Cseri Kálmán - A kegyelem harmatja

Új szívet adok nektek... Az én lelkemet adom belétek... (Ez 36,26-27)

A természeti ember a maga ösztöneit és kívánságait gátlás nélkül kiéli, érvényesíti. Ha megütik, visszaüt, ha éhes, szerez magának, amit megkíván, elveszi. Ez nemcsak a kőkorszakban volt így, hanem ma is.

A kultúremberben a nevelés során kiépülnek bizonyos gátlások. A törvények megbüntetik a gátlástalanságot, ezért fékezi az ember az indulatait. De azok nem változtak, ugyanazok, mint voltak. Csupán megtanul viselkedni. Aztán lehet, hogy néha gátszakadás történik, amit a kultúroptimizmus nem ért, de mégis kellemesebb így az emberi együttélés.

A vallás még magasítja a gátakat, mert szerinte nemcsak a törvény, hanem Isten is jutalmaz vagy büntet. A régi diákrigmus szerint: Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát! De a lopásra való hajlam megmarad a vallásos emberben is, legfeljebb visszateszi azt, amit már majdnem elvett.

A Biblia azt tanítja, hogy Isten a természetünket tudja megváltoztatni. Nem viselkedni tanít, hanem új indítékokat ad a benne hívőknek. Késszé és képessé teszi őket arra, hogy másként gondolkozzanak és más minőségű életet éljenek. „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek... Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem..., hogy törvényeimet megtartsátok..."

Itt tehát már nem a gátakat magasítjuk, hanem egy új forrásból másfajta víz árad a folyóba, annak szennyezett vizét megtisztítja, és újra élet lesz benne (Ez 47). Tehát a víz minősége változik meg. Ez az újjászületés. Erre a radikális változásra magunktól nem vagyunk képesek, de Isten kegyelme elvégzi azt igéje és Szentlelke által.

...állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát! (Zsid 12,1)

Mi kell ahhoz, hogy egy versenyző győztesként fusson be a célba? Mi szükséges ahhoz, hogy egy hívő ember ezt hallja majd Jézustól: aki győz, velem együtt ül az én trónomon?

1. Nem szabad semmi felesleges holmit magunkkal vinni, „...tegyünk le minden ránk nehezedő terhet... és bűnt..." Aki Jézussal jár, annak le kell számolnia mindennel, ami ebben akadályozná. Teli hátizsákkal nem lehet futni. Önmagukban jó dolgokat is el kell vetni, ha nehezítik az előrehaladást. Futás közben például nem célszerű virágot szedegetni.

2. A nehézségek miatt fel ne adjuk a versenyt! Minden pályán vannak nehézségek, de mi kitartással fussuk meg az előttünk levő pályát! Az állóképesség, állhatatosság, kitartás a győzelem elengedhetetlen feltétele, „...aki mindvégig kitart, az üdvözül" - mondta Jézus (Mt 24,13). Vannak, akik egyszer elindultak, azután abbahagyták a versenyt - sose fognak célba érni.

3. Az eredményes versenyhez szükség van jó edzőre is, aki maga is futott, ismeri a buktatókat, és győzelemre segít. Ez nekünk Jézus Krisztus Ezért írja alapigénk: „Nézzünk fel Jézusra", aki mindvégig kitartott, engedelmes volt a kereszthalálig, ismeri gyengéseinket, velünk együtt „fut" ezen a pályán, átsegít a holtpontokon, és célhoz fog segíteni. Csak le ne maradjunk tőle!

Ezért mondta a követőinek: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya." (Jn 12,26) Ő a biztosíték arra, hogy célba érünk. S lehet-e ennél nagyobb jutalma annak, aki ragaszkodott őhozzá, vállalt vele jót és rosszat, és kitartással futott mindvégig?

Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet... (ApCsel 4,29)

Ez az imádság akkor hangzott el, amikor üldözni kezdték a keresztényeket Jeruzsálemben. Nem védelmet kértek Istentől, végképp nem valami rosszat az ellenségre, hanem azt, hogy továbbra is teljes bátorsággal hirdessék az igét. Ebből lesz az ellenségnek is a legnagyobb haszna.

Ez a görög szó az eredeti szövegben nagyon gazdag jelentésű: egyenesen, nyíltan, egyértelműen elmondani valamit, ami a hallgatóknak fontos. Aki így beszél, az nem hallgat el semmit az információból, azt sem, amit esetleg nem szívesen hallgatnak, mert a hallgató érdeke, hogy mindenről értesüljön.

