Cseri Kálmán - A kegyelem harmatja

...kérlek titeket, mint jövevényeket...: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak. (1Pt 2,11)

A böjt nem valami vallásos indíttatású, öncélú önsanyargatás, hanem egyetemes törvény. Lemondás nélkül nem lehet eredményeket elérni. Aki művészi fokon játszik egy hangszeren, naponta több órán át gyakorol. Társai játszanak, szórakoznak, ő pedig ül és „gyötri magát". Ez néha öröm neki, néha valóban gyötrelem, de a cél érdekében vállalja, és megéri. Ugyanez az élsportolók sorsa is.

Aki böjtöl, annak hosszú távú céljai vannak. Nemcsak most akarja jól érezni magát, hanem most vállal sok lemondást, akár szenvedést is, mert el akar érni valamit, ami neki többet ér a pillanatnyi kényelemnél és élvezeteknél. Közben pedig ő maga is megedződik, értékesebb ember lesz, mint e lemondás nélkül lett volna.

Mai igénk szerint a hívő ember vándor. Meg akar érkezni a Jézus által kitűzött célba, ezért meg kell maradnia végig az élet útján, és haladnia kell azon előre. Ez azt jelenti, hogy nem tehet vargabetűket, nem léphet félre, nem veszíthet időt hiábavalóságokkal. Tartózkodik hát a testi vágyaktól, amik akadályoznák a haladásban.

Aki böjtöl, komolyan veszi, hogy az életnek nemcsak hossza és széle van, hanem mélysége is. És éppen az életminőség javítása érdekében mond le mindenről, ami ezt rontaná. Élhetne ő is bizonyos lehetőségekkel, de nem él - a cél érdekében. Lemondása tehát nem megszegényíti, hanem segíti abban, amit fontosnak tart és el akar érni.

Jézus Krisztus földi élete egyetlen nagy böjt volt. Otthagyta a mennyei dicsőséget, magára vette nyomorult testünket, vállalt minden szenvedést azért, hogy minket Istenhez visszavezessen, „...gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." (2Kor 8,9) Kövessük példáját!

Amikor pedig böjtöltök... (Mt 6,16-18)

A húsvét előtti heteket böjti időszaknak nevezik. Úgy készül a hívő ember Jézus Krisztus halálának és feltámadásának ünnepére, hogy elcsendesedik, magába száll, s többet foglalkozik olyan dolgokkal, amelyeket fontosnak tart, de el szokott hanyagolni.

Az életünk betegesen egyoldalúvá vált. Sokkal többet törődünk magunkkal, mint másokkal, a testünkkel, mint a lelkünkkel, a pillanatnyi teendőkkel, mint a hosszú távú, sőt örökkévaló igazságokkal. Emiatt úgy válik szegénnyé az életünk, hogy észre sem vesszük, azt gondoljuk, ez az állapot a normális.

A böjt azt jelenti, hogy a keresztény ember egy időre lemond a saját élvezetéről, szórakozásáról, hogy ehelyett másoknak szerezzen örömöt vagy adjon segítséget. A megszokott összeget most nem magamra költöm, hanem másra vagy másra is. Háttérbe szorítom a test igényeinek kielégítését, és tudatosan jobban figyelek a lelkemre. Nemcsak arra ügyelek, mit várnak el tőlem az emberek, hanem hogy mit vár tőlem Isten, akivel oly sokszor nem törődöm.

A böjt az élet egyoldalúságának csökkentése, az egyensúly helyreállítása, terápia, gyógymód, ami mindenkinek használ. Ezzel a lemondással nem érdemeket szerzek Istennél, nem szenvedést okozok magamnak, hanem jót teszek vele önmagamnak is, másoknak is.

Nemcsak a gyomrunkon lehet böjtölni, van szóböjt is, indulatböjt, a kedvenc újság helyett lehet játszani a gyerekekkel, a tévé helyett beszélgetni a házastárssal vagy tanulmányozni a Bibliát. Jézus a böjtöt az istenfélő élet ugyanolyan természetes velejárójának tartotta, mint az imádkozást vagy az adakozást. Aki élete valamely területén tudatosan, határozott céllal elkezdi gyakorolni ezt a lemondást, nagy lelki gazdagságra lel. „Atyád... megfizet neked."

