18864 ima található a honlapon, összesen 22141 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Bíró László tábori püspök - Hívom a családokat!

    Bíró László tábori püspök - Hívom a családokat!
    Havonta frissül

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

    Bíró László tábori püspök              
    az MKPK Családbizottságának elnöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2020. március

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2020. március

    HÍVOM A CSALÁDOKAT,
    HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
    ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

    A család, a rokonok, barátok és ismerősök összegyűltek a nagyszülők ötvenedik házassági évfordulóját megünnepelni. Az egyik unoka – másodéves egyetemi hallgató – köszöntőjében kifejtette: csodálja nagyszüleit, érthetetlen számára, hogy hogyan lehet ötven éven át békében, derűsen, sőt boldogan együtt élni, a mai élet kihívásaival úgy megküzdeni, hogy közben kapcsolatuk sértetlen marad. Ez nem lehet csak szerencse kérdése – folytatta az unoka –, a szakirodalomban ugyanis azt olvassuk, hogy normális körülmények között a házasságok általában hét évente válsághelyzetbe kerülnek. Szerencsés esetben kisebb-nagyobb sérülések árán túljutnak a válságon, nemritkán azonban belerokkan házasságuk. Iskolatársaim, barátaim nagy többsége arról beszél, hogy szüleik házassága korántsem zavartalan. Nem hiszem, hogy csak legenda, de rólatok az a hír járja, hogy az elmúlt ötven évben sohasem voltatok válsághelyzetben. A hétévenkénti válságok ötven év alatt hétszer kellett volna, hogy meglátogassanak titeket. Az nem lehet, hogy mind a hét esetben véletlenül éppen szerencsétek volt, véletlenül úgy alakultak a dolgok, hogy a válság nem tudott kialakulni, és a veszély elhárult. Áruljátok már el, hogyan csináljátok, mi a titkotok?   [...] 

    Minden embernek szinte születése pillanatától döntéseket kell hoznia. Eleinte ezek a döntések nem tudatosak, a csecsemő ösztönösen igyekszik életszükségleteit kielégíteni. Minél többet ismer meg a világból, minél jobban kialakul öntudata, annál inkább válnak tudatossá döntései, annál jobban tud különbséget tenni jó és rossz között. A szülők segítsége is nélkülözhetetlen, döntési helyzetbe került gyermeküket irányítaniuk, vezetniük kell, különösen akkor, ha a gyermek ismeretei még nem elegendőek ahhoz, hogy önállóan helyesen döntsön.

    A mai világ a cselekvési, szórakozási, művelődési lehetőségek eddig soha nem tapasztalt tömegét kínálja, a legtöbbször úgy, mintha mindez jó, értékes és javunkra váló lenne. A fiatalok pedig a képernyő előtt ülve óriási választékból válogathatnak, és akár ötpercenként újabb és újabb csatornákra válthatnak anélkül, hogy az ott látható műsorról bármilyen előzetes információjuk lenne. Nem tudják megkülönböztetni a jó és a rossz csatornát, ki vannak szolgáltatva a műsor gazdáinak.(vö. Gaudete et Exsultate 167, 168)

    Napjainkban a gyerekek sokszor jobban tudják a korszerű információszolgáltatásokat – jókat és rosszakat egyaránt – használni, mint a szülők. Hogyan tudjátok segíteni gyerekeiteket, hogy meg tudják különböztetni a jót a rossztól, és következetesen a jót válasszák?

    A megkülönböztetés bölcsessége különösen akkor válik fontossá, amikor valami újdonság jelenik meg életünkben. Ilyenkor fel kell ismernünk, hogy vajon Istentől származó „új bor”-e, vagy a világ lelkének, az ördögnek megtévesztő „itala”. Az is előfordulhat, hogy az Isten új bora ellen támadva a gonosz erői arra bíztatnak, hogy ne változtassunk meg semmit, hagyjuk békében a dolgokat úgy, ahogy vannak, válasszuk a mozdulatlanságot és a merevséget, álljunk ellen a Lélek indítatásainak. Szabadok vagyunk Jézus szabadságával, de Ő arra hív, hogy vizsgáljuk meg, mi van bennünk – vágyak, szorongások, félelmek, várakozások –, ismerjük fel az idők jeleit, kövessük Szent Pál tanácsát: „Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg.” (1 Tesz 5,21)

    Kritikus helyzetekben hajlamosak vagyunk ösztöneinkre, érzéseinkre, indulatainkra hagyatkozni. Milyen jó lenne pedig ilyenkor hátralépni és némi távolságtartással tekinteni saját gondolatainkra és érzelmeinkre, legintenzívebb – pozitív és negatív – érzéseinket kiemelni a zsigeri mélységekből és Krisztus szemével nézni rájuk, mintha azt mondanánk: Egy pillanat! Hadd helyezzem tágasabb térbe ezeket az érzéseket, indulatokat, vágyakat! Hadd toljam el őket magamtól, ne extatikus lelkesedéseim, felháborodásaim, mélységes elkeseredéseim határozzák meg pillanatnyi reakciómat. Hadd nézek szembe velük, hadd lássam, mennyire valóságosak, miben gyökeredznek. Ebbe a helyzetbe akkor kerülhetünk, ha imádságunkban – és általában az életünkben –, megteremtjük a teret annak meghallására, amint Isten a nevünket mondja. Kérjük újra és újra Istent: Mondd meg, ki vagyok! Ne elégedjünk meg azzal, amit mások mondanak, sőt azzal sem, amit mi mondunk magunknak magunkról, Istentől szeretnénk hallani, attól az Istentől, aki szól hozzánk. Nevünk isteni kimondásán nyugszik az egész lényünk, ha Isten szólít, akkor tudjuk, hogy létezünk, élünk és virulunk: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy.” (Iz 43, 1) Ássunk le az imában olyan mélyre, hogy halljuk, amint Isten éppen most, ebben a pillanatban megteremt minket, beleheli nevünket a világba, életre kelt minket! Isten ugyanis nem szűnik meg teremteni: a teremtés nem valamikor régen történt, hanem ma is történik.

    A megkülönböztetés nem csak a rendkívüli pillanatokban szükséges, hanem segít a felismerni azokat az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokat, amelyek az Úr szeretetének titokzatos tervében azért kaptak helyet, hogy alkalmunk legyen a jó mellett dönteni. A megkülönbözetéshez nem elegendő az emberi bölcsesség, tudás, vagy erkölcs, mert a megkülönböztetés kegyelem, betekintést ad Isten minden egyes emberre külön-külön vonatkozó páratlan és megismételhetetlen, a legváltozatosabb körülmények és korlátok között megvalósuló tervébe, így elvezet az örök élet forrásához. (vö. Gaudete et Exsultate 170)

    Hogyan tudjuk megkülönböztetéseink alapjává tenni a mondatot: „Legyen meg a Te akaratod amint a mennyben, úgy a földön is”?

    Az ember életében sok emberrel találkozik. Minden egyes találkozása alkalmával döntenie kell: kezdeményezi-e, hogy a találkozás gyorsan vagy fokozatosan alakuljon kapcsolattá, vagy maradjon csak a felületes ismeretség szintjén. Az, hogy egy találkozás az ember életében rendkívüli, vagy jelentéktelen esemény, az adott pillanatban titok. Fiatalok sokszor mondják, hogy későbbi párjukat „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”, de az is gyakori, hogy csak a többedik találkozásuk alkalmával kezdtek érdeklődni egymás iránt. Elképzelhető-e, hogy ezek a sorsdöntő találkozások a véletlenen múltak? Istennek mindannyiunkkal tervei vannak, egyikünkről sem felejtkezik el, nem hagy minket magunkra. Találkozásainkat is megrendezi, még a hajszálainkat is számon tartja (l. Mt. 10,30). Ha figyelünk Isten szavára, ha döntéseink előtt kérjük a megkülönböztetéshez kegyelmét, akkor évek múltával visszanézve találkozásainkra feltárul előttünk Isten terve.

    A fiatalok megismerkedésétől a házasságig, majd a házasságban a családi életen át hosszú, sokszor nehéz és küzdelmes út vezet. Az út különböző szakaszokból áll, amelyek mind nagylelkű odaadást igényelnek: a kezdeti, főként érzelmi vonzódásból átvezet abba az érzésbe, hogy szükségünk van a másikra mint életünk egy részére. Ezután következik a kölcsönös összetartozás átélése, majd az élet egészének, mint közös tervnek a megértése, miközben mindketten a másik boldogságát fontosabbnak tartják saját szükségleteiknél. Ehhez társul az öröm, hogy házasságukkal az Egyház és a társadalom javát szolgálhatják. (vö. AL 220) Így haladhatnak a végcél felé, ami nem a jólét, nem a gazdagság, vagy a hírnév, hanem a mennyei boldogság, amelyről Szt. Pál így tanít: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.” (1 Kor, 2,9)

    Idézzétek fel azokat a döntéseket, amelyek első találkozásotoktól elvezettek házasságotokig, majd a mostani családi állapotig! Milyen szerepe volt döntéseitekben az imádságnak?

    Nincsenek titkaink – vette át a szót a nagyapa –, a rólunk szóló hírek azért nem tudnak arról, hogy valaha is válsághelyzetbe kerültünk volna, mert ha életünkben valami nehézség, vagy probléma merült fel, nem azzal kezdtük, hogy fűnek-fának elhíreszteltük, hogy hű, most nagy a baj, és egyikünk se tudja, merre van előre. Meg aztán – folytatta a nagymama –, azt, amit sokan véletlennek hívnak, azt mi nagy I-vel írjuk. Tudjuk, hogy életünk minden mozzanata Isten velünk kapcsolatos tervének része, és az Ő szeretete kifogyhatatlan és hűsége rendíthetetlen. Ezért ha valami nem úgy alakult, ahogy vártuk, nem tiltakoztunk, nem estünk kétségbe, hanem abban a bízva, hogy Isten most is a javunkat akarja, kezdtük együtt keresni a helyzet megoldását. Sokszor csak évek múlva értettük meg – mondta a nagyapa –, hogy miért kellett ennek, vagy annak úgy történnie, ahogy történt, és nem úgy, ahogy mi elképzeltük. Az ilyen „véletlenekért” mindig újra hálát adtunk. Most pedig hadd köszönjem meg mindnyájatoknak, hogy eljöttetek, hogy együtt ünnepelhetünk, és kérem a Véletlenek Urát, hogy nektek is adjon olyan boldogságot, mint nekünk.

     

    Bíró László tábori püspök            
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2020. február

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2020. február

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

    A család a nagyszülők egyikének névnapja alkalmából gyűlt össze. A névnapos ünnepeltnek nagy örömet szerzett, hogy lányuk elhozta a köszöntésre a népes család legújabb tagját, hathetes gyereküket is. Mindenki csodálta a csöppséget, mondogatták, hogy gyönyörű, csuda aranyos, nem zavarja a sok ember, még mosolyog is álmában. A mamája nem győzte igazgatni gyermekét a mózeskosárban, hogy a készülő fényképek a lehető legjobban sikerüljenek. Egyszer csak odafordult a mamához az egyik nagybácsi: Gratulálok, Isten éltesse ezt a gyönyörűséget az édes mamájával együtt. De hol van a papa? Hogyhogy nincs itt? A mama arcára ráfagyott a mosoly. Most nem tudott eljönni – válaszolta –, nagyon fáradt. A hirtelen támadt csöndben mindenki a mamára szegezett tekintettel hallgatott. Fáradt? Hogy-hogy, kérdezgették egyre-másra. A mama maga elé nézett és hallgatott, aztán lassan legörbült a szája és elkezdtek potyogni a könnyei. Haza költözött az édesanyjához – mondta szipogva –, mert amióta gyerekünk van, nincs nyugalma, nálunk most minden a gyerek körül forog. A vendégek döbbenten hallgattak. Senki sem értette, hogy valójában mi történt. Ezek az egymáshoz illő fiatalok, boldog ifjú házasok minden olyan adottsággal rendelkeznek, amely a boldog házassághoz kell: szép új lakás, remek helyen, mindketten jó állással, jó anyagi körülmények között, és tessék, az ifjú férj nem viseli el az éjszakai gyereksírást, nehezményezi, hogy nem ő az első, hanem a saját gyereke, és inkább hazamegy az édesanyjához, aki annak idején tejbe-vajba fürösztötte.   [...]

    Mai fogyasztói és a piacot mindenek fölé rendelő társadalmunkban sokan úgy gondolják, hogy a boldogságot ugyanúgy meg lehet vásárolni, mint bármely árucikket. Amiért ugyanis nem kell pénzt adni, az értéktelen dolog, nem is érdemes megszerzésével bajlódni. Aquinoi Szt. Tamás szerint azonban a boldogság olyan valóság, amit az ember nem tud nem akarni, hiszen azonos akaratunk teljesülésével. Arisztotelész úgy vélte, hogy azok az emberek lesznek boldogok, akiknek minden lehetősége adott arra, hogy tisztességesen éljenek, vagyis van elég pénzük, egészségesek, sikeresek, békés családban élnek, a közösség elismeri őket, munkájukat örömmel végzik, megfelelő tudással rendelkeznek, így vágyaik beteljesülnek és megengedhetik maguknak, hogy élvezzék az életet.

