Diós István - A Szentek élete

Szent VI. Pál (született: Giovanni Battista Enrico Antonio Maria Montini; Concesio, Brescia megye, 1897. szeptember 26. – Castel Gandolfo, 1978. augusztus 6.) római pápa 1963 és 1978 között. Ő felügyelte elődje, Szent XXIII. János pápa által összehívott II. vatikáni zsinat legtöbb döntésének meghozatalát.

Giovanni Montini helyi nemesi család fiaként született Concesióban. 1916-ban kezdte meg papi tanulmányait, és 1920-ban szentelték pappá. A Szent Gergely Egyetemen, a Római Egyetemen és az Accademia dei Nobili Ecclesiasticin tanult. 1937-től XI. Piusz pápa államtitkárának, Pacelli bíborosnak a helyettese. Elkísérte őt az 1938-as budapesti eucharisztikus világkongresszusra is. Amikor Pacelli XII. Piusz néven pápa lett, megerősítette Montinit államtitkár-helyettesi pozíciójában, az új államtitkár, Luigi Maglione mellett. Ez utóbbi 1944-es halála után szerepét maga a pápa vette át, Montini továbbra is betöltötte korábbi posztját.

Tevékenységét némi homály fedi ebből az időszakból; nem pontosan ismert szerepe a Vatikán diplomáciai tevékenységében a második világháború idején. Kritika alapját képezi a Szentszék kapcsolata a fasiszta, de németellenes Galeazzo Ciano gróffal, Mussolini (1944 januárjában kivégzett) vejével és külügyminiszterével. Montinit többen vádolták azzal, hogy a fasisztákkal tárgyalt és előnyöket szerzett tőlük a Vatikán számára, hogy segített magas rangú náciknak elmenekülni a hitleri birodalom összeomlásakor. Ugyanakkor nagyobb összegekkel segítette az üldözött európai zsidóságot. A vatikáni kormányzat magas rangú tisztségviselőjeként ekkor Montini XII. Piusz hű támogatója és a korszak egyik legbefolyásosabb embere volt. Meg nem erősített információk szerint Montini és Alcide De Gasperi megpróbáltak találkozót összehozni Maria José belga hercegnő (az olasz király menye, Umbertó piemonti herceg felesége) és az Egyesült Államok vatikáni követe, Myron Taylor között, hogy Olaszország különbékét köthessen az Államokkal; a találkozás azonban nem jött létre.

1954-ben Montini a Milánói főegyházmegye érseke lett. A hagyomány szerint ezt a rangot az kapja meg, akit a pápa bíborossá szándékozik kinevezni, amint üresedés van a bíborosok sorában. Sokak meglepetésére XII. Piusz nem nevezte ki Montinit bíborossá (nem volt köztudott, hogy az 1952-es titkos konzisztóriumon ő nem fogadta el a kinevezést). Bár sokan XII. Piusz későbbi örökösének tekintették, Montini, mivel nem volt bíboros, nem követhette Piuszt a pápai trónon, így annak halála után (1958) Angelo Roncalli bíboros lett az új pápa XXIII. János néven, aki viszont szinte azonnal bíborosi rangra emelte Montinit.

Montini bíborost mindenki János pápa leendő utódjának tekintette. Támogatta János döntését a második vatikáni zsinat összehívására. Amikor János 1963-ban elhunyt, Montini lépett a pápai trónra VI. Pál néven. Az ő uralma alatt fejeződött be a vatikáni zsinat, 1965-ben. Ugyanebben az évben felállította a püspöki szinódust, de két dolgot kivont a hatáskörükből: a papi nőtlenséggel és a fogamzásgátlással kapcsolatos döntéseket; később mindkét témakör nagy port felverő enciklikái témája lett. Feloszlatta a nemesi testőrséget és a palotaőrséget, és a Svájci Gárdát tette meg a Vatikán egyedüli fegyveres erejévé.

Ő volt az utolsó pápa, akit a pápai tiarával koronáztak meg; utódja, I. János Pál eltörölte e ceremóniát. VI. Pál tiaráját, amelyet milánói egyházmegyéjétől kapott ajándékba, a Washingtonban álló Szeplőtelen fogantatás Bazilikájának adományozta, ajándékképpen az amerikai katolikusok számára.

1977-ben magánkihallgatáson fogadta Kádár Jánost. Sikerrel érte el a templomi hitoktatás engedélyezését és az utolsó börtönbe zárt szerzetes (Lénárd Ödön) szabadon bocsátását, de a szerzetesrendek újbóli engedélyezését már nem. Nyilatkozata szerint elégedett volt Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnökének tevékenységével is.

Kanonizációs eljárás

2014. május 10-én az Apostoli Szentszék bejelentette, hogy VI. Pál pápa boldoggá avatása 2014. október 19-én fog megtörténni, ugyanis Ferenc pápa ehhez megadta hozzájárulását.^[1]

2014. október 19-én Ferenc pápa, XVI. Benedek emeritus pápa jelenlétében, délelőtt 10 óra 30 perckor boldoggá avatta egykori elődjüket, VI. Pál pápát, akinek liturgikus ünnepét születésnapjában: szeptember 26-ában jelölte meg.^[2]

2018. október 14-én, több ezer hívő jelenlétében avatta szentté Ferenc pápa a Szent Péter téren.^[3]

Május 27.
+604(?) május 26.

Nagy Szent Gergely pápa 596-ban a római szerzetest, Ágostont küldte el negyven társával, hogy hirdessék az evangéliumot Délkelet-Angliában a kenti népnek. Kent királyságát abban az időben Ethelbert kormányozta, akit Dél-Anglia többi királya elismert fölöttesének. Ethelbert néhány évvel korábban feleségül vette Berta frank hercegnőt, Párizsi Charibert király leányát. Berta magával hozott Kentbe egy Liudhard nevű frank püspököt, aki Canterburyn kívül egy római templomot magánkápolnaként használt. Arról azonban nincs tudomásunk, hogy akár a püspök, akár a királyné megkísérelte volna Ethelbertnek vagy népének megtérítését.

Róma angliai missziójának kezdetei homályba vesznek. Béda Anglia egyháztörténete című műve az egyetlen forrásunk. Ebben elbeszéli, hogy Gergely Rómában angol rabszolgákat látott, és ettől fogva dédelgette azt a vágyat, hogy Angliában is hirdessék az evangéliumot. De semmi sem történt ebben az irányban mindaddig, amíg 590-ben ő maga nem lett a pápa. Világos, hogy a kezdeményezés Gergelytől eredt, és a vezető, akit ehhez a vállalkozáshoz kiválasztott, saját kolostorának a priorja volt.

596 tavaszán Ágoston társaival tengeri úton indult Galliába. Mivel a vállalkozást túl veszélyesnek látták, a partraszállás után társai vissza akartak fordulni, s erről levelet is küldtek a pápának. Gergely azonban nem engedett kérésüknek. Buzdította őket, hogy az egyszer már megkezdett vállalkozást ne adják föl, és megparancsolta nekik, hogy engedelmeskedjenek Ágostonnak, akit apátjukká tett. Ezenkívül levelet írt Gallia püspökeinek, Austrasia és Burgundia uralkodóinak, és kérte őket, hogy legyenek a misszionáriusok segítségére, adjanak melléjük papokat tolmácsul. Ágoston erősen kézben tartotta a vezetést. Még franciaországi útjuk közben püspökké szentelték. 597 kezdetén társaival partra szállt Thanet szigetén, Kent keleti partja előtt.

Ethelbert Thanet szigetén fogadta a misszionáriusokat. Az első találkozás kedvezően sikerült. Ágoston beszéde jó benyomást tett a királyra: engedélyt adott a térítőknek, hogy tanítsanak. Canterburyben maga jelölt ki számukra szállást, és megígérte, hogy gondoskodik ellátásukról. Hamarosan megtörténtek az első megtérések. Még 597 pünkösdje előtt maga a király is megkeresztelkedett, de nem akarta, amint Béda mondja, alattvalóit kényszeríteni, hogy példáját kövessék, mert megtanulta, hogy a keresztény hitet szabadon kell elfogadni. Megtérése és Ágoston apát meggyőző ereje mégis elérte, hogy karácsonykor tízezer megtérőt keresztelhettek meg.

Ágoston két társát, Lőrincet és Pétert Rómába küldte, hogy tájékoztassák a pápát a misszió sikeréről, egyben tanácsot kért különféle problémákkal kapcsolatban.

A követek csak 601-ben tértek vissza, egy csapat újabb misszionárius kíséretében, s meghozták Ágoston számára az érseki palliumot.

Hoztak ezenkívül istentiszteleti edényeket, eszközöket és ruhákat, templomfelszereléshez szükséges egyéb tárgyakat, apostol- és vértanú- ereklyéket és számos könyvet. És alapos választ hoztak Ágoston kérdéseire, aki azt a megbízatást kapta, hogy papjaival és klerikusaival éljen közös életet, szerzetesei számára azonban alapítson külön kolostort. Továbbá a gall és a római egyház szokásai alapján saját liturgiát kellett összeállítania, úgy, ahogyan a legcélszerűbbnek látja. Azzal is megbízta a pápa, hogy szükség szerint még tizenkét püspököt szenteljen, egy püspököt pedig küldjön Yorkba, a Northumbria-királyságba, aki engedélyt kapott, hogy a maga részéről is további tizenkét püspököt szenteljen.

A pápának ezek az átfogó tervei természetesen teljesen távol jártak a realitástól. Azt mutatják, hogy a pápának nem volt áttekintése az angliai helyzetről. Az első misszionáriusok csak egy generációval Ágoston halála után léphettek Northumbria földjére. A következő évek folyamán Ágoston Rochesterben állított föl püspökséget és Justust tette püspökévé, aztán egy harmadikat Londonban, ennek Mellitus lett a püspöke. Számára Ethelbert király templomot építtetett Szent Pál apostol tiszteletére. Canterbury mellett emeltetett Ágoston egy Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt kolostort. A városban saját székesegyháza mellett iskolát alapított jövendő papságának kiképzésére.

Ezekben az években szenvedte el egyetlen súlyos kudarcát. A pápa egész Angliára kiterjesztette Ágoston joghatóságát, ugyanakkor megbízta, hogy ennek megfelelően vegye gondjaiba a római időkből maradt brit keresztényeket. Ezek az angolok, szászok és jütök inváziója óta az egyház többi részétől elkülönülve éltek a nyugati országrészekben. Ágoston őket is meg akarta nyerni a missziós munkára. Ethelbert király segítségével konferenciát szervezett a brit püspökök és tanult emberek egy csoportjával, és előadta nekik elgondolásait. Gondolkodási időt kértek. A legközelebbi összejövetel alkalmával azonban nem fogadták el Ágoston indítványát, hogy vegyék át a húsvét idejének római számításmódját és a keresztelésnek az egész egyházban használatos rítusát. Azt is visszautasították, hogy bármi módon részt vegyenek Anglia misszionálásában. Ezzel kitűnő alkalom maradt kihasználatlanul. A brit egyház tovább élt a maga elszigeteltségében. Ennek oka nyilvánvalóan a büszkeségük volt. Emellett a brit keresztények bizalmatlanok is voltak Ágostonnal szemben, hiszen ellenségeik, hódítóik között tevékenykedett.

Ez az eset, amelyet Béda közléséből ismerünk, számos angol történész ítéletalkotását meghatározta. Kevés kivétellel csak jelentéktelen érdemet tulajdonítanak Ágostonnak Anglia megtérítésében. Pedig, ha közelebbről megvizsgáljuk, figyelemre méltó teljesítmény volt, amit végbevitt. Mire meghalt -- valószínűleg 604-ben --, megtérítette Kent királyát és népéből több ezer embert, alapított három püspökséget és legalább egy kolostort. Létesített egy iskolát, amely néhány éven belül bennszülött püspököket és papokat képzett az új egyháznak. Természetesen helyes az az állítás, hogy Ágoston nem térítette meg Angliát. Ahhoz ugyanis legalább egy évszázad munkája kellett. Az ő missziója Kent udvarára és királyságára terjedt ki, ahol tartós sikereket mondhat magáénak. Béda egyháztörténetében van egy jellemző hely, amelyben arról tudósít, hogy milyen volt az egyház helyzete Canterburyben az Ágoston halálát követő években. Béda leírja, hogy Lőrinc, Ágoston utóda, amikor Canterburybe jött, látta, hogy ennek az egyháznak az alapjai a legjobb állapotban vannak”. Pál apostolhoz hasonlóan Ágoston ültetett ott, ahol másoknak kellett aratniok. Az ő feladata az volt, hogy lerakja az Egyház alapjait Angliában. Béda szavai tanúsítják: valóban méltó arra, hogy az angol nép apostolának nevezzük.

8. századi kéziratok tanúsága szerint 604. vagy 605. május 26-án temették el. Ünnepét 1882-ben vették föl a római naptárba, május 28- ra, 1969-ben áthelyezték május 27-re.

---

Béda elmondja, milyen esemény adta az alkalmat a római bencések missziójának elindulásához:

Gergely, még mielőtt pápa lett, a római piacon szőke, kék szemű rabszolgákat látott. Kérdésére megtudta, hogy angolok. Erre, a nevükre célozva, kijelentette: „Igazán? Angyalokká kell lenniük!”

Amikor Ágoston kísérőivel Kent földjére lépett, találkozót kért a királlyal és a törzsfőnökökkel. Attól félve, hogy az idegenek varázslattal elbűvölhetik őket, Ethelbert nyílt erdei tisztást jelölt ki találkozóhelyül. Kísérete tagjai között állva fogadta a szerzeteseket, akik körmenetben, litániát énekelve foglalták el helyüket. Ágoston megtartotta első beszédét, és annak hatása nem maradt el.

Később is, amikor Ágoston már érseke volt az óriási, csak félig- meddig megtért egyházmegyének, egész természetességgel magára vállalta a misszionáriusok fáradozásait. Gyalog vándorolt vidékről vidékre, minden nap más hallgatóságot gyűjtve maga mellé. Éjszakánként gyakran csak az erdők fái alatt talált menedéket. Beszédével nem mindig volt képes a kardhoz szokott férfiakat Krisztus követésére megnyerni.

Nagy reményekkel várta azt a napot, amikor papok s püspökök jöttek Walesből. A brit törzsektől jöttek, amelyek már évszázadok óta keresztények voltak, a bevándorolt angolszászok azonban legyőzték és visszaszorították őket. Ágoston szerette volna megnyerni őket. Egy hatalmas tölgy alatt gyűltek össze, amelyet még sokkal később is Ágoston tölgyének hívtak. Nyomatékosan kérte hittestvéreit, hagyjanak föl különleges szokásaikkal és lépjenek vele szövetségre az evangélium hirdetésére. De ők bizalmatlanok maradtak, és elutasították az ajánlatot. Még amikor Ágoston csodát tett előttük -- egy vaknak visszaadta látását --, abban sem ismerték föl Isten hívását. Az angolszászok elleni gyűlöletük erősebbnek bizonyult, mint a hitük.

---

Istenünk, ki Szent Ágoston püspököd igehirdetése révén vezetted Britannia népét az evangélium világosságára, kérünk, add, hogy apostoli munkájának gyümölcsei maradandók legyenek Egyházadban!

*Firenze, 1515. július 21. +Róma, 1595. május 26.

Fülöp édesapja kis jegyző és alkimista volt Firenzében. Amikor Fülöp öt éves volt, meghalt az édesanyja, de nevelőanyja is nagyon szerette. A kis „Pippo buono” mindenki kedvence volt. Közvetlenség, dús fantázia, nagy lelkesedni tudás jellemezte. Rendkívüli érzéke volt a vidám, népies tréfákhoz. Alakján valami sugárzó tisztaság ömlött el.

Első képzését szülővárosának Szent Márk-konventjében, a dominikánusoktól kapta. Ami jó van benne -- vallotta később --, azt nekik köszönheti. Ők ültették szívébe a mély szeretetet és tiszteletet „vértanújuk”, Savonarola iránt. Az ő írásaiból tanulta meg, hogy a szükséges egyházi reform csak a lelkek -- azaz a papság és a laikusok keresztény életének -- megújulásából születhet meg; hogy a Szentlélek működésében hinni kell, hiszen a Szentlélek az Egyházban él ma is, mint a kezdeti időkben; s végül, hogy semmi sem tesz oly boldoggá és vidámmá, mint a Szentírás fölötti elmélkedés.

Apja 1533-ban a Montecassino közelében lévő San Germanóba küldte. Itt élt nagybátyja, egy gazdag kereskedő. Fülöp állítólag három könyvet vitt magával: az egyik volt a Laude, a „jámbor bolond”, Jacopone da Todi (+ 1306) nyers és faragatlan, de misztikus bensőséggel telített dalai; a másik Boldog Combini (+ 1367) életrajza a humanista Belcaritól; a harmadik a sokat utazó falusi plébános, Arlotto vidám elbeszéléskötete. Ő volt az, aki sírkövére ezt íratta: „Saját magának és mindenkinek, aki ide kívánkozik.”

Fülöp legfeljebb három évig maradt San Germanóban. Úgy látszik, többet időzött Szent Benedek iskolájában, mint nagybátyja üzletében. Egy későbbi montecassinói apát tanúsítja, hogy Fülöp „három egymást követő éven át megvetette az alapokat a magas tökéletességhez, különösen az ottani kiváló szerzetes, Evoli Özséb tanítása révén...” Itt kedvelte meg Cassianust és a régi egyiptomi remete-szerzetesek lelki tapasztalatait. Életmódjukat a gaetai kikötő fölött lévő híres hegy Albaneta-kápolnájában próbálgatta. Lehetséges, hogy már akkor megélte első pünkösdi csodáját.

1536-ban Rómában találjuk. Krisztust követve teljes szegénységben élt. A firenzei vámhivatal vezetőjénél talált szállást és igen szegényes étkezést mint fiainak nevelője. Teológiai előadásokat hallgatott az ágostonosoknál és a Sapienza egyetemen, ahol 1537 óta két jezsuita is tanított. Nemsokára megismerkedett magával Ignáccal is, és megtanulta tőle a „belső imádságot”. Vele és rendtársaival együtt segítette 1538/39 ínséges telén a római éhezőket. Látogatta a betegeket a Szent Jakab-ispotályban, és megismerkedett alapítójával is, aki a híres laikus testvérülethez, az „Isteni Szeretet Oratóriumához” tartozott. „Sola caritas -- csak a szeretet számít!”, lett később saját oratóriumának a jeligéje is.

Tanév közben, egész hirtelen elhatározta, hogy abbahagyja tanulmányait. A Szentíráson és Szent Tamás Summáján kívül eladta könyveit, és árukat a szegényeknek adta. „Sohasem tanultam sokat, mert el voltam foglalva az imádsággal és egyéb lelki gyakorlatokkal” -- szokta később mondogatni. És mégis azt mondja róla másvalaki, hogy fölfedezte: Fülöp tudása éppen olyan nagy, mint a jámborsága. Akkoriban azonban erre a radikális elhatározásra jutott a Megfeszített előtt: „Aki Krisztuson kívül akar valamit, nem tudja, mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja, mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, nem tudja, mit csinál.”

Napjai ettől fogva az utcai apostolkodással teltek. Bizalmat keltő modorának senki sem tudott ellenállni. Éjjel azonban Istené volt.

Valami kiűzte Róma kapui elé a Campagna éjszakai magányába, a San Sebastiano-katakomba föld alatti vértanúsírjaihoz. Gyakran fölkeresett egy-egy templomot, ott imádkozott, és néhány órát aludt az előcsarnokban. Belső élete Isten és az ő titka maradt. Talán akkor tapasztalta meg azoknak az imádságoknak az erejét, amelyeket később ifjú barátainak ajánlott. Köztük voltak a régi sivatagi atyák röpimái. Más imádságok teljesen őrá vallanak.

Ilyen órákban költeményeket is írt. Sajnos, csak egyetlen szonett maradt ránk, amely így végződik:

„Mily börtön rabja a lélek a földön?

Miért nem tud kitörni idelentről,

hogy lába végre csillagokon járjon,

Istennek éljen, s magának meghaljon?”

Rendkívüli látomásokban és kegyelmekben is részesült. Az a leghíresebb, amelyet 1544-ben a katakombákban kapott. Úgy látta, hogy tüzes golyó hatol be a száján, és leszáll a szívébe. Egy másik látomásban Keresztelő Szent János, Firenze védőszentje kiszólította remeteéletéből az apostoli munkába: „Isten akarata szerint a világba kell menned, és Rómában kell élned, de úgy, mint a sivatagban!” -- hallotta egy benső hang szavát.

