Bálint Sándor Ünnepi Kalendárium

Móric római katonatiszt volt, aki 300 táján társaival a Rajna-vidéken szenvedett vértanúhalált.

 

Az Érdy-kódexben olvasható legendájából^* a következőket idézzük: vala egy szegény asszonyállatnak egyetlen egy fia, és adá tanojtani azon egyházbelieknek, hol ott ez nemes szentöket eltemették vala. És ime, hamar való napon meghala. Az ő szüléje kedég naponkénd elsiratja vala. Neki jelenék Szent Móric mártir, mondván: mire siratod fiadat ilyen szenttelen, ha mivelönk vagyon. Felele az asszonyállat: bizony, míg élök, soha nem tűrhetöm. Monda Szent Móric: ne akarjad siratni mint holtat. De ha meg akarod szavát hallani, jövelj az veternyére és az fráterek között az karban meghallod éneklését. És mikoron azt tette volna, koronkéd hallja vala az ő fia szavát és semmi bánatja nem lőn többé.

 

Tiszteletét kezdetben a dinasztiák és az arisztokrácia, majd az első millenniumtól kezdve a feudális nemesség, püspökök és monasztikus szerzetesrendek is terjesztik. Kétségtelen, hogy Móric jellegzetes erényei: a kötelességteljesítés és önfeláldozó hűség a koraközépkor arisztokratikus társadalomszemléletét, a kezdődő lovagvilág eszményeit is kifejezte. Hivatása magyarázza, hogy Móric sokfelé a katonák, fegyverkovácsok, késesek védőszentje lett. Nem világos, hogy miért folyamodtak hozzá podagra és gyermekek bélpoklossága, fülbántalmai ellen. Talán azért, hogy a szellemként fölfogott betegségre a segítségül hívott vitéz katonával akartak ráijeszteni.^*

Szent Móric kultuszának legfontosabb közép-európai forrása Niederaltaich bencés monostora. Tisztelete innen sugárzott az újonnan megkeresztelkedett Magyar- és Csehországba.

Ismeretes, hogy Szent István a bakonybéli monostort Móric tiszteletére alapította, aki a szász uralkodóháznak, Gizella királyné nemzetségének volt családi patrónusa. Niederaltaichból népesítette be: a szerzetesek között volt sógora, Günther is, aki viharos ifjúság után Móric altaichi oltárára helyezte világi vitézségének jelképeit. Néhány évig Szent Gellért is idevonult lelki magányba.

 

Meg kell említenünk, hogy a középkorban a lovagi kard megáldásánál György és Sebestyén mellett, Móricot is segítségül hívták. Móricnak a Szent Kereszt szögével ékesített lándzsáját a hagyomány szerint Szent István királyunk kapta Ottó császártól nászajándékba.^*

Tudomásunk szerint Bakonybél mellett, Béb (1270), Hidegkút^* (1433, Veszprém szomszédságában) még Berzseny (1398, Tüskevár közelében)^* Hidegkút (1433), a zalai Csesztreg, az esztergomi Kőhídgyarmat (Kamenny Most, 1726), a veszprémi Gyimót tiszteli Móricot templomának, Tomaj pedig kápolnájának (1892) védőszentjéül. E jórészt barokk patrociniumok nyilvánvalóan arisztokrata kegyuraktól, éspedig az Eszterházyaktól származnak. Az Aldunánál fekvő, határőrvidéki Tárcső (Starčova) falu veterán telepesei is Móricot választották (1863) templomuk patrónusának. Móric-oltára van még Kupfalva (Kogl) egyházának.^* Móric-kápolnája volt Gyula hajdani plébániatemplomának (1528).

Zsigmond adománylevele (1403) a gyulai királyi uradalom földjén három Szentmórocz helységet is említ. Ezek nyilván a Gyula városi Móric-kápolna, illetőleg oltármesterség javadalmai voltak.^* Szent Móricnak egyetemes középkori népszerűségét nevéből képzett számtalan családnevünk: Móricz, Maricz, Mórocz, Móra is bizonyítja. Boldog Csák Móric dominikánus is ennek a névdivatnak emlékezetét őrzi. Keresztnévként a palóc és jász parasztságnál máig sűrűn előfordul. A magyar arisztokraták és Jókai Móric keresztneve újabb francia ihletésből, végső fokon azonban mégis Szent Móric tiszteletéből fakadt. Németes műveltségű régi zsidó családjaink éppen azért választották gyermekeiknek a Móric nevet, mert előkelőnek érezték.

Máté apostol és evangélista. Vámszedő volt, mielőtt Jézushoz csatlakozott volna (Máté 9,10, Lukács 5,23).

Ábrázolásain ifjú alak áll mellette, mert evangéliumát Jézus nemzetségfájának elmondásával kezdi. Olykor könyvet, alabárdot adnak a kezébe. Faszobra Eperjes Mária-oltárán (1490), szimbóluma Medgyes (Mediach, Mediaş) főoltárán (1420),^* Oltármesterség: Gyulafehérvár (1439).^*

*

Legendáját az Érdy-kódexben^* olvassuk: Szent Máté méne szerecsön országban és száll meg Madaber nevő várasban, a jámbor offmesternél, kit szent Fülep az úton megkeresztölt vala. Valának kedég azon királyi várasban két erdengős mesterek: Zaroes és Arfaxat, kik ellen Szent Máté erősen prédikálja vala Krisztusnak szent hitit. Egy napon az kerályné asszonynak hofmestere eleiben járula Szent Máténak és kérdé meg, miképpen vóna, hogy annyé sok nyelven tudna szólani. És szent Máté megjelenté őneki, miképpen Úristennek szent lelke mennyből reájok szállott volna, és ő adta vóna a nagy malasztot őnekik, hogy ez világ szerént mindenütt tudnának prédikállani. Azonközbe bejuta egy ember, mondván, ime hol jőnek az két mesterek, két nagy sárkánnyal, kik mindeneket megölnének tüzes lehellésekkel. Szent Máté ottan szent keresztnek jegyét veté magára, és nagy bátoron kiméne eleikben. És mint láták őtet az sárkányok, ottan elalvának lábai előtt. És mondá az mestereknek, hol vagyon az ti nagy mesterségtöknek bölcsessége. Serkentsétök fel őket, ha lehet. Én kedég csak az Úristent nem kértem volnék, amit én ellenem gondoltatok vala, tireátok hárantanám. Mikoron az csodára sok nép gyüleközött volna, parancsolá Szent Máté az sárkányoknak, hogy mennének dologra és senkit ne bántanának. És ottan elmenének.

A király fia meghal, Máté feltámasztja. Erre mindnyájan megkeresztelkednek. A király hálából templomot épít, amelynek Máté lesz a püspöke. Epigéna királykisasszony sok szűzzel együtt az apácaéletet választja. A király meghalván, utóda feleségül kívánja. Epigéna visszautasítja, mire az új király Mátét bosszúból kivégezteti, a kolostort pedig felgyújtatja. Máté közbenjárására a tűz megfordul, s a királyi palotába kap. Az új király Epigéniával együtt ezután nagy szeretettel szolgálá az édes Jézust és az ő édes apostol atyjokat.

 

Máténak viszonylag kevés patrociniuma van hazánkban, aminek nyilvánvaló magyarázata, hogy napja jelesebb ünnepek (Szentkereszt felmagasztalása, Kozma és Damján, főleg Mihály) közé szorult. Egészen természetes, hogy több Vámos elnevezésű falu választotta patrónusául a vámon ülő Mátét.

 

Nyitra: Kisudva (Mala Udiča), Hegyeshely (Vysoká), Tepla.

Besztercebánya: Bábaszék (Babina, XIII. század), Cégely (Cigel, fatemplom: XV. század, kőtemplom: 1762), Prochot (1792), Vámosfalva (Myto, 1830), Zsolna (Zilina, 1692, azelőtt a középkorban István vértanú).

Szepes: Duránd (Tvarožná), Korotnok (Korytno).

Veszprém: Nemesvámos, Salföld (1756), Sáska, (Padányi Biró Márton építette)^*

Győr: Völcsej (1865 óta: László), Lajtafalu (Potz-Neusiedl), Valla.

Vác: Kóka (1697), Tömörkény (1887).

Kalocsa: Kunbaja (1877), Káty (kápolna).

Csanád: Kiskrassó (Lupac).

Erdély: Bede (Bedeni).

 

A szegedi magyar és a privigyei szlovák^* nép egyező tapasztalata szerint a búzát legjobb Máté hetében elvetni.

Mohács sokácai Máté napján szakajtóban, kosárban búzát szoktak a barátok templomában szenteltetni, majd a vetőmag közé vegyítik.^*

Vásárosdombó gazdái ezen a napon régebben nem szántottak, mert úgy vélték, hogy az ilyen földet különösen fölveri a gaz. Éppen ezért Gazos Máté néven tartották számon.^* A hiedelem hajdani teljesebb kultusz maradványa.

A tilalomra utal a göcseji hiedelem is: Szent Máté hetének pelvahét a neve. Aki ilyenkor vet, majd polyvás gabonát arat. A búzahét itt a ferenchét, amelyikbe Assisi Szent Ferenc ünnepe esik.

 

*

 

A búzavetés számontartott időszak, maga a búzahét vidékenként váltakozik. Altalánosságban a csillagászati ősz első hónapjába eső négy hét a vetési terminus: mátéhét, mihályhét, ferenchét, gálhét. Szakrális-liturgikus hagyományvilágára a következőkben csak igen röviden utalunk.

Ami a szegedi táj rituális előírásait illeti, vetés napján a hajdani tápaiak kenyeret nem sütöttek, még a hamut sem háborgatták, bolygatták meg a kemencében. Algyőn ilyenkor korán kimennek vetni, hogy még napkölte előtt kiérjenek a földre. Amikor a nap éppen feljön, a vetnivaló búzával telt zsákokat odaütögetik a földhöz. A búzavetés régebben szinte országszerte karácsonyi abroszból vagy háziszövésű sütőabroszból történt, ugyanabból, amelynek vásznából az aratógatya is készült. A deszkiek a vetőzsákot feldobták a háztetőre, ahol három napig érte a harmat.

A régi szegedi öregek vetés előtt imádkoztak. Általában ma is fohászkodnak egyet. A vetőmagra keresztet vetettek, amely a rozsnál olykor elmaradt. A fohászkodás: Atyának; Fiúnak, Szentlélök Istennek nevibe elvetöm, szaporodj! Régebben a vetésidő alatt nem volt szabad dohányozni.

Egerbakta hagyománya szerint elmondták a Miatyánkot és Üdvözlégyet, a vetőkötényben lévő magra pedig háromszor keresztet vetettek. A felnémeti gazda így fohászkodott: drága jó Isten, adjál bő áldást! Bélapátfalván a magvető az abroszba kötött pénzt koldusnak adja alamizsnául. Hasonló Csallóköz régi magyar hagyománya is.^* Hollókőn a gazda a vetés végén a földnek mind a négy sarkára térdelt és úgy imádkozott. Bessenyőtelek hajdani gazdasszonyai a vetésből kimaradt búzát megőröltették és a koldusok számára sütöttek belőle kenyeret.

Répceszentgyörgyi szokás szerint a virágvasárnapi szentelt barka hamuját üszög ellen szórják a vetőmag közé.^*

Andrásfalva székely gazdái a vetés elején így fohászkodtak: Uram Jézus segélj meg és áldd meg! Befejezéskor: édes jó Atyám, áldd meg és szenteld meg, hogy jusson minden szegénynek és az ég madarainak is belőle! A szomszédos Istensegíts emberei födetlen fővel vetettek.^*

Göcsejben^* az első szántás első fordulóján a gazda az ekeszarvára akasztotta az olvasóját és imádkozott. Vetésnél pedig századunk elején a magvető megmosta a lábát és tiszta fehérneműt vett magára. Nyelve alá három búzaszemet tett, és egészen a vetés elvégzéséig ott is tartotta. Ha szóltak hozzá vagy köszöntek neki, nem válaszolt. Mint mondták, azért, hogy a madarak nyelve leragadjon és ne kapjanak rá a vetésre. Ez azonban már másodlagos magyarázat. A búzát új, először mosott vagy karácsonyi abroszból vetették. Közepébe pénzdarabot kötöttek, majd munka végeztével a zsúpfödeles ház tetejére dobták, hogy a jégeső a vetésben ne tegyen kárt. A pénzt Mária oltárára tették. Az őrségi Kondorfán a pénzdarabot a templomi perselybe szokták dobni.

A magyarózdi (Ózd) református gazda a hétnek ama napján fogott a vetés szertartásához, amelyiknek éjszakáján nyáron először látta meg az égen a Fiastyúkot. Az első marék vetőmagot a szájába vette és csukott ajkakkal végzi munkáját, hogy hite szerint az ég madarai a termést ne tizedeljék meg. A végén ezt a búzát a föld szélére vetette.^*

A szlovák eredetű Kesztölc hagyománya szerint a gazda vetés elején markából keresztalakban búzamagot szórt a földre és effélét mondott: Uram, Istenem segíts! Nekünk is elég legyen, de jusson a szegénynek is!

A bánáti katolikus bolgároknál^* a vetés napján egészen délig nem szabad tüzet rakni. A vetőmagot szenteltvízzel szokták meghinteni, búzaszenteléskor eltett zöld búzát is vegyítenek közé. A kapura szalmát szórnak, amely eredetileg nyilván abból való volt, amelyet karácsonyeste a lakószobába vittek. A gazdasszony piros kötényét terítette rá. Ezen át hajtott ki a gazda. A kapu nyitva maradt egészen addig, amíg a kocsi ki nem ért a földre. E napon nem vásárolnak, nem adnak a házból ki semmit. A hét ama napján jó vetni, amelyen az ember Péter és Pál ünnepe után először látja meg a Fiastyúkot.

Euszták, előző nevén Placidus pogány katonaember volt. Tudomásunk szerint kódexirodalmunkban nem történik róla említés, azonban a Gesta Romanorum ismeri. Ennek előadásából emelünk ki^* néhány részletet.

 

Plácidus egykor, midőn vadászni ment volna ki, talál egy sereg szarvasra, mellyet űzőbe vévén, egyik szarvas a többi közül legnagyobb és legtekintélyesebb kiszakad, a szolgák mind a sereg szarvas után tartanak. Plácidus pedig egyedül válik a nagy szarvas után, ki egy igen nagy erdőre viszi, mellyet minden igyekezetivel kívánt megejteni. Azonban a szarvas egy kőszikla tetőn megállapodik, kire szorgalmatoson nézvén Plácidus, a szarvai kőzött látott egy keresztet, a napnál is fényesebbet, és azon a Krisztus képit. Azonban mint régenten a Bálám szamara, megszólal a szarvas és mond: óh, Placide mit üldösz engem? Én te kedvedért jöttem. Én vagyok az, akit te tudatlanul tisztelsz. A te imádságidat és alamizsnáidat bévettem, és azt akarom, hogy ezáltal a szarvas által, akit te vadászásoddal kergetsz, hogy én is vadászással megfogjalak téged. Némellyek azt tartják, hogy a kép szólalt volna meg a szarvas szarvai közzül.

