Cseri Kálmán - A kegyelem harmatja

Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá... (Lk 15,22)

A harmadik, amivel Jézus folytatja a mennyei Atya arcképének megrajzolását, az, ahogyan a példázatbeli apa mozgósítja a házat. Egészen eddig hallgatott, most azonban mindent megtesz, hogy visszatért fiát megvédje a szégyentől. A hosszú fehér ruha tiszteletet parancsolt, a gyűrű és a saru a fiúság jele volt, s a jogi formula rehabilitálta a tékozlót: ez az én fiam. Nem csavargó, nem gazember, még csak nem is béres, hanem a fiam. így nézzetek rá, így beszéljetek vele és róla! Ennek a gyereknek nincs múltja, tiszta lappal indul, csak jövője van.

Isten irántunk való szeretetében mérhetetlenül sok gyengédség van, s ugyanakkor az ő visszafogadó kegyelme radikális, megfellebbezhetetlen. Jó lenne, ha mi is ezt a radikális bocsánatot kérnénk el tőle nagy alázattal, és így tudnánk megbocsátani egymásnak is.

Elkezdődik az örömlakoma, és akkor ér haza az idősebb testvér. Őt felháborítja ez az egész, amit az apja művel. Ő, a jó fiú, csak öccse viselt dolgait látja, és elképzelhetetlennek tartja, hogy ezt meg lehet bocsátani, és azok után újat lehet kezdenie otthon. Durván rátámad az apjára.

Az apa azonban őt is ugyanazzal a szeretettel veszi körül, mint másik fiát. Annak elébe futott, ennek utánamegy, és hívja a közös örömbe. „Örülnöd kellene, hogy a testvéred megjött." Ő azonban nem tud örülni.

Isten szereti a bűnbánattal megtérőt is, és az önelégülten duzzogót is. Egyiket a messzeségből vonzotta szeretete, másikat a közelből hívja magához, mert mindkettőnek őrá van szüksége.

Ismerjük mi már ezt az Istent? A valódi, az élő Istent, akit Jézus Krisztus jelentett ki nekünk és élt elénk. „Aki engem lát, látja az Atyát." (Jn 14,9)

Egy embernek volt két fia. (Lk 15,11)

Így kezdődik Jézus legismertebb példázata, amiről Dickens azt mondta, hogy kellene egy templom, ahol reggeltől estig ezt olvassák fel újra meg újra. Ma csak a benne szereplő apára figyeljünk, aki a mi mennyei Atyánkat, Istent példázza! Négy meglepő dolgot cselekszik, ami mind jellemző Istenre.

Amikor a kisebbik fia elég szemtelenül eléje áll, elkéri az örökségét, és bejelenti, hogy elmegy otthonról - elengedi. Isten nem kötöz magához, azt akarja, hogy önként vállalt szeretetkapcsolatban éljünk vele. Aki már tudja, hogy ki és milyen az ő Istene, és úgy ragaszkodik hozzá, hogy el sem lehetne kergetni otthonról, azt engedi ő egészen közel magához, annak jelent mindennél többet a vele való közösség. Aki nélküle akar élni teheti. Nem zárja be előtte az ajtót.

De nem zárja be mögötte sem! Visszavárja az elbitangoltat. Ez az apa is várta a fiát, s amikor sok idő múltán meglátta, hogy közeledik, „elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta". Pedig még nem is kért bocsánatot a gyerek. És tulajdonképpen azért indult haza, mert éhes volt, s rájött, hogy ha ott marad, éhen hal. Így is megbocsátott neki?
El kell majd hangoznia a fiú bűnvallásának is. De Isten megbocsátó kegyelme nem a mi bűnbánatunk következménye. A bocsánat már készen van, ő már akkor megbocsátotta minden vétkünket, amikor Jézus meghalt a kereszten helyettünk. „Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen" - ezt mondja az Úr (Jer 31,3). Ha csupán a nyomorúságunk hoz Istenhez, jöjjünk akkor is bátran, ő megelőlegezett szeretettel és kegyelemmel fogad. Csak ne feledjük: magunk miatt kerültünk abba a nyomorúságba.

...arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire... (Zsid 5,12)

A lelki kiskorúság jele az is, hogy nem tanulékony, olykor nem is tanítható valaki. Már neki kellene tanítania másokat, és még mindig újra ugyanazt kell magyarázni neki. Neki kellene utat mutatnia másoknak, de még mindig járatlan maga is az igazság igéjében.

Milyen a mi szellemi étvágyunk? Mennyire törekszünk a passzív ismereteket aktív, saját, továbbadható ismeretté alakítani? Van-e bennünk elég alázat ahhoz, hogy növekedjünk a mi Urunk, Jézus Krisztus megismerésében (2Pt 3,18)?

A kiskorú tejjel él, a nagykorúaknak pedig kemény eledel való - olvassuk mai igénk folytatásában. A tej az egyszerű evangélium: Isten szeret téged, neked is kész a bocsánat, gyere haza, mennyei Atyád vár. A kemény eledel: menjetek és hirdessétek ezt, éljetek is eszerint, vállaljátok Krisztusért a szenvedést is, „álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!" (1Kor 16,13). Az érett korúak is isznak tejet, de nem csak azt, mert azon nem tudnának dolgozni.

Fontos különbség még: a nagykorú keresztény „érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére". A kisgyerek nem tudja, mi az ékszer, és mi a bizsu, mi értékes, és mi csak mutatós. Mi eredeti, és mi hamisítvány. Ezért kérte Salamon király az Urat: Adj szolgádnak bölcs szívet, hogy tudjon különbséget tenni jó és rossz között (1Kir 3,9). Mert ezt nem mi akarjuk megállapítani, ezt Isten határozza meg, csak az érett hívő felismeri és elfogadja Isten minősítését.

A lelki érettség nem az életkortól függ, nem is mindig a hitben eltöltött időtől. De az engedelmességre való készség, a megszentelt életben való járás, az Úr Jézussal való állandó közösség segíti.

Láttál-e már elhamarkodott beszédű embert? Több reményt fűzhetsz az ostobához, mint hozzá. (Péld 29,20)

Van, aki tudja, mit beszél, s van, aki csak beszél, amit tud. Akiknek eltompult a hallásuk, azok általában könnyen beszélnek, fecsegnek, akkor is, ha nincs mondanivalójuk. Ez a kiskorúság jele. Ők gyakran meg sem várják, hogy befejezze a másik, nekik mindegy, mi a kérdése, kész válaszaik vannak. Így aztán nem a valódi kérdésre felelnek, csak beszélnek, amit tudnak. És beszélnek, kibeszélnek mindent.

Az érett korú keresztény előbb igyekszik megérteni a problémát, világosan látni a kérdést, és utána válaszol arra. Ha pedig nem tudja a választ, azt is bevallja, vagy kérdez. Legfőképpen pedig az jellemzi, hogy Istent kéri, adjon szót a szájába, hogy igaz, helyes beszéd hangozzék el, így lesz a szava „aranyalma ezüsttányéron", helyén mondott ige (Péld 25,11).

Pál apostol az ilyen beszéd ismérveit így sorolja fel: „jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják." (Ef 4,29) Hasznos, szükséges, építő.

Akinek nincs füle a hallásra, az könnyen, sokat, feleslegesen és ártó módon is beszél. Aki tud figyelni másokra, az akkor szól, ha van mondanivalója, tud hallgatni, ha az a hasznos, és semmiképpen nem fecsegi ki mások bizalmas közléseit, „...a más titkát ne fedd föl..." (Péld 25,9) Semmiképpen nem mond olyat, ami bárkinek árthatna.

A kiskorú kifárasztja a másik embert a beszéddel. Az érett korú tudja erősíteni a megfáradtat a beszéddel (Ézs 50,4).

...legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra...(Jak 1,19)

Ezekben a napokban sok diák eggyel magasabb osztályban vagy évfolyamon folytatja a tanulását. Jó látni ebben a növekedést, előrehaladást.

