Cseri Kálmán - A kegyelem harmatja

...elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak... (Zsid 9,27)

Lassan közeledik az ősz, az érett gyümölcsök, a színesedő lombok az elmúlásra emlékeztetnek. Mit tanít a Biblia az elmúlásról és életünk őszéről?

Felix Salten Bambi című regényében két falevél beszélget erről. Úgy vélik, az emberek nem szeretnek erre gondolni, inkább a megszépített múltat emlegetik, halogatják a szembenézést azzal, hogy egyszer mindnyájunk földi élete befejeződik. Sokan félnek ettől. Miért? Mit tudhatunk erről bizonyosan?

Tudhatjuk, hogy életünknek ez a szakasza egyszer véget ér. Vagy azért, mert meghalunk, vagy azért, mert Jézus Krisztus második eljövetele elérkezik.

Tudhatjuk, hogy életünknek csak ez a szakasza ér akkor véget, mert a létünk folytatódik. Aki itt Jézussal járt, vele tölti az örökkévalóságot, aki itt nélküle élt, nélküle kell eltöltenie azt is.

Mivel nem tudjuk, mikor ér véget a földi élet, most kell felkészülni az örökkévalóságra. Felelős ember ezt nem halogatja és nem mulasztja el. Felkészülni azt jelenti, hogy rendezzük a kapcsolatunkat Istennel. Ha a kapcsolat nem jött még létre, akkor keressük Őt és a vele való közösséget, ha már létrejött, naponta erősítjük azt.

És Isten igéjéből biztosan tudhatjuk azt is, hogy mi van a halál után „...elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik..." Aki Jézusban hisz, az akkor már nem megy ítélelre, mert annak az ítélete végrehajtatott a Golgotán Jézus halálakor. Aki őbenne nem hisz, az maga szenvedi el bűnei ítéletét, ami a kárhozat.

Ezért fontos, hogy idejében keressük a vele való kapcsolatot, s ránk is érvényes legyen: „ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe (Jn 5,24). Így nincs mitől félnünk.

Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? (Mt 16,26)

A lelkében kárt vall kifejezés így is fordítható: az életét elveszíti. Jézus arra figyelmeztet itt, hogy a legnagyobb nyereség is kevesebb, mint maga az élet, mert ha az életet elveszíti valaki, a nyereséget sem tudja élvezni. Milyen egyszerű és világos igazság, és mennyire nem vesszük komolyan!

Amerikában kigyulladt egy kaszinó, és néhányan azért égtek benn, mert nyerésre állt a játszmájuk, és nem akarták abbahagyni. Sok ember nyerni akar, de közben elfelejt élni. - Valaki agyonhajszolta magát, gyűjtött, hogy nyugdíjas korában sokat utazhasson. Mielőtt nyugdíjba ment, megállt a szíve. Nem mindenki jár így, de ezek intő példák. - Autópályán szokatlan sebességgel zúgott el mellettünk egy kocsi. Két óra múlva az árokban láttuk összetörve. Megtudtuk: két fiatal fogadott, hogy mindenkit leelőznek. Sikerült, de nem érkeztek meg a célba.

Mi fontos nekünk: mindent megnyerni, vagy élni? Érdemes a nyereséget hajszolni, ha közben belepusztulunk? Jézus nem azt mondja itt, hogy nem kell dolgozni, tanulni, fejlődni, gyarapodni. Csak a mértéket és az arányokat hangsúlyozza. A lélek, az élet rovására nem érdemes törni magunkat. Semmi nem használ, ami lelki károsodással jár.
S ez a kóros egyoldalúság azzal jár: étkezni fontos, Bibliát olvasni nem fontos. A tévézésre szánunk időt, nyugodt imádkozásra nem. A barátokkal fecsegni fontos, otthon egymással beszélgetni nem. A gyerekeinknek igyekszünk megadni mindent, csak a lelkük nem kap semmit, mellettünk kárhoznak el. Minden fontosabb lett, mint a legfontosabb: az élet. Ez a földi is, és az örökké tartó része is.

Jézus arra bátorít: akarj élni! S mivel az élet teljessége ő maga: keresd őt, és ragaszkodj hozzá - akkor is, ha ezért valamiről le kell mondani! Több az élet, mint akármilyen „nyereség".

Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. (Mt 16,24)

Jézus Krisztus elmondja ebben a mondatban, hogy mit jelent őt követni. Már maga ez örömhír, hogy lehet őt követni, vagyis hogy van egy másik út is, mint amelyen mindnyájan elindultunk. Az a széles út, amely a pusztulásba vezet, de ő mutat egy másikat, amely az életre visz. Át lehel jönni erre, lehet engedni az ő hívásának.

Krisztus követése egy döntéssel kezdődik arról, hogy valaki őt akarja követni. Soha nem toborzott magának híveket. Viszont világos, hogy egyidejűleg csak egy úton lehet járni, tehát aki őt akarja követni, annak ott kell hagynia minden más utat. Ez az ember életének legjelentősebb döntése, s utólag látjuk, hogy még abban is ő segített, ha tudunk így dönteni, és szakítani mindennel, ami ettől visszatartott.

Ezt követi, hogy „tagadja meg magát". Nemcsak a bűneinket lehet és kell elhagyni, hanem mindenre nemet kell mondanunk, amire Jézus nemet mond, és mindent elfogadni, amit ő kínál. Vagyis meg kell tanulnunk engedelmeskedni. Gerhard Tersteegen írásban is elkötelezte erre magát: „Jézusom, én teljes és örök tulajdonul ajánlom fel magamat neked... parancsolj velem, uralkodj rajtam, és kormányozz engem..."

Vegye fel a keresztjét - azt jelenti, hogy vállalok mindent, amit Jézusért vállalnom kell, tudva, hogy eközben hal meg igazán a régi természetem, és erősödik meg bennem Krisztus. Az érte való lemondás mindig gazdagabbá tesz, az érte vállalt szenvedés közelebb visz hozzá.

A „kövessen engem" arra utal, hogy mindez nem elmélet, hanem napi gyakorlat, valóságos történés. A keresztény élet dinamikus, jellemzi a folyamatos fejlődés, növekedés, haladás. Aki Krisztust követi (és csak az), az oda érkezik meg, ahova ő: megbecsüli azt az Atya (Jn 12,26).

...öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. (Ef 4,24)

Ez a lelki „átöltözés" nem külső, hanem belső változást jelent. Nem az életünk felszínén, hanem a mélyén változik meg valami. Új alapot kap a hívő: Jézus Krisztust. Nem az ember szóhasználata, modora, viselkedése változik meg, hanem a szíve, lényének a közepe. Éppen ezért ezt nem lehet megtanulni, de nem lehet megjátszani sem. Ne is tévesszük össze a megtérést valami felvett modorossággal! Új természetet kap a hívő, aminek a tartalma: Isten akaratának a cselekvése. Ez azonban meglátszik minden megnyilvánulásán.

Ez nem átmeneti, hanem végleges változás. Nem ünneplőruha, amelyet vasárnap felveszünk, s aztán visszateszünk a szekrénybe. A Krisztustól kapott tiszta ruhát a hívő soha többé nem veti le. Éjjel-nappal rajta van, egy lesz vele, nem is ruha már, olyan lesz, mint a bőre, összenő vele. Jézus mondta: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek." (Jn 15,4) - Ezért a hívő mindig ugyanolyan, nem viselkedik, nem lesz képmutató, de nem is szégyelli új önazonosságát, vállalja Krisztus gyalázatát is, hiszen ő ma is idegen ebben a világban.

Ez nem részleges, hanem teljes változás. Minden megtérő kísértése az, hogy átmentsen valamit a régi életéből az újba, hátha szükség lesz még rá. Ez nevetséges, hiszen Krisztus szolgálatában csak tőle kapott felszereléssel lehet boldogulni. Itt már nem mi akarunk használni bizonyos eszközöket, hanem Krisztus akar használni eszközül minket. Itt már minden, ami nem hitből van, bűn (Róm 14,23). A mi úgynevezett jó tulajdonságaink, erényeink is csak akadályt jelentenek a teljes engedelmesség útjában. Ebben a szolgálatban ez a hívő szíve vágya: „Magamat egészen néked szentelem, Szentlelked és igéd legyen vezérem"!

Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. (Fil 3,8)

A mi életünket egyedül Isten tudja újjáteremteni. Utólag látják a hívők, hogy mindent Isten végzett el megváltozásunk, új életre támadásunk érdekében. Mégis jogos a kérdés: milyen feladatot jelent ez annak, akiben már felébresztette Isten Lelke a vágyat ez után?

Azzal kezdődik, hogy az ember meglátja magát olyannak, amilyen valójában. Aki belenéz az ige tükrébe, annak a Szentlélek megmutatja igazi arcát. Mi folyamatosan áltatjuk magunkat, szeretnénk szebbnek látszani. Azt gondoljuk, olyanok vagyunk, amilyenek szeretnénk lenni.

Ha valaki meglátta a maga igazi képét, és nem akar olyan maradni, akkor ezt elmondhatja Istennek. A bűnlátást bűnvallásnak kell követnie. Nevén kell nevezni a bűneinket, és kérni Isten bocsánatát. Ezzel lerakjuk elé régi, fertőzött ruhadarabjainkat.

Azt viszont hittel komolyan kell vennünk, hogy „ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól" (1Jn 1,9). Legyünk bizonyosak abban, hogy Jézus Krisztus golgotai kereszthaláláért Isten teljes bocsánatot ad!

Ennek jeleként ezt köszönjük is meg, és hálából kezdjünk el Isten akarata szerint élni! Eközben megtapasztaljuk majd, hogy egészen más gondolataink, indítékaink lesznek, mint addig voltak, kezdjük felöltözni Jézus Krisztus tulajdonságait.

Mindezt röviden így mondjuk: Krisztust kell befogadni, és engedni, hogy érvényesüljön bennünk.

Fontos azonban, hogy ne akarjunk átmenteni semmit a régiből. Amikor Pál apostol erről vall, hangsúlyozza, hogy mindent kárnak ítélt, minden régit levetett, és így igyekszik felöltözni Krisztust. Nem feltétlenül rossz minden, ami a neveltetésünkből, múltunkból következik, de minden kerüljön oda Krisztus elé, mert csak amit ő ad, vagy megszentelve visszaad, azzal tudjuk őt helyesen szolgálni.

Senki sem tesz foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitép a ruhából... (Mt 9,16)

Ha új anyaggal foltoznak meg régi ruhát, az csak addig jó, míg nedvesség nem éri. Ha például kimossák, az új összehúzódik, és körben kiszakítja a régit. Egészen mások a tulajdonságai az újnak, mint a réginek.

Ezzel szemléltette Jézus azt, hogy az ő gondolatai annyira eltértek az akkori vallásos és világi gondolkozástól, hogy nem lehet összepárosítani őket. De az Istentől elszakadt ember gondolkozása is teljesen más, mint Isten normái, amelyeket a mi érdekünkben adott és újra kínál. Ezért sem akarja Isten mindenestől megromlott életünket javítgatni, hanem újat ad.

És ezért nem teljesít sok olyan kérést, amelyet az emberek hozzá intéznek. Sok ilyen megrendelésről azt gondolják, hogy az imádság, s utólag így szólnak: Isten nem hallgatta meg az imádságomat. Ezek általában így hangzanak: Istenem, segíts meg! De miben? Abban, amit én nélküled elterveztem. Képtelenség lenne, hogy Isten olyan vállalkozáshoz adja segítségét, amelyet egy őt negligáló ember nélküle (vagy olykor ellenére) meg akar valósítani. Az imádság lényege éppen az, hogy valaki előre kérdezi, mi Isten akarata, mert tudja, hogy neki is az a legjobb. Aztán ha elmondja is kérését, hozzáteszi: mindazáltal a te akaratod legyen meg! Az ilyen ember nemcsak alkalmilag kiált Istenhez segítségért, hanem állandó kapcsolatban van vele, s így egyre inkább egyet akar vele.

