Cseri Kálmán - A kegyelem harmatja

„Bizony, hamar eljövök." Ámen. Jöjj, Uram Jézus! (Jel 22,20)

A karácsony előtti négy hetet adventi időszaknak szokták nevezni. Ez a szó az adventus Domini latin kifejezésből jön, ami ezt jelenti: az Úr eljövetele, és Jézus Krisztusnak a történelem végén bekövetkező második eljövetelére utal.

Bod Péter, a 18. században Erdélyben élt tudós református lelkész és irodalomtörténész ezt írja: A mi Urunk Jézus Krisztusnak négy adventusa, eljövetele van: midőn testben megjelent, midőn a szívbe beszáll és az embert megtéríti, midőn halála óráján elmégyen az emberhez, és midőn eljő az utolsó ítéletre.

Advent idején jó ezeken elgondolkodnunk. Az első megtörtént, minden Jézus eljöveteléről szóló ígéret pontosan beteljesedett karácsonykor. Jézus elvégezte a megváltás munkáját, és megígérte, hogy visszajön majd ítéletre.

Egy ember szívébe akkor száll be ő, amikor az illető rádöbben, hogy gyakorlatilag Jézus nélkül élt, és ez maga a halál. Nem akar tovább így maradni, s átadja az uralmat élete felett Jézusnak. Tőle kér bocsánatot a múltjára, rábízza a jövőjét, s neki akar engedelmeskedni a jelenben.

Halálunk órája mindnyájunknak eljön, s addig van módunk arra, hogy Jézussal összekössük az életünket. Ha ez megtörtént, magához vesz a mennyei dicsőségbe, ha azonban ez az óra nélküle, a benne való hit nélkül ér, az örök kárhozat következik.

És mi most ebben a világkorszakban várjuk, hogy egyszer hirtelen megjelenik majd a mi Urunk ítélni élőket és holtakat, véget ér a történelem mostani szakasza, s elkezdődik egy új világ, aminek már nem lesz vége.

Jó, ha meghányjuk-vetjük ezzel kapcsolatos gondolatainkat, és Istentől kérünk világosságot, hogy tisztán lássunk, és idejében rendezzük, amit kell.

És azonnal újra látott, és követte őt az úton. (Mk 10,52)

Csodálatos, amikor Jézus Krisztus megnyitja valakinek a szemét! Bartimeus is először Jézust látta meg, s nem is akarta többé szem elől téveszteni: követte őt az úton.

Egy asszony sokat panaszkodott, hogy milyen szótlan, morcos ember a férje, milyen nehéz vele együtt élni. Egy lelki konferencián az Úr Jézus kinyitotta a szemét. Hetek múlva nem győzött áradozni arról, hogy milyen kedves, szellemes ember a férje, milyen jókat beszélgetnek. Később azt is meglátta, hogy őmiatta lett szótlan a párja.

Valaki szüntelenül panaszkodott, hogy milyen nehéz sorsa volt, az emberek milyen gonoszak, és vég nélkül sorolta a hiányait. Amikor Jézus Krisztus kinyitotta a szemét, először ő is Megváltóját látta meg, aztán a maga bűneit, s attól kezdve tele volt hálával, hogy mennyi jót ad neki Isten, pedig nem érdemli meg.

Más pedig azt vette észre az ilyen gyógyulása után, hogy milyen sok felesleges holmi van a szekrényében, és utána sokaknak szerzett örömet az ajándékaival.
Van, aki észreveszi végre a vele együtt élőket, vagy meglátja az Istentől neki elkészített szolgálatokat, elkezdi érteni a Bibliát, felismeri az események mögött az azokat mozgató Istent...

Bartimeus követte Jézust az úton. Csakhogy Jézus útja akkor már egyenesen a keresztre vezetett. Követőinek vállalniuk kell az ő szenvedését is, és azt is, hogy „vele együtt megfeszíttetik" a régi természetük, s ő akar mindenben irányítani. Jézus követése a vele való állandó együttlétet jelenti. Ez az együttlét azonban folytatódik a halálunk után is, amikor a hitünk látássá lesz, mi is „hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában" (1Jn 3,2).

Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj el, a hited megtartott téged." (Mk 10,52)

Bartimeust nem a hite gyógyította meg, hanem Jézus, de az Úr külön megemlíti Bartimeus hitét. Jelzőt is tesz elé: megtartó hit.

Van másmilyen is? Van, sokféle hit van, szinte minden ember hisz valamiben. De a hitet a tartalma minősíti: mit hisz, kiben hisz valaki. Jézus szerint Bartimeusnak megtartó, üdvözítő hite volt. Azt mi jellemzi? Az, hogy mindig Isten igéjére épül, és Jézus Krisztussal kapcsol össze. Tehát a hívő nemcsak bizonyos hitigazságokat fogad el, hanem a feltámadott, élő Krisztussal kerül kapcsolatba. Nyugodtan mondhatjuk: a hit az a kinyújtott kéz, amellyel Jézust megragadjuk, s utána az ő ajándékait átvesszük. Ebben kifejeződik mindig a benne való bizalom is.

Ezért veszélyes a jóslás és varázslás minden formája, mert az viszont az ördöggel kapcsolja össze az embert, mert tőle kér és fogad el „ajándékokat".

Hogyan lehet valaki hitetlenből hívővé? Hogyan tett szert Bartimeus erre a megtartó hitre? Hallott Jézusról, komolyan vette, amit hallott, és ennek megfelelően viszonyult hozzá: bízott benne, tőle kért segítséget.

Vannak, akik panaszkodnak: ők keresik Istent, de nem tudnak benne hinni. Spurgeon a maga stílusában ezt írja: hagyd abba a keresést, mert ő itt van melletted, és kezdj el hinni benne! Az Istent kereső József Attila írta: „Az Isten itt állt a hátam mögött, S én megkerültem érte a világot." Nem kell semmit megkerülni, csak meg kell fordulni, mert mi állunk háttal Istennek, azért nem látjuk.

Bartimeus elhitte, hogy Jézus az, aki, és azonnal így is szólította meg. És Isten Fiától isteni ajándékot kért: élete teljes megoldását.

Nyújtom-e én a hitem kezét Isten felé? Üres a kezem, vagy tele van kacatokkal? Bízom abban, hogy amit ő ad, az mind jó, és csak az a jó? S tudom-e utána őt dicsőíteni szabadításáért?

Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?" A vak ezt mondta: „Mester, hogy újra lássak!" (Mk 10,51)

Bartimeus ott áll Jézus előtt, és egyelőre nem történik semmi. Azaz mégis: Jézus beszélgetni kezd vele. És ez igen jelentős dolog volt. Egy ilyen emberrel, aki ennyire a társadalom peremére került, egy országos hírű rabbi külön beszélget. Jézus nem tett különbséget ember és ember között.

Jézus kérdése nyilván vizsgáztatja Bartimeus hitét: kinek tartja őt valóban, mire tartja képesnek? De ennél fontosabb, hogy ezzel a kérdéssel kinyitja előtte Isten gazdagságának az ajtaját: bármit kívánhat.

És kitűnik ebből a kérdésből az is, hogy itt Jézusnak kell tennie valamit. Bartimeus semmit sem tehet magáért - mint ahogyan mi sem tehetünk semmit az üdvösségünkért. De nem is kell erőlködni. Hiszen nem Bartimeus kereste fel Jézust, ő jött oda, ahol a vak koldult. Nem Bartimeus találta ki, hogy Jézushoz kellene fordulnia, ő csak hallott a Megváltó tetteiről, és eközben született hit a szívében. És az említett akadályokon sem magától lépett át, Isten szeretete vonzotta őt.