A Biblia azt tanítja, hogy a hívő ember lelki életében is folyamatos fejlődésnek, gyarapodásnak kell lennie. A keresztény élet, a Krisztus-követés dinamikus életforma, Jézus nem azt mondta, hogy elmélkedjünk az ő gondolatain, vagy hogy nézzünk őutána, hanem ezt: Aki utánam akar jönni, kövessen!

Akinek a lelki életében nincs egészséges növekedés, aki az idő múlásával is kiskorú marad, az beteg, meg kell gyógyulnia. Mi a különbség kiskorú és érett korú keresztények között? Ezt vizsgáljuk meg most néhány alkalommal. A Zsid 5,11-14 több különbséget is felsorol.

A kiskorú keresztényeknek „eltompult a hallásuk", restek lettek a hallásra. Aki önmagával van tele, az nem nagyon érdeklődik mások sorsa iránt. Aki mindig csak saját bajaival foglalkozik, annak nincs figyelme más emberek nehézségeire. Lehet az ok fizikai fáradtság is, de gyakrabban lelki közöny. Vagy egyszerűen éretlenség: képtelen igazán figyelni másokra, érdeklődéssel kérdezni, végighallgatni embereket.

A nagykorú keresztény Istenre is éberen figyel (Hab 2,1!), és másokat is szeretettel, türelmesen, megértően tud hallgatni. Ahogyan Jézus Krisztus így tette ezt mindenkivel. Ő még segített is, hogy a nehezen kimondható is elhangozzék, és jó kérdésekkel bátorította azokat, akik hozzá fordultak.

Kérjünk Istentől ilyen nyitott szívet és fület, hogy érdemes legyen szeretteinknek is megnyílniuk előttünk, és hallgatásunkban is megérezzék az őszinte szeretetet és elfogadást!

Zsid. 5.11 A kiről nekünk sok és nehezen megmagyarázható mondani valónk van, mivel restek lettetek a hallásra. 12 Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, a kiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. 13 Mert mindaz, a ki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédiben, mivelhogy kiskorú: 14 Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint a kiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre.

Elmúlt az aratás, véget ért a nyár, és mi nem szabadultunk meg! (Jer 8,20)

Az a nyár, amiről itt Jeremiás ír, a Kr. e. 587. év nyara volt. Ezt követően Nebukadneccar babiloni király hadai a földdel tették egyenlővé Júda városait, köztük Jeruzsálemet és a templomot is.

Az előző fejezetben Isten részletesen elmondja, hogy miért. „Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök", pogány környezetetek hatására az ég királynőjének és egyéb bálványoknak áldoztok, asztrologiát és más sötét babonaságot gyakoroltok, mindezt leöntitek vallásos mázzal, és úgy vélitek, minden rendben van. Változni senki sem akar, „már pirulni sem tudnak".

Pedig az egyetlen menekvés az őszinte bűnbánat lenne, s akkor Islen nem hajtaná végre a kilátásba helyezett ítéletet. Az a nyár még a kegyelmi idő meghosszabbítása volt. De hiába, az emberek nem arra használták, amire Isten adta. így bekövetkezett az ítélet.

Komolyan vesszük-e, hogy minden bűnnek következménye van? Hisszük-e igazán, hogy minden megbánt és abbahagyott bűnre Isten bocsánatot ad? És arra használjuk-e a kegyelemből kapott időt, hogy megragadjuk az elkészített kegyelmet? Arra használjuk-e az alkalmakat, amire Isten adta?

Így a nyár végén, tanév elején mindig feltűnik: milyen gyorsan megnőnek a gyerekek. Amit nem adtunk meg nekik kiskorukban, talán soha nem lehet pótolni. S milyen hamar elmennek az öregjeink - s mi itt maradunk sok lelkiismeret-furdalással a mulasztásaink miatt. És váratlanul távoznak sokan a derékhadból is.

Egyszer pedig elmúlik nemcsak egy nyár, hanem az életünk is. Mit kell majd mondani: sajnos nem szabadult meg, vagy ezt: idejében megragadta Isten szabadító kegyelmét, s most hazament hozzá a mennyei dicsőségbe?

