Cseri Kálmán - A kegyelem harmatja

Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának... Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. (Róm 14,7-8)

Gyászunkra nézve azt tanácsolja Isten igéje, hogy engedjük el a halottainkat. Vegyük komolyan, hogy minden Istené, s amikor ő elhív valakit mellőlünk, nem a miénket veszi el, hanem a magáéval rendelkezik. Szeretteinket is csak egy időre bízza ránk, egy időre ajándékoz meg egymással, hogy addig szeressük és őrizzük egymást.

Amikor pedig ez az idő letelik, adjuk vissza őket neki! Ne is találgassuk, hogy vajon hova kerültek, bízzuk őrá egészen! Istent tisztelő ember nem ragaszkodik halottaihoz, hanem átadja őket Teremtőjüknek.

Jób komolyan vette ezt, s ezért tudta súlyos gyászában elmondani:

„Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!" (Jób 1,21)

Kinek nehéz ez az elengedés? Aki bálványozta azt, akit elveszített, vagy akinek rossz a lelkiismerete mulasztásai miatt. Aki bálványozta, tegye most életében az első helyre Istent! Legyen valóság, amit az ének így mond: az űrt ő töltse ki! Egyedül ő tud adni igazi vigasztalást nekünk.

Akit pedig vádol a szíve, vegye komolyan, hogy sok mulasztást nem lehet már pótolni, de Isten kegyelme ezekre is elég! Vallja meg neki őszinte bűnbánattal, higgye, hogy bocsánatot kapott, s az Úrral való közösségben békessége lesz.

Egyvalamit soha nem vesz vissza tőlünk Isten: önmagát. Aki őbenne hisz, az is szegényebb lesz a gyászban, mert elveszített valakit, de nem lesz nincstelen, nem marad üres az élete.

A földön ha elvesztem
Szerelmem tárgyait,
Maradjon meg mellettem
Szerelmed és a hit;
Csak azt el ne veszítsem,
Mi benned, ó, Úr Isten,
Remélni megtanít!
(Fejes István)

Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül. (Lk 16,31)

A gazdag és Lázár történetében külön hangsúlyos, hogy a pokolba került ember szeretne segíteni még élő testvérein, hogy azok ne oda kerüljenek. Ezért szeretné, ha Lázár visszajöhetne a földre, hogy tájékoztassa őket erről. Megtudja azonban, hogy ez lehetetlen. Az élők és az elhunytak közt semmiféle érintkezés, kapcsolat nem lehetséges. Egyetlen, de nagy lehetőségük (az élőknek), hogy olvassák és vegyék komolyan a Szentírást. Az megmentheti őket a pokoltól.

A Biblia más igéivel együtt ez azt tanítja, hogy a halottak lelke nem jár vissza. Isten a mi érdekünkben éles határt vont a két világ közé. Aki az Ő tilalma ellenére mégis megpróbálkozik valamiféle halottidézéssel, az nem az elhunytak lelkével, hanem démoni lelkekkel kerül kapcsolatba, és ennek mindig súlyos következménye szokott lenni. (Erről szól egyebek közt: 5Móz 18,9-14 és Ézs 8,19-21.)

Ezért nem helyes az sem, ha valaki elhunyt szeretteivel kezd beszélni. A halottakkal minden kapcsolatot megtiltott Isten - a mi érdekünkben. Amíg élnek, addig vigyünk nekik virágot, addig imádkozzunk értük és velük, addig kérjük a tanácsukat!

Jézus azonban világossá teszi a végén azt is, hogy Isten igéje menthet meg mindnyájunkat a pokoltól. A halott Lázár nem jöhet vissza ilyen céllal sem. De Isten gondoskodott arról, hogy a Bibliából pontosan megtudjuk, milyen helyzetben vagyunk, mi vár ránk, ha így maradunk, milyen út vezet vissza hozzá, és mit készített a benne hívőknek. Erre hív bennünket nagy szeretettel. De ennek a hívásnak csak itt, a földi életben lehet engedni. Ne halogassuk!

