Cseri Kálmán - A kegyelem harmatja

„...szenteltessék meg a te neved...” (Mt 6,9)

A megszólítás után következik három te-kérés és három mi-kérés. Ez is azt jelzi, hogy az imádság központja Isten, és nem mi. Az a cél, hogy az imádság is őhozzá segítse közelebb az imádkozót, és nem az, hogy elsoroljuk neki kéréseinket. Ő úgyis jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle.

Mit jelent ez a kérés: szenteltessék meg a te neved? A név: maga a személy. Ha ezt mondom: ehhez nem adom a nevemet, az azt jelenti: én nem állok e mellé az ügy mellé.

Szent pedig az, ami Isten céljaira elkülönített, ami más, mint a profán, az általános, a közönséges. Isten pedig egészen más, mint bármelyik teremtménye. Ezt az ő mindenek felett álló, egészen más voltát felismerni, tisztelni és másoknak is megvallani: ez jelenti az ő nevének (személyének) megszentelését.

A szent azt is jelenti: bűntől mentes, teljesen tiszta. Isten önmagában szent, nem mi tesszük azzá. Mi csak elismerjük ezt, és így viszonyulunk hozzá.

Megszentségteleníti viszont az ő nevét az, aki káromolja, szükségtelenül emlegeti, aki rajta kívül bárki mást – például egy embert – vallásos tiszteletben részesít, ahhoz imádkozik, vagy aki babonás, okkult hittel az ördögtől kér segítséget, illetve aki képmutató módon él, s miatta káromolják mások Isten szent nevét.

Megszenteli mindenki, aki mint egyedüli Istent imádja, szívből tiszteli, benne bízik, őt másokkal hitelesen megismerteti, és úgy él, hogy az élete különbözik az általánostól, mert megjelenik benne valami Isten tisztaságából, szentségéből (Zsid 12,10). Isten akarata éppen az, hogy a benne hívőkön keresztül az ő szentsége beleáradjon a világba.

Vajon általam megszenteltetik-e Isten neve?

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...” (Mt 6,9)

Láttuk, hogy az imádkozó hívő azzal a bizalommal szólíthatja meg Istent, ahogyan egy kisgyermek az apját. Jézus azonban azonnal hozzáteszi: ennek a bizalomnak mélységes tisztelettel kell párosulnia. Isten a mi szerető Atyánk, de egyben az a mindenható Úr is, aki a mennyekben van. Ő teremtett mindent, s ma is az övé minden hatalom.

A helyes imádság alapja a bizalom és a tisztelet. Jöjjek egyszerűen, mint a gyermek! Nem szépen kell imádkozni, hanem őszintén, de ne feledjem, kihez szólok: ő a Teremtő, én pedig a teremtménye vagyok. Ő igaz és szent, én tele vagyok bűnnel. Nem természetes, hogy imádkozhatom, csak az ő egyszülött Fiára való tekintettel enged maga elé Isten. De így, fogadott gyermekeként szeretettel vár.

Isten a mennyekben van: ez arra utal, hogy teljhatalmú, szuverén Ura mindennek. Neki minden lehetséges, az is, ami az embereknek lehetetlen. Ne féljek tehát semmitől, és ne aggodalmaskodjam semmi miatt! Azzal dicsőítem őt, hogy bízom benne feltétel nélkül.

Mivel azonban ő Úr mindenek felett, nem lehet semmire kényszeríteni, nem lehet befolyásolni, tökéletes szabadságában azt tesz, amit akar - de irántunk való nagy szeretetéből mindig azt cselekszi, ami javunkra van. És egyedül ő tudja, mi szolgálja valóban a javunkat. Ezért minden imádságunk végén teljes bizonyossággal mondhatjuk: ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan te! Erre is Jézus Krisztus tanított minket.

A bizalom ne váljék bizalmaskodássá, a tisztelet pedig ne legyen tartózkodó félelem az ismeretlentől! Hiszen mi ismerjük mennyei Atyánkat, aki úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...” (Mt 6,9)

A Jézus Krisztustól tanult imádságot sokszor úgy mondjuk el, hogy oda se figyelünk. Vizsgáljuk meg néhány napon át, mit is jelentenek ennek az imádságnak a mondatai!