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek... kihasználva az alkalmas időt mert az idők gonoszak." (Ef 5,15-16)

Megmentett engem erős ellenségemtől... az Úr az én támaszom.(Zsolt 18,18-19)

A 18. zsoltár olyan, mint egy képeskönyv. Dávid erőteljes képekkel írja le, mit élt át Isten szabadítása előtt és után. A szabadítás előtt:

• „Körülvettek a halál kötelei... A sír kötelei fonódtak rám..." Akit körbetekerve kikötöttek egy fához, az nem tudott magán segíteni, ott pusztult el a tűző napon. Így kötöz meg minket sokféle téveszme, vágy, szokás, félelem, szenvedély. Igaz az ének: „Ha nem jön segítség, elpusztulok."

• Egyet tehet az ember: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez." De vajon hallja-e? S majd éppen egy ilyen megkötözött emberrel fog foglalkozni? „Meghallotta hangomat templomában, kiáltásom fülébe jutott." Ezzel a reménységgel kiáltsunk hozzá mindig!

• Akkor nagy dolgok történnek: megrendül a föld, megzendül az ég, megjelenik Isten, a kötelékek lehullanak, s az ember átéli: Szabad vagyok, szabad!

S mi következik utána?

• „...fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben." Világosság támad, ami leleplez, eligazít, utat mutat, „felragyog néked a Krisztus".

• Biztonságérzet támad az ember szívében. Az Úr „pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek". A pajzs megvéd a támadásoktól - ha szorosan ott maradunk mögötte. A halálát is túléli az, aki az Úrhoz ragaszkodik.

• „Biztossá teszed lépteimet, és nem inognak bokáim." Nemcsak kiemel a pusztulásból, nemcsak ráállít az élet útjára, hanem végig is kísér azon, erősít, bátorít, hűsége végtelen.

Melyik kép illik rám? Melyik tapasztalat ismerős már nekem?

Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem.(Zsolt 18,17)

Abban a faluban, ahol a szolgálatomat kezdtem, sok gólyafészek volt. Az egyikből egyszer kiesett egy fióka. Még nem tudott repülni, tehetetlenül vergődött a földön. Tehetetlenül köröztek fölötte az öregek, és tehetetlenül néztük mi is. Azt mondták a hozzáértők, hogy ha vissza is tudnánk tenni a fészekbe (de azt nem lehetett megközelíteni), akkor is kilöknék, mert megéreznék rajta az emberszagot, és azt nem bírják ezek a madarak. Akkor mi lesz vele? Elpusztul. Legfeljebb ezt lehet neki megkönnyíteni.

Beleborzongtam ebbe. Pedig ez történt velünk is. Mi is kiestünk onnan, ahol igazán emberré válhattunk volna. Bölcs urává a teremtett világnak, boldog gyermekévé a teremtő Istennek, és szerető testvéreivé egymásnak. Ezt hiúsítottuk meg, amikor kimondtuk: nem kell az Atya, majd mi egyedül. Azóta folyamatosan tönkretesszük a világot, önmagunkat, és egyre gyilkosabb eszközökkel fenyegetjük egymást. S mindezt nem tudjuk abbahagyni. Tehetetlenül vergődünk, és nincs, aki segítsen rajtunk.

A Biblia örömhíre az, hogy mégis van. Isten képes a fészekből kiesett embergyermeket oda visszaemelni. „Lenyúlt a magasból, és fölvett..." Jézus Krisztus az Isten utánunk nyúló keze, akiben olyan mélyre szállt le, ahova estünk, egészen a Golgotáig, két rablógyilkos közé, sőt a halál, a pokol mélyére. Onnan emeli ki azokat, akik nyújtják a kezüket. „...hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen..." Ennyit tehetünk mi.

A „nagy vizek" az őskáoszt, a gonosz hatalmát, a biztos pusztulást jelentik. Amikor teljesen tehetetlenekké válunk, amikor összecsapnak fejünk felett a hullámok, Istenhez akkor is kiálthatunk, s neki lehetséges az is, ami az embereknél lehetetlen. Legyen áldott érte!