Különös, hogy Isten néha mégis válaszol a segítséget kérő ember kiáltására akkor is, ha emögött nincs igazi hit. Miért? Mert olyan kegyelmes, hogy gondviselő szeretetéből a hitetleneket is megajándékozza, s egy-egy ilyen „folttal" arra bátorít, hogy fogadjuk el tőle a mindenestől újat, saját érdekünkben, „...téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz..." (Róm 2,4)

Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki... megromlott... (Ef 4,22)

Isten nem foltozó, hanem teremtő. Ő nem foltozgatni akarja rongyos életünket, hanem egészen újat kínál helyette. Vagy kell ez valakinek, vagy csalódni fog a maga elvárásaiban.
Gyakori kísértés ez: éli sok ember a maga életét Isten nélkül, aztán valahol szakadni kezd, s csak oda kérne - lehetőleg azonnal - egy foltot. Jelentkezik egy betegség, megromlik a házasság, nehézségek támadnak a gyerekekkel, jó lenne tisztán látni egy döntés előtt - s ebben az egy ügyben kér hamar segítséget az illető Istentől, de a hozzá való viszonyulásán, egész életén nem kíván változtatni.

Isten azonban nekünk nem egy kis vigasztalást, egy kis megnyugvást, alkalmi jó tanácsot (amit aztán lehet, hogy meg sem fogadunk) akar adni, hanem újjá akar teremteni: új gondolkozást, Jézus indulatát, örök életet kínál.

Amikor a tékozló fiú a maga disznószagú, rongyos ruhájában hazatért, nem megfoltozták rajta, hanem levetette, az apja szeretete tisztára mosdatta, és ráadták „a legszebb ruhát". Isten nekünk is Jézus Krisztus igaz voltának, szentségének fehér ruháját adja a megváltásban. De ehhez le kell vetni a magunk megszokott bűneinek szennyesét. A megváltás átöltözés. Nem foltozom a régit, nem veszem rá az újat, hanem a bűnvallás őszinteségében meztelenre vetkőzöm Isten előtt, elvetek magamtól mindent, ami az ő szemében tisztátalan, és boldog hálával magamra veszem az újat. „Felöltözöm Krisztust." Vagyis hittel komolyan veszem, hogy ő megbocsátott, gyermekévé fogadott, és ezentúl ehhez méltóan is akarok élni.

„...végy tőlem... fehér ruhát, hogy... ne lássék szégyenletes mezítelenséged..." (Jel 3,18)

Cselekedeteink rongyaiban nem lehet bemenni Isten országába, csak Jézus igazságában.

Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.(Mt 5,48)

Nem az tökéletes, aki bűn nélküli, hanem aki Isten szeretetével tud szeretni másokat. Ez a szeretet Isten gyermekeinek az ajándéka. Jézus mondja: ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, semmivel sem tesztek többet, mint a pogányok. Isten gyermekeinek azonban ezt a „többet" kell adniuk a világnak.

Ez a szeretet nem személyválogató. Isten „felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak". Nem a személyes rokonszenv vagy ellenszenv dönt, hanem az ő példájának a követése, a tőle kapott szeretet továbbadása.

Ez a szeretet nem elmélet, hanem a hétköznapok gyakorlatában mutatkozik meg. Hogyan?

„...tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket." (Lk 6,27-28)

Áldani ezt jelenti: jót mondani. Tehát mondjunk jót arról, aki rólunk rosszat mond! Tegyünk jót azzal, aki nekünk árt! És imádkozzunk azért, aki bánt és gyűlöl!

A világ számára ez bolondság. De a hívő ember tapasztalja, hogy az ellenség gyűlölése és az érte való imádkozás egy szívben nem fér meg. Aki szabadulni akar a haragtól, kezdjen el imádkozni ellenségéért, és megszabadul.

Nem vezet-e képmutatáshoz, hogy ez a szeretet nem az érzelmekből fakad, hanem az akaratunk tudatos engedelmessége? Tehát hogy szívem szerint nem szeretem az illetőt, de úgy teszek, mintha szeretném. Szabad színlelni a szeretetet? Nem szabad. De szabad utat engedni Isten szeretetének. Szabad újra és újra félreállni annak útjából. Ez a hit harcának része. Szabad őszintén kérni: Istenem, én nem tudom szeretni ezt az ellenségemet, de szeretni akarom, add a te szeretetedet a szívembe!

István vértanú ugyanúgy imádkozott kivégzésekor, mint Jézus a kereszten: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!" (ApCsel 7,60) Adatik tehát ez a szeretet az egyszerű hívőknek is.

Szeressétek ellenségeiteket..., hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai... (Mt 5,44-45)

Jézus egy idézettel kezdi: „megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet." Ez azonban nem az Ószövetségből vett idézet, ott nincs ilyen gyűlöletre felszólító mondat, hanem az akkori torz gondolkozás szülötte. Ezzel szemben folytatja Jézus így: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket..." Az őszinte ember ezt kérdezi: szépen hangzik, de ki képes rá?