Jézus így kezdi: mi Atyánk. Olyan szót használ itt, amellyel a kisgyerekek szólították az apjukat. Ilyen egyszerűen és ilyen bizalommal járulhatunk a mindenható Istenhez, ahogyan egy kisgyermek megy az apjához, akiről tudja, hogy szereti.

De vajon minden ember Isten gyermeke? A Biblia azt tanítja, hogy nem. Minden ember Isten teremtménye, de mi úgy születünk, hogy inkább szembeállunk Istennel, tiltakozunk fennhatósága és parancsai ellen, tőle függetlenül akarunk élni. Jézus Krisztus tesz minket Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé. „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében... Istentől születtek." (Jn 1,12-13)

Istent tehát csak az nevezheti atyjának, aki újjászületett, aki Jézusban hisz, vagyis tudja, hogy egyedül Jézus kereszthaláláért kap Istentől bocsánatot, és hálából neki engedelmesen akar élni.

Az ilyen ember viszont nemcsak szerető Atyát kap a mindenható Istenben, hanem testvéreket is. Ezért mondja Jézus: mi Atyánk. Aki Isten akaratát cselekszi, azt a Megváltó testvérének tekinti. Ez a „mi" nem az egész emberiség nagy összetartozására vonatkozik, hanem azokra, akiket a Szentlélek egy nagy családdá formál, ez a „szentek közössége".

Ki vagyok én: még Isten ellensége, vagy már Isten gyermeke? Tudom-e, hogy Isten országát csak Isten gyermekei örökölhetik? Akarok-e azzá lenni? Meglátszik-e rajtam, hogy isteni természet részesévé lettem (2Pt 1,4)? Őszintén szeretem-e hívő testvéreimet?

„Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem. Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul az arcuk.” (Zsolt 34,5-6)

Amire nézünk, annak az erőterébe kerülünk. Aki a bajaira néz, annak mindig lesz oka keseregni, panaszkodni. Aki az ellenségeire néz, félni fog. Aki önmagára, az vérmérséklete szerint vagy elbizakodik, vagy elcsügged.

És akik az Úrra néznek? Azok örömre derülnek.

Mit jelent az Úrra nézni? Azt, hogy számolunk Istennel és számítunk rá. Igyekszünk megismerni nagy tetteit, és tudjuk, hogy ő nem változik, ma is ugyanolyan hatalmas és irgalmas, mint régen. Az Úrra nézni azt jelenti, hogy tőle kérünk és várunk segítséget, szabadítást, bocsánatot, tanácsot, és tőle fogadunk el mindent, még a próbákat is. Teljes szívvel bízunk benne.

Jézusra nézni azt jelenti: tudjuk, mit tett értünk, „...szeretett engem, és önmagát adta értem" - ahogy Pál apostol vallotta. Ismernünk kell, mit ígér nekünk: veletek vagyok minden napon a világ végéig. Ne feledjük, mit kínál: „az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen" (Jn 15,11).

Mikeás prófétát ellenségei fenyegették és bűnei vádolták. S mit ír? „De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem!" (Mik 7,7 - Károli)

Aki az Úrra néz, az az ő jelenlétében marad, az ő erőterébe kerül, így nem kerülhet a félelem igézetébe. Tudja, hogy nincs egyedül, nincs kiszolgáltatva idegen erőknek, nem Isten háta mögött zajlik az élete, hanem színe előtt. Ő pedig szemmel tartja, sőt karbantartja a benne bízókat.

Kire nézünk mostani helyzetünkben?

Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek! (Fil 4,4)

Pál apostol ezt a biztatást a börtönből írta, ahol nélkülözött, fázott, barátai közül is többekben csalódott, s nem tudta, mi vár rá, egyre valószínűbb volt, hogy kivégzik Jézusért, a hitéért. És Filippibe írt levelében mégis többször említi, hogy örül.

Lehetséges az, hogy ennyi nehézség között is örül valaki? Van olyan, hogy „mindenkor" tud egy ember örülni? Igen, ha „az Úrban" él.