    Jézus a Hegyi Beszédben felsorol nyolc, a boldogságra vezető élethelyzetet. (Mt 5, 3-11) A boldogságot ezek mindegyike valamilyen testi, vagy lelki állapot, valamilyen, a felebarátot támogató magatartás jutalmának mondja, amely az isteni természet és az örök élet részeseivé tesz bennünket. Ezáltal az ember belép Krisztus dicsőségébe és a szentháromságos élet élvezetébe. Ez a boldogság meghaladja az értelmet és a pusztán emberi erőket. Isten ingyenes ajándékából ered. Ezért mondjuk természetfölöttinek, miként a kegyelem is az, amely az embert fölkészíti arra, hogy belépjen az isteni boldogságba. (vö. KEK 1721, 1722)

    Mi lett az eredménye azok boldogságra törekvésének, akik ismerőseitek közül boldogságukat az anyagi javak bőségétől várták?

    Szt. Péter így tanít Isten megismeréséről és természetéről: „Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, hogy megismertük őt, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott. Ezek által nekünk ajándékozta az értékes és rendkívül nagy ígéreteket, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a világban uralkodó vágyak okozta romlottságtól.” (1 Pét 13,3-4) Szt. János evangéliumában pedig idézi Jézus búcsúbeszédéből az örök életről szóló tanítást: „Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon. (Jn 6, 40) A család az Istennel való bensőséges egyesülés felé a mindennapi misztikus növekedéssel halad. „Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és a szeretete tökéletes lesz bennünk". (1 Jn 4,12) Az emberi személy veleszületett természete, hogy társas lény, és társas természetének első és eredeti megnyilvánulása a házaspári közösség és a család. A krisztusközpontú családban Krisztus fogja össze és világosítja meg az egész családi életet. Az ilyen családban a fájdalmakat és problémákat az Úr keresztjével egyesülve élik át, és Őt átölelve tudják elviselni a legnehezebb pillanatokat is. Életszentségüket a Szentlélek kegyelmével házaséletükön keresztül valósítják meg, részesedve Krisztus keresztjének misztériumában, nehézségeik és szenvedéseik szeretet- áldozattá válnak; az öröm, a pihenés és az ünnep, sőt még a szexualitás pillanatait is úgy élik meg, mint részesedést Krisztus feltámadásának az életteljességéből. (vö. AL 316-317)

    Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy a természetfeletti boldogság értékesebb, mint a természetes? Hogyan tudnak ebben segíteni családi asztalnál lefolytatott rendszeres beszélgetések, közös imádkozások?

    Minden ember keresi a boldogságot, és igyekszik a maga erejével megteremteni magának. Nem mindenki találja meg a helyes utat, de a vágy ott él benne. Arra a kérdésre, hogy „milyen boldog estére emlékszel most szívesen vissza,” sokan egy karácsonyestét neveznének meg. Teréz anya erre így válaszolt: „A földön minden nap Karácsony van. Minden alkalommal, amikor valaki egy másiknak szeretetet ajándékoz, amikor a szívekben kölcsönösen fellobog a boldogság, akkor karácsony van, mert Isten újra leszáll a mennyből és ránk árasztja fényét.”

    Szépen mondja Albert Schweitzer: „Egyedül a boldogság az, ami megkétszereződik, ha megosztjuk valakivel.” Lev Tolsztoj pedig úgy véli: „A szeretet áldás, a kölcsönös szeretet boldogság.”

    Idézzetek fel olyan alkalmakat, amikor úgy éreztétek, hogy valakinek sikerült szeretetet ajándékoznotok és szívetekben kölcsönösen fellobogott a boldogság!

    A váratlanul hazaköltözött ifjú apát édesanyja csodálkozó szeretettel fogadta: Szólhattál volna előre – mondta –, hogy haza akarsz jönni, a váratlan vendég, főként, ha szállóvendég mindig meglepetés. A szobád még megvan, ugyan már egy kicsit átrendeztük. Tudod, most, hogy apád kicsit gyengélkedik, és sokszor rosszul alszik, én átmentem a te volt szobádba aludni, hogy ne zavarjam apádat éjszaka. Reggel se akarom felkelteni, mert én – tudod –, korán kelek. De majd megoldjuk. Kimegyek a nappaliba aludni, te meg mész a szobádba. Apádat semmiképp sem zavarhatjuk, igen gyenge, az orvos is gyakran jön. Úgy hallom, készülődik délutáni pihenőjéből felkelni, kopogj be hozzá, mondd el neki, hogy mi történt, mik a terveid, én meg csinálom a vacsorát hármunknak, aztán majd vacsora közben mindent megtárgyalunk. Nézd édes fiam – kezdett el beszélni az apa –, tudod, hogy szeretlek, mindig is szerettelek, és mindenben a javadat akarom. Emlékszem, hogy amikor már hónapok óta minden éjszaka órákon át bömböltél, anyád is sápadt volt és kimerült, én is morcosan mentem minden nap dolgozni. Barátaink azzal bíztattak, hogy ez mindig így van az első gyereknél, a harmadiknál-negyediknél már észre se vesszük, ha éjszaka sír. És tényleg, a húgod első perctől kezdve „jó” gyerek volt, vagy netán mi lettünk „érett” szülők. Most te azért estél kétségbe, mert a te fiacskád nem hagy éjszaka pihenni, a feleséged meg nem ér rá, hogy veled foglalkozzék. Úgy látom, hogy még nem vagy igazi apa. Mert apának lenni nagy feladat, sok öröm és gond forrása, de főként olyan ajándék, amely óriási felelősséggel jár. És aki egyszer kimondta azt a bizonyos IGEN-t, az ettől a felelősségtől soha nem szabadulhat meg. Most úgy érzed, hogy nem lehetsz boldog, mert a fiad hat hete elrontja az éjszakáidat. De majd el fogsz röpülni a boldogságtól, ha a kis kezével átöleli a nyakadat, mert csak nálad érzi magát biztonságban. Egész további életedben boldogtalan lennél, ha erről az ölelésről most lemondanál. Na, fejezd be a vacsorát, aztán döntsél. Egyszer már döntöttél, jó lenne, ha konzekvens maradnál.

    Bíró László tábori püspök            
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2020. január

    Reggeli ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2020. január

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

    Olyan szívfájdító nézni ezeket a fiatalokat– szólította meg bátyját, az örömapát az eljegyzési ünnepségen az öccse –, amint itt örömtől sugárzó arccal fogadják a gratulációkat. Tele vannak reménnyel, tervekkel, gyönyörű elképzelésekkel, biztosra veszik, hogy sikerül úrrá lenniük azon a sok nehézségen, amelyek itt tornyosulnak előttünk, az egyes ember előtt éppúgy, mint az egész emberi társadalom előtt. Vajon van-e alapja reményüknek, nem csupán légvárakat építenek? És van e valaki, akiben bízhatnak, akire számíthatnak minden helyzetben? Nézd – válaszolt az örömapa –, visszagondolva a saját eljegyzésünkre úgy látom, hogy ezek a fiatalok ma sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint amilyenben mi voltunk akkor. Mi csak titokban járhattunk hittanra, szüleink otthon próbálták többé-kevésbé megalapozni hitünket, a mai fiataloknak sokkal jobb lehetőségük van Isten segítségére építeni, szabadon gyakorolhatják vallásukat, éveken át rendszeres hitoktatásban, sőt jegyesoktatásban is részesülhetnek, Mi azért bíztunk Istenben, mert ezt láttuk szüleinktől, akik tudatosan, megfontoltan építettek Istenre, mert így nevelkedtek, nagyszüleink ebben a szellemben indították őket az éltbe. Én azonban azt mondom – vette át ismét a szót az örömapa öccse –, hogy ebben a szüleinktől kapott hitben csalódtam. Arra tanítottak, hogy minden ügyemben bizalommal forduljak Istenhez, hogy imádkozzak, kérjek, higgyek Isten meg nem szűnő gondoskodó szeretetében, de Ő nem segített. Hiába kértem, hogy jó állásom legyen, nem sikerült ilyet kapnom. Kértem, hogy segítsen akkor, amikor egyéni vállalkozó lettem, a vállalkozásom csődbe ment, megbuktam. Házasságomban is kértem a támogatását, mint tudod, feleségem otthagyott, pont akkor, amikor csődbe mentem és adósságaim miatt reménytelen helyzetbe kerültem. Csapdában vagyok.   [...]

    „Hol vagy?” Ez az ősrégi kérdés már a Szentírás első lapjain megjelenik, amikor Isten megkérdezi Ádámot: Hol vagy? A bűnbe esett és ezért elrejtőzni akaró Ádám zavarodottan magyarázkodik, és Évára hárítaná Isten parancsának megszegéséért a felelősséget, megjegyezve, hogy te, az Isten adtad mellém az asszonyt, akitől a tiltott gyümölcsöt kaptam. Isten pedig kimondja az igazságot: engedetlenségetek következményeként mindkettőtöknek nehézségekkel megküzdve kell élnie. (vö. Ter 3, 9-13)

    Nem mindig egyszerű válaszolni, ha azt kérdezik tőlünk: Hol vagy most? Térbeli helyzetünkről nem mindig adunk szívesen felvilágosítást, és nem is mindenkinek. Autóbuszon, villamoson sokszor hallani, amint valaki telefonálva erre a kérdésre kitérő választ ad, talán mert valamiért „tilosban” jár, vagy mert éppen azért töltött el sok időt egy áruházban, mert kereste, hogy milyen ajándékkal lepje meg a kérdezőt. A választól függ, hogy a kérdező megnyugszik-e, vagy éppen fokozódik gyanakvása, esetleg féltő aggodalma. Még bonyolultabb a helyzet, ha arra kell választ adnunk, hogy hol tartunk életutunkon. Tanárok szokták megkérdezni volt diákjaikat: mondd, mi van veled, hol dolgozol, mivel foglalkozol? Viszonylag könnyű helyzetben van, aki rendben folytatja vagy befejezte tanulmányait, dolgozik valahol, családi körülményei is rendezettek, más szóval egyenesen halad útján. Az viszont, akinek életútja kitérőkkel, újrakezdésekkel, netán buktatókkal tarkított, már nehezen tud nyílt, egyértelmű választ adni, mert sokszor maga sem tudja, hogy hol tart most, előre vagy hátrafelé halad, netán egy helyben toporog.

    Hogyan tudod segíteni gyermekeidet, hogy a nekik megfelelő jó úton induljanak és járjanak?

    Fontos lenne, hogy időnként magunktól is megkérdezzük, hogy hol vagyunk, merre járunk? Nem mindig könnyű erre válaszolni, de ha sikerül egyértelmű és világos választ adnunk, akkor jó érzés fog el bennünket, valamiféle felszabadultság vesz erőt rajtunk. Ha más kérdez, akkor sem mondhatunk olyat, amivel félretájékoztatjuk a kérdezőt, legfeljebb meggondolhatjuk, hogy most van-e a teljes igazság feltárásának ideje. Kapcsolatainkban mindig a teljes őszinteségre és egyértelműségre kell törekednünk. A féligazságokba, a hátsó szándékú közlésekbe, a színlelt kedvességekbe előbb-útóbb belegabalyodunk, olyan láncokat rakunk magunkra, amelyektől nagyon nehéz megszabadulnunk. „Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, és adjatok hálát az Atyaistennek általa!” (Kol 3, 17) tanítja Szent Pál.

    Hogyan tudjátok családotokban, magatokban és gyerekeitekben az őszinteség, nyíltság és bizalom légkörét kialakítani? A családi asztalnál lefolytatott beszélgetések, a közös imák alkalmával meg tudtok e nyílni fenntartás nélkül egymás és Isten előtt? Másrészt hogyan tudtok védekezni a digitális „okos eszközökön”érkező álságos kapcsolatkeresések és hamis információ-kérések okozta károk ellen?

    Az elmúlt évszázadokban sok nagy szent jutott el tévelygések és botladozások után az életszentségre vezető útra. Közéjük tartozik a néhány hete szentté avatott J. H. Newman bíboros, aki hosszú utat járt be, amíg anglikán papból római katolikus bíboros lett. Útjáról így vall a Tűzoszlop c. versében (utalva az Izraelt a pusztában vezető tűzoszlopra, l. Kiv 13,21-22):

    Tűzoszlop

    Vezess, drága fény, a sötétben, mely körülvesz,
    vezess hát engem!
    Sötét az éj, hazám távol,
    vezess hát engem!
    Óvd léptemet: nem kívánom látni,
    mi messze van, elég, ha egy lépést tudok tenni.

    Nem mindig voltam ilyen; nem is kértem,
    hogy te vezess,
    utamat én szabtam meg,
    de most te vezess!
    A harsány nap volt ínyemre, s bár féltem,
    gőg uralta szívemet: bocsásd meg, mi volt.

    Oly sokáig áldott erőd, hát biztos
    újra kész vezetni már,
    ingoványon s sziklákon át, míg
    fel nem száll az éj,
    s a fénnyel angyalok mosolya nem fogad,
    mit oly rég szerettem, de elhagytam utamon.

    (Görföl Tibor fordítása)

    Az eljegyzési ünnepség záróakkordjaként a menyasszony nagyapja szólt a fiatalokhoz. Tudjátok – kezdte mondókáját –, jó régen volt, amikor én eljegyeztem a nagyit, egészen más világ volt akkor. Mégis úgy gondolom, hogy örömötök, boldog tervezgetéseitek mögött ugyanúgy ott lappanghat valami szorongás, egy kis bizonytalanság, mint ahogy az a mi eljegyzésünkkor is ott volt. Eleinte nehéz volt elfogadnunk, hogy most már igazán nincs Te és Én, hanem csak Mi; hogy nincs olyan, hogy ezt én így akarom, hanem azt kell kitalálnom, hogy te mit és hogy szeretnél. Arra is rá kellett jönnünk, hogy ha valami problémánk, gondunk van, akkor nem mehetünk egyenként senkihez tanácsért, mert az bármit mond, agyunkon átcikázik a félelem: mit szól majd ehhez a másik? Teltek-múltak a napok-hetek, és kezdtünk rájönni, hogy most már csak az a jó, ami közös, mert kezd közöttünk a határ lebomlani. Mire elérkezett a kettőnk első közös Karácsonya, minden imánk, minden kérésünk és minden hálaadásunk közös volt. Azt kívánom nektek is, hogy tudjatok együtt kérni, mindenért és egymásért együtt hálát adni és őszintén mondani: szerető és irgalmas Atyánk, legyen meg a Te akaratod!

