Cseri Kálmán - A kegyelem harmatja

Jézus erre így szólt: „Hagyd, hiszen temetésem napjára szánta..." (Jn 12,7)

Néha nagyon felszínesen értékeljük az eseményeket. Nem is sejtjük, mi lehet egy-egy mondat, mozdulat, cselekedet mögött. Márpedig helyesen értékelni csak az tud, aki a teljes valóságot látja. Jézus Krisztus erre tanít minket.

Ő feltámasztotta Bethániában Lázárt. Utána Lázár testvérei meghívták sokadmagával egy vacsorára. Nagy szenzáció volt: Lázár, aki halott volt, ott ül Jézus mellett. Márta felszolgált, Mária pedig...?

Mária eltűnt, majd visszajött egy kis edénykével, amiben drága illatos kenet volt, azt mind Jézus lábára kente, s a hajával megtörölte. Mindenki látta, hogy ez kincset érő kenet, amiből legfeljebb egy cseppet szoktak a nagyon tisztelt vendég hajára tenni. De nem így eltékozolni!

Júdás azonnal számol: legalább háromszáz dénárt (egyévi átlagkeresetet) ért. Ő is szívesen fogadta volna, vagy a szegényeknek kellett volna adni.

A jelenlevők nem is sejtik, hogy Mária milyen hálás Jézusnak, hogy visszaadta a testvérüket. A hála mellett ott van benne az Istennek kijáró tisztelet és imádat is. Élete legnagyobb kincsét adta oda, és eszébe sem jut számolgatni, mert mindent szeretne Jézusnak ajándékozni.

Közben pedig ő sem tudja, hogy ennél még többről van szó. Egy héttel később Jézus már meghal a kereszten, és gyorsan kell majd eltemetni, a szokásos kegyeleti megkenés nélkül. Ezért mondja a Mester: az én temetésem napjára szánta ezt. Mária tehát tudtán kívül részt vett Isten üdvterve megvalósulásában.

De jó lenne a dolgok mélyére látni, és így mindig helyes ítéletet alkotni!

Uram, segíts, hogy egyre többet lássak a valóságból, s hadd lehessek én is eszközzé a kezedben, tudatosan vagy tudtomon kívül is!

Jézus anyja így szólt hozzá: „Nincs boruk." (Jn 2,3)

Mit tanulhatunk Máriától?

Észrevette a mások baját. Ő ott vendég volt, de nyitott szemmel látta, milyen kellemetlen helyzetbe kerültek meghívói, és érző szíve arra indította, hogy tegyen valamit értük.

Azonnal Jézushoz fordult. Mi sokszor futunk fűhöz-fához, s csak utána jut eszünkbe: imádkozni is lehetne. Röviden közli a tényt: nincs boruk. Ez a két szó őszinte imádság, követésre méltó szép példa.

Miért? Mert segíteni akarás van mögötte, bízik Jézusban, egészen természetes módon, egyszerű hittel fordul hozzá, teljesen rábízza a megoldást, nem ad neki ötleteket, hogy mit tegyen. És amikor Jézus nem azonnal segít, nem türelmetlenkedik. De használja az eszét is: nehogy a szolgák értetlensége hiúsítsa meg a segítséget, szól nekik. Aztán csendben visszaül a helyére. Vár.

Mire? Jézus segítségére. És mikor fog segíteni? Nem tudjuk. És hogyan? Nem tudjuk. Hát mit tudunk? Hogy „jó várni az Úr szabadítására". Mert ő már tudja, mit fog tenni, s nyugodtan rábízhatjuk az időt és a módot. Ezzel is dicsőítjük őt.

Dicsőítjük-e mi így? Vagy türelmetlenül toporzékolunk, mint egy akaratos gyerek, és követeljük, amit kértünk tőle? Mária nem kért semmit, csak a hiányt közölte bizalommal. Bárcsak így tudnánk mi is a magunk és mások szükségeit az Úr elé tárni!