Mit jelent ez? Azt, hogy az élő Krisztussal való lelki közössége mikroklímaként körülveszi, és örömét ez határozza meg, nem a külső körülmények. Bármi történik körülötte, a Krisztusban megtalált csendes öröme nem változik.

Még ha meghal, akkor sem. Erről is ír ebben a levelében: mivel „nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség". Hiszen akkor még közelebb kerül megváltó Urához. Aki Krisztusban van, azt ő megtanítja élni és meghalni. És a Krisztusban megkapott üdvösség öröme megmarad benne minden körülmények között.

Az ilyen ember boldog tapasztalata lesz a nehézségek között is a következő: „tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel." (2Kor 7,4) Annyira csordultig, hogy másoknak is jut belőle.

Ez az öröm nem feltétlenül harsány jókedv, hanem annak az egyenletes, csendes belső békessége, reménysége, derűje, aki tudja: Jézus szeret engem, az ő kezében van az életem, s itt a földön is minden helyzetben, halálom óráján, és a halál után is ő velem marad és én ővele.

Úr Jézus, add nekem is ezt a belső bizonyosságot s az ebből fakadó örömöt!

„...teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” (Zsolt 16,11)

Az embert nagyon meg tudja gyötörni, ha döntenie kell és tanácstalan, ha magára marad nehézségei között, ha bizonytalanná válik a jövője, ha úgy érzi, ki van szolgáltatva ismeretlen erőknek, s ha nem tudja, mi lesz vele, amikor meghal.

Dávid ebben a zsoltárban hálát ad Istennek, hogy sokszor kapott már tőle jó tanácsot, hogy a hívőkkel mindig megoszthatja gondjait, hogy „te tartod kezedben sorsomat", hogy Isten megtanítja őt élni: „Megismerteted velem az élet útját", sőt ha meghal is, Isten közelében fog maradni, vele szoros közösségben. Minden helyzetben maga mellett tudhatja hatalmas és szerető Urát - ez az oka annak, hogy teljes öröme van itt és az örökkévalóságban is. „Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van." (9. v.)

Ismerjük-e ezt az örömöt? Ki kap tanácsot az Úrtól? Aki kér. Ki nem marad egyedül gondjaival? Aki keresi a hívők közösségét. Ki jár az élet útján, ki lehet boldog mind életében, mind halálában? Aki ismeri és követi Jézust, mert egyedül ő mondhatta el: én vagyok az út, az igazság és az élet, aki hisz bennem, ha meghal is, él.

Erősödjünk meg a benne való hitben ma is!

„Örökké ujjonganak... Örvendeznek általad, akik szeretik nevedet.” (Zsolt 5,12)

Sokan panaszolják, hogy az öröm nagyon hamar múló ajándék. Tóth Árpád szép verse is erről szól: Az Öröm illan, ints neki, Még visszavillan szép szeme, Lágy hangja halkuló zene, S lebbennek szőke tincsei.

Vannak, akik pénzért akarnak örömöt vásárolni, mások átélik, hogy „nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat" (Péld 14,13).

Farsang idején időszerű megnéznünk, mit tanít a Biblia az örömről. Isten azt akarja, hogy a benne bízók örvendező emberek legyenek. Egyenesen parancsolja is ezt: „örvendezz mindannak a jónak, amit Istened, az Úr ad neked és házad népének" (5Móz 26,11). Mi azonban gyakran mégis úgy találjuk, hogy semmi okunk az örömre.

Dávid, amikor a fenti zsoltárt imádkozta, nehéz helyzetben volt. Ellenség vette körül, és tudta, hogy bűnei miatt Isten elé sem járulhat. Mégis háromszor egymásután említi, hogy tele van a szíve örömmel.