Mellyet hallván Placidus, megijed és a földre esik, és mintegy óra múlva eszére tér és mond: Uram, jelentsd meg magadat, ki vagy, aki szólasz, hogy higyjek. Én vagyok – úgymond a szózat – a Krisztus, ki a földet és az eget teremtettem…

Ezeket hallván Plácidus, ismét a földre borulva mond: elhiszem Uram, hogy te vagy, aki mindeneket teremtettél, és a tévelygőket megtéríted. Kinek felel az Úr: ha hisz (= hiszel) menj bé, és a város püspöke által kereszteltesssél meg… Te pedig holnapi napon ismét idejöjj, és én megjelenvén, megtanítalak, mit kellessék jövendőben cselekedned. Midőn ezzel Plácidus hazament volna és feleségének a dolgot megjelentette volna, mond a felesége: Uram, az elmúlt éjszaka én is illyen szózatot hallottam: te és a te férjed és a fiaid holnap hozzám jöttök. Ebből vészem már eszembe, hogy a Krisztus szólott. Felkelnek azért éjfélkor és mennek Rómába a püspökhöz, aki nagy örömmel megkereszteli őket: Plácidust Eustákiusnak, a feleségét Theopistának, egyik fiát Theopistusnak, a másikat Agapistusnak kereszteli. Reggelre kelvén, szokás szerint már Eustákius ismét kimégyen vadászni és a szolgáit a leshelyekre elküldözi. Maga mégyen a helyre, ahol látást látott volt az elmúlt nap, és ott térdre esvén könyörög, hogy az Úr megjelenjék neki. Kinek megjelenvén az Úr, mond: boldog vagy Eustákius, mert megmosódtál a szent keresztségnek vizével, és az én kegyelmességemmel az ördögöt meggyőzted. Ezután lészen gyümölcse a te hitednek, mert az ördög ellened fog harcolni, mivel búcsút vöttél tőle. Melyhez képest sokat kell néked szenvedned, hogy a dicsőségnek koronáját elnyerjed. Ennek a világnak magos polcáról leesel, mert lelki gazdagságokkal úgy bővölködhetel. Meglásd azért, hogy meg ne essél, mert a szenvedésben második Jóbnak kell lenned. De végre meglátogatlak és ismét elébbi dicsőségedre felvészlek… Ezután az Úr az égbe felemelkedik, Eustákius pedig hazamenvén, ezeket feleségének hírré teszi. A család további regényes sorsát nem részletezzük.

 

A legenda hajdanában nagyon népszerű volt. Egykori közkedveltségét a Rustán császár históriája c. verses feldolgozás (1638), illetőleg szövegváltozat is tanúsítja.^*  Ismeretlen szerzőjét a kutatás Drávai Névtelen néven tartja számon.

Megjelenik a barokk jezsuita játékszínen is: Zágráb (1655), Szakolca (1748, 1749)0795. Euszták a legendájára jellemző erdőség és szarvas miatt a vadászok, erdészek, élete miatt pedig a katonák egyik kedvelt középkori patrónusa lett. Alakjával gótikus szárnyasoltárokon is találkozunk, bár Huberttől nehéz megkülönböztetnünk.

Tiszteletének első hazai liturgikus nyoma a Szelepchényi-kódexben található (nov 2.). A halottak napjának mind egyetemesebbé váló kultusza miatt kerül át a máig ismert napra.

A csúti premontrei monostort – fejtegeti Mezey László^* – a mai Háros szigeten, Csepel és Budafok között IV. Béla alapította, és fia, V. István erősítette meg, a régi Szent Euszták oltalmába ajánlott nagyszigeti főesperesség helyén. Ezt nyilvánvalóan még Szent István alapította családjának eredetmondájára, a csodaszarvas történetére gondolva tette. Miután a magyar premontreiek a Boldogasszonyt és Eusztákot különösen tisztelik, a király ezt az új alapítást is Euszták oltalmába ajánlja. Sajátságos azonban, hogy a premontrei liturgia elhanyagolja Euszták tiszteletét. Mindenesetre a patrocinium a hazai premontrei monostorok között csak Csúton bukkan föl.

Mezey László e megállapításokon túlmenve, hangsúlyozza, hogy a XII. században a Kökényes-Radnót nemzetségtől alapított garábi premontrei monostornak viszont Hubert a védőszentje, akit Eusztákkal egyetemben a vadászok tiszteltek patrónusul. Legendájuk is egyezik. Nem csoda, hogy a szakrális néphagyományban alakjuk összemosódott: a garábi Hubert-titulusból Csúton Euszták lett. „A szarvas-csoda – írja Mezey – az Árpádok ősi családi birtokának egyik igen régi alapítású monostortemplomában az Euszták-patrocinium révén a keresztény kultusz formáiban és keresztény értelmezésben mutatta be a király családjának az Árpádok eredetmondáját. A király tehát midőn Eusztákra hivatkozott, és különös tiszteletéről kívánt gondoskodni, talán nem is utolsó helyen, a csodaszarvasra is gondolt… A kiöntések, holtágak és mellékágak szövevényében megbúvó kis sziget egyházak az inter meotidas paludes vadászgató, és egy másik csodálatos szarvast üldöző mondabeli hősökre is emlékeztetett.” Hozzátehetjük, a legenda a regösénekeket is ihlette.

Az Euszták, megmagyarosodott alakjában Lestár név a középkor rendi társadalmában közkedvelt lehetett. Keresztnévi használata mellett, a belőle képzett családnevek: Lestár, Lestál (Hangony), Lestyán, Lestyák is ezt igazolják.

Euszták tiszteletének hazai folytonosságát nyilván a hitújítás törte meg. A barokk időktől fogva már csak Herend templomának, Csákberény (volt Eszterházy-birtok) erdei kápolnájának patrónusa, továbbá a Tizennégy Segítőszent megújult kultuszának és közösségének egyik tagjaként tartják a jámborabb, főleg német hívek számon.

Lambert bencés apát, majd Maastricht püspöke (†705), a karoling középkornak Márton mellett alighanem legnépszerűbb szentje. Kemény, harcos egyéniségéért különösen az udvari arisztokrácia és a lovagvilág tisztelte. Ereklyéit Lüttichben őrzik.

A Lambert-kultusz – Matthias Zender kutatásai^* szerint – a Rajnavidéken és Brabantban 1000 táján áll virágzásának delelőjén. Korán kisugárzik azonban Európa keletibb, akkor még missziós területeire is. Ismeretét nyilván a bencés szerzetesség és a nyugati lovasság hozta magával hazánkba. Legújabban tisztázták azt is, hogy az új magyar egyház liturgiáját a rajnai – frank szakrális táj, vagyis Lambert hazája ihlette.

Ismeretes, hogy a Dunántúl sokáig a Passau-i püspökség missziós területe volt, amely többek között védőszentjének, Szent István vértanúnak tiszteletét is terjesztette. Így Dubrava, vagyis a mai Somlóvásárhely egyházát is neki szentelték. Nyilván e jogcím ellensúlyozására Szent István Skolasztikának, egy sánta atyjafiának rakatott vala bencés apácamonostort Lambert tiszteletére. Ismeretes az is, hogy a XI. században egy magyar királyi herceg, I. Béla király fia is, a Lambert nevet viselte.

 

Nem lehetetlen, hogy a hazai Lambert-kultuszhoz hozzájárultak a Lüttich-vidéki vallon bevándorlók (latini) is,^* akik Aachenba zarándokolva, még a XV. században is (1447) fölkeresik Lüttich városát. Ez azonban megfelelő adatok híján csak föltételezés.

A hazai Lambert-kultusz így föltétlenül ott gyökerezik a keresztény magyar szakralizmus legarchaikusabb rétegeiben. Már a XI. századbeli Szelepchényi-kódex számontartja, de szinte csak az Árpád-korra jellemző. Utána már csak a somlóvásárhelyi monostor, továbbá a Lampérth, Lompérth családnév emlékeztet rá. Beregszász városának Lampértháza volt a középkori neve. Oláhpatak (Vlahova) régi neve Lampertfalva, alva, németül Lampertsdorf. Ila Bálint szerint^* dobsinai német bányászok alapították.

Rábagyarmat temploma (1770)^* a legújabb időkig, máig a szentet tisztelte patrónusául. A titulus kultikus háttere, kora nem ismeretes előttünk. Talán cisztercita ihletésű.

Hétfájdalmú Szűzanya, Mária felmagasztalt anyai fájdalmáról való megemlékezésre jellemzően éppen a Szentkereszt felmagasztalásának ünnepét követő napon, búcsúnapjának megülésére pedig a rákövetkező vasárnap kerül sor.

Mária hét fájdalmát az egyházi év – mint láttuk – fájdalmaspénteken is számontartja, de ez a nap a nagyböjt ősi liturgikus rendjében mindig megmaradt jövevénynek. Ezért volt szükség önálló ünnepre, amely az emésztő anyai fájdalomnak egyszerre archaikus és szakrális képzetvilágát dicsőíti meg.

A kultusz eredetét a kutatásnak még nem sikerült teljesen tisztázni.^* Aligha tévedünk, ha kibontakozását nem korábban, hanem a keresztesháborúk Szentföld-élményében és a nyomában születő passiómisztikában keressük. Felvirágoztatása körül különösen a koldulórendek, főleg a franciskánusak, majd önállóbban a szerviták buzgólkodnak.

Költészetünk legrégibb és legszebb középkori emléke az Ómagyar Máriasiralom, amely már a XIII. században tanuskodik népünknek még napjainkban sem lankadó tiszteletéről.

A Szűzanya fájdalmainak kultuszát az evangélium tekintélye alapozza meg, amikor Simeon szavaira emlékezik: S a Te lelkedet is tőr járja át, hogy kinyilatkoztassanak sok szívből a gondolatok (Lukács 2,35). Menekülnek Egyiptomba: Heródes keresi a Gyermeket és meg akarja ölni (Máté 2,13). Nem találja a tizenkét éves Jézust: Atyád és én bánkódva kerestünk (Lukács 2,48). Mária ott áll a keresztfa alatt: Jézus keresztje mellett ott állott édesanyja (János 19,25). Mindez azonban Mária fájdalmának csak négy evangéliumi megnyilatkozása. A másik háromról: a Szűzanyának a keresztvivő Jézussal való találkozásáról, a keresztről való levételről, illetőleg halott Fiának ölében való megpihenéséről és a temetésen való részvételéről csak a tiszteletre méltó ősi hagyomány tud. Erről nagypénteknél bővebben is szólottunk. Mindenesetre ezzel kerekedik a szakrális számszimbolika szellemében 7-re a Szűzanya keserűsége.

A legenda – mint annyiszor – lélektanilag most is jó helyen tapogat, amikor a kultusz megalapítójának János evangélistát tartja. Úgy mondja, hogy János Mária mennybevétele után nagyon szerette volna látni a Szűzanyát. Egyszer aztán az égbe ragadtatott és hallotta, hogy Jézus nagy kegyelmet ígért azoknak, akik Mária anyai fájdalmát tisztelik.

Egy másik legenda szerint Nikodémus és Arimathiai József azon a helyen, ahol Mária Jézussal a Kálváriára menet találkozott, és ahol anyai fájdalmában elalélt, templomot épített, sőt külön rendet alapított a Fájdalmas Szűz tiszteletére. Ez lenne a szervita, népünk ajkán servita rend, amelyet később a Hét Szent Alapító úgy keltett volna Firenzében új életre (1240). A legenda szerint maga a Szűzanya rendelte fájdalmaira való emlékeztetésül a fekete rendi köntöst, amely jelképesen Mária özvegyi ruhája.^*

A kultusz népszerűsítéséből a franciskánusok is derekasan kiveszik a részüket. A rájuk annyira jellemző compassio szinte fölülmúlhatatlan két irodalmi kifejezésre jut Szent Bonaventúra zsolozsmájában (officium de compassione Beatae Mariae Virginis), és a Stabat Mater himnuszában, Jacopo da Todi remekében. Mindkettő belekerült a római liturgiába, de ugyanakkor kiapadhatatlan forrása és mintája lett a szakrális népköltészetnek, Mária-siralmaknak is.

 

A himnusz Kájoni János énekeskönyvének barokk, illetőleg Babits Mihálynak modern fordításában így kezdődik:

 

Álla a keserves anya, Keresztfánál siralmába. Midőn függne Szent Fia. Midőn függne Szent Fia. Kinek megepedett szívét, Töredelmes és bús lelkét Hegyes tőr általjárta, Hegyes tőr általjárta… Állt az anya keservében sírva a kereszt tövében, melyen függött szent Fia, kinek megtört s jajjal-tellett lelkét kemény kardnak kellett kínzón általjárnia…

 

A Pieta mint az isteni és emberi szenvedés megfoghatatlan szimbóluma, a középkor végének, a devotio moderna világának alighanem legegyetemesebb áhítatforrása. Amit mi már műalkotásnak érzünk, az még Michelangelónál is elsősorban kultikus követelményeket szolgál. Az áhitatforma az imago pietatis képzetkörével is összeötvöződik.^* A hozzáfűződő pápai búcsúkiváltságok föltétele, hogy bizonyos, Krisztus kínszenvedéséről és Mária keserűségéről szóló imádságokat a pietás előtt kell végezni. Ez eleinte a feszületet is jelenthette, de legáltalánosabban és később kizárólag a Mária ölében nyugvó halott Krisztust.

 

Misét mond vala egyszer – írja (1514),^* a Lobkowitz-kódex – dicsőséges Szent Gergely pápa és neki jelenék Urunk, áldott Jézus, és akkoron megjelenék neki az ő szentséges kénszenvedésének titkában. Akkoron való ájtatosságában szerzé imez ide alá megírt hét szent imádságot. De hogy emberek nagyobb ájtatossággal olvasnáják, engedé, hogy valaki halálos bűn nélkül teredelmességgel térdenállva megmondja és minden imádság után mondjon egy Miatyánkot és Üdvözlégyet … De a pietas elett kell megmondani.

 

Híres pozsonyi barokk imádságos könyvünk, a Florilegium Forgachianum ezt így mondja: Oratio dicenda ante imaginem pietatis, quam Germani vocant Vesperbild^*.