Végül harminchat éves fejjel 1551 májusában gyóntatóatyja, Persiano Rosa rábeszélésére fölvette a papi rendet. Beköltözött a „San Girolamo della Caritŕ” testvérület házába. Itt bontakozott ki sokféle megpróbáltatás után tulajdonképpeni alkotása: az oratórium. Mint egy sztarec vagy a régi sivatagi remete-szerzetesség „lelki atyja” körül, lelki gyermekeinek egyre növekvő tábora alakult ki körülötte. Legtöbbjüket a gyóntatószékben ismerte meg. Délutánonként összejöttek kicsiny cellájában, s kezdődött a lelki beszélgetés. Jánost, Pált, Ágostont, Cassianust, Tamást, Gersont és Colombinit olvasták, vagy kirándultak, és este még sokáig térdeltek a San Girolamo-templomban. Egyénisége mind önállóbban és világosabban átjárta apostoli munkáját. A reneszánsz és a kezdődő újkor emberének kevélysége arra késztette, hogy „Istennek, a Hasonlíthatatlannak szeretetéből bohócruhát öltsön, és minden emberit a feje tetejére állítson”. Micsoda titokzatos ember az, aki valódi gyönyörűségét leli abban, hogy bolondnak tartsák! Teszi ezt részben vidám természetéből, részben azért, hogy elrejtse azt az izzást, amellyel ő az Istené. A világot „semmibe venni, önmagamat semmibe vétetni” -- az istenibe menthetetlenül beléveszett embernek ezt a végső bölcsességét senki úgy meg nem élte, mint ez a „Pippo buono”, aki kacagásával takarta el a Mérhetetlent, amely meg akarta semmisíteni” (H. Rahner).

Cellája hamarosan szűknek bizonyult. A templom szomszédságában volt egy raktárépület, azt építették át oratóriummá. A fiatal közösség ettől kapta a nevét (1554).

Itt ismerkedtek naponta a Szentírással. De nemcsak a szent könyvekben leírt isteni igével ismerkedtek, hanem az Úrnak az Egyház és a szentek életében megtestesült szavával is. Közösen az imádsággal válaszoltak Isten szavára, egyénileg pedig ki-ki a szeretet tetteivel a város kórházaiban és utcáin. Az új kör első „hódításai” közé tartozott Tarugi, a későbbi bíboros, valamint Baronius, az Egyháztörténeti annales szerzője. Ezek az oratórium látogatóinak 1559- ben tartott konferenciák anyagából álltak össze.

Vállalkozásaik egyre bővültek: „oratóriumokat” tartottak vasárnap reggelenként a mise előtt, délután és esténként népnyelvű énekléssel és imádsággal; körmeneteket rendeztek, héttemplom-búcsújárásokat, amelyeken a római kúria legfelsőbb körei is részt vettek. Ezeknek köszönhetően Fülöp kétszer összeütközésbe került az inkvizícióval: először a félelmetes IV. Pál pápa alatt, majd még egyszer V. Pius idejében. Teljes alázatosságával és kedvességével mindkét alkalommal lefegyverezte bíráit. Nemcsak baj nélkül került ki az ügyből, hanem megnyerte a nevezett pápák különleges jóindulatát is. Egyébként befolyásos szövetségese volt Borromei Károly.

1564-ben művének újabb állomása kezdődött. Mivel a pápa közbelépésére át kellett vennie a firenzeiek római templomának és egyházközségének vezetését, három fiatal barátját és segítőjét: Tarugit, Bordinit és Baroniust pappá szenteltette. Ezzel először kezdett világi papok kis csoportja közös életet. Fülöp érdeklődése továbbra is az „Isten-alapította” nagy, plébániák fölött álló oratórium-körnek szólt, amely még mindig a San Girolamóban gyülekezett. Egy résztvevő szerint ez az oratórium „Róma egész vallási életének a középpontját” jelentette.

A Fülöp és XIII. Gergely (1572--1582) között kialakult baráti kapcsolat újból biztosította neki és művének a Szentszék támogatását. Így hamarosan teljesen függetleníteni tudta magát a firenzei kolóniától, és a pápától kapott Vallicella-templomban újjászervezte oratóriumát. Amikor ez 1578-ban helyet adott a Nouva Chiesának, az Újtemplomnak, a város minden rendjéből és rétegéből ezrek találkoztak itt az oratóriumban. Az oratoriánus papok és testvérek itt élő nagy csapatából alakult meg az „Oratórium Kongregációja”, amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott. 1583-ban a pápa parancsára Fülöpnek is oda kellett költöznie. Közben teljesen megvilágosodott előtte hivatása és föladata: a klérus azoknak a világi keresztényeknek a példáján épüljön, akik a világban helyzetüknek megfelelően élik a tökéletesség életét. A népet azután a belsőleg megújult papság fogja elvezetni a keresztény életre. Ebbe a klérusba tartoznak az ő fiai, akik világi papok fogadalom nélküli közösségében együtt élnek.

Így lett Néri Fülöp, a firenzei „Róma második apostolává”. Többszöri betegeskedés után 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától. 1595. május 12-én Baronius, a gyóntatóatyja föladta neki a szent kenetet. Azután Frederigo Borromeo kardinális megáldoztatta. Az „Uram, nem vagyok méltó”-nál könnyek között vádolta még egyszer magát: „Soha semmi jót sem tettem, semmit, egyáltalán semmit; egyáltalán nem vagyok méltó!” Azután: „Ha meggyógyulok, megváltoztatom életemet.” Rövid ideig újra tudott misézni. A szentmise bemutatása közben évek óta órákat elragadtatásban töltött. Hasonlóképpen utolsó napjáig gyóntatott. 1595. május 25-én reggel még bemutatta a szentmisét „örömtől ujjongva és énekelve”. Rajta kívül senki sem gondolt közeli halálára. Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, megkapták áldását, s másnap reggel három órakor Fülöp meghalt. Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött. 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté.

Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.

---

Egész sereg jellemző esemény híre maradt ránk Néri Fülöpnek, Róma szeretetreméltó második apostolának életéből. Még Goethe is csodálta őt, és „humoros szentnek” nevezte.

Alighogy Rómában megtelepedett, napjait az utca-apostolkodásnak szentelte. Nem tartott az embereknek dorgáló beszédeket. Jobban szeretett vidám beszélgetést kezdeményezni az utcán csavargó ifjakkal, a firenzei kereskedőkkel, az apró üzletek tulajdonosaival és a szegény művészekkel. Szellemesen és népies szókimondással kezdte, hogy azután -- megnyílt szívük láttán -- hirtelen megkérdezze: „Mikor szedjük össze végre bátorságunkat, hogy elkezdjünk valami jót tenni? Nem késlekedhetünk vele, mert a halál sem késlekedik!”

Egyszer egy fiatal barátja sikeres tanulmányairól beszélt neki. Fülöp akkor így szólt hozzá: „Szerencsés ember, most tanulsz. Pár év múlva doktor leszel, és kezdesz pénzt keresni. Ügyvéd leszel és prelátus, és sok egyéb tisztséged is lesz. Boldog leszel, és már nem is fogsz mást kívánni.” A diák már azt hitte, hogy Fülöp komolyan beszél. De akkor magához vonta, és ezt suttogta fülébe: „És aztán?” Ez a súlyos kérdés új irányt adott az ifjú jóbarát életének.

Fülöp rendkívüli látomásai közül az a legnevezetesebb, amelyben egy pünkösdi napon a katakombákban részesült. Bensőséges imába mélyedve azt látta, hogy valami nagy fényesség, egy tűzgolyó közeledik feléje, és ajkait perzselve szívéig hatol. A földre zuhant, és föl kellett tépnie a ruhát a mellén a tűz heve miatt. Közben ezt dadogta: „Hagyd abba, Uram, túl sok ez!” Egész teste reszketett, és amikor kezét a szívére tette, ökölnyi dudorodást érzett, amely többé nem múlt el. Ettől kezdve a legkisebb Istenre irányuló gondolat olyan szívdobogást váltott ki Fülöpben, hogy a körülötte lévők is hallották. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy szíve erősen megnagyobbodott, fölötte két bordája eltörött, s kifelé domborodott.

Hogy ez a jó pásztor milyen szeretetreméltóan tudta báránykáit kisebb hibáiktól is megszabadítani, mutassa két jelenet: Egy divatos dáma, aki magas sarkú cipőt viselt, megkérdezte tőle, hogy nem bűn-e ilyen magas sarkon jönni-menni. Csak ennyit szólt: „Óvd magad a megbicsaklástól, nehogy eless.”

Egy piperkőc ifjúnak nagy volt a fodros gallérja. Fülöp szelíden megsimogatta a nyakát e szavakkal: „Többször is megsimogatnálak, ha ez a gallér nem bökné az ujjamat.”

Szívesen volt együtt pajkos fiatalokkal az utcán vagy kinn a szabadban. Gyakran egész csapat töltötte meg a szobáját. Mivel játék közben hangoskodtak, ennyit mondott nevetve: „Ha nem követnek el bűnt, tőlem akár fát is hasogathatnak a hátamon!”

Sokan „csodatevőnek” tekintették Fülöpöt, ő maga azonban nem sokat törődött vele. Egyszer fölkiáltott: „Azt akarják, tegyek csodát. Én pedig nem akarok csodát tenni!”

Egy napon Fülöp a pápát megszabadította fájdalmaitól. Egy bíboros akkor azt mondta neki: „A pápa annyira megörült a látásának, hogy elfelejtette fájdalmait.” Ám Fülöp határozottan kiigazította: „Nem. A fájdalmait valóban én vettem el. Olyan embereknél, akiknek fontos ügyeket kell intézniük, a betegség sok kárt okozhat. Ezért meg kell gyógyítani őket.”

Egy leányt különleges viselkedése miatt megszállottnak tartottak. Fülöp egész józanul ezt mondta vele kapcsolatban: „Adjátok férjhez, akkor majd meggyógyul.”

Róma közelében az egyik kolostorban volt egy apáca, aki nagy föltűnést keltett, mert állítólag természetfölötti látomásai és elragadtatásai voltak. A pápai hatóság Fülöpöt bízta meg, hogy járjon utána a dolognak. Fülöp rossz időben gyalog ment ki oda. Hívták az apácát, Fülöp pedig anélkül, hogy köszöntötte volna, odanyújtotta neki sáros csizmáit, hogy húzza le. Az apáca visszahőkölt, és heves szavakkal tiltakozott a számára fölháborító kérés ellen. Akkor Fülöp nyugodtan fölállt: „Már nem is fontos lehúzni! Elvégeztem a feladatomat” -- mondta, s azonnal visszatért megbízóihoz. „Az a nő nem szent -- tájékozatta őket --, és nem is tesz csodát, mert hiányzik belőle a legfontosabb, az alázatosság.”

Hogy csökkentse azt a nagy tiszteletet, amellyel hozzá közeledtek az emberek, s hogy magát megalázza, Fülöp nem egyszer megjátszotta a csodabogarat, sőt egyenesen a bolondot. Nem ritkán megtörtént, hogy az emberek letérdeltek előtte, és ruháját akarták megérinteni. Ilyenkor odasózott nekik, és heves szavak kíséretében elkergette őket. Ha asszonyok fogták körül, vette a szemüvegét, és sorban mindnek az orrára rakta. Ismerősöknek és ismeretleneknek állába, hajába vagy fülébe kapaszkodott.

Időnként fordítva vette föl ruháját, máskor azt látták, hogy egy köteg bogáncsot tart a kezében, és meg-megállva bolondos élvezettel szagolgatja. Nyilvános tereken táncolt, s bort ivott egy üvegből a házról házra járva kéregető Félix kapucinus testvérrel. Arcának csak egyik feléről vétette le a szakállat és félig borotváltan ugrándozva, táncolva járt az emberek közt.

1583. november 22-e reggelén érdekes menetet láttak a nevető rómaiak az utcákon vonulni. Elől zászlóként lobogtatott valaki egy lepedőt. Utána jöttek a többiek házi holmikkal: az egyik egy székkel, a következő egy seprővel, a harmadik a tűzgyújtó szerszámmal és így tovább. Az első oratoriánusok költöztek új házukba. Csak Fülöp öreg macskáját hagyták ott, amely a templom raktárában az egereket fogdosta.

1595 úrnapjának estéjén azt mondta mosolyogva lakótársainak: „Most meg kell halnom.” Azután lefeküdt. „Nem félsz?” -- kérdezte az egyik testvér. Fülöp megrázta fejét, és derűsen azt mondta: „Nem, nem félek. Isten jó. Majd egy kis elnézéssel lesz az ő ostoba és haszontalan Fülöpjével szemben.”

---

Istenünk, ki hűséges szolgáidat szentjeid közé fölmagasztalod, kérünk, add, hogy a Szentlélek minket is gyújtson lángra a szeretetnek azzal a tüzével, amely Néri Szent Fülöp szívét oly csodálatosan izzóvá tette!

 

*672. +Jarrow kolostora, 735. május 26.

Béda 672-ben a Wear torkolatának közelében született az észak- angliai Northumbria királyságban. Amikor hét éves volt, szülei oblátusként Biscop Benedekhez adták, aki négy évvel előbb kolostort alapított Wearmouth-ban. Béda egész életét kolostori környezetben élte le.

Béda életében nem történt sok külső esemény. Kolostorából sohasem távozott messzebb Yorknál vagy Lindisfarnénál és korának közéletében semmiféle módon nem vett részt: élete egy kolostori tudós élete volt. És mégis, neve és híre halála után már néhány évvel ismertté vált az egész latin egyházban. Mert Béda korának legnagyobb tanítója volt. Anglia megtérése, amelyet Canterburyi Ágoston 597-ben indított el, az ő életében ért véget, amikor Wilfried az utolsó dél-szászországi pogányt is megkeresztelte 686-ban. Béda korát egy új keresztény rend kezdetei határozták meg. És ebben Béda döntő szerepet játszott. Ő rakta le az úgynevezett Karoling-reneszánsz alapjait.

681-ben, egy évvel Béda kolostorba lépése után Ecgfrith northumbriai király a Tyne melletti Jarrow-ban újabb földterületet ajándékozott Benedek apátnak, hogy ott új kolostort alapítsanak. Ceolfrith apát vezetésével tizenhét szerzetest küldtek ki az új alapítás elfoglalására. Rövidesen Bédát is Jarrow-ba küldték, és ott töltötte egész további életét.

692-ben Bédát szokatlanul fiatalon, 17 éves korában diákonussá szentelték. Tanulmányairól keveset tudunk. De Jarrow-nak nagyszerű könyvtára volt és neves tanítókkal is rendelkezett. Bédának korán meg kellett kezdenie tanári és írói tevékenységét. A kolostori iskolában tanított. Legkorábbi írásai tanítványai számára készültek: egy nyelvtan, valamint egy helyesírási és verselési tankönyv. Természettudományi tanulmányokat folytatott és írt földrajzi és csillagászati munkákat is. Mindenekelőtt azonban azzal foglalkozott, hogy megírja hazája megtérésének történetét, az első angol szentek, továbbá versben Szent Cuthbert és a kolostor első apátjainak életrajzát.

Bédát 703-ban szentelték pappá. Nemsokára megbízták, hogy tanítványait készítse föl a papi hivatásra. E célból kezdte írni Szentírás-kommentárját. Hírneve az egész középkor folyamán ehhez a munkához kapcsolódott. Béda kiválóan alkalmas volt e feladatra. Birtokolta a szükséges nyelvismeretet, nagy volt az olvasottsága, legfőképpen pedig rendelkezésére állt egy gazdag és jól összeválogatott könyvtár, melyet Biscop Benedek apát sokévi türelmes munkával hozott létre. Béda közel harminc éven át a Szentírás tanulmányozásának és tanításának élt. Kritikusai nem egyszer azt allították, hogy teológiai műveiből hiányzik az eredetiség. Így azonban csak az beszélhet, aki teljesen félreérti szándékát. Béda elsősorban azért írt, hogy növendékeit tanítsa és hogy nemzedékének tagjaival megismertesse a keresztény ókor tudásanyagát. E didaktikai szempontot szem előtt tartva gondosan ügyelt arra, hogy az olvasóval közölje ismereteinek forrásait. Kortársainak és a későbbi nemzedékeknek széles utat nyitott az egyházatyák tanításához. Bonifác a távoli missziós területről, Germániából levélben kért barátjától, Bédától egy-egy példányt a saját, illetve tanítványa, Egbert homíliáiból, hogy prédikációira készülvén használhassa azokat.

Béda szentírási kommentárja figyelemre méltó alkotás, de még érdekesebb munkája Anglia egyháztörténete, amelyet 731-ben zárt le, s a kora középkori tudományosság hatalmas emléke. Nagyrészt tőle származik mindaz, amit az angolok korai történetéről tudunk. Fölvázolja benne Anglia történetét Julius Caesar partraszállásától (Kr. e. 55.) saját koráig. Érezhető büszkeséggel számol be arról, hogyan vonult be a kereszténység az országba. Béda történelemábrázolását mai szemmel is tudományosnak minősíthetjük. A korábbi korokból származó források megbízhatóságát gondosan megvizsgálta. Amikor szóbeli hagyományra vagy mondákra támaszkodik, mindig fölhívja rá a figyelmet. Nyelve világos és egyszerű. Az előadást átszövi azoknak a férfiaknak a vázlatos arcképe, akik Anglia megtérésében a főszerepet játszották. Ilyenek: Gergely pápa, Aidan és a szentéletű Oswald király, James diákonus és Cuthbert. Találhatók benne anekdoták Nagy Szent Gergelyről és a római angolszász rabokról; Caedmonról, a költő-pásztorról; Coifiról, a pogány papról és az Edwin király palotájában tartott gyűlésről. Ezek az angol történelem legismertebb anekdotái közé tartoznak. Joggal viseli Béda „az angol történetírás atyja” megtisztelő címet.

De ez a kolostori tudós élénk érdeklődést tanúsított Northumbria akkori egyháza iránt is. Látta, hogy sürgősen reformra volna szükség. Halála előtt egy évvel egykori tanítványának, Egbertnek, aki akkor yorki püspök volt, írt egy levelet, melyben sok mindenre kitért. Ebben intette, hogy ne hanyagolja el kötelességét a rendszeres vizitáció és prédikáció terén. Azt tanácsolta neki, hívjon össze zsinatot és készítse elő a túlságosan nagy egyházmegye fölosztását. Rámutatott arra, hogy már sok kolostor van az országban. Sok közülük csak nevében kolostor, mert gazdag emberek csak azért alapították őket, hogy elnyerjék azokat a privilégiumokat, amelyeket azok a birtokok élveztek, amelyek istentiszteleti célokat szolgáltak. Arra is fölhívta a püspök figyelmét, hogy a nép fokozódó mértékben elhanyagolja a szentségek vételét. Szorgalmazta, hogy prédikáljon a mindennapi áldozás gyakorlatáról, amint az a kontinensen és a római egyházban szokásos.

Amikor Béda ezt a levelet írta, már beteg volt. Életének utolsó napján még a János-evangélium fordításával foglalkozott. Amikor a szerzetesek könyörgő körmenetben a templomba vonultak -- másnap Áldozócsütörtök vigíliája volt -- Béda cellájában maradt, mert az utolsó fejezeten dolgozott. Este, mivel érezte végének közeledtét, a kolostor papjait cellájába hívta. Szétosztotta köztük csekélyke személyes holmiját: pár szem borsot, néhány kéztörlőt, kevés tömjént. Azután kivitték cellája elé a folyosóra. Innen láthatta helyét a kóruson. Áldozócsütörtökön halt meg, 735-ben.

Bédát Jarrow-ban temették el. A 14. században maradványait a durhami székesegyházban Cuthbert csontjai mellé helyezték. Később Béda koporsóját a székesegyház nyugati felében lévő Galilea-kápolnába vitték. Sírja ma is itt látható.

1899-ben XIII. Leó pápa Béda ünnepét az egész Egyházra kiterjesztette, és egyháztanítónak nyilvánította őt. Igazán illő cím annak a férfinak, akiről földije, Szent Bonifác azt mondta, hogy „az Egyház fényessége, amelyet maga a Szentlélek gyújtott”.

Ünnepét 1899-ben vették föl a római naptárba, május 27-re. 1969-ben áthelyezték május 25-re.

---

Béda Venerabilisról, akit Newman „a bencés rend virágának” nevezett, legjobban saját művei vagy tanítványainak följegyzései vallanak. Mindenesetre ennek a kolostori tudósnak az életében nem a külső események voltak előtérben, sokkal inkább mindenre kiterjedő szellemének gondolatai.

Ő maga ezt írja életéről: „A kolostor birtokán születtem, és amikor hét éves voltam, családom először főtisztelendő Benedek apátra, majd később Ceolfrith apátra bízott nevelés és kiképzés céljából. Egész további életemet ebben a kolostorban töltöttem el. Teljesen a Szentírás tanulmányozásának adtam magam, miközben a regula szabályai szerint éltem és nap mint nap részt vettem a karban az officiumon. Különös örömöm mindig a tanulás, a tanítás és az írás volt.”