Ő az élő Isten, aki megmarad mindörökké. (Dán 6,27)

Dániel életét megmentette Isten, nem tépték szét az oroszlánok. Amikor sértetlenül kihúzták a veremből, Dárius király kiadott egy rendelkezést: mindenki tisztelje Dániel Istenét! Miért? Mert „ő az élő Isten... uralkodása végtelen. Ő megment, megszabadít... ő mentette meg Dánielt is az oroszlánok karmából".

Úgy tűnik, merőben új volt Dárius számára, hogy van olyan Isten is, aki valóban létezik. Aki megőrzi a benne bízókat, parancsol a vadállatoknak is, aki ezek szerint hall, cselekszik, ténylegesen uralkodik. Úgy tartották, hogy minden nemzetnek megvannak a maga istenei, de azok nem szoktak így cselekedni. Sőt egyáltalán nem szoktak cselekedni. Nem véletlen, hogy Dániel ennyire ragaszkodik a maga Istenéhez, hogy még az oroszlánok vermét is inkább vállalta, mint a hitehagyást, az élő Isten megtagadását.

Hinni sokszor azt is jelenti, hogy életveszélyesen rábízzuk magunkat az élő Istenre. Az egyetlen igazi életbiztosítás a hozzá való ragaszkodás, mert a vele való hitbeli közösség maga az élet, a teljes élet, az örök élet, az üdvösség. S a benne hívőt még a halál is hozzá viszi közelebb.

Persze ezt a meggyőződést könnyen be lehet állítani úgy is, mint a többi úgynevezett isten és az azokban hívők megvetését. Pedig ez a megalapozott hit nem diszkriminál senkit, sőt éppen ez olt szeretetet és felelősséget az ember szívébe, hogy bemutassa az élő Istent másoknak is.

A Biblia nem a keresztény vallás kizárólagosságáról szól, hanem az élő Jézus Krisztus kizárólagosságáról. Egyedül Jézus mondhatta el: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." (Jn 14,6) A sok emberi vélekedés miatt is, és személyes üdvösségünk szempontjából is döntő, hogy hisszük-e ezt teljes meggyőződéssel.

Emeleti szobájának ablakai nyitva voltak Jeruzsálem felé... (Dán 6,11)

Dániel szakmai megbízhatósága és erkölcsi tisztasága egyre nagyobb tekintélyt adott neki, és Dárius alkirállyá akarta kinevezni. Korrupt ellenségei régóta irigyen nézték őt, de most elhatározták, hogy elteszik láb alól. Összeesküdtek ellene, kiagyaltak egy törvényjavaslatot, jóváhagyatták a mit sem sejtő királlyal, s mivel tudták, hogy Dániel a tilalom ellenére is fog imádkozni, biztosra mentek: büntetésül az oroszlánok vermébe kellett őt dobni.

Milyen nagy különbség! Dániel emeleti szobájában dolgozik és imádkozik, ellenségei a földszinten (olykor a sötét alagsorban) főzik ki gyilkos tervüket. Dániel a birodalom érdekében fáradozik, ők a saját karrierjüket építgetik. Dániel Isten kezében vált áldott eszközzé mások javára, ellenségei az ördög kezében lettek gyilkos eszközzé mások megrontására. Dániel nyitott ablakai mutatják: Istentől kap világosságot, bölcsességet, vezetést, ellenségei pedig, mint a pincebogarak, szaladgálnak lenn, és keresik szennyes eszközökkel a maguk hasznát és érvényesülését.

Más síkon folyt az életük. Dánielt Isten felülemelte minden kicsinyes szemponton, alantas célon és saját magán is. Nem akart ő senki fölé kerekedni, nem lett fölényes, csak emelkedetten gondolkozott és cselekedett. Tudta, hogy nincs magára utalva, Isten irányítja életét.