A varázslás tiltása 5Móz.18.9 Mikor te bemégy arra a földre, a melyet az Úr, a te Istened ád néked: ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek útálatosságai szerint. 10 Ne találtassék te közötted, a ki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló; 11 Se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titok-fejtő, se halottidéző; 12 Mert mind útálja az Úr, a ki ezeket míveli, és ez ilyen útálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened te előled. 13 Tökéletes légy az Úrral, a te Isteneddel. 14 Mert ezek a nemzetek, a kiket te elűzesz, igézőkre és jövendőmondókra hallgatnak; de tenéked nem engedett ilyet az Úr, a te Istened.
A babona büntetése Ésa.8.19 És ha ezt mondják tinéktek: Tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, a kik sipognak és suttognak: hát nem Istenétől tudakozik-é a nép? az élőkért a holtaktól kell-é tudakozni? 20 A tanításra és bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, a kiknek nincs hajnalok: 21 Úgy bolyongani fognak a földön, szorongva és éhezve; és lészen, hogyha megéhezik, felgerjed és megátkozza királyát és Istenét, s néz fölfelé, 22 És azután a földre tekint, és ímé mindenütt nyomor és sötétség, és szorongatásnak éjszakája, ő pedig a sűrű sötétben elhagyatva!

...közöttünk... nagy szakadék is tátong, hogy akik innen át akarnak menni..., ne mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki. (Lk 16,26)

A gazdag és Lázár történetében Jézus Krisztus nagyon fontos igazságokat tanít arról, hogy mi van a halál után, mit tudhatunk az elhunytakról.
Egészen természetesen tanítja, hogy van folytatása az emberi létnek a biológiai halálunk után is. Jézus szerint a halál nem pont az élet mondatának a végén, hanem kettőspont: folytatása következik. Más létformában, de tovább létezik minden ember, a nem hívők is, akár akarjuk, akár nem.

De nem mindenki ugyanolyan körülmények közt létezik tovább. A gazdag a pokolba, Lázár az üdvösségbe került. Az előbbi szenvedett, az utóbbi boldog volt. Ne feledjük, hogy már itt is két különböző állapotban létezünk: Istennel közösségben vagy Isten nélkül. Ez válik véglegessé a halálunkkor. Jézus tehát világosan tanítja: van üdvösség és van kárhozat.

Van összefüggés az ember földi élete és örök sorsa között. „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta." (Jn 3,36) Mindnyájan Isten haragja alá születünk, innen lehet megtérnünk hozzá.

Jézus azt is világosan tanítja, hogy örök sorsunk eldől a halálunk pillanatában, s utána már ezen nem lehet változtatni. A történet mindkét szereplője azonnal odakerül, ahol el kell töltenie az örökkévalóságot. S hiába próbálna a gazdag akárcsak enyhülést is kérni, utána már nem lehet változtatni semmin.

Jézus tanítása szerint egy életünk van, ez megismételhetetlen, ebben van lehetőségünk megtérésre. A Szentírástól távol áll a reinkarnáció elképzelése, és a halottakért való imádkozás gyakorlata is. Hiszen a sorsuk végleg eldőlt.
(Imádkozzunk az élők üdvösségéért)

Pál... az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek... (1Kor 1,2)

Így címezi Pál apostol Korinthusba írott levelét, s utána ezeket a szenteket keményen megdorgálja bűneik miatt. Hogyan? Hát a szentek nem bűntelen emberek? Nem, és nem is erkölcsi hősök, nem vallásos lángelmék.

A Biblia azokat nevezi szenteknek, akik hisznek Jézus Krisztusban mint Megváltójukban és életük parancsoló Urában, és neki igyekeznek engedelmeskedni. Az az ember szent, aki komolyan veszi, hogy Jézus kereszthaláláért bűnbocsánatot és örök életet kapott Istentől, s hálából alá rendeli akaratát Isten akaratának. Aki így Isten számára elkülönített (ezt jelenti a szent szó), akit ő arra használhat, amire akar, aki nem képzeli, hogy a maga ura, de nem enged Istentől idegen erőknek sem.

Az ilyen ember is követhet el még bűnöket, de az Istennek való engedelmeskedés közben a jelleme mégis egyre szentebb lesz, vagyis egyre jobban hasonlít Jézushoz. Mert meg van írva: „Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé..." (1Kor 1,30)

Ez a szentség ajándék és feladat egyszerre. Isten adja ezt a benne hívőknek, de nekünk is törekednünk kell rá: „Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek" (1Thessz 4,3). „Szentek legyetek, mert én szent vagyok." (1Pt 1,16) Isten országába csak a szentek juthatnak be.