Nem jött még el az én órám. (Jn 2,4)

Meghívták Jézust és tanítványait is egy menyegzőre Kánába. A többnapos együttlét során elfogyott a bor. Nagy szégyen lett volna a háziaknak, ha ezt kénytelenek bevallani. Anyja szólt Jézusnak: nincs boruk. Ő nem azonnal, de segített: a nagy mosdóedényekben levő vizet borrá változtatta. - Mi a tanulságos Jézus magatartásában, és mi Máriáéban?

Jézus mindenkihez elment, aki hívta. Nem volt személyválogató. És mindenütt áldás kísérte a jelenlétét. Elment ebbe a lakodalomba is, elment Lázár sírjához, együtt evett a megvetett vámszedőkkel, de elfogadta egy tekintélyes farizeus meghívását is. Én meghívtam-e már Jézust, hogy együtt éljek vele?

Jézus a menyegzőn részt vett rokonai örömében, de nem duhajkodott, nem részegeskedett, ott is az maradt, aki: Isten szent Fia, aki mindenben Atyjától függött. Abban is, hogy mikor és hogyan segít a bajba jutottaknak. És ebben nem sürgethette őt sem a szükség, sem anyja kérése - amikor az Atya mondta, akkor segített. Ez nem rám és nem rád tartozik -mondta Máriának.

Ő tehát nem volt közömbös a kis emberek hétköznapi problémáival szemben, átérezte, hogy milyen kellemetlen lenne nekik, ha nincs több bor, de csak azt tette, ami a küldetésével összhangban volt, amit az Atya parancsolt neki. Ezért lett ennek a gyümölcse ez: meglátták az ő dicsőségét, és hittek benne tanítványai.

Mennyire függnek döntéseink, akcióink Istentől? Aki így figyel rá, és engedelmeskedik neki, annak az élete szintén Isten dicsőségét és mások javát fogja szolgálni. Vajon mi is minden helyzetben ugyanazok maradunk?

Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?! (Zsolt 56,5)

Valaki ezt kérdezte: ismeri-e a hívő ember a félelmet, vagy neki már nem illik félnie soha semmitől? Óvakodjunk a végletektől: a hívő nem szuperember, akinek nincs idegrendszere, és mindent bírnia kell. De ne hivatkozzék általános emberi gyengeségére se, amikor a hitetlensége miatt tele van félelemmel!

Mit mond erről a Biblia? Isten gyermekeit sem kerülik el a bajok és veszedelmek. Ők is ismerik, milyen egy váratlan támadás miatt megijedni, életveszélyes helyzetben félni a haláltól, vagy aggódni azok miatt, akiket szeretünk és akikért felelősek vagyunk. A hívő ember is ismeri a félelmet, és szenved tőle.

Azonban mindezt úgy éli át, hogy közben ismeri a mindenható Istent, aki őt szövetségébe fogadta, s bízik hatalmas és hűséges szövetségesében. Ezért olvassuk a zsoltárokban gyakran: Isten az én erős váram, biztos menedék a baj idején. Az Istenben való bizalom erőt ad, tartást, kitartást, lelki állóképességet, reménységet a különféle nehézségek közt.

A félelmek leghatásosabb ellenszere az istenfélelem: amikor valaki ismeri Istent, és komolyan számol azzal, hogy ő mindenható, kegyelmes, szerető Atyja a benne bízóknak, aki reménytelen helyzetből is tud adni kiutat, emberileg megoldhatatlan problémákra is megoldást, nagy túlerővel szemben is győzelmet. S így el lehet jutni oda, hogy már kezd nem félni az ember. Lehet, hogy félnem kellene, de bízom Istenben, és nem félek.

Aki emberektől fél, attól tart, hogy árthatnak neki. Aki Istent féli, abban bízik, hogy ő segíteni fog neki. Istennel szövetségben végzetes baj már nem érheti az embert. Még ha meghal, akkor sem.

