Böjte Csaba ofm gondolatai

Ha valaki a horoszkópján jót kacag, az nem káros vagy beteges dolog, viszont ha az életét a csillagok állása szerint igazgatja, retteg, ha rosszat jósolnak az asztrológusok, döntései meghozatalánál ettől függ, a segítséget az égitestektől várja, nem Istentől, aki valóban tudna segíteni rajta, akkor szegényebbé, reménytelenebbé válik az élete, szalmaszálba kapaszkodik. 

A nap olyan, mint a szekér agya, a sugarak a küllők, s mi ezeken elindulunk a központba, a fény felé. Az az én feladatom, hogy minél lelkiismeretesebben haladjak a magam küllőjén, a magam napsugarán. Ha mindenki ezt teszi, akkor a fény forrásánál, a szekérkerék közepénél biztosan összefutnak az útjaink.

Mindenkit arra biztatok, hogy keressen, kutasson, állandóan kérdezzen, vizsgáljon meg mindent, kalapáccsal üssön nagyot rá, hogy az az eszme, filozófia, amelybe beleszületett, elég erős talajon áll- e, vizsgálja meg a gyümölcseit önmaga és mások életében: ad-e lelki békét, segíti-e a kibontakozást, erőt ad-e a nehéz helyzetekben, a szenvedés idején, szolgaságba taszít-e, magam körül forgok-e általa, vagy segít kinyílni mások felé…

Isten a téglákat egymásra rakja, és én is egymásra rakom. A múltamból építkezem, apám, nagyapám, őseim, népem életéből…

Mondhatják, hogy mindenkinek a maga gyermeke a legszebb – ez így van rendjén –, de a teóriáknál még fontosabb, hogy bármely vallás követője feltegye magának a kérdést: „A magam hite mit hoz ki belőlem?” Ha a válasza az, hogy szép, értelmes, embertársaihoz odahajló, a maga megújításán, jobbá tételén szüntelen fáradozó életet, akkor jó úton jár. 

Hálásaknak kellene lennünk a gyarlóságaink miatt minket ostorozóknak.

Nem hiszem, hogy kétezer éven keresztül az Egyház tévedett volna, hogy egy fatális félreértés jóvoltából lennék én katolikus pap. Nem hiszem, hogy Isten engedte volna, hogy a krisztusi alapítású Egyház tévedésben éljen, és holnap majd azt mondja, akkor most szépen összegyúrjuk, bedobjuk a kukába, és kezdődjön valami egészen új.

Szent Péter volt az első pápa, az összes többi az ő utóda. Nem nagyképűség vagy beképzeltség, hanem a kétezer éves hagyomány ad alapot nekünk arra, hogy elhiggyük, elfogadjuk, hogy anyánk, a Katolikus Egyház krisztusi alapítású, és ez a hit minket boldoggá tesz, erőt ad, segít, hogy Isten mellett döntsünk.

Számomra a kereszténység nem verejtékszagú, nem arról szól, hogy önmagamra figyelve erőlködöm, hogy megtisztuljak, testemet, lelkemet különféle gyakorlatokkal megzabolázzam, nem görcsölök azon, hogy tökéletessé váljak – jó nekem egyszerű, ferences kistestvérnek lenni.

Milyen képek fejezik ki számomra a tökéletességet? Semmiképpen sem a vágyaktól való tökéletes szabadság, a lét fölött való lebegés, hanem például az édesanyjához odabújó gyermek.

Advent van! A határtalannak tűnő éjszakában mit ér meggyújtani egy pislákoló lángot? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy égni kell! Hogy újra kell kezdeni minden vesztes csata után. Hogy bármi is történt, fel kell állni, és újra fellobbantani a fényt, a szeretetet, a jóságot, az erényeket. Égni kell, még ha önmagadat égeted is fel.

Mikor én letérdelek, nem egy személytelen lénynek ismételgetem a mantrákat, hanem megszólítom a teremtő Atyámat. Az én Istenemet Atyámnak szólíthatom, hol bűnbánó, hol hálaadó, hol kérő imámban. Valakivel beszélgetek.