Miért? „...mert te nagyon szeretsz engem... tisztellek téged." Sok gondja, baja van, de az Istennel való szoros lelki közössége elegendő ok az örömre. Ebben a közösségben biztonságban érzi magát támadások közepette is, tapasztalja Isten bűnbocsátó kegyelmét, és tudja, hogy számíthat Isten áldására - vagyis arra, hogy érdemein messze felül megad neki minden jót. Tehát Isten oltalma, kegyelme és áldása az ő egyenletes örömének kiapadhatatlan forrása. Ezért is keresi ezt a közösséget imádságban. Nemcsak gondol arra, hogy jó lenne imádkozni, hanem szokatlan, nehéz körülmények között is felkel reggel korán, leborul Isten előtt, figyel az ő szavára, és kiönti neki szívét (3-4. v.).

Hisszük-e, hogy az el nem múló csendes öröm forrása valóban ez az Úrral való meghitt lelki közösség? S hisszük-e, hogy az ő bűnbocsátó kegyelme, minket körülvevő oltalma, gondviselő szeretete elég ahhoz, hogy sok nehézség között is megmaradjon az örömünk?

Gyakoroljuk hát ma is és mindennap: „reggel eléd készülök, és várlak..." „Figyelj beszédemre, Uram!"

Zsolt. 5.2 Uram, figyelmezz szavaimra; értsd meg az én sóhajtásomat! 3 Ügyelj az én kiáltásom szavára, én Királyom és én Istenem; mert én hozzád imádkozom! 4 Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat; jó reggel készülök hozzád és vigyázok. 5 Mert nem olyan Isten vagy te, a ki hamisságban gyönyörködnél; nem lakhatik tenálad gonosz. 6 Nem állhatnak meg szemeid előtt a kevélyek, gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt. 7 Elveszted, a kik hazugságot szólnak; a vérszopó és álnok embert útálja az Úr. 8 Én pedig a te kegyelmed sokaságából házadba mehetek; leborulok szent templomodban a te félelmedben. 9 Uram, vezess engem a te igazságodban az én ellenségeim miatt; egyengesd előttem a te útadat! 10 Mert nincsen az ő szájokban egyenesség, belsejök csupa romlottság; nyitott sír az ő torkuk, nyelvökkel hizelkednek. 11 Kárhoztasd őket, oh Isten; essenek el saját tanácsaik által; taszítsd el őket vétkeik sokasága miatt, mert fellázadtak ellened. 12 És majd örülnek mindnyájan, a kik bíznak benned; mindörökké vígadjanak, és te megoltalmazod őket, és örvendeznek te benned, a kik szeretik a te nevedet. 13 Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed a te jóvoltoddal, mint egy paizszsal.
 

„Az Úr, a te Istened viseli gondját annak a földnek, állandóan szemmel tartja azt Istened, az Úr, az év elejétől az év végéig.” (5Móz 11,12)

Így az év elején különösen is sokat jelent nekünk ez az ígéret. Közeledett a nép az Isten által megígért földhöz, és az Úr emlékeztette őket az Egyiptomban töltött időszakra. Ott lábbal hajtott öntözőberendezésekkel kellett öntözniük, ami nagyon fáradságos volt, Kánaánban azonban „az égből hulló eső vize itatja" majd veteményeiket (10-11. v).

Mi is bizonyosak lehetünk abban, hogy életünket egész évben szemmel tartja Istenünk, nem szunnyad el őrizőnk (Zsolt 121). És tudhatjuk, hogy nemcsak a magunk erőfeszítéseire kell hagyatkoznunk, hanem miközben becsülettel végezzük a munkánkat, számíthatunk Isten áldására is. Az égből hulló eső mindig ezt jelentette azon a száraz vidéken.

Munkánk eredménye tehát nemcsak attól függ, hogy hogyan tapossuk a vízátemelő szerkezetet, hanem attól is, hogy milyen hittel várjuk a mennyei áldást. Figyelmeztetés ez arra, hogy ne pedálozni akarj még jobban, hanem merj többet térdelve imádkozni. Ne a lábadat járd le, hanem térdelj többet Isten előtt! Ne akarj mindent te magad kitaposni, amire szükséged van, inkább merd hittel elkérni Istentől! Ne hajtsd magadat még jobban, hanem hajtsd meg magad teljes bizalommal, mély alázattal Isten előtt! Tedd meg becsülettel, ami a te dolgod, de fogadd hittel azt, amit ő tett érted, ő kínál neked, s várd hittel, amit megígért!