A Biblia azt tanítja, hogy mindnyájan a „földszintre" születünk. S magunkban „belenehezülünk a sárba". Isten tud kiemelni innen, gyermekévé fogad, s boldogan vallhatjuk:

„Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm... Lenyúlt a magasból, és fölvett" (Zsolt 18,3.17).

...napjában háromszor térden állva imádkozott, és magasztalta Istenét... (Dán 6,11)

Mi erősítette Dániel új természetét? Mi tette lehetővé, hogy kedvezőtlen körülmények között is mindvégig megmaradjon Isten engedelmes, használható, sokak számára hasznos gyermekének?

Mindenekelőtt az, hogy ismerte és komolyan vette Isten igéjét. Amikor elhurcolták Babilonba társaival együtt, nem volt hajlandó semmi olyan ételt megenni, ami a Biblia szerint tisztátalannak számított. A leghétköznapibb dolgokban is Isten írott igéjéhez igyekezett igazodni. S ha ez nehéz volt, akkor is mindent megtett ennek érdekében. Isten áldása kísérte erőfeszítését (Dán 1,8.17).

Élete ritmusát a rendszeres imádkozás adta: „napjában háromszor térden állva imádkozott, és magasztalta Istenét". S tette ezt akkor is, amikor átmenetileg megtiltották, és súlyos büntetés járt érte. Mert neki az imádkozás nem szokás volt, nem esetleges időtöltés, hanem létfeltétel. Olyan életszükséglet, mint másnak a légzés. Isten igéje volt a lelki tápláléka, a komoly imaélet a lélek oxigénje.

És nagyon fontos volt neki a testvéri közösség hívő barátaival. Amikor Nebukadneccar király azt az őrült parancsot adta, hogy találják ki, mit álmodott, és úgy fejtsék meg azt, ellenkező esetben minden tudóst kivégeztet, Dániel azonnal a barátaihoz sietett, és együtt könyörögtek, hogy Isten segítsen nekik. És Isten meghallgatta és használta őt, hogy megmentse a pogány tudósokat és Dánielt is (Dán 2,18).

Ige, imádság, közösség - ez erősíti a hívőt, és teszi áldott eszközzé Isten kezében.

Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. (Jn 3,6)

Egyesek megtanulják a vallásos szóhasználatot és viselkedést, de ettől még nem születtek újonnan. Ügyesen forgolódnak ilyen közegben, de hamar meg lehet állapítani, hogy nincs bennük „rendkívüli lélek", csak vallásos álarc van rajtuk. Attól, hogy valaki magára ölt egy Ronaldo feliratú mezt, még nem lesz világhírű futballista.

Mások őszinte elszánással nekiveselkednek, hogy keresztények lesznek. Önfegyelemmel, olykor önsanyargatással fékezik ösztöneiket és indulataikat, pallérozzák beszédüket, segítenek, akinek csak tudnak, de egy váratlan helyzetben előbukkan igazi természetük, és szégyenkezniük kell. Aztán vagy lemondanak az erőlködésről, vagy megpróbálnak fenntartani egy kegyes látszatot, és képmutatók lesznek.

És vannak, akiket Isten Szentlelke újjászült, és új természetet kaptak. Sajnos mindig megmarad a régi is, de nem az uralkodik. S a cél, hogy az új természet, „a hit által bennünk lakó Krisztus" erősödjék, a mi régi természetünk pedig ne kapjon szerepet, és egyre kisebb legyen. Ne mi takarjuk el Krisztust, hanem ő fedezze el sok hibánkat, gyengeségünket.

Az igazi kegyességet, istenfélő életet, jézusi jellemet tehát nem lehet megtanulni, és nem lehet magunkat ilyenné nevelni. Arra csak újjászületni lehet. Egy kis csiga szeretett volna átmenni az autópálya túlsó szélére. Anyukája azonban ezt mondta neki: nem, nem, oda csak születni lehet.

De Jézus szava: szükséges újjászületnünk, magában hordja a jó hírt is: lehetséges újjászületnünk. „Isten élő igéje által" szül minket újjá (1Pt 1,23). Dániel is ehhez az igéhez ragaszkodott gyerekkorától kezdve, és ez formálta őt erős jellemmé.

