint érsektől olyan dolgokat fog követelni, mélyeket én mint érsek képtelen leszek jó lelkiismerettel végrehajtani, hiszen Ön már eddig is sok kívánságát végrehajtotta az Egyház ellenére. Irigyeink meg fogják ragadni ezt a kedvező alkalmat, közénk fognak ékelődni, és amikor Ön megvonja tőlem a jóakaratát, vég nélküli viták kezdődnek köztünk.''

Csakhogy a kancellár Tamás olyan klérus-ellenes volt, hogy Henrik egyszerűen nem hallotta meg ezeket a figyelmeztető szavakat. Annál nagyobb volt a megütközése, amikor Tamás a püspökké szentelése után lemondott kancellári hivataláról. Henrik ezt a lépést személyes sértésnek vette, és úgy tekintette, hogy Tamás fölmondta az iránta való engedelmességet.

És akkor valóban jöttek az irigyek. Nemcsak az udvari emberek, hanem a püspökök is gyűlölködő kritikával fordultak Tamás érsek ellen. Ám a neheztelés, az irigység és a gőg nem tartoztak Tamás jellemvonásai közé, ezért amikor Henrik személyes tanácsadónak maga mellé vette Foliot püspököt, Tamás barátságos levelet intézett hozzá, és kérte, hogy barátian működjenek együtt. 1163 tavaszán Henrik kinevezte Foliot- t londoni püspökké. Tamás együttműködési készsége meghiúsult, mert az új püspök kezdettől fogva megtagadta tőle a kánoni engedelmességet.

A következő hónapokban a király és az érsek szívósan küzdött jogainak érvényesítéséért, és viszonyuk egyre inkább elmérgesedett. Henrik nyilvánvalóan mellőzte és semmibe vette Tamást, ő ezért viszonzásul olyan dolgokban sem volt hajlandó engedni, amelyekben a kompromisszum kis engedménnyel és nagy eredményekkel járt volna. Az egyik súlyos kérdés, amelyben két ilyen jellem számára a közeledés eleve lehetetlennek látszott, azoknak a klerikusoknak az ügye volt, akik komoly vétséget követtek el. Henrik azt követelte, hogy ezek a klerikusok veszítsék el az egyházi védelmet, és kerüljenek állami bíróság elé, mivel ő felelős az ország belső rendjéért és békéjéért. Tamás viszont ebben az igényben az Egyház szabadsága ellen irányuló újabb támadást látott.

A püspökök az 1163 októberében tartott westminsteri zsinaton zárt frontot alkottak Tamással, és visszautasították a király követelését. Amikor a király föltette a püspököknek a kérdést, hogy hajlandók-e tiszteletben tartani a királyi szokásjogot, azt válaszolták, hogy igen, hajlandók erre, amennyiben ezt egyházi hivataluk lehetővé teszi. E válasszal a király nem elégedett meg, és másnap reggel dúlva-fúlva elhagyta Londont. A püspökök közül többen megrémültek, és elindultak a király után, hogy kiengeszteljék, s Tamás mellett csak néhány személy maradt Londonban.

Lisieux-i Arnulf, aki csak színleg volt Tamás barátja, azt tanácsolta a királynak, hívjon össze néhány püspököt, és azok testületileg forduljanak szembe Tamás érsekkel. Három püspök erre hajlandónak is mutatkozott: a chichesteri Hilarius, a yorki Rogerius és természetesen a londoni Foliot.

A következő tizenkét hónap nagyon keserves volt Tamás számára, mert elbizonytalanodott, hogy mit is kellene tennie. Püspöktársai és a tájékozatlan pápa -- aki egy nagyon ravasz beszédű ciszterci apátot küldött hozzá -- arról akarták meggyőzni, hogy hajoljon meg a király akarata előtt. De amikor Tamás úgy hitte, hogy ha aláveti magát, abból kiengesztelődés születik, csalódnia kellett, mert Henrik most azt kezdte követelni, hogy e meghajlásnak éppen olyan nyilvánosság előtt kell megtörténnie, mint az engedetlenség történt, ezért a király Clarendonba zsinatot hívott össze.

Ezen a zsinaton nyílt ellentét mutatkozott az érsek és a püspökök között. Ők ugyanis egyenként és titokban nyilatkoztak a királynak, és meghajoltak előtte. Tamás előtt azonban tiltakoztak a királyi igény ellen, s miközben Tamás meghajolt és a püspököket is meghajlásra szólította föl, szembeszegültek vele. Henrik pedig egy lépéssel tovább ment: azt akarta, hogy a szokásjogot foglalják írásba, azt az érsek írja alá és pecsétjével erősítse meg. Tamásnak végre látnia kellett, milyen hiábavaló volt minden érvelés, amellyel meg akarták őt győzni, hogy engedjen. Most véglegesen megtagadta a király kérésének teljesítését, és nem írta alá az okmányt, amely a Clarendoni Konstitúciók néven vált ismertté a történelemben, mert úgy látta, hogy lényeges területeken nyirbálná meg az Egyház szabadságjogait.

Henrik ekkor azzal a szándékkal, hogy végleg leszámol Tamással, levelet írt a pápának, amelyben kérte a Konstitúciók jóváhagyását, és azt, hogy a yorki püspök, Rogerius legyen a pápai legátus. III. Sándor a Konstitúciók jóváhagyását megtagadta. Rogeriust kinevezte ugyan pápai legátusnak, de jogkörét olyan szűkre szabta, hogy azzal a király valójában nem nyert semmit. A pápa Tamásnak is írt egy levelet, amelyben állhatatosságra buzdítja, és biztatja, hogy kezdjen újra misézni -- Tamás érsek ugyanis lelkiismereti indokok alapján hosszabb ideje nem merte bemutatni a szentmisét. Ekkor világossá vált, hogy helyesen döntött, amikor elutasította a Konstitúciókat, és megkísérelte -- sikertelenül -- kideríteni, hogy a püspökök közül ki volna az, aki melléje áll az ellenállásban. A franciaországi Sens-ben tartózkodó pápát két ízben is megpróbálta követ útján elérni.

A következő év őszén, 1164 októberében Henrik Northamptonba, zsinat elé idézte Tamás érseket, s azzal a váddal, hogy semmibe vette a király intézkedéseit, elítélték, ezenkívül a király gazdasági szankciókat is életbe léptetett ellene. Azzal azonban, hogy szegénnyé tette, nyilvánvalóan nem volt megelégedve. Foliot emlékeztette az érseket egyszerű származására, arra, hogy mindenét a királynak köszönheti, és nyíltan fölszólította, hogy mondjon le az érsekségről.

Tamás betegen, teljesen magára hagyva, püspökeitől megfosztva hallgatta a király fenyegetését, hogy megkínoztatja és börtönbe fogja záratni. A gyóntatójához fordult tanácsért. A mertoni prior, Róbert azt tanácsolta neki, hogy hagyatkozzék Istenre, és engedje, hogy tovább vezessék a megkezdett úton. Ami történni fog, az nem az ő személyes dolga, hanem Isten ügye, aki övéit soha nem hagyja el. Nyilvánvalóan könnyű lenne megnyernie a király tetszését, de ő, aki kezdettől fogva semmibe vette ezeket az emberi szempontokat, tartson ki állhatatosan. Tamás úgy határozott tehát, hogy nem várja meg a másnapi ítélethirdetést, és azt is megtiltotta, hogy püspökei részt vegyenek a másnapi tárgyaláson. Késő éjszaka, álruhában elhagyta Northamptont, és két héttel később kikötött Franciaországban.

Elment Sens-be a pápához. Nem nyújtotta be lemondását, ahogy püspöktársai a király fenyegetésére ajánlották neki, mert nem akart precedenst, azaz későbbi hivatkozási alapot teremteni. Mivel azonban kinevezésének körülményei és személyes alkalmatlanságának érzése nyugtalanította és szorongatta, visszaadta a pápa kezébe érseki hivatalát. III. Sándor pápa megtartotta őt a szolgálatában, először azonban elküldte Pontignybe, hogy az ottani ciszterci apátságban tanulja meg a szegény és egyszerű életet, hogy később ,,a szegények vigasza'' lehessen.

A következő hat esztendőt Tamás számkivetésben töltötte. Vezekelt, tanult, imádkozott a szerzetesekkel együtt, és intézte azokat az ügyeket, amelyeket a pápa rábízott. Henrik azonban, akihez még mindig vonzódott, három levelét válasz nélkül hagyta.

Több hiábavaló kísérlet után 1170 júliusában megtörtént a látszólagos kiengesztelődés az érsek és a király között. Tamás boldogan írt hazatérése után a pápának a király barátságos viselkedéséről. Henrik azonban megtagadta tőle a békecsókot. Ezzel Tamás számára nyilvánvaló lett, hogy Angliába való visszatérése valójában keresztútjának végső szakasza, mert meg kell halnia. A francia király, VII. Lajos kérte is, hogy ne hagyja el Franciaországot. Tamás pedig visszatérve -- kívülről szemlélve -- még egy oktalanságot követett el: két levelet készített, s az egyikkel fölfüggesztette a yorki érseket, a másikkal ismét kiközösítette Foliot és Jocelin püspököket. Az érintettek panasza hallatára Henrik dührohamot kapott, és egyik mondatát négy lovag úgy értelmezte, hogy Tamást el kell távolítani az útból. Azonnal elmentek és székesegyházában meggyilkolták az érseket.

Tamás elkerülhette volna az erőszakos halált, de nagyon félt attól, hogy ezzel mások szenvedésének oka lesz. Isten akaratát fölismerte, és teljesen átadta magát ennek. Ez tűnik ki szavaiból, amelyekkel visszatartotta a szerzeteseket, akik el akarták torlaszolni a székesegyház kapuját: ,,Mi azért jöttünk, hogy szenvedjünk, és nem azért, hogy harcoljunk. Ellenségünket inkább a szenvedéssel, mint a harccal fogjuk legyőzni''. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Kész vagyok meghalni Jézus nevéért és az Egyház védelméért.''

1173-ban, három évvel a halála után avatták szentté, és ünnepe december 29-i dátummal hamarosan általánossá vált a nyugati egyházban.

Istenünk, ki Szent Tamás püspöködnek és vértanúdnak megadtad, hogy az igazságért életét áldozhatta, kérünk, közbenjárására add meg nekünk, hogy ezen a földön Krisztusért elveszítsük és az égben megtalálhassuk életünket!

APRÓSZENTEK

+Betlehem Kr. e. 7--6.

Azok a gyermekek viselik ezt a kedves nevet, akiket Jézus, a prófétai ígéreteket beteljesítő Messiás király miatt öletett meg Heródes, azt gondolván, hogy így megmentheti királyságát, és dinasztiát alapíthat a zsidók országában.

A rómaiak Kr. e. 43-ban ültették a fejedelmi székbe az idegen, idúmeus származású Heródest, akinek a történelem a Nagy jelzőt ajándékozta. Mi elismerő megbecsülést hallunk e jelzőben, a kortársak számára azonban csak annyit jelentett, hogy „az idősebb” Heródes. Akik ismerték, meglehetősen rossz véleménnyel voltak róla, mert ravaszsággal, vesztegetésekkel, szónoki ügyességgel és erőszakkal szerezte hatalmát. Mindezek következtében Kr. e. 40-ben a rómaiak kegyéből királyi címet kapott, de azt mondták róla, hogy „úgy került trónra, mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya”. S ez a vélemény nem a rosszindulat szülötte volt!

Heródesnek élete folyamán nagy sikerei voltak: az országot fölvirágoztatta, birodalma majdnem olyan nagy volt, mint Dávid országa. Sokat építkezett, de családi élete boldogtalan volt. Tíz felesége volt egymás után, s az utolsó, a zsidó fejedelmi házból származó Hasmoneus Mariammé miatt vesztette el nagyságát. Mariammét ugyanis szerette a király, ő pedig szíve mélyén megvetette urát. Heródes szerelme is kétes értékű volt, mert abban nem akadályozta meg, hogy sógorát, Arisztobuloszt, aki pedig főpap volt, egész fiatalon megölesse. Sőt, amikor Mariammét, aki három fiúval és két leánnyal ajándékozta meg, hűtlenséggel vádolták, tétovázás nélkül bíróság elé állította és kivégeztette. E gyilkosság után Heródes összeomlott: gyanakvó, szeszélyes, ingerlékeny és meggondolatlan lett. Újabb vádaskodások miatt elfogatta és megölette Mariammé anyját, majd két tulajdon fiát is.

E rémtettek mind Kr. e. 7-ben történtek, abban az évben, amikor Betlehemben megszületett a Gyermek, a megígért Király. De Heródes még tovább tetézte kegyetlenségeit: alattvalóinak ugyanebben az évben hűségesküt kellett tenniük a császárra, Augustusra. A farizeusok megtagadták az esküt, ezért Heródes hatezer férfit feszíttetett keresztre Jeruzsálemben. Josephus Flavius úgy tudja, hogy vérengzésének főként az volt az oka, hogy néhányan ezek közül a Messiás eljöveteléről jövendöltek.

Az egész országot a gyász és rettegés bénította még -- a félelem, mint gyászlepel borított el mindent, a király emberei pedig éberen lestek minden gyanús szóra vagy jelre --, amikor megjelentek Jeruzsálemben a napkeleti bölcsek, és föltették a kérdést: „Hol van a zsidók újszülött királya?” Szent Máté, aki Jézus gyermeksége történetének ezt a részét ránk hagyta, meg is jegyezte: „Heródes megrettent, és vele együtt egész Jeruzsálem.”

November lehetett, amikor a bölcsek Jeruzsálembe értek, és keresték az újszülött királyt. Föltették a kérdést a hatalomféltéstől eszelőssé vált öreg Heródesnek (ekkor 67. éve körül járhatott), aki azonnal összehívta a főpapokat és a nép írástudóit, és nekik szögezte a kérdést: „Hol kell születnie a Messiásnak?” Azok azt válaszolták, hogy a júdeai Betlehemben, mert így jövendölte Mikeás próféta. Ennek hallatára Heródes titkon hívatta a bölcseket, pontosan kikérdezte őket, hogy mikor látták meg a csillagot, melynek nyomán országába jöttek, aztán elküldte őket Betlehembe: „Menjetek, szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől. Ha megtaláltátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki!” (Mt 2,2--8).