Béda szívébe is némi betekintést nyerünk, amikor Ethelberttel, Anglia első keresztény királyával kapcsolatban kiemeli, hogy az embereket úgy kell megnyerni az égnek, hogy közben nem szabad erőszakot alkalmazni; vagy hogy a szakadárokat meggyőzni kell és nem kényszeríteni; vagy hogy Walstan szerzetes a gyóntatószékben oly jóságos volt, hogy az emberek Anglia minden részéből hozzá tódultak. Nem ilyennek kellett neki magának is lennie?

Az Énekek énekéhez írt magyarázatában Béda a zsinagóga vágyakozását Krisztus ifjú Egyházával állítja szembe. Olyan gondolat ez, amelyet később a gótikus székesegyházak portáljain kőfigurákban értelmeztek és ábrázoltak.

Amikor Béda az eleven történelmet írja, a múlt a jelen számára is jelentőséget nyer. Így tudósít a tiszteletreméltó krónikás arról az emlékezetes óráról, amikor Edwin, Northumberland királya, tanácsosaival a kereszténység mellett döntött:

Amikor az első hithirdetők az országba jöttek, Edwin összehívta bölcseinek gyülekezetét, és megkérdezte őket, mit tartanak az új tanításról. Akkor fölállt egy tanácsos, és ezt mondta: „Királyom, törzsfőiddel és embereiddel télidőben lakománál ülsz. Középütt a tűzhelyen lángol a tűz és meleg a terem. Odakint azonban dühöng a szélvihar hideggel, esővel és hóval. Akkor betéved egy veréb, és beszáll a terembe. Az egyik ajtón berepül, a másikon ki. Abban a pár pillanatban, amíg bent van, nem éri a tél zordsága, de mihelyt eltűnik szemed elől, visszatér a sötét télbe. Úgy tűnik nekem, hasonló ehhez az ember élete. Nem tudjuk, mi előzi meg, azt sem tudjuk, mi jön utána. Ha ez az új tanítás biztosat mond felőle, megérdemli, hogy kövessük.”

Béda halála, amiről tanítványa, Cuthbert számol be, elénk tárja mindazt, ami életét eltöltötte: „Tizennégy nappal húsvét előtt borzalmas légzési nehézséggel küzdött. Közben ismét meggyógyult. Igen boldog és vidám volt, és minden órát megköszönt a Mindenhatónak. Nekünk, tanítványainak, még mindig naponta tartott előadásokat. Napjának többi részében zsoltárokat énekelt. Éjszakáját, azt a rövid időt leszámítva, amelyet alvásnak szentelt, elragadtatásban és hálaimában töltötte. Amint fölébredt, dolgozott, mint máskor. Nem mulasztotta el, hogy Istennek fölemelt kézzel hálát adjon. A Szentírás sok helyét énekelte, egyes verseket angolul is, azzal a megfontolással, hogy nem lehet a halálra eléggé fölkészülni. Azután tovább fordította Szent János evangéliumát. Lábai már dagadtak, mégis derűs lélekkel diktált, és ismételten azt mondta: ťÍrjátok gyorsan, amit mondok, mert nem tudom, meddig tartok még ki, és Teremtőm nem hív- e hamarosan magához.Ť Úgy tetszett nekünk, hogy pontosan ismeri halálának idejét. Egyikünk azt mondta neki: ťKedves mesterünk, csak egy fejezet hiányzik már. Ki tudsz még addig tartani?Ť Ezt válaszolta: ťIgen, fogjátok tollatokat, és írjatok gyorsan, siessetek.Ť Három órakor így szólt hozzám: ťFuss, és hívd ide papjainkat, hogy egy pár apró ajándékot adjak nekik a ládámból.Ť Miután fölindultan megtettem, mindegyikükhöz szólt, magát nekik ajánlotta, és nyomatékosan kérte; hogy imádkozzanak és misézzenek érte. Így töltötte a napját derűsen estig, amikor a fentebb említett ifjú azt mondta neki: ťKedves mester, még egy mondatotŤ Így válaszolt rá: ťÍrjátok gyorsan!Ť. Nemsokára azt mondta az ifjú: ťMost már be van fejezve.Ť Így válaszolt: ťIgazat mondtál. Consummatum est (bevégeztetett). Vedd kezedbe a fejemet. Szeretném látni régi gyóntatószékemet, hogy úgy kiáltsak Atyámhoz.Ť És cellájának padlóján ülve énekelni kezdett: ťDicsőség az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek.Ť Alighogy kimondta ťés a SzentléleknekŤ, kilehelte lelkét, és bement az örök mennyországba.”

---

Istenünk, ki Szent Béda áldozópapot arra választottad, hogy tudományával megvilágítsa Egyházadat, kérünk, add meg híveidnek, hogy az ő bölcsessége az igaz útra vezessen, érdemei pedig segítsenek minket!

*Soana (?), 1020/25. +Salerno, 1085. május 25.

Azokban az években, amikor Hildebrand, Toszkána gyermeke férfivá érett, az Egyház annak a megújulásnak fáradságos, de sokat ígérő hajnalhasadását élte, amely a delelő középkor világának megadta sajátos jellegét.

Hildebrand anyja révén rokonságban állt a római Pierleone családdal. Így könnyen Rómába kerülhetett. Korán pápai szolgálatba állt, és talán az aventinusi Mária-kolostor szerzetese volt. Tanúja lehetett, hogyan takarította el az útból a romlással teli „sötét század” romjait erős kézzel III. Henrik császár. Amikor Suitger bambergi püspököt emelték a pápai székbe, aki a II. Kelemen nevet vette föl, a pápáknak olyan sora kezdődött, akik a reformot egyre előbbre vitték.

III. Henrik beavatkozása közvetlenül érintette Hildebrand életének alakulását is. A császár által letett egyik pápa, VI. Gergely a rokona volt. Ez a jellemes magatartású és kifogástalan, vallásos lelkületű férfi lelkes híve volt a reform-mozgalomnak, s inkább a viszonyoknak, mint saját hibájának lett az áldozata. Kölnbe száműzték, s Hildebrand vele ment. Valószínűleg ezt követően lépett a híres clunyi apátságba, amely az egyházi megújulás központja volt. Itt még megélte a nagy apátnak, Odilónak utolsó napjait. Annak utódjában, Hugóban pedig egy erős, kora történelmét meghatározó személyiséget ismert meg.

1048 végén III. Henrik az unokaöccsét emelte Péter székébe IX. Leó néven. A pápa Hildebrandot visszavitte magával Itáliába, és bevette legközelebbi munkatársainak körébe. Hildebrand római kincstárnok és bíboros lett, és ezzel megkezdődött az egyházi reformért vívott küzdelme, amely minden erejét fölszította, de föl is emésztette, s e reform életműve lett.

II. Kelemen pápasága néhány hónapja alatt csak az irányt tudta megszabni, IX. Leó viszont teljes erővel látott hozzá, hogy megszabadítsa az Egyházat a simóniától, a laikus invesztitúrától és a papok nősülésétől. A papi méltóságot semmibe vevő gyakorlat, a papi hivatalok megvásárlása, illetve a királyoknak az Egyház ellenállása nélkül gyakorolt joga, hogy ők töltsék be a püspöki székeket, oda vezetett, hogy alkalmatlan, sőt gyakran méltatlan emberek álltak az Egyház vezető állásaiban, és mérhetetlen károkat okoztak. Így Hildebrand Damjáni Péter bíborossal, Silva Candida Humberttel és a lüttichi archidiákonussal -- a későbbi X. Istvánnal -- együtt azon volt, hogy az egyházi életnek ezeket a visszaéléseit egyre inkább kiirtsa.

II. Viktor pápa legátusnak küldte Franciaországba. 1056-ban egy lyoni zsinaton hat püspököt elmozdított hivatalából, mert pénzen vették hivatalukat. Két évvel később az özvegy császárné, Ágnes udvarában ő szerezte meg X. István megerősítését. Annak korai halála után a római nemesi családok, mint egykor, erőszakos rajtaütéssel magukhoz ragadták a hatalmat Péter székének betöltésére. Minden jog ellenére maguk közül akartak pápát választani. Hildebrand azonban még kellő pillanatban visszaérkezett Németországból, hogy ügyességével és tetterejével megakadályozza ezeket a mesterkedéseket, s megmentse a jog szerinti pápa, II. Miklós ügyét.

Személyének és reformtörekvéseinek azonban éppen ezekben a napokban hatalmas szövetségese támadt: Lombardiában a nép között mozgalom indult a simónia, a laikus invesztitúra és a papok nősülése ellen. E „pataria”- nak nevezett mozgalom tagjai elkerülték a nős papok miséit, és fölkeltek a simóniás papság ellen. A pápa követeket küldött a pataria vezetőihez, s megbízta őket a mozgalom és a milánói érsek között támadt viszály elsimításával is. Köztük volt Hildebrand is, aki 1059 óta a római egyház archidiákonusának tisztjét viselte. Tárgyalásaik során teljes sikerre vitték a reform eszméjét. Nemsokára meghalt II. Miklós. Utódjának Anzelm luccai püspököt, a pataria egyik alapítóját választották meg, aki a II. Sándor nevet vette föl (1061). Megválasztásában döntő része volt Hildebrandnak. Egy hadsereg élén még hadba is vonult, amikor császári csapatok a német királyi udvar ellenjelöltjét, Cadalust Rómába vezették, és ezzel három évig tartó viszályt erőszakoltak ki.

II. Sándor 1073. április 21-én meghalt. A római egyház archidiákonusaként Hildebrand háromnapi böjtöt és könyörgő istentiszteletet rendelt el, hogy Isten segítségét kiesdjék az esedékes pápaválasztáshoz. Az események azonban meggyorsultak. Még véget sem értek a temetés ünnepségei, amikor a nép magához ragadta a kezdeményezést. Hildebrandot pápának kiáltották ki, és minden tiltakozása ellenére erőszakkal a S. Pietro in Vincoli-templomba hurcolták, s miután a bíborosok beleegyezésüket adták, a pápai trónra emelték.

Az új pápa a Gergely nevet vette föl. E névválasztás éppen úgy szolgálhatta Nagy Szent Gergely fönséges alakjának tiszteletét, mint ahogy emlékeztethetett hatodik viselőjére, akinek sorsában fiatalemberként maga is osztozott.

A reform sürgető feladata mellett hamarosan eltöltötte a pápát az 1054 óta elszakadt keleti Egyházzal való egyesülésnek és a jeruzsálemi Szentsír visszaszerzésének gondolata.

Fenyegetően ekkor kezdett azonban kibontakozni a Gergely életét és halálát beárnyékoló összeütközés IV. Henrikkel. 1074 böjti zsinatján szigorúan megtiltotta, hogy laikusok állítsanak püspököket. A királyok emberemlékezet óta a birodalmi érdek szerint nevezték ki a püspököket, akik a birodalmi alkotmány támaszai lettek. Az pedig kétségtelen, hogy a püspöki tisztség benső lényegét sérti, ha elsősorban földi érdekek szolgálatába állítják. Gergely még bizakodott abban, hogy békésen rendezni lehet a viszályt. Kész volt maga is bizonyos engedményekre, Henrik azonban mit sem törődve a pápa által kinevezett Attóval, maga iktatott be egy érseket Milánó számára, és önkényesen így járt el más püspökségekkel és apátságokkal is. Akkor Gergely, még mindig kiegyezésre készen, komoly és sürgető levelet írt neki. A levél átadójának -- hajthatatlansága esetén -- a kiközösítést kellett volna kilátásba helyezni a király számára. A wormsi birodalmi gyűlésen 1076. január 24-én válaszolt Henrik „Hildebrandnak, aki már nem pápa, hanem ravasz barát”. Ezzel az elbizakodott fölhívással fejezte be válaszát: „Te, minden püspökünk és a magunk ítélete alapján elátkozott, szállj le, hagyd el a bitorolt apostoli széket! Mi, Henrik, minden püspökünkkel együtt mondjuk neked: szállj le, szállj le, és légy örökké átkozott!”

Rómában éppen ülésezett a böjti zsinat. Amikor Henrik követe, Pármai Roland a gyülekezet előtt fölolvasta ezt a választ, óriási fölháborodás tört ki a király ellen. A követet csak Gergely közbelépése mentette meg az erőszaktól. A következő nap azonban megtörtént a király elítélése. A pápa mélységesen sértve érezte magát, hiszen eltöltötte magas hivatásának tudata és annak a méltóságnak átérzése, hogy ő az apostolfejedelem utóda. A Henrik fölött hozott ítéletét Szent Péterhez intézett imádság formájába öltöztette: „A beléd vetett bizalomra támaszkodva, Egyházad tiszteletére és védelmére, a mindenható Isten nevében, a te hatalmaddal és erőddel megfosztom az egész birodalom fölötti uralmától Henrik királyt, aki hallatlan kevélységgel föllázadt Egyházad ellen.”

A király kiközösítése rendkívüli esemény volt. Politikai következményei Canossába kényszerítették Henriket. Itt Gergely három napon át súlyos harcot vívott önmagával. Mint pap nem tagadhatta meg a föloldozást a bűnbánó kereszténytől, ezért minden politikai meggondolás ellenére föloldozta a királyt az átok alól.

Henrik azzal hálálta ezt meg neki, hogy a következő három évben „a hitegetés, a színlelés és a vesztegetés minden eszközével szabályszerűen az orránál fogva vezette” a pápát.

Gergely kénytelen volt Henrik viselkedését a pápai méltóság és hatalom tűrhetetlen semmibevételének tekinteni. Bekövetkezett a második kiközösítés és vele együtt a háború. A pápa gyorsan kibékült dél-itáliai ellenfeleivel, és így hátulról nem fenyegette veszély. Ennek ellenére egyik balsiker a másik után érte. 1081 májusának végén Henrik hadseregével Róma előtt állt, és 1084-ben teljesen meghódította azt. Gergely csak üggyel-bajjal tartotta magát az Angyalvárban. Amikor a római nép és papság nagy része hűtlen lett hozzá és elismerte a Henrik által állított ellenpápát, veresége meg volt pecsételve. Végül a normannok jöttek segítségére, de mértéktelen fosztogatásukkal úgy elkeserítették Róma lakosságát, hogy nem maradhattak a városban, s velük együtt Gergely sem. Így hát megmentőivel Salernóba vonult. Az utolsó évek harcai és szenvedései megtörték testét. Egyedül, magára maradva ott halt meg 1085. május 25-én.

Gergely életének vége mégsem katasztrófa. Az Egyház megújulásáért és megszentelődéséért folytatott küzdelemnek évszázadokra kiható irányt és lendületet adott. Ezzel együtt éppen külső vereségében mutatkozott meg szándékának zavartalan tisztasága. Igaz, Gergely -- amint maga mondja -- izzón és szenvedélyesen tudta gyűlölni a gonoszságot. Nem volt megnyerő, szeretetreméltó egyéniség, sőt, nem ritkán „goromba volt, mint az északi szél”: valószínűleg lényének e vonásában gyökerezett az a ridegség, amellyel hivatalának hatalmi igényeit védelmezte, melyeket mai fogalmaink szerint túlzottaknak tartunk. Ez akadályozta meg abban is, hogy megértésre jusson a királlyal, ami pedig megkímélte volna őt és Róma városát az 1083/84-es évek szerencsétlenségétől.

Nagymértékben birtokolta viszont az ellenségszeretet erejét, az igazi Krisztus-követés csalhatatlan ismertetőjelét. Gergely szentsége éppen abban áll, hogy mindenestül hivatala követelményeinek élve kiüresítette önmagát: elfeledte Hildebrandot, hogy Gergely legyen. Így tudta magát a végsőkig odaadni, minden nagyszerű adottságával szolgálva és önmagát fölemésztve. A cél, amelyre nem lankadó szenvedéllyel tört, az Egyház szabadsága és tisztasága volt.

V. Pál pápa a hozzá sok vonásban hasonló Gergelyt 1606-ban avatta szentté, amikor az abszolutizmus hatalmi igényei ugyanúgy fenyegették az Egyházat, mint egykor.

Ünnepét 1728-ban vették föl a római naptárba, május 25-re.

---

E a nagy pápát, akinek lelkiereje és harcias természete szembetűnő, mindig kétféleképpen ítélték meg. Korának harcos irodalma az utánozhatatlan szent vagy a megtestesült ördög képét festette róla; lelkes odaadással vagy izzó gyűlölettel fogadták.

Kortársa és kritikus barátja, Damjáni Szent Péter egyik levelében megismerteti velünk Gergely dinamikus jellemét: „Az alapján, amilyen módon és formában Ön közölte velem ezt a megbízatást, nagy ellentétet látok Önben. Miközben egyrészről az atyai kegy jóindulatával kedveskedik nekem, másrészről borzasztó perpatvarral fenyeget. Míg egyrészt melengető fénnyel sugárzik rám, mint a nap, másrészt úgy támad rám, mint a goromba északi szél.”

Damjáni nem tudta megmondani, hogy szerette-e inkább, vagy félt tőle: „Mint valami zsarnok, mint egy Néró, mint oroszlán kényszerített mindenre, ami helyes. Úgy uralkodott rajtam, mint egy szent sátán.”

Vitathatatlan, hogy VII. Gergelyt teljesen átitatta szent küldetése és felelőssége. Főpásztori hivataláról így ír: „Isten a pápát őrnek állította minden egyes ember és az egyetemes Egyház fölé. Az utolsó ítélet napján számot kell adnia róluk. Ezért nem hallgathat, amikor az lenne a kényelmesebb. Vállalnia kell inkább még a halált is. Ha mindenki siketnémává lesz is, neki föl kell emelnie hangját: ťMagas hegy tetejére állítottál, hogy kikiáltsam és pellengérre állítsam Isten népének gonosztetteit és az egyház gyermekeinek bűneit!Ť'

Szívesen idézte a próféták mondásait: „Ha a gonosznak nem beszélsz gonoszságról, lelkét a te kezedből kérem számon” (Ez 3,18), és: „Legyen átkozott, aki kardját kíméli a vértől” (Jer 48,10).

Gergely nem kerülte azt a fényűzést, amelyet kora elvárt a pápától, jóllehet nem ragaszkodott hozzá, és az egyházi funkciókon kívül egyszerű szerzetesi öltözéket hordott. Amilyen pontosan különbséget tudott tenni magával kapcsolatban a személy és a hivatal közt, ugyanolyan jól megkülönböztette mások esetében is a személyt és annak ügyét: „Hivatali kötelességem, hogy szeressem az embereket, miközben elutasítom hibáikat; hogy gyűlöljem istenellenességüket, de sohasem személyüket.”

Hogy Gergely az ellenséghez is igazságossággal és szelídséggel közeledett, bizonyítja a németeknek 1076. szeptember 9-én írt levele, amelyben ezt írja Henrikről: „Kérlek titeket, hogy vele szemben ne csak az igazságosságot érvényesítsétek, amely eltiltja őt a kormányzástól, hanem az irgalmasságot is, amely sok bűnt megsemmisít.”

A 11. század e pápájánál senki sem keresne toleranciát; pedig VII. Gergely birtokában volt ennek a tulajdonságnak is. Egy levélben, amelyet Ennasszernak, Afrika mohamedán uralkodójának írt, megköszöni baráti gesztusát, majd így folytatja: „Istennek, aki minden embert meg akar menteni, és nem akarja, hogy egy is elvesszen, semmi sem kedvesebb, mint hogy az ember rajta kívül embertársát szeresse, hogy senki másnak ne tegyen olyant, amit magának nem kívánna mások részéről. A szeretetnek ilyen megnyilatkozásaira mi keresztények és mohamedánok sokkal inkább kötelesek vagyunk egymás iránt, mint más népek. Hiszen mi, ha különböző módon is, ugyanabban az egy Istenben hiszünk, és naponta tiszteljük őt. Isten a tanúm, hogy az ő dicsőségére téged szeretünk, és őszintén kívánjuk földi és örök üdvödet. Hosszú és boldog kormányzás után vezessen téged a Mindenható Ábrahám kebelébe az örök boldogság élvezésére!”

Hogy mennyire nem volt fanatikus Gergely, mutatja a viselkedése Tours-i Berengárral szemben, akit azzal vádoltak be, hogy tévtanokat hirdet az Eucharisztiáról. Nem követte a heveskedőket, akik erélyes intézkedést követeltek az eretnekkel szemben. Azt akarta, hogy biztosítva legyen a tér a teológiai gondolkodásnak -- s vele együtt a tévedésnek is. Menlevelet adott a bevádoltnak, hogy hazatérhessen, és mindenkinek megtiltotta, hogy Berengárt mint eretneket üldözze.

Gergely pápaságának minden bizonnyal legmegindítóbb eseményei közé tartozott IV. Henrik megjelenése Canossa előtt. Gergely éppen úton volt Augsburg felé, ahol a német püspökökkel és fejedelmekkel dönteni kellett volna Henrik sorsáról. A kiközösített király azonban -- aki kereste a kibékülést az Egyházzal, hogy uralmát megtarthassa -- Felső- Itáliában elébe ment. Gergely épp Matild toszkánai őrgrófnő sziklavárában keresett menedéket.