    Bíró László tábori püspök
    az MKPK Családbizottságának elnöke
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. december

    Reggeli ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    01

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

    Múltkori összejövetelünkön arra kértelek titeket – indította a jegyes-beszélgetést a plébános atya –, gondolkodjatok azon, hogy hogyan alapozhatjátok meg házasságotokat. Mert ugye abban megegyeztünk, hogy komoly, tartós építményt csak komoly alapra lehet építeni. Mi nem sokat töprengtünk a válaszon – szólalt meg az egyik jegyespárból a fiú –, már útközben hazafelé megállapodtunk: házasságunkat a szeretetre építjük, mert a szeretet mindent legyőz. Úgy érezzük, hogy nincs olyan erő, ami szeretetünket megtámadhatná. Az atya a múltkor sokszor hivatkozott a Hegyi Beszédre – vette át a szót egy másik ifjú vőlegény –, mint a keresztény erkölcs alapjára. Ha jól meggondolom, be kell látnom, hogy ez egy kétezer évvel ezelőtti, a maihoz alig hasonlító mediterrán társadalomra szabott életviteli tanács volt, ma nem lehet ebből kiindulni. A társadalom sokat fejlődött, megváltoztak az emberek közötti kapcsolatok, más lett a „kincs” jelentősége, más volt akkor a fiatal-idős, a férfi-nő viszony. A fejlett társadalom az öngondoskodásra épül, ma nincs olyan jelentősége az adakozásnak, mint akkor. Ezért szerintem a házasságot a házasulandók egymás iránti kölcsönös felelősségére kell építeni. Én mindig arra vágytam – szólt közbe egy menyasszony –, hogy olyan házasságban éljek, mint a szüleim. Soha nem veszekednek, mindig mindent megbeszélnek, és döntéseik mindig közösek, náluk mindig derült a családi égbolt. Ők számomra a minta.   [...]

    Jézus egyszer megkérdezte tanítványait: „Kinek tart engem a sokaság?” A tanítványok azt válaszolták, hogy az emberek úgy tartják, Jézusban valamelyik régi próféta támadt fel. Simon Péter viszont azt mondta, hogy Jézus „a Krisztus, az élő Isten fia”. Valószínű, hogy a tanítványok ezt akkor nem értették meg. Azzal, hogy Jézus Péter válaszát ugyan helybenhagyta, de nem tartotta nyilvánosságra hozhatónak, arra utalt, hogy személye olyan titok, amelyet nem lehet természetes fogalmakkal leírni, őt nem lehet „definiálni”. Azoknak, akik szenvedése, halála és feltámadása után is követni akarják, „meg kell tagadniuk önmagukat és naponta fel kell venniük keresztjüket”. A Jézust követők élete hasonlóvá válik Jézus életéhez, közelebb kerülnek Jézushoz, bepillantást nyernek természetfeletti titkába. (vö. Lk 9, 18-26)

    Az első keresztények hirdették és vallották, hogy "Jézus az Úr". Ez az állítás nem volt sem definíció, sem szlogen, ez élettapasztalat volt. Jézus megváltoztatta az életüket és a világot. Közöttük élt és dolgozott, mesterük és tanítójuk volt. Azt, amit tanított, közvetlenül a szemük előtt meg is élte. Aki Jézust Urának ismeri el, elfogadja szavát, amelyet nem lehet értelmezni, vagy mérlegelni csak önmagához mérve. Ha ő az Úr, ő maga is a tanításai fölött áll. Egyedül Jézus tudja – életével, halálával és feltámadásával – feltárni számunkra szavainak jelentését. Csak minden egyéb megfontolást, feltételezést, elméletet és tantételt félre téve „teljes szívünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkből, és egész elménkből” szeretve követhetjük Jézust. (Lk 10, 27-28)

    Könnyű volt azoknak csatlakozni Jézushoz, akiknek a szeme előtt tette a csodákat, szólította meg az embereket. Lehet-e ma is találkozni Jézussal? Hogyan tudod gyerekeid Jézussal való találkozását elősegíteni?

    Noha Jézus néhány példabeszédét megmagyarázta, tanítását általában nem elemeznünk kell, hanem életté kell váltanunk. Isten Országáról szóló tanítását, a Hegyi Beszédet sem magyarázza meg, elegendő „magyarázat” ehhez saját életmódja. Jézus követése azt jelenti, hogy nem csak halljuk, hogy beszél, hanem meg is hallgatjuk Őt, a magyarázatot pedig az Ő látásmódja által, az Ő cselekedeteinek fényében magunknak kell megtalálnunk. Jézus úgy beszél, mint akinek hatalma van, „szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelembe és a lélekbe, a testrészekbe és az elképzelésekbe és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4, 12-13) Jézus tanítását nem elemezni, vagy megvitatni kell, hanem teljes szívvel kell magunkévá tenni. Ha szavait a magunk, vagy valamilyen tudomány – pl. a filozófia, a politika, a szociológia vagy a pszichológia – rendszerébe akarjuk illeszteni, nem jut el hozzánk mondanivalója. Sőt, a saját logikánk, saját ideológiánk fogságában maradunk. Így aztán ahelyett, hogy közelebb kerülnénk Őhozzá, hogy tanítása megváltoztatna minket, csak beszélni, vitatkozni fogunk a tanításáról. Aki azt állítja, hogy érti Jézus szavát, de nem ért vele egyet, az valójában még nem tért meg. Jézus a Hegyi Beszéd végén így szólt hallgatóihoz: „Miért mondjátok nekem: ‘Uram! Uram!’, ha nem cselekszitek, amiket mondok?” Kifejti, hogy aki hallgatja, és szavai szerint cselekszik, az olyan, mint a gondos házépítő, aki kősziklára építi házát. Aki viszont hallgatja, és nem cselekszi, az a gondatlan házépítőre hasonlít, akinek alap nélkül felhúzott házát az áradat elsodorja. (vö. Jn 7, 24-27)

    A családban együtt olvasott biblia nagy erőforrás az egész család számára. Hogyan tudjátok most, az adventi szentidőben legalább hetente egyszer megoldani a közös bibliaolvasást? Hogyan tudjátok a gyerekek közötti korkülönbség ellenére megoldani a rendszeres szentírásolvasást?

    Jézus azt kívánja követőitől, hogy engedelmeskedjenek neki. Elvárja, hogy azok, akik hallgatják szavait, tanítását tegyék át a gyakorlatba. Sokan vannak mégis, akik vonakodnak ezt megtenni, talán mert tartanak tőle. Hány „keresztény” él Krisztus nélkül! Krisztusról beszélnek, de nem akarnak hozzá csatlakozni. Jézus tanítása az Ő élete. Jézus nem mutatta meg nekünk az utat, nem tanította meg, hogy mi az igazság, nem magyarázta el, hogy mi az élet. Ő maga, Jézus az út, az igazság és az élet. (vö. Jn 14, 6)

    Idézzetek fel rokoni, baráti vagy ismerősi körből olyanokat, akikből sugárzik az Krisztushoz tartozás öröme! Mi a titkuk?

    A plébános atya érdeklődéssel hallgatta a jegyeseket, mindenkit meghallgatott, aztán megköszönte gondolataikat. Nagyon sok fontosat hallottunk – mondta –, sok igazat és szépet mondtatok. A házasság Isten csodálatos ajándéka, de nem mindenki érti meg, hogy miért ajándékozta Isten neki ezt az ajándékot. A házassággal Isten lehetőséget ad két embernek, hogy egymással kiegészülve eggyé, teljes egésszé válva induljanak Felé. Hogy ne csak hallgassák szavát, hanem cselekedjenek is a szerint. Alapozzanak Jézusra, mert Ő a kőszikla, mert Ő az út, az igazság és az élet.

    Bíró László tábori püspök             
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. november

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    01

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

     

    A fiatalok kissé izgatottan, de nagy örömmel léptek be a fiú szüleinek lakásába, hogy „hivatalosan” is bejelentsék: házasságot akarnak kötni. Ezt ugyan már mindenki tudta, a fiatalok egyre szorosabbá váló kapcsolata ezt sejteni engedte. Nagyon örülök, hogy így határoztatok – mondta a fiú apja –, és szívből kívánom, hogy boldogok legyetek. Tudjátok ugye, hogy mindig is arra törekedtünk, hogy a mi családunkban mindenki szabadon döntsön a saját ügyeiben, mi nem akarunk senkire semmit ráerőltetni. Legfeljebb lehetőségeket kínálunk fel nekik, és ha akarnak élni ezekkel a lehetőségekkel, segítünk nekik. Templomba járó katolikusok vagyunk, tiszteljük a katolikus hagyományokat, gyerekeink meg vannak keresztelve, járattuk őket hittanra is, de a továbbiakban a vallási kérdésekben maguk döntenek. Modern család vagyunk, igyekszünk a társadalom alapsejtjeként a modern társadalmat szolgálni. Természetesen mindenben segítünk nektek, az esküvő megrendezésében, közös életetek elindításában, és bármiben, hogy ti is modern család lehessetek.    [...]

    Modern, sőt posztmodern társadalomban élünk. Ennek a társadalomnak a vezéreszméjét a francia forradalom fogalmazta meg: Szabadság – Egyenlőség – Testvériség. Felmerül azonban a kérdés: sikerült-e ennek a szép eszmének megfelelő társadalmat megvalósítani bárhol a világon? Mondhatja-e valahol, valamelyik államban valaki is, hogy igazán szabad, minden embertársával egyenlő, és testvéri szeretetben él? Az a magát szabadnak képzelő ember, aki épp szabadsága érdekében elutasít mindenfajta tekintélyt, mindenben a maga ura akar lenni, nehezen fog alkalmazkodni embertestvéreihez, mert az alkalmazkodás szabadságát korlátozná. A gyengébbekkel, szegényebbekkel való egyenlősdi pedig lemondással, önkorlátozással járna, ezzel pedig csorbulna a „magam ura akarok lenni” elv. Így aztán a gazdagabb, az erősebb, az ügyesebb olyan lehetőségekhez juthat, amelyek révén nem csak még gazdagabb lehet, hanem „egyenlőbb” a többinél, azaz hatalmat is kaphat, amellett, jobban is élhet, mint a többiek. Mára odáig jutottunk, hogy a „posztmodern” ember nemcsak semmiféle tekintélyt nem ismer el maga felett, hanem mindent és mindenkit a saját, elsősorban gazdasági érdekei szerint értékel.

    Idézzetek fel általatok megismert, vagy megtapasztalt olyan eseteket, amelyek során egy közösség (társaság, család, csoport, stb.) önálló és mindentől független akart lenni, és elutasított mindenfajta tekintélyt. Milyen következményekkel járt ez?

    Az utóbbi évtizedekben a Katolikus Egyház megnyilatkozásaiban egyre nagyobb hangsúlyt kap az emberi méltóság kérdése. Szent XXIIIJános pápa Pacem in terris c. enciklikájában (1963) az emberi méltóságot abból eredezteti, hogy Isten az embert értelemmel és szabadsággal ruházta föl, s Jézus Krisztus által megváltotta, kegyelembe öltöztette és örök életre hívta. A társadalmi élet és rend végső soron az emberi méltóság megvalósítását jelenti. A IIVatikáni Zsinat tanításában az emberi méltóság alapja az istenképiség, az ateizmus ezt alapjaiban támadja, a bűn pedig lerombolja. Szent IIJános Pál pápa hangsúlyozza, hogy az emberi méltósághoz alapvetően hozzátartozik az ember hivatása, transzcendenciája is. Az ember csak akkor teljesedhet ki, ha nyitott nemcsak a természet, önmaga és a többi ember, hanem Isten és országa felé is. Ferenc pápa azt mondja: amikor a pénz válik minden tevékenység és kezdeményezés céljává és okává, akkor a haszonelvű és a profitorientált szemlélet kerül előtérbe, amely nem tiszteli az emberi személyt. Ha a személyt nem tisztelik, nem úgy kezelik, mint akinek veleszületett méltósága van, akkor nem is vállalnak vele szolidaritást, tehát meglazulnak a kapcsolatok, szó sem lehet egyenlőségről, testvériségről. Az ilyen társadalomban nem jó élni. A 21. században is érvényes Jézus szava: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak.” (Mt. 6, 19-20)

    Ahhoz, hogy az ember veleszületett személyi méltóságához illő életet élhessen – tartozzék bármilyen néphez, fajhoz, vagy társadalmi csoporthoz –, olyan nevelésre van szüksége, amely megfelel élete céljának, alkalmazkodik egyéni képességeihez, neméhez, az adott kultúrához és a nemzeti hagyományokhoz, és készségessé teszi a testvéri kapcsolatra más népekkel, a társadalom javának, a közjónak a szolgálatára. A keresztény nevelés feladata a megkereszteltekkel megismertetni az üdvösség és az ajándékként kapott hit misztériumát, hogy életüket új emberként igazságban és igaz életszentségben éljék (vö. Ef 4,22--24); hogy eljussanak az érettségre Krisztus teljességének mértéke szerint (vö. Ef 4,13). A keresztény nevelésnek szem előtt kell tartania, hogy az ember földi életében a teremtett világban él, tehát jól kell ismernie a világ törvényszerűségeit. Nagyon fontos azonban megértenie Krisztus intelmét: „Mit használ neked, ha megnyered az egész világot, lelkednek pedig kárát vallod?” (Lk 9,25) (vö. II. Vatikáni Zsinat: Gravissimum Educationis kezdetű deklarációja a keresztény nevelésről 1-2.).