Ez a Dániel kiemelkedett a főkormányzók és a kormányzók közül, mivel rendkívüli lélek volt benne... (Dán 6,4)

Dánielt tizenéves korában hurcolták el Júdából a babiloni fogságba. Ott idővel magas rangú tisztviselő lett a királyi udvarban. Istenfélő ember a pogány környezetben. Lépten-nyomon kiderült, hogy van valamije, amire gyakran szükségük van a többieknek, de ami nincs meg mindenkiben. Így emlegették: rendkívüli lélek van benne.

Miben állt ez? Dániel olyan kérdésekre is tudott válaszolni, amikre az udvar bölcsei nem. Olyan segítőkészség volt benne, amit csodáltak. Olyan becsületesen végezte hivatali munkáját, hogy nem lehetett hibát találni benne. Csendesen élt, de az élő Istennel való közösségét bátran vállalta, akkor is, ha ezért szenvednie kellett. Sugárzó ember volt: az Istennel való lelki közösségben feltöltődött, és olyan értékeket tudott továbbadni, amelyekre mindenki vágyik, de az ember magából nem tud árasztani. Átjárta Isten szentsége, és ez rendkívüli jellemet formált ki benne, ami a leghétköznapibb helyzetekben is megnyilvánult. A pogány világ pedig rászorul azokra a kincsekre, amelyeket Isten Lelke ad a benne hívőknek.

Jézus Krisztus ezt a rendkívüli lelket, az ő Szentlelkét minden benne hívő számára hozzáférhetővé tette. Isten ad Szentlelket azoknak, akik neki engedelmeskednek (ApCsel 5,32). Ne érjük be kevesebbel, ne legyünk kis igényűek a hívő életben! Isten újjászületett gyermekei kapják ezt a rendkívüli lelket, s a Szentlélek jézusi jellemet formál ki bennünk. Megtanít mindig ugyanannak maradni, hitetlen közegben is tiszta életet élni, ad olyan bölcsességet, szeretetet, ami túlmutat rajtunk Istenre, s amikor az emberek látják tetteinket, dicsőítik mennyei Atyánkat (Mt 5,14). A világnak nagy szüksége van azokra, akiket Isten Lelke vezet.

Uram, ments meg minket, elveszünk! (Mt 8,25)

Egy átdolgozott nap után este Jézus azt kérte tanítványaitól, evezzenek át a Genezáreti tó túlsó partjára. Ő a halászbárka hátsó részében fáradtan azonnal elaludt. Váratlanul azonban lecsapott az ismerős bukószél a tóra, és nagy vihar támadt. A tanítványok egy része halász volt, hozzáértően küzdöttek a vízzel, de a hajó már majdnem megtelt. Ekkor elhangzott az S.O.S.: Uram, ments meg, elveszünk! Jézus rászólt a viharra: hallgass el!, és nagy csend lett. Ők pedig csodálkoztak: „Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?"

Ez a néhány évtized itt a földön olyan, mint egy nagy átkelés. Elindulunk egy csónak formájú bölcsőben, s megérkezünk a túlsó partra egy csónak formájú koporsóban. Közben pedig különféle viharok tesznek próbára bennünket. Mire kell ügyelnünk?

Nem szabad elfelejtenünk, hogy van túlsó part. Erre sokan nem gondolnak. Pedig nem mindegy, hol kötünk ki. Itt dől el, hogy az üdvösség felé vagy a kárhozat felé haladunk. Ez felelős gondolkozásra és hitre serkent.

Tudnunk kell, hogy az elemek erősebbek, mint mi. Tudományunk és technikánk sem tud minden kérdésre választ adni, minden helyzetben megtartani. Ez alázatra indítja az embert: nem vagyok mindenható.

