Böjte Csaba ofm gondolatai

Ha én megengedem, hogy a gyermekkönyvtárunkba valami bekerüljön, arról hiszem, hogy a fiatalok javára válik. Isten jobban elrejthette volna az atomvilág vagy az univerzum titkait, de ha csak olyan „magasra” tette, hogy mi is el tudjuk érni, akkor igenis gyermeki kíváncsisággal fel kell ütni a könyv lapjait, de ezt a több ezer éves múltunk által szerzett tapasztalatok elővigyázatosságával kell megtennünk.

Minden felfedezés olyan, mint a hajdani kőbalta, melyet Káin és Ábel kézbe vett. Nagyszerű szerszám, általa megvédhették magukat a vadállatoktól, élelemhez juthattak, óriási mérföldkő volt az eszközök kézbevétele, de sajnos gonoszságot is lehet tenni vele, lehet vele ölni. Isten minden ajándékát lehet jó és rossz célokra felhasználni. Ugyanazokkal a betűkkel Istent dicsőíthetjük, de gonosz rágalmakat is leírhatunk, terjeszthetünk.

Kész vagyok egy-egy gyermekért, népünkért, nemzetünkért meghalni, de nincs az a délibábos, rózsás jövő, melyért kész lennék megverni egy gyereket, vagy mások vérét ontani.

Csak egyetlen út áll előttünk nyitva: a szeretet útja. Minden más út zsákutca, mely nem vezet sehova. Ha lenne valahol egy kis rövidítő az erőszak poklán keresztül, akkor legalább nagypénteken Krisztus rálépett vol na, de nem tette. Ő kitartott a szeretet útján nagycsütörtökön, nagypénteken keresztül a kereszthalálig, a húsvét hajnali dicsőséges győzelemig.

Az akácfából nem lehet faragófejszével kivenni a nektárt. A laboratóriumokban valamennyi tudós a világ összes akácfájából sem tudna egyetlen csepp mézet kisajtolni erővel, tudással. De ha az áldott nap megsüti, a szúrós tövisek között megjelennek a bimbók, napok alatt virágba borulnak, és ontani kezdik a nektárt. Szelíd jósággal, csendes szeretettel egymásból ki tudjuk szeretni a jót.

A fájdalom nem cseppenként kiadagolható, lemérhető valami. A külvilág számára láthatatlan szenvedés, a félelem, a reménytelenség sokszor a mélybe taszíthat egy embert. Viszont azt is tudnunk kell, hogy a mi szenvedésünk nincs arányban azzal a jóval, örömmel, amelyet a földi küszködésünkért a Jóisten ad.

Krisztus szenvedésével nem szüntette meg az emberi fájdalmat, hanem annak értelmetlenségét vette el, általa tisztulhat, erősödhet emberségünk, szeretetünk, önfeláldozásunk. Kodály Zoltán valahogy így fogalmazott: „Életutunkon a keresztek olyanok, mint a kottában – felemelnek.”

A szenvedés olyan ajtó, amelyen – akarva, nem akarva – keresztül kell mennünk. Minden ember a maga nagycsütörtökét, nagypéntekét előbb-utóbb meg fogja élni. A maga Golgotájára mindenki felmegy, akár kapálózik ellene, akár nem. Mennyivel szebb, ha Isten kezét fogva, akaratában megnyugodva, szeretteink által kísérve, példát mutatva jutunk fel oda.

Ha születésünkkor egy listán felsorolva megkapnánk azokat a nehézségeket, amelyek érni fognak minket, biztosan összeomolnánk, és neki sem indulnánk az életnek. Egyre erősebbek lehetünk, ha elfogadjuk a kihívásokat. Amit ma még nem bírok felemelni, lehet, hogy egy év múlva már könnyen felkapom.

Ezen a Földön nagy titok, hogy minek mi az árfolyama, mi mennyit ér. Gondoljuk, hogy a kacagásnak nagyon nagy az értéke. A szenvedésnek sokkal nagyobb, de ezt nagyon nehéz belátnunk.

Mi, keresztények hisszük, hogy létezik egy olyan dimenzió, ahol szeretetből, jóságból ajándékot adhatunk egymásnak – nemcsak egy szál virágot, egy szelet süteményt vagy egy autót, hanem a szenvedéseink, imádságaink gyümölcsét is felkínálhatjuk egymásnak azért, hogy a másiknak azt a Jóisten betudja, valamilyen módon a másik azáltal jobb legyen, jobb útra térjen, világosabban, tisztábban lásson, megértse az összefüggéseket az élet titkai között. 

A Földön megélhető tragédiák vízszintes irányban hatnak, az Ég felé, az Isten felé való utunkat nem akadályozhatják meg.