Ma nagy ködösítés folyik. Egyeseknek egyenesen tanítják, hogyan rejthetik el gondolataikat a szavaik mögé. Sok féligazság, kétértelmű beszéd, csúsztatás hangzik el. Az igehirdetés nem lehet soha ilyen, és a keresztény ember beszéde sem. Van, aki tudja, mit beszél, s van, aki beszél, amit tud. Nekünk az előbbiek közé kell tartoznunk.

Az Isten szeretetéről, a Jézus Krisztusban megvalósult váltságról szóló beszéd mindig világos, érthető, és a hallgatók érdekében hangzik. Pál apostol mindig Isten teljes akaratát hirdette, még ha megverték miatta, akkor is. Mert szerette azokat, akiknek mondta.

Bátorság azért kell ehhez, mert a világ egyre messzebb sodródik Isten igéjétől. Tehát az igehirdetés idegen az emberek számára. Aki valami hízelgőt mond, azt szívesebben hallgatják. Az emberek bármit könnyebben elhisznek, mint a Szentírás igaz és életmentő igazságait. A Krisztus által felkínált szabadítás leleplezi tehetetlenségünket, s ez sérti büszkeségünket. Bátorság, teljes meggyőződés és a hallgatók iránti nagy szeretet kell ahhoz, hogy mégis mondjuk és éljük Isten igéjét. Imádkozzunk mi is azért, amiért a jeruzsálemi keresztények annak idején!

...az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. (ApCsel 16,14)

Ezt az asszonyt Lídiának hívták, a mai Törökország területén levő Thiatírában született, de Filippiben lakott. Ott volt kelmefestőműhelye és üzlete is. A bíborcsigából nyert festékkel megfestették a gyapjút, s az abból készült kelmének magas ára volt.

Eredetileg pogány volt, de kereste a láthatatlan Istent, és szombatonként együtt imádkozott az ott lakó zsidó asszonyokkal. Amikor pedig Kr. u. 49-ben Pál apostol Filippibe is eljutott, Lídia figyelmesen hallgatta a Jézusról szóló igehirdetést. Eközben „az Úr megnyitotta a szívét". Jézus melletti döntését megpecsételte azzal, hogy megkeresztelkedett, házát pedig felajánlotta a keresztény misszió részére. Így lett Lídia filippi háza az első keresztény gyülekezeti ház Európa földjén.

Nem kis döntés volt ez, mert a pogány városban gyanakodva nézték a láthatatlan Istent imádó zsidókat is, és ezt az új vallást is, amely a király Krisztust tisztelte. Lídia azonban vállalta az esetleges következményeket. Mindez a figyelmes igehallgatás közben dőlt el. Isten így tud nekünk világosságot adni, új utakra vezetni, lelki gazdagsággal megajándékozni, amelyet mi továbbadhatunk másoknak.

Akinek az Úr megnyitja a szívét, annak megnyílik a szeme, s meglátja, kinek mivel segíthet. Megnyílik a szája, s bizonyságot mer Jézusról tenni. Megnyílik az ökölbe szorított keze, s tud vele simogatni és imádkozni, akár még az ellenségeiért is. Megnyílik az egész ember, mert megnyílt előtte a menny, amit Jézus Krisztus nyitott meg minden benne hívő előtt. Boldog, aki belép az ajtaján!

...szelíden fogadjátok a belétek oltott igét, amely meg tudja menteni lelketeket. (Jak 1,21)

Mi szükséges ahhoz, hogy jó hatásfokkal tudjuk olvasni és hallgatni Isten igéjét, vagyis hogy eredményes, gyümölcsöző legyen az életünk?

1. Szükséges hozzá egészséges passzivitás, „...szelíden fogadjátok a belétek oltott igét..." A templom Isten műhelye, ahol ő formál minket. A templom nem színház, hanem műtő, ahol teljes bizalommal kiszolgáltalom magamat Istennek - gyógyulásom érdekében.

2. Szükséges egészséges aktivitás. „Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói!" Akkor lesz igazán az enyém, ha kipróbálom, elkezdem cselekedni, ahhoz igazítom az életemet. Jézus nem elméleteket hozott, hanem megtanít élni. Ezt csak a gyakorlatban lehet megvalósítani.

3. Mindennek sajátos következménye egy bizonyos lelki radioaktivitás. Ez azt jelenti, hogy Isten igéje munkálkodik bennem, átalakít, meglátszik rajtam, sőt sugárzó emberré tesz. Szavak nélkül is prédikálni kezd az ilyen ember élete. A beszédünk, tetteink, egész lényünk Istenre mutat. Néha ki lehet mutatni egy-egy ige munkáját egy engedelmes hívő életében. Így valósul meg az, hogy az igével élő hívő egész élete istentiszteletté válik.

