Böjte Csaba ofm gondolatai

Amikor villanyszerelőként cineztünk, elengedhetetlen volt, hogy a rézdrótot savval lemarassuk, hogy teljesen tiszta legyen, mert csak akkor lehetett rendesen összeforrasztani. Ha bármi nem odavaló volt rajta, az lehetetlenné tette a tökéletes eggyé válást. Ha bennem nincs meg a kiüresedés szándéka, ha saját érdekeimhez, álláspontjaimhoz, elképzeléseimhez feltétlenül ragaszkodom, akkor a szeretetem „sántít”. 

A szeretet lényege, hogy a másik emberre figyelek, kiüresítem önmagamat. Jézus Krisztus nem napi nyolc órára jött el az Égből, hogy közben félállásban a mennyei ügyes-bajos dolgokkal is tudjon foglalkozni a földi elintéznivalói után, hanem kiüresítette önmagát, hogy csak mi legyünk az Ő gondjai.

Az ember nagysága pont az, hogy Isten nem rabszolgának vagy egy eszköznek tekint minket, hanem szabadon meghív mindannyiunkat, hogy a társai, a munkatársai legyünk a világ továbbteremtésében.

A gyerekkori barátaim kérdezték, mit jelent az, hogy vallásos vagyok, Istennel élem az életemet. Azt válaszoltam nekik: „Tudjátok, amíg távol álltam a kereszténységtől, azt éreztem, hogy egy nagy, sötét erdőben járok, ahol a fák között mindenféle rémisztő, irtózatos dolgok léteznek: vadállatok, haramiák, csapdák, kiszámíthatatlan csapások… Látom őket, és félek, mert bármi megtörténhet velem. Kiszolgáltatottnak éreztem magamat.” Vallásos emberként, élő hittel most azt érzem, hogy ugyanabban a rettenetes erdőben járok, ugyanazok a fák között, ugyanolyan veszélyek leselkednek rám, de nem félek, mert fogom a mennyei Atya kezét. Biztonságban érzem magam, mert az én Apukám a világon a legerősebb, a legjobb, gondomat viseli, törődik velem.

… jó együtt lenni, jó találkozni, jó közösségben lenni, sokkal jobb, mint az elszigetelődés – még a fényűző elefántcsonttorony magányánál is boldogítóbb a szeretetből vállalt közösség.

Mindannyian „meg kaptuk a meghívót a mennyei lakomára”, az Isten és az ember „egy asztalhoz ülhet”, és hiszem, hogy ezeket a legbensőbb tiszta vágyainkat Isten be fogja tölteni.

Ahogy a virág vágyik a fény után, hajlik a Nap felé, bennünk is megvan a végtelen jóság, szeretet, megértés, igazság, bölcsesség iránti vágy, és az a szép, hogy Istenben mindezeket megtaláljuk. 

…arra gondoltam, jó lenne találkozni egy boldog emberrel. Akármerre keresgéltem, azt láttam, hogy igazából csak azok az emberek kiegyensúlyozottak, akik Istent keresik, az Ő közelében élnek.

Azt a békét, örömöt, boldogságot, amely az ember szívét akkor tölti el, amikor hazaér, amikor hozzá tud bújni a mennyei Atyjához, Istenének a kezébe simul, nehezen tudom elmesélni. Az ember ebben az ölelésben teljesedik ki, és emberi méltóságunk talán ekkor van a legmagasabb fokon. Isten karjaiból kibontakozva visszatérni a munkánkba, ez az igazán gyümölcsöző és szép, értékes és értelmes az életünkben.

A tökéletes szeretetet keressük sóvárogva ezen a földön, de ember soha nem tudja teljesen betölteni a vágyainkat.

Isten nem egy nagyszakállú Úr, aki unatkozik a mennyek országában, és néha lenéz ránk a földre. Ő jobban szeret bennünket, mint mi saját magunkat. Meghalt minden egyes emberért a kereszten, mikor én magamért még egy kis áldozatra is nehezen vállalkozom. Ezt átélni, erre tudatosan figyelni, nagyon szép.

Minden kis patak előbb-utóbb beleömlik a tengerbe, különben elmocsarasodik, megposhad a vize. Számomra Isten az óceán, amely felé az én kis csermelyem igyekszik.