Amit kérései nem tudtak elérni, azt most a legszigorúbb vezeklés nyilvános vállalásától remélte Henrik. Így a király a kegyetlen januári hidegben mezítláb és vezeklő ingben jelent meg Canossa várkapuja előtt. Három napig állt ott, könnyek között siránkozva, a kapu azonban zárva maradt. Micsoda megrázó dráma, hogy egy fiatal, kevély király ilyen mély megalázkodást vállalt! Dráma játszódott le azonban a váron belül is. Harc tombolt a pápa szívében: a politikus küzdött a pappal. Amit ebben a helyzetben az államférfiúi bölcsesség kívánt tőle, éppen az ellenkezőjének látszott, mint amit a keresztény irgalmasság ajánlott.

A harmadik napon végre engedett a pápa. Egy papírt tétetett aláírásra a király elé. Ebben rögzítették, hogy minden vitás kérdést egy későbbi időpontban fognak rendezni. Aztán megnyílt a vár kapuja. A király sírva vetette magát földre a pápa előtt, Gergely szeme sem maradt száraz. Meghallgatta Henrik bűnvallását, és föloldozta a kiközösítés alól. Azután fölemelte, a vártemplomba vezette, békecsókot adott neki és megáldoztatta. Gergely, a pap győzött Hildebrand, az ember fölött.

Gergely élete dél-itáliai száműzetésben végződött. Salernóból segítséget kért az egész világtól: „Semmi más oka nem volt, hogy istentelen kezüket gonosz összeesküvésre emeljék ellenem, mint hogy az Egyházat fenyegető veszedelem láttán nem hallgattam, és ellenállottam azoknak, akik Isten jegyesét rabságba vetni nem szégyellték. Kiáltok, kiáltok, és újra csak kiáltok, és tudtotokra adom: a keresztény jámborság és az igaz hit a világi visszaélések révén lehanyatlott, és gúny tárgya lett. Siessetek atyátok és anyátok segítségére!”

A pápa testi ereje gyorsan hanyatlott, lelke azonban töretlen maradt. Halálának napját és óráját előre megmondta, de nem akart ágyban maradni. A templomba vitette magát, és megtartotta utolsó prédikációját. Azt mondják, Gergely utolsó szava a 44. zsoltár nyolcadik versének keserű variációja volt: „Szerettem az igazságot, is gyűlöltem az igazságtalanságot, azért halok meg száműzetésben.” A haldokló körül állók így válaszoltak vigasztalva: „Nem, Szentatyánk! Hogyan gondolhatod, hogy száműzetésben halsz meg, amikor munkád gyümölcseként az egész világ a te egyházmegyéd lett.”

---

Kérünk, Istenünk, add meg Egyházadnak az erősség lelkét és az igazság szenvedélyes szeretetét, hogy Szent Gergely pápa példája szerint az igazságtalanságot elutasítsuk, és a szeretet szabadságával gyakoroljuk mindazt, ami az igazság szerint való.

 

*Firenze, 1566. április 2. +Firenze, 1607. május 25.

Pazzi Katalin (a keresztségben Sziénai Szent Katalint kapta védőszentül) mind apai, mind anyai ágon nemes firenzei ősöktől származott. Nagyon korán kitűnt gyermektársai közül jámborságával és rendkívüli szellemi képességeivel. Egész különös vonzást gyakorolt rá a Szentháromság és az Eucharisztia misztériuma. Szerette az imádságot, és nem hagyta el akkor sem, ha nem talált benne érezhető vigasztalást. Kilenc éves volt, amikor egy jezsuita atyától kapott egy elmélkedési könyvet, amely Jézus Krisztus kínszenvedéséről szólt. Ezt a könyvet naponta forgatta.

Tíz éves korában járulhatott először szentáldozáshoz. Két hétre rá, 1578. április 9-én, annak jeléül, hogy egészen Istennek szenteli magát, titokban szüzességi fogadalmat tett. Nyaranként, amikor a család kiköltözött vidéki villájába, összegyűjtötte a parasztgyerekeket, és katekizmusra oktatta őket. Ahogyan csak tudta, már ebben az időben vezekelt, és önmegtagadásokat gyakorolt, hogy kimutassa az Úr Jézus iránti szeretetét. Miközben azonban ő egyre bensőségesebben szerette Krisztust, a család házassági terveit szőtte felőle. Amikor tizenhat éves lett, közölték vele, hogy férjhez kell mennie. Katalin pedig teljes elszántsággal harcolni kezdett égi Vőlegényéért, és kijelentette, hogy inkább vérpadra megy, és lefejezteti magát, de másé nem lesz, csak Krisztusé. Mikor látták, hogy semmiképpen nem tudják meghajlítani akaratát, beleegyeztek, hogy kolostorba vonuljon.

Pazzi Katalin 1582. december 2-án lépett be a firenzei Santa Maria degli Angeli kármelita kolostorba. Azért esett erre a választása, mert itt a nővérek rendkívüli módon naponta áldozhattak. Az első perctől fogva otthon érezte magát. Sem a szegénység, sem az engedelmesség, sem a közösségi élet nem esett nehezére, s amikor két hónappal később, január 30-án magára ölthette a kármelita apácák szegényes ruháját, és megkapta új nevét, melyen ettől fogva Mária Magdolnának szólították, boldog volt.

Mint novícia az erényes élet tükre lett. Ám még mielőtt letelt volna a novíciátus két éve, titokzatos betegség lepte meg, amelyen senki nem tudott segíteni: magas láz kínozta és szünet nélkül köhögött. Emiatt sem aludni, sem étkezni nem tudott, úgyhogy bizonyos idő után az életéért kezdtek aggódni. Ezért a szokásosnál hamarabb bocsátották fogadalomtételre, hogy apácaként halhasson meg. Az oltár elé felállított ágyban tett fogadalmat 1584. május 24-én.

Tizenkét éves volt, amikor először esett elragadtatásba. Följegyezte ő maga, hogy a fogadalomtétel előestéjén eljött hozzá Jézus, megnyitotta neki az oldalát, és ő tökéletes békességet és nyugalmat talált benne. Másnap pedig, a fogadalom napján, amely Szentháromság vasárnapja volt, „miután letette a fogadalmat, érezte, hogy teljesen elveszíti érzékeit, és egészen fölolvad abban az egységben, amelyre a fogadalomtételkor lépett Istennel”. Ettől kezdve belső életének állandó megnyilvánulása volt az elragadtatás.

Júliusban csodálatosan meggyógyult. Elöljáróinak köszönhető, hogy misztikus tapasztalatairól az utókor és a kolostoron kívüli hívők is tudomást szerezhettek. Elrendelték, hogy amennyiben képes rá, foglalja írásba az elragadtatások közben átélt tapasztalatokat; emellett a nővértársaknak is utasítást adtak, hogy írják, amit elragadtatása közben mond. Gyakran megtörtént ugyanis, hogy elragadtatásba esett, de járt-kelt, lángolt a szeretettől, és beszélt. Ilyen alkalmakkor megvilágosodásokat kapott a hit igazságairól, vagy a lelki élet kérdéseiről.

Annyira lobogott benne az istenszeretet, hogy szerette volna bejárni az egész világot, és minden teremtményt meghívni Isten szeretetére. „Nem szeretik a Szeretetet” -- ezt fájlalta leginkább, és ez a motívum 1585 tavaszától egyre erősebbé vált elragadtatásaiban. Május 12-én Isten mutatott neki egy kertet, amelyet teljesen ellepett a tövis és a bogáncs, és fölpanaszolta neki, hogy ilyen az Egyház. Erre Magdolna így válaszolt: „Ó, Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek! Csak valami keveset juttass nekik világosságodból, hogy fölismerhessék rosszaságukat. Nekem pedig add a kegyelmet, hogy elégtételt nyújthassak értük, ha akarod, akár életem föláldozásával is!”

Egy másik alkalommal megismételte engesztelő fölajánlását, és hozzátette: „Ha az én gyengeségem nem elegendő, hogy vakságuktól megszabadítsa őket, engedd, hogy annyiszor szenvedjem el a halált, s kezdjem újra az életet, ahányszor csak szükséges, hogy igazságosságod kielégíttessék!” -- És a fölajánlást az Úr elfogadta, mert megparancsolta neki, hogy vezeklésül a vasárnapokat kivéve vízen és kenyéren böjtöljön, naponta csak öt órát aludjon kemény deszkán, ne viseljen a lábán sarut, és télen-nyáron ugyanabban a ruhában járjon.

Június 8-án az Úr tudomására hozta, hogy néhány nap múlva megajándékozza azzal a boldogsággal, hogy Isten gazdagságából részesülve egyesülni fog a Szentlélekkel, utána azonban öt szenvedéssel teli esztendő következik. Magdolna arra kapott ígéretet, hogy Isten megvonja tőle a kegyelemnek minden érezhető vigasztalását; a próbatét arra szolgál, hogy megismerje a saját semmiségét, és még fogékonyabbá váljék Isten sugallatai iránt; mindez nem marad rejtve az ördögök előtt, de Isten megvalósítja a maga terveit.

Az előre megmondott szenvedés valóban megkezdődött, és félelmetes volt. Magdolna fizikailag érezte az ördögök közelségét, akik gyötörték őt. Kétségei támadtak a hit felől, káromló gondolatok, tisztátalanságok, kétségbeesés, gőg kísértette, ám ő mindezen kísértések közepette egyre inkább megalázta magát. Az igazi gyötrelmet azonban szörnyű belső szárazsága okozta, amely lehetetlenné tette, hogy a lelkét fölemelje Istenhez. Elmondta elöljárójának, hogy egyetlen támasza az a csekély jóakarat volt, amit a szívében tudott, hogy nem akarja megbántani Istent.

Amikor nővértársai látták szenvedését és elhagyatottságát, kételkedni kezdtek a korábbi kegyelmek hitelességében. És bizalmatlanságukat még tovább fokozta, hogy 1586-ban elragadtatások közben leveleket kezdett diktálni. Külön figyelmet érdemel, hogy elragadtatásai minden belső elhagyottság ellenére tovább folytatódtak. Csak ahogy ő maga írja, semmi örömet nem talált bennük, mert úgy élte át elragadtatásait ebben az időszakban, mintha nem ő lett volna.

E levelekben lángoló szavakkal fordult ő, a kis kármelita apáca nagy egyházi méltóságokhoz: a pápához, a bíborosok kollégiumához, a jezsuita generálishoz, a firenzei érsekhez, és Isten nevében sürgette őket, hogy Krisztus véréért tegyenek meg mindent, ami szükséges az Egyház megújulásához (ti. a trienti zsinat határozatainak végrehajtásához). Nem nehéz elképzelni, hogy ez a hang mennyire megrémítette az apácákat. E levelek mind megtalálhatók a kolostor levéltárában -- ugyanis soha nem küldték el őket! Vajon tartalmuk eljutott-e a címzettekhez? Nem tudjuk, annyi azonban bizonyos, hogy választ sehonnan nem kapott rá.

1590 pünkösdjén ért véget ez az ötéves próbatét. A matutinum végén, amikor a Te Deumot énekelték, Magdolna nővér úgy elmerült Istenben, hogy egész nap elragadtatásban maradt. Visszakapta a kegyelem vigasztalásának érzését, és ígéretet kapott, hogy ezután bármit tesz, mindennapos munkája közben is Istennel egyesülten fog élni.

A firenzei Santa Maria degli Angeli-kolostor nem tartozott a kármeliták sarutlan reform-ágához, de amit Magdolna nővér megélt, az teljesen megegyezik azzal, amit Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János a lelki élet legmagasabb fokairól tanít. S föltűnő, hogy -- annak ellenére, hogy a neki szóló leveleket nem küldték el -- V. Sixtus pápa bullái és rendeletei 1585--1590 között szinte szóról szóra választ adnak azokra a követelésekre, amelyeket Magdolna isteni parancsra megfogalmazott.

Elragadtatásai során az Úr olyan szerzetesi ideállal ismertette meg Magdolna nővért, amely nagyon eltért az akkori kolostorok általános gyakorlatától. Amikor a novíciamesternő asszisztense (1595), majd novíciamesternő (1598) lett, lehetősége nyílott, hogy a kapott eszményeket másoknak is átadja. Növendékeit arra nevelte, hogy maradéktalanul tartsák meg a szerzetesi fogadalmakat, mert csak így juthatnak el a szabadság legmagasabb fokára, amely föltételezi, hogy a lélek mindenről lemond, ami nem Isten. Céltudatos következetességét Istenért égő buzgósága teszi érthetővé. Mindamellett nem volt kegyetlen, mert szigoránál csak anyai szeretete volt nagyobb, amellyel fiatal nővértársait szerette, s mint „gyermekeinek” éjjel és nappal szolgálatára volt. A szellem, amelyet meghonosított a novíciák között, természetesen a kolostor egészére is hatott, és áldásait még nemzedékekkel később is érezték.

Tevékenysége azonban nem korlátozódott csak a novíciákra. Szeretetét mindenki felé árasztotta, s mióta megtapasztalta saját emberi gyengeségét, mindenki felé megértő és jóságos lett. A laikus nővérek mellé odaállt, és segített nehéz munkájukban, a betegeket vigasztalta és gyógyította, a szomorúakat megvidámította, olvasott a lelkekben, előre mondta a jövendőt és csodákat művelt.

1595-ben azt kérte Urától, hogy vonjon meg tőle minden örömet, és engedje, hogy a „puszta szenvedést” élhesse, mert úgy érezte, hogy az önmegtagadás és a vezeklés számára semmi nehézséget nem okoz. Egyetlen féltett kincsének azt érezte, hogy Isten viszonozza a szeretetét, épp ezért ezt akarta fölajánlani. És az Úr elfogadta: magára hagyta azt a lelket, akit annyiszor látogatott meg boldogító elragadtatásokban. Most megvont tőle minden vigasztalást, és ez az állapot egészen a haláláig tartott.

Magdolna nővér 1602-től súlyos beteg lett: heves lázrohamok lepték meg és vért kezdett köpni. Ágynak dőlt, s amikor 1604-ben megválasztották szubpriórának, hivatalát már nem gyakorolhatta, mert nemcsak felkelni nem tudott, hanem már fölülni sem volt képes az ágyban. Tagjait mintha kínpadra vonták volna, a bőre kisebesedett... arcán azonban állandóan a mélységes béke nyugalma uralkodott, és szentáldozás után olyan volt, mintha már megdicsőült volna.

Az orvosok számára érthetetlen módon három évig tartott ez a haldoklás. Ő maga azt mondta: „A Paradicsomban nem szenvedhetek Isten iránti szeretetből, ezért nem szeretnék még meghalni.” „Szenvedni, nem meghalni” -- ezzel jellemzik lelkiségét, pedig ezt ő így soha nem mondta, de élte. 1607. május 25-én költözött el égi Vőlegényéhez.

Életében sok jele volt szentségének, a halála után is sok csodát tett. Egy év múltával a holttestét teljes romlatlanságban emelték ki a sírjából. 1626-ban VIII. Orbán pápa boldoggá, 1669-ben IX. Kelemen pápa szentté avatta.

Ünnepét már a következő esztendőben, 1670-ben fölvették a római kalendáriumba, május 25-re. 1728-ban azonban erre a napra tették Szent VII. Gergely ünnepét, ezért Magdolnát áthelyezték május 27-re. 1899- ben erre a napra került Beda Venerabilis, ezért Magdolnát tovább helyezték 29-re. 1969-ben -- bár így egy napra három szent ünnepe is esik -- visszakerült égi születésnapjára, május 25-re.

---

Pazzi Szent Mária Magdolna a 16. század nagy misztikusai közé tartozik. A külvilág szeme elől rejtetten, látszólag minden eredmény nélkül élt, de a kegyelem a nagy kármelita reformátorok és védőszentje, Sziénai Szent Katalin lelki testvérévé tette őt. Misztikus élményei leginkább ez utóbbival mutatnak rokonságot.

Pontos följegyzések maradtak a következőkről: 1585. március 24-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony vigíliáján Szent Ágoston megjelent neki, és a szívébe írta e szavakat: „Verbum caro factum est!” Április 15-én lelkébe kapta a stigmákat, 28-án misztikus eljegyzése volt: Krisztus gyűrűt húzott az ujjára; május 21-én kapta a parancsot, hogy böjtöljön, és csak öt órát aludjon naponta.

Június 8-án egy nyolc napig tartó elragadtatás-sorozat kezdődött. Minden nap a tercia idején eljött hozzá a Szentlélek tűz, víz, galamb vagy oszlop alakjában. 16-án, Szentháromság vasárnapján kezdődött az ötéves próbatét, amelyet Magdolna „az oroszlánok barlangjának” nevezett. 1590 húsvétján az Úr arra kérte, nyújtsa meg a nagyböjtöt pünkösdig, s ennek végeztével kapta vissza az érzékelhető vigasztalásokat.

Az Egyház iránti szeretet volt számára a Krisztus iránti misztikus szerelem földi kifejezési formája. A megváltó Vért, amelyet Krisztus egész testéből ontott az Egyházért, ajánlja föl Magdolna is, hogy megújuljon az Egyház: hogy a papok ismét a világ világossága legyenek, hogy a nővérek ne az ostoba szüzek közé tartozzanak, hogy a hitetlenek térjenek meg az egy akolba, s hogy a hívőket egészen átitathassa a megváltó vér.

---

Istenünk, szüzesség kedvelője, ki égi ajándékokkal ékesítetted Pazzi Szent Mária Magdolnát, mert szíve égett az irántad való szeretettől, kérünk, add, hogy akinek ünnepét ma üljük, annak tisztaságát kövessük a szeretetben!

 

*Segesvár, 1892. február 29. +Győr, 1945. április 2.

Az Apor család Erdélyből származott. Eredetét a székely krónika visszaviszi a székely rabonbánig, Apurig, aki a Bálványosvárat építette az ősi pogány vallás szokásainak fenntartására a Székelyföldön. 1220-ban találkozunk egy Apor (Opor) nevű személlyel II. András király (ur. 1205-35) kíséretében. Erdélynek volt egy Apor (Opour) nevű vajdája; testvére Apor Balázs, akinek végrendeletét 1311-ből ismerjük. Apor István Kézdiszék követe volt az agyagfalvi gyűlésen 1506-ban. A család egyik ivadéka, András otthagyta a bálványosi sasfészket, és lement Torjára lakni. Ettől kezdve lett Torja a család és a családi birtok központja. A család tagjai Erdély legfőbb hivatalait látták el. Apor Lázár 1661-ben Kézdiszék alkirálybírája, Apor István 1666-ban alcsíki alkirálybíró volt, utóbb Csík-Gyergyó, Kászonszék főkirálybírája, főkormányszéki tanácsos, kincstárnok és hadvezér, Erdély leggazdagabb embere. A bárói címet Apor Péter nyerte el 1713-ban, aki Háromszék főkirálybírája és Küküllő megye főispánja volt, de mint író lett híressé.

Az Apor családot az erdélyi arisztokrácia sajátosságai jellemzik a 19. században is: zárkózott, puritán életvitelű, erős nemzet- és kötelességtudata van. Az egyéni élet szorosan összefonódik a közösség, a haza sorsával, az erdélyiség tudata végigkíséri őket halálukig.

Vilmos édesapja, Apor Gábor Bécsben született, mert nagyapja az erdélyi kancelláriában dolgozott. Apor Gábor tanulmányait a kalksburgi jezsuitáknál kezdte, majd Kalocsán folytatta. Mint jogvégzett ember vármegyei szolgálatba lépett. A fiatal jegyzőbő1 rövid idő alatt szolgabíró, hat év múlva megyei föjegyző, egy évvel később alispán lett. Szigorú, de igazságos ember. Komolyan vette hivatalát, pártolta a vasútépítést, az erdősítést, és új vállalkozások megindítását. Nemzetiségi kérdésben határozott, de igazságos, pontos és kötelességtudó volt. Mélységes katolicitás hatotta át; ez nemcsak szokásrendjét, de egész életstílusát meghatározta. Jótékonykodás, hitre való nevelés jellemezte az élet minden területén.

Apor Gábor vármegyei főjegyző volt, amikor feleségül vette a nála tizenkét évvel fiatalabb gróf Pálffy Fidéliát, Pálffy Sándor nyugalmazott huszárezredesnek, az állami ménesuradalom vezetőjének lányát. A Pálffy családnak hatalmas a rokonsága, nemcsak Erdélyben és Magyarországon, de Európa több országában is. Fidélia erélyes és határozott, mélyen vallásos, és nagyon szerette férjét. A házasságukból született kilenc gyermek közül egy halva született, három gyermekkorban halt meg.

Vilmos a harmadik gyermekként látta meg a napvilágot 1892. február 29-én Segesváron, de a főispán Apor Gábor hamarosan Bécsbe került, a király személye körüli minisztériumba államtitkárnak. Vilmos tehát Bécsben töltötte gyermekkorát, nyaranként azonban az édesanya a gyermekekkel visszatért Erdélybe.