    A történelem során minden eddigi társadalmi berendezkedésben az embernek szüksége volt anyagi javakra. Mi szabhat határt az észszerű és szükséges „kincs-gyűjtésnek”, és mikor válik az károssá, vagy akár bűnössé?

    Valóban modern, sőt posztmodern társadalomban élünk, de ez a társadalom nem mondható kereszténynek. Ebben a társadalomban az ember személyi méltósága helyett inkább az emberi jogokról beszélnek. Noha azt az eszményt, hogy mindenki léténél fogva egyenlő, a kereszténység hirdette meg a szeretet-parancs alapján (Gal 3,28). A nagy polgári forradalmak az egyenlőség és testvériség jelszavait zászlajukra tűzve szembefordultak az Egyházzal is, szembefordultak mindennel, ami földöntúli, sőt, magának Istennek a létét is tagadták. A társadalom elkezdett elhatárolódni az élő Egyháztól, a kereszténység egyre inkább csak mint információ volt jelen. Azok a családok, amelyekben nincs élő hit, nem adhatják tovább a hitet, legfeljebb a hitről szóló tananyagot. Hiába tudunk egy-egy népcsoport keresztény hagyományairól, ha ezek a hagyományok csak emlékek, csak információink vannak róluk, de már senki sem él velük, így felidézésük nem hat élményként, nem érint meg.

    Milyen szerep és felelősség hárul a keresztény családokra a szekularizált társadalomban? Mit tudtok tenni gyerekeitek elvallástalanodása ellen?

    Isten arra hívott bennünket, hogy éljük meg személyi méltóságunkat és legyünk társadalmunkban só és kovász. Legyünk nyitottak a teremtett világ és minden ember felé, igyekezzünk a „szűk kapu” felé (Mt 7,13-14). Életünkkel mutassunk rá a keresztény társadalom értékeire, arra, hogy keresztény családban élni jó és szép. Lobbantsuk lángra Isten szeretetét, sugározzuk fényét, hogy minden családban szeretet, öröm és béke legyen.

    Apu – szólalt meg a fiú a hirtelen kialakult csöndben –, nagyon köszönöm neked, mindent köszönök. Ebben a családban nőttem fel, itt éltem, más családok életébe nem láttam bele, illetve nem is érdekelt. Sokszor nehéz volt döntenem olyan kérdésekben, amelyek elé kerültem, és ti nem akartatok befolyásolni. De túljutottam ezeken, sokszor úgy éreztem, hogy szerencsém volt. Amióta azonban ezt a lányt megismertem, és beleláttam az ő családi életükbe, egy kicsit másképpen látom a dolgokat. Az a család nem „modern” család, de ott mindenki otthon érzi magát, és mindenki tudja, hogy mindig és mindenben számíthat a másikra, mert ott a szeretet a vezérelv, Isten szeretete. Az a család keresztény család, keresztényként él és dolgozik, a kereszténység számukra nem ideológia, nem tan, hanem az élet. Apu, mi nem modern, hanem keresztény családot szeretnénk alapítani!

     

    Bíró László tábori püspök             
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. október

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Okt
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2019. október

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

    Micsoda meglepetés! – kiáltottak fel a baráti társaság tagjai, amikor összejövetelükre váratlanul betoppant az a házaspár, amelynek férfi tagja már évek óta távolmaradt az összejövetelekről, és most váratlanul feleségével együtt jelent meg. Ezt is a feleségemnek köszönhetitek – válaszolta a férj –, mert annyira fáj a lába, hogy megszántam, elhoztam autóval. Isten hozott benneteket – szólalt meg a társaság egyik férfitagja –, ezt nagyon köszönjük neked, mert feleséged nélkül nem is éreznénk jól magunkat. Szívből kívánjuk, hogy a lába mielőbb meggyógyuljon, és legközelebb már akár autóval, akár gyalog, de együtt jöjjetek. Hát azt majd meglátjuk – válaszolt a férj –, a nejem lába nem az én hatáskörömbe tartozik, azt meg, hogy az én dolgaim hogyan alakulnak, még nem tudom. 

    A Teremtő a semmiből hívja a létbe az embert és meghívja a szentségre, az emberek és a világ konkrét szolgálatára. Ezzel a meghívással tárja az ember elé hivatását, léte értelmét és végső célját: legyen részese az Ő örök boldogságának. Isten nemcsak teremtője minden létezőnek, hanem végső célja is. Minden teremtett létező létének értelme a tökéletesség felé való haladás, a növekedés.   [...]

    Házaspárként való növekedésetek során mennyiben erősödik egységetek, szilárdul meg kapcsolatotok? Szaporodnak vagy fogyatkoznak aktív együttléteitek, közös programjaitok? Hogyan tudtok védekezni mind az egyéni, mind a páros elmagányosodás ellen?

    Az értelem nélküli lények szükségszerű ösztönös tevékenységükkel haladnak a tökéletesség felé, az értelmes teremtmény szabadon határozza meg, hogyan és milyen mértékben növekedjék. Szent János apostol szerint a keresztény ember felnőtté válásának útján az egyik legnagyobb próbatétel az, amikor úgy érzi, hogy elveszítette lába alól a talajt. Amiről azt gondolta, hogy érti, arról kiderül, hogy sohasem értette, amiről úgy vélte, hogy jól emlékszik rá, arról kiderül, hogy csak zavaros emlékképei vannak; amiről pedig azt hitte, hogy igazán akarja, arról kiderül, hogy üres és hiábavaló. Újjá kell születnie a hitben, reménységben és szeretetben, mert csak így újulhat meg Isten szándékának megfelelően értelme, emlékezete és akarata.

    Idézzétek fel saját felnőtté válásotok néhány krízishelyzetét! Hogyan tudjátok gyerekeiteket átsegíteni az ilyen krízishelyzeteken?

    Mai modern világunkban zavarodottság uralkodik. Kétségbe vonják, hogy egyáltalán létezik-e igazság, ha pedig valaki az abszolút igazságról beszél, azt sértőnek, vagy kirekesztőnek tartják. A tudást az egyre versenyképesebb gazdaság megteremtése eszközének tartják, az egyetlen általánosan elfogadott értékmérő a gazdasági haszon. A fenntartható fejlődés jelszava csak a gazdaságra vonatkozik, az ember fejlődésének célja egyedül a nagyobb haszon, a jobb termelékenység elérése. Amikor az emberi ész össze van zavarodva és tisztánlátásra lenne szükség, akkor segíthet igazán a hit. A hit lényegében „bizalmi viszony”. Lehet, hogy nem értjük, lehet, hogy nem is tudjuk szavakba önteni, mégis ráébredünk, hogy mindig bízhatunk abban, Aki nem változik, Aki mindig jelen van, és Aki nem hagy el minket soha. Amikor szem elől tévesztünk minden jelzőtáblát, minden viszonyítási pontot, akkor tapasztaljuk meg igazán ezt a megtartó jelenlétet.

    Fontos, hogy megtanuljunk rákérdezni arra, hogy kik vagyunk. Éppen azért, mert össze vagyunk zavarodva, nem látjuk világosan, hogy mit tudunk valójában, és merre haladunk, milyen kapcsolatban vagyunk Istennel és embertársainkkal. Eljutottunk-e addig, hogy a hitet bizalmi viszonyként éljük meg, hogy bízni tudunk abban, hogy van, Aki mindig velünk marad, és akkor is megtart, amikor már kapaszkodni sem bírunk, vagy ez számunkra csupán tananyag, esetleg hagyományos szokás?

    Hogyan tudjátok gyerekeiteket öntudatos, hitüket bizalmi viszonyként megélő keresztényekké nevelni, hogy ez örömöt és biztonságot jelentsen nekik?

    Az általános vélemény szerint akkor és ott van szabadság, ahol és amikor egy adott esetben mindenki szabadon dönthet, szabadon választhat saját akarata szerint. Ez a közkeletű szabadságfelfogás figyelmen kívül hagyja döntéseink kapcsolatát azokkal a mély vágyainkkal, amelyek azzá tesznek, akik vagyunk. Nem vesszük észre, hogy mindannyiunkban ott él a mély vágy a jó, az igaz és a szép iránt, hogy azzá legyünk, akivé lennünk kell, hogy életünk sodrása egy rajtunk túlmutató, létünknek értelmet adó biztos cél felé vezessen. Ez a cél pedig nem más, mint a szeretet Isten és embertársaink iránt. A szabadság legfőbb értelme az, hogy szabadon önmagunk lehessünk, és szabadon növekedhessünk. Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanatban érvényesítjük akaratunkat, hanem azt, hogy lassan, türelmesen rátalálunk életünk felszín alatti folyamára, hogy megtaláljuk azt az utat, amelyen haladva úgy növekedhetünk, ahogy azt Isten számunkra eltervezte. Ha erre az útra nem találunk rá, akkor a döntéseink hiába szabadok, légüres térben születnek, és pusztán egónkra mondanak újra és újra igent.

    Korunkban egyre elterjedtebb nézet, hogy az emberi szabadság bármilyen korlátozása ósdi, elavult társadalmi csökevény. A szabadságnak a szabadossággal való összekeverése súlyos egyéni és társadalmi problémákat okoz, hozzájárul a társadalom széteséséhez.

    Mit tudsz tenni környezetedben az igazi szabadság érvényesüléséért házastársad és mások szabadságának tiszteletben tartásáért?

    A szeretet az elfogadás szabadságának kifejeződése. A szeretet az elidőzés kegyelme és a szorongás elengedése. A szeretet az, ami megnyit és képessé tesz az élet leheletének befogadására. A szeretet az örömre való nyitottság állapota. A szeretet nem pusztán jócselekedet, hanem nyitott odafordulás a világhoz, az emberekhez és Istenhez.

    Köszönöm, hogy nem csak elhoztál – mondta a feleség hazafelé menet férjének az autóban –, hanem magad is részt vettél a ma esti összejövetelen. Nagy örömöt okoztál mindenkinek, a legnagyobbat nekem. Örömömben már nem is fáj a lábam, táncolni lenne kedvem! Ugyan, ne is mondd – válaszolt a férj –, örülök, hogy neked ez ennyire jót tett. Úgy igaz, ahogy mondtam: megszántalak, mert rossz volt nézni, ahogy minden lépésnél összerándult az arcod a fájdalomtól. Ezért mondtam, hogy ne nekem köszönjék, hogy ott vagyok, hanem neked. De azt nem ígérem, hogy a következőre is eljövök, mert ugye tudod, hogy számomra a legfontosabb, hogy megőrizzem a szabadságomat. Senki és semmi nem kényszeríthet, vagy befolyásolhat engem, én szabad vagyok és szabad akarok maradni. Felnőtt ember módjára magam döntöm el, hogy mikor mit tegyek, vagy ne tegyek és a tetteimért vállalom a felelősséget. Kérlek – szólalt meg egy kis szünet után a feleség –, bocsáss meg nekem, hogy a fájdalmas arckifejezésem befolyásolt. Tudod, én mégis nagyon örülök ennek, mert döntésedet, hogy eljössz, valójában nem egy eltorzult arc miatt hoztad meg, hanem a feleséged miatt, akit annyira szeretsz, hogy képes vagy döntésedet az ő kedvéért megváltoztatni. Nem, ne is válaszolj, kérlek, figyelj inkább az autóra, majd otthon folytathatjuk.

    Bíró László tábori püspök             
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. szeptember

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2019. szeptember

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, 
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

    Különös ünnepélyességgel készült a család a vacsorához, meg akarták ünnepelni frissen érettségizett fiúkat. A fiú ragyogott, kezében az érettségi bizonyítvánnyal fogadta a szülők, testvérek, nagyszülők, nagybácsik és nagynénik gratulációját. Én is nagyon vártam ezt a percet – mondta –, most már papírom van róla, hogy érett vagyok, felnőttnek számítok, egyébként hét hónapja már hivatalosan is nagykorú vagyok. Boldog felszabadultságot érzek, most már mindent úgy intézhetek, ahogy azt én látom jónak. Élhetek szabad akaratommal, azok a kötelékek, amelyek akaratomon kívül mostanáig rám nehezedtek, most már nem kötnek senkihez és sehová. Elmehetek külföldre, megválaszthatom, hogy kivel milyen kapcsolatot létesítek, mivel foglalkozom, nem köt semmi. Persze hálásan köszönöm mindenkinek, amit eddig értem tett. Úgy érted – nézett rá kérdően apja –, hogy például az a tény, hogy akaratodon kívül és beleegyezésed nélkül magyarnak születtél, most, hogy érett, nagykorú vagy, többé nem jelent számodra semmit, sem kötelezettséget, sem lehetőséget? Vagy azért – szólt közbe az egyik nagynéni, a fiú keresztanyja –, mert ehhez a családhoz nem te akartál tartozni, most már éretten-nagykorúan függetlenítheted magadat a családtól?    

    [...]