Kit tekintünk ellenségnek? Aki az életharcban szemben áll velünk, aki rossz szándékkal, ártó indulattal közeledik, aki akadályozza terveink megvalósulását, nehezíti érvényesülésünket, zavarja nyugalmunkat. Kinek vagyok én ellensége? Isten nemcsak a tetteink alapján minősít, hanem a szív szándékai alapján is!

És milyen szeretetről van itt szó? Nem arról, ahogyan az anya szereti gyermekét, egyik szerelmes a másikat, hanem ahogyan Isten szeret minket. Ennek az agapé szeretetnek a feltétele és forrása nem abban van, akit szeretnek, hanem abban, aki szeret. Oka csupán az, hogy a másiknál szüksége van rá. Ez nem a szív ösztönös mozdulata (mint a gyermek vagy a szerelmes iránti szeretet), hanem az akarat tudatos engedelmessége. Erre is érvényes Jézus szava: új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást (Jn 13,34).

És mégsem keserves parancsteljesítés az ellenség szeretése, hiszen az, aki már Isten szeretetét megtapasztalta és befogadta, mintegy átengedi magán ezt a szeretetet. Erre csak Isten újjászületett gyermekei képesek. Ezért ez nem az ő érdemük vagy teljesítményük, hanem kiváltságuk. Így olvassuk a folytatásban: „hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai".
Azért szerethetjük ellenségeinket, mert „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által" (Róm 5,5).

Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz. (Jak 1,14-15)

Ha Géhazi tegnap vizsgált történetét figyelmesen elolvassuk (2Kir 5), világosan láthatjuk a bűn természetrajzát. Jó ezt megjegyezni, hogy már az elején felismerjük a kísértést, és ne essünk áldozatul neki.

Elizeus próféta rámutat, hogy Géhazi szívében kezdődött a baj: szerezni akart. Minden ember ősi vágya, kicsi kortól kezdve, hogy birtokolni, parancsolni és szüretelni akar. S hiába volt Géhazi Isten emberének a közelében, a szívében ott volt ez a rejtett vágy, s egy kísértéshelyzetben belobbant.

Ami a szívben van, az egyszer csak gondolattá válik. Jézus találóan mondta: „a szívből származnak a gonosz gondolatok..., lopások..." (Mt 15,19). Ezekkel még szembe lehetne szállni, de aki nem teszi, hanem játszani kezd velük, az maga válik a gonosz játékszerévé.

A meg nem fékezett gondolat tettre sarkall: utánafut a szekérnek, mozgásba jön a lába is. Majd a szája is: ott már hazudik többször egymás után. Kezével pedig megragadja a zsákmányt - maga alá teperte a bűn az egész embert. S mivel kikerült Isten világosságából, nem vallja be ezt Elizeus kérdésére sem.

A kívánság megfogant, bűn lett belőle, s ez maga után vonja ítéletét, halált nemz: Géhazi megkapja a meglopott Naamán lepráját.

Istenem, segíts, hogy ne én akarjak birtokolni, hanem te birtokolj engem! Ne én akarjak parancsolni, hanem te parancsolj nekem! Nem én akarok szüretelni, hanem szeretnék inkább sok gyümölcsöt teremni a te dicsőségedre. Adj nekem tiszta szívet, tiszta gondolatokat, hogy soha ne engedjek a kísértésnek, és ne hozzak szégyent a te nevedre! Ámen.

Könyv kereszthivatkozásai ehhez: 09.21 A bűn természetrajza

Géhazi... ezt gondolta: Lám, az én uram... nem fogadta el tőle, amit hozott... Majd utánafutok, hogy kapjak tőle valamit! (2Kir 5,20)

Géhazi Isten emberének, Elizeusnak a szolgája volt. Vele sem tesz kivételt Isten? Nem, mert ő nem azt nézi, hogy kik vagyunk, hanem hogy mi van a szívünkben. Sőt: akik hozzá közel vannak, azokat szigorúbban fogja, mert csak akkor használhatók az ő számára, ha tiszta az életük. S aki csak szájával tiszteli őt, de szíve távol van tőle, azt megítéli.