Vilmos szelíd és könnyen nevelhető gyermek volt. Vallásossága meghaladta az átlagos gyermeki buzgóságot: karácsonyra misekönyvet, kelyhet és paténát kívánt, és húgai segédletével gyermeki komolysággal misézett.

Az édesapa hosszas és súlyos cukorbetegség után 1898-ban váratlanul meghalt. Mint Erdély apostoli lelkű főrendű személyiségét temették, akinek legelőkelőbb hivatalában is ez volt a jelmondata: „Felejtsük el önmagunkat másokért.”

Az apa halála után Pálffy Fidélia gyermekeivel Bécsben maradt. Szigorú határozottsággal, de gyengéd szeretettel nevelte őket. Fegyelmezettséget, igénytelenséget kívánt, pontosságra szoktatott. „Ha az ember válaszút elé kerül - szokta gyermekeinek mondani -, válassza mindig a nehezebbet, mert biztosan az a helyes út. Én - tette hozzá - mindig ezt az elvet tartottam szem előtt, és sohasem bántam meg.” A gazdálkodásban azonban nem pótolhatta férjét az özvegy. A torjai birtok bérlők kezére került és tönkrement. Pálffy Fidélia életét ezért végigkísérték az anyagi gondok. Bécsben, Brassóban, végül édesanyjánál, Mosonban telepedett le.

Vilmos a gimnáziumot a jezsuitáknál Kalksburgban és Kalocsán végezte. A papi hivatás iránti vágy már Kalksburgban jelentkezett, Kalocsán pedig a kiváló példák hatására megerősödött. Édesanyját nem lepte meg fia bejelentése, de megfontoltságra intette, és meg akart győződni az elhatározás komolyságáról. Ezért azt kívánta, hogy az érettségi után iratkozzék be egy évre a jogra, vagy szolgálja le az önkéntes évet. Ha ez után is megmarad szándéka, szívesen adja rá anyai áldását. Vilmos azonban 1909-ben, az utolsó gimnazista karácsonyon ajándékul azt kérte, hogy az érettségi után azonnal mehessen kispapnak.

Jeles érettségivel és kitűnő erkölcsi bizonyítvánnyal jelentkezett a győri egyházmegyébe, ahol az Apor családdal rokonságban lévő gróf Széchenyi Miklós püspök örömmel fogadta és az innsbrucki egyetemre küldte tanulni.

Vilmos öt boldog esztendőt töltött a konviktus és az egyetem nemzetközi légkörében. Szorgalmasan tanult, érdeklődési köre kitágult, Róma iránti hűsége megerősödött. A legjobban a dogmatikát, az „egyház tanításának épületét” szerette, de szívesen tanulta az erkölcstant is.

A fiatal klerikus látta, hogy a papi élet a lemondás útja, Isten kedvéért le kell mondani a kényelemről, a világ megengedett örömeiről, sőt a rokonokról is. Elsősorban a kötelességét kell teljesíteni még akkor is, ha a szülőknek fájdalmat okoz. 1914-ben a lelkigyakorlatban fedezte fel, hogy Isten nem kényszerít, hanem kér, késztet, a kivitelezést pedig saját lelkiismeretünkre bízza. Feljegyezte: „Valójában úgy érzem, hogy a lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság: ťboldogok, akiket üldöznek és akik szenvednek az igazságértŤ. Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság.”

1915. augusztus 22-én a szubdiákonus-szentelés előtt írta naplójába: „Életem legfontosabb elhatározása előtt állok és arra készülök. A három magasabb rend, amelyet most fölveszek, mintegy azok a szögek, amelyek Krisztus keresztjére erősítenek egész életemre. Óh, édes és szívlelendő szolgaság, amely által az ember igazzá, szabaddá és szentté lesz!” Augusztus 24-én szentelte pappá Sigmund Waitz brixeni segédpüspök, másnap 25-én volt a primícia szűk családi körben.

Elsősorban nem a korszerű tudásanyag, hanem a lelkiség, az emberek szolgálata, a hűség a szenvedők iránt a legjobb végbizonyítvány, amelyet Apor Innsbruckból magával hozott. Működését azonban nem a győri, hanem a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg, ahová az 1911-ben áthelyezett Széchenyi Miklós püspöke átvitte magával, s e szavakkal küldte első állomáshelyére:

„Elvégezted tanulmányaidat, befejezést nyert neveltetésed, és miután Isten szent nevében vetted a Szent Lelket és pappá lettél, az Úr szőlejében kívánok számodra helyet kijelölni. De mielőtt ezt tenném, Szent Pál apostol szavaival intelek és kérlek: ťMindenekre nézve légy magad a jó cselekedetek példája a tanításban, feddhetetlenségben, méltóságban.Ť

Légy tisztelettel és bizalommal elöljáróid iránt. Ne feledd, hogy plébánosfőnököd nemcsak kötelmeid teljesítése, hanem egész magaviseleted felől is tartozik számot adni, miért is nemcsak joga, hanem kötelessége is figyelemmel kísérni napi életrendedet. Tudnia kell, hogy a plébánián kivül hol és milyen helyen fordulsz meg. Az ő jóakaratú tanácsa e téren neked csak hasznos és üdvös lesz.

Tiszteld az öregeket, keresd paptársaidat! Légy béketűrő a tudatlanokkal, irgalmas a szegényekkel, könyörületes a szenvedőkkel, szelíd a bűnösökkel! Légy mindenkor munkára és áldozatokra kész szolgája Istennek és a lelkek üdvösségének! Az Úr Jézus legszentebb Szívétől tanulj szeretni, tanulj tűrni, tanulj szenvedni és megbocsátani. Munkásságod helyéül a gyulai segédlelkészi állomást jelölöm meg abban a reményben, hogy mint plébánosod engedelmes, tisztelő, szolgálatra kész munkatársa leszel mind a templomban, mind az iskolában, és a lelkipásztorkodás minden ágában példás buzgósággal teljesíted kötelességedet, igaz papi jellemmel, egyházias érzülettel. Jézus Szent Szívének szeretetétől áthatott munkássággal, imádsággal és önképzéssel valóra váltod a beléd helyezett várakozásokat, amelyekkel Téged áldásom kiséretében a papi élet útjaira küldelek.”

A fiatal pap 1915. augusztus 31-én utazott Gyulára elfoglalni új helyét. Első prédikációját Szűz Mária nevenapján mondta. A hitoktatás mellett a fogházlátogatás is feladata volt, szívesen misézett a raboknak. Szigorú napirenddel élt, szabadidejében készült a doktori szigorlatra, amit 1916. június 23-án le is tett, de megjegyezte: „Nem ment fényesen, sokat nem tudtam, de annyit tudtam, hogy éppen átengedtek”.

Innsbruckból visszatérve Széchenyi püspök magához vette aulistának, néhány hónapra bevitte irodájába. 1917. január 18-tól tábori lelkész egy kórházvonaton, mellyel Erdélybe, majd az olasz front közelébe, végül Ausztriába és Kelet-Magyarországra került. Két hónapig tartott e szolgálat. Július elsején a nagyváradi szeminárium prefektusa és dogmatika tanára lett. Pontosan és gondosan végezte munkáját. Lelkiismeretesen készült az órákra, korszerűen tanította a dogmatikát, igyekezett a liturgiát megszerettetni a kispapokkal. A legfontosabb feladatának a tanítványok papi hivatásának erősítését tartotta. „Őszintén tagadják meg magukat, és tiszta szándékkal szenteljék akaratukat Istennek és az ő Egyházának, minthogy a papi élet olyan kötelességeket ró magukra, melyek a mindenkire kötelező erkölcsi törvényeket messze túlhaladják” - mondta tanítványainak.

A szemináriumi munkát csak egy évig végezhette, mert 1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, ahonnan nemrég káplánként búcsúzott. A fiatal plébánosnak a háború, a Tanácsköztársaság és a román megszállás romjain kellett újrakezdenie lelkipásztori tevékenységét, ami rabok kiszabadítását, hatóságokkal való küzdelmeket is jelentett. Katolikus lapot alapított, segített, ahogyan csak tudott a nyomorultakon, betegeken, állastalanokon.

Pénze ritkán volt, mert jelentős összegeket juttatott közösségi célokra. Jótékony egyesületek, városi és megyei akciók benne keresték és találták meg első számú adakozójukat. 1925. december 25-én, karácsony napján elajándékozta a plébánia élelemkészletének nagy részét és minden pénzét.

A plébános tevékenysége nemcsak a karitászra terjedt ki, hanem a hitélet belső, tartalmi javítására is. A katolikus hitélet föllendítésében fontos szerepet játszottak a népmissziók. Ezeket ferencesek, jezsuiták, lazaristák, domonkosok vezették, akik gyóntattak, prédikáltak, beszélgettek is az emberekkel. A népmissziók hatására nemcsak a hitélet vált buzgóbbá, hanem a katolikusok társadalmi szervezkedése és szerepe is.

Apor mint plébános az Innsbruckban megismert papi eszményt követte munkastílusában, tempójában, életvitelében. Káplánjai és közvetlen munkatársai ezt szerették benne. Nevelő, melegszívű elöljáró volt. Akaratát és rendelkezéseit finom formában közölte. A napnak minden óráját kitöltve rendre, fegyelemre, pontosságra törekedett, de nem volt túl pedáns. Valójában nem volt magánélete, életét a hívei érdekében végzett munka töltötte ki. A hívei iránti szeretete elsősorban a gyermekekre irányult. Jó és közvetlen hittanár volt. Örömmel és teljes szívvel végezte a liturgiát, a megszokottságnak nyoma sem volt nála. Lenyűgözte a liturgia szépsége, ezt próbálta átvinni ministránsaiba. Tanította őket, fegyelmezettséget kívánt tőlük. A betanítás nem kis feladat, mivel a liturgia latin nyelvű és bonyolultabb volt, mint ma. Ügyelt a mozdulatokra, az énekre, az érthetőségre. Állandóan magyarázott, tanította, mit miért tesz az ünneplő Egyház. A híveket nem miselátogatásra szoktatta, hanem aktív részvételre nevelte.

A munka megosztásakor a plébános legtöbbször magára vállalta a fáradságos, kevésbé lelkesítő munkát. Éjjel maga ment a betegekhez. Nem volt féltékeny káplánjaira, a kölcsönös tisztelet és barátság szellemében formálta kapcsolatukat. Tanította, képezte őket. Az egyházi alkalmazottaknak is figyelmes és gondoskodó elöljárója volt. Újjászervezte a Cecília énekkart, és Huszár László kántorral együtt munkálkodott az egyre színvonalasabb egyházi zenéért. Szívesen gyóntatott, sokan vártak gyóntatószéke előtt. Kiváló lelkivezető volt, másokat megértő tulajdonságai a gyóntatószékben érvényesültek a legjobban. Mint lelkivezető a mindent legyőző lelkierő kialakítására törekedett, fegyelmezettséget, igazságszeretetet igyekezett vezetettjeiben kialakítani. A világ és az országos politika eseményeit figyelő plébános buzgón és lelkiismeretesen végezte munkáját egészen 1941. január 21-ig, amikor kézhez kapta a pápai nuncius iratát: a Szentatya győri püspökké nevezte ki.

A február 24-i püspökszentelés, amelyen nemcsak a főpapok és előkelőségek, de a szegény galbácskerti és krinolinkerti hívek is részt vettek, évtizedekig emlékezetes maradt Gyula történetében.

Távozása előtt magához hívatta a Takarékpénztár igazgatóját, és kiegyenlítette a Szent István Otthon adósságait. Biztosította a gimnáziumot, hogy tandíjakhoz és segélyekhez továbbra is hozzájárul. Hívja és várja híveit, a szegényeket és gazdagokat a győri Püspökvárba.

Március 1-jén érkezett Győrbe, másnap megtörtént a hitavatalos beiktatás.

Első körlevelében így vázolta lelkipásztori programját: „A lelkekért való munka, a lelkek iránti szeretet és lángolás, a vágy, hogy mindenkinek mindene legyen, teszi a papi életet széppé és minden áldozatra képessé. Ebben a magasztos hivatásban kapcsolódik össze a főpásztor és az egyházmegye papsága a szent és meghitt szövetséggé. A szeretet, melynek hirdetői vagyunk, fűzze össze elsősorban a papi szíveket egymással... Kérlek benneteket, Tisztelendő Testvérek, hogy ezt az atyai szeretetet fiúi ragaszkodással, gyermeki bizalommal és férfias őszinteséggel viszonozzátok. A szeretet erényét gyakoroljátok, Tisztelendő Testvéreim, a reátok bizott hívekkel szemben, nemcsak a jókkal, hanem a bűnösökkel szemben is. Legyetek megértők az emberi gyarlóságok iránt, a félrevezetett vagy tudatlanságuk miatt elpártolt lelkeknek pedig atyai szívetek tegye könnyűvé a visszatérést. Egyéniségetek szelídsége, életetek makulátlansága tegye vonzóvá és kívánatossá szent hitünket még a kívülállók számára is.” A Gyulán megkezdett karitatív és szociális tevékenység folytatását is meghirdette.

Apor a gyulai plébános korában bevált emberszerető módszerrel akart kormányozni. Mindenkit meghallgatott, papot és hívőt egyaránt. Végiglátogatta az egyházmegye intézményeit, iskolákat, szerzetesrendeket, a város vezetőit, s ezek az alkalmak nemcsak hivatalos látogatások. A püspök éles szeme észrevette a problémákat, meglátta a teendőket, följegyzett mindent és hamarosan intézkedett. Füzetek teltek meg azok neveivel, akik fölkeresték és segítséget, támogatást kértek tőle.

A jó munkaszervezés, ami Gyulán is jellemezte, a püspöknél még jobban megmutatkozott. Naplója zsúfolt programról beszél. A püspököt meglátogató plébánosokkal elbeszélget, megismeri életüket, problémáikat. Segítséget ajánl föl, ebédre invitálja őket. Az emberek problémáikat nyíltan megmondják a püspöknek. Az egyházmegyéjével ismerkedő püspök azonban nem tudja elfelejteni, hogy háború van.

A győri püspök akkor még földesúr volt. A főpapi örökösödési szabályok értelmében az előd személyi tulajdonát képezte a birtok fölszerelése, ezért halála után a hagyatékát fölértékelték és három részre osztották: az első harmadrész az államkincstáré, a második az Egyházé, a harmadik a rokonoké. Az új javadalmas köteles volt mindhárom rész pénzbeli ellenértékét kifizetni. Ez a törvény az első évben a püspököket nehéz helyzetbe hozta. Apor megváltotta a szabad végrendelkezési jogot, és az egész fölszerelést végrendeletileg a mindenkori győri püspökre hagyta. A megterhelési záradék pedig ennek fejében előírta, hogy az egyházmegye ipartelepein a munkások számára családi házat építsenek.

0

A másik záradék: a szegény egyházközségeket templomuk, plébániájuk építésében segítse.

Apor rendszeresen látogatta birtokát, figyelt az uradalom alkalmazottaira, cselédjeire, idénymunkásaira. Az első látogatáskor még tartózkodó tisztelettel fogadták, ragaszkodó szeretettel. Amikor kocsija befordult az udvaron, a családok köréje gyűltek, hangos örömmel köszöntötték. Meghallgatta a panaszokat, javaslatokat és azonnal intézkedett; sokszor tartott misét a majorok kápolnáiban. Az idénymunkásokról sem feledkezett meg. Családközpontúsága abban is megmutatkozik, hogy az asszonyok részére szombat délutánra fizetett szabadidőt adott, hogy a szükséges házimunkát elvégezhessék, a vasárnapjuk igazán szabad legyen, és misére mehessenek. A közvetlenség, kedvesség, ami lényének sajátsága volt, itt is megfogta az emberek szívét.

A földkérdés püspökségének első két évében sokat foglalkoztatta. A kormány régebbi földreform-javaslatára 1939. március 17-én Serédi Jusztinián hercegprímás leszögezte a katolikus álláspontot: „Az egyház nem ellensége az okos reformnak, maga is óhajtja, de kétségét fejezte ki afelől, hogy a szociális reformokat kisbérletek útján elősegítheti az egyház.” Apor viszont kezdettől fogva támogatta a kishaszonbérletek kialakítását. A főespereseken keresztül bizalmas utasítást adott az igények fölmérésére, de hozzátette: arra kell törekedni, hogy a keletkező kisbérletek katolikus hívők kezébe kerüljenek. Az egyházi birtok kisbérletekké alakításának gondolatát bevitte a Népszövetségbe is, ahol a konzervatív papság és a világi nagybirtokosok komoly ellenkezésével találkozott. Maga Serédi is komolyan figyelmeztette a püspököt, hogy erre nem volt megbízása.

1943 augusztusában országos méretű találkozó helye a győri Püspökvár: a katolikus szociális mozgalmak vezetői és a politikai élet képviselői jöttek össze és alakították meg a Katolikus Szociális Népmozgalmat. Az egyházi és lelki vezetését, a püspökkaron belül pártfogását Apor elvállalta, s ezzel a népmozgalom kimondottan katolikus jellegű lett. Az értekezlet úgy vélekedett, hogy a Harmadik Birodalom győzelme kizártnak látszik, s hogy a vesztett háborút hazánkban is politikai és társadalmi átalakulás fogja követni. A katolikus mozgalmaknak mindent meg kell tenniük, hogy az átalakulás demokratikus szellemű legyen.

Az értekezletet követő hónapokban elvi és gyakorlati program készítésébe kezdtek, mely 1944 májusában lett kész. Az ország akkor már német megszállás alatt állt.

Apor a tiszta és világos politika híve volt. Látta, hogy a hivatalos politikával szemben csak lassan, óvatosan, de nem titkos szervezkedés formájában lehet célt érni.

A harmadik zsidótörvény érvénybelépése után kezdte meg püspöki működését, és mélyen átérezte az egyház felelősségét. Nemcsak mint főpásztor, hanem a püspöki kartól nyert megbízása alapján a Magyar Szent Kereszt Egyesület egyházi elnöke is. Ez az egyesület 1939-ben alakult, célja a zsidótörvény által érintett katolikusok védelme volt. Az egyesület létszáma 1939-ben 114, 1941-ben 1948, 1944-ben 7301. Anyagi alapját gyűjtés és a gazdag zsidók, így Weiss Manfréd adományai szolgáltatták. Kapcsolatban álltak az Izraelita Pártfogó Irodával is, amelynek vezetője báró Weiss Edit volt. A püspökök támogatását is sikerült megnyerni, így helyi csoportjaik jöttek létre Szegeden, Győrött, Pécsett, Nagykanizsán, Nagyváradon, Kassán és Szombathelyen. Sokoldalú segítséget kívántak adni: jogi tanácsadást, anyagi segélyt, elhelyezést, zsidó munkaszolgálatosok segélyezését. Zichy érsek magáévá tette az egylet célkitűzését, de a növekvő nehézségekkel és közönnyel nem tudott szembeszállni. A püspöki kar és az egész magyar klérus együttes föllépésére lett volna szükség.

Apor püspök minden fáradozása hiábavalónak bizonyult. Ezért szükségesnek tartotta az összes püspökök együttes állásfoglalását és a pápa közbelépésének kieszközlését. A püspök anyagilag is jelentősen támogatta az egyesületet. Helyet ajánlott fel a menekült zsidóknak. Jó kapcsolatban volt dr. Cavallier Józseffel, az egyesület főtitkárával, aki gyakran járt Győrben a püspöknek az egyesület dolgairól beszámolni. Rajta keresztül került közvetlen kapcsolatba Angelo Rotta pápai nunciussal is. Kérvényei és tiltakozásai végül némi eredményre vezettek a megkereszteltek kivételezése ügyében. Kivették őket a Zsidó Tanács hatásköréból, és létrehozták számukra a Keresztény Zsidó Tanácsot.

A mentés egyik formája a zsidók keresztény hitre térítése, megkeresztelése volt. A püspöki kar felnőtt-keresztelésekről szóló elvi álláspontot adott ki. Hathónapos oktatást írtak elő, amit Apor püspök lerövidített.

A rendkívüli körülményekre való tekintettel a hittani kurzus elvégzése után 50 -100 személyenként adta a fölmentést és a keresztelési engedélyt a munkaszolgálatos zsidóknak.

Apor püspök tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai hiábavalók voltak. Kérvényét, hogy a győri barakkokba összezsúfolt zsidók közül a megkeresztelteket lelki gondozásban részesíthesse, a helyi parancsnokság hatszor utasította vissza. Egyik ilyen vitája során a nyilas lágerőrség egyik tagja gúnyosan kérdezte tőle: „Mit gondol, püspök úr, ha ön lenne hasonló helyzetben, akadna-e zsidó, aki közbenjárna magáért?” „Tudom, egy sem lenne - válaszolta Apor -, de itt másról van szó!” Mivel a zsidók elszállítása küszöbön állt, személyesen ment el a német parancsnokságra, de ott is elutasították. Táviratban tiltakozott, de azt a választ kapta, hogy régebbi látogatási engedélyét hatálytalanították. A püspököt pedig egyre többen ostromolták, hogy vegye védelmébe az áldozatokat.