    A mai szekularizált és demokratikus társadalmakban általánosan elismerik, hogy minden embernek veleszületett emberi joga, hogy tiszteljék, hogy mindenkit megillet az emberi méltóság és a szabadság, ezt a törvénynek is el kell ismernie. A szabadság azt jelenti, hogy mindenkinek joga van amellett dönteni, ami őt boldoggá teszi, feltéve, ha ezzel másoknak nem okoz kárt. Az ésszerű és igazságos társadalom tiszteletben tartja minden egyes ember döntési szabadságát és a boldogsághoz való jogát, megvédi a polgárait attól, hogy mások szabadságjogainak gyakorlásából számottevő hátrányuk származzon. Mindenki szabadon élhet a piac kínálta lehetőségekkel, fogyaszthat és árukat hozhat létre, ezeket fogyasztásra felkínálhatja. A piac működését olyan törvények szabályozzák, amelyek a dolgok és emberek értékét csupán a gazdasági haszon szempontjából mérlegelik, az erkölcsi szempontokat ezek alá rendelik. Semmi sem garantálja tehát az egyének esélyeinek egyenlőségét, ennek következményeként a fogyasztói társadalmakban egyre mélyülnek a társadalmi ellentétek, nőnek a szegények és gazdagok közötti különbségek.

    Mondjatok példát olyan jelenkori, vagy a múltban végrehajtott állami intézkedésekre, amelyek során sokak szabadságjogainak érvényesülése sérült!

    A szekularizált társadalom semmibe veszi az egyén egyediségét, egyre több munkát és mérhető eredményeket követel, a sikert isteníti, a kudarcot megveti, a szexet pedig kikapcsolódásnak, nem pedig tartós és kreatív partnerkapcsolatnak tartja. Mindez nagyon is nyilvánvaló következménye annak, hogy a mai ember nem hisz abban, hogy minden egyes ember Isten alkotása. Sőt, mivel Isten teremtett világába nemcsak az emberi faj tartozik, ami igaz az emberre, igaz az összes többi létezőre is. Tehát nem tekinthetjük a körülöttünk lévő világot zsákmánynak, amelyből azt és annyit veszünk el magunknak, amit és amennyit csak megkívánunk. Az ökológiai krízis idején egyre sürgetőbbé válik, hogy belássuk: a teremtett világ nem a tulajdonunk, bár Isten nekünk készítette, de előbb kapcsolódik Istenhez, és csak utána hozzánk.

    Az emberi világ csak úgy, mint a természet, titokzatos módon Istenhez kapcsolódik, Isten nekünk szánt ajándéka. Ha tisztelettel és szeretettel bánunk az emberekkel és a teremtett világ egészével, az nemcsak ezt az alapvető hozzáállást fejezi ki, hanem azt is, hogy nyitott szívvel, reménykedve várjuk, hogy az adott helyzetben számunkra feltáruló világ Isten milyen ajándékát rejti. Ez egyszerre önzetlen, hiszen nem az számít, hogy én mit várok a teremtett világtól, hanem az, hogy Istennek mi a célja vele, ugyanakkor önző is, amennyiben felismerem, hogy én magam sem tölthetem be Isten nekem szánt tervét, ha a többiek élete nem illeszkedik Isten tervébe. Minden ember felelős tehát azért, hogy mindenki szabadon élhessen az Isten által felkínált ajándékokkal.

    A teremtés hatodik napján „Isten látta, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó.” (Ter 1, 31) Hogyan tudod gyerekeidet rávezetni arra, hogy mindenben meglássák a jót, a nehézségekkel pedig Istenbe vetett bizalommal szálljanak szembe?

    A keresztény ember számára az emberi méltóság – és így az emberi jogok bármilyen eszméje – azon a felismerésen alapszik, hogy eredetileg minden egyes személy Istenhez kapcsolódik, még mielőtt bárkivel vagy bármivel kapcsolatba kerülne. Isten örökkévaló célja határozza meg, hogy kik vagyunk és kivé válhatunk, és ezt semmilyen e világi erő vagy körülmény nem változtathatja meg. Az ember elutasíthatja ezt a hivatást, és megteheti, hogy makacsul nem vesz róla tudomást, de Isten nem szűnik meg őt hívni és neki felajánlani mindazt, ami hivatásának betöltéséhez szükséges. És hogy milyen mértékben fogadjuk vagy utasítjuk el ezt a hívást, annak örökkévaló következményei vannak.

    Ez azt jelenti, hogy valahányszor egy másik emberrel találkozom, misztériummal állok szemben. Életének, egzisztenciájának van egy olyan rétege, amely hozzáférhetetlen számomra, és amely fölött nincs hatalmam, mert az csakis az Istennel való viszonyában létezik. Isten mindenkit külön-külön „titokban” szólít meg, akár hallgat rá, akár nem törődik vele. Üzenetéhez senki más nem férhet hozzá, csak a megszólított. Minden embernek tisztelettel tartozom – ez része annak a tiszteletnek, amellyel Istennek tartozom, aki létrehív és éltet mindannyiunkat –, éspedig nem azért, mert veleszületett jogai vannak, amelyeket megkövetelhet és érvényesíthet, hanem azért, mert van az életének egy olyan dimenziója, amelyet a maga teljességében soha meg nem ismerhetek. Ebből a dimenzióból érkezett a világba az isteni tervbe illeszkedve, egyedi képességekkel és lehetőségekkel felruházva. A keresztények nem azért elkötelezettjei az emberi jogoknak és az emberi méltóságnak, mert ezeket a törvény garantálja, hanem azért, mert erre indítja őket az Istennek és a minden embernek kijáró tisztelet.

    Az emberi világban tehát senki sem felesleges, senki sem „selejt”. Mindenkire szükség van a közjó érdekében. Egy emberi élet kudarca azért tragikus és rettenetes, mert így Isten tervéből valami egyedi és megismételhetetlen hiúsul meg. Az evangélium azt tanítja, hogy az emberi személynél semmi sem hasonlít jobban Istenhez, és egyetlen emberi személy értékesebb minden más lénynél. Minden egyes ember méltó a tartós és megkülönböztetett figyelemre, teljes odaadást és törődést érdemel, akár szegény, akár gazdag, akár egy napig él, akár kilencven évig. Egy ember értékét nem állapíthatjuk meg pusztán abból, hogy mennyire sikeres vagy produktív. Az értékességnek van egy olyan dimenziója, amit nem lehet és nem is kell sikerekkel bizonyítani, és aminek semmi köze a társadalmi elvárásokhoz. Ugyanígy tiszteletet érdemelnek és törődnünk kell azokkal is, akik nem felelnek meg egyre türelmetlenebb és egyre többet követelő kultúránk elvárásainak, akik nem tudják felvenni a túlfeszített tempót. A keresztény emberszemléletből – amely szerint az Istennel való viszonyunk minden egyéb kapcsolatot megelőz – következik a munka és a kitartó igyekezet tisztelete, de az is, hogy értékes a pihenés, és értékes az a képességünk, hogy nemcsak adni tudunk, de elfogadni is.

    Milyen módon tudod tisztelettel elhárítani a te emberi méltóságodat semmibe vevők ellened irányuló támadását anélkül, hogy magad és családod ennek kárát látná?

    A házasságban is két misztérium találkozik, és több évtized sem elég ahhoz, hogy mindketten megfejtsék egymás titkát. A szexuális vonzalom idővel veszíthet szenvedélyességéből, de a másik személy egyedisége folyamatos izgalom és vágyakozás forrása marad. Nem azért van válságban a szexuális erkölcs a fejlett világban, mert nem tartunk be bizonyos szabályokat, hanem azért, mert nem érzékeljük, hogy a másik ember misztérium, és így nem halljuk meg a hívást, hogy személyiségének titkával egy életen át ismerkedjünk, és egy életen át gyönyörködjünk benne.

    Édes fiam – szólalt meg a fiú édesanyja –, amikor majd’ húsz éve megtudtam, hogy érkezel, hálát adtam Istennek, és arra kértem, hogy segítsen téged egész életedben, adja meg neked azt, hogy megértsed: mit kíván tőled Isten, mire hív, hogy ott keresd a boldogságodat, ahol azt Ő számodra elkészítette. Manapság az embert sok minden sokfelé csábítja, látszólag rengeteg lehetőség közül választhat. Igazán boldog azonban csak akkor lehet, ha az Isten által számára kijelölt útra lép. Ezt kell megtalálnia, erre kell irányítania lépteit. Mindenkinek magának kell megtalálnia ezt az utat, addig kell keresnie-kutatnia, amíg meg nem érti, hova hívja-küldi Isten. És ha te úgy érzed, hogy Isten téged a világ túlsó végére hív, hogy ott teljesítsd akaratát, akkor fájdalommal, de boldogan fogom én is mondani: Uram, legyen meg a te akaratod!

     

    Bíró László tábori püspök              
    az MKPK Családbizottságának elnöke    
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. augusztus

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2019. augusztus

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, 
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

     A városházi sörözőben a város vezető személyiségeinek, a professzoroknak, a városvezető hivatalnokoknak, a főorvosoknak, a jogintézmények főnökeinek törzsasztalánál ülők felfigyeltek egy, a söntéspultnál folyó csendes, de a vendégek figyelmét mégis felkeltő vitára. Nem, nem adok többet – mondta határozottan a söröző közkedvelt vezetője –, eleget ivott már, most menjen haza, a felesége már nagyon várja. Jó, megyek már – válaszolt a pult előtti magas széken kuporgó vendég, akiben a törzsasztalánál ülők felismerték egyik társukat, a volt kórházigazgatót, aki évekig volt a város polgármestere is –, csak még egyetlen egy kupicát adjon, hogy legyen erőm hazamenni. Nem adok – jelentette ki a vezető --, a felesége várja és tele van gonddal. Nem, ez volt az utolsó szavam! Az egyik professzor ekkor odalépett a vendéghez. Látom, még nem akarsz hazamenni – szólt hozzá –, gyere, ülj egy kicsit ide az asztalunkhoz, mondd, miért nem akarsz hazamenni. Mert ha hazamegyek – válaszolta –, akkor ott vagyok a gondjaimmal összezárva a feleségemmel, aki szintén tele van gonddal. Az ilyen otthon nem otthon, a gondok tönkretették az otthonomat. De nem akarlak a panaszaimmal terhelni titeket, a történetemet úgyis ismeritek. A polgármesterség után a kórházba már nem mehettem vissza, magánrendelőt nyitottam sok pénzért, az meg nem indult be. Most itt vagyok tele adóssággal, vacak nyugdíjjal, megrokkant egészséggel. A gyerekeim hála Istennek már önállósították magukat, nem is tudnám őket segíteni. Ritkán látjuk egymást, ők se sokat tudnak rólunk, mi se őróluk. A gondjaim senkit sem érdekelnek, még azt sem, aki meghallgat. Talán a főnök itt, aki a történetemet jobban ismeri és érti, mint én magam, talán ő törődik velem, vigyáz rám, hogy ne igyak túl sokat. Ezért itt még mindig jobban érzem magam, mint otthon. Lehet, hogy most ez az otthonom?   [...]

    Sokszor zavarba ejtő kérdés az, ha valakitől azt kérdezik, hogy ő kicsoda. A nevét mindenki tudja, azonban van, aki nem szívesen árulja el, mert nem szereti, hogy így hívják, azaz nem érzi magát azonosnak saját nevével, vagy attól tart, hogy neve alapján oda sorolják be, ahova nem szeretne tartozni. Sokszor nem könnyű meghatároznunk magunkat. Az identitásválság ma nem csak az egyes ember problémája, hanem az egész társadalomé. Mit jelent magyarnak lenni? Mit jelent európainak lenni? Mi az, hogy keresztény? Mi az, hogy értelmiségi? És hogy derék, becsületes, rendes ember? Az egyén identitásválsága összefügg a folytonossággal is. „Vajon ugyanaz vagyok-e ma, mint aki tegnap voltam? Vajon van-e az életemnek, egyetlen, összefüggő története?” Egy olyan kultúrában, ahol kicsi a valószínűsége annak, hogy egy ember ugyanazt a munkát végezze egy életen át, sőt sajnos egyre inkább annak is, hogy élethosszig tartó biztos kapcsolatai legyenek, nagy kérdés, hogy van-e valami, ami egybefogja a lélek, az elme kaotikus, pillanatnyi tapasztalatait. Félbeszakadt karrierek, tönkrement kapcsolatok, erről szól ma nagyon sok ember története. Vajon életutam egyenes-e, végig egyetlen célra irányul-e, vagy zsákutcákból való kihátrálásokkal, sok felesleges cikk-cakkal tarkított bolyongás?

    Korunkban gyakoriak a gyors és mélyreható változások. Hogyan tudod megőrizni identitásodat, akkor, amikor a társadalom, amelyben élsz, nemrég még más szempontok szerint értékelte az embereket? Tudsz-e együttműködni más értékrend szerint élő emberekkel?

    A keresztény hit mindenekelőtt bizalmi kapcsolat, nem valamiféle elmés tanrendszer. Lehet, hogy nem értjük, lehet, hogy nem tudjuk szavakba önteni, de bízunk egy „Másikban”, aki nem változik, és nem hagy el minket soha. Isten maga von bele minket ebbe a megbízható kapcsolatba, és arra hív, hogy Krisztus tanítványaiként megtestesítsük, és egyben felkínáljuk azt a világnak. Nem elég Krisztusról és tanításáról beszélnünk, magunknak is megbízható emberekké kell válnunk, olyanokká, akire számíthatnak azok, akik elhagyottnak érzik magukat, akik nem tudják, kik is ők valójában, és jutottak-e már valamire. Krisztus követőinek élete állandó kihívás, kereszthordozás. Erőforrásuk Krisztus szava: „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (Mt. 28,20)

    Hogyan tudod elősegíteni a gyerekeid és Isten közötti bizalmi kapcsolat kialakulását és megszilárdulását? Milyen veszélyeket jelent ebben a mai megrendült erkölcsű világ?