 

*

 

Bizonyos, hogy számos későgótikus Pieta-szobrunk körül – mintegy megszentelődve e búcsúlehetőségektől, majd elrejtőzködve a hitújítás képromboló hevülete elől – a barokk időkben búcsújáró kultusz kerekedik (Sasvár, Pozsony, Nyitra, Sümeg, Felsősegesd, Gyöngyös, Eger). Mindezekről a hazai búcsújárásról tervezett munkánkban szólunk bővebben.

A Mária-kultusz ősiségét és folytonosságát annyira hangoztató tridentinus buzgóságnak egyenesen kapóra jönnek ezek a primitív faszobrok, amelyek a barokk templomok káprázatos pompájában a régi jó idők meghitt egyszerűségét, a szülőföld archaikus világát, a hit középkori töretlenségét idézik.

Ebbe a szakrális érzésvilágba tartoznak még főleg a szlovákság^* és a lengyelség^* körében azok az apró, 20 – 30 cm magasságú, népi fafaragóktól alkotott, búcsúfiába hozott Pieta-szobrok, amelyeket még szintén ez a gótikus-barokk jámborság ihletett, és karizmájuk miatt a régi Magyarország katolikus paraszthajlékaiban a legutóbbi időkig igen megbecsülték, őrizték őket.

 

*

 

A hazai Pieta-kultuszba újabb barokk szálakat szőnek bele a szerviták is, akik a Habsburg-monarchiában, éspedig először Innsbruckban (1614) telepednek meg. A Hétfájdalmú Szűzanya ünnepét nagy fénnyel ünneplik először Ausztriában, majd áttelepülve, hazánkban is. A hozzáfűzött búcsúkiváltságok következtében a rend pesti, de főleg egri temploma messze környék jámbor zarándokait vonzza magához.

Nem lett ugyan búcsújáróhely a pesti szervita templomból, azonban a környék, így tudomásunk szerint Dány, Isaszeg jámbor asszonynépe az ünnepen vagy a rákövetkező vasárnap még a legutóbbi időkben is föl szokta keresni, hogy a szervitákkal együtt, napjainkban pedig a helyi hagyomány erejétől ihletve osztozzék Mária anyai fájdalmában, egyúttal vigasztalódjék a maga küzdelmes életének felajánlásával.

Az egri servita templomot viszont éppen a Fájdalmas Szűz kultusza avatta a bükki palóc és jász jámborság egyik tűzhelyévé. Bélapátfalva palóc népe fájdalmas templom néven emlegeti. A templom csodatevőként tisztelt Pieta-szobra az imago pietatis gótikus világából itt is még közvetlenül hagyományozódhatott a későbbi korokra, napjainkra. Tudjuk, hogy a szervita templom török mecset helyén emelkedik, ezt pedig egy olyan középkori apácatemplomból alakították át, amely hajdan búcsújáróhely is volt: föltétlenül benne az a Vesperbild, amely vagy amelynek mása, örököse a mai kegyszobor.

A Hétfájdalmú Szűzanya egri kultuszát a búcsújárásról írandó munkánkban részletezzük. Orosz Istvánnak megragadó leírására (1875) is csak utalunk.^* Nem szólhatunk itt a gazdagon termő ponyvairodalmi alkotásokról: Orosz István, Varga Lajos és mások versezeteiről, továbbá Tárkányi Bélának egri szervita ösztönzésre szerkesztett, 16 kiadásban megjelent könyvecskéjéről: Szomorúak Vigasztalója.

 

Abból a lelkendező litániából mégis idéznünk kell egy részletet, amelyet Varga Lajos jászárokszállási szentember még a barokk halmozó készségével szerzett^* az egri fájdalmas búcsú zarándokai számára:

Azon szívfájdalmad által, melyeket Jézus miatt szenvedtél,

Azon szívfájdalmad által, midőn Betlehemben szállást nem találtál,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad jászolyba fektetni kénytelen voltál,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad körülmetéltetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn Simeon jövendölését hallottad,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiaddal Egyiptomba kelle futnod,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiadtól három nap elmaradtál,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad keserves kínszenvedését neked kijelentette,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad tőled elbúcsúzott,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad mint egy gonosztevő megfogatott és megkötöztetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad kicsúfoltatott és arcul veretett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad megostoroztatott,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad tövissel koronáztatott,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad halálra ítéltetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiadat a kereszttel megterhelve a Kálváriára menni láttad,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad a keresztfához szegeztetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad a keresztfán két lator közt függött,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad a keresztfán szomjúhozván ecettel és epével itattatott,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad Jánost fiaddá ajánlotta,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad a keresztfán halállal küzdött,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiadat a keresztfán meghalni láttad,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad oldalát lándzsával átverni szemlélted,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad holtteste a keresztfáról levétetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad drága teste szűz öledbe tétetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiadat eltemettetni láttad, kérünk Téged, hallgass meg minket!

Varga Lajos tollából született hétfájdalmú olvasó, bélapátfalviak ajkán hétverses olvasó is, amely fölváltva üdvözlégy-parafrázisokból és megfelelő énekszövegekből áll. Idézéséről hosszadalmassága miatt le kell mondanunk. A búcsúsok menetközben, továbbá egri virrasztások alatt ebből is merítettek épülést.

 

Az egri kultusz nem korlátozódott a búcsúnapra, szeptember harmadik vasárnapjára, hanem szinte az egész esztendőre kiterjedt: két évszázadon át, alighanem az első világháborúig, virágvasárnaptól kezdve mindenszentekig, minden hónap harmadik vasárnapjának délutánján a szerviták templomából körmenet vonult fel az egri vár Kálváriájának hét stációjánál és keresztjénél végzendő ájtatosságra.

Sajátos egri szőlőműves terminus: fájdalmasra szed,^* vagyis már a fájdalmas búcsúra megszüretel.

 

*

 

A régi Magyarország, illetőleg a fiatal Szlovákia egyik legnagyobb jelentőségű kegyhelye Sasvár, szlovákul Šaštyn, németül Schossberg, a szlovák szakrális népéletnek talán legbuzgóbb forrása. A búcsújárásról tervezett munkánk majd bővebben is jellemzi.

Itt csak annyit, hogy a Hétfájdalmú Szűzanya templomát a főúri Czobor-család építette, és gondozását a magyar pálosokra bízta, akik a kultuszt inkább franciskánus szellemiségben ápolták. Zarándokai magyarok, szlovákok, németek, csehek, morvák. A XVIII. század folyamán a törökdúlta déli vidékekre települt magyarok, szlovákok Dunántúlról, sőt az Alföldről is sokáig visszajárnak ide. Kegyeletük emlékezetét a kegyszobornak komáromi, váci, vácrátóti, kecskeméti, kispetényi^* mása máig megőrizte. Megvolt az orsolyiták győri zárdájában is. Pilisszántó szlovák ajkú falu főoltárára 1872-ben Kormos Pál helybeli gazda a sasvári kegyszobor másolatát hozta. A jámbor néphit szerint a szobor mindenkire érdeme szerint néz: a megátalkodottakra szigorúan, a megtisztultakra kegyesen.

 

*

 

Simontornya barokk Pieta-szobra a bécsi Maria Stiegen-templom eredetijét követi.^*

 

*

 

Szokás a Fájdalmas Szüzet halott Fia nélkül, pusztán hét tőrrel vagy karddal átvert szívvel is ábrázolni. Ilyen a bajai franciskánus kolostor sarkán, illetőleg újabban a templom külső oldalánál: Mater Dolorosa 1740. Talán valamelyik boszniai kegyszobor mása.

Egy másik hasonló Pieta-ábrázolásról Loyolai Szent Ignác ikonográfiájánál emlékezünk meg.

 

*

 

A Hétfájdalmú Szűzanya kultuszának barokk gyökérverését és utóbarokk népi virágzását a patrociniumok is tanúsítják. A tiszteletére emelt kápolnák leginkább temetőben állanak, a halottak oltalmára és az élők vigasztalására.

 

Esztergom: Bácsa, Bernece, Búrszentmiklós (Barsky Mikuláš, kápolna), Érsekvadkert (kápolna), Felsődiós (Horné Orešany), Felsővásárd (Horné Trhoviste), Garamújfalu (Hronska Nova Ves), Gidrafa (Budmerice), Ipolyság (Šahy), Kemence (kápolna), Kisbánya (Schüttenberg, Banka), Kukló (Kuklov), Morvaszentjános (Moravsky Ján), Nagybörzsöny, Nagykosztolány (Kostolany), Nagymánya (Velka Mana, 1762), Nyitraperjés (Prašice, kápolna), Ógyalla (Hurbanovo, kápolna), Pozsony (temetőkápolna), Sasvár (Šaštyn, 1764), Szebelléd (Sebechleby), Szelincs (Linč), Szakolca (Skalica, franciskánusok), Szomolánka (Smolinské).

Nyitra: Kistarajos (Mala Chocholna), Vaszka (Slavnica).

Besztercebánya: Radvány (Radvan, 1872, kápolna), Korpona (Krupina, 1794, kápolna), Turóctótfalu (Slovan).

Rozsnyó: Rozsnyó (1741), Dénes (Uhorna, 1759), Fazekaszsaluzsány (Hrnčiarské Žalužany, 1825).

Szepes: Vavrecska (Vavrečka), Zábrezs (Zábrež).

Eger: Törökszentmiklós (1761), Mátraderecske (1803), Bükkzsérc (1818), Istenmezeje (1825), Kunszentmárton (1869, kápolna), Szirma (1874), Gyöngyössolymos (1906, kápolna), Arnót (1930), Jászdózsa (1931), Pétervására (kápolna).

Kassa: Sárosberettő (Bretejovce, 1785).

Szatmár: Holcsik (Holčikovce, 1922), Izbugya (Zbudza).

Veszprém: Döbrönte, Felsősegesd (XVIII. század), Noszlop, Somogyhosszúfalu.

Székesfehérvár: Rácalmás (1745), Vál (1821), Dunapentele (kápolna), Szabadbattyán (kápolna), Pilisvörösvár (kápolna).

Győr: Felsőgalla (kápolna), Fertőszentmiklós (kápolna), Győr (kálvária, XVIII. század), Háromtölgy (búcsújáró kápolna), Hegyeshalom (kápolna), Kóny (kápolna), Mosonszentpéter (kápolna), Perenye (kápolna), Pér (kápolna).

Pécs: Tolna (1743), Magyarhertelend (1777), Bonyhád (1810), Mohács (1858, kápolna), Hercegszabar (1882, kápolna), Dunaszekcső (1888, kápolna), Kiskőszeg (Batina, 1898, kápolna), Lánycsók (1901, kápolna), Baranyabán (1902, kápolna), Hosszúhetény (kápolna).

Vác: Kistarcsa (kápolna).

Kalocsa: Vaskút (1824, kálvária), Baja (XIX. század, kálvária), Pacsér (1860), Regőce (1861), Militics (1884, kálvária), Titel (1892, kálvária), Fajsz (1896, temetőkápolna), Gara (1900), Kerény, Jánoshalma (kálvária).

Csanád: Kisősz (Gottlob, 1803, kápolna), Temesmóra (Moravica, 1807), Öthalom (Glogovaţ, 1852), Csatád (Lenauheim, 1856, kápolna), Újarad (Aradul Nou, 1872, kápolna), Vinga (1875), Szeged (Alsóváros, temetőkápolna, 1878), Kübekháza (1891, kápolna), Nagyzsám (Grass-Scham, Jamul Mare, 1893, kápolna), Újpécs (Peciul Nou, 1896).

Nagyvárad: Váradolaszi (Olosig, 1740).

Erdély: Csákigorbó (Ciachi Garbou), Ilyefalva (Ilieni), Jegenye (Leghia, kápolna), Kapnikbánya (Capnic, kápolna), Kolozsmonostor (Cluj Manaştur).

 

Mária hét fájdalmát, de hét örömét is ünnepli a franciskánus ihletésű váci Hétkápolna, amely szintén búcsújáróhely, egy kisebb szakrális táj szíve.

 

*

 

A Fájdalmas Szűzanya gótikus táblaképei még nem önállósultak, nem szakadtak ki a Vir dolorum, illetőleg imago pietatis ikonográfiai rendjéből: Bártfa (1480), Berzenke (Bzinov 1500), Dovalló (Dovalovo 1520), Igló (1500), Liptószentmária (Liptovska Mara, 1450), Liptószentmiklós (Liptovsky Mikuláš, 1470), Lőcse (1470), Magyarfenes (Vlaha, 1490), Malompatak (Mlynica, 1480), Mateóc (Matejovce, 1450), Nagylomnic (Lomnica, 1500), Nagyőr (Štrážky, 1450), Nagyszalók (Velky Slavkov, 1783), Szepeshely (Spišské Pohradie, 1480), Zólyomszászfalu (Sásová, 1440).^*

Gótikus faszobrai: Necpál (Necpaly, 1500), Turócszentmárton (Martin, középkor).^*

A soproni Szent Mihály-templomban a Hétfájdalmú Szűz tiszteletére oltár állott (1519).^*

Barokk Pieta-oltárai vannak Szeged, Szolnok, Gyöngyős, Fülek (Filakovo) franciskánus templomainak.

Szentkereszt felmagasztalása kultikus hátteréről, legendavilágáról, ikonográfiájáról a Szentkereszt feltalálása (máj. 3.) napjánál már megemlékeztünk. Itt csak a titulusokat soroljuk föl:

Esztergom: Bart (Bruty), Csitár (Stítáre). Dunakiliti (1910, azelőtt Mindenszentek), Galgóc (Hlohovec, kápolna), Gidrafa (Budmerice), Gósfalva (Kossolna) Hidaskürt (Mostová), Léva (Levice, kápolna), Merőce (Merašice), Nagykér (Kiarov), Nagylóc, Nagymagyar (Zlaté Ihlasy), Nagymaros, Nógrádszakál, Nyitrasárfő (Nitrianska Blatnica), Örsújfalu (Nová Štráž), Pereszlény (Preselány), Pozsony (klarisszák, kálvária), Sissó (Šišov), Stomfa (Štupava), Udvarnok (Dvorny na Zitavou, 1788), Üzbég, Vágszakály (Sokolovce), Vágkeresztúr (Dvorniky), Vágszentkereszt (Sväty Križ).

Besztercebánya: Barsszentkereszt (Sväty Križ, XIV. század), Jeszenye (Jasena), Kapás (Priekopa), Nagyszalatna (Slatina, középkor), Mostenic (Moštenica 1847), Újbánya (Regiomontum, Königsberg, Nová Bana, Kálvária 1826).