1944. április 6-án gr. Mikes János szombathelyi püspök egy közös pásztorlevél kiadására tett javaslatot. Májusban Serédi prímás egy az auschwitzi táborból kijuttatott följegyzés alapján megdöbbentő képet kapott a haláltáborok életéről. Ezután szükségesnek tartotta a tiltakozást, elkészítette a pásztorlevél első fogalmazványát. A többi püspök is értesült az auschwitzi jegyzetről, de a legnagyobb erőfeszítést Apor Vilmos tette a zsidók érdekében. Április 12-én, 20-án és 27-én ismét levelet írt Esztergomba, hangsúlyozva a közös tiltakozás szükségességét. Utolsó levelének fő érve, hogy most már a zsidó származású klerikusok, papok és szerzetesek is veszélybe kerültek. Serédi prímás elsősorban attól félt, hogy a nyilvános föllépés komoly megtorlást vonhatna maga után. Ezért a hangsúlyt a titkos és bizalmas tárgyalásokra helyezte.

A magyar egyházi vezetőség viszonylag későn értesült a deportált zsidók sorsáról. Apor Vilmos a bátyja, Gábor és nővére, Gizella révén tájékozottabb. Kapcsolatot keresnek ez ügyben a pápai nunciussal és Apor Gizella révén Horthy Miklósék körével. A deportált zsidók sorsáról tájékoztatták a Vatikánt. A Szentszék vállalta a határozott tiltakozás és cselekvés útját. Maga XII. Pius szólította föl Horthyt a további deportálások leállítására, és szokatlan keménységgel figyelmeztette, hogy elvesztett háborút követően senki sem lesz, aki kiáll érdekében. A nuncius, Angelo Rotta már a Sztójay-kormány első zsidóellenes rendszabályai után fölkereste a miniszterelnököt, és „követelte a humánus eljárást mindazokkal szemben, akiknek a származásukon kívül nem volt más bűnük, 1944 nyarán pedig határozott akcióba kezdett.”

Apor Vilmos a hozzá fordulók egy részét bújtatta, illetve továbbküldte Angelo Rotta nunciushoz vagy Apor Gizellához, aki a Magyar Vöröskereszt Főnökasszonya volt. A nuncius 1944-ben ezrével írta alá az oltalomleveleket, melyek a Vatikán hivatalos, diplomáciai védettségét jelentették. A nuncius nemcsak az egyének érdekében emelte föl szavát, hanem a deportálások megkezdésekor, május 15-én tiltakozó jegyzéket küldött a kormányhoz, de nem kapott választ.

Az 1944 őszi püspökkari konferenciát a hercegprímás nem hívta össze, pedig az lehetőséget adott volna az esetleges föllépésre. A püspökök többsége ezt szótlanul tudomásul vette. Apor szeptember 23-án írta a Prímásnak: „A püspökkari konferencia elmaradását fájlalom. Az utazási nehézségek a legtöbb ordinárius részéről áthidalhatók lettek volna. A papságnak elsősorban a helybenmaradást kellene lelkére kötni. A szerzetesházak helyzete megfontolás tárgyává teendő. Civil ruhát kell szerezni a nővérek részére. A Szentatyához kell fordulni támogatásért. A papság kellő tájékoztatás híján nem tudja hivatását betölteni. A zsidókérdésben kibocsátott közös pásztorlevél felolvasásának a körülmények miatti elhalasztását mégis nagyon sajnálom.”

A püspök szívén viselte a polgári lakosság sorsát is. Már 1943. január 29-én szigorúan bizalmas levélben írja a papsághoz: „Az orosz harctéren súlyos csapás érte hadseregünket. Kérem a Tisztelendő Testvéreket, hogy a megpróbáltatás idején fokozott atyai gondoskodással vegyék pártfogásba a háborús vezetés által közvetlenül sújtott híveket.” Maga járt elöl: befogadott, elhelyezett, anyagilag segített.

A püspököt sokan keresték meg azok közül, akiknek sikerült megszökniük a deportálási menetekből, s tudták, hogy a bújtatás veszélyét nem mindenki vállalja. A püspök minden helyet, lehetőséget megragadott. Találékony és bátor volt. Szoros kapcsolatot tartott fenn a szerzetesházak vezetőivel, így is sikerült sok menekültnek helyet szerezni. A szanyi nyaraló, a püspöki uradalmak munkásai között is sok ember bújt meg. A kórházban is helyezett el betegként menekülteket. A pannonhalmi föapátságnak a Nemzetközi Vöröskereszt által szentesített helyzetét is kihasználva többször kérte Kelemen Krizosztom főapátot, különösen gyermekek elhelyezésére. A veszélyben szorosabb kapcsolat alakult ki a Dunántúl püspökei, különösen Mindszenty József veszprémi, Shvoy Lajos székesfehérvári és Apor Vilmos győri püspök között.

Mindszenty József memorandumot készített, melyben kérte, hogy ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékának a Dunántúlt, a magyar haza utolsó darabját. Apor püspök reális; úgy gondolta, hogy az elvakult nyilas vezetőkre már nem lehet nyomást gyakorolni, mégis minden tiltakozási lehetőséget meg kell ragadni. Kívüle a memorandumhoz csatlakozott még Shvoy Lajos székesfehérvári püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát is. A megtorlás hamarosan bekövetkezett: a nyilasok letartóztatták Mindszenty Józsefet, és a sopronkőhidai fegyházba vitték.

Apor Vilmos tudta, hogy kik raboskodnak Sopronkőhidán; ugyanis kicsempészték a névsort, és beszámoltak a bánásmódról. Próbált a foglyok érdekében legalább enyhítést elérni. Közbenjárásának köszönhető, hogy Shvoy püspökkel együtt átszállították a foglyokat az Isteni Megváltó Leányai soproni anyaházába.

1945. március 28-án, szerdán délelőtt 10 órára Szálasi nemzetvezető megbízásából Apor Vilmost meghívták Kőszegre egyházi értekezletre, melyen Szálasi maga elnököl majd. Az értekezlet tárgya: a magyar nemzet és a római katolikus egyház viszonyának szabályozása és rögzítése. Kelemen Krizosztom bizalmas levélben érdeklődött Apornál, hogy kapott-e hasonló tartalmú levelet, s tudjuk, hogy a nyilasok ekkor már elhatározták a két, számukra ellenséges főpap letartóztatását. Március 28-án azonban az oroszok elérték Győrt.

Az utolsó napokról szemtanú számol be:

A püspök előrelátó gondoskodása a legkisebb részletekre is kiterjedt. Győr város hosszan tartó ostromával számolt. Élelmiszert tároltatott, gulyáságyúkat állíttatott föl, sőt arra az esetre, ha a város villany nélkül maradna, dinamókat is szereltetett föl az egész Püspökvár és a Káptalandomb alatt szétágazó, még a török időkből való pincékben. Egy Békés megyéből Győrbe menekült orvost fölkért, hogy rendezzen be elsősegély-helyet. Ez az orvos egyébként tolmácsnak is ajánlkozott, mondván, hogy tud oroszul; de később kiderült, csak szlovákul tudott és úgy sem jól.

A menekültek száma egyre szaporodott, s megteltek az óriási pincék. A menekültek száma 300-400 körül volt. 1945. március 28-án, szerdán megkezdődtek a harcok Győrött. Az első oroszok csak a sötétség beállta után jöttek a Püspökvár pincéjébe, ahol a menekültek százai tarózkodtak. A következő napok folyamán egyre gyakrabban látogatták a Püspökvárat. Vilmos püspök minden orosz katonát személyesen fogadott a pince bejáratánál, és nagypéntek estig - bár a környezetében levők kérték, hogy legalább nappal pihenjen egy kicsit - egyáltalán nem aludt, mondván: „Ha valami történik ébren kell, hogy legyek”.

Az oroszok magatartása nagyon különböző volt. Volt eset, hogy letérdeltek előtte és megcsókolták gyűrűjét, de előfordult az is, hogy le akarták azt húzni, vagy megmotozták, fegyvereket keresve.

Március 29-én, nagycsütörtökön délelőtt a németek a Rába túlsó partjáról, közvetlenül a Püspökvárral szemben húzódó állásaikból erősen lőtték a Püspökvárat, miután előző nap az összes hidat - így a Püspökvár közelében levő Rába-hidat is - felrobbantották. Ugyanezen a napon, csütörtökön, a Püspökvár több aknatalálatot is kapott. A németek gyújtólövedékkel felgyújtották a Püspökvárral szomszédos székesegyház tornyát és tetejét, valamint az ugyancsak nem messze fekvő kármelita templom tornyát is. Az égő templomok látványa a püspököt nagyon lesújtotta.

Nagycsütörtökön a pincében mondta a püspök utolsó miséjét. Az ott jelenlévők közül senki sem tudta palástolni mély meghatottságát. Hiszen lehetetlen volt nem visszagondolni az őskeresztények idejére és a katakombákban megtartott istentiszteletekre.

Elérkezett a nagypéntek. Az ilyenkor szokásos csonka misét sem tudta megtartani a püspök, de felolvasta Jézus szenvedéstörténetét. Sohasem volt még ilyen megrázó és igaz a vele egybeforrt, hozzá fohászkodó emberek részvétele, szenvedése, mint akkor.

A közvetlen harc véget ért a városban. Katonák járták a várost németet keresve. Több csoport benézett a Püspökvár pincéjébe. A püspök fölismerte a közeledő veszélyt. Két papját küldte a városházára az orosz parancsnokságra segítségért, de hiába fáradtak. Azt sem érték el, hogy katonai őrséget állítsanak a pince bejárata elé. Az orosz katonák mind sűrűbben, többé-kevésbé hangosan látogatták a Püspökvár pincéjét. A helyzet egyre veszélyesebbnek mutatkozott. Jó tolmács sajnos nem állt rendelkezésre, ezt a feladatot az említett szlovákul is gyengén beszélő orvos végezte. Mint a többiek, ő is nagyon félt.

A püspök aznap, nagypéntek délután, nyíltan fölszólította a jelenlévő férfiakat és külön az orvostolmácsot is, hogy legyenek segítségére, ha erélyesen kell föllépnie, hiszen, ahogy ő mondta, „egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza föl az életét”. Szavaiból világosan látni, hogy szándékában volt még az élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett.

Vacsoraosztás ideje volt. Vilmos püspök azt mondta nekem: „Ilona, menj segíteni a vacsora kiosztásánál!” A mosókonyhába mentem, amely konyhává volt átalakítva. Ez a helyiség pár lépcsővel lejjebb feküdt, mint a nagy, szétágazó pincék előtere. Ebből az előtérből hangos szóváltás hallatszott. A vita oka az volt, hogy az orosz katonák nőket akartak elvinni, hogy krumplit pucoljanak. A püspök valahogy rávette őket, hogy jöjjenek vissza később, és lement a nagy pincébe, ahol idős hölgyek és férfiak önként vállalkoztak krumplipucolásra, a fiatalabbak eközben elbújtak.

Egy kis idő múlva az orosz katonák visszajöttek, négyen-öten lehettek és erősen ittasak voltak. Nem tudni miért, egy fiatal leány előbújt rejtekhelyéről, az almáspincéből. Az oroszok meglátták és utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: „Vilmos bácsi, Vilmos bácsi: segítség!” Erre a püspök fölszaladt a nagy pince lépcsőjén az előtérbe és „Hinaus! Hinaus! Ki innen! Ki innen!” - kiáltással követelte a katonák távozását. A püspök erélyes föllépése egy pillanatra úgy meglepte őket, hogy a kijárat felé húzódtak, majd egyikük visszafordult és géppuskával végigpásztázta a helyiséget. Pálffy Sándor - a püspök unokaöccse, aki akkor 17 éves volt - a nagybátyja elé ugrott és három golyót kapott. A püspököt is három golyó érte, egy a homlokát súrolta, a második a jobb karján reverendája és inge kézelőjét lyukasztotta át, a harmadik - a halálos golyó - a hasüregbe hatolt be.

A püspök az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva, még saját lábán ment le a nagy pince boltíves bejáratáig. Ott éppen rávilágított az egyik reflektor. Homlokából folyt a vér. A menekültek közül egy asszony fölkiáltott: „Püspök Atyánk, ezt érettünk tette!” A püspök halkan, de mosolyogva felelte: „Szívesen, nagyon szívesen!”, majd összecsuklott. Papjai fölfogták és hordágyra fektették. Az orvos elsősegélyben részesítette a püspököt, de látta, hogy műtétre lesz szükség. A kötözésnél a püspök nővére segédkezett. Ezután a püspököt hordágyon, pokrócokkal letakarva elvitték a kórházba.

Nagy utat kellett megtenni, kb. 7-8 kilométeres kerülővel. Még mielőtt elindultak volna, egy munkatársa megkérdezte a püspök urat, hogy érzi magát. „Köszönöm a jó Istennek, hogy ilyen nagypénteket adott!” - felelte.

Útközben a püspököt sokszor ki kellett takarni, mert az orosz katonák látni akarták, hogy nem valami nagy kincset rejtegetnek-e. Nem tudták, hogy valóban milyen nagy kincset vittek a hordágyon! Valahányszor ezek a katonák a püspök arcába világítottak, megáldotta őket és egész úton a kórházig a bűnösök megtéréséért imádkozott, így fohászkodott: „Istenem, ne tudd be nekik bűnül, mert nem tudják elvakultságukban, mit cselekszenek!”

A kórházba érve Petz és Jung orvostanár urak, akik a püspököt még Gyuláról ismerték, azonnal megoperálták. Míg a Püspökvár a püspök bölcs előrelátása révén rendelkezett villanyárammal, a kórházban a higiénia legelemibb feltételei sem voltak, és petróleumlámpa mellett operáltak.

A püspök úr ajkáról egyetlen jajszó sem hangzott el, pedig az orvostanárok véleménye szerint a gyomor és belek szétroncsolása egyike a legnagyobb fájdalmaknak, és fájdalomcsillapítóval sem volt enyhíthető. Nagypénteken a püspök üres teán kívül semmit sem vett magához és már előző nap, nagycsütörtökön is böjtölt, így volt némi remény, hogy nem áll be komplikáció.

Nagyszombaton a püspök úr állapota kissé javult. Megáldozott. Győr város utcáin halottak között botorkálva, Zágon igazgató úrral kimentem a kórházba. Az alagsorban levő betegszobába nem volt szabad bemenni. Vilmos püspök nővére, aki öccse sebesülése óta állandóan vele maradt, kiüzent, hogy álljunk az ablak elé, a püspök úr meg akart áldani bennünket. Majd a püspök úr az iránt érdeklődött, vajon mindenki megmenekült-e a Püspökvárban? Igenlő válaszunkra csak ennyit szólt: „Köszönöm a jó Istennek, hogy elfogadta áldozatomat!”

Húsvétvasárnap már fogyott a remény, elhatalmasodó hashártyagyulladás jelei mutatkoztak. A püspök töredelmesen meggyónt, és fölvette a betegek szentségét. Délután sűrűsödtek fájdalmai, de szelleme tiszta maradt. Dr. Jung orvos, a nővére, Apor Gizella, Dr. Somogyi Antal plébános és a nővérek állták körül. Följegyezték utolsó szavait, amelyben a jó pásztor búcsúzott nyájától:

„Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsenek romjaiból fölépíteni szerencsétlen magyar hazánkat! Vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket!

Fölajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül a saját bűneimért, de fölajánlom papjaimért, híveimért, az ország vezető embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen tesznek. Fölajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!

Istenem, Atyám, a te kezeidbe ajánlom testemet, Ielkemet! Jézus, Mária, Szent József legyetek énvelem most és halálom óráján! Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!”

Húsvét ünnepének utolsó órái is leperegtek. 1945. április 2-án Győr püspöke hazaindult az örökkévalóságba. Halála híre a bombasújtott város sok polgárának személyes megrendülés volt. Halálával az a legenda is elmúlt, hogy a szovjet hadvezetés az egyházi személyeket és intézményeket védelemben vagy kíméletben kívánta részesíteni. A kórház orvosi kara, kedvesnővérei és személyzete a halott főpásztort kikísérte a kapuig. Ott papjai átvették a hordágyat, és vitték a Káptalandomb felé.

Egy másik szemtanú szerint:

„Húsvét keddjén a városháza első emeleti sarokszobájának ablakán a láttamozott igazolványokra várva néztem ki a gyér forgalmú Baross-hídra. Hirtelen tűnt elő a meghökkentő menet. Letakart hordágyat hoztak a járdán a kórház felől. Nyomában levett kalappal, reverendás, piros cingulust viselő pap. Látásból ismerős: egyik Tisza-vidéki tanítóképző ide menekült igazgatója.

Egyszerre szembe velük az úttesten kozák lovasok tűntek föl. Vezetőjük tüstént fölfigyelt a közeledőkre, és a járdához léptetett. Hirtelen mozdulattal föllibbentette a hordágy takaróját és előtűnt Apor Vilmos arca.

A kozák megrendült a halállal való váratlan találkozás látványán. Ijedt mozdulattal kapta le és emelte mélyen a kengyel alá a sapkáját.

Apor Vilmos már két napja halott volt. Temetésére várni kellett. Felravatalozására a leégett fedélszékű Székesegyházban nem kerülhetett sor, ezért a Püspökvár gótikus kápolnájában, a Magyarok Nagyasszonya oltára előtt ravatalozták fel. Hogy majdan jobb időkben méltó nyugvóhelyét mégiscsak a székesegyház Héderváry-kápolnájában kapja meg, a gondolat már ekkor megszületett, úgyszintén, hogy ideiglenesen a karmeliták közeli templomának kriptájában kell pihennie.”

Dr. Weisz Andor törvényszéki bíró föl is ajánlotta erre a célra a maga számára előre megváltott sírfülkét. Koporsó híján azonban még várni kellett a temetésre. A temetkezési vállalatok nem működtek. A magas, vállas termetű főpap részére egyébként sem volt található megfelelő méretű koporsó. Csináltatni kellett, fiatal papok vállalták, hogy asztalost keresnek. Elsősorban egy újvárosi mester segítségére számíthattak a Rába másik partján, csakhogy a hidakat a menekülő németek felrobbantották. Végül is nem minden kockázat nélkül csónakon érkezett meg a koporsó.

Néptelen utcán 1945. április 4-én szerdán vonult le a menet a Káptalandombról a kármelitákhoz. A gyász a maga dísztelenségében minden pompánál megrendítőbben hatott. A szertartás egyszerűsége nem kevésbé. Pokorny Miklós apát-kanonok, káptalani helynök temette, tíz-tizenketten lehettek a menetben.

Mindez a maga egyszerűségében méltó volt Apor Vilmos egyszerűségéhez. Azok, akik e reggelen ártó szándékkal a templomba tévedtek, koporsóját megpillantva - bár fegyver volt a kezükben - ijedten távoztak. Sírfülkéje előtt mindnyájan átéreztük, hogy életében nem a politikus volt a legnagyobb, hanem a pap, a maga letörölhetetlen karakterével. Az a jó pap, aki minden pillanatban híveiért és paptestvéreiért ajánlja föl életét, értük imádkozik, értük mosolyog. Úgy érezzük a szomorúság ellenére, mintha az Úr Jézus arcát látnánk, hangját hallanánk: „Mit féltek? Bízzatok, legyőztem a világot!” Minden dolgán a nagyság pecsétje tündökölt, bármit mondott, bármit tett, az Úr Jézus okossága, bátorsága, irgalma és jósága csillant meg. Éreztük, hogy mindnyájunk életéhez személyesen hozzátartozott. Vértanúnak tartottuk mi már akkor, ott a nyitott sírfülkénél: a segítés, a szeretet vértanújának. Azért a tisztaságért emelte föl a kezét, hallatta bátor szavát, állította oda sudár férfialakját, amelyet átélt, és sugárzott belőle a tiszták és igazak evangéliuma.”

1946 novemberében Papp Kálmán, az utód megyés püspök kinevezte azt a bíróságot, amely hivatva volt, Apor Vilmos volt győri püspök boldoggáavatási eljárását hivatalosan megkezdeni.

A vértanú püspök teste továbbra is a kármeliták kriptájában pihent. Már halálakor megszületett a terv, hogy a székesegyház Szent László kápolnája legyen végleges nyughelye. A háborúban elszegényedett papság és hívők óriási összeget, százhúszezer forintot adtak össze a holttestet őrző síremlék költségeinek fedezésére.