És most mit kíván Jézustól? Kérhetne egy kicsit több adományt, mint amennyit az emberek adni szoktak. Ő azonban nem komfortosabb vakságot kér, hanem látást. Nem tüneti kezelést, mint mi gyakran, hanem nyomorúsága okának a megszüntetését.

Lelki kérdésekben ne legyünk kis igényűek! Az egész életünk gyökeresen megromlott, Isten azt gyökeresen (radikálisan) újjá akarja és tudja teremteni. Ne érjük be annyival, hogy pénzt, egészséget és sikert többet adjál, Uram, hanem jussunk el ide: „Csak te kellesz, én Uram, benned mindent meglelek". Mert Isten mindent nekünk akar ajándékozni, de mivel legfőbb ajándéka Jézus, ezt csak vele együtt kaphatjuk meg (Róm 8,32). Keressük hát mindenekelőtt Isten királyi uralmát, és ez után minden megadatik nekünk (Mt 6,33).

Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott... ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. (Mk 10,48-50)

Bartimeus tudta, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, neki Jézushoz kell most jutnia. Ez tette olyan eltökéltté, hogy minden akadályt legyőzve találkozott vele. Mert akadályok mindig vannak a hit útján. Az ördög azt akarja, hogy lehetőleg el se induljunk Jézushoz, de ha már valaki elindult, útközben álljon meg, ne találkozzék a Szabadítóval.

Az első akadály az volt, hogy Jézus nem válaszolt azonnal a kiáltására. Vajon hallotta? Szóba áll ő egy ilyen senkivel? Érdemes tovább imádkozni? - Aztán az emberek rászólnak, le akarják beszélni arról, hogy Jézushoz jusson. Veszélyes is volt már akkor Jézust Messiásnak nevezni, a hatósággal gyűlik meg a baja annak, aki ezt teszi. Sokan elakadnak ott, hogy vannak Jézus körül szeretetlen, hitetlen, képmutató emberek is. Ne feledjük: ez semmit nem változtat azon, hogy Jézusra van szükségünk, s ő kész és tud segíteni.

Aztán jön a biztató üzenet: hívjátok ide! Most higgyen azoknak, akik az előbb még letámadták? Csakugyan Jézus üzeni ezt neki? Induljon vagy várjon még? Vagy ha ez annyira nehéz, hagyja abba? - Nem! Bartimeus nem találgat feleslegesen, ledobja hosszú felsőruháját, és ahogyan egy vak arra képes, odasiet Jézushoz.

Legyen példa számunkra ez a magatartás! Ő meg akart gyógyulni, s ezért mindenképpen találkozni akart Jézussal. Még nem ismerte őt, csak hallott róla, de azt komolyan vette. Mondhatott bárki amit akart, megnehezíthette a dolgát sok minden, az ő egész tehetetlen, kiszolgáltatott helyzete is, de ő minden akadályt félretett, a ruhát is ledobta magáról, csak Jézussal találkozhasson.

Kész vagyok-e én is minden akadályon át, minden visszatartó bűnt ledobva (megvallva) közvetlenül Jézushoz menni? Ott vár a teljes gyógyulás.

Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!" (Mk 10,47)

Honnan ismerte Bartimeus Jézust? Minden bizonnyal sok mindent hallott róla az úton a járókelőktől. Tele volt akkor az a kis ország Jézus tanításával és csodatetteivel. Talán még azt is hallotta, hogy vakon születettnek is megadta Jézus a látását.

Ez a jó hír hitet ébresztett benne, s várni kezdte, hátha egyszer ott megy el Jézus. A hit valóban hallásból születik. Ezért fontos, hogy hallgassuk Isten igéjét.

Két tényt kellett komolyan vennie ahhoz, hogy hittel tudjon kiáltani: azt, hogy ő vak, és nem tud magán segíteni, és azt, hogy Jézus valóban az, akinek mondta magát, Dávid Fia, a megígért Messiás, Isten teljhatalmú küldöttje.