A bölcsek meghallgatták a királyt, útnak indultak, és íme, a csillag elvezette őket a betlehemi barlanghoz, melyben a Szent Család élt. Megtalálván a keresett Gyermeket, leborultak előtte, hódoltak a Király előtt, és átadták neki ajándékaikat: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel pedig álmukban intést kaptak, hogy vissza ne térjenek Jeruzsálembe, más utat választottak a hazatérésre.

Alighogy a bölcsek elhagyták Betlehemet, Józsefnek álmában megjelent egy angyal, és isteni figyelmeztetést hozott: „Kelj föl! Fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, és meg akarja ölni!” József, aki mindig oly engedelmes volt Isten akarata iránt, még az éjszaka fogta a Gyermeket, és Máriával együtt elindult Egyiptom felé. Betlehem nem volt falakkal körülvett város, ezért a Szent Család a hajnali szürkületben észrevétlenül elhagyhatta lakóhelyét. Elindultak, hogy Heródes halála után majd beteljesedjék a próféta szava: „Egyiptomból hívtam az én fiamat”.

„Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant, s Betlehemben és környékén minden fiúgyermeket megöletett két éves korig, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően” (Mt 2,13--16). A bölcsek csillaga ugyanis ekkor már második éve ragyogott az égen. Ez indította Heródest arra, hogy a két év alatti fiúkat ölesse meg, mert biztosra vette, hogy az áldozatok között ott lesz az új király is. Egy korabeli esszénus forrás ezeket mondja: „Akkor egy kegyetlen király következett, egy vakmerő és istentelen ember. Ölte az embereket és a gyermekeket, és rettenetes félelem vett miatta erőt az egész országon. Olyan vérengzés történt az ő nevében, mint amilyen Egyiptom földjén történt.” A szerző a kivonulásra, az egyiptomi elsőszülött gyermekek halálára emlékezve beszél a betlehemi gyermekek meggyilkolásáról.

Hányan lehettek ezek az ártatlan megölt kisdedek? Heródes nem készíttetett jegyzőkönyvet, és számukat a helyi hagyomány sem őrizte meg, bármilyen lényegesnek tartja a mai tudomány ezt az adatot. Becslésekbe sem nagyon bocsátkozhatunk, mert ahhoz ismerni kellene Betlehem akkori népességének számát. A tudósok azonban úgy vélik, hogy mintegy 20--30 gyermekről lehetett szó.

A helyi hagyomány szerint az Aprószentek sírja a bazilika alatt van, amelyet Nagy Konstantin építtetett Jézus születésének barlangja fölé, és akis sírok nem messze ettől a barlangtól egy sziklasírban voltak. 1347-ben Poggibonsiból egy Miklós nevű barát járt a Szentföldön, és följegyezte, hogy a születés barlangjától kelet felé „van egy másik barlang, amely szűk, kereszt formájú barlangban folytatódik. Ott vannak eltemetve az Aprószentek. A sírokat egész szorosan egymás mellé vágták a sziklába, mint a lovak abrakos jászolát”. A sírbarlangot a 15. század folyamán befalazták, s nem is tudtak róla sokáig. 1962-ben vették észre elfalazott bejáratát, s amikor kibontották, fölfedezték a görögkereszt alaprajzú sírbarlangot. A kereszt három szárának végében, kb. 1 méter magasságban ívelt nyílás alatt 4, 5, 4 mélyedést vettek észre. Ezek azok az abrakosjászolszerű gyermeksírok.

Az Egyház vértanúként tiszteli ezeket az apró szenteket, akik szóval még nem tudtak vallomást tenni Krisztusról, a vérük hullásával azonban tanúsították, hogy Ő az, akiről a próféták jövendöltek, a Király, aki vasvesszővel fogja kormányozni a népeket.

Ünnepüket a keleti egyház december 29-én, a római egyház a 4. század óta december 28-án, a Karácsony közvetlen közelében üli.

Istenünk, a te Szent Fiad eljövetelét az Aprószentek nem szavukkal, hanem halálukkal hirdették; kérünk, segíts minket, hogy a hitet, amit nyelvünkkel vallunk, a tetteink is hirdessék!

SZENT JÁNOS APOSTOL ÉS EVANGÉLISTA

Az Úr tanítványai köréből János kiemelkedő személyiség: Péter után ő a legfontosabb az apostolkollégiumban. Az apostolok közül csak Szent Pál fogható hozzá fogékonyság és a teológiai gondolkodás mélysége tekintetében.

A négy evangélista közül az ő szimbóluma a sas, melynek szárnyalása, magas röpte és napra figyelő tekintete jól kifejezi János sajátságait. A negyedik evangéliumban csak úgy szerepel, mint „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel.

A szentírásmagyarázókat sokáig foglalkoztatta a kifejezés: „a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Kétségtelen, hogy János Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében. Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek kiváltságos pillanatokban: a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák hegyén a vérrel verítékezéskor. De még e három közül is János áll a legközelebb az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán nem Péter, nem is Jakab, hanem ő hajthatta a fejét Jézus keblére. És húsvét vasárnapjának reggelén, amikor Mária Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt, látni a mondottakat, s ő, a fiatalabb ért oda elsőnek.

És János valóban fiatal volt, ha meggondoljuk, hogy az evangéliumot 90--100 között írja, Krisztus nyilvános működése pedig 28--30 közé esett. Így János volt az apostolkollégiumban a Benjamin, akit az Úr a legjobban szeretett.

Élete utolsó időszakáról sajnos keveset beszélnek a hiteles történeti források. Sőt, e forrásokban megjelenik egy János nevű presbiter alakja, akiről nem lehet biztonsággal megállapítani, hogy azonos-e az apostollal, vagy másvalakiről van-e szó. A hagyomány azonban azt mondja, hogy János Efezusban munkálkodott, és igen magas korban halt meg. Az evangéliuma utolsó részéből is erre lehet következtetni (21,22 skk.).

Abból azonban, hogy ő volt a „kicsi”, s hogy az Úr annyira szerette, nem szabad a kényeztetés felé szabadjára engedni a képzeletünket. Már akkor kemény munkásélet állt mögötte, amikor Jézus hívó szava hangzik feléje, hiszen halász volt a testvérével, Jakabbal együtt. A szülői házban, Zebedeus és Szalóme házában sem a puha kényelem uralkodott. Ugyanazt a nem is veszélytelen foglalkozást űzte napról napra, mint a másik testvérpár, Simon és András. Az evangélium elején pedig kiderül, hogy János már talált is magának egy szigorú mestert, és csatlakozott Keresztelő Jánoshoz, annyira szíven találta a mennyek országa közeledtét hirdető prófétai szó.

Nem sokkal később az Üdvözítő maga is kinyilvánította, hogy Jánost nem puhafából faragták: a bátyjával, Jakabbal együtt a „mennydörgés fiainak” nevezi őket (Mk 3,17). Ez a név jelzi, hogy nagyon is a cselekvés emberei voltak mindketten, s olykor dühös türelmetlenséggel ki is törtek. „Mester -- jelentette az egyik napon János az Úrnak --, láttunk valakit, aki a nevedben ördögöt űzött, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk!” (Mk 9,37). Vagy-vagy: ilyen radikálisan érti János a tanítványok jogait és kötelességeit.

Egy másik eset még jellemzőbb. Jézus tanítványaival együtt a szamaritánusok egyik falujához közeledett. A falubeliek, amikor látták, hogy Jeruzsálem felé tartó zarándokok, nem adtak nekik szállást. Akkor Zebedeus két fia megszólalt: „Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az istennyilát, hadd pusztítsa el őket!” (Lk 9,54). Mindjárt ott helyben Isten büntető ítéletével akarja megtorolni a Mester irányában megmutatkozó ellenséges magatartást.

Azon sem csodálkozhatunk, hogy egy szép napon éppen ez a két tanítvány áll oda Jézus elé, hogy személyes várakozásuk és reményük beteljesedését kérjék tőle. A vágyuk pedig az, hogy Jézus intézze úgy, hogy egyikük a balján, másikuk a jobbján kapjon helyet dicsősége országában (Mk 10,30--37). De a megdicsőüléshez az út a szenvedésen át vezet, ezért a Messiásnak vissza kell utasítania a tanítványok kérését, akik még mindig a nép körében élő, harcos Messiás várásában gondolkodnak. A válasz most is a mennydörgés fiaira jellemző buzgóság: a szívükben égő szeretet meggondolatlanságával, nem számolva a következményekkel, föltétel nélkül hajlandónak mutatkoznak arra, hogy igyanak az Úr kelyhéből, a szenvedések kelyhéből, és részt vállaljanak a keresztségben, melyet Krisztus magára vesz (Mk 10,38--40).

Krisztus a maga Messiás voltának kinyilatkoztatását a kereszt felé vezető úton nyilvánította ki. A készség pedig, amelyet János mutatott, nem volt üres szólam. Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát az evangélium akkor szolgáltatja, amikor elmondja, hogy a szeretett tanítvány követte Mesterét végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta a szót: „Asszony, íme a te fiad!... Íme, a te anyád!” (19,26).

Krisztus megváltó halála és föltámadása a mennydörgés fiainak temperamentumos tettrekészségét is megkeresztelte és megtisztította. Ettől kezdve János minden erejével és képességével a megfeszített, de megdicsőült Messiás örömhírét hirdeti.

Szent Pál oszlopnak nevezi Jánost Péterrel és Jakabbal együtt, amikor arról beszél, hogy ők hárman a kéznyújtásukkal fejezték ki egyetértésüket a pogányok közötti evangelizációval, és hitelesítették a Pál által hirdetett evangéliumot (Gal 2,9).

A Tizenkettő közül Péteren kívül csak Jánost említi név szerint Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben: „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre!” -- így válaszolt Péter, Jánossal együtt bátran a főtanácsnak arra a parancsára, hogy többé nem beszélhetnek Jézusról (3,1--11; 4,13--22; 8,14--25).

Mindarról, amit látott és hallott, János akkor sem hallgatott, amikor kitört a zsidó--római háború, és Jeruzsálem, valamint a templom pusztulása megpecsételte Izrael sorsát (Kr. u. 70). Annyi bizonyos, hogy mindaddig, amíg Szent Pál Efezusban működött, János nem járt ott (54--57 között). Annak azonban semmi nem szól ellene, hogy a zsidó háború kitörésekor János sok más kereszténnyel együtt elhagyta Palesztinát, és az akkori világ egyik nagyvárosában, Efezusban telepedett meg, ahogy ezt a hagyomány mondja.

Ünnepét a nyugati egyházban a 6. század óta, december 27-én ülik.

Igaz, hogy Szent János apostol életének megismeréséhez a legfontosabb forrás az általa írott evangélium, de ezen kívül is őriz a hagyomány epizódokat az életéből.

A Szűzanya halála és mennybevitele után János Efezusba költözött, és atyja lett ennek a nagy kikötővárosnak, ahol Pál apostol és annak tanítványa, Timóteus működött. Ebben a városban találkozott János a császár keresztényüldöző gépezetével.

Az öreg apostolt is elfogták, és a bírói ítélet alapján Rómába vitték Domitianus császár elé. Rómában halálos ítéletet hoztak ellene, s a kivégzés módjául azt határozták, hogy egy forró olajjal teli üstbe kell dobni. A Porta Latina mellett tehát fölfűtötték az üstöt és beledobták az apostolt, de János, aki a tanítványok közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből. Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki, Pathmosz szigetre száműzték.

E szigeten, egy viharos éjszakán, amikor a tenger dübörögve és tajtékozva ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához. Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt, a látottakat pedig kővel jegyezte föl a sziklafalba. Mikor később végre egy halász hozott neki írószerszámokat, akkor pergamentekercsre írta a látomásait, és elküldte a kisázsiai egyházaknak. Így beszéli el a hagyomány a Jelenések Könyvének születését.

Amikor Domitianus császár meghalt, János visszatérhetett Efezusba. A városba érve épp egy Drusiant nevű asszonyt temettek, aki életében nagyon sok jót tett, ezért sokan siratták. Életében sokszor mondogatta, hogy úgy szeretné megérni az apostol visszatérését. János megkérte a halottvivőket, hogy álljanak meg, tegyék le a hordágyat és bontsák ki pólyáiból a halottat. Ezután Jézus nevében parancsolt neki, hogy keljen föl, és Drusiant úgy ébredt, mintha mély álmából térne magához.

Egyszer odament Jánoshoz egy pogány pap, és így szólt hozzá: „Ha azt akarod, hogy higgyek a te Istenedben, adj nekem jelet az ő erejéről. Kínálok neked egy próbát: mérget készítek, ha megiszod és nem esik bajod, akkor a te Istened az én Istenem is lesz!” Az apostol tétovázás nélkül beleegyezett. Akkor a pap odavitetett két halálra ítélt gyilkost. Először azoknak nyújtotta a méregpoharat, hogy lássák, János valóban mérget iszik. Előbb az egyik, majd a másik halálraítélt itta ki a kelyhet és esett össze holtan. Ezután János vette át a poharat minden félelem nélkül, keresztet vetett, és kiitta. A körülállók lélegzetüket visszafojtva nézték, mikor rogyik össze... a méreg azonban hatástalan maradt. Ez a pogány papot megdöbbentette, de még nem tért meg, hanem azt mondta: „Még mindig kételkedem a te Urad hatalmában. De ha ezt a két halottat is vissza tudod hívni az életbe, akkor megtagadom isteneimet, és megkeresztelkedem!” Akkor János levette a köpenyét, és fölszólította a papot, hogy takarja be vele a halottakat, ő pedig térdre borult és imádkozott. Imádságát befejezve szólt, hogy vegyék le a köpenyt az emberekről. Levették, és azok talpra álltak! Akkor a pap megtért és megkeresztelkedett.

A hagyomány azt is elbeszéli, hogy János egy alkalommal megtérített egy vadóc ifjút, és nevelését egy presbiterre bízta. Az ifjú azonban hamarosan föllázadt, otthagyta védnökét és rablók közé állt. János nem sokkal ezután keresni kezdte a presbiternél, akire eleven kincs gyanánt rábízta, s annak szomorúan meg kellett vallania, hogy a kincs elveszett. János megdorgálta hanyagságáért, majd lóra pattant és a hegyek közé vágtatott, hogy megkeresse elveszett gyermekét. Rablók közé került, akik a vezérük elé vitték. Mikor a vezér meglátta Jánost, szégyenében futni kezdett előle, mert ő volt a keresett ifjú. János azonban, az ősz öreg, utána futott, és kiáltozott neki: „Fiam, miért menekülsz atyád elől, aki öreg is, fegyvertelen is? Ne félj! Nekem rólad is számot kell adnom Krisztus előtt. Térj meg, édes fiam, mert Isten küldött hozzád!” Ez szíven találta az elvadult embert, és bánattal a szívében visszajött. János a kiengesztelődés csókjával fogadta, sőt később püspökké is szentelte.

Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, nevetett rajta, és így szólt a társához: „Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!” János akkor odafordult hozzá: „Mit viszel a kezedben, fiam?” „Egy íjat.” „És mit művelsz vele?” -- hangzott az újabb kérdés. „Madarakra és vadakra vadászom vele!” -- mondta a tanítvány. „Hogyan csinálod?” -- kérdezte János. Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában. Az apostol akkor így tanította: „Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.”

Mikor már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette: „Gyermekeim, szeressétek egymást!” Aki ezt teszi -- biztosította tanítványait --, megtette, amit tennie kellett.

Halála közeledtével az oltár mellett ásatta meg a sírját. Leszállt a sírgödörbe, imádságra tárta a karját. Ekkor vakító fény villant, s mire a körülállók újra láthattak, a szent teste eltűnt a szemek elől.

Istenünk, ki Szent János apostol által föltártad előttünk Igéd titkait, kérünk, add, hogy amit ő oly nagyszerűen megírt, azt értelmünk kellő fölkészültségével fogadjuk be!

SZENT ISTVÁN DIÁKONUS

+Jeruzsálem

István diákonus vértanúságát Szent Lukács örökítette meg az Egyház számára az Apostolok Cselekedeteiben (6,1--8,2). E két fejezetben Lukács nem annyira a vértanúságot hangsúlyozta, mint inkább azt az üdvtörténeti fordulatot, amelynek dátuma István halálának napja: a fiatal Egyház Jeruzsálemből szétszóródik „Júdeába és Szamariába”, majd a pogányok közé is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed az Evangélium.

István a hét diákonus egyike, akiket az apostolok azért választottak, mert feszültség támadt a görög nyelvű és hellén kultúrájú, valamint a jeruzsálemi hívek között. A görögök úgy érezték, hogy az ő özvegyeiket elhanyagolják az alamizsnaosztásnál. Az apostolok ezért úgy határoztak, hogy megbíznak hét hellén férfit az asztal szolgálatával, s ők az imádságnak és az ige szolgálatának élnek. E férfiak a hellén keresztények tekintélyes képviselői lehettek, s emellett igazi apostolok, akiket nem lehet ugyan együtt említeni a Tizenkettővel, de teljes bátorsággal hirdették az Evangéliumot, és magukkal vitték egész Júdeába.

A hét diákonus közül Lukács kiemeli Istvánt, „ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit” mint igazi keresztényt. Isten nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a másik hatot, ezért művelt csodákat és jeleket a nép körében. Emellett a bölcsesség ajándékából is bőségesebben részesült, ennek köszönhetően hirdette oly nagy erővel Isten igéjét:

„István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és asiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.”

Az elbeszélésben Istvánt nemcsak bölcs és Szentlélekkel eltelt tanúnak, átütő erővel érvelő szónoknak láthatjuk, hanem látnoknak is, akinek arca fölragyog, mint egy angyalé, és arra is méltónak találtatott, hogy Isten dicsőséges jobbján meglássa az Emberfiát.

Lukácsnak azonban nem az a célja, hogy elmélkedés tárgyául állítsa elénk a szent diákonus alakját, hanem az Egyház története szempontjából látja fontosnak István szerepét, mert az ő halála vezeti be az Egyház elszakadását a Templomtól és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében világosan láthatóvá válik a lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül lejátszódott. Nem véletlenül válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá Mesteréhez. Minden égi ajándékot a szolgálatra kapott István, aki a szó eredeti értelmében, teljes egészében szolga, „diákonus” volt.

Miként Jézust, Istvánt is a főtanács elé állították, és ez a jogi hatóság folytatta le a pert. Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint Jézus ellen: „Embereket fogadtak föl, hogy állítsák: ťHallottuk, hogy káromló szavakkal illette Mózest és az Istent!Ť Fölizgatták a népet, a papokat és az írástudókat, úgyhogy rárontottak, megragadták, és a főtanács elé hurcolták. Ott hamis tanúkat szólaltattak meg, akik állították: ťEz az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél!Ť” (ApCsel 6,11--13).

Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete: „Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok” (Lk 12,11--12). Ezért tudja István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet, amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja Isten csodatetteit és a nép ellenkezését, mert „atyáink szívük mélyén visszavágytak Egyiptomba” (7,39). István a maga prófétai látásával látja, hogy a történelem vonalai egy pontban találkoztak: Isten elküldi egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre feszítették őt. És ekkor a történelem vonalai ismét tágulni kezdenek a jövő felé: Isten már nincs a Templomhoz és az „az ő népéhez” kötve. Az örömhír most terjedni kezd a pogányok felé: „A Magasságbeli nem lakik emberi kéz emelte hajlékban, ahogy a próféta is mondja: ťAz ég az én trónusom, s a föld lábam alatt a zsámoly.Ť Milyen házat építhettek nekem -- mondja az Úr --, hol lehetne a pihenőhelyem? Hát nem az én kezem alkotott mindent? Ti vastagnyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megöltétek azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg!” (7,48--53).

A vádlott védőbeszéde súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, azért vicsorították rá a fogukat. István azonban kimondta az ítéletet: „Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott áll az Isten jobbján!” Igen, a Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a saját szava szerint megtagadja azokat, akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az örömhír, s akik most köveket ragadnak, hogy Istvánt elhallgattassák, a végső ítélet előtt állnak.

István a halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. De a mennyei Bíró, aki ellenségei ellenére ment föl a mennybe, állja a szavát, és megvallja azokat, akik megvallják őt. Az igaz tanú, aki Mesteréhez annyira hasonlóan hal meg, nem hiába kiáltja: „Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!” (7,59).

István annyira diákonus, annyira jó értelemben szolga volt, hogy Lukács a vértanúsága történetét is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába állíthatta. És ez minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a szolgálatuk mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és az üdvtörténet javára végeznek. Maga Jézus is így fogta föl életét: „...az Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja az életét” (Mk 10,45). Az igazi tanítványok, a szentek, ebben követik Krisztust, aki erre hívja őket.

István diákonus ünnepét a legrégibb liturgikus források december 26- ra teszik.

Képzeljük magunk elé a történteket, ahogyan Szent Lukács leírta, s ahogy Karácsony másnapján hallani szoktuk a szentmisében.

István a főtanács előtt először halkan, az igaza tudatában lévő ember nyugalmával beszél, ám egyszer csak villámot vet a tekintete, és mint a vihar, úgy csap le a főtanács tagjaira.

Szavaitól zűrzavar támad: a főtanács tagjai fölugrálnak a helyükről, és dühük jeléül a fogukat vicsorítják feléje. Amikor István elmondja látomását, tovább nem fékezik magukat: a főpap megszaggatja a ruháját, a többiek ordítva befogják a fülüket, hogy ne hallják a „káromlást”. Ezzel a pernek vége is szakadt, hiszen a hallott káromlás után nem volt szükség többé tanúkra. A káromlás büntetése a megkövezés volt. A főpap talán még megkísérelte, hogy a formaság kedvéért ítéletet hirdessen, de az általános kavarodásban erre már senki nem figyelt oda. Mintha eszüket vesztették volna az emberek, rárohantak Istvánra, és hangos kiabálás közepette tuszkolták vonszolták ki a teremből, ki a városon kívülre, hogy ott haljon meg. Vitték végig Jeruzsálem utcáin a Damaszkuszi-kapu felé, hogy ott hajtsák végre a megkövezést.

„De hát mi rosszat tett?” -- kérdezgették néhányan félénken, akik látták Istvánt a fékevesztett tömeg gyűrűjében. A tömeg azonban nem gondolkodott, csak ordított és tolongott az áldozat körül. Elérvén a kapuhoz, gúnyos kiáltások közepette kitaszították, hogy fusson az életért, ha tud. István azonban nem fut el a kövek elől. Hanem amikor hullani kezdtek rá a kövek, ő térden állva így könyörgött: „Uram, ne ródd föl nekik ezt bűnül!” -- és e szavakkal elszenderült.

Saul pedig, aki ezeknek tanúja volt, és a megkövezők az ő lába elé tették le a ruhájukat, ugyanezen a kapun át indult el egy héttel később Damaszkuszba. Akkor, ismét elhaladva a hely mellett, a szíve valószínűleg gyorsabban kezdett verni, hiszen hallotta István utolsó imádságát. Önkéntelenül is a szeme elé kapta a kezét, majd lova oldalába vágta sarkantyúját hiszen Damaszkusz még messze volt. Nem is sejtette, hogy még mielőtt beérne Damaszkuszba, találkozni fog Azzal, aki a vértanú diákonus helyére belőle formál apostolt, hogy az Evangélium egyre szélesebb körökben terjedjen a pogányok között.

Kérünk, Istenünk, add, hogy követhessük azt, akit tisztelünk, és megtanuljuk ellenségeinket is szeretni, mert Szent István diákonus vértanúságát ünnepeljük, aki a gyilkosaiért is tudott imádkozni!

*Sant'Angelo Lodigiano, 1850. július 15. +Chicago, 1917. december 22.

A polgárháború után az Egyesült Államok számos nemzet fiainak otthonává vált. A nem angolul beszélők bevándorlása már az Atlanti- tengerpart gyarmatosításának idejében megkezdődött, a bevándorlók azonban többségükben Észak-Európából érkeztek. 1880-tól elsősorban a dél- és közép-európaiak áramlottak be. Ez a helyzet az USA katolikus egyházára is súlyos feladatokat rótt. Mivel ezek az új bevándorlók rendszerint csak alig, vagy egyáltalán nem tudtak angolul, saját anyanyelvükön kellett őket oktatni és gondozni. Az angolul beszélő többség nem törődve azzal, hogy legnagyobb részük hihetetlenül szegény, megvetette és kizsákmányolta őket.

A bevándorlók között talán az olaszok sorsa volt a legrosszabb. A németekkel szemben például szervezetlen csoportokban telepedtek le. Olasz papok és szerzetesek nem kísérték őket. Azért mentek Amerikába, hogy kiszabaduljanak abból a szegénységből és zűrzavarból, amelyben otthon Szicíliában, Nápolyban vagy Calabriában éltek; a nagyvárosok nyomornegyedeiben telepedtek le, ahol csak a legalacsonyabb rendű és a legrosszabbul fizetett munkákhoz juthattak hozzá. Soknak közülük nem is volt szándékában, hogy örökre ott maradjon. Nem akartak mást, csupán egy pár dollárt keresni, hogy kifizethessék adósságaikat, régi hazájukban egy darabka földet vásárolhassanak, és oda húzódhassanak vissza. Elég gyakran azonban még ebben a reménységükben is keservesen csalódtak.

Úgy tűnt, hogy még az Egyház is elhagyta őket. A püspökök jórészt ír születésűek voltak, és azon fáradoztak, hogy bebizonyítsák: a katolikusok is lehetnek jó, angol nyelvű amerikaiak; ezért ezek az újonnan érkezett idegenek kínosan érintették őket.

Hogy ebben a súlyos helyzetben segítséget nyújtson, 1889-ben Francesca Cabrini olasz nővérek egy kis csoportjával New York Citybe érkezett. XIII. Leó pápa (1878--1903) küldte őket.

Franciska egy tehetős lombard parasztcsalád leánya volt. Apját, Agostinót a faluban csak „nagy keresztény”-nek hívták. Tizenkét idősebb testvére közül csak néhányan maradtak életben, s őt magát is, mert koraszülött volt, mindjárt a születése után megkeresztelték. A család légköre mély keresztény áhítattal és felebaráti szeretettel átitatott volt.

Franciska kisgyermekkora óta arról álmodott, hogy távoli országok hithirdetője lesz. Ez a kívánság nem puszta kalandvágyból fakadt. Eredetileg Kínába kívánkozott, mivel azonban nem mehetett a Távol- Keletre, hosszú ideig úgy látszott, hogy egyáltalán nincs is szerzetesi hivatása. Ebben az időben Olaszországban még nem volt női missziós kongregáció. Gyenge egészsége miatt a meglevő szerzetek kétszer is elutasították felvételi kérelmét. Tanulni kezdett, és megszerezte a néptanítói oklevelet. Úgy látszott, hogy tanítónő lesz egy faluban, amikor egyszer csak teljesen szokatlan módon mégis megbizonyosodott hivatásáról.

Antonia Tondini asszony és Teresa Galza 1857-ben Lodi egyházmegyéjének támogatásával Codogno városkában lányárvaházat nyitott. A két nő azonban alkalmatlannak bizonyult az árvaház vezetésére: elhanyagolták feladataikat és szüntelenül perlekedtek. A püspök, hogy felelősségük tudatára ébressze őket, megengedte, hogy fogadalmat tegyenek és szerzetesruhát öltsenek. Mivel magatartásukon nem változtattak és csak szégyent hoztak a szerzetes névre, Gelmini püspök és monsignore Serrati, a ház lelki vezetője 1874-ben Francesca Cabrinihez fordult, hogy teremtsen rendet a zűrzavarban. Ő, mivel értett hozzá, hogy megnyerje az árva gyermekek szeretetét és ragaszkodását, csakhamar olyan sikert ért el ápolásuk és nevelésük terén, hogy heten közülük később hozzá hasonlóan szerzetesi fogadalmat tettek. Miután mindkét „alapítót” eltanácsolták a „Gondviselés házából” -- amint az intézetet nevezték --, csakhamar Cabrini anya lett a kicsi, de virágzó közösség feje. Konventet létesített Codognóban, és miután több társnőt talált a szomszédos falvakban, Milánóban megnyitott egy másik házat, ahol otthont rendezett be a tanítónő-növendékek számára.