Ettek és jóllaktak mindnyájan... (Lk 9,17)

A sokaság utánamegy Jézusnak, megzavarja a csendjét, és kiköveteli, hogy velük foglalkozzék. Hozzák a betegeiket, gondjaikat és szomjas szívüket. A sokaság gyakran tapintatlan, figyelmetlen, követelőző, erőszakos, önző. Akárcsak mi. Ezek nagyon gyakori bűnök, és megrontják az emberi együttélést. Ha van bennem ebből valami, kérjem Jézust, hogy szabadítson meg tőle! Nem vagyunk tekintettel másokra, nem tudunk várni, lemondani, a másikat előreengedni, önmagunkat megtagadni, a gyengébbet előzékenyen segíteni.

A sokaság csak élvezni akart. Természetes nekik, hogy Jézus egész nap tanít, a betegeiket meggyógyítja, utána mindnyájukat jóllakatja. Kapni, kapni, kapni. Adni semmit - még hálát se, Istent sem dicsőítik, mint ahogyan sok beteg megtette gyógyulása után. Jöhet minden, Jézus azért van, hogy adjon, én meg hogy elfogadjam. Az ilyen embernek az sem jut eszébe, hogy esetleg továbbadhatna másoknak abból, amit kapott. Isten őrizzen meg vagy gyógyítson ki ebből bennünket!

A sokaságnak tetszik, hogy Jézus jóltartotta őket. Ilyen király kellene! Tegyük hát királlyá, s akkor le van kötelezve nekünk, majd mi a háttérből irányítjuk - gondolják. Mennyire nem ismerték Jézust! Nem ismerték fel benne a teremtő Istent, nem tisztelték benne a mindenható Urat. Az ember ősbűne ez: megpróbál Isten fölé nőni, istenkedni, miközben tehetetlen, éhes és beteg, szegény és vak.

Jézus Krisztus felszabadítja a benne hívőket a hálára, Isten dicsőítésére, a tőle kapott javakkal való boldog sáfárkodásra, s a neki való önkéntes engedelmességre. Erre a felismerésre: te vagy a királyok Királya, én pedig szolgád akarok lenni.

Ti adjatok nekik enni! (Lk 9,13)

Tanítványait Jézus három lépcsőn vezeti fel, amíg aktív részesei lesznek a kenyérszaporítás csodájának.

Először azt javasolják Jézusnak: Bocsásd el a sokaságot, hadd menjenek és szerezzenek maguknak élelmet! Küldd el őket, oldja meg ki-ki maga a problémáját! S még gondoskodóknak is képzelhetik magukat, hogy ez eszükbe jutott. Gyakori kísértés: lerázni a másik gondját, nehogy nekem kelljen magamra venni azt.

Jézus azonban ezt mondta nekik: „Ti adjatok nekik enni!" Erre elkezdenek számolni: kétszáz dénár is kevés lenne, de ennyi pénz sincs, ilyen sok kenyér sincs itt - nem tudjuk megoldani. Amink van, magunknak is kevés. Elindul horizontális, vízszintes síkon a tervezés, ötletelés, de nyilvánvaló a tehetetlenségük.

Akkor Jézus veszi kezébe az irányítást, és az öt lángosforma kenyér és a két szárított halacska az ő kezében megsokasodik: adja a tanítványoknak, ők viszik az embereknek, visszajönnek Jézushoz üresen, majd újra az éhesekhez megrakottan - s ebben az áldott ingajáratban maguk is tevékeny szereplői lesznek az isteni teremtő csodának, aminek a végén több lesz a maradék, mint ami a kezdő mennyiség volt.

Minket is kísért: ne foglalkozzam mások gondjával, mert van nekem is elég! Jézus mégis szolgálatba küld. Akkor kiderül a tehetetlenségem. De kész vagyok-e azt a keveset, amim van, odavinni hozzá, és visszakapva szolgálni vele? Ő ma is meg tud sokasítani mindent: erőt, gondolatot, türelmet, még az időt és a pénzt is. Próbáljam ki hittel!