Romboljunk le minden ellenállást, ami esetleg bennünk van Isten igéjével szemben, hogy készséggel fogadjuk be azt! Szabaduljunk meg minden lustaságtól, ami az azonnali engedelmességet akadályozná bennünk! Aztán dicsőítsük Istent, ha igéjével folyvást tisztogat, gazdagít, és krisztusi jellemmé formál bennünket! S ne legyünk restek továbbmondani se azt, ami rajtunk segített!

És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül... (Mt 28,7)

Húsvét hajnalán néhány asszony kiment Jézus sírjához, hogy „megnézzék a sírt". A tiszteletük, a kegyeletük, a szeretet indította őket erre. S hamarosan ők lettek a feltámadás örömhírének első hírnökei. Milyen állomásokon át vezetett az útjuk?

1. Kimentek szemlélődni. Sokan keresik így ma is Jézust, érdeklődnek utána, szívesen megismernék a vele kapcsolatos irodalmat, gyakran nem is fogalmazzák meg pontosan, mire vágynak, csak hiányérzetük van.

2. Legnagyobb meglepetésükre angyal szólította meg őket, s kaptak egy feladatot: ne féljetek, Jézus feltámadt, mondjátok meg ezt tanítványainak! Az angyal szó azt jelenti: küldött. Így hallunk mi is információkat Jézusról, igehirdetést az ő mai küldötteitől.

3. Ők ezt elhitték, és azonnal engedelmeskedtek a felszólításnak, indultak, hogy elmondják az örömhírt. A hit mindig engedelmességben valósul meg. Ha kezdem megvalósítani, amit a Bibliában olvastam, a prédikációban hallottam, akkor elindultam a hit útján.

4. Eközben éljük át mi is, amit az asszonyok akkor: szembejött velük Jézus. Tapasztalattá lesz a hit. Kiderül, hogy igazat mondott a mennyei követ. Jézus meggyőz arról, amit előtte látatlanban komolyan vettem, a küldött szavára elhittem.

5. És így még teljesebb meggyőződéssel lehet továbbmenni a jó hírrel a tanítványokhoz. Azok egyébként ezt nem hitték el, de ez nem veszi el a hírvivők kedvét, ők már egészen bizonyosak abban, amit előbb hittel elfogadtak.

Mi hol tartunk ezen az úton? Onnan lépjünk tovább, s legyünk boldog hírvivők!

...többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem... (Gal 2,20)

Az emmausi tanítványok története azt is mutatja, hogyan változik meg a személyes névmások sorrendje, ha valaki újjászületik.

Vannak, akik így gondolkoznak: a sorrend én, én, én. Ez a kisgyerekekre jellemző, ebből ki kellene nőni. A szomorú valóság azonban az, hogy sok felnőtt is megmarad ezen az éretlen, gyerekes, infantilis szinten.

Az általános persze ez: én, te, ő. S ha az „ő" Istent jelenti, akkor az sok ember életéből hiányzik. Nem tagadják Istent, csak semmibe veszik, negligálják. Ez volt jellemző az emmausi tanítványokra is: állandóan magukról beszéltek, hogy ők mit éreznek, mit veszítettek, mit éltek át, mi bántja őket. Másokról csak rosszat tudtak mondani, Jézus pedig már nem létezett számukra, hiszen megfeszítették.

S amikor megnyílt a szemük? Tele lettek Krisztussal: ő hogyan lépett melléjük, ő mit mondott, mit tett, feltámadt... Jézus lett a nagy Ő, aki az első helyre került életükben. Utána következtek a többiek, akikre korábban nem is gondoltak: vajon mi van velük, szomorkodnak, mert ők is azt hiszik, hogy Jézus halott. Menni kell hozzájuk, vinni az örömhírt, mégpedig azonnal, így fáradtan is, nem számít, mibe kerül, nem szabad magukra hagyni őket. Az ő után jött tehát a te.

És az én? Nincs is róla szó. Hova lett? Meghalt: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve. Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem..." Nem én vagyok a fontos, hanem ő. És ezért tudok önfeledten szolgálni másoknak. Eközben leszek magam is egyre inkább azzá, akivé ő akar formálni, „..kiformálódik bennetek a Krisztus." (Gal 4,19)

Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet... (Lk 24,33)

Ez a két tanítvány tehát még abban az órában indult vissza Emmausból Jeruzsálembe, hogy vigye az örömhírt: Krisztus feltámadt. Néhány óra különbséggel ugyanazon az úton, ugyanaz a két ember - de mennyire más lélekkel!