Papp Kálmán megyéspüspök a temetésről rendelkezett: „1948. november 23-án kedden délután 5 órakor és 24-én szerdán délelőtt 10 órakor az egyházmegye összes harangjai negyedórát szóljanak. Örömmel közlöm ennek kapcsán Ft. Papjaimmal és szeretett Híveimmel, hogy Vilmos püspök művészi síremléke a székesegyház Szent László kápolnájában elkészült. Hálásan köszönöm mindenkinek segítő hozzájárulását, s szeretettel hívom meg Ft. Papjaimat és Kedves Híveimet Vilmos Püspöknek folyó hó 24-én szerdán de. 10 órakor kezdődő ünnepélyes temetésére.

A temetési szertartás rendje: november 23-án kedden délután 5 órakor püspökünk holttestét ünnepélyes gyászszertartással a Püspökvár Dóczy-kápolnájába hozzuk. A ravatal körül az egyházmegye papsága egész éjjel vigíliát tart. November 24-én szerdán délelőtt 10 órakor átkísérjük a székesegyházba, ahol főpapi gyászmise és temetési szertartás után a Szent László-kápolnában felállított síremlékbe a feltámadásig nyugalomba helyezzük”.

Sok hívőt, papot, tisztelőt vártak a temetésre, Mindszenty József bíborossal az élén az egész magyar püspöki kar bejelentette részvételi szándékát. November 20-án azonban az Egyházmegyei Hatóság Papp Kálmán püspök aláírásával szűkszavú értesítést küldött szét: „Értesítem, hogy b.e. báró Apor Vilmos győri püspök úrnak november 23-ra és 24-re tervezett temetése elmarad.”

Az történt ugyanis, hogy november 20-án, szombaton este a belügyminisztérium képviselői és a politikai rendőrség ezredese, akik magukkal vitték a győri főispánt is, megjelentek a Püspökvárban, és átadták a püspöknek a polgármester határozatát, amelyben megtiltotta az exhumálást. Az átvitelt felfüggesztették és a püspököt kötelezték, hogy a meghívottakat értesítse a temetés elmaradásáról, mert „Apor Vilmos tervezett temetése sértené az ország külpolitikai érdekeit.”

Papp Kálmán erőteljes tiltakozása sem vezetett eredményre.

A belügyminisztérium szervei még azon éjjel tudatták a püspökkel és plébánosokkal, hogy a temetés elmarad. „Az akkor már teljesen kommunista kézen lévő belügyi hatóságok - a betiltás miatt felháborodott hívek tüntető akciójától való félelmükben - az átvitel, illetve a temetés tervezett napjára rendkívüli rendszabályokat léptettek életbe. Kétszáz fővel megerősítették a győri rendőrséget és mozgósították a tűzoltóságot. Egész éjjel titkosrendőrök állták körül a kármeliták templomát, és lovasrendőrök járőröztek a belvárosban, nehogy a fekete reakció ellopja a holttestet. A kármeliták temploma és a székesegyház felé vezető utakat barikádokkal zárták el. A két templomot összekötő utcára pedig munkásokat rendeltek ki, hogy törjék föl a kövezetet. A barikádokon kívül rekedt győriek részint gúnyos megjegyzésekkel, részint keserű mosollyal nyugtázták az útjavításnak álcázott szándékot.”

Ugyanilyen durva és nevetséges eszközökkel akadályozták meg, hogy a vidék népe részt vehessen az esetleges Apor-tisztelgésen. A rendőrség aznap igazoltatott mindenkit, aki vonaton, autóval, kerékpáron, gyalogosan vagy csónakkal Győr felé közeledett. Csak az léphetett a város területére, aki igazolni tudta, hogy ott a munkahelye. A politikai rendőrség még a síremlék fényképének és a halotti emlékképnek a kinyomtatását is megtiltotta.

A tilalom ellenére bensőséges Apor-kultusz alakult ki. Sokan látogatták a sírját, és imádkoztak hozzá még üres szarkofágja előtt is. Emlékét az emigráció őrizte és vitte tovább: gyűjtötte élete és halála adatait. Megemlékezéseket tartottak Bécsben, Kölnben, Rómában. Publikációk jelentek meg, megemlékeztek halálának évfordulóiról.

A magyar és európai közvélemény nyomására az Apor-temetés ügye ismét előtérbe került, és elodázhatatlan lett. Az Állami Egyházügyi Hivatal azonban még mindig csak csendes temetést engedélyezett. Így Apor Vilmos második temetése a székesegyházi szarkofágba 1986. május 23-án - néhány idős kanonok jelenlétében - dísztelenebb és szegényesebb volt, mint az első.

Hosszú várakozás után Apor Vilmos vértanú püspököt II. János Pál pápa 1997. november 9-én a boldogok sorába iktatta.

---

Istenünk, te boldog Vilmos püspöknek megadtad, hogy életét áldozza juhaidért. Közbenjárására add meg nekünk, hogy akaratodban helytálljunk és testvéreink üdvösségéért fáradozzunk.

*Roccaporena, 1381 körül +Cascia, 1447. május 22.

Ritát idős szülei hosszú várakozás, reménykedés és sok imádság után kapták Istentől ajándékba. Cascia környékén, a hegyek között elterülő kis birtokukon egyszerűségben és istenfélelemben nevelték. Rita gyermek- és ifjúkorát a szülei iránti teljes engedelmesség, akaratának állandó föláldozása és a fáradságos napi munka jellemezte. Közben azonban szívében fölgyulladt az istenszeretet, és apáca akart lenni, hogy teljesen eggyé válhasson isteni Megváltójával, aki jelenléte édességének megéreztetésével mindannyiszor megajándékozta őt, valahányszor szülei engedélyével visszavonulhatott a házukban kialakított kicsiny imahelyre. Szülei -- valószínűleg kényszerhelyzetben -- odaígérték a kezét egy helybeli ifjúnak, aki a kortársak szerint vad és erőszakos ember volt. Ritának nagyon fiatalon férjhez kellett tehát mennie.

Férje rossz természetét hősies türelemmel viselte, soha nem panaszkodott. Mindenben engedelmeskedett hitvesének, azzal az egy föltétellel, hogy a templomba eljárhat. Szelídségével és jóságával végül is férje rossz természetét sikerült legyőznie, és lelkét Istenhez vezetnie. Megtérésének együtt örült Ritával az egész falu, Roccaporena, mert korábban a férj összeférhetetlensége miatt sokat szenvedett a pártoskodásoktól és viszálykodásoktól.

Idős szülei halála után újabb gyász érte Ritát: előbb meghalt a férje, aki most már tisztelte és szerette őt (egy régi ellensége ölte meg bosszúból). Majd egy évre rá meghalt Rita két kicsi fia, akikért úgy imádkozott, hogy az Úr vegye őket magához, mielőtt még az atyjuk halála miatti bosszú beszennyezné lelküket.

Miután sok fájdalom árán eloldódtak e földi kötelékek, Rita hozzáfoghatott régi vágyának beteljesítéséhez: kolostorba léphetett. Casciában a Mária Magdolna ágostonos kolostorba jelentkezett, ahonnan egymás után háromszor visszautasító választ kapott özvegysége miatt. Végül azonban 1407-ben csodálatos módon bejutott: Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és Toletinói Szent Miklós vitték be éjnek idején a kolostorba.

Életének pontos dátumait, így fogadalomtételének évét sem ismerjük. Valószínű azonban, hogy még nem volt 30 éves, amikor a kolostor szokásától eltérően a karnővérek közé befogadták, s mivel olvasni nem tudott (azaz nem tudott együtt zsolozsmázni a karnővérekkel), egyéb imádságok elmondására kötelezték. A nővérek közül türelmével, engedelmességével és jámborságával tűnt ki, mindenkinek épülésére volt.

Különös tisztelettel elmélkedett Krisztus szenvedéséről, s arra vágyott, hogy osztozhasson a megfeszített Krisztus kínjaiban. Egy napon, amikor a feszület előtt térdelt, és vágya beteljesülését kérte, érezte, hogy a töviskorona egy tövise a homlokába fúródik. Mély sebet kapott, amely később elmérgesedett, s a belőle áradó szag miatt Ritát elkülönítették a nővérektől. Csak egy római zarándoklat alkalmával mehetett emberek közé, amikor az Úr Rita könyörgésére eltüntette a zarándoklat idejére a sebet, de úgy, hogy fájdalmai megmaradtak. Betegségei, a böjtölések és a munka fölemésztették erejét, utolsó éveit ágyhoz kötötten töltötte. 1447. május 22-én hívta át Isten az örök boldogságba, átköltözését egy emberi kézzel nem érintett harang szava hirdette meg. Különleges kiváltságként Rita testét soha nem temették el, mert csodálatos módon nem látott romlást. Sértetlenül került ki a tűzvészből is, melyben néhány évvel halála után a cédrusfából készült koporsója porrá égett. Új koporsóját a szent nagy tisztelője, Cesco Barbari casciai asztalos készítette el, aki súlyos betegségből gyógyult meg közbenjárására.

---

Ritát már halála előtt szentnek tartották, s halála után 10 évvel, még mielőtt az Egyház hivatalosan nyilatkozott volna, a nép szentként tisztelte. Boldoggá avatását 1626-ban, szentté avatását 1900-ban fejezték be. XIII. Leó pápa „Umbria gyöngyének” nevezte őt. Testét Casciában, az 1937--47 között épült Szent Rita-templomban őrzik. A hagyomány szerint Szent Rita az egészen kilátástalannak tűnő esetekben is képes segíteni, ezért a lehetetlenségek szentjének tartják.

---

Istenünk, Szent Rita érdemeiért és közbenjárására add, hogy úgy bocsássunk meg ellenségeinknek és úgy mélyedjünk el gyötrelmes szenvedéseidben, hogy a szelídeknek és szomorkodóknak ígért jutalom elnyerésére méltók legyünk!

*Massa (Sziéna mellett), 1380. +Aquila, 1444. május 20.

Bernardin Massa Marittimában, Sziéna közelében született ugyanabban az évben, amelyben Sziénai Szent Katalin meghalt. Családja gazdag volt, atyja egy bányát vezetett, de Bernardin még nem volt egészen négy éves, amikor szüleit elvesztette. Az árván maradt egyetlen gyermeket sziénai rokonok vették magukhoz, s így lett e város Bernardin hazája.

A sziénai egyetemen tanult. Barátságos természetéért és apjától örökölt birtoka nagyvonalú kezeléséért igen kedvelték. Amikor húsz éves lett, kitört Sziénában a pestis. A gazdagok vidéki birtokaikra menekültek; Bernardin azonban ott maradt a városban. Ő maga nem írt jelentést a pestisről, a város levéltára azonban megörökítette akkori tetteit. Eközben a pestis őt is megfertőzte. Halálos betegen olyan ismeretekre tett szert a lélek dolgairól, amilyeneket csak érett emberek szoktak elnyerni sok fáradozás és csalódás árán. Ám Bernardin visszanyerte egészségét. Vagyonát szétosztotta a szegények között, és 1402-ben fölvételét kérte egy minorita kolostorba. A pestises betegek szolgálata és betegsége indította arra, hogy Krisztus követésének e formáját válassza Szent Ferenc fiai között. Kevéssel utóbb az obszervánsokhoz, a franciskánus rend legszigorúbb ágához csatlakozott. 1404-ben pappá szentelték. Utána hosszú ideig egy magányos kolostorban élt, fenn a hegyek között. Egy véletlen esemény emelte ki a csendből a nyilvánosság fényébe. Egy hitszónokuk hirtelen megbetegedett, és Bernardinnak kellett kisegítenie. Ez a beszéde olyan mély benyomást keltett, hogy a nép viharosan követelte milánói nagyböjti szónoknak.

Attól fogva (1417) diadalmenetben járta be Itáliát. Isten üzenetének hirdetője erősebb volt, mint a herceg a maga sok katonájával, erősebb, mint Velence vagy Bologna magisztrátusa. A jogtudósoknak és a „jogtekerőknek” ez a városa („ahol megtanulják, hogyan kell a jogot kijátszani, és a jogtalanságból jogot csinálni”) lett az a harcmező, ahol Bernardin bátran kimondta az igazságot. Ugyanígy tett a velencei doge előtt is, hiszen nem élvezte annak sem hűbéradományát, sem pártfogását, sem támogatását. Bernardin csak Isten előtt érezte magát felelősnek. A keresztes hadjáratok nyomán kibontakozó korai kapitalizmus nemcsak pénzt hozott Itáliába, hanem nyomorúságot is. Bernardin -- születésénél fogva gazdagon, de saját akaratából szegényen -- az assisibeli Szegény fiaként élvezte a szegények és a jogfosztottak bizalmát, de képes volt a hatalmasokat is megindítani.

Foglyokat szabadított ki, súlyos adósságok elengedését sikerült elérnie. Szükség esetén magát ajánlotta föl váltságdíjul. De ami még többet jelent: Istenhez tudta vezetni az embereket. Házasságtörők új életet kezdtek, nyilvános bűnösök visszatértek az Egyházba, szegények is árvák fölvételt nyertek ispotályokba, háborúk és viszálykodások szűntek meg, rend és nyugalom vonult a falvakba és a városokba. „Olyan volt, mintha tavasz köszöntött volna a világra” -- jelentik a krónikák.

Áldásos működése közben Bernardinnak óriási csalódást kellett megélnie. Rágalmazók följelentették Rómában. V. Márton pápa maga elé idézte és eltiltotta a további prédikálástól. „Hogy mit szenvedett a pápai kegyvesztés és a szószéktől való eltiltás idején, arról egy szó sem jutott ki cellájából. Bernardin, aki nagyszerűen beszélt, most még nagyszerűbben hallgatott. Nem dacos hallgatás volt ez. Látták az emberek, hogy nyugodtan misézik. A zsoltárokban gyakorta előforduló iniquitas (igazságtalanság) szó keserűség nélkül hagyta el ajkát, jóllehet a megalázott és megbántott ártatlanság, a szószék utáni vágy végtelenül kínozta. Cellája hallatlan harcok színtere lett, míg a hiúság maradéka is kihalt belőle, és Bernardin ismét oly boldogan tudott mosolyogni, mint egy gyermek.”

Nehéz helyzetében barátot talált Kapisztrán Szent János személyében. Az ő segítségével tisztázta magát 1427 és 1431 között. A pápa elismerte Bernardin ártatlanságát, és fölajánlotta neki a sziénai püspökséget, Bernardin azonban elhárította.

Nem sokkal utóbb V. Márton meghalt és IV. Jenő lett a pápa. Akkor újabb csapás érte Bernardint. Prédikáció közben -- a teljes nyilvánosság előtt -- másodszor is letartóztatták. Menthette volna a becsületét, hiszen egész Itáliában nem volt hozzá fogható jelentőségű szónok. Befolyása volt a császárnál, a hercegeknél és a pénzembereknél. A nép körülrajongta, hősként ünnepeltethette volna magát. Bernardinnak azonban meggyőződése volt, hogy vallási dolgokban a lázadáson nincs áldás, sőt átok az, ha az Egyház szavát nem fogadjuk engedelmesen.

Bernardin tehát engedelmeskedett. Amikor tisztázta magát és hősiesen viselt hallgatás után ismét szószékre lépett, szavai utat találtak az elkeseredett emberekhez is. Amit a tulajdonnal bírók szociális kötelességeiről mondott, azt addig senki sem ismerte föl s mondta ki oly világosan. Gyakran újszerű magatartásra bírta rávenni az embereket.

Bernardin állt pápák előtt, tisztelettudóan, de szabadon és ügyében biztosan. Állt a császár előtt is. Zsigmond király 1432-ben hónapokon át Sziénában tartózkodott. Naponta ott volt Bernardin miséjén, hallgatta prédikációit. Bernardin elkísérte őt Rómába a császárkoronázásra.

Tényleg úgy látszott, hogy Bernardin híd a békíthetetlennek tűnő ellentétek között: gazdag és szegény, pápa és császár, ég és föld között. Amint az óbor a hosszú érés által finomabbá és tüzesebbé válik, úgy lett Bernardin az öregkor küszöbén még hatalmasabb, de még jóságosabb is. És akkor elérte, amire oly régóta vágyott: Nápolyba hívták. A hit ott „megkövesült, mint a Vezúv lávája, az erkölcsök szenvedélyektől izzottak és lezüllöttek”. Ám a nápolyi úton megbetegedett, s 1444. május 20-án, áldozócsütörtök vigíliáján meghalt. V. Miklós pápa már hat év múlva szentté avatta. Ünnepét 1657- ben vették föl a római naptárba, május 20-ra.

---

A „sziénai harsoná”-ról, a szeretetreméltó és nagy erejű népszónokról, a reneszánsz Itália vallási megújítójáról és szociális jótevőjéről sok esetet idéznek. Mielőtt Bernardin a nyilvánosság elé lépett volna, a spanyol prédikátor, Ferreri Szent Vince az országot járva egyszer ezt a prófétai kijelentést tette: „Van köztetek egy minorita testvér, hála Istennek, aki egész Itáliában úgy fogja hirdetni Isten igéjét, ahogyan még nem hallottátok.”

Azután Bernardin megkezdte prédikációit, amelyek csodás erővel fogták meg a szíveket. Olykor oly szelíden hangzottak szavai, mint egy anyáé, máskor úgy csaptak le a szószékről, mint metsző szélvihar. Gyakran a szabadban kellett fölállítani a szószéket, mert a dómok és a templomok nem voltak képesek befogadni a hallgatók tömegét. Mennydörgő és villámló szavaiból azonban megérezték mélységes jóságát. Komoly, prófétai beszédei közben hallgatói alig mertek lélegzetet venni. Aztán hirtelen egy vidám példát mesélt el nekik, vagy valami tréfát csinált, amin szívből nevettek. Sok nő elvörösödve hajtotta le a fejét, amikor hajfestésről, borotvált szemöldökről vagy magas sarkú cipőkről mennydörgött. Sok kereskedő a mellét verte, amikor Bernardin az uzsorát és a meg nem engedett kamatot ostorozta. Számos nemesembernek megszólalt a lelkiismerete, amikor az utcai harcokat, az ököljogot és a családok közötti háborúskodásokat mint az ördög műveit bélyegezte meg. Korának erkölcstelenségei ellen nemcsak a pokolról és az ítéletről szóló beszédekkel harcolt, hiszen nagyon is kedélyes olasz volt, aki szerette hazáját és magasztalta szépségeit. Firenze lakóinak egyszer ezt mondta: „Költőitek, Dante, Petrarca és Collucio csodálatos műveket alkottak. Igen, a mi Itáliánk a világ legműveltebb országa!” Prédikációit mindig ugyanúgy zárta.

Egy táblát vagy zászlót vitetett maga előtt. Rajta tizenkét napsugár koszorújában kék alapon három arany betű állt: IHS. Jézus nevének a címere ez (a latin Iesus Hominum Salvator első betűiből). Olyan korban, amikor Itália fejedelmei és csapatvezérei nevükkel büszkélkedtek, Bernardin Jézus nevének jelvényét mutatta föl, amelyben egyedül lehet megtalálni az üdvösséget, a békét és a diadalt. Előfordult, hogy hallgatói összetörték saját jelvényeiket, és Jézusét tették föl házukra. És a prédikációk után gyakran gyúltak kis máglyák, mert az emberek a hallottak nyomán elszórták és a lángokba vetették kártyáikat, díszruháikat, rossz könyveiket és képeiket.

Egy napon Visconti milánói herceg, akinek a szószékről kemény szavakkal szemére hányta kevélységét és kegyetlenségét, egy kelyhet ajándékozott Bernardinnak, színültig telve aranypénzzel. Az ajándékkal akarta elhallgattatni a kellemetlen leckéztetőt. Ő elfogadta a pénzt, nagyszámú szerencsétlen foglyot kiváltott rajta, és másnap ismét a herceg ellen szónokolt. Visconti tombolva utasította ki a városból, de Bernardin hamarosan visszatért.

Crema kis helység Milánó közelében. Lakosainak egy részét elűzték otthonukból, mivel eladósodtak. Házaikat azonnal kifosztották kapzsi szomszédaik. Bernardin odament, prédikált és tanácskozást hívott össze. Minden házért, minden emberért külön harcolt. És sikerrel. Az elűzöttek visszamehettek, az uzsorakamatot, ami az eladósodás oka volt, visszavonták. És az elűzöttek ellenségei minden eltulajdonított holmit visszavittek: az ágyakat és székeket, szerszámokat és ezüstneműket. A megsegített parasztok alig tudták fölfogni váratlan szerencséjüket.