Ő pedig vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte, és a tanítványoknak adta, hogy tegyék a sokaság elé. (Lk 9,16)

Egyszer, amikor Jézus nagy sokaságot tanított és meg is vendégelte őket, csak a férfiak mintegy ötezren voltak. Mit tanulhatunk Jézus, a tanítványok és a sokaság magatartásából?

Jézustól először is azt, hogy e nagy csoda előtt elmélyülten imádkozott, s utána is elvonult magányosan egy csendes helyre ugyanezt tenni. Az emberekkel való nagy tetteit az Atyával való csendes imádság keretezi be. Tevékenysége abból táplálkozott, amikor nem tevékenykedett. A mi teljesítményközpontú, felpörgetett korunkban sokkal komolyabban kell vennünk az Isten előtti rendszeres elcsendesedésünk fontosságát. Aritmiássá vált az életünk: csak erőlködni tudunk, elernyedni, Isten előtt kitárulkozni alig.

Másodszor, amikor megzavarta a sokaság Jézus csendjét, ő „örömmel fogadta őket". Nem háborog, hogy hagyják békén, nem emleget semmiféle „magánéletet", nem oktatja ki őket türelmetlenségük miatt - tudja, hogy sok nyomorúságuk van, segít rajtuk. Mi hányszor zúgolódunk, hogy alkalmatlan időben és erőszakosan igénylik a segítségünket! Vegyünk példát, és kérjünk szeretetet Jézustól a készséges szolgálathoz!

S a harmadik: Jézus minden esetben ura maradt a helyzetnek. Türelmes volt az emberekhez, de mindig pontosan tudta, mi az Atya akarata, s attól nem lehetett eltéríteni. Nem engedi, hogy tanítványai éhen hazaküldjék a sokaságot, nem kevesellte az öt kis kenyeret és a két halat, és nem hagyta, hogy a végén királlyá tegyék őt, mivel jóltartotta az embereket. Őt nem kell királlyá tenni, mert már az. Szelíden szolgál, de nem szolgál ki semmilyen emberi akaratot. Árad belőle a jóság és segítség, de nem lehet őt semmi módon irányítani.

Hisszük-e, hogy a mi életünkben is ura minden helyzetnek, és bölcsessége és szeretete szerint tud segíteni?

Adj azért szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet... (1Kir 3,9)

Salamon fiatalon lett Izrael királya. Uralkodása elején Isten ezt mondta neki: Kérj valamit, megadom neked. Tanulságos, hogy nem a kérésével kezdi válaszát. Előbb hálát ad Isten addigi nagy tetteiért, azután utal arra, hogy Isten tette őt királlyá, nem ő akart az lenni. Majd alázatosan bevallja, hogy alkalmatlannak érzi magát erre a felelős posztra. Ezért azt kéri, hogy képes legyen mindig megérteni, mit akar Isten a néppel. Kormányozza őt mindig Isten, hogy ő is jól tudja kormányozni a népet.

Az a jelző, ami a szív előtt van, ezt jelenti: halló, értő, értelmes, engedelmes. Isten uralja az ő szívét, vagyis egész benső világát, hogy ő Isten utasításait tudja továbbadni a népnek - ez a vágya Salamonnak. Odaül a maga vevőkészüléke elé, Isten hullámhosszára állítja azt, és feszülten figyeli, mit mond az adó, mert enélkül elvéti a feladatát, tanácstalan lesz, csak így tud „különbséget tenni a jó és a rossz között".

A bűnesetben ennek épp a fordítottja történt: az ember függetlenné akart válni Istentől, és a saját akaratát igyekezett megvalósítani. Lassan el is veszítette ezt a lelki hallását és azt a bizalmat is, hogy Istentől mindig jó tanácsot kaphat, jobbat, mint amit saját szíve mond.