Nyitra: Jólak (Dobra), Liethava.

Rozsnyó: Litke (középkor), Gömörgergelyfalva (középkor), Dorogháza (1758), Nyust (1804), Remete (1820).

Szepes: Gerlachfalva (Gerlachov), Gombás (Hubová), Késmárk, Lucski (Lučky), Maluzsina (Malužina), Nagyborove (Velké Borové), Poprádremete (Mnišek), Relyó (Relov), Rózsahegy (Ružomberok), Szentkereszt (Sväty Križ), Szlanica (Slanica), Szmizsán (Smižany).

Eger: Nyírtass (1738), Erdőtelek (1752), Visonta (1756), Dorogháza (1758), Szendrő (1760), Szurdokpüspöki (1764), Keresztespüspöki (1769), Abádszalók (1774). Ároktő (1779), Újhuta (1801), Oros (1804), Szajla (1806), Nádudvar (1819), Szíhalom (1858), Nyírábrány (1867), Pusztataksony (1875), Jászjákóhalma (1884), Ózd (1893, Jászszentandrás (1903), Akolhát (1908), Berente (1911), Jánosi (1926), Csatakszög (1933), Balajt (1938), Nádújfalu, Nagyvarsány.

Kassa: Magyarizsép (Nížny Zipov, 1469), Uszfalva (Uzovce, középkor), Nyirjes (Brezov, 1652), Hazslin (Hažlin, 1752), Erdőmocsolya (Močidlany, 1760), Mislye (Myšlina, 1763), Rozgony (Rozhanovce, 1770), Buzita (1786), Csicsvaalja (Podčičva, XVIII. század), Bányavölgy (Duplin, 1861), Dobóruszka (Ruská), Pósaharc.

Szatmár: Csanálos (Urziceni, 1725), Alsóhomoród (1808), Beregszász (1846), Mezőterem (1859), Giglóc (Giglovce, 1923).

Veszprém: Akali, Aklipuszta, Alsópáhok, Balatoncsehi, Balatonkeresztúr, Balatonfőkajár, Berhida, Csertő, Csoma, Csombárd, Dáka, Kisapáti, Kopárpuszta (kápolna), Mezőlak, Miháld, Mike, Murakeresztúr, Nagyatád, Nagyganna, Teleki, Vonyarcvashegy.

Székesfehérvár: Mány (1787), Sárpentele (1800), Budakalász (1824), Ivánca (1907), Ráckeresztúr, Ráckeve (kápolna), Sárszentmihály, Tabajd, Tinnye (kápolna).

Győr: Barbacs, Farád (kápolna), Gór, Ikrény, Kísigmánd, Magyarkeresztúr, Micske (Strebersdorf), Pomogy (Pamhagen), Répceszemere (1822), Stodra (Stettera), Szikra (Siegraben), Tata, Ürgéd (Zeisslhof).

Szombathely: Cserföld, Gerse, Gérce, Magyarszecsőd, Nagynadra (Gross-Naring), Rábakeresztúr (Raab-Heiligenkreuz), Szécsisziget, Zalaerdőd, Petrikeresztúr.

Pécs: Siklósbodony (1754), Pécs (Rácváros, 1756), Kistapolca (1783), Baranyavár (1789), Hőgyész (1799), Mórágy (1816, kápolna), Németkér (1818), Kárász (1848, temetőkápolna), Erdősmecske (1856, Kálvária), Szilágy (1862), Monyoród (1876), Drávakeresztúr (1913), Sátorhely (1926).

Vác: Ányás (1859), Rákoskeresztúr (1874).

Kalocsa: Bojár (1761, kápolna), Bácsborsód (1781), Militics (1811), Szenttamás (Srbobran, 1815), Bácsalmás (1823), Pacsér (Pačir, 1824), Szabadka (1896), Akasztó (1914).

Csanád: Apáca (kápolna), Kisiratos (Dorobanţi), Lippa (Lipova, kápolna), Mercyfalva (Carani, 1788), Oravicabánya (Oraviţa), Pankota (kápolna), Temeshidegkút (Gutenbrunn), Temeskeresztes (Cheresteş), Tornya, Magyarbánhegyes (kápolna), Mokrin, Szeged (Móraváros).

Nagyvárad: Bodonospatok (Budoiu, 1831), Mezőkeresztes (1871), Kárásztelek (Carastelec), Orosháza, Doboz (1902).

Erdély: Bonchida (Bonţida), Csíkszereda, Haraly (Harale), Kápolnásfalu (Capalniţa), Kelementelke (Calimaneşti), Kézdivásárhely (Tirgul Secuese), Lemhény (Lemnia, kápolna), Nagyszeben (kápolna), Székelyfancsal (Fancel, kápolna), Torda (Turda), Tordatúr (Tur), Zabola (Zabala).

 

1776 pünkösd szombatján Csíksomlyón előadásra került a franciskánus Ferenczi Vitus magyar nyelvű misztériumjátéka, az Exaltatio Sanctae Crucis.^*

Notburga tiroli szolgálólány († 1313), akit fáradhatatlan munkakedvéért, hűségéért, embertársainak szeretetéért, egyszerű, de mélységes jámborságáért Tirol népe évszázadokon át szentként tisztelt. A népi hagyomány előtt meghajolva, hivatalosan az Egyház is oltárra emelte (1862). Ő a szolgálólányok osztrák védőszentje. A tiroli parasztok szülés és jószágbetegség idején kérik az ő közbenjárását. Egyik kezében fölemelt sarlóval, a másikban korsóval, felfogott kötőjében pedig a föld termésével, hazájának népviseletében szokták ábrázolni.^*

 

A legenda szerint Notburga egy gazdánál aratott, de az egyességnél kikötötte, hogy esti harangszó után nem dolgozik tovább, mert akkor nem lesz az imádságra kellő ideje. Egy alkalommal azonban a gazda mégsem engedte el. Erre Notburga tanúságtételül sarlóját emelte föl, amely lebegve maradt a levegőben. A legenda azt is tudja, hogy a sajtárban, korsóban tejet szokott vinni a szegényeknek. Gyanakvó gazdája megszégyenült, mert ő lúgot talált benne.

 

Notburgát hazánkban – tudomásunk szerint – csak a somogyi Bőszénfa választotta egyházának (1782, új templom, 1902) védőszentjéül. A titulust nyilvánvalóan az egykori kegyúr Festetics-családnak a bécsi udvarral, illetőleg az osztrák barokkal való kapcsolatai magyarázzák. Megjegyezzük még, hogy magyar lakosságának egy része német eredetű. Notburga helyi kultusza már teljesen elenyészett.

A kecskeméti piarista templom a barokk ikonográfiának egyik alföldi kincsesháza. A Szentcsalád oltárának egykori neve altare opilionum, vagyis pásztorok oltára (1741), mert az ő áldozatukat dicséri. Oromzati szoborcsoportján a Jópásztornak, a pásztorok pásztarának Notburga és Vendel, a délnémet parasztság két híres védőszentje hódol.

Notburga tisztelete hazánkban nem eresztett mélyebb népi gyökereket. Tudomásunk szerint nálunk nem vált paraszti keresztnévvé sem.

Mária nevenapja (festum nominis Beatae Mariae Virginis) külön helyi ünnepként az újkorban bukkan föl, de csak Bécs fölmentése (1683. szept. 12.) után, Szent XI. Ince pápa intézkedésére válik egyetemessé az Egyházban.^* Mint ismeretes, a győzelmet hamarosan követte hazánk felszabadítása is, amelyet a barokk Regnum Marianum szintén Mária közbenjárásnak tulajdonított.

A kultuszt Közép-Európában főleg a passaui Mariahilf-kegykép tisztelete hatalmas erővel ihleti.^* Erre itt csak röviden, a legszükségesebb tudnivalókra emlékeztetve utalunk, bővebb tárgyalásra, kifejtésre a búcsújárásról tervezett munkánkban kerül sor. Tudjuk, hogy Bécs ostroma alatt Lipót és udvara Passauba menekült, és itt könyörgött a kapucinus Mariahilf-kolostor kegyképe előtt a szabadulásért. Amikor ez bekövetkezett, a kegykép a győzelem napjának is szakrális szimbólumává lett és villámgyorsan elterjedt. A XVIII. században hazánkba települő németek, de a magyar kamarai telepítések is szívesen választják az új templomok, kápolnák titulusául Mária nevét, és legtöbbször éppen a Mariahilf-kegykép másolatát, művészi átköltéseit helyezik oltárukra. A század pestisjárványai alatt is jelesnek, foganatosnak érzik a segítségét.

A jámbor kordivatból természetesen a törzsökös magyarság sem marad ki, és – nyilván főpásztori sugallatra is – újjáépült, vagy egészen új templomaink szép számmal helyezik magukat Mária nevének oltalmába. A kultusz azonban német, illetőleg németes jellegét máig megőrizte. A gyakorlat különben tükrözi a Tridentinum után bontakozó barokk jámborság dinasztikus vonásait: a Regnum Marianum hazai és a Mariahilf birodalmi képzetköre egymást mintegy kiegészíti.

Hercegfalva (újabban Mezőfalva) német eredetű faluban élt még századunk első évtizedeiben is egy pasztorációs célzatú szokás, amelyet valamelyik cisztercita plébános kezdeményezhetett.

Az ünnepre az öregek minden évben öt legényt és öt lányt jelöltek ki, akik jámborságukkal, tisztes viselkedésükkel, egyúttal magyar nyelvkészségükkel kiváltak. Ezek az ünnepen meggyóntak, megáldoztak, délután pedig a templomi ünnepség keretében a pap valamennyit olvasóval ajándékozta meg, két legénynek és két lánynak pedig beszéd keretében még külön gyűrűt, pénzösszeget, illetőleg fátyolt, menyasszonyi koszorút nyújtott át.^*

Kunsziget öregjeitől hallottuk: ha ezen a napon szép az idő, akkor a vénasszonyok nyara hosszú és derűs lesz.

Mária nevenapjának hagyományképző hatása régi Mária-ünnepeinkhez képest igen csekély. Ennek oka nyilván Kisasszony közelsége, továbbá a bontakozó jozefinista pasztoráció, amely újabb népi, népszerű kezdeményeknek már nem kedvezett. Annál jelentősebb azonban a kultusz patrociniumképző és ikonográfiai befolyása.

 

A név tiszteletére szentelt templomok, kápolnák révén, meg a névnapjukat ünneplő asszonyok, lányok felköszöntésével mégis számontartott nappá vált. Vegyük most sorra a régi Magyarország Mária neve (Mariahilf, auxilium Christianorum) titulusait.

Esztergom: Pest (Kőbánya, pestisfogadalom, 1739), Visegrád (XVIII. század), Buda (Kútvölgy, 1753, építette és fölajánlotta Sigl Márton építőmester), Nagylévárd (Velké Leváre, 1733), Felsődiós (Horne Orešany), Csáb (Čebovce), Fajkürt (Dedinka), Felsőzsember (Horné Žemberovce), Kóspallag, Kýrt (?), Vágsellye (Šala 1832), Zsigárd (Žigard).

Rozsnyó: Ráhó (1769), Csoltó (Čoltovo, 1848), Gömörsid (Šíd, 1897), Divényhuta (Stará Huta).

Győr: Győrasszonyfa (1793), Ács (1844), Bőnyrétalap (1887), Csepreg (1815), Töltéstava, Felsőgalla (1784), Tát, Pinnye (1852), Nyujtál (Neuthal), Feketeerdő (1864), Németzsidány (1882), Keresztény.

Veszprém: Adásztevel, Belezna, Béndekpuszta, Botfa, Csehbánya, Csetény, Felsőiszkáz, Hedrehely, Hegymagas, Ihászipuszta, Jásd, Kacorlak, Kaposmérő, Kaposszerdahely, Kéthely, Lesenceistvánd, Lovas, Nemeshany, Patosfa, Pápateszér, Porrogszentmihály, Somogysimonyi, Somogyudvarhely, Sörnyepuszta, Szabás, Szigliget, Taliándörögd, Tótvázsony, Vonyarcvashegy, Zalaszabar, Zimány.

Pécs: Turbék (1687?), Lőcs (Luč, 1722), Nagynyárád (1757), Bátaszék (1766), Somberek (1782), Magyarsarlós (1793), Szalatnak (1805), Baranyajenő (1820), Bár (1832), Daróczyhalma (1872), Pereked (1889), Almáskeresztúr (1898), Karácodfa (1898), Godisa.

Székesfehérvár: Adony, Baracs (1862), Bodajk (1697), Budafok (Péter-Pál kápolna, 1762), Csepel, Csősz, Diósd (1896), Margitliget, Mór (1739, Mária Terézia ajándéka, az eredetihez érintve, szőlőben), Perbál, Rácalmás, Solymár (1777), Szolgaegyháza (ma Szabadegyháza, 1938), Torbágy (1740), Törökbálint (1714, fogadalomból), Vajta (kastélyában), Vál (az erdőben), Zichyújfalu (kastélyban).

Eger: Mezőnyárád (1728), Jászapáti (1739), Diósgyőr (1752), Nagycsécs (1765), Hevesvezekény (1796), Bánháza (1796), Poroszló (1796), Jászberény (1840, szentkút), Nyékládháza (1863), Szendrőlád (1875), Tiszalök (1887), Sajóvámos (1887), Csány (1887), Kisújszállás (1899).

Kassa: Alsóvirányos (Nižna Sitnica, 1768), Füzessér (Vrbnica, 1834), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu, 1815), Lubotény (Lubotin, 1905), Magas (Vysoká, 1862), Peticse (Ptičie, 1758), Regeteruszka (1750), Tapolyizsép (Žipov, 1768), Tölgyed (Dubinné, 1863), Turcóc (Turcovce, 1770), Turina (Tuhrina, 1863), Golop (1885), Tornyosnémeti (1890), Varjúfalva (Stulany, 1906), Kishuta (1933), Onga (1934), Velejte (Velaty).

Szatmár: Bező (Bezovce, 1850), Márokpapi (1884).

Vác: Dunaharaszti (1772, elenyészett), Sándorfalva (1882), Alsódabas (1884), Rákóczifalva (1893), Páhi (1914), Pusztacsév.

Kalocsa: Újvidék (Neusatz, Novi Sad, 1733), Őrszállás (Stanisič, 1815), Szilberek (Bački Brestovac, 1818), Ószivác (Stari Sivac, 1868), Csávoly (1874), Szabadka (1892, kápolna), Sajkáslak (Lok, 1913), Feketehegy (1938), Kerény (Krnjaja).