    A hívőben él annak reménye, hogy el nem múló kapcsolatban lehet azzal a Valósággal, aki tudja, látja és egybefogja azt, akik voltunk, és akik vagyunk. Nem azért van identitásunk, mert kitaláltunk magunknak egyet, vagy, mert van az életünknek egy soha nem változó, kemény magja, hanem azért, mert van Valaki, aki öröktől fogva tudja, hogy kik vagyunk. Nem látjuk és nem értjük saját életünk minden részletkéjét, képtelenek vagyunk ezeket egyetlen meggyőző történetté összegyúrni, de Ő egyetlen szerető tekintettel összefogja mindet. Ő jelen van, és soha nem hagy el, az Ő szemében, jelenvaló és valóságos mindaz, ami voltam, és ami vagyok, az Ő tekintete mindent egybefog és egyben tart. Mintha egy látszólag összefüggéstelen, összedobált darabkákból álló kupac tornyosulna mögöttünk, majd egyszer csak észrevesszük, hogy valójában minden darab egyetlen fonalra van felfűzve, melyet Ő tart kezében, aki minket saját képére és hasonlatosságára teremtett.

    Hogyan tudod támogatni gyerekeidet életük értelmének és céljának megtalálásában, és a célhoz vezető úton való elindulásban?

    Sem az egyén, sem a társadalom identitásválsága nem oldódik meg egyik napról a másikra. Bízhatunk abban a kapcsolatban, amely egybetartja a múltat, a jelent és a jövőt, de az összezavarodott és bizonytalan emberek iránt türelmesnek kell lennünk, türelemmel kell viselnünk a mai kor elbizonytalanodását és irányvesztését. A Krisztusban való növekedéshez mindenkinek időre van szüksége. Ha az egyénnek sok idő kell, akkor az egész testnek, a közösségnek is időre van szüksége. A türelem nélküli reménység nem hoz gyümölcsöt.

    Tudod – szólalt meg a professzor –, a gondjaidat nem tudjuk megoldani. De jó veled együtt lenni, jó veled beszélgetni, jó, hogy te is meghallgatsz minket. Gondjai mindenkinek vannak, többnyire megoldhatatlanok, de én együtt érzek veled, és ugye te is együtt érzel velünk. Ilyenkor oldódik bennem a feszültség, megpillantok egy reménysugarat és imára kulcsolódik a kezem. Imádkozni – vetette közbe a vendég elgondolkozva –, de régen volt, amikor utoljára imádkoztam! Pedig – folytatta a professzor –, van neked is lehetőséged arra, hogy érezd azt, hogy törődnek veled, hogy otthon érezd magad, hogy szeretnek. Látod, itt a söntéspultnál is van, aki törődik veled, itt a mi asztalunknál is törődünk veled, és van egy lakásod, ahol a feleséged a gondjaiddal együtt vár és szeretné a saját gondjait veled megosztani. Arra bíztatlak, menj tehát haza és ülj a feleséged mellé, öleld át és mondd csöndben: Istenem, segíts engem, segítsd a feleségemet, Istenem adj nekünk erőt! Meglátod, a problémák megoldódnak, ha nem is azonnal, de ha bizalommal és türelemmel kérsz, meg fogtok nyugodni. Kettőtöknek együtt biztosan sikerül. A vendég felállt és végigjártatta tekintetét az asztaltársaság tagjain. Igen – szólalt meg a csöndben --, jó volt itt veletek. Megyek a feleségemhez. Ezzel megindult a kijárat felé, közben odaintegetett a söntéspultnál álló főnöknek. Az rámosolygott és elismerően bólintott a professzor felé.

    Bíró László tábori püspök              
    az MKPK Családbizottságának elnöke    
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. július

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2019. július

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, 
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

     

    A tudományos egyesület ünnepi ülést tartott fennállásának 30. évfordulóján. Az ünnepségre érkező főmérnöknek feltűnt, hogy volt évfolyamtársnője, aki most az egyetemen tanszéki adjunktus, a tanszék egyik tudományos kutatójának karján lépett be, pedig jelen volt az a közös évfolyamtársuk is, akivel a kolléganőjük már az egyetemi évek alatt váltakozó intenzitású kapcsolatban volt, később pedig – mindnyájuk nagy örömére, hiszen jó barátok voltak –, összeházasodtak, majd gyerekeik is születtek. A főmérnök a terem hátsó részén foglalt helyet, jól látta, az első sorban ülő adjunktusnőt és a tudományos kutatót. Megállapította, hogy valószínűleg nem csak munkatársak. Közös évfolyamtársuk, az adjunktusnő (volt?) férje, aki szintén eljött az ünnepségre, ügyet sem vetett rájuk. Majd az ünnepség után, az állófogadáson – gondolta a főmérnök –, megpróbálok beszélgetni velük, talán sikerül megértenem, hogy ki kivel milyen kapcsolatban van.

    Az ember társas lény, a világon mindenütt valamilyen kapcsolatrendszerben él. Kapcsolatban áll önmagával, Istennel és a többi emberrel. Az ember önmagával való kapcsolatát a sajátmagára vonatkozó igazság föltétel nélküli megismerésének vágya határozza meg, szeretné megérteni, megismerni önmagát, helyét a világban, és létének értelmét és célját. Az első fölismerés, melyre az önismeretnek épülnie kell, maga a teremtettség, a lét esetlegessége, végessége, és az a tény, hogy az ember egyszerre testi és szellemi lény és Istentől kap ajándékba mindent: testét és lelkét, képességeit és lehetőségeit, tehetségét, testi-lelki adottságait, legfőképpen a túláradó kegyelmeket. Az embert Isten azzal, hogy a saját képmására teremtette, személyi méltósággal ruházta föl. Az emberi személyt Isten értelmesnek teremtette, ami azt jelenti, hogy ura tetteinek és felelős értük. „Isten ugyanis az embert a saját döntésére akarta bízni, hogy a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre.” (GS 17.)   [...]

    Hogyan ébredtél annak tudatára, hogy tetteidért felelős vagy? Hogyan tudod gyerekeiddel megértetni: az, hogy tetteikről maguk dönthetnek, egyúttal azt is jelenti, hogy tetteikért vállalniuk kell a felelősséget?

    Az önismeret és istenismeret kölcsönösen föltételezik egymást, a kettő nincs egymás nélkül. Az Istennel való kapcsolat döntő tényezője a helyes istenkép kialakítása és állandó tökéletesítése. A valóság ateista megközelítése az embert egyik alapvető összetevőjétől, a lelkitől fosztja meg. Az az ember, aki magát Istentől és az Ő törvényeitől függetlennek tartja, önmaga és önzése rabjává lesz és megfosztja magát a boldogító emberi kapcsolatok kialakításától. A többi emberrel való kapcsolat kulcskérdése ugyanis az, hogy tudunk-e minden emberhez úgy közeledni, hogy mindenben a javát akarjuk szolgálni, még akkor is, ha ő nem ilyen szándékkal közeledik hozzánk. Más szóval az, hogy követi-e a krisztusi parancsot: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34)

    Korunk egyre szekularizálódó világában hogyan tudjátok a kisgyermekkori istenképet a gyermekek fejlődésével lépést tartva felnőtt istenképpé alakítani? Óvodás és iskolatársakkal való kapcsolatukban hogyan lehet megértetni velük a szeretet parancsát?

    Az Isten-képmás ember személyi méltósága megnyilvánul szabad akaratában is. A személy szabadon dönthet a jó és a rossz között, Isten mellett vagy ellene. Isten az embert saját döntésére bízta, döntése a földi életében történik, de döntő befolyása van üdvösségére. Ha döntéseinek alapját a sinai kőtáblákban (Kiv 20; MTörv 5), a hegyi beszéd tanításában (Mt 5-7), Jézus követésre szóló fölszólításában (Mk 1-től; Jn 21) összefoglalt erkölcsi törvények képezik, akkor a Jó, az Igaz és a Szép mellett dönt, megindul Isten felé. Szent II. János Pál pápa Veritatis Splendor c. enciklikájában figyelmeztet, hogy óvakodjunk attól a hamis fölfogásától, amely szerint a teremtett dolgok függetlenek lennének Istentől és az igazságtól, az ember tehát anélkül dönthet velük kapcsolatban, hogy döntését összefüggésbe hozná a Teremtővel és a tőle kapott törvénnyel. Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére, hogy így az a maga elhatározásából keresse a Teremtőjét. Ebben az értelemben mondható, hogy a felebaráti szeretet mindenekelőtt és kizárólagosan a másik ember önmagára vonatkozó szabad döntésének tiszteletben tartását jelenti.

    Az ember személyisége fejlődése során keresi önmagát, szeretne önmagával azonossá válni. Minél jobban sikerül a külső életet a belső indítékokkal összhangba hozni, annál erősebb lesz a személyiség, és annál fogékonyabb lesz az ember a szellem által (belülről) irányított életre. Az identitás formálódása egy életen át tartó folyamat, az egyén azonosul különböző – gyakran nehezen összeegyeztethető – szerepekkel (anyai és apai szerep, nagyszülői szerep, szakmában betöltött szerep stb.) Ebben a belső folyamatban is döntő szerepe van a hitnek, mert aki felismerte, hogy mindent Istentől kapott ajándékba, az nem egy elképzelt, vagy valamilyen külső hatásra kialakult élettervvel igyekszik azonosulni, hanem lelkiismeretére hagyatkozik, mert tudja, hogy „az igazság Lelke, elvezet a teljes igazságra”. (Jn 16, 13)

    Nehéz helyzetbe kerülünk akkor, amikor egy számunkra új szerepben szeretnénk tevékenykedni. Aki családot szeretne alapítani, annak párkapcsolatot kell létesítenie, de még nem azonosulhat a férj, vagy a feleség szerepével. Ugyanakkor fontos, hogy a leendő házastársak megbeszéljék, hogy milyenek szeretnének lenne mint férj, vagy feleség. Mindegyiküknek fel kell mérnie, hogy a másik mennyire felel meg elvárásainak, illetve hogy ő maga tudja-e azt nyújtani, amit a másik tőle szeretne kapni. Különösen nehéz dönteni annak, aki magányosan, nem egy közösség tagjaként keresi párját. Ha a párkeresés nem egy közösségben történik, a feleknek nem is lehet összehasonlítási alapja, példák sincsenek a közvetlen közelben. Nagy szerepe van ilyenkor a lelkiismeretnek, a valóságnak az elképzelésekkel, vágyakkal és álmokkal való ütköztetése alapján szabadon, felelősségünk teljes tudatában kell meghoznunk a döntést. „Az a közösség, amely figyel a szeretet apró részleteire, amelynek tagjai tőrödnek egymással, és nyitott evangelizáló teret alkotnak, olyan hely, ahol jelen van a Föltámadott, aki az Atya terve szerint megszenteli ezt a közösséget. … A fogyasztói individualizmussal szemben, amely arra törekszik, hogy a mások által nyújtott jólét keresésében elszigeteljen, a mi megszentelődésünknek állandóan azonosulnia kell Jézusnak azzal a vágyával, hogy »mindnyájan egyek legyenek, amint te, Atyám bennem vagy és én benned« (Jn 17, 21)” (Gaudete et Exultate 145-146).)

    A mai gyorsan változó világban sokan kényszerülnek nemzeti, etnikai identitásukat megváltozatni. Milyen hatással lehet ez keresztény identitásukra? Beszéljétek meg, hogy miben nyilvánul meg az erős keresztény személyiség identitása!

    De régen láttalak – fordult az adjunktusnő a főmérnökhöz a fogadáson –, mondd, mi van veled? Azt tudom, hogy hol dolgozol, hogy milyen komoly pozíciód van, hogy kitűntetéseid vannak, és egyébként? Én is örülök, hogy végre egyszer sikerült találkoznunk – válaszolt a főmérnök –, köszönöm kérdésedet, jól vagyok, szakmailag és egyébként is. Azt nem tudom, hogy tudod-e, hogy megnősültem, van három fantasztikus gyerekünk (két fiú, egy lány), az ősszel lesz az ezüstlakodalmunk. Egyszóval: jól vagyunk, és azon vagyunk, hogy jól is maradjunk. De veled mi van, rólad alig lehet hallani valamit? Amint látod – vette át a szót az adjunktusnő –, megvagyok. Sajnos nincs mindenkinek olyan szerencséje, mint neked, nekem se sikerült jól választanom. Emlékszel, kivel kerestem egyetemi éveinkben a kapcsolatot, (mellesleg most látom, hogy erre a fogadásra át se jött, pedig az ünnepségen itt volt) mindig magának való volt, a saját elgondolásai szerint akart élni. Amikor úgy láttam, hogy sikerült a kettőnk elgondolásait összeegyeztetni, pontosabban a megfelelő kompromisszumokat megkötni, összeházasodtunk. Rövidesen megszületett a lányom, aztán a fiam. A férjem pedig egy idő után elköltözött, mondván, hogy arról nem volt szó, hogy a gyerekek körül forogjon a világ, erre ő minden jó szándéka ellenére sem alkalmas. Anyagilag természetesen továbbra is nagyvonalúan támogatta a „gyerekwirtschaftot”. Azóta a gyerekek is kirepültek, a lányom férjhez ment, a fiam Amerikában él, én meg egyedül élek, de nem magányosan, mert van, akivel jól megértjük egymást. Ha netán nem ismernétek egymást, hadd mutassalak be titeket egymásnak – fejezte be az adjunktusnő, és bemutatta egymásnak kölcsönösen a főmérnököt és a tanszéki tudományos kutatót. Értem – jegyezte meg a főmérnök –, és nagyon köszönöm a bemutatkozást is. Tudod, én úgy látom, hogy az életben egy-egy lépés sikere nem a szerencsén múlik. Mindazt, amink van, ajándékba kapjuk, nem szerencse kérdése, nem a mi ügyeskedésünk, vagy szorgalmunk eredménye. A siker azon múlik, hogy észre vesszük-e, hogy ajándékot kaptunk, és ha észrevettük, ki tudjuk-e bontakoztatni. Őszintén kívánom neked és mindazoknak, akiket említettél, hogy megtaláljátok az igaz boldogság felé vezető utat. Még néhány percig szakmai, meg általános dolgokról beszélgettek, aztán elbúcsúztak egymástól. Hazafelé ballagva a főmérnöknek eszébe jutott az az öreg falusi néni nagyszülei falujából, aki, amikor meghallotta, hogy ő hamarosan vőlegény lesz, azt mondta neki: aranyoskám, csak a szívére hallgasson, ha tiszta a szíve, az megdobban akkor, amikor azzal találkozik, akit a Jóisten magának szánt.