Bernardin semmire sem becsülte a méltóságokat és megtiszteléseket. De szívesen mulatott azon, ha testvéreit tréfásan próba elé állította. Egyszer kolostorának a kertészét is kényelmetlen helyzetbe hozta:

A kolostor zöldséges kertjében találkozik a testvérrel, és azt mondja neki: „Ó, Angeluccio testvér, püspökké akarnak tenni engem.” Erre a testvér: „Atyám, húzd szorosabbra magadon a kordát, és ne egyezz bele.” Rövid hallgatás után: „Angeluccio testvér, érsekké akarnak tenni engem.” A kertész testvér fölegyenesedik: „Mit akar ez jelenteni? Aki kertész, az kertész, aki pedig prédikátor, az prédikátor!” Bernardin aggodalmasan fölnéz: „Még nem mondtam meg mindent: pátriárkává akarnak tenni.” A kertész össze-vissza csapkod kapájával, mintha azt akarná mondani: „Nem, nem, nem!” Bernardin folytatja: „Bíborossá akarnak tenni.” A jó barát ismét fölegyenesedik, végignéz Bernardinon tetőtől talpig: „Ha így van, dobd el a kordát!” „Bolond -- szakítja meg őt Bernardin --, te bolondos Angeluccio, engeded, hogy a bíbor vöröse megkísértsen, pedig az a pokol tüzének vöröse. Tudd meg, ha e nélkül a szürke csuha nélkül látsz engem, nyugodtan mondhatod, hogy az már nem én vagyok.”

---

Istenünk, ki Szent Bernardin áldozópapot Jézus Szent Nevének különleges szeretetével tüntetted ki, az ő érdemeiért és könyörgésére engedd, hogy szereteted Lelke gyújtson lángra minket!

+Ravenna, 526. május 18.

Római hagyomány szerint János Toszkánából származott és 523. augusztus 13-án lett Hormisdas pápa utóda. Hároméves pápasága (523-- 526) nem állt kedvező csillagzat jegyében. Itáliában a keleti gótok voltak az urak Nagy Theodorich alatt (471--526), Konstantinápolyban Jusztinosz császár uralkodott (518--527). János sorsát csak a kor Kelet- és Nyugat-Róma között fennálló egyházi és politikai feszültségének ismeretében lehet megérteni. Theodorichot 498-ban elismerték Itália uralkodójának, és mint a kelet-római császár helytartója uralkodott Ravennában. Ravenna műemlékei mindmáig tanúskodnak uralkodói öntudatáról és a klasszikus műveltségnek az ő uralma alatt bekövetkezett jelentős utóvirágzásáról. A nagy műveltségű Cassiodorus segítette a királyt a régi római örökség megőrzésében.

A római püspök és egyháza iránt Theodorich jóindulatú és nagyvonalú volt. Ariánus keleti gótjai és a bennszülött katolikus lakosság között igyekezett fenntartani a békét és az egyetértést. A római egyháznak a politikai támogatásra szüksége volt, mert a kelet-római egyháztól gyűlölködő szakadás választotta el. A kalcedoni zsinat (451) teológiai döntése a bizánci egyházban elkeseredett viszálykodást támasztott. Ismételten kísérletet tettek a harcoló pártok békítésére. Teológiai kompromisszum-formulákat tettek az asztalra, de azok nem feleltek meg sem a zsinat szándékának, sem az ellenfeleknek. Zénó császár 482-ben Akakiosz pátriárka beleegyezésével kihirdetett egy ilyen egységesítő formulát -- ez az ún. Henotikon. Róma azonban tiltakozott, és ez a két egyház szétszakadását eredményezte (akakioszi szakadás). Róma szemében a bizánci egyház és császár eretneknek számított.

A Bizánccal való teológiai nézeteltérés jó irányban hatott Theodorichra a római egyházhoz fűződő viszonyában. Rómának ugyanis Theodorich hatalma biztosította, hogy a bizánci hitvallást ne lehessen rákényszeríteni. Amikor azonban Hormisdas pápa alatt 519-ben megszűnhetett a szakadás, és a két egyház újra egyesült az egy hitben, Itáliában döntően megváltozott a helyzet. A római hagyománynak megfelelően inkább kedvelték a kelet-római császárt, mint a keleti gót Theodorichot. Theodorich nagyra törő terveket szőtt egy nyugat-római- germán állam alapításáról. Ennek állt volna útjában és meghiúsulását jelentette volna, ha sikerül kiterjeszteni a kelet-római befolyást más germán államokra, pl. Sigismund király Burgundiájára vagy az észak- afrikai vandálokra. Ilyen körülmények között a Kelet-Római Birodalommal való rokonszenv vagy barátság felségárulás számba ment. A király hosszú éveken át legbizalmasabb embere, a politikus és filozófus Boëthius ennek a gyanúnak esett áldozatául 524-ben.

A császári politika zordságát hamarosan megérezte I. János római püspök is. Theodorich a gótok szószólójának tartotta magát bizánci területen is, ahol Jusztinosz császár fölújította a régi római eretnek- törvényt, és 524-ben az ariánus gótok ellen fordult. Ez kényszer- megtérésekhez vezetett. Az ariánusoktól elvették templomaikat, és katolikus istentiszteleti célokra használták őket. Félő volt, hogy a császár és Theodorich versengése vallásháborúba csap át. Ebben a feszült helyzetben Theodorich Róma püspökét tette meg a bizánci udvarba menesztett egyik küldöttség vezetőjének. A katolikus főpásztornak kellett az ariánus gótok érdekében közbenjárnia és a császárt kártérítésre fölszólítania. Elutazása előtt János Ravennában ezt mondta a királynak: „Tedd hamarosan, amit tenni akarsz. Szilárdan állok előtted. Nem ígérem neked, hogy megteszem, amit kívánsz. Nem fogok a császárnak ilyet mondani.”

Jánost a keleti útra politikai parancs kényszerítette, amely szinte lehetetlent kívánt tőle. Ez volt az első pápai utazás a bizánci udvarba. Két évszázadon át kényszerültek ezután római pápák -- többnyire kritikus helyzetekben és megalázó körülmények között -- erre a tengeri útra. Most azonban Jánost teljes tisztelettel fogadták Konstantinápolyban. 526 húsvétján a bizánci szertartások értelmében ő tehette a császár fejére a koronát. Küldetésében, amelyet maga sem tudott egész szívvel vállalni, természetesen nem érhetett el teljes sikert. A keleti-gót országban a katolikusok ellen kilátásba helyezett megtorlások tanácsossá tették, hogy a császár megígérje az ariánus templomok visszaadását. A kényszer-megtérések visszavonását azonban nem biztosították. Biztos, hogy a pápa nem is erőltette Theodorich e követelését. Theodorich számára tehát üres kézzel tért vissza a pápa Itáliába. A felségárulás gyanúja igen kézenfekvő volt. A pápát a ravennai udvarban fogva tartották, s néhány nap múlva, 526. május 18- án meg is halt ott. Holttestét Rómába szállították, és a Szent Péter- bazilika előcsarnokában temették el.

Az utókor vértanúnak tekintette a pápát. Ravennai kényszertartózkodását hosszú rabságnak tekintették, hirtelen halálát a börtönben elszenvedett nélkülözésekkel magyarázták. Sírfelirata is küldetésének és halálának ilyen értelmezését tükrözi: „Krisztus vágóáldozata.” A hagyomány további fejlődésében megerősödött a meggyőződés János pápa vértanúságáról. Theodorich képe közben komor és ellenséges lett. Dühöngő katolikus-üldözővé lett, akire sokat átruháztak abból, amit a régi egyház az üldözőkről elbeszélt. Nagy Szent Gergely elmondja egy remete látomását, amelyben János pápa és a Theodorich által megöletett római Symmachus a gót királyt egy vulkán kráterébe taszította (Dialogus IV, 30). Az így értelmezett történetben a pápa egyoldalúan az egyházi szabadság állhatatos védelmezője lett, aki azonban elbukik a világi hatalom túlerejével szemben. A szentek tiszteletében János így típusa lett az egyházi férfinak, aki csak szenvedve tud győzni.

Ünnepét a 12. században vették föl a római naptárba, május 27-re, amikor a Szent Péter-bazilikában történt temetésére emlékeztek. 1969- ben áthelyezték halála napjára.

---

A szent pápáról, akit a későbbi egyház „Krisztus vágóáldozata” névvel tisztelt meg, nem sok személyes és egyéniségére jellemző esetet ismerünk, inkább csak történeti eseményeket. Egy legendásan kibővített elbeszélés elmondja, hogyan érkezett meg a Boszporusz-melléki császárvárosba.

Amikor elterjedt Konstantinápolyban a pápa és küldöttsége irkezésének a híre, az ünnepi ruhába öltözött nép több órányi járásra elébe ment. Ünnepélyes körmenetben, kereszttel, lobogókkal és égő gyertyákkal fogadták Róma püspökét. Nyilvános ünnep és általános öröm kísérte érkezését. Mindenki a magas vendég áldását várta. A császár maga is kiment elébe udvarával együtt, leborult előtte, és rendkívüli tiszteletadásban részesítette.

János az úgynevezett Aranykapun vonult be a városba. A kapu ívei alatt egy vak borult le előtte. Arra kérte, hogy Krisztus helytartójaként segítse szeme világához, ahogyan Krisztus is megtette ezt. János megérintette a vak szemét, keresztet vetett rá, és az rögtön látott.

---

Istenünk, hívő lelkek oltalmazója, ki ezt a napot Szent János pápa vértanúságával szentelted meg, kérünk, hallgasd meg néped könyörgését, és engedd, hogy akik tiszteljük őt, hitének állhatatosságában követhessük!

*Pomuk, 1350. +Prága, 1393. május 16.

Közép-Európában sok hídon látható az a többnyire barokk kiképzésű szobor, amely egy papot ábrázol, mutatóujját ajkára téve, mintegy csendre intve magát és másokat. A hidak szentje s a gyónási titok vértanúja ő: Nepomuki János. Közép-Európa legismertebb szentjei közé tartozik.

A legenda elmondja, hogy Wolfflin János a kicsiny Pomuk (ma Napomuk) helységben született, Dél-Csehországban. Jogi tanulmányainak befejezése után -- annak ellenére, hogy szegény szülőktől származott - - gyorsan haladt fölfelé az egyházi ranglétrán. Mint egyházi méltóságot és jelentős szónokot egész Prága ismerte és szerette. IV. Vencel király felesége őt választotta gyóntatójául. A király kezdetben igazságos és jóakaratú uralkodó volt, de egy sikertelen mérgezési kísérlet után bizalmatlanná és agresszívvé vált. Meg akarta tudni, mit gyónt a felesége. Mivel azonban János nem volt hajlandó megmondani, megkínoztatta és a Moldva folyóba dobatta. Egy csodás fényjelenség jelezte a királynénak, hol keressék a holttestet. Egy másik változat szerint a Moldva leapadt annyira, hogy megtalálhassák. Halálának éve 1383. A prágai Szent Vid-székesegyházban temették el.

A legenda elbeszéli még, hogy kénytelenek voltak sírját ráccsal elkeríteni, mert aki tisztességtelen szándékkal lépett síremlékéhez, azt Isten súlyos büntetése érte. Szenttéavatási eljárását már a 16. században elkezdték, de csak 1729-ben fejezték be, miután az ereklyék tisztelete a huszita mozgalom és a harmincéves háború ellenére is egyre nőtt. Nem sokkal a szentté avatás után megtalálták a vatikáni levéltárban az akkori érseknek, Jentzenstein (vagy Jenstein) Jánosnak egy iratát, aki 1381--1396 között ült Prága érseki trónján. Panaszirat ez Vencel király ellen. Felsorolja részben az Egyház jogait, részben az érsek birtokát és személyét illető túlkapásait. Felrója neki ezenkívül, hogy 1393-ban megkínoztatta és a Moldvába fojtatta általános helynökét, Nepomuki Jánost. A gyilkosság oka egyházi jogokkal kapcsolatos nézeteltérés volt. Az általános helynök az érsek megbízásából, a király kifejezett akarata ellenére, jóváhagyta Kladrub kolostorában egy új apát megválasztását.

Nepomuki Jánost, az egyházjog doktorát és később az érsek általános helynökét 1372 óta számos prágai forrás emlegeti. Kínzatását és halálát, amelyet a király haragja okozott (aki állítólag még kínzásában is részt vett), nemcsak Jentzenstein levele említi. Megtalálható más forrásokban is, amelyek hamarosan az események után keletkeztek. Itt sehol sincs szó arról, hogy a szerencsétlen prelátus a királyné gyóntatója lett volna. E források szerint inkább az Egyház jogaiért halt vértanúhalált. Ám az említett panaszos irat az érseket minden aszkézise és személyes jámborsága mellett olyan embernek jellemzi, akit nagyon, sőt túlságosan foglalkoztatott az Egyház anyagi jóléte és saját tulajdona. Attól sem riadt vissza, hogy a földi érdekek megvédésére minden fontolgatás nélkül alkalmazza az egyházi átkot. Innen nézve Nepomuki János megöletése fölháborító ugyan, de nem föltétlenül az Isten dicsőségét szolgáló vértanúság. 19. és 20. századi történészek, akik megkísérelték az ügyet földeríteni, attól sem riadtak vissza, hogy jámbor csalásról beszéljenek.

Nem valószínű az a föltételezés, hogy egyszerre két hasonló nevű ember élt volna Prágában, s hogy közülük az egyiket mint a királyné gyóntatóját 1383-ban, a másikat pedig mint az érsek helynökét éppen tíz év múlva megölték. Ráadásul úgy, hogy mindkettőt a megkínzatás után Vencel király parancsára a Moldvába fojtották. 1383-ból semmiféle híradás sincs Vencel efféle bűntettéről, viszont négy forrás is említi az általános helynök 1393. évi halálát. És nyilvánvaló az is, hogy mindig csak egyetlen sír volt a Vid-székesegyházban. A sírfelirat, amely az ott eltemetett Nepomuki János halálát 1383-ra teszi, csak a 16. század közepéről való, ezért nincs bizonyíték-értéke.

Ezért ma általában abból a föltevésből indulnak ki, hogy csak egyetlen Nepomuki János volt, aki a prágai érsek helynökeként ismételten összeütközésbe került Vencel királlyal és tanácsosaival. Végül az említett viszály miatt megölték. Nincs azonban magyarázat arra, hogyan lett a helynökből a királyné gyóntatója. A legendának ezt a lényeges részét sokan egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

A történelmi kutatásnak ez a legújabb állásfoglalása azonban mellőz egy fontos utalást, amely a legenda keletkezését sokkal közelebb viszi a történelmi tényekhez, mint azt először vélték. Thomas Ebendorfer von Haselbach többször volt a bécsi egyetem rektora, és az első humanisták közt tartják számon. Ez a tudós így ír Császárkrónikájában: „Vencel a felesége gyóntatóját, Jánost, a teológia magiszterét is a Moldvába fojtatta. Egyrészt azért, mert János kijelentette, hogy csak az méltó a király névre, aki jól kormányoz, másrészt azért, mert állítólag nem akarta megszegni a gyónási titkot.” Ebendorfer bizonyíthatóan hosszabb időt töltött Prágában 1433-ban, mindössze negyven évvel a történtek után. Ebben az időben is tudták tehát, hogy Nepomuki a király haragját vonta magára, mert szemrehányást tett neki kormányzása miatt. De ezenkívül élt a gyanú, hogy a királyné gyóntatójaként nem akarta megsérteni a gyónási titkot. A „jámbor csalás” ezek szerint közvetlenül az események megtörténte után kezdődött, úgyhogy csodálkozni lehet, miért nem leplezte le valaki már akkor. Vencel szinte gyermekfővel, tizenkilenc évesen kötött házasságot a nála néhány évvel idősebb Wittelsbachi Johannával. A legenda szerint ő Nepomuki lelki gyermeke volt. Mivel 1386-ban meghalt, a vértanúságot ez elé kell helyezni. Vencel azonban 1390-ben ismét nőül vett egy Wittelsbachi leányt, a több mint húsz évvel fiatalabb Zsófiát, akinek szépségét minden krónikás dicsőíti. Talán híresztelések keringtek Prágában arról, hogy Vencel féltékeny szép feleségére, és esetleg tényleg érdekelte, hogy mit gyónt? Honnan eredt Vencel különös gyűlölete Nepomuki ellen? A székeskáptalan többi, vele együtt letartóztatott tagja túlélte a fogságot és a kínzatást!

Az a vallásos mozgalom, amely Husz János föllépése óta terjedt cseh földön, szintén hozzájárulhatott Nepomuki Szent János tiszteletének kialakulásához. Mert Vencel és második felesége, Zsófia, támogatta az újító Huszt. Ezért többen azt állítják, hogy Nepomuki tiszteletét és szentté avatását úgy kell tekintenünk, mint tudatos támadást a huszitizmus ellen.

A tudósok vitatkozása ellenére Nepomuki János szobra még mindig ott áll a prágai Károly-hídon és sok egyéb helyen. Ujját ajkára illesztve megőrzi saját titkát is.

---

A messzi földön tisztelt szentnek, a „gyónási titok vértanújának” papi egyéniségére szolgáljon illusztrálásul életáldozatának elbeszélő kedvvel földíszített előadása:

Vencel király udvari társaságával a Hradzsinban lakománál ült. Hirtelen mindnyájan megdermedtek, mert uruk dühödten tört ki magából, és a szakácsért kiáltott. Úgy látta, rosszul van megsütve a kappan, amit fogyasztani akart. Dühösen megparancsolta, hogy magát a szakácsot húzzák tüstént nyársra, és süssék meg, jobban, mint ő a kappant. Rémületében senki sem merészkedett ellentmondani a szeszélyes királynak.

Akkor fölállt János kanonok, a királyné szónoka és gyóntatója, a király lába elé esett, és nyomatékosan kérte, hogy vonja vissza parancsát: „Uram, királyom, üzend meg a hóhérnak, hogy csak tréfáltál!”

Vencel haragja újra föllobbant, és megparancsolta az őrségnek, hogy vessék a papot sötét börtönbe. János sokáig ült a rabságban. A király meg akarta törni, mert már többször merészelt neki ellentmondani, és visszautasítani a királyi kívánságokat. Most itt volt a várt alkalom.

Néhány nap múlva hívatta a király. János nagy csodálkozására barátságosan fogadta. „Kedves barátom -- mosolygott a király --, sajnálom, hogy olyan gorombán bántam veled. De hát mi ütött beléd, hogy az összegyűlt udvari nép előtt ellentmondj nekem? Nos, hagyjuk a dolgot. Egyébként azért hívattalak, hogy megmondjam: püspöki széket szánok neked vagy a visehrádi prépostságot. Tudod, hogy ezzel a hivatallal együtt jár az örökös királyi kancellári cím és évi százezer arany jövedelem.”

„Meglepsz, fönséges uram -- mondta a kanonok --, de...” „Nem, ne ellenkezz, Nepomuki János! Meg tudom én jutalmazni az érdemet. Egyébként jelentették nekem, hogy a feleségem gyakran gyón nálad, és csak hosszú idő után távozik onnan. Aggódom érte!” -- Egy darabig hallgatott a király, majd folytatta: „Talán tudsz nekem valami fölvilágosítást adni, hogy miről van szó az ilyen hosszú gyónások alkalmával?”

„Mindenben engedelmeskedem neked, ahol az bűn nélkül lehetséges -- válaszolta a pap --, de a gyónási titok pecsétjének megőrzése rám nézve kötelező, és nem tűri a legkisebb sérelmet sem.”

„Tudd meg, János úr -- jött indulatba Vencel --, hogy az én országomban csak egy olyan pecsét van, amellyel törődöm: az enyém. Ki vele hát, mit tudsz? Titoktartásom felől biztos lehetsz.”

„Egy papnak erre csak egyetlen felelete van: Nem, és ezerszer is nem!” -- tiltakozott a kanonok fölháborodva. „De ha a király parancsolja!” -- sziszegte Vencel, és a harag pírja öntötte el arcát. „Isten akkor is tiltja!”

Jánost ismét visszavitték a börtönbe. Kimondhatatlan kínokat kellett a hű hitvallónak kiállnia a torony mélyén. A király még egyszer rátámadt. Ígéreteket tett, fenyegetett, ütött, sőt a megkínzott testét maga sütögette égő fáklyával. Végül a király dühöngve így kiáltott: „Reszkess, te pap! Ha nem mondasz el rögtön mindent, amit a királyné meggyónt, Istenemre mondom, hogy vizet kell nyelned!” János válasza változatlan maradt: „A pap, akinek Isten zárta be a száját, örökké hallgatni fog.”

Az érseknek a pápához intézett hiteles jelentése e szavakkal végződik: „Helynökömnek az oldalát oly súlyosan összeégették, hogy erőszakos halál nélkül is bele kellett volna halnia. Azután a tiszteletreméltó János doktort teljes nyilvánosság mellett a város útjain és utcáin át a Moldvához vonszolták. Ott kezét hátrakötötték, a fejét karikában a lábához erősítették, és száját egy fapöcökkel szétfeszítették, majd a prágai hídról letaszították, és így vízbe fulladt.”

---

Istenünk, ki Nepomuki Szent Jánost a gyónási titok megtartásáért a vértanúság koronájával ékesítetted, kérünk, közbenjárására add meg, hogy példája szerint élvezhessük azok boldogságát, akik szavukkal soha nem vétettek!