A szentek tehát olyan újjászületett emberek, akik készek Istennek engedelmeskedni, és akiket ő képesekké is tesz erre. Ők azok, akik vétkezni is tudnak még, de már tudnak nem vétkezni is. - Jelen állapotomban én vajon szent vagyok-e?

Úr Jézus, kérlek, tisztíts meg teljesen, szentelj meg, hadd legyen fényedből fénysugár az életem! Amen.

Könyv kereszthivatkozásai ehhez: 11.01 Elhívott szentek

Amikor feltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. (Mt 17,8)

Egyszer Jézus megengedte három tanítványának, hogy meglássák páratlan isteni dicsőségét, és átéljék, hogyan beszélt vele Mózes és Illés, a törvény és a próféták képviselője, kereszthalálának jelentőségéről. Hallhatták, ahogyan a mindenható Isten újra kijelentette: „Ez az én szeretett Fiam..., rá hallgassatok!" Amikor ámulatukból magukhoz tértek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.

Minket gyakran kísért, hogy segíteni akarunk Istennek a megváltás munkájában. Ki akarjuk érdemelni valamivel az üdvösséget, vagy meg akarjuk osztani másokkal is azt, amit csak egyedül Jézus Krisztus tudott megvalósítani. Ez az ige a szívünkbe vési most a valóságot: csak Jézus egyedül.

Mert egyedül Jézus volt bűn nélküli ezen a földön. Ezért egyedül ő vállalhatta magára a mi bűneinket és azok ítéletét. Egyedül ő volt képes elhordozni ezt a terhet. Egyedül az ő önfeláldozását fogadta el Isten érvényes elégtételként érettünk. Egyedül ő halt meg helyettünk a kereszten, egyedül ő támadt fel testben a harmadik napon, egyedül ő jár közben most is érettünk az Atyánál.

„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért..." (1Tim 2,5-6)
„Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket." „...az ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra." (Zsid 10,14. és 10. v.)
„...nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk." (ApCsel 4,12)
„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Ef 2,8-9)

...esküt tettünk, hogy Isten törvénye szerint élünk..., és hogy megtartjuk... az Úrnak minden... rendelkezését. (Neh 10,30)

A babiloni fogság évtizedeiben nem volt Isten népének Bibliája. Két nemzedék úgy nőtt fel, hogy csak az idősektől hallottak Isten tetteiről. Amikor Círus király hazaengedte a népet, otthon elővették a szent tekercseket. Isten igéjét hallgatva rádöbbentek az emberek, milyen messze kerültek Isten rendelkezéseitől, és vágy ébredt a szívükben, hogy újra azokhoz igazítsák, reformálják életüket.

Mindenekelőtt a családi életet tisztították meg. A pogányokkal kötött házasságokban a gyerekek pogány módon nőttek fel, és a házasságról sem Isten igéje szerint gondolkoztak. Később az egész társadalom látta hasznát annak, hogy itt Nehémiás rendet teremtett, és mertek igeszerűen élni. Ma is nagy szükség lenne arra, hogy a házasságról, családról, a gyerekek és öregek iránti felelős szeretetről Isten útmutatása szerint gondolkozzunk.

Utána a munka került a helyére. A pogányok kihasználták, hogy a zsidók szombaton nem dolgoztak, és akkor rendezték a nagy vásárokat. Ez azonban az Úr napja megszentelésének a rovására ment. Éppen úgy, mint az, amit mi tettünk az Úr napjával: vásárnap, vasárnap lett belőle. Az, hogy Isten rendelkezését ebben is komolyan vették, nem gazdasági visszaesést, hanem fellendülést vont maga után.

Isten igéje a szociális kérdésekben is rendelkezik. Erre hallgatva sokan elengedték a kölcsönt azoknak, akik nagyon szegények voltak, s nem tudták visszafizetni.
És közös kincsnek tekintették újra a templomot, nagy ajándéknak az istentiszteleteket, rászántak időt, pénzt a tatarozásra és az áldozatok, a lelki munka feltételeinek biztosítására. Ezt az engedelmességet pedig nagy lelki megújulás követte.

Istenem, segíts, hogy mindig észrevegyem, hol térek el a te rendelkezéseidtől, és újra vissza tudjak azokhoz térni!

De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. (Jel 2,4)

Ez egy levélből vett idézet. Jézus Krisztus levelet írt az efézusi gyülekezetnek, amelyben sok mindenért megdicséri, de utána ezt hiányolja életükből: az első szeretet eltűnt. Mit jelentett ez akkor és ma?