Cabrini anyában az egészséges emberi értelem született zsenialitással és vállalkozó kedvvel párosult; ez tette lehetővé, hogy a meggondolatlanul alapított és rosszul vezetett „Gondviselés házát” új kongregációvá alakítsa. Nem feledkezett meg missziós hivatásáról sem; felismerte, hogy az intézet csupán provinciális jellegű marad, ha nem sikerül házat alapítania Rómában. 1887-ben jelent meg az Örök Városban mindenféle ajánlás vagy kapcsolat és anyagi eszközök nélkül. Állhatatossága és céltudatossága végül megnyerte ügyének Róma bíboros vikáriusának, Lucio Maria Parocchinak a támogatását, aki azzal a feladattal bízta meg, hogy ne csak egy házat alapítson a városban, hanem kettőt: egy „szabad iskolát” és egy óvodát.

Amikor a Jézus Szent Szíve missziós nővérek szabályzatát 1901-ben bemutatták XIII. Leó pápának, fellelkesült rajta, és azonnal meg is erősítette a kongregációt. Magánkihallgatása alkalmával azt tanácsolta Cabrini anyának, hogy inkább Amerikába menjen, mint Kínába. Abban az időben a piacenzai Giovanni Battista Scalabrini (1839--1905) püspök már hozzáfogott, hogy olasz papokat küldjön az USA-ba; a pápa figyelmét az olasz bevándorlók nyomorúságos helyzetére és a segítség halaszthatatlan voltára irányította. Scalabrini püspök korábban megkísérelte, hogy megnyerje Franciskát munkatársának. De Franciska csak a pápa ösztönzése után mutatott érdeklődést az iránt, ami később életének fő műve lett.

Már harminckilenc éves volt, amikor Corrigan érsek meghívására megérkezett New Yorkba. Meg kellett állapítania, hogy az érsek nem számított gyors megjelenésére, és hogy az árvaház megalapítására irányuló terve egyáltalában nem találkozott annak egyetértésével és jóakaratával. Cesnola grófnő, a Metropolitan Museum of Art igazgatójának felesége már szerzett egy házat a vállalkozás számára New York egyik előkelő negyedében, az érsek azonban attól félt, hogy a szomszédok ellenvetést tesznek majd amiatt, hogy a közelükben árvaház létesüljön rongyos olasz gyerekek számára. Afelől is aggályai voltak, hogy vajon tudja-e biztosítani az árvaház fenntartásához a szükséges pénzt. Cabrini anyának azonban végül sikerült elnyernie beleegyezését egy kísérlethez. Azzal, hogy állandóan kért Krisztus szegényei számára, társnői segítségével sikerre tudta vinni az árvaház tervét. Cabrini anya most már el tudta helyezni az árvaházat New York peremkerületében.

1892-ben pedig megalapította a Kolumbus kórházat. Valamennyi kórház, amelyet később más helyeken alapított, ugyanezt a nevet viselte.

1909-ben Cabrini anya megkapta az USA állampolgárságát. Bár fő érdeklődése az Egyesült Államokban élő olaszokra irányult, munkáját nem korlátozta csak az ő támogatásukra, hanem új alapításokat hozott létre Közép- és Dél-Amerikában, Franciaországban, Spanyolországban és Angliában is. Néhányat közülük elsősorban azzal a céllal nyitott meg, hogy utánpótlásról gondoskodjon amerikai alapításai számára. Kongregációjának fő működési területe volt az USA-ban New York, New Orleans, Chicago, Denver, Seattle és Los Angeles. A Szent Szív hithirdetőinek fő tevékenysége iskolák, árvaházak és kórházak megnyitásából állt; sok nővért állítottak a szegénygondozás munkájába is. A coloradói Denver körüli bányavidéken gyakran a bányákba is leszálltak, hogy meglátogassák és tanáccsal lássák el az ott dolgozó olaszokat. Gyakran lehetett velük találkozni a Sing-Singben, New York nagy fogházában is, ahol a halálraítélteket vigasztalták.

Élete folyamán Cabrini anya hatvanhét házat alapított, és amikor 1917. december 22-én Chicagóban meghalt, konventjeiben 1.500 volt a nővérek száma, 5.000-nél több árva gyermek állt a nővérek oltalma alatt, és több mint 100.000 beteget kezeltek kórházaiban. Halála után Svájcra és Ausztráliára is kiterjesztették a kongregáció hatáskörét. 1964-ben a nővérek száma 3.500 volt. Cabrini anyát 1938-ban boldoggá, 1946. július 7-én szentté avatták. Ő volt az első nő az USA-ban, akinek ez a megtiszteltetés osztályrészül jutott.

CANISIUS SZENT PÉTER

+Nijmegen, 1521. május 8. *Fribourg, 1597. december 21.

„Úgy tetszett végtelen jóságodnak, Szent Atya és örök Főpap, hogy bensőségesen kérleljem apostolaidat, akiket a vatikáni bazilikában tisztelnek, és akik kegyelmeddel olyan nagy csodákat műveltek: adjanak a pápa apostoli áldásának állandó hatóerőt. Nagy vigasztalást éreztem és kegyelmed jelenlétét, amelyet Te az ő közbenjárásukra nekem adtál. Ők is megáldották és jóváhagyták németországi küldetésemet, és úgy éreztem, hogy nekem, aki hozzájuk hasonlóan apostollá lettem Németország számára, jóságos pártfogásukat ígérték. Te tudod, Uram, milyen nagyon és milyen sokszor rám bíztad éppen azon a napon Németországot, amelynek állandóan gondját kell viselnem, s amelyért minden erőmet mozgósítanom kell. Vágytam Németországért élni és halni, hogy így a németek angyalával (Szent Mihállyal) együtt dolgozzam.”

Peter Kanijs ezt jegyezte be lelki naplójába 1549. szeptember 2-án. III. Pál pápa fogadta őt az Angyalvárban, aztán a Szent Péter- templomban az apostolfejedelem sírjánál az ő áldásáért imádkozott. Abban az órában világosan látta életfeladatát. És amit akkor érzett, ünnepélyes elismerésben részesült, amikor XIII. Leó pápa „Szent Bonifác után Németország második apostolának” nevezte.

Ami addig a napig történt, előkészület volt. Kanijs Péter ugyanazon a napon született, amelyen Wormsban kimondták Lutherre a birodalmi átkot. Tekintélyes nimwegeni patrícius családból származott. A város akkor a gelderni hercegséghez és egyben a Német Birodalomhoz tartozott. Az ifjú Kanijs atyja akarata ellenére a teológiai tanulmányokat választotta. Kölnben szoros kapcsolatba került tudós és jámbor papoknak egy körével, akik valódi egyházi megújuláson fáradoztak, és elevenen élt bennük a devotio moderna, valamint a német misztika szelleme. 1543 májusában belépett a pár évvel korábban alapított Jézus Társaságba. Előtte Mainzban elvégezte a lelkigyakorlatot Faber Péternél, aki egyike volt Loyolai Szent Ignác első társainak.

Kölnben Canisius körül alakult meg a német föld első jezsuita közössége. A protestantizmushoz húzó Hermann von Wied választófejedelem érsekkel szemben ő lett a vitákban a katolikus papság és a polgárság szószólója. Alig huszonnégy éves korában, 1545- ben háromszor is ő képviselte V. Károly császárnál Köln városának érdekeit. Ebből az alkalomból figyelt föl a fiatal Canisiusra Otto Truchsess von Waldburg bíboros, augsburgi érsek, és magával vitte teológusaként a trienti zsinatra, amikor azt Bolognába helyezték át. 1547 szeptemberében innen hívta Ignác Rómába. 1548 tavaszától 1549 júliusáig Messinában működött, Ignác akkor jelölte ki a németországi munkára. És éppen odafelé utaztában tapasztalta Rómában küldetésének már említett megerősítését.

A következő három évtized során Canisiusnak döntő része volt a hitszakadásban megrendült német egyház újjáépítésében. Mint tanár és hitszónok közvetlenül a katolikusok visszatérítésén munkálkodott.

1566 júniusában Ignác kinevezte az újonnan alapított felsőnémet rendtartomány élére, melyet 1569-ig vezetett. Személyes tekintélye nagyban hozzájárult a hazai utánpótlás megindulásához. A rendi szervezetnek ezzel a kiépítésével Canisius megteremtette a szükséges föltételeket a hatékony és tervszerű munka számára. Ezzel a Jézus Társaság az ellenreformáció átütő erejű tényezője lett.

Canisius személyes hatása még fontosabb volt az egyházpolitikára. Kora katolikus táborának szinte minden fontos emberével személyes kapcsolatban állt, és lényegesen hozzájárult a katolikusok között az új öntudat ébresztéséhez. Egyszerre volt bizalmi embere a katolikus fejedelmeknek és a pápáknak, mindig bevonták a fontosabb egyházpolitikai tárgyalásokba. Terjedelmes reformtervezetei különösen XIII. Gergely idejében voltak döntőek Róma intézkedéseiben. Ezekben a fölterjesztésekben élesen ítélte meg a németországi klérus, sőt a püspökök egy részének magatartását is, gondosabb kiválasztást és jobb képzést követelve számukra. Szorosabb kapcsolatot sürgetett Róma és a németországi egyház között.

Legszélesebb körű hatása Canisius irodalmi műveinek volt. Közülük is első helyen katekizmusa áll, amelyet Luther katekizmusának ellensúlyozására szántak. I. Ferdinánd császár sürgetésére három kiadásban készítette el. A rövid kérdések és feleletek mindegyik kiadásban közös külső formája nem Canisius találmánya ugyan, de ő alkalmazta a legkövetkezetesebben. A katekizmusok nem igénylik a gondolatok eredetiségét, és nincsenek irodalmi ambícióik, mégis Canisius legsikerültebb alkotásai lettek. Még a szerző életében kétszáznál több kiadást értek meg, Európában és a tengeren túl is használták és számos nyelvre lefordították őket. A 19. századig több száz kiadásuk jelent meg.

1580 végén Canisius Fribourgba ment, hogy fölépítse az újonnan alapított kollégiumot. 1590 tájáig mint szónok, s a halálát megelőző utolsó néhány napig mint író is tevékenykedett. A csak töredékekben fennmaradt Lelki napló lezárásának tekintendő Lelki végrendeletét életének utolsó éveiben írta. Ebben Canisius bepillantást enged életébe és fáradhatatlan tevékenységébe.

Kitűnt szilárd hitével, amely szinte teljesen közömbösítette a kívülről rátörő hatásokat. A pápasághoz és az Egyházhoz töretlenül hű maradt. Világosan látta kora gyakorlati egyházi életének gyöngeségeit, és szinte példátlan nyíltsággal ki is mondta őket. Ezek a tapasztalatok mégsem tették sem az Egyházat, sem életének bizonyos formáit kérdésessé. A hangsúlyozott egyháziasság a legvilágosabb alapvonás, amely Canisius életét végigkísérte.

Naplójának töredékei azt bizonyítják, hogy ez az Egyház iránti szeretet és hűség ugyanúgy az Istennel való állandó kapcsolatból született, mint ahogy minden más tevékenységét is ez fogta össze és egységesítette. Vallásossága a devotio moderna szellemének megfelelő keresztény humanizmus volt, amelyet a Szentírás és az egyházatyák átfogó ismerete határozott meg. Ugyanakkor lelki életét kitüntető misztikus kegyelmek is kísérték; különösen fontos volt számára egy látomásos Jézus Szíve-kinyilatkoztatás, amelyben fogadalomtételének napján, 1549. szeptember 4-én részesült Rómában.

Noha Canisius hűséges volt feladatához, távol állt tőle minden fanatizmus. Írói nyelve az akkoriban szokásos durva vitákhoz viszonyítva föltűnően szelíd volt, s barátait is igyekezett mérsékletre bírni. Különbséget tett az Egyháztól való tudatos és éppen ezért bűnös elszakadás és a tényleges, de bűnösnek nem mondható elszakadás között, amikor az Egyházát elhagyó ember nem volt eléggé tudatában annak, hogy valójában mit tesz. Rómával szemben is hangsúlyozta meggyőződését, hogy a protestánsok többségének esetében nem lehet bűnös elszakadásról beszélni.

Canisius jelentőségét elsősorban abban kell látnunk, hogy világosan fölismerte a kor helyzetéből adódó feladatokat, és megvolt a képessége, hogy ezeknek a nagyon változatos feladatoknak fáradhatatlan buzgalommal megfeleljen. Közben tudatosan lemondott saját terveiről és személyes céljairól, s teljesen eggyé lett a kapott feladattal. Az Egyházban lévő visszaélések és saját táborának renyhesége sokszor ilyen panaszra fakasztotta: „Péter alszik, Júdás virraszt!” Ennek ellenére semmi jelét sem találjuk nála a csüggedésnek vagy a kétségbeesésnek. Gyakran sikerült bátorságot öntenie a rettegőkbe. Bizakodásának titka szilárd hite volt, amint az kitűnik a következő levéltöredékből: „Sok ember félelme nagyobb a kelleténél, mert emberi segítséget keres és nem istenit, s az Egyház problémáira is kétségbeesésben és nem szent bizakodásban keresi a segítséget.” Itt megmutatkozik igazi nagysága: tudatában volt, hogy látszólag feleslegesen és eredménytelenül kell dolgoznia. Mégis kitartott a munkában mindvégig hűen és fáradhatatlanul, valósággal életét áldozta érte.

Halála után rövidesen megindult az első német jezsuita tisztelete a német rendtartományban, Svájcban, Tirolban és a délnémet területen. Katekizmusa révén még az egyszerű nép körében is olyan elevenen maradt meg emlékezete, hogy a 19. századig maga a „Canisius” név a katekizmust jelentette. Már 1614-ben megjelent első nyomtatott életrajza Matthaus Rader tollából. Ezt követte 1616-ban Sacchini életrajza, amelyet később is nagyra értékeltek. A hamarosan megindult boldoggá avatási eljárást megszakította a jezsuita rend eltörlése, így csak 1864-ben sikerült boldoggá avatni. XI. Pius pápa 1925-ben szentté avatta, s egyúttal egyháztanítóvá emelte. A szent teste a fribourgi Szent Mihály-templomban nyugszik.

Ünnepét 1926-ban vették föl a római naptárba, április 27-re. 1969- ben áthelyezték halála napjára, december 21-re.

Bárhova érkezett Canisius Péter, elszomorította a hívők vallási tudatlansága, és emiatt gyakran kifakadt a hanyag papok ellen. Egyszer a prédikációjában nevével játszva (canis = kutya) azt mondta, az evangélium hirdetőjének nem szabad az ige szolgálatát elhanyagolnia, nehogy néma kutyának nevezze a próféta (Iz 56,10), mert nem tud ugatni. Ő azért jött, hogy őrködjön és ugasson, és minden papnak így kell fölfognia saját hivatását.