Csanád: Szeged (1721, elenyészett), Temesvár, Alsóelemér (Nemacki Elemir 1867), Alsósimánd (Simandul de Jos, 1811), Buziás (1873), Dóc (Dolaţ, 1837), Garabos (Grabaţ, 1780), Magyarbánhegyes (1896), Nadrág (Nadrag, 1851), Nagygáj (Veliki Gaj, 1856), Nagyzsám (Jamul Mare, 1836), Németbencsek (Bencecul, 1833), Óbéb (Beba Veche, 1833), Perjámos (Periam, 1831), Teregova (1847), Újarad (Aradul Nou, 1823).

Várad: Csatár (Cetariu, 1809), Sólyomkő (Sinteu, 1840), Kraszna (Crasna, 1858), Újkígyós (1858), Mezőberény (1886).

Erdély: Szentágota (Agneteln), Torja (Turia), Marosjára (Jara de Mureş), Csókfalva (Satul Cioc).

*

Magának Mária nevének tisztelete már a középkori szómisztikában virágzik.

Temesvári Pelbárt szerint: Szűz Mária nevének öt betűje jelenti azt az öt igen nagy jótéteményt, amellyel elárasztja a földet. Először az M betű (mater misericordiae et mediatrix) azt jelenti, hogy ő az irgalmasság anyja, s a világ szószólója! Bernát azt mondja: Van-e olyan nyomorúság, melyet az irgalmasság anyja el nem tüntetne!? Másodszor az A betű (advocata) jelenti, hogy ő az emberi nem szószólója, s azért ő mindenkiért közbenjár az Úrnál. Ezért énekli az egyház: Azért szószólónk, fordítsd reánk irgalmas szemeidet! Harmadszor az R betű (reparatrix ruinae) azt jelenti, hogy ő mind az angyali, mind pedig az emberi romlás helyreállítója. Ezért mondja Bernát: Ő az a Szűz, aki az egész világ megjavításának munkájában résztvett, s aki kieszközölte mindnyájunk üdvösségét. És később: Boldogságos Szent Szűz, csakis te általad telt meg az ég, vált üressé a pokol, te építetted fel Jeruzsálem romjait, s te adtad vissza a várakozó szerencsétleneknek az elveszett életet. Negyedszer az I (illuminatrix) jelentése az, hogy az egész egyháznak s a világnak a megvilágosítója. Mária nevét úgy magyarázzák: Megvilágosító. Mert amint a nap megvilágosít minden csillagot, így Mária kegyelmének és dicsőségének fényével megvilágosít minden szentet, angyalt, s az egész egyházat. Ötödször az A betű (auxiliatrix) jelentése az, hogy ő minden szükségben a nyomorúság segítője. Ezért mondja Origines egy beszédjében: Tudom, úgymond, ha a boldogságos Szűznél jámborul kopogtatunk, szükségünkben nem hagy magunkra, mivel könyörületes és malaszttal van tele. Ezért nem tudja megállni, hogy ne könyörüljön meg azon, aki segítségül hívja az ő nevét.^*

Ismeretes, hogy a középkor híres, misztikus természetrajza, a Physiologus többek között a drágaköveknek is titokzatos-szimbolikus jelentőséget, erőt tulajdonít. Az Érsekújvári-kódex^* Mária nevének betűit ezekkel értelmezi: Istenben tisztöletös atyámfiai, akarom, hogy tudjátok, mert asszonyunknak neve öt diáki bötüket vallanak, kikön példáztatnak öt drágaköveknek tulajdonsági.

Első bötü azért asszonyunknak nevében az M, kin példáztatik az nömös és drágalátos margaréta nevő kű. Ez künek kegyig imilyen tulajdonsága vagyon, hogy az mely ember őtet nála viseli, félelmes helyön őtet bátorságossá teszi. Ezenképpen asszonyunk Szűz Mária az ő szolgáinak és szolgálóleányainak szivüket minden gonosz félelemben megbátoritja. Erről énekli anyaszentegyház: az te oltalmad alá folyamunk óh édes Mária, az mi könyörgésünket szükségünkben meg ne utáljad, de mindön veszödelemtül és gonosz félelömtül oltalmazz meg minket dicsőséges szűz.

És mindenkoron áldott másod bötü meges asszonyunknak nevében az A, kin példáztatik az nömös és drágalátos Adamas nevő kű. Ez künek es imilyenten tulajdonsága vagyon, hogy az mely ember őtet viseli, öszve-háborodott embörök között könnyen békességet szörözhet. Ez kinek erejét és tulajdonságát asszonyonk Mária es vallja, mert ő Isten között és emberek között, kik öszveháborodtanak vala, békességet szörze. Mert Istennek haragja senki által meg nem engeszteltetik, emböri nemzethez, hanem csak őáltala.

Méltán mondá azért őróla az bölcs egy könyvének negyvennegyedik részében, az háborúságnak idején megengesztelő lőn harmad bötű az édes Máriának nevében az R, kin példáztatik az nömös és drágalátos rubinus nevő kű. Ez kűnek es imilyenten tulajdonsága vagyon, hogy ő igen fényös és setétségeket világosságra változtat. Ez kűnek es jószágát és tulajdonságát vallja asszonyunk Mária, mert ő az szűz, kinek szent élete megvilágosítá mind mennyet és mind földet, mint anyaszentegyház énekli.

Negyed bötű az Krisztusnak édesanyjának nevében az I, kin példáztatik az nömös és drágalátos iaspis nevő kű. Ez kűnek es imilyenten tulajdonsága vagyon, hogy az mely ember őtet nála viseli, az ellenségök között őtet bátorságossá teszi. Ezenképpen asszonyunk Szűz Mária es az ő híveit ördögök ellen megbátorítja, mert ő rettenetős ördögöknél, mint az jól megszörzött seregöknek orozatja az ellenségöknél.

Ötöd és utolsó bötű az Istennek anyjának nevében az A. Ezön kedég példáztatik az allektorius nevő nömös kű, és drágalátos kű. Ez kűnek es ilyetén tulajdonsága vagyon, hogy az őtet viselőket nagy tisztösségre emeli föl. Ez kűnek es erejét és tulajdonságát vallja asszonyunk Szűz Mária, mert ő az ő ájtatosit jövendőbe az mennyei tisztősségre emeli fel.

Ime azért Krisztusunk jegyösi: megtetszik, mert ez öt nömös köveknek tulajdonságit vallja az édes Szűz Mária. Ha kegyiglen ez öt köveknek első bötűit egymástul elszeditök és öszverakjátok, Mária leszön benne.

 

A magasztalásnak leegyszerűsödött ponyvairodalmi kicsendülése:

 

Mária drága neve, Aranyos öt betűje Nyíljon ki a szívünkbe' Lelkünk üdvösségére. Mária édes neve. Angyalok lépesméze, Szűzek gyönyörűsége, Bűnösöknek reménye…*

Tolentinói Szent Miklós Szent Ágoston rendjének népszerű szentje († 1306).

Jámbor szülei sokáig hiába sóvárogtak gyermek után. Bánatukban Bari városába zarándokoltak, ahol Szent Miklós közbenjárásáért könyörögtek. Utána csakugyan gyermekük született, akit hálából Miklós névre kereszteltettek, és Isten szolgálatára ajánlották. Szerzetes lett belőle. Különös szeretetet és részvétet érzett a tisztítóhelyen szenvedő lelkek iránt.^*

Tisztelete nem vált az Egyházban egyetemessé, de a barokk időkben nálunk is mindenütt virágzott, ahol az augusztinus rendnek csak temploma volt. Ilyen volt Léka (Lockenhaus), ahol Nádasdy Ferenc alapított templomot és kolostort (1655). Ennek Myrai Szent Miklóssal együtt ő volt a patrónusa.

A jótékonyság szentje: alakja, kultusza, főleg a Szent Miklós kenyere emlékeztet nagy névrokonának, Myrai Szent Miklósnak (dec. 6.), továbbá Szent Antalnak (jún. 13.) nagylelkűen adakozó egyéniségére, a szegények szeretetére. A szent legendája elmondja, hogy amikor betegen feküdt, Szűz Mária látogatta meg, és meghagyta neki, hogy egy asszonytól kenyeret kérjen és egyék belőle. Ettől meg is gyógyult. Ennek nyomán a szentet is kenyérrel a kezében szokták ábrázolni. A betegeknek szánt Szent Miklós kenyere pedig rendi szentelmény lett.^* Ezt a névünnepén szentelték és gyógyító erőt tulajdonítottak neki.

 

A szó és a szentelmény korunkra már ismeretlen. Tudtunkra Bod Péternél, továbbá Somogyi Elek XVIII. századi minorita írónál fordul elő. Bod Péter ezt írja: A Régiek a nagy kenyereket Szent Miklós kenyerének mondották egy Damaskusban lakó Miklósnak tiszteletére, a ki Július Tsászárnak nagy kenyereket ajándékozott volt szükségében.^* A szegedi származású Somogyi a liturgiát kérdés-felelet alakjában népszerű előadásban dolgozza fel, és ezt írja: Miért a Régiek a nagy kenyereket Szent Miklós kenyerének nevezték? Felelet: Emlékezetére egy Damaskusban lakó Miklósnak, a ki Július Tsászárnak nagy kenyereket ajándékozott volt szükségében.^*

Bod és Somogyi nyilván azonos, egyelőre ismeretlen forrásból merített. Lehetséges azonban az is, hogy Somogyi utalása egyszerűen Bod Péter művéből való átvétel.

 

Említést érdemel, hogy a XVIII. században Budán Szent Miklós társulat is virágzott,^* amelynek központja az Ágoston-rendiek temploma (ma ferences-templom, Mártírok útja) volt. Tagjai főképpen a hajléktalanoknak befogadására, a szegényeknek kenyérrel, táplálékkal, pénzadománnyal való támogatására kötelezték magukat. Az elhalt társulati tagok torán bizonyára a szegények megvendégeléséről, a Szent Miklós kenyeréről sem feledkeztek meg. Miklós tiszteletére külön kápolnát is emeltek a templom mellett elterülő temetőben, amelyet azonban már régen beépítettek.

Egy 1740-ből származó leírás szerint^* a budavári Szentháromság-körmeneten Tolentinoi Szent Miklós budai társulata új zászlóval jelent meg. Nyomában hat elöljáró következett a társulat piros-fekete díszítésű, csuklyás viseletében, mellükön csillaggal, kezükben a pestispatrónusok képeivel. A zászlóvivők is hasonló öltözetben, de fejükön római mintára készült csillagos sapkában. Miklós díszes szobrát társulati tagok vitték vörös-fekete csillagokkal díszített köpönyegben, üveggel védett fáklyák kíséretében.

Lébény temetőjében mai napig áll egy Miklós tiszteletére szentelt kápolna (1779), amelyet Frühwirth Mihály építtetett. Homlokzatán a patronátusra emlékeztető halálfej. Az alapítás körülményei nem ismeretesek. A szent helyi kultusza már régen a múlté.^*

Kisasszony, olykor Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja. Már a XI. században számontartott ünnepünk, amelynek a középkorban vigíliája és nyolcada is volt.

 

Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, amelyek főleg a Legenda Aurea és a Stellarium révén kódexirodalmunkba is belekerültek (Teleki-, Horváth-, Tihanyi-, Debreczeni-, Érdy-kódex).

A Teleki-kódex Anna-legendája elmondja,^* hogy Szent Annának elkövetkezvén az órája, a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.

Következő, Balassa-strófára szedett énekünk^* egyaránt idézi az Énekek énekének és a magyar rokokónak világát:

 

Ma született e világra Egy ékes kisasszonyság, Kinek kebléből bimbódzik Fölséges nagy uraság. Fellegek és az egek közt Ma tartatik vigasság, Az angyalok énekelnek, Zengenek a muzsikák. Szent Dávidnak sok húrját Bár egyenként verhetném, Szűzanyám kis pólyácskáját Én azzal tisztelhetném, Kisasszonynak, Máriának Versét énekelhetném, Bölcsőcskéjét vigadozva Örömmel rengethetném. Rózsákkal ágyadat fűzném, Nárcisokkal megvetem, Bokrétákkal körülkötöm, Bársonnyal ékesítem, Mi ékesebb virágok közt, Néked ajánlom szívem, Vedd kedvesen, óh Szűzanyám, Néked adom mindenem. Jőjj szerelmem, jőjj galambom Az erdők szigetéről, Így énekel bölcs Salamon E mai ékes szűzről. Jőjj kedvem, teljes örömöm, Űzd el a bűnt szívemről, Kisasszonynak, Máriának Szépsége ma földerül.

 

A néphagyomány szerint már Mária születésénél megjelenik Gábor arkangyal:

 

Gábriel arkangyal leszállott a földre, Mint a piros hajnal mennyei nagy fénybe. Veri a citerát, zengi a szép fohászt, Ezzel vigasztalja dicsőült Szent Annát. Hamuszínű szárnyát egekre terjeszti, Gyönyörű orcáját a földre függeszti, Égszínű palástban, rózsaszín ruhában Leszállott Gábriel Názáreth városban. Ringass el minket is aranyos bölcsőben Altass el minket is drága szent szívedben, Majd ha üt az óra az örök álomra Veled együtt álljunk mi is egy bokorba.

 

Hallgassuk meg – kissé összevonva – Varga Lajos epikai igényű, pietisztikus hangzású újraköltését^* is:

 

Szeptember havának a nyolcadik napján, Tündöklő hét színben ragyog a szivárvány, Mintegy összekötvén a földdel az eget, Ezen szállott le egy fényes angyalsereg. Rózsafénybe borul az egész Názáret, Mely besugározta az eget és földet, Reá sugározta az öröm szent fényét, Amely betölté a világ teremtményét. A Szent Anna asszony ülvén az ő székén, Szíve örül nagyon isteni gyümölcsén. Lábával ringatja, szájával ezt mondja: Aludj el, aludj egek királynéja. Az arany bölcsőben tiszta hófehérben Alszik Szűz Mária mennyei nagy fényben Szemeit lehunyja, kezeit kinyújtja Gábriel angyallal beszélget álmába. Gábriel arkangyal mondja Máriának: Te leszel anyja világ váltságának Te fogod megszülni, te fogod nevelni Kegyes karjaidon a Jézust tartani. Mária azt mondja Gábriel angyalnak: Én leszek az anyja a világ urának. Alig hogy születtem, pólyába tetettem Már is Isten anyjának eljegyeztettem… Nincs oly királyi fény, nincs oly földi pompa, Mely ezen szépséghez hasonlított volna, Teljes fönségében itt van a menyország, Mert királynéjoknak születését várják … Tiszta fogantatás, tiszta születésed, Amelynél az anya fájdalmat nem érzett, Olyan volt a szülés, mint mikor a hajnal Megszüli a napot mennyei mosollyal… És hogy mily dicső lesz jövendő nagysága, Hogy mily mérhetetlen annak magassága, A hatalmas Isten azzal mutatta meg, Hogy születésekor már csodák történtenek. A fa, amely eddig gyümölcsöt nem termett, Ekkor bő áldással megterhelve díszlett. Virág illatozott a zord kősziklákon, Mária neve volt minden virágszálon, A gonosz lélektől Juda országában, Kétszáztizenöten valának megszállva, Pokoli kínokkal azokat gyötörték, Egész életöket rettentővé tették. Ámde Máriának születése napján, Megrémült az ember lelkét kínzó sátán, Rettegve hagyják el ők az embereket, Akiket már csaknem a halálba űztek. Az égi madarak emberi danával, örvendezve zengettek víg allelujával. Az erdők vadai szelidek levének, Ily órája nem volt még a föld népének!