Az első század végén a keresztény gyülekezetek intézményesedni kezdtek. Egyre gyakrabban kellett tanbeli, szervezeti, szervezési kérdésekről beszélni, és lassan háttérbe szorult a hívők Jézus Krisztussal való személyes lelki kapcsolata. Jézus személyéről áttevődött a hangsúly Jézus ügyére. És mivel ez a ügynek is és a hívőknek is lelki kárára vált, szóvá teszi az Úr.

Ugyanez gyakran megtörténik az emberi kapcsolatokban is. Az ismeretség elején a szerelmesünk személye fontos. Bármiről bármennyit tudunk beszélgetni, bármilyen áldozatra készek vagyunk, hogy találkozhassunk, minden gondolatunk körülötte forog. Aztán sokévi házasság után megszürkülhet a kapcsolat, nincs miről beszélni, teher a másik közelsége, csak azért maradnak együtt, mert nehéz lenne az anyagi szétválás. A házasság intézménye tartja össze a két embert, nem az egymás iránti szeretet. Az első szeretet eltűnt.

Jézus azt mondja, meg lehet újulni, vissza lehet térni az első szeretethez. Mert az ügy elviszi az energiát, a szeretetközösség adja. Az ügy leköt, a személyes kapcsolat felszabadít. Az előbbi megterhel, az utóbbi megerősít. Jézus ügye ideig való, a vele való személyes közösség örökkévaló. S ez a közösség a feltétele annak is, hogy az ő ügyét jól tudjuk képviselni.

Ügyeljünk a vele való személyes lelki közösség frissen maradására! És ne engedjük, hogy az egymással való kapcsolataink is személytelenné váljanak! Ne váljék kötelességgé a szenvedély, teljesítménnyé a ragaszkodás! „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg" - ezt olvassuk ebben az igében.

Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt... (Ef 2,1)

Kezdetben Isten szép küldetést adott az embernek, hogy legyen az ő képviselője a teremtett világban, s művelje és őrizze azt, amit Isten alkotott.

Egy képpel folytatva: alig kezdte el az ember ezt a boldog életet, megállt mellette a kísértő, és egy érdekes hajóútra hívta az „unalmas" éden-kertből. Az ember engedett a csábításnak, de amikor a hajóra lépett, lefogták, megkötözték, az evezőpadhoz láncolták, s azóta gályarabként tengeti életét. Már nem Isten az ura, de a maga ura sem lett, hanem az Isten elleni lázadás, a bűn uralma alá került. Tehetetlen, a helyzetén nem tud változtatni. Ezt az Isten nélküli létet nevezi a Biblia halálnak, s ennek a végleges formája a kárhozat.

Jézus Krisztusról azt tudjuk, hogy megjelent ezen a gályán, és kihirdette a jó hírt: aki hisz benne, az szabad. Ezek álljanak fel! Aki az ő szavára felállt, arról lehullottak a láncok, Jézus neve is ezt jelenti: szabadító, megmentő, üdvözítő. A vele való kapcsolat újra az életet jelenti a raboknak, ennek végleges formája az üdvösség.

A bűn uralma alól felszabadított ember újra képes küldetését végezni. Felismeri, milyen érdekes és fontos lehetőségeket készített el neki Isten, aki minket „jó cselekedetekre teremtett..., hogy azok szerint éljünk" (Ef 2,10). Az ilyen ember már nem rab, nem kénytelen szüntelenül Isten akarata ellen cselekedni, hanem képes őt megérteni, vele egyetérteni, neki engedelmeskedni. S eközben „valósul meg", lesz azzá, akinek Isten teremtette. Ez az igazi szabadság.

Ez a megszabadult, hitre jutott ember útja: küldetés, kárhozat, kegyelem, küldetés. A második állomásig mindnyájan eljutottunk. A kárhozat állapotából hív ki minket Jézus, hogy Isten kegyelmet nyert gyermekeiként újra eredeti küldetésünket tudjuk végezni.

Oszd meg kenyeredet az éhezővel..., és ne zárkózz el testvéred elől! (Ézs 58,7)

Miért zárkózunk el testvérünk elől? Azért, mert nem testvért látunk benne, hanem vetélytársat, ellenfelet, sőt olykor ellenséget. Félünk tőle, féltjük tőle a javainkat. És őt miért nem féltjük? Mióta az ember szembefordult Istennel, szembekerült embertársával is. S ez így tapasztalható - attól kezdve, hogy egy családban megszületik a második gyermek, egészen a világűr birtoklásáig.