Azt szoktuk mondani, alkalom szüli a tolvajt. Ez nem igaz, emögött gyáva mentegetőzés van. Géhazi nem azért lett hazug és tolvaj, mert alkalma nyílt erre, hanem mivel szíve szerint az volt, most élt a kínálkozó alkalommal. Az alkalom csak leleplezi a bennünk lapuló tolvajt. Sose becsüljük le a bennünk lakozó bűnt!

Géhazi bűne azzal kezdődött, hogy „azt gondolta magában": Elizeus nem fogadott el ajándékot, majd én kérek tőle valamit. Még nem tett semmit, de a gondolatnak helyet adott magában. Az nem a mi felelősségünk, hogy mi jut eszünkbe, de az már igen, hogy miről kezdünk el gondolkozni. A gondolataink is kerüljenek Isten világosságába, s ami nem tőle való, vessük el minél előbb!

Elizeust is kényszeríteni akarta Naamán, hogy fogadjon el tőle ajándékot, de őt nem lehetett, mert eltökélte magában, hogy az nem lenne helyes. Géhazinak kétszer sem kell mondani, ő könnyen elfogadja. Sol gyengeség következik abból, ha a tetteink mögött nincs egyértelmű döntés, amihez a kísértés idején ragaszkodunk.

Megtévesztő, hogy Géhazi sötét vállalkozása során minden olyan simán ment. Az, hogy valami sikerül, még nem igazolja a tettet. Más a siker, és más az áldás. Ha valaki Isten nélkül megy egy úton, és nem akar megtérni, Isten megengedi, hogy végigjárja azt. A bűne lesz a büntetése. Ne akarjuk ilyenkor Istenre hárítani a felelősséget: miért engedte meg? Miért indultunk el olyan úton?

Honnan jössz, Géhazi? Ő így felelt: Nem járt a te szolgád sehol sem. (2Kir 5,25)

Isten meggyógyította a szíriai Naamánt a leprájából. Ebben felhasználta Elizeus prófétát. Elizeus azonban azt akarta, hogy Naamán egyértelműen lássa: nem ő, hanem az élő Isten gyógyította meg. Ezért nem fogadott el Naamántól semmilyen ajándékot. Ne valamit adjon hálából neki, hanem adja oda önmagát egészen Istennek! Így Naamán visszavitte a magával hozott ajándékokat.

Elizeus szolgája, Géhazi, ezt nem helyeselte. Naamán után futott, és egy hazugsággal elkért tőle értékeket. Elrejtette őket, mert Elizeusnak nem akarta bevallani tettét. Elizeus azonban mint próféta tudta ezt, s mivel Géhazi tagadott, az lett a büntetése, hogy megkapta Naamán betegségét, a leprát. - Ma két kérdésen gondolkozzunk, melyek a történetben hangoznak el.

Amikor Géhazi a kocsi után futott, Naamán ezt kérdezte tőle: Rendben van minden? Ha Géhazinak működött volna a lelki hallása, kihallotta volna ebből Isten kérdését, és megállhatott volna ezen a veszélyes úton. Külsőleg gyakran úgy tűnik, a mi életünkben is rendben van minden, de Isten a szívet vizsgálja mindig, s arra akar rádöbbenteni, ha ott nincs rendben valami. Hallgatunk-e rá, vagy megszelesedve futunk valamilyen szekér után, ahonnan zsákmányt akarunk szerezni?

Amikor Géhazi - elrejtvén a zsákmányt - megáll Elizeus előtt, ő ezt kérdezi: Honnan jössz? Még egy lehetőség a bűn bevallására. Ilyen türelmes és kegyelmes Isten! Megalázkodik vagy megkeményedik a bűnös? Vállalja a szégyent, és megmenekül, vagy ragaszkodik bűnéhez, és bűnhődik? Mert Isten nem azokat ítéli meg, akik vétkeztek, hanem azokat, akik megmaradnak a bűnben. A bűnbánónak kegyelmet ad, mert „abban telik kedve" (Mik 7,18).

Jobb, ha el sem indulunk ilyen utakra. De ha mégis, nem kell végigmenni, vissza lehet fordulni. Vállaljuk inkább a bűn megvallásával járó szégyent, mint a bűn takargatásával járó pusztulást!