 

Ezeket a szövegeket és egyéb változataikat különösen búcsújáró helyeink Kisasszony éjszakáján való virrasztásain énekelték gyertyatény mellett. Erre más vonatkozásban még visszatérünk.

 

Mária születésének táblaképével találkozunk Berethalom (Biertan, 1515), Eperjes (1497) szárnyasoltárain.^* A barokk ikonográfia számbavétele még késik. Ha tekintetbe vesszük, hogy a téma egyike az egykorú olasz és német festészet leggyakoribb ábrázolásainak, ami alkalmat ad a polgári élet, otthon derűs megörökítésére is, akkor a magyar emlékanyagot meglepően soványnak érezzük. Mi magunk egyelőre kétségtelen középkori templomtitulusról sem tudunk. Így azt kell hinnünk, hogy hazai földön a Kisasszony kultusza, patrociniuma a reformáció és hódoltság miatt kissé megkésve, csak a barokk időkben, de akkor már búcsújáróhelyeinktől is támogatva, annál káprázatosabb gazdagságban bontakozott ki. Patrociniumaink is leginkább ebből az időből valók. A középkori templomok egy részének eredetileg Mária-titulusa lehetett, a barokk időkben aztán a Kisasszony-búcsúnapot választották hozzá.

 

Esztergom: Alsónyárasd (Topolníky), Bajta (Bajtava), Csermend (Čermany), Csév, Dejtár (1713), Endrefalva, Felsőpél (Horny Pial), Felsőrados (Radošovce), Felsősipék (Šipice), Felsőszeli (Horné Saliby), Hontbessenyőd (Pečenice), Hugyag (1751), Ispáca (Špačince), Istvánlak (Boleráz), Jác (Jakovce), Jókő (Dobrá Voda), Kemence, Kisgeszt (Hoste), Máriavölgy (Vallis Mariana, Marianka), Mohora, Muzsla (Mužla, 1718), Nagycétény (Velky Cetín), Nagyhind (Velké Chyndice), Nagyjóka (Jelka), Nógrádmegyer, Nyitrakoros (Krušovce), Ratkóc (Ratkovce), Szelincs (Linč), Szécsény (kápolna), Szomolány (Smolenice), Taksonyfalva (Matuškovo, 1785), Teplafő (Teplá), Vágmedence (Madunice), Vágújhely (Nové Mesto nad Vahom, 1670), Zsitvaapáti (Tekovská Opatovce), Zsitvabesnyő (Bešenov).

Nyitra: Alsóelefánt (Dolné Lefantovce), Alsómogyoród (Dolné Lieskové), Alsómotesic (Dolné Motečice), Borcsic (Boršice), Budatin, Eszterce (Otrhánky), Felsőköröskény (Horné Krškany), Frivald (Rajecká Lesná), Laáz (Lazy), Misság (?), Nemeskutas (Kotešová), Podklutec (1845, szentkút Bittse mellett), Soltészperecsény (Prečin, 1670), Tesmag (Tešmák), Tőkésújfalu (Klátova Nová Ves), Trencsén, Trencsénpéteri (Petrovič), Trencsénrákó (Rakova), Vágegyháza (Kostolná), Vágszabolcs (Velké Záblatic), Veselény (Riečnica), Zsámbokrét (Žabokreky).

Besztercebánya: Radvány (Radvan, 1287; Mária, 1666: Kisasszony), Korpona (Krupina, XIII. század), Breznóbánya (Breznó, XIV, XIV. század), Újbánya (Regiomontum, Nová Bana, XIV. század, restaurálva: 1725), Rásztony (Ráztočno, XV. század), Berzence (Breznica, XV. század), Janolehota (Drechsler Heu, Janova Lehota, 1487), Chrenóc (Chrenovec, középkor), Benyus (Benuš, 1753), Szklenó (Sklené).

Rozsnyó: Berzence (Breznička, 1735), Ipolygalsa (Galša, 1768), Krasznahorka (Krasna Horka, 1770, vár), Harkács (Hrkáč, 1784), Sánkfalva (1784), Sajópüspöki (1794), Udvarnok (1801), Forgácsfalu (Lom nad Rimavicou, 1822), Salgótarján (1820), Miksi (Mikušovce pri Lučenci, XIX. század), Mizserfa (1929).

Szepes: Szepesváralja (Spišské Pohradie), Lőcse (jezsuita templom), Igló, Teplicska, Savnik (Štiavnik), Szentmária (Liptovská Mara).

Eger: Gyöngyöspata (1332), Jászapáti (XIV. század)^*, Szűcs (1710), Nyírbátor (1717), Eger (1720, kápolna), Harsány (1736), Tarnalelesz (1736), Pusztamonostor (1743), Szirmabesenyő (1762), Kistálya (1767), Dormánd (1773), Kompolt (1858), Tiszabábolna (1871), Szomolya (1897), Peres (1902, kápolna), Felsőtelekes (1914), Boldogháza (1930), Tiszacsege (1737).

Kassa: Tőketerebes (Trebišov, 1400!), Sároskisfalu (Malá Vieska, 1433), Szinye (Svinia, középkori, 1853-ban teljesen fölújítva), Bodrogszentmária (Bodrog, 1609), Bartosfalva (Bartošovce, 1610), Gergelylaka (Gregorovce, 1672), Varannó (Vranov nad Toplou, 1672), Alsószalók (Nižny Slavkov, 1674), Szinye (Svinia, 1701), Csörgő (Čergov, 1718), Nagymihály (Mihalovce, 1724), Nagytárkány (Velké Trakan, 1724), Kisszilva (Maly Slivnik, 1730), Magyarraszlavica (Nižny Raslavice, 1732), Alsómecenzéf (Nižny Medzev, 1732), Hernádgecse (Geče, 1750), Felsőgagy (1758), Szerencs (1759), Jánok (1767), Felsőlánc (Vyšny Lánc, 1776), Felsőfeketepatak (Čierna nad Toplou, 1792), Kisszalánc (Slančík, XVIII. század), Kisfalu (Malá Veska, 1803), Kellemes (Lubotice, 1806), Pósfalva (Pušovce, 1812), Alsószabados (Nižna Vola, 1822), Kishely (Mestisko, 1847), Hercegkút (1847), Zemplénróna (Rovné, 1852), Ratvaj (1857), Nagyazar (Velké Ozorovce, 1890), Bártfaújfalu (Bardjekovská Nová Ves, 1913).

Veszprém: Csesznek, Gyulakeszi, Homokhomárom (1753), Kenese, Keszthely (1896 óta Magyarok Asszonya), Mihályfa (1740 után), Nagydém, Ötvös, Pápa (1676), Szentgál, Szöllősgyörök, Taszár (1747, ma Magyarok Asszonya), Tüskevár.

Győr: Sopronkövesd (1644), Boldogasszony (Frauenkirche 1695), Dőr (1714), Himod (1878), Röjtökmuzsaj (1879), Beled, Bezenye, Kistata, Lajtaszentmiklós (Neudörfl), Lócs, Petőfalva (Pöttelsdorf), Vértesszöllős.

Szombathely: Alsópaty (kápolna), Csendlak (Kisina), Egyházasszecsőd (1734), Pelsőpaty, Ivánegerszeg (ma Vasegerszeg), Németcsencs (Tschantschendorf), Pecöl, Rábasömjén, Sámfalva (Hannersdorf), Telekes, Zalaboldogfa.

Székesfehérvár: Tököl (1734), Perkáta (1757), Előszállás (1776), Sóskút (1779), Máriaremete (1898).

Pécs: Szekszárd (1741, búcsújáróhely), Himesháza (1753), Kisasszonyfa (1765), Iregszemcse (1766), Kisbudmér (1775), Püspökbogád (1783), Sásd (1796), Görcsöny (1812), Erdősmecske (1813), Torjánc 1850), Magyaregregy (18ő7, búcsújáróhely), Kápolna (Zomba határában).

Vác: Alsósáp (XV. század), Csécse (XV. század), Tápiósüly (középkor), Héhalom (1715), Tápiószele (1729), Szegvár (1737), Kiskunmajsa (1745), Rád (1767), Szendehely (1775), Zsidó (1788), Dóc (1802), Tiszavárkony (1812), Újpest (1881), Jakabszállás (1917).

Kalocsa: Akasztó (1744), Bátya (1780), Máriakönnye (1811), Nemesmilitics (1818), Doroszló (Doroslovo, szentkúti kápolna, 1823), Gunaraspuszta (Mol Gunaraš, 1925), Szabadka (1929).

Csanád: Dognácska (Dognecea, 1735), Temesvár (1774), Máriafölde (Marienfeld, Teremia Mare, 1787), Szanád (1810), Cseralja (Alunis, 1838), Réthát (Wiesenhaid, 1846), Kevermes (1847), Királykegye (Königsgnad, Tirol, 1850), Udvarszállás (Fehértemplom leányegyháza, 1861), Mezőkovácsháza (1878), Kövegy (1901), Sofronya (Sofronia, kápolna).

Nagyvárad: Rézbánya (Baiţa), Tasnád.

Szatmár: Fekésháza (Fekišovce), Láposbánya (Baiţa).

Erdély: Barcarozsnyó (Rosenau, Raşnov, kápolna), Bálványosváralja, Bolya (Baia), Csíkrákos (Racul), Hídalmás (Hida), Hosszúaszó (Husasau), Jobbágytelke (Simbroasi), Meqgyesfalva (Medişa), Szászrégen (Reghin), Székelykál (Caluseri), Székelyvecke (Veţca), Torda, Zágon (Zagon).

 

Az áttekintésből kitűnik, hogy a Kisasszony-titulusok nagy része a Tridentinumot követő, de a jozefinizmust megelőző időszakra, a barokk Mária-kultusz virágkorára, éspedig leginkább a régi Felvidékre, a mai Szlovákiára esik. A hódoltság után újjászületett nagy egyházmegyékben már szórványos. Talán csak Csanád a kivétel. A patrociniumokat itt nyilván az egyházmegye két nagy búcsújáró helyének, a franciskánus Máriaradnának és Szeged-Alsóvárosnak kultikus kisugárzása magyarázza.

 

*

 

Mária a hajnali, szép csillag, a Stella puerpera Solis. A nap miséjének egyik szövegrészlete: felix es Sacra Virgo Maria et omni laude dignissima: quia ex te ortus est sol iustitiae, Christus, Deus noster. Alleluia, azaz: boldog vagy szentséges Szűz Mária és legméltóbb minden dicséretre. Belőled támadt az igazság Napja, Krisztus, a mi Istenünk.

Ebből a liturgikus képhagyományból sarjadt Telek Józsefnek tanácsa: ha egyébkor tőletek ki nem telhetne, legalább estéli és reggeli hajnalkor, mikor a hajnali csillagot, a többi csillagok között, legtetszetesb fényességgel ragyogni szemlélitek, elmélkedjetek a Jákobbul támadott csillagnak, az Isten szent Anyjának felséges méltóságáról.^*

Egy középkori eredetű legenda szerint Kisasszony hajnalán angyalok zengenek a mennyekben.

E régi hiedelmeknek jellegzetes népi hajtásai is vannak. Tápén a jámbor hagyománynak hódolva, még napjainkban is sok jámbor asszony kimegy Kisasszony hajnalán a Tisza partjára, napköltét várni. Az időt az olvasó és az Úrangyala-koszorú vagyis tizenkét Úrangyalából álló és a Mária tizenkét csillagú koronája tiszteletére végzett imádság elmondásával szokták eltölteni. Mint mondják, akinek „érdeme van rá”, az a fölkelő napban megláthatja Máriát. Sugarai rózsát szórnak. Ez a látomás nyilvánvalóan a Napbaöltözött Asszony Jelenések-könyvebeli képzetköréből merít, amelyhez újabb fejleményként adódhatott a rózsaeső mozzanata. Van olyan asszony is, aki Mária alakja mellett bölcsőt is vél látni.

Ismeretes, hogy a Maros Tápé alatt ömlik a Tiszába. Tápai öregasszonyok ajkán a Marosnak radnai víz neve is hallható. Mondják, hogy még a századfordulón is az idősebb asszonyok pünkösd és Kisasszony hajnalán a Maros torkolatánál a radnai vízben mosdottak meg. A szokás nyilván még a Radnán átélt Kisasszony-napi régi búcsúhagyományokból ered.

Kisasszony napjára a jámborabb asszonynép másfelé is virrasztással készül. Somlóvidéki hiedelem szerint, aki megvárja a napköltét, meglátja benne Máriát. Sümegi öregasszonyok már csak annyit tudnak, hogy a nap legszebben Kisasszony hajnalán szokott fölkelni. A vásárosmiskeiek a közeli Sághegyre mennek és ott várakoznak, hogy meglássák a hajnali fényben Máriát. Szentsimoni, hangonyi, gyöngyöspatai, nagykátai, vásárosdombai öregasszonyok is fölmennek a hegytetőre, illetőleg ki a szabadba, hogy a fölkelő napban megpillantsák a bölcsőben fekvő Máriát. Bátya „rác” asszonyai szerint a nap most játszadozva, táncolva kel föl: örül most is Mária születésének. Így vélekedik Mezőkövesd matyó népe is.

Boldogasszony (Frauenkirchen) híres mosoni, illetőleg burgenlandi búcsújáróhelyen, ahová magyarok is mindig jeles számmal jártak, hajnali három órakor körmenet vonul a falun keresztül. Virrasztanak és várják a hajnalt más kegyhelyeink is, így Andocs, Vodica, Pócs, Csatka búcsúsai. Amikor földereng, letérdelnek és elimádkozzák az Úrangyalát. Minderről azonban a búcsújárásról szóló munkánkban szeretnénk bővebben szólani.