Jelenti ez azt is: kevesebbet beszélni a gyermekeinknek, és többet imádkozni értük. Kevesebbet oktatni másokat, de hiteles életet élni közöttük. Kevesebbet győzködni embereket, de őszintén szeretni mindenkit, személyválogatás nélkül.

Úr Jézus, segíts ilyen teljes életet élnem!

„Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,7)

Az imádság meghallgatása nem mindig azt jelenti, hogy Isten teljesíti a kéréseinket, hanem hogy az ő különös békessége betölti a szívünket. E békesség oka nem a hívő tudatlansága, mintha nem látná a lehetséges veszélyeket. Inkább az, hogy miközben jól ismeri a valóságot, ismeri a mindenható Istent is. Az imádság, mint egy mágnes, Isten közelébe vonzza, s vele közösségben mindennek egészen más a súlya. Ebben a közösségben védelmet, biztonságot, békességet kap a hívő.

Dávid nagyon nehéz helyzetbe került, amikor Absolon fellázadt ellene. Menekült egy maroknyi hozzá hű emberrel, a szabad ég alatt aludtak, minden irányból veszedelem leselkedett rájuk, s ő mégis így imádkozott: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!" (Zsolt 4,9)

Ez a békesség valóban minden értelmet meghalad, ez a békesség az, amit Jézus ígért a benne hívőknek: „az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen" (Jn 14,27). Ez a békesség az, amikor az embernek - Reményik Sándorral szólva - lehet, hogy „nyugalma nincs, de békessége van".

A helyes imádkozás során egy csere megy végbe az ember szívében: Isten kiveszi belőle a félelmet, szorongást, nyugtalanságot, és adja helyébe az ő békességét.

Ennek a békességnek a gyökere az, hogy Isten „megbékéltetett minket önmagával Krisztus által", nem tulajdonítván nekünk a vétkeinket (2Kor 5,18-19). Aki ezt hittel komolyan veszi, a szíve annyira megtelik ezzel a békességgel, hogy az másokra is kiárad.

Istenem, add nekem ezt a békességet, hogy továbbadhassam másoknak is!

„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt...” (Fil 4,6)

Ha tudatosítottuk magunkban, hogy kihez imádkozunk, ha hálát adtunk Isten sok jótettéért, amelyeket eddig tapasztaltunk, akkor elé tárhatjuk kéréseinket. Nincs olyan jelentéktelen ügyünk, ami neki ne lenne fontos, mert ő szerető Atyánk, és nincs olyan nagy kérés, amit ne tudna megadni, mert mindenható Úr. Aki így ismeri Istent, az azt is el tudja fogadni, ha nem teljesíti a kéréseinket, hiszen ő jobban tudja, mire van valóban szükségünk, mint mi magunk.

Ha azonban Isten jól tudja, mire van szükségünk, miért kérjük tőle? Azért, hogy mi is megtudjuk, mert gyakran éppen imádkozás közben lesz világossá a számunkra, hogy kéréseink jók-e.

Mindig hasznos, ha előbb mások szükségeit visszük Isten elé, és nem mindjárt a magunkét. Sok ígéretünk van arra, hogy a másokért elmondott imádság kedves Isten előtt, és meghallgatja azt. Sok esetben nincs is más módunk embereken segíteni, csak közbenjáró imádság által. Az imádság előtt sem a térbeli távolság, sem a másik ember elzárkózása nem jelent akadályt. Másként fogunk beszélni Istenről az embereknek, ha közben Istennek beszélünk róluk imádságban. Még az ellenségeinkkel való kapcsolatunk is megváltozik, ha tudunk imádkozni értük (Mt 5,44).

Józsué harcolt a völgyben az ellenséggel, s a csata kimenetele attól függött, hogy az idős Mózes közben imádkozott a hegyen (2Móz 17,11). Mi gyakran már el is felejtjük, mit kértünk Istentől, de az ige azt mondja: megvannak a kéréseink őelőtte (1Jn 5,15).