Amikor Canisius teológiaprofesszor és rektor volt az ingolstadti egyetemen, különleges feladatok elé állította őt hivatala. Gyakran kénytelen volt elsimítani és helyrehozni rendezetlen ügyeket, adósságokat. Egy diák éjszaka lövöldözött az utcán, és fölverte álmukból a tiszteletreméltó polgárokat, egy másik megsebesített valakit a tánchelyen -- a rektornak kellett a fölháborodottakat lecsöndesítenie, és a bajcsinálókat megleckéztetnie. De a professzorok is számos tennivalót adtak. Mindig Canisiusnak kellett helyreállítania a békét. Canisius Péter lelkipásztori munkájáról eleven tájékoztatást ad egy korabeli híradás: Ingolstadtban akkora tömeg gyűlt össze prédikációira, hogy sokan az ajtón kívül rekedtek, és kénytelenek voltak az ablakon át hallgatni szavait. Bécsben először csak tíz hívőnek kezdett prédikálni; később már a város egyik templomába sem fértek be hallgatói, és szinte még a Szent

István-dómot is szétfeszítette a szorongó tömeg. Amikor Regensburgban prédikált, Dél-Németország püspökei a lába előtt ültek. A wormsi császári dómban megérkezése után azonnal a szószékre kellett mennie. Amikor Kölnben egy beszéd után el akarta hagyni a dómot, úgy körülvette a nép, mintha király lett volna. Oybin bei Zittauban lecsitította a kolostor birtokának bérlőit. Állt a prágai dóm szószékén, előadásokat tartott Krakkóban, majd ismét Strassburgban. Amikor prédikálni kezdett Augsburgban, nem volt ötvennél több hallgatója; néhány hónap múlva már kilencszázan tértek meg.

Sok irigye volt, ellenfelei gúnnyal és rágalmazással próbálkoztak. Elnevezték szerzeteskutyának, istenkáromlónak, a pápa szamarának, szélhámos csalónak. Az 1566. évi birodalmi gyűlés idején kormot öntöttek szenteltvíz-tartóiba. Böjti időben sült pecsenyét kínálgattak a templomba menőknek, beszéde alatt követ dobáltak a templomba. Péter egyetlen válasza ez volt: „Benedictus Deus! -- Legyen áldott az Isten!” Rendtársainak ezt írta: „Szeressük azokat, akik üldöznek és rágalmaznak bennünket. Bárcsak jobban szeretnénk őket, mint ahogy ők minket gyaláznak!” A ránk maradt prédikációiban Péter sohasem használt olyan kifejezéseket mint tévtanító, protestáns vagy luteránus. Tisztelettel „új tanítókról” vagy „új világról” beszélt.

Amikor halálos ágyán feküdt, utolsó erejével a szentolvasót imádkozta. Rendtársai, akik körülvették ágyát, meghatottan imádkoztak vele együtt. Miután elhangzott az utolsó Üdvözlégy, Canisius kissé fölemelkedett, szent csodálkozással a szoba egyik helyére nézett, kezével odamutatott, és azt mondta: „Látjátok, látjátok?” Az ott állók semmit sem láttak. A haldokló azonban teljes pompájában látta a Szent Szüzet, aki hűséges szolgáját hívta.

Istenünk, ki Szent Péter áldozópapodat erényekkel és tudással vértezted föl, hogy megvédhesse a katolikus hitet, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy akik még keresik az igazságot, mindnyájan rád találjanak, néped pedig hűségesen kitartson neved megvallásában!

Boldog Brenner János (Szombathely, 1931. december 27. – Zsida, 1957. december 15.) magyar elsőfogadalmas ciszterci szerzetes, rábakethelyi (ma Szentgotthárd része) káplán, az 1956-os forradalmat követő egyházüldözés vértanúja.

Élete

Három, később pappá lett fivér egyikeként, polgári családban született. Szülei Brenner József és Wranovich Julianna voltak.^[1] Nagyapja, Brenner Tóbiás, szombathelyi polgármester. A Szent Erzsébet ferences templomban keresztelték meg, ahol a János Mária Tóbiás nevet kapta.^[2] Gimnáziumi tanulmányainak befejezése után, 1950-ben jelentkezett novíciusnak a ciszterci rendbe. Beöltözésekor kapta az Anasztáz nevet. Csak néhány hétig tapasztalhatta meg a nyugodt, Istennek szentelt életet, mert a szerzetesrendek elleni támadás a Zirci apátságot sem kímélte. Brenner a budapesti Hittudományi Akadémia világi hallgatója lett két szemeszteren át, miközben titokban végezte novíciusi évét. Ezt követően 1951-ben tette le első fogadalmát.

Miután a rendi vezetés már látta, hogy a kommunista diktatúrának egyhamar nem lesz vége, úgy próbálták biztosítani a növendékek jövőjét, hogy felvételüket kérték egyházmegyei szemináriumokba. Így került Brenner 1951-ben a Szombathelyi egyházmegye kispapjai közé. A következő évben a szemináriumok nagy részét feloszlatták. Brennert társaival együtt 1952-ben átvették a győri papneveldébe. Kovács Sándor püspök szentelte pappá 1955. június 19-én a szombathelyi székesegyházban. A város Szent Norbert-templomában mutatta be újmiséjét.

Rábakethelyen, a határ menti Szentgotthárd második kerületében lett káplán. A plébániához négy fília tartozott: Magyarlak, Máriaújfalu, Zsida és Farkasfa. Kozma Ferenc plébános jó példát adott és sokat segített az ifjú papnak. János atya minden áldozatra készen állt a hívekért. Különösen rajongott a gyermekekért és az ifjúságért. Tisztelte, szerette az embereket, nem volt személyválogató.

Halála

Tevékenységét az akkori államhatalom rossz szemmel nézte, főleg azt, hogy a fiatalokkal is foglalkozott. Hittanosai, ministránsai elmondták, milyen komoly munkát végzett körükben, nemcsak hittanórát tartott számukra, hanem játszott és sportolt is velük. Az Állami Egyházügyi Hivatal megbízottja Prazsák Mihály, el akarta helyeztetni az ifjú papot.^[3][4] Miután ezt a püspök Brenner tudomására hozta, ő csak ennyit szólt: „Nem félek, szívesen maradok. A püspök kiállt a káplán mellett, és úgy döntött, továbbra is Rábakethelyen marad. Az egyházügyi megbízott erre azt mondta: „Jó, akkor lássák a következményeit!”

János atya tisztában volt azzal, hogy a papi hivatás gyakorlása ebben az időben még emberpróbálóbb feladat, mint amikor a szerzetesrendeket szétverték. Lelki naplójának alábbi gondolata is erre utal: „Uram, Te tudod azt, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem... Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.”

Egy őszi este, amikor kismotorral hazafelé tartott Farkasfáról, az erdőből ismeretlen személyek fahasábokat hajigáltak eléje, de ő ügyes manőverezéssel kikerülte őket. Hazaérkezve azt mondta: „Nem volt szerencséjük!” – és jót derült rajtuk. Mind a mai napig nem lehet pontosan tudni, mi történt az 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjjelen. Csak mozaikdarabokból – a gyanúsítottak, elítéltek vallomásából, valamint néhány szemtanú visszaemlékezéséből és a nyomokból – lehet következtetni az eseményekre.

Szemtanúk elmondása szerint december 14-én nagy jövés-menés volt Szentgotthárdon. A tanácstagok részére baráti estet rendeztek, és ezzel egy időben volt a rendőrségi bál is. A rábakethelyi sírásó, miközben egy fiatal halott másnapi temetésére készítette a sírhelyet, egy bőrkabátos csoportot látott a templom és a temető körül. Meggyilkolása reggelén így szólt a plébánia házvezetőnőjéhez, aki a reggelit készítette: „Málcsi néni, olyan gyönyörű ez a reggel! Át tudnám ölelni a világot.”^[5] A plébános pedig Zsidára ment karácsonyi gyóntatásra. Az éjszakát egy családnál töltötte, mert másnap reggel ő misézett ott.

Éjfél körül egy tizenhét éves fiatalember – Kóczán Tibor,^[6] egy korábbi ministráns – zörgetett be a plébániára, azzal a kéréssel, hogy súlyos beteg nagybátyját kellene ellátni a szentségekkel. Brenner átment a templomba, nyakába akasztotta betegellátó tarsolyát, amelyben az Oltáriszentséget vitte, és kísérőjével a dombtetőn keresztül vezető koromsötét gyalogúton elindult Zsidahegy felé. Útközben többször megtámadták, de sikerült elfutnia. Végül a feltételezett beteg háza mellett kapták el. Ez is azt bizonyítja, gyilkosai tudták: Brenner János komolyan veszi hivatását. Ezért várták a megadott címen. És ott, nyakában az Oltáriszentséggel, harminckét késszúrással megölték. A boncolási jegyzőkönyvből azt is tudjuk, hogy a nyelvcsont és a gégeporc szarvainak többszörös törése volt látható a holttesten. Ezt fojtogatással nem lehet előidézni, a sérülés úgy keletkezett, hogy ráléptek a nyakára, megtaposták. A reverendához tartozó fehér papi galléron talajnyomok voltak, és egy cipőtalp körvonala is kirajzolódott rajta. Tehát nemcsak megölni, hanem meggyalázni is akarták.

A nyomozás színjáték volt, mindenki gyanúsított volt, még a plébános is. Végül egy személyt a járási és megyei bíróság halálra ítélt, majd a Legfelsőbb Bíróság felmentette őt. Később azt a fiút ítélték el, aki Brenner Jánost kihívta a plébániáról, de őt is felmentették.

„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik”^[7] – Brenner János újmisés jelmondata papi életének vezérgondolata volt. Ezzel a lelkülettel élt és halt Krisztusért és a rábízottakért. Rövid, de Istent szerető élete alatt minden a javára vált, még (vagy legfőképpen) a halál is, hiszen az ő vére is a kereszténység magvetése. „A jó pásztor életét adja juhaiért.”^[8] Brenner János ezt tette: életét adta egy nem létező betegért, életét adta hivatásáért, Krisztusért. Minden áldozatra képes volt. Nem félt a fenyegetéstől, az üldözéstől.

Több vádat is felhoztak ellene a nyomozás során (féltékenység, embercsempészet), keresve a gyilkosság okát, amit rábizonyíthatnak, de nem találtak senkit, aki rosszat mondott volna róla. A nyomozás végén valaki megjegyezte: „Lefolytatták Brenner János szenttéavatási perét!” Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált az Isten ügyét hűségesen szolgáló, tiszta lelkű, becsületes pap élete. Nem embercsempész volt, hanem emberhalász...

Halála és a rákövetkező nyomozás körülményei világossá tették, hogy megölése része az egyház és a hívők megfélemlítésére rendezett akcióknak. Bár megöléséért két embert is elítéltek (előbb Tóka Ferencet, majd rehabilitálása után Kóczán Tibort), valódi gyilkosainak személyére sohasem derült fény. A forradalom után legalább hét papot gyilkoltak meg az országban gyanús körülmények közt, folytatásaként a szovjet megszállással kezdetét vevő egyházüldözésnek.

A nyomozás során a helyiek közül sokakat megfélemlítettek és elhallgattattak. Kóczán Tibor édesanyját, aki felelősségre vonta fiát és a faluban is beszélt róla, egy határőr „véletlenül” lelőtte a kukoricaföldön. Később az is kiderült, hogy Kóczánt a falu párttitkára kérte meg a pap elhívására.

Brenner Jánosról évtizedekig nem volt szabad beszélni. Fényképét az Állami Egyházügyi Hivatal leszedette a győri szeminárium folyosójáról. Papok megverésénél és vallatásánál a későbbiekben elhangzott a mondat: „Te is úgy akarsz járni, mint Brenner János?”.

KERESZTES SZENT JÁNOS

*Fontiveros, 1542. június 24. +Ubeda, 1591. december 14.

János alig volt kétesztendős, amikor atyja meghalt, és édesanyja, három gyermekével együtt, a legnagyobb nyomorúságba került. Ennek ellenére Katalin asszony legkisebb fiát, Jánost iskolába járatta Arévalóba, mert észrevette tehetségét. De hamarosan át kellett költözniük Medina del Campóba, ahol a legidősebb fiú, Francisco-Luis mint takács jobb munkalehetőséget talált. A három fiú közül a középső meghalt.

Jánosnak tanulnia kellett, csakhogy édesanyja a tanulás költségeit nem tudta fedezni. Ezért a jezsuiták kollégiumába került, ott tanult, de többfelé szolgált, hogy fenntarthassa magát. Ismételten megpróbálkozott valamilyen mesterség elsajátításával, de mindig kiderült, hogy ehhez nincs tehetsége. Adottságai a könyvek felé irányították, s a szíve az Egyház szolgálata felé vonzódott. Egy ispotály alapítója, amikor fölismerte János tehetségét és nemes szándékát, elhatározta, hogy viseli tanulásának költségeit, s megígérte, hogyha pappá szentelik, kórházi lelkészként fogja alkalmazni.

Csakhogy Jánosnak soha nem volt ahhoz hajlandósága, hogy életét mások által megszabott irányban és utakon folytassa. Mint atyja, ő is maga akarta meghatározni sorsát. Döntését, amellyel egy határozott hívásra válaszolt, semmi sem befolyásolhatta. Ennek megfelelően egy szép napon belépett a medinai kármelitákhoz.

A kolostorban élő testvérek reménykedve néztek az ifjú novíciusra. Továbbtanulásra szánták, s miután megvizsgálták képességeit, a Salamancai Egyetemre küldték, ahol elvégezte a teológiát. Mikor aztán fölszentelése után a kármelita rend úgy vélte, hogy rendelkezhet vele, János közölte elöljáróival, hogy elmegy karthauzinak. De éppen ekkor - -látszólag véletlenül, valójában a Gondviselés bölcs jóságából -- találkozott Avilai Szent Terézzel, és ebben az egy esetben a mások akaratát oly kevéssé követő János fejet hajtott, és Teréz tanácsa szerint végképp elkötelezte magát a Kármellel. Kinyilvánította, hogy kész megmaradni a kármelita rendben, azzal a föltétellel, hogy -- és az eszmét Szent Teréziától vette át -- biztosítják számára a rend eredeti szigora helyreállításának lehetőségét.