*

Mária Isten áldott földje, amelyből üdvösségünk virága és gyümölcse sarjadt. Ebből a szimbolikából nőtt az a századfordulón még élő Balaton vidéki^* és göcseji^* szakás, hogy a vetőmagot Kisasszony napjára virradó éjszaka, illetőleg korahajnalban kiteszik a harmatra, hogy az Úristen szentelése fogja meg. Napköltekor már be is viszik. Az a hiedelem, hogy az ilyen búza nem üszkösödik meg, és bőven terem. Ebbe a képzetkörbe tartozik, hogy Zagyvarékason a búzát kétasszonynap között is ki kell szellőztetni, hogy ne legyen dohos, ne essen bele a zsizsik.^*

Ez az elnépiesedett hagyomány középkori liturgikus gyakorlat maradványa, amint erről európai katolikus vonatkozásban Adolf Franz kutatásai^* és a Rituale Romanum^* máig érvényes áldásformulája is meggyőznek bennünket. Bár hazai liturgikus forrásokból az áldást egyelőre nem tudjuk kimutatni, mégis valamikor föltétlenül virágoznia kellett. Ezért a népemlékezet kezeskedik.

Rozália a katolikus barokk népéletnek egyik legjellegzetesebb alakja, az egykorú járványos betegségek kiemelkedő hazai védőszentje.

Életéről keveset tudunk, azt is teljesen átszövi a legenda. Az előkelő Sinibaldi grófi család sarjadéka, a szicíliai udvarban nevelkedett, majd visszavonult a világtól. Palermo mellett a Monte Pellegrino egyik barlangjának mélyén húzódott meg és 1166 táján ott is halt meg. A barlang földjére feküdt, bal karját tette vánkosul a feje alá, jobbjával a feszületet tartotta. Legtöbbször így ábrázolják.

 

Homályban vala elrejtve – írja^* Rozáliát magasztalva Telek József, a híres franciskánus népszónok – ezen szent test 1624. esztendőig. Mely időben, mivel Szicilia országban oly mindenfelé harapó mirigyes döghalál uralkoda, hogy az egész nép keseregne, és a bosszúálló Istennek irgalmáért esedezne. Panormum várasában is minden nap közönséges búcsújárások tartatnak vala, amelyek között Istennek csudálatos rendelésébül történt, hogy a letániákban, midőn Szent Krisztina és Nimpha mártirok nevét énekelné két pap, egyszersmind mintha egy sugárlást vettek volna, Szent Rozália nevét is énekelve említenék. És az egész nép felelne: könyörögj érettünk. Ezen maga népének veszedelmét és ajtatosságát látván Szent Rozália, ugyanazon a napon, melyen nevét a létániákban énekelték, mint régebben Judit, vidám ábrázatban és öltözetben maga magát megjelentette egy vadászembernek. Kinek is megmutatta először maga kősziklák között lévő barlangját, amelyben sok esztendőkig lakott, és nevét is a kövekre rajzolá vala, azután pedig a Peregrinus hegyén azon helyet is, ahol szent tetemei el valának rejtve.

Mihelyest ezen régen óhajtott örvendetes hír Panormum (Palermo) várasában megcsendüle, azonnal az akkori érsek közönséges ájtatosságot rendelt, és úgy az ájtatosság után, a megjelentett helyen kezdték keresni városuknak elrejtett, legdrágább kincsét. Nem is szükség volt nagy szorgalmatosságra, mivel Isten akarata és rendelése vala, hanem csakhamar a lecsöpögő vízzel környülvétetett és gyöppel befödöztetett nagy követ fölemelvén, mint valami szép világos kristálysirbul fölemelék, és Panormum várasába bévitték vala az elrejtett és már éppen elszáradott szent testet. A járvány a hagyomány szerint azonnal megszűnt.^*

Azután pedig mindenütt a kerek ég alatt – folytatja Telek – ahol keresztény országok vannak, csakhamar elterjede Szent Rosáliának tisztelete. Szenteltettek az ő tiszteletére egyházak, állíttattak oltárok, képeire függesztettek hálaadó jelek: és közönségesen minden renden lévő hívektől. Oltári áldozatokban, solosmákban és különös ájtatosságokban, mint mirigy ellen Istentül rendeltetett hathatós erejű Patróna segétségül kezde hívattatni. Oly előmenetellel, hogy ez mái napig is alig találkozott valaki, aki akár mirigyben, akár más testi vagy lelki veszedelmes nyavalyákban Szent Rosáliát méltóképpen tudta segétségül híjni és meg nem hallgattatott.

Rajzolták s tisztelték sokan Szent Rosália képét házokban, bízván szorongatásoknak üdején az ő esedezésében és íme meg nem csalatkoztak. Jártak egész várasok döghalál üdején Szent Rosália tiszteletére bulcsúkot, ajánlottak Istennek oltári áldozatokat és szerencsésen meghallgattattak.

Építettek sok helységek Szent Rosália tiszteletére mezei kápolnákat. Erős fogadással kötelezték magokat esztendőbéli közönséges bulcsújárásokra, hogy ezen szent szűznek esedezése által oltalmazza Isten a népet mirigyes döghaláltúl, házi nyavalyáktúl és más eféle Isten ostorátúl. És imé, ha fogadásokat bétellyesítették, ha az egész nép a felajánlott bulcsújárásokat nem hidegen, nem hívságos indulattal, hanem amint kezdették buzgó ájtatossággal az rendelt kápolnákhoz elkísérte: hanem csak veszedelemnek s döghalálnak idején, hanem szerencsés esztendőkben is. Nemcsak meleg vagy tiszta üdőben, hanem mostoha levegőégnek alkalmatlanságában is a felajánlott ájtatosságot elvégezték: tapasztalhatóképpen megvigasztaltattak.

 

Rozália tiszteletét Eszterházy Pál nádor plántálta Grácon át hazánkba, amikor a Fraknó vára mellett húzódó hegység legmagasabb csúcsára építtetett (1666) Rozáliának szentelt kápolnát. Később aztán az egész hegységet szentünkről nevezték el.

A kápolna a nyugat-magyarországi barokk Rozália-kultusz szíve. A Fraknóba telepített szerviták a kolostor alapítójának, Eszterházy Pálnak rendelkezése értelmében mái napig kötelesek Szent György és Szent Mihály napja között minden vasárnap a kápolnában isteni szolgálatot tartani, ami természetesen a búcsújáró kultusz kibontakozásával is együttjárt: a mai Burgenlandban is virágzik, sőt a régi Ausztriára is átsugárzik.^*

 

Rozália tiszteletére Kassa városa is kápolnát emeltetett az 1709. évi pestisjárvány idején. Nem kerestek – mondja tovább Telek – a nemes várasnak érdemes előljárói idegen isteneket vagy bűbájos orvosokat, mint régenten Saul király. Nem is vetették reménségeket egyedül a patikában öszvekevert orvosságok erejében, hanem a várason kívül háromezer lépésnyire egy gyönyörűséges halmocskán szép jeles kápolnát építtetének az Úristennek nagyobb dücsőségére és Panormi Szent Rosália szűznek tiszteletére. Egyszersmind egyenlő akaratbul istenes fogadással kötelessé tévék magokat, hogy minden esztendőben Szent Rosália szűz ünnepének oktávája alatt essendő vasárnap és áldozócsütörtökön ezen szent Rosália hegyére s kápolnájához ajtatos búcsújárással költözne ki a váras népe. Kassa városa egyúttal remeteséget is építtetett a kápolna mellett. Temető is települt köréje. Nyilván ide temették a pestis első áldozatait. A remetéket is a polgárság látta el azzal a kötelezettséggel, hogy folyton imádkozzanak a lakosság testi-lelki egészségéért.

Jellegzetes a kápolna barokk mennyezetfreskója. A földgolyón uralkodó Atyaisten mellett ott látjuk Dávid királyt, akinek az angyal halálfejet, pallost, és vesszőnyalábot nyújt, hogy válasszon belőle. A régi deákos szójárás szerint a fames, bellum, pestis: tria Davidis mala. Vagyis: Dávid három csapása az éhség, háború, pestis. A mondás pedig a Királyok Könyve (2 Kir 24, 11 – 25) előadására támaszkodik. Az Úr ugyanis elküldi Gád prófétát Dávid királyhoz, hogy mondja meg neki:

 

Ezeket mondja az Úr: háromnak választása adatik neked: válaszsz egyet, a mit akarsz, ezek közöl, hogy cselekedjem rajtad.

És mikor Gád eljött Dávidhoz, megjelenté neki, mondván: Vagy éhség jő földedre hét esztendeig; vagy három hónapig futsz ellenségeid előtt és azok kergetnek téged; vagy bizonynyal három napig tartó mirigyhalál lesz földeden. Most tehát gondolkodjál és lásd, minő beszéddel feleljek annak, ki engem küldött.

Mondá pedig Dávid Gádnak: Igen szorongattatom; de jobb az Úr kezébe esnem (mert nagy az ő irgalmassága), mint az emberek kezeibe.

És mirigyhalált bocsáta az Úr Izraelre, reggeltől a rendelt ideig, és meghala a népből Dántól Berszabéig hetvenezer férfiú.

És mikor az Úr angyala kinyújtotta kezét Jerusalemre, hogy azt elveszítse, az Úr megkönyörüle az inségen, és mondá a nép-ölő angyalnak: Elég, tartóztasd meg már kezedet. Az Úr angyala pedig a jebuzeus Areuna szérűje mellett vala.

És Dávid mondá az Úrnak, mikor meglátta a nép-ölő angyalt: Én vagyok, a ki vétkeztem, én cselekedtem gonoszul; ezek, kik juhok, mit cselekedtek? Forduljon, kérlek, kezed ellenem és atyám háza ellen.

Gád pedig Dávidhoz méne az napon, és mondá neki: Menj föl, és építs oltárt az Úrnak a jebuzeus Areuna szérűjén.

És fölméne Dávid Gád beszéde szerint, melyet az Úr parancsolt vala neki…

és Dávid oltárt építe ott az Úrnak, áldozván égő- és hálaáldozatokat, és az Úr megkegyelmeze a földnek, és elvéteték a csapás Izraelről.

Dávid lábainál egyébként ott a lant és egy nyitott könyv az 50. zsoltár kezdőszavaival: Miserere mei Deus. Szemben az élet mulandóságára emlékeztető szentírási vers: Peregrini enim sumus coram te et advenae sicut patres nostri. (Krónikák könyve I. 29,15.) Magyarul: mert zarándokok vagyunk elötted és jövevények, mint atyáink.

A kis templom XIII. Kelemen pápától Rozália napjára, illetőleg a rákövetkező vasárnapra búcsúengedélyt kapott (1762). Főoltárán a Szűzanya képe (nyilván a Havi Boldogasszony alakjában) e fölírással:

 

STELLA COELI EXSTIRPAVIT

QUAE LACTAVIT DOMINUM

MORTIS PESTEM, QUAM PLANTAVIT

PRIMUS PARENS HOMINUM.

 

Magyarul: A mennyeknek Csillaga, ki az Urat szoptatta, a halál pestisét kiirtotta, amelyet az emberek ősatyja plántált. Az oltár menzáján a fekvő Rozália szoborműve. A templom homlokzatán: OB PESTEM SEDATAM DIVAE ROSAE DICATA MDCCXV.^* Vagyis: a pestis megszűntéért Szent Rozáliának ajánlva. 1715.

 

Hasonló előzmények és szándékok szülték az egri Rozália-kápolnát és temetőt is. Alapításának közelebbi körülményeiről nem tudunk. A kápolna egykorú berendezése századunkban ebek harmincadjára jutott. A járványos idők szorongásaira vall, hogy a barátok egri templomában a Fájdalmas Szűz oltárasztalán is megjelenik Rozália fa domborműve.

Felnémet Rozália-temploma is fogadalomból épült. Erről tanúskodik a bejárat fölötti barokk emléktábla: „DUCES QUOQUE EIUS SPONTE QUOD VOVERANT OBTULERUNT. 2. Paral.” Magyarul: vezetői is, amit önként fogadtak, felajánlották. A homlokzatán Rókus és Sebestyén szobrai. Bent Xavéri Szent Ferenc oltára az oberburgi kegykép másolatával. A főoltár gyönyörű barokk Rozália képe raktárban. A népi kultusz már nem él.

Felsőörs prépostsági templomának biedermeier Rozália-képe eredetileg kápolna számára készült, amely azonban nem épült föl: a hívek Rozáliához könyörögnek. Rozália a könyörgést Mária oltalmába ajánlja, a Szűzanya pedig a Szentháromsághoz fordul meghallgatásért. A kép felső részén keresztbe tett nyílra és söprűre helyezett halálfej, a pestis jelképe.^*

 

Hatalmas Rozália-oltárt látunk a lövői templomban, amely nyilvánvalóan fogadalom emléke.

Rozália szegedi kápolnája a régi Dömötör-templom előtt, a nagy pestisjárványt követő esztendőben (1739) épült. Valamikor, a múlt században az ünnep vigíliáján a város jámbor népe itt ájtatoskodott, és átvirrasztotta az egész éjszakát. Járványok idején (1866, 1872) különösen látogatták. Egy angol utazó, Patterson 1866-ban szemtanúja volt a kápolnában végzett könyörgéseknek. „Szegednek van – irja^* – egy katolikus kegyhelye, a Szent Rozália kápolna. Minthogy aratás ideje volt, a parasztság nem ért rá arra, hogy a vallási szertartásokon a munkaidő alatt vegyen részt. Ezért éjféli körmenetekben indultak a kápolnához, hogy a közbenjárását kérjék. E körmeneteken óriási sokaság vett részt, kimerülten ugyan a napégette mezőkön végzett fárasztó munka után, de mély vallásos érzülettől ihletve.”

Jellemző, hogy amíg – nagyjából szeptember 2 – 12 között – a szegedi búcsúsok Radnán voltak, addig idehaza minden este ájtatosság volt benne, amelyet itthon maradt énekes asszonyok vezettek. Ez a lelki zarándoklat egyúttal a kápolna búcsúnapjának és az ünnep nyolcadának is időpontja. A szegedi Rozália-kultusznak a radnai búcsújárással való összefonódása még az 1709. évi délvidéki nagy pestisjárvány idején történt, amely Radna szakrális jelentőségét igazában megalapozta.