Mi a különbség? Akkor tele volt a szívük keserűséggel, a szájuk panasszal. Most tele vannak örömmel, a szájuk örömhírrel. Akkor önmagukat sajnálták, most másokért éreznek felelősséget. Akkor arról beszéltek, mit tettek az emberek Jézussal, most arról, hogy mit tett Jézus az emberekért. Ahogyan megváltozott a haladásuk iránya, úgy megváltozott az egész gondolkozásuk, életük tartalma, célja is.

Az is mindig a Szentlélek munkája, hogy két ember ennyire egyetért, egy irányba fordul, ugyanazt akarja. Otthagytak vacsorát, vetett ágyat, minden kényelmet, és fáradtan, sötétben azonnal indultak vissza, mert nem akarták, hogy mások is olyan letargiába süllyedjenek, mint amiben ők voltak. S erre nem kellett nógatni őket, Jézus Lelke indította mindkettőjüket, s ők készséggel engedtek neki. Küldetést kaptak, s nagyon szeretik Küldőjüket is, azokat is, akikhez küldi őket, s minden áldozatra készek, hogy elvégezzék feladatukat.

Amikor megérkeztek, az a hír fogadja őket, hogy feltámadott az Úr. „Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt..." Egymás hitét erősítik a gyülekezetben, ahogyan ezt Isten Lelke ma is teszi.

Ha esetleg rossz irányba halad az életünk, lehet irányt váltani ma is.

Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. (Lk 24,31)

Ez a történet csúcsa. A két férfi behívta Jézust az otthonukba, tudomásul vették, hogy mint Úr van ott jelen, s erre lehullt a hályog a szemükről, felismerték vendégükben a megfeszített és feltámadott Krisztust. Ő pedig ezt követően eltűnt előlük. - S mi a különös? Hogy nem hiányolják, hanem minden tanácskozás nélkül olyasmit tesznek, ami már nem rájuk, hanem Krisztusra jellemző. Krisztus kezdi irányítani őket. Hogyan? Szentlelke által. Mert csak „előlük" tűnt el, de nem hagyta őket magukra. Jézus Krisztus nem testi jelenlétével akar egy ideig velünk maradni, hanem Lelke által mindörökre bennünk.

Hogyan is ígérte ő ezt? „...kérni fogom az Atyát, s másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké... nálatok lakik, sőt bennetek lesz." (Jn 14,16-17) „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet (Úrnak tekint, engedelmeskedik nekem); azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála." (Jn 14,23)

A mennybemenetellel végleg megszűnik, hogy Jézus fizikai jelenlétével segíti tanítványait. De a „másik Pártfogó", az ő Szentlelke belülről irányítja a benne hívőket. Ebből kaptak ízelítőt az emmausi férfiak, s ezt tapasztaljuk mi is ma.

Ők „még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe", hogy elújságolják: Krisztus feltámadt, él! Krisztust viszik magukkal a kétségbeesett tanítványokhoz, és Krisztus viszi őket. Már nem a külső körülmények szabják meg a magatartásukat, hanem a Szentlélek vezeti őket belülről. „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai." (Róm 8,14) Ez lett annak a gyümölcse, hogy hallgatták Jézus igemagyarázatát, s behívták őt a házukba és a szívükbe.

És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. (Lk 24,30)

Amikor Jézus bement az emmausi kis házba, két meglepő esemény történt. Az egyik: az asztalfőre ült, imádkozott és ő adott enni a háziaknak. Ma is furcsa lenne, ha egy vendég így viselkedne. A másik: a háziak ezt tudomásul vették, elfogadták, hogy ő az Úr a háznál. És ezt követően ismerték fel, hogy a feltámadott Krisztus van jelen közöttük.

Jézus mint Úr lép be minden ember életébe. Aki elismeri őt Úrnak, az felismeri, hogy ki ő valójában, s a neki való folyamatos engedelmeskedés közben egyre jobban megismeri őt.

Hol ül Jézus a mi életünkben? Az asztalfőn, vagy kinn az ajtó előtt? Ő oszt mindnyájunknak azt és annyit, amennyit akar, vagy mi vetünk oda neki néha egy kis időt és figyelmet? Ő tanít meg minket az örök rendre, vagy mi utasítjuk néha még őt is rendre? Ő szabja meg mindennek a helyét az életünkben, vagy mi jelöljük ki a helyét valahol, ahol éppen jut neki egy kicsi? Érvényesül-e az ő uralma életünk minden területén korlátozás nélkül, vagy csak akkor akarjuk belerángatni ügyeinkbe, ha elakadtunk valahol?