János 1568. november 28-án érezte először, hogy megragadja lelkét az az ideál, amely később a Keresztes szentet formálta belőle: a sarutlan kármeliták ideálja. A megvalósításhoz a dorvelói kolostor alapításával fogott hozzá, s hamarosan további kolostorokat alapíthatott. Egymást követték a mancerai, a pastranai kolostor, az alcalai egyetemi kollégium -- s közben megmutatkozott, hogy ez az önfejűnek látszó és mindig egyéni útjait kereső szerzetes milyen kiváló szervező. Tevékenységének, amely mindig a megújított szerzet szolgálatában állt -- és a rend tagjai atyjuknak és nevelőjüknek tekintették őt --, csak a halál vetett véget. Ez az „égi és isteni ember”, ahogy Szent Terézia nevezte, miután öt évig gyóntató volt az avilai Megtestesülésről nevezett kolostorban, kiváló lelkivezetőnek bizonyult, aki szenteket tudott nevelni.

A renden belül azonban az elméleti és joghatósági viták odáig fajultak, hogy Jánost a testvérei a toledói konventban egy cellába zárták és rabként tartották fogva. A cella végtelennek látszó sötétségét arra használta föl, hogy megrajzolja saját lelke képét. Mikor végre elhagyhatta börtönét, magával vitt egy iskolás füzetet tele olyan tájak és jelenetek rajzaival, amilyeneket ugyanebben az időben és ugyancsak Toledóban El Greco festett. A dolgok természetes rendje szerint vad és keserű szavakat várnánk tőle haragja és keserűsége kifejezésére a kegyetlen bánásmód miatt. Ehelyett, mintha mindez nem is vele történt volna, derűsen rajzolja és festi a szabadság diadalát, melyet nem lehet sem börtönbe zárni, sem megbilincselni: a szeretet szabadságáét.

Börtönében írt elemzéseinek alaptémája a szeretet küzdelmei a Lélek sötét éjszakájában; a lélek csodálatos útjai a Lelki páros ének mélységeiben és tágasságában. Mindaz, amit leírt, különböző módszerekkel készült önarckép; románcok, amelyekben -- az egy vonallal készült vázlatokhoz hasonlóan -- a Szentháromság, a misztikus Test, a Megtestesülés szépsége és a lélek minden szabadsága benne foglaltatik, úgy, ahogy azt csak a 136. zsoltárban lehet megtalálni.

Toledói börtönéből megszabadulva János Andalúziába ment. Három esztendő kivételével, amelyet Segoviában töltött, további élete ezen a tájon folyt le. Andalúzia lelke, napfénye, színei, éghajlatának heve, népének szenvedélyei, zsidó és mór legendái s titokzatos történetei, mind hatottak a misztikus és gondolkodó, a költő és művész lelkére. Egy vershez írt kommentárban vagy új költeményben sűrűsödtek össze, hogy aztán teljességükben az egész keresztény kultúra kincsesházát gazdagítsák. János nem feledkezett meg fő feladatáról sem, arról, hogy napról napra tökéletesedjék, s mindenütt, minden pillanatban átadja magát a kimondhatatlan istentapasztalás élményének.

Keresztes Szent János egészen egyedülálló jelenség. Egész irodalmi termése önéletrajz természetű, és telve van fennkölt érzésekkel és optimizmussal. Meggyőződésének ereje és következetessége, a könnyedség, amellyel meghatározásait fogalmazza, és mindenekelőtt a biztonság, amellyel az életszentség szabályait a semmiből megformulázza -- mindezekből egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, akinek e földi élet, annak minden szenvedélye, s általában az emberi élet kalandja nem más, mint teljesen járulékos mozzanat az egyetlen lényegeshez: eljutni mindenáron az Istennel való egyesülésre, és a hozzá vezető átalakulásban élni.

Az élete rendkívül nehéz és kemény volt gyermekkorától a haláláig, pillanatnyi pihenés és szünet nélkül. Amikor Segoviában volt, Istentől azt kérte ajándékba, hogy megvetés és félreértések közepette élhessen, azért, hogy minél többet szenvedhessen. Krisztus pedig szívesen tartotta őt a keresztjén: Jánosnak, aki a reform első embere volt, saját rendjében szüntelen üldözést, megalázást, terhes feladatokat kellett vállalnia, veszekedő pártok és önző egyéni törekvések hálójában kellett eligazodnia. Mint szerzetes elöljáró és sok új kolostor alapítója -- aki állandóan úton volt és súlyos kötelezettségeknek tett eleget -- minden erkölcsi és fizikai szenvedés után is nyugodt megelégedettséggel szemlélte terhei gyarapodását.

Magatartásában és személyében ugyanaz történik, mint írásaiban: egy emberileg nézve tűrhetetlenül kemény élet prózai valóságából ének születik, amely nem más, mint maga az Isten iránti szeretet és épp ennek a kemény életnek a szeretete, mivel ez az élet biztosítja számára az istenszeretetet. A sok támadás és ellenségeskedés diszharmóniája, az önzések és egyéni ötletek emberi zaja, amelyek közepette élnie kellett, beleolvad ebbe az énekbe, és az egész együtt az életmű csodálatos harmóniáját -- az Út a Kármel hegyére, a Lélek sötét éjszakája, a Lelki páros ének és a Szeretet eleven lángja c. művek bámulatra méltó szimfóniáját -- adja.

„Este majd próbára teszlek a szeretetben” -- mondja egyik írásában, és joggal, mert „erre a célra, a szeretetre lettünk teremtve”. Úgy látja, hogy a szeretetnek, e nehezen taglalható témának a titka abban rejlik, hogy igaz fogalmat kell alkotni a szeretetről. Az emberek ugyanis általában a szeretetet az ösztönök és az érzelmek birodalmában élik meg, holott a szeretet az az állapot, amelyben az embernek sikerül a gondolkodását, az emlékezetét és a szívét alávetnie a helyesen használt szabadságnak, és ezáltal a lélek minden képessége egyetlen célra irányul, amit a szeretet állít a lélek elé. Mert valójában csak az az ember veszti el a szabadságát, aki nem érti „hogyan kell igazán örülnie és szomorkodnia, mert nem fogta föl a jó és a rossz közötti különbséget”. Hiszen az emberek életük megoldását általában abban látják, hogy rögzíteni próbálják a lázasan hajszolt örömöt és beteljesedést; vagy érzéketlenné teszik a szívüket a szenvedéssel szemben, vagy legalábbis könnyíteni akarnak a szenvedéseken. Keresztes Szent János számára a megoldás nem a menekülésben, nem az elfojtásban, s nem is kényszerhelyzetek szülte közönyben rejlik, hanem abban, hogy személyisége egységes, nyílt és Krisztushoz emelkedett. Szerinte minden attól függ, hogy valaki birtokában van-e a fölismerésnek, hogy milyen nagyságot és méltóságot jelent a gondolkodás, s hogy mekkora hatalom a szeretet, amely képessé teszi az embert arra, hogy a saját magától vagy másoktól eredő elméletektől függetlenül, szabadon éljen. „Egyetlen emberi gondolat értékesebb, mint az egész világ, ezért a gondolatnak egy méltó tárgya van: Isten.” Természetesen nem szabad megfeledkezni arról, hogy Isten végtelenül fölülmúlja minden elképzelésünket.

Ez azonban a szeretetnek csak az egyik oldala. A másik oldal abban mutatkozik meg, hogy az embernek szeretet-igénye van. Szeretetet viszont akkor nyerünk, „ha oda viszünk szeretetet, ahol nincsen”. Isten Krisztus és az Egyház misztériuma által „saját Igéjét és szeretetét állítja közénk, hogy mi belőlük éljünk”. És ezzel minden megoldás megadatott.

A kérdés ezek után már csak az, hogy megszabadulunk-e álmaink, örömeink, vágyaink és reményeink alacsonyságától, azaz befogadjuk-e a saját életünkbe a mondott megoldásokat, azért, hogy örökre és szeretetből odaadjunk érte mindent.

Keresztes Szent János az istengyermekek tökéletes szabadságának a szentje. Egész élete liturgia, amelyben minden emberi valóság énekké és költészetté vált. Olyan, mint egy trubadúr, akit a természet, a szeretetben töltött élet és a kereszt, a szeretetnek a legnagyobb megnyilvánulása ragadott magához. A keresztjét úgy ölelte magához, ahogy egy muzsikus a hárfáját.

Röviddel a halála előtt kérte: olvassák föl neki az Énekek énekét, hogy a kereszt iránti szerelme új táplálékot kapjon. Ez a Szeplőtelen Fogantatás oktáváján, éjfélkor történt (azaz december 16-án), s miközben a testvérek a kórusban megkezdték Mária ünnepi zsolozsmáját, János fölujjongott, hogy az égbe mehet és ott énekli tovább a zsolozsmát. Ez volt az utolsó szava itt a földön. Úgy élt, és indult el ebből az életből, ahogy énekelt. Énekeit azok az erős és optimista lelkek öröklik, akik bármilyen területen -- szeretetből -- a szabadságért küzdenek. XI. Pius pápa 1926-ban egyháztanítóvá nyilvánította.

1726-ban avatták szentté, ünnepét 1738-ban vették föl a római naptárba, november 24-re. 1969-ben áthelyezték december 14-re.

A nagy spanyol misztikus életéről, aki „nem rózsalugasban, hanem sötét és tövises úton át akart a tökéletességre jutni”, elsősorban a tulajdon művei tudósítanak.

Már egészen kis korában különleges módon tapasztalta, hogy Isten ajándékaként a Szűzanya rendkívüli oltalma alatt áll. Kétszer is megtörtént, hogy játék közben vízbe esett, és a Szűzanya, amikor hozzá fohászkodott, eljött és kimentette. Ugyanígy csodálatos módon menekült meg, amikor fiatal klerikus korában egyszer fal omlott rá.

Miután Szent Teréziával találkozott, kigyulladt szívében a vágy, hogy helyreállítsa az ősi, kármelita szigort. Durvelo kármelita kolostorában előbb önmaga, majd két társa számára olyan cellát alakított ki, amelyben rendesen felállni vagy kinyújtózni sem lehetett. Fejpárnájuk egy kő, takarójuk széna volt. Istenben elmerülten járták a vidéket, hogy az evangéliumot hirdessék a szegényeknek. Nem koldultak, s énekelve a legnagyobb éhezést is elviselték, és ha valamit kaptak, azonnal továbbajándékozták a rászorulóknak.

Amikor János már rendi elöljáró volt, egy tudós férfi lépett be a rendbe. Meglátta a kolostori könyvtárat, s lekicsinylően nyilatkozott annak szegényességéről. János elvette a tudós férfi személyes tulajdonát képező könyveit, és a kezébe adott egy katekizmust ezekkel a szavakkal: „Ahhoz, hogy a mennyei bölcsességre eljuss, és boldog légy, a tudományod nem segít semmit, mert ahhoz ártatlan gyermekké kell válnod.”

Csak az Isten iránti szerelem hevítette és a lelkek megszentelésével törődött, mégis tragikus módon belebonyolódott abba a harcba, amely a kármelita férfirend sarus és sarutlan irányzata között robbant ki. A toledói sarus kármeliták -- akik az idők folyamán fellazult fegyelemhez szoktak -- hat hónapra elzárták egy sötét és levegőtlen cellába. Senki sem látogathatta, a fehérneműjét nem váltották, a férgek iszonyatosan kínozták, s emellett mint lázadót és árulót állandóan bántalmazták. Éheztették, a szó szoros értelmében lábbal tiporták testét-lelkét, és hetenként kétszer az egész konvent színe előtt megvesszőzték. A végén már közel állt a halálhoz, de a kínzásoknál rosszabb volt számára az, hogy az Istentől való elhagyatottság éjszakájában élt, s úgy érezte magát, mint akit elnyelt a cethal.

Egy napon azonban a kegyelem megvilágosította és erőt adott számára. Akkor csíkokra tépte a takaróját és az ingét, kötelet font, s a tetőn át megszökött. A kötél azonban rövid volt, s bár halálosan ki volt merülve, egy vakmerő ugrással sikerült a városfalra vetnie magát. Szökése csodálatos módon sikerült, de a nyomorúsága ezzel még nem ért véget. A kínzásoktól és éhségtől elgyötört Jánosnak hallania kellett a sarus rend atyáitól a szemrehányást, hogy megszökött a kereszt elől, nem volt állhatatos, és bizonyára Teréz anya is szökevénynek fogja tekinteni. Isten azonban melléje állt, és nyomorúságát örömre fordította.

Belső szabadsága lehetővé tette, hogy állandó szemlélődésben éljen, ugyanakkor gyakorlati feladatokat is megoldjon. Mint prior, rektor és provinciális végezte napi munkáját, s közben gyakran elragadtatásba esett. Egyszer a kvadrum falán véresre verte az öklét: a falat ütötte, hogy ellen tudjon állni az elragadtatásnak, mert egy látogatóval kellett tárgyalnia. Máskor egy segovai ember arra figyelt föl, hogy különös világosság árad a szent gyóntatószékéből. Mikor megkérdezte, hogy mi ez, János így válaszolt neki: „Hallgass, te bolond, ne beszélj róla!” 1572-ben pedig, amikor egy alkalommal Szent Terézzel a Szentháromságról beszélgettek, olyan erejű elragadtatásban volt része, hogy a szék, amelyben megkapaszkodott, vele együtt a magasba emelkedett.

János Segoviában az egyik falra elhelyezett egy képet, amely a keresztet hordozó Krisztust ábrázolta. Egy nap megállt a kép előtt imádkozni, s akkor ezeket a szavakat hallotta Krisztus ajkáról: „János testvér, kérj tőlem, amit csak akarsz. A szolgálatért, amelyet nekem tettél, teljesítem kérésedet.” A szent így válaszolt: „Uram, azt szeretném, ha fáradozásokat adnál nekem, melyeket érted viselhetnék, és azt, hogy kevésre becsüljenek és semmibe vegyenek.”

Mivel rendi neve a Keresztről nevezett János volt, mindig az elnyomottak pártjára állt. Többek között ezért szállt szembe páter Doriával -- aki mint a sarutlan kármeliták általános vikáriusa, nagy hatalmú ember volt --, és védelmébe vette azokat az apácákat, akikre a vikárius megharagudott. Egy másik esetben szót emelt pater Grácián mellett. Grácián nagyon sok fájdalmat okozott Jánosnak, de amikor a már említett vikárius haragja lesújtott rá, János olyan merész hangú levelet írt Madridba a királyhoz, hogy a titkár, aki leírta, elborzadt tőle.