Vágyunk-e mi erre: „hogy halljam és kövessem szent igazságodat"? Ismerjük-e ennyire józanul a magunk korlátait, mint Salamon? És számolunk-e Isten korlátlan lehetőségeivel? Bízunk-e az ő jóságában, hogy tud adni olyan képességet, olyan halló és engedelmes szívet, ami eligazít az élet útvesztőjében, és segít eligazítani másokat is, még családon belül is? Kérjünk tőle ilyen szívet, és kérjünk tőle ilyen vezetőket népünk számára!

Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe! (ApCsel 16,31)

Pál és Szilász a filippi börtönben ülnek összevert háttal és kalodába zárt végtagokkal. Éjféltájban imádkoznak és énekkel dicsőítik Istent. Hirtelen nagy földrengés támad, az ajtók kinyílnak, a foglyok bilincsei lehullanak. A börtönőr ezt látva öngyilkos akar lenni, mert életével felel a foglyokért. Pál azonban megnyugtatja: mind itt vagyunk. Mire ő:

- Mit tegyek, hogy üdvözüljek?

- Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz - válaszolja Pál. Majd részletesebben is kifejti neki az üdvösség útját. Ez az ember hisz és megkeresztelkedik. Kimossa Pálék sebeit, megvendégeli őket, és „örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben".

Nemcsak a börtön alapjai rendültek meg a földrengés nyomán, hanem ennek az embernek az életét is alapjaiban rengették meg ezek az események. Az ő szívének az ajtaja is kinyílt, és szeméről lehullott a hályog. Hitt az igének, elfogadta Jézust élete Urának, és azonnal engedelmeskedni kezdett neki: megmosdatta, bekötözte, megetette Pált és Szilászt. Mert aki hívővé lesz, annak a gondolkozása és egész életvitele is megváltozik. Addig sebeket okozott, most sebeket kötöz.

Olykor valamilyen lelki földrengés kell ahhoz, hogy egy embernek mindennél fontosabb legyen ez a kérdés: mit tegyek, hogy üdvözüljek? De boldog az, aki nem a kardjához nyúl, hanem az igéhez. Nem maga akarja megoldani a problémát, hanem Isten emberéhez fordul. Nem véget vet az életének, hanem elkezdi azt az igazi életet, amit Jézus kínál nekünk.

Vegyétek fel... a Lélek kardját, amely az Isten beszéde. (Ef 6,17)

Az Isten fegyverei közt ez az egyetlen támadófegyver. De mit támad vele Isten? A bennünk és körülöttünk levő bűnt. S ebből a célból adja nekünk is.

„...Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál..., megítéli a szív gondolatait és szándékait." (Zsid 4,12) Isten igéje leleplezi a bennünk levő gonoszt, és ha befogadjuk, megtisztítja az életünket.

Amikor Nehémiás felolvasta a fogságból hazatért népnek a törvényt, sírni kezdtek, de a bűnbánatuk után új szakasz kezdődött életükben. Péter pünkösdi prédikációja „szíven találta" a hallgatókat, sokan hittek Jézusban, és új életet kaptak. Isten az ő beszédével végzi bennünk áldott, életet mentő, üdvösséget ajándékozó munkáját. Csak ne meneküljünk el az ige hatása elől, sőt olvassuk és hallgassuk azt ezzel a nyitottsággal: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!

Teremtő erejű igévé azonban Isten Szentlelke teszi az írott szavakat és az emberi bizonyságtételt is. Ezért a „Lélek kardja" Isten beszéde. Nem emberek vagdalkoznak vele, és nem az igét hirdetők ügyességétől függ annak ereje. Isten Lelke teszi hatékonnyá úgy, hogy az ige által munkálkodik. A Biblia nem tud olyan különös „megvilágosodásról", ami Isten igéjétől függetlenül történne.

Ezek tehát az Isten fegyverei. Krisztus követőjének minden porcikáját védik, kivéve a hátát. Aki megijed és menekülni akar, az védtelen lesz. „De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk." (Zsid 10,39)

Igaz ez rám? Vegyük föl az Isten minden fegyverét!