Amíg valakinek nincs betegségtudata, nem lehet rajta segíteni. S amíg valaki nincs meggyőződve arról, hogy Jézus Krisztus tud segíteni rajta, nem tud hozzá hittel kiáltani. Ez a kiáltás, ez az életre-halálra hangzó imádság hiányzik sok szenvedő emberből. Isten panaszolja ezt a hitetlen népről: „Ahelyett, hogy szívből kiáltanának hozzám, csak jajgatnak fekvőhelyükön, keseregnek a gabona és a must hiánya miatt" (Hós 7,14).

Bartimeus tudta: segítségre szorul, és Jézustól várt segítséget. A Bibliában háromszor is meg van írva: mindenki megmenekül, aki segítségül hívja az Úr nevét (Jóel 3,5; ApCsel 2,21; Róm 10,13).

Lelki vakságunkon, egész elrontott, Istentől elszakadt életünkön egyedül Jézus Krisztus tud segíteni. Ne csak elmélkedjünk ezen, hanem ténylegesen kiáltsunk hozzá, tudva, hogy

Csak Jézus az, aki segíthet,
Üdvöt nem ad más, csakis ő.
Itt áll, és türelmes, vár még.
Mit késel ? Nincs már sok idő!
Ó, bízd magad e kegyelemre,
Mely gazdagon árad feléd,
Váltságát tedd a magadévá,
Hidd, az számodra is elég!
(F. J. Crosby)

Jerikóba értek..., egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett. (Mk 10,46)

Bartimeus története az Úr Jézus szívébe enged bepillantást. Ki volt ő?

A leírás első mondata egy rövid életrajz. A neve? Kiderül, hogy nincs is saját neve, csak az apja után hívják így: a Timeus fia (bar = fia). Egy névtelen senki. Lakhelye Jerikó, foglalkozása koldus, munkahelye az út széle. Ide botorkál ki vagy vezetik ki mindennap, s ha annyi adomány összejön, amiből ehet valamit, legyen boldog!

Az úton jönnek-mennek az emberek, elkap egy-egy mondatfoszlányt, abból próbál tájékozódni. Néhány méternyi hallótávolság - ide zsugorodott az élete. Pedig csak egyetlen érzékszervét veszítette el.

A haszonelvű világ ezt mondja: értéktelen ember, semmit nem tud termelni, csak terhére van másoknak. Jerikóban pezseg az élet, kortársai építik a maguk világát, ő pedig csak tengődik egyik napról a másikra, minden távlat nélkül.

Az egész emberiség képe ez. Mi is csak egy „érzékszervünket" veszítettük el, az Istennel összekötő hitünket, és mennyire összezsugorodott a világunk! A valóság csak hittel érzékelhető részét nem ismerjük, s emiatt sok téves következtetésre jutunk. És nem látjuk sokszor önmagunkat sem helyesen, nem találjuk a helyünket, a feladatunkat, nem vagyunk tekintettel egymásra, nem látjuk a bűneinket és azok megoldását, nem érzékeljük Isten valóságát.

Bartimeus azonban egyvalakinek nagyon fontos: Jézus ismeri őt és számon tartja. És a keresztre vezető utolsó útján megáll mellette, és meggyógyítja. Ma pedig nekem üzeni: én nem feledkezem meg rólad (Ézs 49,15). És bátorít: végy tőlem szemgyógyító írt, hogy láss (Jel 3,18).

Ésa.49.15 Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem.
Jel.3.18 Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.

...többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét. (1Pt 4,2)

A kereszténységet kezdettől fenyegette két végletes gondolkozás: a törvényeskedés és a szabadosság. A törvényeskedés azt vallja, hogy ha bizonyos előírásokat megtartunk, kapjuk érte az üdvösséget. A szabadosság ennek az ellenkezője: senki ne írjon elő semmit, mi szabjuk a normákat, és megoldjuk az életünket egyedül is. Mindkettő mögött az ember gőgje van. Az egyik így szól: én teljesítek, Isten fizet, a másik: nekem senki se parancsoljon!