Az általános káptalanon János harcba szállt a szeretethez való jogának megvédéséért. A többiek azonban magára hagyták, sőt alkalmatlannak nyilvánították minden hivatal betöltésére. Mikor azonban megformulázták az ítéletet, ellenfelei is visszariadtak az igazságtalanságtól. Ezért megkönnyebbülten lélegeztek föl, amikor János bejelentette, hogy elmegy Mexikóba azzal a tizenkét kármelita testvérrel, akik ott fognak kolostort alapítani. Úgy tűnt, hogy ezzel sikerül botrány nélkül eltávolítani Jánost a rend spanyol tartományából. Röviddel ezután János így írt az egyik testvérének: „Páter György testvér! Nem jelent számomra semmit, hogy hivatal nélkül maradtam. Isten nagy irgalmasságot tanúsított irántam ezáltal!” Még azt is meg kellett érnie, hogy kizárták a rendből, sőt fanatikus apácák tűzre vetették az írásait.

Élete utolsó napjairól életrajzírója a következőket jegyezte föl: „1591 őszén János testvér orvosi kezelésre szorult. A térdében gyulladás támadt, amitől állandóan lázas volt. Baeza városába küldték, ahol rektorsága idején sok öröme telt a kollégiumban. Ő maga éppen ezért nem akart odamenni, hanem úgy döntött, hogy Ubedába megy, ahol a prior nem kedvelte őt. Megérkezése után hamarosan kiderült, hogy az ubedai szerzetesek becsülik és szeretik, és ez még inkább felbőszítette a priort. A testvéreknek megtiltotta, hogy látogassák a beteget, megvonta tőle a szeretet minden megnyilvánulását, s ha maga belépett hozzá, csak szidta és becsmérelte Jánost. Ő mindezt angyali türelemmel viselte, és amikor a halál közeledtét érezte, magához kérette a priort, bocsánatát és áldását kérte. És ekkor győzött: a prior sírva borult az ágya mellé, és úgy imádkozott a haldokló mellett.”

Ennek a szentnek, akinek az útja a sötétségből vezetett a világosság felé, a halála -- illő módon -- éjfélkor következett be. De ez az éjfél csodálatosan fényes volt: az egyik testvér látta, hogy a mennyezetről az ágy fejénél egy fényes gömb ereszkedik alá, majd végighalad a test fölött és megáll a lábánál. Húsz lángot látott, amelyek egyetlen fényességgé egyesültek. Ez a fénygömb annak a világosságnak volt a jele, amely minden döntését megvilágosította: annak az egyetlen igennek, amellyel Isten izzó szeretetére válaszolt.

Mindenható Istenünk, kérünk, segíts, hogy Szent János áldozópapod példáját követve egyre gyarapodjunk a szentek tudományában, és felebarátainknak megbocsátva irgalomra találjunk nálad!

SZENT LÚCIA

+Siracusa, 304 körül

Szent Lúcia és Szent Ágota között, annak ellenére, hogy időben távol állnak egymástól, szoros kapcsolat van. Tiszteletük elterjedtsége is megközelítőleg egyforma.

Az 5--6. századi legendás szenvedéstörténet szerint Lúcia Siracusa városának egyik legelőkelőbb családjából származott. Ez a város az ókori Szicília legjelentősebb központja volt. Lúcia elkísérte beteg édesanyját a mintegy negyven mérföldnyire lévő Cataniába, Szent Ágota sírjához, hogy gyógyulását kérjék. Miután az édesanya meggyógyult, Lúciának volt egy álma: Ágota jelent meg neki, és mint a húgát megkérdezte, hogy miért az idegenben lévő sírnál keresték a gyógyulást, mikor Lúcia a saját hitével is meggyógyíthatta volna anyját. Ágota megígérte Lúciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként az Úr általa éppen oly nagy dicsőséget szerez majd Siracusának, mint amilyet Cataniának adott az ő vértanúsága által. Útjukon hazafelé pedig Lúcia megkapta az engedélyt anyjától, hogy ne kelljen férjhez mennie, s amit hozományként birtokol, azzal tetszése szerint bánhat.

Siracusában legutóbb ásatásokat folytattak, és bizonyítékok kerültek napfényre Lúcia személye és vértanúsága mellett. Kiásták ugyanis az évszázadokon át feledésben lévő Lúcia-katakombát, s benne egy kultikus helyet, amely fölé nyolcszög alaprajzú katedrálist építettek. Ez egészen a17. századig Szent Ágota tiszteletére volt szentelve. Utána a templom összedőlt, és csak most, az ásatások során bukkant elő ismét.

Szenvedéstörténete szerint Lúciát állítólagos vőlegénye, egy pogány ifjú hurcolta a bíróság elé bosszúból, mert elesett a házasságtól és különösen a hozománytól. E leírásban jegyzőkönyvszerűen rögzítették Lúcia kihallgatását is, de nem valószínű, hogy ez a jegyzőkönyv a helyszínen készült. A hasonló, fiktív jegyzőkönyvekkel szemben mégis eredetiséget mutat, mert az érvelés, amit közöl, meglepően személyes és világos indoklású.

A bíró -- éppen úgy, mint Ágota esetében -- parancsot adott arra, hogy nyilvánosházban gyalázzák meg Lúciát, ha már nem akar férjhez menni. Úgy gondolta, hogy ezzel majd kiűzi a lányból az állítólag benne lakó Szentlelket. Csakhogy a Szentlélek Lúcia segítségére sietett: olyan nehézzé tette a testét, hogy semmi módon nem tudták elmozdítani helyéből. Ezután, mint annyi más vértanú esetében, a legkülönfélébb kínzások követték egymást, de Lúcia imádságának hatására egyik sem tudott fájdalmat okozni. Végezetül a bíró parancsára karddal döfték át a torkát, de nem halt meg azonnal, sőt, ebben az állapotában még tanította is a népet, s csak akkor halt meg, amikor egy odasiető pap kezéből fölvette az utolsó kenetet.

A források nem szólnak vértanúsága időpontjáról, a hagyomány a Diocletianus-féle üldözés áldozatai között tartja számon. Tiszteletének első bizonyítéka egy 5. századi sírfelirat a siracusai Szent János-katakombában; neve belekerült a római kánonba is. A 6. században mozaikképet készítettek róla Ravennában. A nép és hivatalosan az Egyház is már az 5--6. században tisztelte, erről a korabeli misekönyvek tanúskodnak. Zsolozsmáját valamivel később írták; szépségében nem marad el az Ágnes, Cecília és Ágota tiszteletére írt zsolozsmák mögött. Nagy Szent Gergely arról tudósít, hogy Siracusában és Rómában egy-egy kolostor áll Lúcia oltalma alatt. I. Honorius pápa pedig (625--638) fölépíttette Rómában a S. Lucia in Selce-templomot.

A középkorban Lúcia a legkedveltebb szentek közé tartozott. Legendájából írók, költők -- köztük Dante is -- és festők merítettek. Oltalmáért folyamodtak a vakok és a szembetegségekben szenvedők (mivel a neve a lux = fény szóból ered), a bűnbánó utcanők, a földművesek és a különféle kézművesek, de ugyanígy a varrónők, a párnakészítők és a nyergesek is, mivel valamennyien hegyes szerszámokkal dolgoznak.

Ünnepe dátumából kiindulva -- a Gergely-féle naptárreformig, 1582-ig ugyanis december 13. volt az év legrövidebb napja, a tél közepének tekintették, továbbá munkaszünetes törvénynap volt -- a nép gazdag szokáskoszorúval vette körül, amelyben néha egymásnak ellentmondó és pogány elemek is föltűntek. Így lett Lúcia napja a jövendölések napjává, amelyen az időjárásra, a vetésre, a baromfira, sőt az egyéni sorsra vonatkozó jövendölések is történtek. Mindezekben Lúcia személye néha fényhozó, néha kísértet alakjában szerepel.

Rómában a 6. század óta ünneplik.

Szenvedéstörténete tartalmaz néhány megragadó részletet. Amikor anyjával Ágota sírjától hazatért, kezdte szétosztani a vagyonát a szegények között. A vőlegénye bizalmasan megkérdezte Lúcia dajkájától, mit jelentsen ez. Az okos asszony az igazságnak megfelelően, jelentőségteljesen így válaszolt: „A menyasszonyod talált egy igen értékes kincset, amelyet meg akar szerezni magának. Most eladja mindenét, hogy azt megvehesse.” Az ifjú ennek hallatára kíváncsisággal és boldogan várta a közeli napot, amikor ő is részese lesz Lúcia kincsének. De megdöbbenve kellett rájönnie, hogy Lúcia csak a szegényekkel törődik, szó sincs semmiféle olyan kincsről, amire ő gondolt. Kiderült, hogy a menyasszonya keresztény, erre bosszúból följelentette Paschasius bírónál.

A bíró ráparancsolt Lúciára, hogy áldozzon az isteneknek. A bátor leány így felelt: „Egy áldozat van, ami tetszik Istennek, és ez a szegényeken való segítés. Mivel már semmim sem maradt, magamat adom oda.” A bíró rendreutasította: „Ilyesmit a magadhoz hasonló, ostoba keresztényeknek mondj, de ne nekem, mert én a Császár törvényére vigyázok!” „Tartsd hát magadat a császárod törvényéhez -- mondta neki Lúcia --, én meg szívem Urának, Jézus Krisztusnak a törvényéhez tartom magam. Te féld a császárodat, én az én Istenemet félem. Keresd uradnak kedvét, én pedig arra törekszem, hogy Krisztus előtt legyek kedves. Tedd, ami neked jólesik, de én azt teszem, amiből üdvösségem támadhat!”

Akkor a bíró megfenyegette, hogy nyilvánosházba záratja. Lúcia rettenthetetlenül így válaszolt: „Ezzel a testet nem tudod beszennyezni, mert az csak úgy lesz tisztátalan, ha az akarat beleegyezik. Ezért még ha el is veszed erőszakkal testem tisztaságát, akaratomat erre nem tudod rávenni. Mire vársz? A testem kész a kínra!”

Kérünk, Istenünk, enged, hogy Szent Lúcia szűz és vértanú segítsen minket közbenjárásával, hogy akik itt a földön égi születése napját ünnepeljük, a mennyben megláthassuk dicsőségedet!

A Guadalupei Szűzanya vagy Guadalupei Miasszonyunk (spanyolul: Nuestra Señora de Guadalupe vagy La Virgen de Guadalupe) a Guadalupei bazilikában őrzött 16. századi Szűz Mária ikon, Mexikó legismertebb vallási, kulturális és nemzeti szimbóluma. Mexikói köznyelvi neve: Lupita.

Mint a lengyel Częstochowai Fekete Madonna, a vallási üzeneteken túl nemzeti és politikai tartalmakat testesít meg. Különösen fontos jelkép a mexikói indiánok számára, hiszen a Szent Szűz a feljegyzések szerint egy indiánnak, Juan Diegónak jelent meg 1531 telén a Tepeyac dombon, az azték kukoricaistennő Tonantzin lerombolt templomának helyén, Mexikóvároshoz közel északra. A monda szerint aranyködbe burkolózó nő jelent meg, s arra szólította föl a férfit, hogy „menj a püspökhöz […] azt akarom, hogy templomot emeljenek e helyen!”Juan Diegónak nem hitt a püspök, s másnap a találkozás megismétlődött. Diego másodszor is elment a püspökhöz, aki ezúttal azt mondta, elhiszi, hogy a Szűzanya megjelent ott, ha hoz egy jelet. Diego ismét találkozott a Szűzanyával, aki felküldte a hegytetőre, ahol csodálatos módon az évszak ellenére nyíló rózsát talált. Ezen a helyen épült meg a Miasszonyunk-székesegyház, ahol máig őrzik Diego tilmáját (bő köpeny) amiben a rózsát Zumarraga püspök elé vitte.^[1] A találkozás emlékére minden évben december 12-én tartják a Guadalupei Miasszonyunk ünnepét.

A mexikói mindennapok része: a kép házak utcai oldalán és belső falán ugyanúgy gyakran látható, mint a templomi és házioltárokon, vagy használati tárgyakon. Mexikóban és a Mexikóból kivándoroltak közt gyakori női és férfinév a Szűzre utaló María Guadalupe vagy Lupe. Az eredeti kép zarándokok tömegeit vonzza: az ikont őrző bazilikát a világ leglátogatottabb zarándokhelyének tartják, 2004-es mexikóvárosi adatok szerint csak december 9. és december 12. között tízmillió zarándokot fogadott, egész évben pedig a húszmilliót is eléri az idelátogatók száma. A Guadalupei Szűzanyát 1737-ben Mexikó, 1910-ben Amerika, 1935-ben a Fülöp-szigetek védőszentjévé nyilvánították.

SZENT I. DAMAZUSZ PÁPA

*Róma, 305 körül +Róma, 384.

Damazusz valószínűleg 305 körül született Rómában. Liberius pápa diákonusa volt, akit hűségesen elkísért a számkivetésbe is, ahova Constantius császár űzte a pápát. Liberius halála után, 366-ban viharos pápaválasztásra került sor, amelynek következményei beárnyékolták Damazusz pápaságának első felét. Egy kis csoport ugyanis először egy Ursinus nevű diákonust választott meg pápának, és ez a Santa Maria in Trastevere-templomot tette meg „székhelyévé”. Egy sokkal nagyobb csoport rövidesen Damazuszt emelte Péter székébe, s ő a lateráni bazilikát foglalta el. Ursinus és Damazusz hívei között összecsapásokra került sor. Egy alkalommal az egyik templom volt a csatatér, s többen meg is haltak. Damazuszt emiatt a város prefektusa bevádolta, de később fölmentették a vád alól.