 

*

 

Ismereteink szerint a legelső Rozália-imádság – egyébként az Ave Rosa, sine spina kezdetű himnusz költői fordítása – a Lelki fegyverház c. imádságos könyvben (1693) jelent meg:

 

Tövis nélkül nyílt Szép Rósa, Mirigyeknek új orvosa. Herczegeknek Unokája, Üdvöz légy Szent Rosalia. Christus példáját követted, Világtól ügyed ki-vötted, Atyád udvarát nem nézted S ígiretit meg-vetetted. Kő-sziklák közt nagy Havasban, Ember rettentő Barlangban, Szolgáltál nagy buzgóságban, jegyesednek ez világban. Szent Angyalok oktatának, Új módokat mutatának, Mint könyörgésid jussanak, Istenhez s illatozzanak. A Barlang Mennyé változott, Midőn Jesus ott lakozott, Szent Annyával mulatozott, Veled szemben nyájaskodott. Híva téged házasságra, A mennyei koronára, Hajlál Jesusnak szavára, S bé-jutál boldogságára. Tested nem téteték sírban, De a kő-szikla folyásban Indula s mint koporsóban, Bé-zárá maga gyomrában. Sok üdők s esztendők után, Tested épen találtatván, Dög ellen nékünk adatván, Áldunk segétséget várván. Hála mennyei Felségnek, Szent Háromság egy Istennek, Ki érdeméért e Szűznek, Végét adgya a mirigynek. Amen.*

 

E himnusznak napjainkban néhány széténekelt, mágikussá népiesedett, moldvai csángó változatát sikerült a kutatásnak megörökítenie:

 

Tövis nélkül megnyilt rózsák, Mirigyeknek így olvassák, Hersekeknek onokái, Idvezlégy szent Rozália. Krisztus urunk példáját Követé atyánk udvarát, Nem nézte igérettyit, Megvetette kősziklába, Nagy havasba, Eme rettentett ballangba Mikor Jézus itt lakódzék, Vélünk szembe nyájaskodék, Híva téged házasságra, A mennyei koronára. Ha(j)la Jézusnak szavára, Béjut a boldogságába, Testye téteték sírba, Kőszikla folyásba, Bézárattaték a föld gyomrába, áment.^*

Lábniki töredékes változata csuma, azaz kolera ellen:

 

Mirigyeknek imádsága, hercegeknek unokája, üdvözlégy szép Rózsája. Velünk szömbe nyájaskodik, testünk sem tették sírba… Kőszikla folyása: hála Jézus szavának, beértünk boldogságba. Ámen.

 

A XVIII. század elején más szövegezésben is föltűnik. Szűz Szent Rozália himnusza, illetőleg zsolozsmája, még a múlt század kolerajárványainak idején is egyike legkedveltebb, ponyván is számtalanszor megjelenő régebbi ájtatosságainknak:

 

Idvez légy Szent Rosalia,   Pestis ellen orvosság.   Szüzességnek szép rósája,   Egész élted tisztaság.   Kristus példáját követted,   Megvetvén e világot…

 

Alig van történelmi hazánkban főtéri Szentháromságszobor, amelynek mellékalakjai között a többi barokk pestis patrónus társaságában ott ne volna Rozália reliefszerűen ábrázolt, barlangban fekvő alakja. A kompozícióról máshol szólunk bővebben. Föltűnik barokk polgárházak homlokzatain is – így Győrben – azzal a világos célzattal, hogy lakóit védelmezze meg a járványos betegségektől: Gyönyörű faszobrát őrzi a tállyai templom. Szabadtéri parasztbarokk emlékműve Somlóvásárhely vásárterén. Patrociniumai:

 

Esztergom: Esztergom, Bazin (Pezinok), Besztercebánya, Detrekőcsütörtök (Plavecky Štvortok), Istvánfalu (Štefanová), Komárom, Lamacs (Lamač), Nádasfő (Rohožník), Pozsonyfehéregyháza (Biely Kostol), Pozsonypüspöki (Biskupice pri Dunaji). Sérfenyősziget.

Szepes: Szepes (kápolna), Bukovina.

Eger: Felnémet (1742), Jászapáti, Jászberény (1841).

Kassa: Kassa (1715).

Szatmár: Feketeardó (Černij Ardov), Nagybánya (Baia Mare, 1710, kápolna), Reszege (Resighea, kápolna).

Győr: Alsópéterfalu (Unter-Petersdorf), Oka (Oggau, kápolna), Újtelek (Neustift).

Szombathely: Nagysároslak (Moschendorf).

Veszprém: Somlóvásárhely, Uzdpuszta.

Székesfehérvár: Nadap (1740), Sóskút, Pilisborosjenő, Torbágy (1739), Érd.

Pécs: Tevel (Rókussal, 1740), Tamási (1742).

Vác: Alberti (1859).

Kalocsa: Temerin (1804).

Csanád: Szeged (1738), Gyertyámos (Carpiniş, 1831).

Erdély: Gyulafehérvár (székesegyház, oltár, 1756), Tekerőpatak (Valea Strimba).

 

Rozália, népies alakváltozataiban Rozi, Rúzsa, Rozáli, Rúzsáli, még a közelmúltban is egyike volt a legkedvesebb paraszti nőneveknek. A kultusz virágjában ezzel iparkodtak Rozália segítségét megnyeri, hogy nevének viselőjét oltalmazza meg a bajtól, járványos betegségtől.

Egyed, népnyelven olykor Ögyed, A Tizennégy Segítőszent egyike. Főleg a bűnösök szószólójaként, a szoptató anyák védőszentjeként, szórványosan a jószág patrónusaként tisztelték. A középkori egyházban köménymagot (Feniculum officinale) szenteltek az ő nevében jószág betegsége, megrontása ellen.^* A szentelmény hajdani hazai virágzásáról nem tudunk, de föltételezhetjük.

Eleven középkori kultuszára már csak a máig gyakori Egyed, Együd családnév emlékeztet. Gombocz Zoltán és Melich János föltételezi,^* hogy Egyed név ősi soron a magyarban is kialakulhatott és népünk ajkán az egyházi latin Egidius ehhez alkalmazkodott. Eszerint Egyed a szent jelentésű egy-nek -d kicsinyítős származéka. Így az Ómagyar Máriasiralomban is olvashatjuk: egyedüm „egyetlenem”, de ezt is jelentheti: szentem, szentecském.

Egyed (†725 táján) remete volt Provence-ban, majd monostort alapított, amelynek, hasonlóképpen a köréje települt Saint-Gilles városnak is ő lett a névadója. Életét a Legenda Aurea nyomán az Érdy-kódexből^* idézzük.

 

Már ifjúkorában szentként tisztelték, mire alázatosságból pusztába vonult, ahol egy szarvas táplálta a tejével. Egyszer a király arra vadászott, és emberei a szarvast üldözőbe vették, amely Egyed barlangjába menekült. A szent imádkozni kezdett éltetőjéért: a szolgák nem tudtak a szarvas közelébe férkőzni. Minderről a király is tudomást szerzett és harmadnap ő jött a szarvas elejtésére. Az egyik vitéz az állat fölriasztására nyilat lőtt a barlangba, amely azonban Egyedet találta el. A király ezután rájuk bukkant. Nagyon megilletődött és a barlang helyére klastromot rakatott. Ennek lett a fölépült Egyed a fejedelme, vagyis elöljárója. Egy vasárnap a királyért szolgál misét, amikor megjelent neki Isten angyala egy cédulával, amelyre az volt írva, hogy a király bűnét Egyed érdeméért Isten megbocsátja. Még az is vala benne megírván, hogy valaki szent Egyednek esedöznék, akármely nagy vétökért és az ő szent érdemének miatta megbocsáttatnék, csak kétségben ne esnék. A legendának e mozzanata jelentősen hozzájárult Egyed jámbor népszerűségéhez.

 

Egyed sírja a középkor egyik kedvelt búcsújáró helye volt. Hazánkból is fölkeresik.^* Feltűnő, hogy európaszerte leginkább városok emelnek templomot Egyed tiszteletére. Ennek oka nyilván az, hogy elsősorban a városi polgárok: kereskedők, céhes iparosok, belőlük kikerült zarándokok, deákok ismerkedtek meg Egyed virágzó francia kultuszával, amelyet azután a maguk otthonába, polgárkörnyezetébe is átplántáltak. Ennek tükröződése a német földön, Lengyelországban és hazánkban előforduló számos Egyed-patrocinium is.

Koponyájának három töredékét őrizték Esztergomban már a XI. században. Tiszteletének másik korai hazai nyoma Szent László somogyvári, Egyed altalmába ajánlott monostoralapítása, amelyet közvetlenül Saint Gilles bencés szerzeteseiből népesít be (1091).^* Ennek is lehettek Egyed-ereklyéi. Egy Saint Gilles-i illetőségű chanson de geste, a Parise la Duchesse magyar vonatkozásait éppen a két monostor bensőséges szellemi kapcsolata magyarázza: a menekülő francia királyné gyermekét a magyar király keresztelteti meg és részesíti előkelő lovagi nevelésben. Az ifjú a királynak, keresztapjának lányát veszi feleségül és trónját is örökli.^* Bizonyára bencés kapcsolatokkal függ össze, hogy a garamszentbenedeki apátságnak plébániatemploma (1209) máig szintén Egyedet tiszteli védőszentül.^*

A szent egykarú hazai népszerűségét a bencés Pray-kódexben^* olvasható, XIII. század elején bejegyzett Egyed-himnusz is igazolja:

 

Sonent hymni Deo digni, In hac die tam insigni, Clangore tube ductili. Nam quid erit tam praeclarum, Quam ob virum Deo carum Sancti patris Egidii. Ad haec festa patris tanti, Voce psallat incessanti Tam plebs, quam clerus humilis.

 

A hagyomány szerint Eger közvetlen szomszédságában, a felnémeti völgyben állott a Szent Egyedről nevezett bencés apátság, állítólag szintén László király alapítása. A városon uralkodó Eged hegy is innen vette volna a nevét. Tetején valamikor remeteséggel Egyed-kápolna is állott.^*

A remete hajlandóságú pálosok IV. Bélától alapított (1248) sátoraljaújhelyi kolostorukat ajánlották Egyed oltalmába.^*

Nagyvárad egyik városrésze Olaszi. Templomának (1335) középkori védőszentje Egyed. Nagyon lehetséges, hogy Nyugatról jött kereskedők, iparosok (latini) hozták a kultuszt magukkal. Így Bártfa, Poprád és Ruszt német jellegű városaink Egyed-titulusa is már nem hazai bencés, hanem közvetlen nyugati ihletésűnek tetszik. Nyilván részben Ruszttal függ össze a közeli Pörgölény (Pilgerdorf), Szentelek (Stegersbach), Szárazvám (Müllendorf), Farkasfalu (Wolfau) patrociniuma is. Ő a védőszentje Illia,^* Peresznye (Pressing),^* hasonlóképpen Szebenye (1245),^* és Göncz, a bihari Esztár (1341),^* Temesvár, Dál (1274)^* középkori templomának is.

Elenyészett középkori patronátusra utal a Szentegyed (Somogy), Vasasszentegyed (Szolnok-Doboka) falunév.^* Az utóbbi talán vallon alapítás.^* Illés (Ilia, Hont) falu középkori neve Egyed tiszteletére szentelt templomáról (1274) szintén Szentegyed volt. Mezőpetri (Petreşti) határában lévő Egyed-kápolna a környék máig kedvelt búcsújáróhelye. A középkorban Gödöllő közelében is volt Szentegyed falu. Valamennyi erdővidéken.

 

Egyed hajdani népszerűségére emlékeztetnek Bakabánya (Pukanec 1480), Bártfa (1480), Hervartó (Hervartov 1514), Kassa (1440), Kisszeben (Sabinov 1520), Szepeshely (Spišské Pohradie 1470) szárnyasoltárainak ábrázolásai.^* Szászfalu (Sásová) külön oltárt emelt Egyed (és Ilona) tiszteletére. Ennek képciklusa: 1. a szarvas Egyedhez menekül, 2. a király és Arles püspöke Egyednél, 3. feltámasztja a herceg fiát, 4. betegeket gyógyít.^* Az esztergomi Keresztény Múzeum őrzi^* azt a Garamszentbenedekről származó szárnyasoltárt (1427), amely Egyedet a hozzámenekülő szarvassal ábrázolja. Akadnak egykorú szobrai is (Bártfa). Egyed-oltára volt a győri székesegyháznak (1471), a kistállyai templomnak (1382).^*

Gótikus faszobrai: Bokabánya (1500), Bártfa (Egyed-templom főoltára 1460, Jézus születése-oltár 1480), Zólyomszászfalu (Sásová, Remete Szent Antal és Remete Szent Pál társaságában 1500).^*

Zalaerdőd templombeli barokk Egyed-szobra^* a soproni franciskánus templomból került ide, nyilvánvalóan II. József intézkedései során.

 

Egyedet a népi jámborság már régóta, de nem mindenütt csak a Tizennégy Segítőszent egyik tisztes alakjaként tartja számon. Ünnepe azonban naptári helye miatt archaikus középkori hagyományként is többfelé őszkezdő napnak számít. Egyes erdélyi református magyar szórványokban a múlt században ezen a napon, a jószágoltalmazó Egyed ünnepén állanak szolgálatba a fő pásztorok és ettől kezdve hat hétig nem vesznek tisztát magukra, és minden pénteket megböjtölnek. Ugyane naptól kezdve nem szabad a szőlőskertben szekérrel járni, sem abroncsos edényt hordani. Virradat előtt a gazda meztelenül körüljárja szőlejét, négy sarkán összeköti a gallyakat, hogy ezzel elzárja szőlejét a gonosz elől.^* Hangony palóc (barkó) népe szerinú a búza vetését Egyed napján kell megkezdeni. Németpróna (Slovenské Pravno) német hagyományai szerint^* is az e napon vetett rozs szépen fog teremni.

Vásárosmiskén hallottuk, ha Egyed napján eső esik: négy ökrödhöz még négyet végy. Ha nem esik: a négyből kettőt eladhatsz. Az első esetben esős, az utóbbiban pedig száraz ősz várható. Oroszi somlóvidéki faluban is így mondogatják: ha Egyed napján esik, akkor esős lesz az ősz. Itt is és Kallósdon is emlegetik az ökörrel való példázatot. Bábolna: amilyen az Egyed nap, olyan lesz az egész hónap.^* Máshol, Zalában a regulát inkább Kisasszony napjához fűzik.

A hasonló hangzás, de régi patronátusa is magyarázza, hogy Egyed, másként Ögyed napján fogja a hagyománytisztelő szegedi, hódmezővásárhelyi, gyöngyöspatai, kunszigeti gazdasszony hízóra azt a disznót, amelyet majd karácsony felé le akarnak vágni. E napra az apátfalviak (Csongrád) annyi ételt adnak a jószágnak, hogy még hagyjon is ott belőle. Csanádpalotai regula: ha elmúlt Egyed, a jószág már ehet.^*

Többfelé ismert tréfás találóskérdés: mikor van a túróscsusza nevenapja? Ögyed napján.