Közben pedig észre sem vesszük, mennyire az emberi vágyak, szokások, igények szerint élünk: megmondják, mi illik, hogyan kell viselkedni, beszélni, öltözködni, boldogulni. És ezt gyakran gondolkozás nélkül áthagyományozzuk a gyerekeinkre is.

A keresztény szabadság ott kezdődik, amikor valaki felismeri: egyedül Isten tudja, hogyan lehetek azzá, akinek ő teremtett. S ebből a bizalomból az következik, hogy az illető önként elkezdi cselekedni Isten akaratát. Már nem mások befolyása, az események kényszere vagy saját romlott szíve diktál neki, hanem arra hallgat, aki neki mindig jót akar. Nem sodródik, hanem céltudatosan él. Szabaddá vált az Isten nélküli gondolkozás minden kényszerétől, s szabaddá vált az Istennek való következetes engedelmességre. Ez így paradox fogalmazás, de aki így él, tapasztalja, hogy szabad, s minden korábbi kísérlete egyfajta rabság volt ehhez képest.

Ugyanakkor tudja, hogy ez nem olyan teljesítmény, amiért neki Istentől bármi járna. Ez nem megelőzi az üdvösséget, hanem követi azok életében, akik már előbb Isten kegyelmét hittel megragadták. Ez a szabadság, az Isten akaratának felismerése és boldog cselekvése már gyümölcs, következmény. Pál apostol így nevezi: az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadsága (Róm 8,21).

...megszegted a szövetséget. De én emlékszem szövetségemre, amelyet ifjúkorodban kötöttem veled, és örök szövetségre lépek veled. (Ez 16,59-60)

A szép történetnek szomorú folytatása van. A királynévá lett szépasszony elbízta magát, elfelejtette, honnan emelte ki, mentette meg jótevője, magának tulajdonította azt, amit Istentől kapott ajándékba, és megszegte vele kötött szövetségét.

Itt már egyértelmű, hogy Isten választott népéről, azon keresztül mindnyájunkról szól a leírás. Mindnyájunkat kísért, hogy elfelejtjük, honnan szabadított ki az Úr, nem neki adunk dicsőséget életünk eredményeiért, a tőle kapott áldásokért, egy idő után úgy gondoljuk, boldogulunk mi már nélküle is. S ami a legrosszabb: mástól vagy mástól is várunk segítséget, megvonjuk tőle kizárólagos bizalmunkat, ami Izrael esetében a környező pogány népek bálványainak tisztelését jelentette. Ez a legdurvább istengyalázás, a szabadító Isten megcsúfolása. (A Biblia ezt lelki paráznaságnak, házasságtörésnek nevezi.)

Ennek mindig súlyos következményei vannak, mert aki ezt teszi, kilép Isten szövetségéből, s így egyedül marad. Isten nélkül pedig mindenféle bűn és baj áldozata lesz az ember.
A kérdés az, hogy mit tesz ebben a helyzetben. Ha rádöbben bűnére, kertelés nélkül megvallja azt, és bocsánatot kér, Isten kész visszafogadni a szövetségszegőt. Ha azonban megkeményedik hűtlenségében, halálra ítélte önmagát.

Óvakodjunk az ilyen szövetségszegéstől! Mert ha van is kegyelem a bűnbánónak, és ez óriási lehetőség, utólag mindig keservesen bánja a megtérő az elrontott, eltékozolt időt.

Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled - így szól az én Uram, az Úr -, és az enyém lettél. (Ez 16:8)

Isten mentő munkája folytatódik: életben maradt a gyermek, felserdül, érett ember lesz, kibontakozik. Nem önmagát valósította meg, hanem azzá lett, akinek Isten teremtette. De még „meztelen" - vagyis még nincstelen, védtelen, kiszolgáltatott. Még nem tudja, mivégre van a világon (Ez 16:7).