Vegyétek fel az üdvösség sisakját is... (Ef 6,17)

Ha ütnek, mindenki a fejét védi legjobban. A harcban is védeni kell, mert az emelkedik ki leginkább. Isten egészen biztos védelmet kínál a benne hívőknek: az üdvösség sisakját.

Mit jelent ez? Azt a bizonyosságot, hogy aki beállt Jézus Krisztus seregébe, akinek ő a vezére, az tőle üdvösséget kapott. Az üdvösség szabadulás minden régi köteléktől, ami az embert visszatartotta Jézus követésétől, ami istenellenes cselekedetekre késztette. Az üdvösség a Jézus Krisztussal való lelki közösség, az az élet, ami túléli a halálunkat is. Aki hisz őbenne, ha meghal is, él.

A sisak viselése hitvallás is: vállalom, hogy Jézushoz tartozom, hogy a benne hívők közösségében élek. S bizonyos vagyok abban, hogy tőle semmi és senki nem szakíthat el. Ő ígérte: „senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből." (Jn 10,28)

Pál apostol írta sok-sok támadás, nehézség közt: „meg vagyok győződve, hogy... semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban" (Róm 8,38-39).

Aki ebben bizonyos, az nem behúzott nyakkal harcol, és nem lesz soha fejetlen, de nem akar elmenekülni sem, hanem emelt fővel, vállalva hovatartozását, megmentett élete (üdvössége) bizonyosságával helytáll szabadítója, Jézus mellett.

A mai nemzeti ünnep emlékeztet minket szép és többször levert szabadságharcainkra. Amikor szinte lefejezték nemzetünket, és már lemondtak róla, Isten mégis kegyelmesen megtartott minket. De népünk igazi jövőjét is az biztosítja, ha Istent igazán megismerjük és elismerjük, s minél többen elfogadjuk és fejünkre tesszük a Krisztushoz tartozás jelét, az üdvösség sisakját, amit ő kegyelemből ad a benne hívőknek.

Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát. (Ef 6,16)

Van, aminek a valóságát úgy érzékeljük, hogy látjuk, másvalamit úgy, hogy halljuk, tapintjuk, s van, amiről csak másoktól értesülünk. Például a Himaláján kevesen jártunk, mégis elhisszük, melyek a legmagasabb csúcsai, s melyik hány méter magas. És van a valóságnak olyan része is, amit érzékszerveinkkel nem tudunk felfogni, mégis létezik. Istenről például annyit tudhatunk, amennyit ő a Bibliában elmondott magáról. A hit az az „érzékszervünk", amivel ezt komolyan vesszük. S aztán tapasztaljuk is, hogy mindez valóban igaz.

A hit tehát az Isten kijelentését igaznak tartó ismeret, és a benne való személyes bizalom. Az ördög ezt a bizonyosságunkat akarja mindig megrendíteni. Kérdéseket tesz fel, s azzal kételyeket támaszt az emberben: csakugyan van Isten; valóban azt tette, amiről a Biblia beszél; helyes az, hogy egy gondolkodó ember komolyan veszi, ami ott le van írva...? Ezekkel a „nyilakkal" lövöldözi az ellenség a hívő ember békességét, bizonyosságát.

Ezek ellen véd a hit pajzsa. A római seregben kétféle pajzsot használtak: volt egy kisebb, kerek pajzs, s egy szinte ajtó nagyságú, ami az egész embert védte. Itt az utóbbinak megfelelő szót használja a Szentírás.

Aki komolyan veszi, hogy a Biblia valóban Isten igéje, hogy Isten nem hazudik, ezért az ő igéje is igaz, az a kételkedés nyilai elé odatartja a hit pajzsát. Jézus a kísértések idején gyakran mondta ezt: meg van írva - és ebben teljesen bizonyos volt, így tudott ellenállni, megállni és győzni.

Elég-e az nekem, hogy meg van írva a Bibliában? Tudom-e elég jól, hogy mi van megírva? A kísértések idején használom-e bátran, teljes meggyőződéssel a hit pajzsát, ezt a bizonyosságot?