Isten arra figyelmeztet, hogy az emberiség egy vérből van teremtve, tehát egy nagy család, úgy kellene néznünk mindenkire, mint testvérre. A bizalmatlan, önző, közönyös magatartás elzár egymástól, a magára maradt ember még inkább fél, és aki fél, az agresszív lesz.

Hogyan lehet ennek véget vetni? Pál apostol tanácsa: béküljetek meg Istennel (2Kor 5,20)! Isten nem ellenség, ti se hadakozzatok ellene, és ne is védekezzetek ellene! Nem büntetni készül, hanem ajándékot kínál. Aki őt elkezdi szeretni és szolgálni, az képes lesz szeretni és segíteni a másik embert is. Függetlenül attól, hogy kicsoda. Nem azt nézi, hogy megérdemli-e, vagy hogy megéri-e segíteni neki, csupán azt, hogy szüksége van rá. Isten is csak azt nézte, amikor könyörült rajtunk.

Az ilyen ember megszabadul az önzéstől. „Az volt a bűne... Sodornának, hogy bár... kenyérbőségben... volt része..., a nyomorultat és a szegényt mégsem támogatta." (Ez 16,49)
Megszabadul a közönytől. „Ne nézd el, ha embertársadnak... juha elcsatangol, ne menj el mellettük közömbösen..." (5Móz 22,1-4)

Felszabadul arra, hogy sose érvényesítse a maga előnyeit mások kárára, de mindig legyen kész akár a saját rovására is segíteni, adni, örömöt szerezni, áldozatot hozni másokért. Jézus Krisztus erre adott példát, s az a mi lelki gazdagságunk forrása, hogy ő azért jött, hogy szolgáljon, és az életét adja váltságul sokakért (Mk 10,45). Boldog az, aki meri őt követni ezen az úton.

Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. (Jn 10,4)

A jó pásztorról szóló példázatban Jézus Krisztus fontos igazságokat mondott arról, hogy ki és hogyan értheti meg az ő tanácsait.

1. A Biblia ritkán ír vezetésről, de gyakran a vezetőről. Vagyis arról, hogy milyen fontos, hogy újra Isten vezetése alá rendeljük az életünket. Mert más megrendelni a vezetést, vagy alárendelni magunkat feltétel nélkül Isten vezetésének. Mi az előbbit szeretnénk, Isten viszont csak az utóbbira hajlandó. Nem elveket taníttat meg velünk, hanem a vele való személyes közösséget kínálja fel. Eközben megismerjük őt, együtt él vele a hívő, nem „probléma" lesz a vezetés, hanem napi gyakorlat.

2. Isten csak a maga útján vezet, és nem ahhoz szolgáltat tanácsokat, hogy a magunk útján hogyan juthatunk előre. Az ókori pásztor nem terelgette nyáját, hanem hívogatta. Nem ő követte a nyájat, hanem előttük járt, és mutatta az utat. Az vezethető és az érti Istent, aki előtt ő, az ő akarata és igéje feltétlen tekintély. Aki bízik benne, bizonyos abban, hogy Isten jobban tudja, mi jó nekünk, mint mi magunk. Ezért meggyőződéssel követjük. A vezetés tehát azzal kezdődik, hogy a magunk útjáról megtérünk Isten útjára.

3. A pásztor egy sajátos sípoló hangon hívta mindig a juhokat. Azok megismerték a hangját, és így követték. Mivel egész nap együtt voltak, megtanulták, és idegent nem követtek. A Jézussal való állandó együttlét a hívő ember életformája. És a naponkénti bibliatanulmányozás, rendszeres igehallgatás során megszokja a lelki fülünk a Pásztor hangját. Így tudunk majd igeszerűen gondolkozni, dönteni és cselekedni.

Ő egyenként, név szerint ismeri a juhait, de mint nyájat gondozza őket. Én magamban is fontos vagyok neki, de a hívők közösségében lehet fejlődni, és ott vagyunk védve is.