Ekkor Isten szövetséget köt vele. „...rád terítettem ruhám szárnyát" -ez azt jelenti, hogy vállallak, számíthatsz rám, összetartozunk, gondoskodom rólad. Ennek a feltétele megint nem bennünk van, hanem Isten kiválasztó kegyelme, meg nem érdemelt szeretete, elfogadó irgalma cselekszi ezt. - Igazi fordulatot ez a szövetség hoz egy ember életébe. Itt kap küldetést, itt telik meg tartalommal az élete, ezen belül ismeri meg igazán Istent, az ő hűségét és gazdagságát, ebben lesz hozzá tartozó gyermekévé (Ez 16:8).

Isten szeretetének a közegében pedig teljesen átformálódik a hívő. Elfelejtheti a múltját, Isten bebiztosította a jövőjét, és boldog, tartalmas jelennel ajándékozza meg. El egészen odáig, hogy „a királyságot is elérted" (Ez 16:9-14). Ez lett a mezőre kidobott, halálra szánt csecsemőből.

Az Újszövetség erről úgy ír, hogy „Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől", hogy a vele való szövetségben isteni természet részeseivé leszünk, Jézusra jellemző tulajdonságok jelennek meg gyarló életünkben, és aki őhozzá mindvégig ragaszkodik, az vele együtt ül az ő trónján (Jel 3:21).

Hol tartunk ezen az úton? Az indulásunk egyforma, esélyeink azonosak. De az ő kegyelme is készen van a benne hívőknek. Köszönöm, Uram, hogy

Igazságod palástját
Reám kiterjesztetted,
Szentlelkednek áldását
Bennem felgerjesztetted,
Hogy megújulást vegyek:
Hozzád hasonló legyek.
(Losontzi István)

Ezék.16:6 De én elmentem melletted, és megláttam, hogy véredben fetrengsz. Azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben! Igen, azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben! 7 Nagyra növeltelek, mint a mező füvét. Nagyra nőttél, fölserdültél, melled kitelt, szőröd kinőtt, de teljesen mezítelen voltál. 8 Elmentem melletted, és láttam, hogy már a szerelem korában vagy. Ezért rád terítettem ruhám szárnyát, és betakartam mezítelen testedet. Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled - így szól az én Uram, az Úr -, és az enyém lettél. 9 Megfürdettelek vízben, lemostam rólad a vért, és bekentelek olajjal. 10 Tarka ruhába öltöztettelek, és delfinbőr sarut húztam a lábadra; gyolcsba takartalak, selymet terítettem rád. 11 Földíszítettelek ékszerekkel, karpereceket tettem a kezeidre és a nyakadra láncot. 12 Orrodba orrperecet tettem, füleidbe fülbevalót, a fejedre pedig ékes koronát. 13 Földíszítetted magad arannyal, ezüsttel; gyolcsba, selyembe és tarka ruhába öltöztél; ételed finomliszt, méz és olaj volt. Igen-igen megszépültél, sőt még a királyságot is elérted. 14 Szépségednek híre ment a népek között, mert tökéletessé tették azok az ékszerek, amelyeket rád raktam - így szól az én Uram, az Úr.

Jel.3. 21 Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.

Azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben! (Ez 16,6)

Ezékiel próféta megrendítő képekkel írja le, milyen helyzetbe került az emberiség Isten nélkül, mit tett Isten az érdekünkben, és kivé tudja ő tenni azt, akivel szövetséget köt.
Isten nélkül olyanok a nép esélyei, mint egy mezőre kidobott csecsemőé. Megszületett, de mivel nem gondoskodik róla senki, tehetetlen, életképtelen, egészen bizonyos, hogy elpusztul. Kiszárad, és tetemét megeszik a dögevők. Megrázó kép, de a Biblia azt tanítja, hogy mi is potenciális halottak vagyunk a lázadásunk miatt, s nem tudunk segíteni magunkon. Gondoljuk egyszer nyugodtan végig: Istent elhagyva az életet veszítettük el. Hisszük-e ezt (Ez 16:4-5)?