A megmenekülés feltétele, hogy ott legyen velünk Jézus, ne nélküle hajókázzunk. Így is kerülhet viharba az életünk (hitünk, egészségünk, egzisztenciánk, házasságunk...), de van kihez bizalommal kiáltani: ments meg! Neki van hatalma minden ellenséges erő felett. Ez a benne való bizalmunkat teszi szükségessé. Ő nem a viharoktól őriz meg, de minden viharban megtart.

Kiáltsunk hozzá bizalommal, minél előbb!

Jézus erre így szólt: „Hagyd, hiszen temetésem napjára szánta..." (Jn 12,7)

Néha nagyon felszínesen értékeljük az eseményeket. Nem is sejtjük, mi lehet egy-egy mondat, mozdulat, cselekedet mögött. Márpedig helyesen értékelni csak az tud, aki a teljes valóságot látja. Jézus Krisztus erre tanít minket.

Ő feltámasztotta Bethániában Lázárt. Utána Lázár testvérei meghívták sokadmagával egy vacsorára. Nagy szenzáció volt: Lázár, aki halott volt, ott ül Jézus mellett. Márta felszolgált, Mária pedig...?

Mária eltűnt, majd visszajött egy kis edénykével, amiben drága illatos kenet volt, azt mind Jézus lábára kente, s a hajával megtörölte. Mindenki látta, hogy ez kincset érő kenet, amiből legfeljebb egy cseppet szoktak a nagyon tisztelt vendég hajára tenni. De nem így eltékozolni!

Júdás azonnal számol: legalább háromszáz dénárt (egyévi átlagkeresetet) ért. Ő is szívesen fogadta volna, vagy a szegényeknek kellett volna adni.

A jelenlevők nem is sejtik, hogy Mária milyen hálás Jézusnak, hogy visszaadta a testvérüket. A hála mellett ott van benne az Istennek kijáró tisztelet és imádat is. Élete legnagyobb kincsét adta oda, és eszébe sem jut számolgatni, mert mindent szeretne Jézusnak ajándékozni.

Közben pedig ő sem tudja, hogy ennél még többről van szó. Egy héttel később Jézus már meghal a kereszten, és gyorsan kell majd eltemetni, a szokásos kegyeleti megkenés nélkül. Ezért mondja a Mester: az én temetésem napjára szánta ezt. Mária tehát tudtán kívül részt vett Isten üdvterve megvalósulásában.

De jó lenne a dolgok mélyére látni, és így mindig helyes ítéletet alkotni!

Uram, segíts, hogy egyre többet lássak a valóságból, s hadd lehessek én is eszközzé a kezedben, tudatosan vagy tudtomon kívül is!

Jézus anyja így szólt hozzá: „Nincs boruk." (Jn 2,3)

Mit tanulhatunk Máriától?

Észrevette a mások baját. Ő ott vendég volt, de nyitott szemmel látta, milyen kellemetlen helyzetbe kerültek meghívói, és érző szíve arra indította, hogy tegyen valamit értük.

Azonnal Jézushoz fordult. Mi sokszor futunk fűhöz-fához, s csak utána jut eszünkbe: imádkozni is lehetne. Röviden közli a tényt: nincs boruk. Ez a két szó őszinte imádság, követésre méltó szép példa.

Miért? Mert segíteni akarás van mögötte, bízik Jézusban, egészen természetes módon, egyszerű hittel fordul hozzá, teljesen rábízza a megoldást, nem ad neki ötleteket, hogy mit tegyen. És amikor Jézus nem azonnal segít, nem türelmetlenkedik. De használja az eszét is: nehogy a szolgák értetlensége hiúsítsa meg a segítséget, szól nekik. Aztán csendben visszaül a helyére. Vár.

Mire? Jézus segítségére. És mikor fog segíteni? Nem tudjuk. És hogyan? Nem tudjuk. Hát mit tudunk? Hogy „jó várni az Úr szabadítására". Mert ő már tudja, mit fog tenni, s nyugodtan rábízhatjuk az időt és a módot. Ezzel is dicsőítjük őt.

Dicsőítjük-e mi így? Vagy türelmetlenül toporzékolunk, mint egy akaratos gyerek, és követeljük, amit kértünk tőle? Mária nem kért semmit, csak a hiányt közölte bizalommal. Bárcsak így tudnánk mi is a magunk és mások szükségeit az Úr elé tárni!