Damazusz idejében zárult le az ariánusokkal folytatott hitvita, maguk az ariánusok sok apró pártra oszlottak. A szentháromságtan és a krisztológia kérdései a keleti teológusok -- főképp Szent Atanáz, Nagy Szent Vazul, Nisszai Szent Gergely és Nazianzi Szent Gergely -- munkássága során tisztázódtak, s Damazusz elfogadta a tanításukat. Nagy Theodosius (379--395), akinek személyében a niceai hitvalláshoz hű császár került a keletrómai birodalom élére, 380-ban rendeletet adott ki, amellyel fölszólította a birodalom összes keresztényeit, hogy csatlakozzanak ahhoz a hitvalláshoz, amelyet az igazhitű püspökök személyes aláírása hitelesít, köztük Damazuszé is.

Hit dolgában teljesen egyetértett az I. konstantinápolyi zsinattal (381), joghatósági intézkedéseiben azonban már talált kifogásolnivalót. E zsinat harmadik kánonja ugyanis úgy határozott, hogy az új császárváros, Konstantinápoly püspökének elsőbbsége van az alexandriai és az antiochiai püspökkel szemben. E két régi, kiemelkedő fontosságú püspökség védelmében Damazusz zsinatot hívott össze Rómába, és 382-ben újra megalapozta ezek rangját az egész Egyházban azáltal, hogy fölelevenítette a püspökségek „Péter-féle” rangsorát. Ennek értelmében a római egyháznak az összes többi püspökséggel szemben elsőbbsége van, mert Rómában halt meg a két apostolfejedelem, Szent Péter és Szent Pál, és sírjuk is ott van. A második helyen Alexandria áll, mert ezt a püspökséget Péter apostol parancsára Márk alapította, aki Péter tanítványa volt. A harmadik helyen áll Antiochia, mivel itt mind a két apostolfejedelem működött. Konstantinápolynak a második helyre történő besorolását -- azzal a megindoklással, hogy császári város -- Damazusz határozottan visszautasította. Ez a döntés nagyban hozzájárult a római püspökség tekintélyének növekedéséhez. Ettől kezdve honosodott meg a pápák szóhasználatában a „Sedes Apostolica -- Apostoli Szentszék” megjelölés.

E fejlődéssel azonos irányban hatott a pápának az a törekvése, hogy előtérbe helyezze a latin nyelvet. A szentmisében kötelezővé tette a latin használatát, s csak a Kyrie maradt meg a korábbi görög nyelv hírmondójának. Ez a rendelet magával hozta, hogy a szentmise olvasmányai számára gondoskodni kellett a Szentírás megfelelő latin fordításáról. A feladattal Damazusz Szent Jeromost bízta meg, aki pápasága utolsó két évében a titkára volt, s aki a halála után a feladatot végre is hajtotta.

Damazusz pápa nagy érdeme a vértanúk tiszteletének fölélesztése. Sok feledésbe merült vértanú sírfeliratát maga készítette el vers formában, és nagyon szép írással kőbe vésette, majd elhelyezték a vértanúk sírján. Különös gondot fordított Szent Lőrinc vértanú diákonus tiszteletére; minden bizonnyal tőle származik a gondolat, hogy Szent Lőrinc Róma városának patrónusa legyen.

Jó kapcsolatot tartott fenn a város világi vezetőivel. Ezekben az években nagy vita folyt, hogy a szenátus üléstermében -- tekintettel arra, hogy a szenátorok többsége keresztény -- megtűrhető-e a pogány Victoria istennő oltára. Ráadásul az ősi szokásoknak megfelelően a szenátus üléseinek kezdetén erre az oltárra áldozati adományokat helyeztek el. A kérdést a Milánóban élő császár elé terjesztették, s Ambrus közvetítette az ügyet. A császár úgy határozott, hogy az oltárt véglegesen távolítsák el a teremből. Damazusz jóban volt a még pogány prefektussal, Praetextusszal is, aki egyszer jókedvében így szólt: „Ha megválasztanának Róma püspökévé, azonnal megkeresztelkednék!”

Ennek ellenére Damazuszt egész pápasága alatt sok rágalom érte. Mindez azzal a ténnyel állt összefüggésben, hogy akkoriban sok asszony és leány tért meg a római arisztokrácia családjaiból, és vagyonukból bőkezűen adakoztak az Egyház céljaira. Mivel pedig a pápa a kezébe került javakból nem csupán a karitatív szolgálatokat fedezte, amelyek egyébként nagyon jól meg voltak szervezve a városban, hanem a templomokat ékesítette, s méltó környezetet teremtett a vértanúk sírjai köré, ellenségei a „dámák fülcimpája” csúfnévvel illették.

Ahhoz azonban Damazusz túlságosan energikus volt, hogy a püspökökkel és a teológusokkal ne támadjanak surlódásai. Egyesek második Szent Atanázként magasztalták, mások ellenben becsmérlően gondolkodtak és nyilatkoztak róla. Nem szolgált a pápa örömére, hogy Nazianzi Szent Gergely elhagyta kisázsiai püspökségét és átment a konstantinápolyi székre. Úgy ítélte meg, hogy ez ellentétben áll az Egyház hagyományos gyakorlatával, és tűrhetetlennek tartotta a püspökök törekvését a tekintélyesebb székhelyek felé. Nagy Szent Vazullal sem volt teljes az összhang. Mindketten másként gondolkodtak és beszéltek a teológia kérdéseiről, s más jellegű kérdésekben sem voltak azonos állásponton. Ezért nem túlságosan kedvező és jóindulatú Vazul véleménye a pápáról.

Damazusz 384. december 11-én halt meg. A Via Ardeatina mentén akart nyugodni. Nem akart a Callistus-katakomba pápasírjai között sírhelyet magának, inkább a családi sírboltba kívánkozott. Anyjának Laurentiának, a nővérének, Irénének és saját magának külön sírboltot készíttetett. Maradványait később bevitték a városba.

Amit Damazusz pápáról a források elmondanak, annak alapján egy föltűnően energikus, tetterős ember rajzolódik ki előttünk, aki minden erejével harcba szállt a Niceában megfogalmazott hitvallás megőrzéséért. Hivatkozva a Péternek adott ígéretre: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem Egyházamat” (Mt 16,18), a pápaság tekintélyének növeléséért többet tett minden elődjénél.

Fáradhatatlan volt a liturgia rendezése és a vértanúk tisztelete dolgában. Személyes jámborságáról a források hallgatnak, még csak következtetési támpontokat sem adnak.

Ünnepe a 11. században terjedt el az egész Egyházban.

Néhány jelentéktelennek látszó, de hiteles adat alapot ad ahhoz, hogy fölidézzük a szent pápa életének néhány jelenetét.

A titkár csöndesen lépett be a pápa dolgozószobájába. Jeromos mindig pontosan érezte, mikor nem zavarja a pápát, akit urának és barátjának is tekinthetett. A pápa egyszerre volt érzékeny, költői lélek, akire a pillanatok nagy hatással voltak, s ugyanakkor az Egyház távolba tekintő kormányosa nagy tervekkel. Jeromos ezúttal gondolkodás nélkül sietett a fehér ruhát viselő, ősz pápa felé, aki elmélyülten tanulmányozott egy iratot, de a léptek zajára csodálkozva föltekintett.

„Örvendj, atyám -- kiáltotta feléje Jeromos --, ma beteljesedett régi kívánságod! Éppen a katakombáktól jövök, szemtanúja voltam, hogy a munkásoknak sikerült szabaddá tenniük a katakomba bejáratát, miután csigákkal, nagy erőfeszítések árán eltávolították a hatalmas köveket. Rendelkezésed megsokszorozta a munkakedvüket!”

„Való igaz, ez jó hír számomra, és te tudod a legjobban, hogy mennyire szívemen viselem a katakombák ügyét” -- felelte a pápa, majd az ablakhoz ment, ahonnan messzire ellátott a város fölött. S inkább magának, mint művelt titkárának mondta: „Igen, a mi ősi Rómánk elvesztette a fényét. Az atyák erényeit erőszakos tettek és hazugságok tépázták meg. Igaz, atyáink pogányok voltak, de sok nemes lelkű ember élt közöttük. Az utóbbi években számtalan a keresztséget kérő ember, de többen keresték a külsőséget, mint a hit elevenítő erejét. Nekem is tapasztalnom kellett, hogy az állítólagos keresztények a pártviszály idején milyen hévvel támadtak Péterre, és hogyan ontottak vért a szent helyeken. Mennyire más volt, amikor még száz esztendővel ezelőtt is vértanúk vére folyt ebben a városban. Csak a hit elerőtlenedése válthatta ki azt, hogy megfeledkezzenek a vértanúk sírjairól, s hogy a leomló épületek még a katakombák bejáratait is eltorlaszolják. Ez lett a gyümölcse annak a szabadságnak, amelyet az Egyház mindössze két emberöltő óta élvez!”

„Túl szigorúan ítéled meg korunkat -- próbálta félbeszakítani Jeromos --, hiszen éppen most vált lehetővé az újrakezdés. Te összegyűjtötted a vértanúk nevét, az életükre és vértanúságukra vonatkozó följegyzéseket, és szép verseket írtál róluk. Most már szabaddá vált az út is, amely a föld alatti sírokhoz vezeti a hívőket. Hívnod kell az embereket ezekre a szent helyekre, és a vértanúkra való emlékezés föl fogja éleszteni bennük a hitet, és példát vesznek majd az állhatatosságra is!”

A pápa hálás mozdulattal tette kezét titkára vállára, aki nemcsak munkatársa, hanem lelki barátja is volt: „Igen, ennek így kell lennie, de azt is el kell mondanunk, hogy a vértanúk sírja csak jel, fölhívás, figyelmeztetés, és nem több. Az imádás egyedül Istent illeti. Hiszen én is bizonyos vagyok abban, hogy nagy dolgok fognak történni. Miként a vértanúk kiontott vére magvetés volt, úgy a sírjaik körül bontakozó tisztelet is új élet forrása lehet az Egyházban. Sokan közülük olyan fiatalok voltak, amikor odaadták az életüket! Gondolj csak Lőrincre, Pongrácra vagy Cecíliára. Úgy hiszem, Isten általuk |zeni: az Egyház ifjúságának ereje nem halt ki, hanem újra elevenné válik, ha úgy fogunk hinni, mint ők. Ezt kell a mi kortársainkban is tudatossá tenni!”

Még azon a napon, délután pápai hírvivő kopogtatott Furius Dionysius Philokalus kőfaragó mester ajtaján, és jelentette, hogy a pápa föl fogja keresni. Ez a közismert kőfaragó mester és művész már korábban is megörvendeztette a finom ízlésű Damazuszt különböző alkotásaival. A hírvivő szava szerint ismét munkát és megbecsülést várhat a pápától.

Az előre jelzett órában meg is érkezett a pápa néhány klerikus kíséretében a műhelybe, ahol nyers márványtömbök és félig kifaragott szobrok sora állt. A pápa és a művész szívélyesen üdvözölték egymást, majd Damazusz kivett a diákonusa kezében lévő pergamentekercsek közül egyet, kigöngyölte, és a mester elé terítette: „Nézd csak Philokalus! Verseket írtam pápa elődeimről és a vértanúkról. Csak a te művészkezed alkalmas arra, hogy ezeket a sorokat kőbe vésse és megörökítse az utókor számára. A márványod ragyogó, s a vésőd úgy dolgozik, mint a legszebben dolgozó írnok tolla! Hirdesd velem együtt Isten csodálatos tetteit, amelyeket a vértanúkban vitt végbe akkor, amikor legyőzhetetlen szeretetét a szívükbe véste. A kőtáblák a vértanúk sírját fogják ékesíteni, de kérjük Istent, hogy a mi nevünket is írassa be az élet könyvébe!”

Istenünk, Szent Damazusz pápa szívből szerette a vértanúkat, és sokat tett tiszteletük előmozdításáért, kérünk, add, hogy mi is buzgón ünnepeljük azokat, akik vérük ontásával tettek tanúságot rólad!

DEKRÉTUM

a Loretói boldogságos Szűz Mária megünneplésének felvételéről az Általános Római Naptárba

A középkor óta tisztelet övezi a loretói Szent Ház eredeti kegyhelyét, amelyet mind a mai napig hívő zarándokok sokasága látogat meg Isten Igéjének megtestesülésébe vetett hitük táplálásáért.

E kegyhely felidézi a Megtestesülés misztériumát, és látogatóit arra készteti, hogy szemléljék az „idők teljességét”, amikor Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született; hogy elmélkedjenek az Angyal szavairól, amely a Jó Hírt hozta, és a Szűz szavairól, amellyel ő az isteni hívásra válaszolt. A Szentlélektől megárnyékozva az Úr alázatos szolgálója az istenség hajlékává lett, s így a szent Egyház tiszta képévé.

Ez a fent nevezett kegyhely szorosan kötődik az Apostoli Szentszékhez, a pápák dicsérték és az egész világ számára ismertté vált, nem kevésbé, mint a szentföldi Názáret, képes különleges módon felragyogtatni a Szent Család evangéliumi erényeit.

A Szent Házban Megváltónk és az Egyház Anyjának képe előtt, szentek és boldogok mondtak igent hivatásukra, s betegek kértek vigasztalást szenvedésükben. Isten népe itt kezdte el dicsérni és kérlelni Máriát a loretói litániával, amelyet a világ minden táján ismernek. Kiváltképp azok, akik repülővel utaznak, találják meg benne égi pártfogójukat.

Mindezek fényében Ferenc pápa főpapi tekintélyével úgy határozott, hogy a Loretói Boldogságos Szűz Mária választható emléknapja az Általános Római Naptárban legyen december 10-e: az a nap, amely Loretóban ünnep, és amelyet minden évben ünnepelnek. Ez az ünneplés legyen segítségére minden embernek, különösen a családoknak, a fiataloknak és a szerzeteseknek abban, hogy kövessék az evangélium tökéletes tanítványának, a Szűzanyának erényeit, aki (Krisztust) az Egyház Fejét megfoganva vele együtt minket is övéiként fogadott el.

Ennek következtében az ünnepnek minden naptárban, a Misekönyvben és az Imaórák liturgiájában meg kell jelennie. Az ehhez tartozó szövegeket jelen rendelkezéshez csatoltuk, és azok, a püspöki konferenciák által jóváhagyott fordításait, e Dikasztérium általi megerősítést követően közzé kell tenni.

Minden egyéb más rendelkezés érvényét veszíti.

Kelt Az Istentiszteleti és Szentségi Kegyelmi Kongregáció székhelyén, 2019. október 7-én, Rózsafüzér Királynőjének emléknapján.

Robert Card. Sarah

Prefektus

+ Arthur Roche 

Érsek, titkár