Jézus Krisztus arra tanít, hogy a könyörgésben állhatatosak legyünk, s hogy tudjuk mindig őszintén így befejezni: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te" (Mt 26,39).

Legyen a te akaratod; Ami jó s rendes, te tudod; Azért mi akaratunkat Tetszésed szerint hordozzad, Hogy amit szeretsz: szeressük, Amit te gyűlölsz: gyűlöljük.

(XVI. századi német ének nyomán)

„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt...” (Fil 4,6)

A helyesen imádkozó hívő Isten imádása után még mindig nem a kéréseit sorolja, hanem hálát ad: „hálaadással tárjátok fel kéréseiteket..."

Miért van erre szükség? Azért, hogy lássuk, mi mindent kaptunk már eddig Istentől, mi mindent cselekedett ő a világ teremtésétől máig, milyen gazdagon ajándékozott meg minket is minden érdem nélkül. Aki hálát ad, az feltekint az ajándékokról az ajándékozóra. Annak megnyílik a szeme, és tud számolni a cselekvő Istennel. Annak Isten maga lesz fontossá, nemcsak ajándékai, s felismeri, hogy az ajándékozó több, mint ajándékainak összessége.

A hálaadás megerősíti azt a bizonyosságunkat is, hogy az az Isten, aki eddig ennyi jót tett velünk, ezután is meg tud tenni és adni bármit. Hiszen ő a mi szerető Atyánk, aki jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle (Mt 6,8).

A hitünket erősíti, ha nem unjuk meg megköszönni újra és újra a legnagyobb ajándékát, azt, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3,16); ha megköszönjük, hogy „aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?" (Róm 8,32).

Egészen másként fogjuk a kéréseinket Isten elé terjeszteni, és egészen más kéréseket fogunk megfogalmazni, ha bővölködünk a hálaadásban. Nem véletlenül buzdít a zsoltáros: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!" (Zsolt 103,2)

Imádkozzunk ma úgy, hogy csak a köszönetünket mondjuk el Istennek!

„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt...” (Fil 4,6)

Miért használ a Szentírás két különböző szót –  imádságban és könyörgésben  – az imádság megjelölésére? Azért, mert két különböző tevékenységről van szó. Az előbbi Isten imádása, az utóbbi kéréseink előterjesztése. Mi általában a másodikkal kezdjük, s olykor ezért marad bennünk a könyörgés után is bizonytalanság.

Mit jelent imádni Istent? Megvallani, hogy kinek ismertük meg őt. Isten imádása az ő egyedülálló nagyságának a felismerése és elismerése. Erre nem neki van szüksége, hanem az imádkozó embernek, mert így tudatosítja magában, kihez imádkozik. Ha ezt komolyan veszi, sokkal könnyebb lesz rábíznia sorsát, gondjait, egész jövőjét Istenre.

A Bibliában található imádságokban ez nagyon gyakori. Egy alkalommal például Dávid igencsak szorult helyzetbe került. Mégsem azzal kezdi imádságát, hogy elsorolja kéréseit Istennek, hanem megvallja, kinek hiszi őt: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban... A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk." (Zsolt 46) És miután megerősödött abban, hogy milyen hatalmas az, akihez ő imádkozhat, hogy milyen nagy kiváltság, hogy hozzá tartozhat és számíthat rá, szinte feleslegesnek tartja sorolni a kéréseit. Hiszen Isten látja őt, ismeri helyzetét, s nála már készen van a szabadítás. Az ő dolga, hogy csendes hittel várja, hogyan fog segíteni Isten .

Ne sajnáljuk az időt arra, hogy újra és újra emlékeztessük magunkat: kihez is imádkozunk tulajdonképpen. Aki hittel komolyan veszi és nem szégyelli megvallani Isten nagyságát, annak megnyílik a szíve ez előtt a nagy Úr előtt, és alkalmas lesz elfogadni ajándékait.

Imádlak téged, egyedül Uramat,
Nem vetem másban én bizodalmamat,
Mikor imádlak, halld meg én szómat,
Írd be könyvedbe hódolásomat.

(Ráday Pál, II. Rákóczi Ferenc kancellárja)