Nem jött még el az én órám. (Jn 2,4)

Meghívták Jézust és tanítványait is egy menyegzőre Kánába. A többnapos együttlét során elfogyott a bor. Nagy szégyen lett volna a háziaknak, ha ezt kénytelenek bevallani. Anyja szólt Jézusnak: nincs boruk. Ő nem azonnal, de segített: a nagy mosdóedényekben levő vizet borrá változtatta. - Mi a tanulságos Jézus magatartásában, és mi Máriáéban?

Jézus mindenkihez elment, aki hívta. Nem volt személyválogató. És mindenütt áldás kísérte a jelenlétét. Elment ebbe a lakodalomba is, elment Lázár sírjához, együtt evett a megvetett vámszedőkkel, de elfogadta egy tekintélyes farizeus meghívását is. Én meghívtam-e már Jézust, hogy együtt éljek vele?

Jézus a menyegzőn részt vett rokonai örömében, de nem duhajkodott, nem részegeskedett, ott is az maradt, aki: Isten szent Fia, aki mindenben Atyjától függött. Abban is, hogy mikor és hogyan segít a bajba jutottaknak. És ebben nem sürgethette őt sem a szükség, sem anyja kérése - amikor az Atya mondta, akkor segített. Ez nem rám és nem rád tartozik -mondta Máriának.

Ő tehát nem volt közömbös a kis emberek hétköznapi problémáival szemben, átérezte, hogy milyen kellemetlen lenne nekik, ha nincs több bor, de csak azt tette, ami a küldetésével összhangban volt, amit az Atya parancsolt neki. Ezért lett ennek a gyümölcse ez: meglátták az ő dicsőségét, és hittek benne tanítványai.

Mennyire függnek döntéseink, akcióink Istentől? Aki így figyel rá, és engedelmeskedik neki, annak az élete szintén Isten dicsőségét és mások javát fogja szolgálni. Vajon mi is minden helyzetben ugyanazok maradunk?

Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?! (Zsolt 56,5)

Valaki ezt kérdezte: ismeri-e a hívő ember a félelmet, vagy neki már nem illik félnie soha semmitől? Óvakodjunk a végletektől: a hívő nem szuperember, akinek nincs idegrendszere, és mindent bírnia kell. De ne hivatkozzék általános emberi gyengeségére se, amikor a hitetlensége miatt tele van félelemmel!

Mit mond erről a Biblia? Isten gyermekeit sem kerülik el a bajok és veszedelmek. Ők is ismerik, milyen egy váratlan támadás miatt megijedni, életveszélyes helyzetben félni a haláltól, vagy aggódni azok miatt, akiket szeretünk és akikért felelősek vagyunk. A hívő ember is ismeri a félelmet, és szenved tőle.

Azonban mindezt úgy éli át, hogy közben ismeri a mindenható Istent, aki őt szövetségébe fogadta, s bízik hatalmas és hűséges szövetségesében. Ezért olvassuk a zsoltárokban gyakran: Isten az én erős váram, biztos menedék a baj idején. Az Istenben való bizalom erőt ad, tartást, kitartást, lelki állóképességet, reménységet a különféle nehézségek közt.

A félelmek leghatásosabb ellenszere az istenfélelem: amikor valaki ismeri Istent, és komolyan számol azzal, hogy ő mindenható, kegyelmes, szerető Atyja a benne bízóknak, aki reménytelen helyzetből is tud adni kiutat, emberileg megoldhatatlan problémákra is megoldást, nagy túlerővel szemben is győzelmet. S így el lehet jutni oda, hogy már kezd nem félni az ember. Lehet, hogy félnem kellene, de bízom Istenben, és nem félek.

Aki emberektől fél, attól tart, hogy árthatnak neki. Aki Istent féli, abban bízik, hogy ő segíteni fog neki. Istennel szövetségben végzetes baj már nem érheti az embert. Még ha meghal, akkor sem.