...az írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust.(ApCsel 8,35)

Nem sokkal Jézus mennybemenetele után az etióp kincstárnok elindult Jeruzsálembe „Istent imádni". Minden bizonnyal csak a pogányok udvaráig mehetett, mert pogány is volt, és eunuch is. Ott vásárolt egy könyvtekercset, Ézsaiás próféta könyvét - valószínűleg görög nyelven. Hazafelé olvasta, de nem értette. Isten azonban odaküldte hozzá Fülöpöt, aki megmagyarázta, hogy az a bárány, amiről ott szó van, Jézus Krisztus, és hogy mit tett ő értünk. A kincstárnok ezt hittel komolyan vette, útközben meg is keresztelkedett, és örömmel, megváltozott szívvel tért haza. Talán ő lett az első színes bőrű bizonyságtevő Afrika földjén.

Csupa különös esemény: mi indít valakit arra, hogy elinduljon kétezer kilométerre egy akkori kocsival? Hogy egy vagyont fizessen egy bibliai könyvért, hogy olvassa akkor is, ha nem érti, hogy valahonnan ott terem egy ember, aki megmagyarázza neki, hogy ő ezt alázatosan elfogadja, megértse, elhiggye, s megváltozzon tőle az élete. Ilyet csak Isten tud cselekedni.

És mit cselekedett az etióp? Engedett Isten indításának, áldozatok árán kereste az élő Istent, olvasta a Bibliát, hittel fogadta annak magyarázatát, azonnal szabadulni akart a bűneitől (ezért akart megkeresztelkedni), és nem Fülöphöz ragaszkodott, hanem Jézushoz, akiben már mint Megváltójában és Urában hitt. Az ige vezet Jézushoz, Jézus az Atyához.
Istenkereső ember volt, de nem maradt meg csupán a vágynál, s nemcsak gondolkozott ezen, hanem elutazott, megvette a Bibliát, olvasta, komolyan vette, magára alkalmazta - s minden bizonnyal másoknak is elmondta otthon. Így talált meg Isten egy őt kereső embert.

Én is végigmegyek ezen az úton?

Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. (Róm 8,25)

Ezt a szakaszt azzal kezdi az apostol, hogy a teremtett világ szenved, sóhajtozik és nyög. Miért? Mert Isten ránk bízta világát (a teremtést), hogy az ember művelje és őrizze, ehelyett azonban inkább kiraboljuk és tönkretesszük. Írtjuk az erdőket, ezzel mérhetetlen kárt okozva önmagunknak, pusztítjuk az állat- és növényvilágot, mérgezzük a vizet és a levegőt, közben nem tudunk gátat vetni az éhezésnek és betegségeknek, nem tudunk véget vetni a háborúknak... Ha csak ezt látjuk, minden okunk megvan a kétségbeesésre.

Isten gyermekei is szenvednek. Nekik is ugyanannyi bajt okoz mindez, mint másoknak, és ők még a mások nyomorúsága miatt is szenvednek, együtt sírnak a sírókkal. Nekik azonban van reménységük. Tudják, hogy ez a világ elmúlik, de Isten készíti az új teremtést. Annak a zsengéi ők maguk is. Isten már elkezdte nagy helyreállító munkáját, s megígérte, hogy mindent újjátesz majd. Isten nem mondott le az ellene fellázadt világról.

Aki az új teremtés reménységével él, aki várja a megígért jövőt, túllát a jelen nyomorúságain, készül Jézus Krisztus dicsőséges második eljövetelére, annak ez már a jelen szenvedései közt is nyugalmat, derűt, biztonságot ad.

Ezért Isten gyermekei nem csüggednek el, hanem helytállnak a jelen feladatai között. Igyekeznek enyhíteni a szenvedéseket, és segíteni másokat is, hogy lássanak túl a sok nyomorúságon, higgyenek Jézusban. Nem ők akarják megváltani a világot, hanem a világ Megváltójára irányítják a figyelmet, s az ő megváltottjaiként igyekeznek élni. Bizonyosak abban, hogy Isten minden ígérete teljesedni fog.