     

    Bíró László tábori püspök              
    az MKPK Családbizottságának elnöke    
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. június

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2019. június

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, 
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

     

    Ballag már a vén diák tovább, tovább; Búcsúzni kell most cimborák tovább, tovább. Az élet hív, a munka vár, Itt az óra, meg ne állj, Tovább, tovább, tovább! – Zengett a szépen feldíszített iskolában. A szülők szintén díszben, ott ültek a díszteremben és meghatottan gyönyörködtek gyerekeikben. Az egyik anyuka odafordult a mellette ülő anyukához – 12 éve ismerik egymást, sok szülői értekezleten találkoztak – Hát ezt is megértük, mindjárt leérettségiznek és megkezdik a felnőtt életet. Bizony, azt éneklik, hogy az élet hív, a munka vár, de én nem tudom, milyen élet hívja, miféle munka várja őket. A nóta szép, de fel vannak-e készítve az életre, és tudják-e valamire használni azt a rengeteg tudást, amit 12 évig próbáltak itt beléjük gyömöszölni! Mi ide beírattuk őket – mert ez egy jó hírű iskola –, de az, hogy mit ér az érettségi, azt akkor se tudtuk, most se látjuk. Az én fiam – vette át a szót a másik anyuka –, még most se tudja, mit szeretne, ugyan beírtunk valamit a továbbtanulási lapjára, de ő azt mondta, hogy neki teljesen mindegy. Amit szeretne csinálni, abból nem lehet megélni, amiből meg megélhetne, ahhoz semmi kedve. Csak azt nem tudom, hogy ki ezért a felelős! Mi mindent megadtunk neki, talán erőnkön felül is, az iskoláról is azt mondják, hogy jó, csak a gyerek nem viszi semmire. Fel búcsúcsókra cimborák!

    Korunk embere szabad szeretne lenni, szabadon, minden külső befolyástól mentesen akar dönteni mindenben. A fogyasztói társadalom sok lehetőséget kínál, szabadon dönthetünk, hogy piros, vagy kék szappantartót vegyünk-e, az a kérdés azonban fel se merül, hogy minek, mire jó, ha a pirosat választjuk, és miért nem jó, ha a kéket? Vedd meg, használd, amíg neked tetszik, aztán dobd el! Az individualista fogyasztói mentalitás arra buzdít, hogy foglalkozzék mindenki a maga és szűk környezete pillanatnyi hasznával és érdekével. A szívünk-lelkünk mélyén lévő vágyak és kívánságok mindenkinek a magánügyei, ezekkel foglalkozzék mindenki maga.   [...]

    A mai világnak – a maga sokféle és nyomasztó fogyasztói kínálatával – nagy veszedelme az egyénközpontú szomorúság, amely a kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből, a magára hagyatott lelkiismeretből fakad. (EG 2) „Magadnak teremtettél minket, Istenünk és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.” Írja Szt. Ágoston (Vallomások, 1,1) A keresztény családban a nehézségeket és problémákat az Úr keresztjével egyesülve élik át, fájdalmuk, szenvedésük szeretetet-áldozattá alakul, örömeikben, ünnepeikben, pihenésükben pedig részesednek Krisztus feltámadásának életteljességében. (vö. AL 317) Az ilyen családban élő gyermek már szinte a bölcsőben találkozik Krisztussal, és ez a találkozás képes szíve nyugtalanságát feloldani és örömmé formálni. Mindebben a családnak, főként pedig a szülőknek nagy és komoly feladata van: a hit továbbadása, az akarat nevelése, a jó és a szép iránti vonzódás kifejlesztése, a szabadság és az igazság tisztelete, a jó, az igaz, a szép melletti döntés képességének kialakítása. Mindezt pedig átjárja és megalapozza a szeretet, mert a gyermeknek meg kell éreznie, hogy szülei méltók bizalmára, a javát akarják, arra tanítják, amit maguk is sikerrel gyakorolnak. (vö. AL 263-264) Így válik a család családegyházzá és ezzel egyidejűleg a társadalom evangelizáló kovászává.

    Milyen hatással van családi életre a fogyasztói kultúra, a használd és dobd el mentalitása, a leselejtezés kultúrája? Hogyan tudjátok gyerekeiteket megóvni a „modern” szellemi áramlatok önző, anyagias és mindent relatívnak tartó mentalitásától?

    Nem könnyű a mai világ eszmei zűrzavarában egy fiatalnak sorsdöntő kérdésekben dönteni. Az ipari-gazdasági élet olyan átalakulásban van, amelynek sem az irányát, sem a végkifejletét nem lehet látni. Hogyan tudná egy érettségiző fiatal átlátni, hogy milyen pályán tudná sikerrel megállni a helyét, amikor még azt sem lehet tudni, hogy egy-egy szakterület hova és hogyan fejlődik? Sokszor a szülők sem sokat tudnak segíteni, ők sem láthatják át az elszabadult fejlődést. A jó iskola abban tud a szülőknek segíteni, ha tudományok és művészetek legújabb eredményei fényében olyan perspektívát tud a fiatalnak adni, amely nem az egyes ember – sokszor önző, materialista és az igazságot relativizáló – szempontjai szerint mutatja meg a világot, hanem figyelmét az egész emberi közösség létének értelmére és céljára irányítja, képessé teszi a transzcendens valóság befogadására. A Teremtő a világot jónak teremtette (Ter 1, 31), az embert pedig a saját képére és hasonlatosságára. Isten nem teremtett selejtet, ami tökéletlen világban, az az ember bűnének a következménye. Aki így látja a világot, a társadalmat és embertársait, az mindenben meglátja a jót, nem veszti el kedvét látva a sok bajt, szegénységet, nyomorúságot, háborút és természeti katasztrófát, és azt keresi, hogy hol és hogyan tudna bekapcsolódni a Teremtő munkájába.

    Hogyan tudjátok a keresztény Isten- és emberképet gyerekeiteknek átadni anélkül, hogy ez elszigetelné őket osztálytársaiktól? Hogyan tudtok az iskolával együttműködni?

    A család és iskola együttműködésével éretté váló, a világot, a társadalmat és embertársait Isten szemszögéből látó fiatal pályaválasztásakor buzgón kéri Isten segítségét, rábízza magát Isten megvilágosító kegyelmére. Kéri, hogy találjon képességeivel, lehetőségeivel és hajlamaival összhangban lévő megoldást, és találja meg azt a pályát, amelyet Isten már születése előtt számára kijelölt. Ha szabadon úgy dönt, hogy elfogadja ezt a tervet, akkor elfogadja Isten szeretetét, és növekedik a szeretetben, és nem csügged, ha ezért újra meg újra erőfeszítéseket kell tennie, mert tudja, hogy Isten szeretete kifogyhatatlan. „A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.” (1 Ján 4,10)

    Mit tudtok tenni a szeretet civilizációjának terjedéséért a családban, a rokonságban, baráti körötökben?

    A ballagási ünnepség az iskola igazgatójának búcsúbeszédével zárult. Megemlékezett a búcsúzó diákokról, méltatta jó teljesítményeiket, majd sok sikert, örömet és boldogságot kívánt nekik felnőtt életükben. A siker önmagában még nem okoz örömet – mondta –. A sikerért meg kell dolgozni, sokszor nagyon keményen, a siker gyakran csak szenvedések árán érhető el, de aki tudja, hogy erőfeszítéseinek eredménye örömet okoz másoknak, az a nehézségek ellenére is örülni tud a sikernek. Az öröm azonban még nem boldogság. Boldog az az ember, aki tudja, hogy élete Isten akarata szerint folyik. Tudja, hogy a maga elé tűzött cél Isten akarata szerinti, érzi és tudja, hogy Isten segíti, vele van. Sikerének és örömének kulcsa, hogy bármihez fog, azzal kezdi: „Legyen meg a Te akaratod”. Az ilyen boldog emberrel jó együtt lenni, jó a barátjának, munkatársának lenni. Azt tapasztalom, hogy az ilyen boldog emberek, megtalálják Isten által nekik szánt párjukat, és boldog családi életet élnek. Búcsúzóul tehát azt kívánom nektek, legyetek maradéktalanul boldogok.

     

    Bíró László tábori püspök              
    az MKPK Családbizottságának elnöke    
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnök

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. május

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2019. május

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, 
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

     

    Egy barátom mesélte: Álltunk a gyalogátkelőnél, a piros lámpánál és vártunk zöld jelzésre. A szemem sarkából figyeltem a mellettem álló idős házaspárt. Majd nyugodtan, óvatosan – mondta halkan az idős hölgy –, maradj szorosan mellettem. Gondoskodást és szeretetet éreztem hangjából. A nagyszüleim jutottak eszembe, az, ahogy nagyapám szinte szavak nélkül segített nagyanyámnak a házimunkában. Elég volt egy pillantás, egy bólintás, máris értették egymást, kapcsolatuk szerető figyelmességre és empátiára alapult. Megoldom – válaszolta az öregúr –, átjutok a túloldalra, de hiszen tudod. A lámpa zöldre váltott, a két öreg elindult és meggondoltan haladt lépésről lépésre. A legtöbben, fiatalok és idősebbek ügyet se vetettek rájuk, siettek a túloldalra. Nem kell szaladniuk – fordultam oda hozzájuk –, a lámpa még zöld. Köszönjük – mosolyogtak rám az öregek –, figyelünk a lámpára és egymásra. Tudja, annyi éve járunk már mindenhová együtt, megtanultunk egymásra vigyázni.

    Ha statisztikai felmérés készülne arról, hogy egy adott időszakban a színházak, a mozik és TV-k műsorán az előadott művek hány százaléka volt házasság- és családbarát, akkor az eredmény azt mutatná, hogy a házasság „kiment a divatból”. Az előadott művek sokasága azt hirdeti, hogy aki az egész életére szóló elkötelezettséget vállal, aki végérvényes kapcsolatot akar létesíteni, az pórul jár, mert a szép jövőt hajszolva lemarad a jelen élvezhető pillanatairól, az általa vágyott szép jövő viszont mára megkopott és divatjamúlt. Ferenc pápa sokszor figyelmeztet: a mára eluralkodott ideiglenesség és relativizmus kultúrája csalás és ámítás; becsapás és hazugság azt hirdetni, hogy nincs abszolút igazság, hogy semmi sem lehet végleges.    [...]

    Ma a média, a reklámok olyan családi életet népszerűsítenek, ahol minden szép, a lakás, a konyha, a terített asztal, mindenki mosolyog. De vajon van-e a látszat-szépség mögött igazi, szívbéli öröm? Ferenc pápa így buzdítja a fiatalokat: „Lássátok meg a szépséget a mocskosan és ápolatlanul hazatérő munkásban, akit eltölt a családja számára megszerzett javak feletti öröm. Milyen szép a családi asztalnál az ételt nagylelkűen megosztó közösség! Szép az a kissé kócos, már nem is fiatal feleség, aki kitartóan ápolja beteg férjét, annak ellenére, hogy már a saját egészsége sincs egészen rendben. Szép egy idősödő házaspár – rég túl az udvarlás tavaszán –, amint életük őszén is hűségesen egymás kezét fogva járnak. Függetlenül attól, hogy öltözetük divatos-e, szépek azok a férfiak és nők, akik követve személyes szeretet-hivatásukat önzetlenül szolgálják a közösséget és a nemzetet, fáradságot nem kímélve dolgoznak a boldog családokért, a társadalmi békéért. Fedezzük fel és irányítsuk a figyelmet azokra a szépségekre, amelyek a keresztre feszített Krisztus szépségére emlékeztetnek, mert ezek képezik a valódi társadalmi szolidaritás és kultúra alapjait.”

    Idézzetek fel családi, rokoni, baráti, ismerősi körből olyan családokat, családi eseményeket, amelyek nem a média által népszerűsített értelemben, de szépek voltak. Mi volt szépségük titka?

    Amikor két keresztény fiatalban fellobban az egymás iránt érzett szeretet lángja, megérzik azt is, hogy ezt a lángot Isten szeretete táplálja. Istenre figyelve megértik üzenetét is: legyen a férfiból és a nőből egy test, egy élet. A házasság szentsége azután Isten kegyelmével öleli átszerelmüket. Isten üzenete a biztos kiindulópont: akik az üzenetet követik, tudják, hogy nincs félnivalójuk, hogy együtt minden gondon, nehézségen úrrá lesznek, Isten mindig velük lesz.