Isten elmegy a kidobott újszülött mellett, és megkönyörül rajta. Miért? A Biblia nem ír arról, hogy miért szeret minket Isten, csak arról, hogy mennyire szeret. Egyszülött Fiát is feláldozta értünk. Azért szeret, mert Ő maga a szeretet, és mert múlhatatlanul szükségünk van rá (Ez 16:6).

Megáll a gyermek mellett, és így szól: Maradj életben! És az Ő szavának teremtő hatalma van. Ahogyan a teremtéskor kimondta: Legyen - úgy döntött isteni teljhatalommal az ellene fellázadt ember életben maradása mellett is. Sok szép példa mutatja, hogy Isten ma is így ad új életet embereknek, hogy megszólít bennünket igéjével, és aki komolyan veszi azt, annak megnyílik a szeme, a szíve, az értelme, egyszerre világosan látja, milyen végzetes helyzetbe került, nem ámítja többé magát azzal, hogy önerejéből ki tud szabadulni ebből, hanem két kézzel kap azon a tényleges szabadításon, amit Isten kínál nekünk.

Látom-e már világosan, mik az esélyeim Isten nélkül, és hogy mit kínál ő nekem végtelen nagy szeretetéből?

Ezék.16.4 Ilyen volt a születésed: Amikor megszülettél, nem kötötték el a köldökzsinórodat, nem mostak tisztára vízzel, nem dörzsöltek le sóval, pólyába sem tettek. 5 Senki sem szánakozott rajtad, semmit sem tettek meg veled ezekből, nem könyörültek rajtad. Kidobtak a mezőre, mert utáltak, amikor megszülettél. 6 De én elmentem melletted, és megláttam, hogy véredben fetrengsz. Azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben! Igen, azt mondtam neked, bár csupa vér voltál: Maradj életben!

Amikor visszatérnek, akiket az Úr kiváltott... boldog örömben lesz részük... (Ézs 35,10)

Még három képet használ itt a Szentírás Isten szabadító munkájának szemléltetésére:

„Jól megépített útja lesz" a fogságból hazatérő népnek. Homokban gyalogolni nagyon fárasztó. Célt tévesztve, bizonytalanban haladni nagyon nyomasztó. Isten azt ígéri, gondja lesz erre is: utat készít a benne bízóknak, és segíti őket célirányosan haladni. Látni fogják mindig életük értelmét, s Isten vezeti őket célba.

„Nem lesz ott oroszlán, nem megy rá ragadozó vad..." Isten népe biztonságban tudhatja magát hatalmas Urának védelmében. Olyan sokféle félelem nyomorítja az életünket! S „az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el" (1Pt 5,8). Néha pedig bennünk mozdulnak meg vadállati indulatok vagy félelmek. Isten minden külső és belső ellenségtől megvédi népét. Sokszor csak visszatekintve látjuk, mitől őrzött meg, hogyan hordozott és vezetett.

Végül ezt ígéri: „Amikor visszatérnek, akiket az Úr kiváltott, ujjongva vonulnak a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre..., a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik." (10. v.) Lesz beteljesedés Isten népének az életében. Isten valóra váltja minden ígéretét, nemcsak átsegít sok nehézségen, hanem bevisz örök országába, ahol vége lesz minden szenvedésnek, nélkülözésnek, küzdelemnek, s az ő dicsőségében részesíti gyermekeit. Jó erre gondolnunk már most, amikor még gyakran sóhajtozunk, és úgy érezzük, semmi okunk örülni. Aki azonban „az Úrban van", az már most is kap előleget ebből az örök örömből, és minden nyomorúságunk ellenére is csordultig lehetünk örömmel (2Kor 7,4).