...lemért ezer könyököt, és átvezetett a vízen: a víz bokáig ért.(Ez 47,3)

Ezékiel látomásában a templomból kifolyó víz egyre mélyül. Mit jelent ez?

Először a víz bokáig ér. A mezítláb vagy saruban járó emberek lába hamar bepiszkolódott, leggyakrabban lábmosásra volt szükségük. Jézus is ezt mondta: akit az újjászületés fürdője megtisztított, annak is szüksége van lábmosásra. Vagyis aki az ő tanítványa lett, az is rászorul a naponkénti bűnbánatra és bocsánatra, a lelki tisztálkodásra.

Ötszáz méterrel lejjebb a víz térdig ért. A bűnbocsánatot kapott hívő közösségbe kerül Istennel, és megtanul vele imádságos párbeszédben élni. Megtanulja Istent önmagát megalázva, térden állva imádni. Az ilyen ember már nem a saját akarata teljesülésére vágyik, hanem ezt kéri: taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem (Zsolt 143,10).

A harmadik fokozat, amikor derékig áll a vízben a próféta. így már erős a folyó sodra, keményebben kell ellenállni minden kísértésnek. A derék egyrészt az erő jelképe (derekasan helytáll valaki), másrészt a termékenységre emlékeztet: az érett hívőnek már vannak lelki gyermekei, másokat is Istenhez vezet.

Kissé lejjebb pedig annyira megnőtt a víz, hogy úszni kellett volna benne, nem lehetett átgázolni rajta. Itt már rá kell feküdni a vízre, és teljes bizalommal engedni, hogy megtartson és vigyen. Ezt nevezi a Biblia hitben járásnak. Már nem éri a lábam a földet, de egy másik valóság tart és visz: a víz, Isten kegyelme. Én pedig hagyom, hogy vigyen, és arra használjon, amire akar.

Az Istennel való közösség mélyülésének, a hitben való növekedésnek, a lelki érésnek szép képe ez. Én hol tartok ezen az úton?

Élni fog benne minden, ahová csak eljut a patak. (Ez 47,9)

Amikor ez a prófécia elhangzott, Isten népe a babiloni fogságban voll Már több évtized eltelt, sokan nem is remélték, hogy még egyszer látják Jeruzsálemet, és felépül a templom. Isten ekkor Ezékiel prófétán keresztül azzal vigasztalta a népet, hogy pontosan leírta nekik, milyen lesz az új templom. Ezékiel látomásának a végén látta ezt: a templom küszöbe alól víz folyt ki, ami egyre mélyülő folyóvá duzzadt, s ahova csak eljutott, ott élet támadt. Még a Holt-tenger is tele lett halakkal, a folyó partján pedig olyan gyümölcsfák nőttek, amelyek havonta teremtek gyümölcsöt, leveleik pedig orvosságul szolgáltak.

Mit jelent ez a képes beszéd? A templom mindig Isten jelenlétére utal. A víz a csapadékban szegény Palesztinában az élet jelképe lett. A folyó víz, élő víz, Isten igéjét jelenti. A templomból kiáradó ige termékennyé teszi a pusztaságot is, életet támaszt a halál helyén, nyomában gyümölcs terem ott, ahol semmi nem volt. Gazdag, bővölködő élet lesz ott, ahova Isten igéje eljut. Ahol azonban nincs számára hely, ott „a pocsolyák nem gyógyulnak meg, sósak maradnak".

Jézus Krisztus azt mondta önmagáról: a templomnál nagyobb van itt. Valamint ezt: én vagyok az élet. Azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek (Jn 10,10). Ő olyan vizet kínál, ami végleg eloltja a benne hívő életszomját, sőt átfolyik rajta, és másokat is megelégít (Jn 4,14).

Csodálatos látni ma is, hogy aki hallgatja és magába fogadja Isten igéjét, annak hogyan változik meg az élete. Valóban gyümölcsök jelennek meg rajta: szeretet, öröm, türelem, jóság... (Gal 5,22). A halál állapotából emel ki Isten az ő igéjével, és örök életet ad.