Áldott az Úr..., hogy elém küldött most téged... megakadályoztál ma a vérontásban... (1Sám 25,32-33)

Különös, ahogyan Isten szervezi a dolgokat. Ahogyan irányít embereket, időzíti az eseményeket, felhasznál bárkit tudta nélkül is az ő jó céljainak megvalósítására.

Dávid, amikor még Saul elől bujdosott, sok jót tett egy Nábál nevű gazda pásztoraival. Ennek fejében várt volna tőle egy kis támogatást. Nábál azonban fukar és ostoba ember volt, elkergette Dávid követeit. Dávidban felforrt a méreg, és bosszút akart állni a kegyetlen emberen. Megmondta ezt egy szolgafiú Nábál feleségének. Abigail azonnal felismerte a fenyegető veszélyt, Dávid csapata elé ment, lecsillapította haragját, emlékeztette őt Isten ígéreteire, hogy király lesz, és óvta attól, hogy vétkezzen és indulatból vért ontson.
„Véletlenek" sora ez a történet, amiben azonban egyértelműen látszik Isten bölcsessége, rendező hatalma, választottai iránti szeretete, igéjének emberformáló ereje.

Véletlenül volt fültanúja a jelenetnek a szolga, véletlenül gondolta, hogy megmondja gazdaasszonyának, teljesen szokatlan, hogy Abigail nő létére azonnal cselekszik, éppen azon az ösvényen megy le az ajándékkal, amelyen Dávid és emberei csörtetnek felfelé, prófétai bátorsággal inti a leendő királyt, az meglepő alázattal úgy fogadja ezt, mint Isten szavát - és elmarad a vérontás, lecsillapodnak a kedélyek. Nyilvánvaló, hogy semmi nem történt véletlenül, Isten kegyelemmel és hatalommal irányít mindenkit, és vezeti népe történelmét is a jó irányba.

Ismerjük-e mi Istennek ezt a tulajdonságát, és így bízunk-e benne? Vegyük észre az események mögött is őt, és engedjük, kérjük, hogy irányítson minket és népünk történetét is!

Dávid újra megkérdezte az Istent, és az Isten azt felelte neki... Dávid úgy tett, ahogyan az Isten megparancsolta neki... (1Krón 14,13-17)

Dávid királynak nagyon sokat kellett hadakoznia, különösen a filiszteusok támadták gyakran az országot. Ő tapasztalt katona volt, mégis minden ütközet előtt megkérdezte Istent, hogy mit tegyen. Mindig úgy cselekedett, ahogyan Isten tanácsolta, és sok győzelmet aratott, olykor nagy túlerővel szemben is.

Hogyan történt vele az, hogy megértette Isten vezetését, és aszerinl járt el? Kit vezet Isten, és ki értheti meg a vezetést?

Az érti Isten vezetését, aki kérdezi őt. Sokan vágynak arra, hogy kapjanak tanácsot, de kevesen jutnak el oda, hogy meg is kérdezzék. Ehhez tudniillik már hit kell. Az a reménység, hogy Isten válaszolni fog, s ők azt meg is érthetik. Sokszor éppen a hitetlenség az akadálya annak, hogy ez megtörténjék, mert eleve kételkedik sok ember abban, hogy Isten felel. Mert hogyan fogja megmondani, és hogyan értem majd meg? Ezt bízzuk őrá! A "hogyan" az ő titka. Az én feladatom, hogy higgyem: őt érdemes megkérdezni, és megérthetem válaszát. Hit nélkül ez nem működik.

És vevőkészülék nélkül sem, mert Isten Lelke nélkül senki sem értheti meg Isten gondolatait (1Kor 2). Az újjászületett ember képes azt érteni is, cselekedni is.

Csak az érti Isten vezetését, aki nemcsak kivételes alkalmakkor igényli, hanem mindig. Hétköznapi helyzetekben is, sorsdöntő kérdésekben is. Eközben fejlődik ki a hívő ehhez szükséges lelki érzékszerve is.

És az érti Isten vezetését, aki látatlanban kész annak engedelmeskedni. Aki csak úgy tekint Istenre, mint egyik tanácsadójára a sok közül, akit meghallgat, de majd eldönti, hogy hallgat-e rá, nem fogja megérteni őt.

Dávid újra és újra alázatosan kérdezte, és teljes bizalommal engedelmeskedett, így tapasztalta meg, hogy Isten valóban vezette őt. Éljünk ezzel a nagy lehetőséggel, s kérjük el ennek a feltételeit is az Úrtól!