    A fiataloknak ma is a család a legfontosabb vonatkoztatási pontja. A család szétesése, a válás, a második házasság és a család egyszülőssé válása kétségtelenül nagy fájdalmat és súlyos identitászavarokat okoz a fiataloknak. Néha olyan felelősségeket kell magukra vállalniuk, amelyekre még nem érettek, és így koraéretté kényszerülnek válni. Meghatározó szerepet játszhatnak ilyenkor a nagyszülők szeretetükkel és a vallási nevelés irányításával. Bölcsességükkel ők lehetnek a generációk közötti viszony meghatározói. A saját családjukban átélt nehéz helyzetek a fiatalokban kétséget ébresztenek, hogy vajon érdemes-e családot alapítani, hűségesnek, nagylelkűnek lenni.

    Milyen segítséget tudtok nyújtani egy, a környezetetekben szétesett családnak? Hogyan tudjátok támogatni gyerekeitek szétesett családból származó barátait, osztálytársait?

    Sok keresztény fiatal látva, hogy a világ tele van erőszakkal és önzéssel, arra hajlik, hogy kis csoportokba vonuljon vissza, ahol megtapasztalhatja a testvériséget és a szeretetet, de elkerülheti a nagyobb világ társadalmi életében jelentkező kihívásokat és problémákat. Úgy gondolják, hogy laikus keresztényként Isten arra hívja őket, hogy szolgáljanak a templomban, mint lektorok, akolitusok, katekéták, sekrestyések, vagy énekesek. A laikus hivatás valójában mindenekelőtt a szeretetre irányul a világban, a családban, a társadalomban, a politikában, a kulturális, gazdasági és tudományos életben, és mindenütt, ahol emberek élnek. A laikusok konkrét és hit-alapú elkötelezettsége egy új társadalom felépítése. Arra hivatottak, hogy a társadalomban és a világban élve elvigyék az evangéliumot mindenhová, dolgozzanak a béke növekedéséért, a harmóniáért, az igazságosságért, az emberi méltóság és az irgalmasság érvényre jutásáért, azaz hogy Isten országa terjedjen a világban.

    A fiatalok szabadságát tiszteletben tartva fontos, hogy életútjukon kísérjük őket, hogy Krisztuson alapuló élet-tervet kínáljunk nekik: a sziklára épített ház építését, a családalapítást. A házasságra fel kell készülni. Nagyon fontos, hogy a házasságra készülők megértsék és magukévá tegyék az Egyház házasságról szóló tanítását, hogy hitük éretté, felnőtt hitté váljon. Ugyanilyen fontos a legszebb erények, a szeretet, a remény, a türelem, a hűség, a jóság, a megbocsátásra, a párbeszédre és a szolgálatra való képesség kifejlesztése. Ide tartozik a fiatalok szexualitásának kiérlelése, hogy az ne a másik használatának eszköze legyen, hanem, hogy általa tudják magukat a másik személynek kizárólagosan és nagyvonalúan elajándékozni. Isten nemiséggel rendelkezőnek teremtett minket, a nemiséget Ő maga alkotta meg, és teremtményeinek ajándékozta. A szexualitás szenvedély, két célja van: szerelemmé fokozni az egymás iránti szeretetet és új életet fakasztani. Az igazi szerelem szenvedélyes, benne a férfi és a nő örökre egymásnak ajándékozzák magukat. Testestül-lelkestül adják egymásnak teljes életüket. A házasságra szóló meghívás és a szexualitás egyaránt Isten ajándéka. Isten ajándékát nem kezelhetjük tabuként, köszönjük meg és adjunk hálát érte. Az igazi, szép és szenvedélyes szerelmet akarják ellopni a fiataloktól azok, akik tőrbe csalva őket a végső soron elszigetelődésre és a legkeservesebb elmagányosodásra vezető individualista, zabolátlan életre bíztatnak.(vö. Christus vivit, Apostoli buzdítás 168, 183, 242, 260-266)

    Hogyan tujátok gyerekeitek házasságra való felkészülését támogatni? Anélkül, hogy a már felnőtté vált gyerekek szabadságát korlátoznátok, hogyan tudjátok kifejleszteni bennük a helyes arányérzéket az igazi értékek szolgálatában álló elfoglaltságok és a könnyed szórakozás és élvezetetek között?

    Amikor a túloldalra értünk és az öregek megálltak egy pillanatnyi pihenőre, még egyszer megszólítottam őket: Segíthetnék még valamiben? – kérdeztem. Köszönjük a kedvességét – válaszolták –, de tudjuk, hogy hova igyekszünk, és ismerjük az oda vezető utat. Megoldjuk, együtt bizonyára célba érünk. Egy mögöttünk loholó fiatal pár hallotta beszélgetésünket, a lány ránk szólt: Lépjenek már odébb, elállják az utat! Az öregek erre megindultak, én meg megkérdeztem a fiatalokat: Tudják, hogy hova akarnak eljutni? És ismerik az oda vezető utat? A fiú rám nézett és elgondolkodva válaszolt: Most moziba akarunk menni. Az odavezető utat ismerjük. De azt, hogy akarunk-e házaspár lenni, pláne majd ilyen öreg házaspár, mint ez a két öreg, azt nem tudom. Ilyen stabil és egymásban ennyire bízó házasokat nem ismerünk. Egyikünk szülei sem hagyományos házasságban élnek. A moziműsor segít elhatározni, hogy hova menjünk. De mi segíthetne megtalálni azt, hogy az életben merre van előre?

     

    Bíró László tábori püspök              
    az MKPK Családbizottságának elnöke    
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. április

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2019. április

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, 
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

     

    Már túl voltak a harmadik jegyes-beszélgetésen, amikor az egyik menyasszony a beszélgetéseket vezető plébánoshoz fordult: Kedves Atya, ugye tudja, hogy mi mind a ketten megkeresztelt katolikusok vagyunk, én gyerekkorom óta templomba járó vagyok, voltam elsőáldozó, meg is vagyok bérmálva, vőlegényem azonban még nem volt elsőáldozó sem. A múltkori beszélgetésen Atya nagyon határozottan buzdított mindnyájunkat, hogy szentmise keretében legyen az esküvőnk. Vőlegényem ugyan hajlandó lenne részt venni a szentmisén, de ha ő az egyik főszereplő, és nem járul szentáldozáshoz, az furcsa, felemás dolog lenne. Nem zárkózik el attól sem, hogy elsőáldozó is legyen, de az idő ehhez már nem elég, meg különben is, most a házasságra készülünk, ne keverjük össze a két dolgot.

    Az Eucharisztia az egész keresztény élet forrása és csúcspontja. Csodálatos, sokoldalú misztérium, a világosság, a hit, Krisztus áldozatának és jelenlétének misztériuma. Addig, ameddig az anyagi világ, a biológiai és fizikai valóság felől akarjuk megközelíteni, nem fogjuk megérteni. Csak ha az ember ki tud tárulkozni az Eucharisztia természetfeletti dimenziói előtt, akkor érintheti meg a szívét-lelkét. Aki az Oltáriszentségben csak kenyeret és bort lát, az nem juthat el az Eucharisztia misztériumáig.   [...]

    Ehhez szükségünk van értelmünk megvilágosodására és szívünk lángolására. (l. Lk 24, 32) A kenyér és a bor jelek, de a jelek csak akkor „beszélnek”, ha az értelem megvilágosult és a szív lángol. Az Eucharisztia a megvilágosító és gazdag tartalmú üzenetet hordozó jelek e dinamizmusában bontakozik ki teljesen. A misztérium a jelek által nyitja meg a hívők szemét. (l. Mane nobiscum Domine 14.)

    Jézus azt mondta magáról, hogy Ő „a világ világossága” (l. Jn 8,12). Míg isteni dicsősége fölragyogott a színeváltozásban és a föltámadásban, az Eucharisztiában el van fátyolozva. Teljes elrejtőzésének misztériumával Krisztus önmagát teszi a világosság misztériumává. Hitünk segítségével az Oltáriszentségben felismerjük Őt – az Eucharisztia a hit misztériuma. (l. Mane nobiscum Domine 11, 12.)

    A misztérium és a mese között sok hasonlóság van, mind a kettő egy másik valóságba vezet át. Lényeges különbség azonban közöttük az, hogy az egyik a végesre és földire, a másik az örökre és földöntúlira irányul. Hogyan tudnátok ezekre a hasonlóságokra és különbségekre rávilágítani?

    Az Eucharisztia nagycsütörtökön este a közösen elköltött húsvéti vacsorán született: „Vegyétek és egyétek ..., aztán fogta a kelyhet ..., hálát adott és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: igyatok ebből mindnyájan ....” (Mt 26,26–27) Mindnyájan, együtt, közösségben. „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él.” (Jn. 6, 56-57) E bensőséges és kölcsönös egymásban „maradás” bizonyos módon lehetővé teszi, hogy elővételezzük a mennyországot a földön. Jézus az Eucharisztia által kapcsolatban akar maradni mindnyájunkkal, és azt várja tőlünk, hogy ez a kapcsolat közösségünket is összetartsa.

    Semmiképpen nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy az eucharisztikus lakomának mélységes és elsődleges értelme az áldozat. Az Eucharisztiában Krisztus újra megjeleníti számunkra a Golgotán egyszer s mindenkiért bemutatott áldozatot. Jóllehet az eucharisztikus lakomán a föltámadott Krisztus van jelen, magán hordozza szenvedésének jeleit, melynek „emlékezete” minden szentmise. Miközben megjeleníti a múltat, az Eucharisztia a történelem vége felé irányítja tekintetünket: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon”. (Jn. 6, 54) Ez az „eszkatológikus” dimenzió tölti el reménnyel a keresztény életet. (l. Mane nobiscum Domine 15, 19-20.)

    A gyakori szentáldozás jó és üdvös. Meg tudod-e óvni magadat a rutinszerű szentáldozástól? Milyen segítséget tudsz ebben adni családtagjaidnak?

    Az eucharisztikus színek alatt Jézus valóságosan jelen van, azaz az Eucharisztia a valóságos jelenlét misztériuma, és ez teszi hitünket leginkább próbára. Ez a jelenlét ad a többi dimenziónak – a világosság, a hit, a közösségi lakoma, a húsvét emlékezete, az eszkatológikus jövő dimenziójának – a puszta szimbolikát felülmúló jelentést. Ez teszi érthetővé Jézus kijelentését: „És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt 28, 20) Ezért is fontos, hogy minden szentmise ünneplése közben ébren tartsuk Krisztus valóságos jelenlétének tudatát. (l. Mane nobiscum Domine 16-18.)

    Milyen csodálatos ajándék egy ifjú házaspárnak az, ha szentmise keretében, Jézus Krisztus valóságos jelenlétében mondhatják ki egymásnak az életre szóló IGEN-t! A szentáldozás révén pedig mindketten Jézussal egyesülnek, és így – ketten, hármasban – megízlelhetik a földöntúli boldogságot! Ezért szorgalmazza az Egyház, hogy az esküvőt lehetőleg szentmise keretében tartsák.

    Hogyan tudsz érvelni társaságban, munkahelyen, baráti, vagy rokoni körben, ha egyesek azt hangoztatják, hogy az Eucharisztia csak szimbólum, vagy bálvány, a „modern ember” számára elfogadhatatlan.

    A plébános atya rövid gondolkodás után azt mondta: Igen, nagyon jó, ha szentmise keretében tarthatjuk az esküvőt. A mostani csoportból már többen is jelezték, hogy szívesen vennének részt közösen is szentmisés esküvőn. Igaz azonban, hogy ha vőlegényed most kezdené az elsőáldozási felkészülést, az bizony egy kicsit „gyorstalpaló” lenne, ez pedig nem jó dolog. Az elsőáldozásra egy felnőttnek még alaposabban kell felkészülnie, mint egy gyereknek. A házasságkötés elhalasztását sem ajánlanám, sok zavart okozna ez még a rokonságban is. Mondjátok: meg tudjátok-e ígérni, hogy az esküvő után a vőlegény elkezd egy komoly felkészülést – akár a menyasszonnyal együtt, neki sem árt az Eucharisztiával kapcsolatos ismeretek elmélyítése –, megtörténik az elsőáldozás, és jövőre, az első házassági évfordulót egy nászmisével megünnepeljük? Én vállalom, akár már most bejegyzem a nagy könyvbe. De persze addig is rendesen eljártok misére, te, kedves menyasszony annak rendje-módja szerint járulj gyakran szentáldozáshoz, és imádkozzatok együtt sokat! Meg kérlek, ha olyan házasulandó fiatalokkal találkoztok, akik hasonló cipőben járnak, figyelmeztessétek őket, hogy idejében tegyenek meg mindent azért, hogy esküvőjüket szentmise keretében tarthassák. Kedves Atya – szólalt meg a menyasszony –, ez nagyon izgalmas és nehéz kérdés, de én vállalom! A vőlegény bólogatott. Várjunk csak – vette át ismét a szót a plébános –, én azt kértem, hogy ígérjetek meg valamit. Hangos, egyértelmű választ kérek, megígéritek? Ígérem – mondta a menyasszony, és bíztatóan nézett a tétova vőlegényre. Az hosszan nézett a menyasszonyára, majd a plébánosra. Én is ígérem – szólalt meg végre. 

     

    Bíró László tábori püspök              
    az MKPK Családbizottságának elnöke    
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."