Aki nem meri a hit bátorságával behívni őt, és nem akarja, hogy az ő uralma valósuljon meg a pénzügyei, szerelmi ügyei, munkája, egészsége, emberi kapcsolatai, időbeosztása, lelki kérdései és életének minden területén, az soha nem jut el arra az el nem múló húsvéti örömre, hogy Jézus él, és soha nem tapasztalja meg a vele való élet gazdagságát. Mert más dolog sok mindent tudni Jézusról, és más vele élni. Más lelkesedni érte, vagy engedelmeskedni neki. Más hallgatni őt, vagy követni. Más egy futó találkozás, és a vele való összeköltözés. Aki itt behívja őt, azt hívja be majd ama napon ő is magához.

De azok unszolták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik...!" Bement hát, hogy velük maradjon. (Lk 24,29)

A két emmausi férfi megérkezett a falujába. Véget ért az a csodálatos bibliaóra, amelyet Jézus tartott nekik, megmagyarázva útközben a róla szóló próféciákat. Most ott állnak a házuk bejáratánál, Jézus pedig készül továbbmenni. S akkor kezdték őt unszolni, és behívták magukhoz.

Ez a mozzanat hiányzik sok Jézust kereső ember magatartásából. Sokan vannak, akik szívesen meghallgatnak egy-két róla szóló prédikációt, elolvasnak néhány ilyen témájú könyvet, még hívőkkel is örömmel beszélgetnek, de aztán az egész emlékké válik, alkalmi találkozás volt, nem hívják be Jézust határozottan az életükbe, hogy együtt éljenek vele.

Jézus szavai megmozgatták az emmausiak érzelmeit, később mondták: „Nem hevült-e a szívünk, amíg beszélt hozzánk az úton..." Derengeni kezdett az értelmük számára is sok igazság: „amikor feltárta előttünk az Írásokat". De az akaratuk most mozdult meg, amikor szinte erőszakosan behívták őt magukhoz. Ezt követően ismerték fel, és ez változtatta meg azután egész életüket.

Jézus a házukig kéretlenül ment. Van azonban egy pont, ahonnan csak akkor marad velünk, ha ezt kérjük. Ő nem erőszakolja rá magát senkire. Mellénk szegődik csüggedésünkben, elmond magáról sok mindent, de ezt nekünk kell kérnünk: maradj velünk! Így egy örökkévalóságra közösségbe kerülünk vele, és ez az üdvösség.

Még nem tudták pontosan, kit hívnak be, csak sejtették, hogy ő hiányzik az életükből. Mi már tudjuk, ki Jézus, és mit jelent a vele való közösség itt a földön és majd a mennyben is. Ő nem kéreti magát, de egyszer ki kell mondanunk teljes komolysággal, ha az üdvösséget akarjuk: maradj velünk!

Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! (Lk 24,25)

Válogatunk Isten igéjében. Ami nem tetszik, amivel szemben tiltakozás van bennünk, amit nem értünk azonnal, azt nem fogadjuk el, mellőzzük, olykor el is felejtjük. Ezzel nemcsak szegényebbé tesszük magunkat, hanem a többi igét sem tudjuk helyesen érteni, torz szemléletünk lesz.

A két emmausi tanítvány baja is az volt, hogy nem tudták hova tenni Jézus szenvedését és halálát. Mert abban az időben csak azt hangsúlyozták az emberek, hogy az eljövendő Messiás hős lesz, de teljesen feledésbe merült a másik prófécia, hogy a Messiás szenvedni is fog, mert magára vállalja bűneinket és azok büntetését. Ez nem tetszett, tehát elfelejtették. Jézus most erre figyelmezteti őket: ha mindazt komolyan veszitek, amit a próféták megírtak, máris a helyére zökken minden, és helyesen fogjátok értékelni az eseményeket.

Fontos figyelmeztetés ez: ne legyen féloldalas, ezért téves az igeértelmezésünk és hitünk! Komolyan kell venni a bűnbánat őszinteségét, de ugyanígy azt is, hogy Isten megbocsátja a megvallott bűnt. Fontos hinni, hogy Isten mit tett értünk, de ugyanilyen fontos az is, hogy mit vár tőlünk. Nagy igazság, hogy Isten szeretet, de az is, hogy ő igazságos és bűngyűlölő. Jézus az életét adta értünk, ezért mi is adjuk azt testvéreinkért (1Jn 3,16)!

Törekedjünk minden bibliai igét az összefüggésében megérteni! Tegyük félre előzetes feltételezéseinket, és azt kutassuk, ami meg van írva! És ne feledjük, hogy

„az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek" (2Pt 1,20-21).