Bálint Sándor Ünnepi Kalendárium

Erazmus vértanú (†303). Beleit a legenda szerint orsóra tekerve szakították ki, ezért a bélgörcsben szenvedők patrónusa, másfelől a csörlőre, gugorára emlékeztetve az esztergályosoké és olykor, főleg a Földközi-tenger partvidékein a hajósoké is.^*

Névünnepe már a Pray-kódex misenaptárában föltűnik. Az egész magyar középkorban számontartják, mégsem tartozik a nagyhírű hazai szentek közé. Kódexeink nem szólnak róla. Régi tisztességét a szórványosan máig felbukkanó keresztnév, továbbá a belőle képzett családnevek mégis tanúsítják. Mikesy Sándor vizsgálatai szerint idetartozik a Rézmán, Rázmán, Rásó, Rázsó, Rézső név.^* Tiszteletét a jámborabb hívek tudatában napjainkban ébren tartja, hogy Erazmus a Tizennégy Segítőszent egyike. A gyöngyöspatai öregasszonyok bélfájásról Erámust máig segítségül hívják.

 

Alig lehet vitás a kultusz német eredete és jellege. Legendáját Abrudbánya és Segesvár. középkori, XV. századbeli freskói szemléltetik.^* Falképét látjuk Csetnek (Štitnik) egyházában is. A bártfai Szent Egyed templomban gótikus faszoborral külön oltár áll Erazmus tiszteletére (1505). Föltűnik még Bártfa (Malter Veronika oltára, 1489), Esztergom (Keresztény Múzeum, 1494). Dubrava (Liptó, 1510), Jánosrét (Lucky pri Kremnici, 1476), Kassa (1440, 1470), Kisszeben (Sabinov, 1500, 1520, 1520), Malompatak (Mlynica, 1500), Nagylomnic (Lomnica, 1500), Szepeshely (Spišká Pohradie, 1470), Zsegra (Žehra, 1500) szárnyasoltárain, többször Miklós társaságában.^* Oltára volt Sopronban (Szentlélek-kápolna, 1439), Pozsonyban (Márton-templom, 1439).^*

 

Erazmusnak egyetlen későbarokk hazai titulusát ismerjük: Sándorfalu (Şandra) temploma Károlyi Antal kegyúrnak nyilván betegségében tett fogadalmából épült (1783). Oltára van a nagykanizsai franciskánus templomban is (XVIII. század).

Nétus (pünkösd utáni 3. vasárnap) ismeretlen életű római vértanú, népiesen Néti, Senéti.^* Ereklyéit Scitovszky János megyéspüspök, később hercegprímás közbenjárására XVI. Gergely pápa ajándékozta a rozsnyai székesegyháznak (1836).^* A bevonulás "olly pompával történt, minőt Rozsnyó városa még alig látott valaha... A kocsi mellett 44 ifjú ment égő fáklyákkal. Dob, trombita, síp-, harang- és mozsárszó kísérte a menetet... Bent a városban mintegy 30 polgár ugrott a kocsihoz és kifogván belőle a lovakat, magok saját kezeikkel vonák a menetet a püspöki lakásba..."^*

A Rómából való translatio pünkösd utáni 3. vasárnap történt. Ez lett a búcsúnap, amikor az egyházmegye hívei azóta is idezarándokolnak. Oltárának felírása:

 

S. NEITUS MARTYR CHRISTI IN PACEM

1836. JOANNES EPPUS ME PORTAT.

1936. MICHAEL EPPUS ME ORNAT.

 

Külön miseszövege, zsolozsmája is volt, amelyet sajnos, a legújabb Proprium Hungariae eltörölt.

A kultusz kezdeményezését valószínűleg az egyházmegye szegénysége, illetőleg a székesegyház szakrális tekintélyének emelése magyarázza. A tisztelet elevenségét bizonyítja, hogy vonzási területén számos fiúgyermeket kereszteltek még századunkban is a szokatlan Nétus névre.

Emlékeztetnünk kell végül, hogy a tridenti zsinat jóváhagyásával a szentek ereklyéinek tisztelete a barokk időkben hatalmasan föllendült.^* Az a vélekedés alakult ki, hogy a katakombák kizárólag szent vértanúk földi maradványát őrzik. A pápák ilyen meggondolással ajándékoztak belőlük Rómán kívüli templomoknak. Püspökök, főurak kérésére jutott hazánkba is (többek között Rozsnyó, Buda, Búcsúszentlászló, Homokkomárom, Kalocsa, Balassagyarmat). Rossi híres római régész (1822–1894) állapította meg, hogy a katakombákban többnyire egyszerű hívek, nem mártírok sírjáról van szó. Mindenesetre így is emlékeztetnek a katakombák világára.

Petronella Szent Péter leánya volt. Nevét, ünnepét a középkori Magyarország misekönyvei számontartják. Keresztnévként is eléggé elterjedt. Pötöle elenyészett Fejér megyei falu templomának hajdani Petronella-titulusáról kapta elmagyarosodott nevét.^* Még a múlt század elején is állottak Abasár középkori Petronillatemplomának romjai.

 

Az Érdy-kódex szerint^*– ő színében, személyében felette igen szép volna. Úr Jézus Krisztushoz kedég szeplőtelen életében és buzgó szeretetében annál es szebb és ékesb vala. Köszvény kínozta, de atyja nem gyógyította meg. Az apostolok kérlelésére azt válaszolta, hogy úgy jobb neki. Mégis megparancsolta: Petronella kelj föl, és szolgálj minekünk. Úgy is történt, a lány meggyógyult. Utána azonban Péter mégis visszaparancsolta az ágyba. Petronella szót fogadott, most meg a feje kezdett fájni. Mikor azonban Jézus szeretetében még tökéletesebb lett, teljesen meggyógyult.

Egy Flaccus nevezetű pogány ispán feleségül kérte. Az Érdy-kódex nem említi, de más forrásból tudjuk, hogy kérőjét arra kérte, engedjen neki három napot a mennyegzőre való készülésre. Utána küldjön érte szüzeket, hogy a vőlegény palotájába vezessék. Ő pedig ezalatt imádkozott, böjtölt, virrasztott, megáldozott, hogy az Égi Vőlegény szólítsa magához. Így is történt. A koszorúslányok már csak a temetésére tudták elkísérni. A legenda mintha balladaköltészetünkben élne tovább (Szép Örzsébet, Piros Szép Örzsébet, Fogarasi István húga).

 

Néphagyományunk egyes vidékeken csak kalendáriumi jeles napként tartja valahol számon: derűs ideje jó kendertermést ígér.

Orbán, népiesen Urbán (†230), családnevekben: Orbók, Orbó, Orba, Orkó, Oros.^* Középkori hagyomány szerint pápaként ő rendelte el, hogy a miseáldozat kelyhét és tányérkáját (patena) aranyból vagy ezüstből készítsék. Ezért kehellyel, később szőlőfürttel a kezében szokták ábrázolni. Részben ezért választották a szőlőművesek, kádárok, kocsmárosok patrónusuknak. Így Tolna egyesült asztalos és kádárcéhének zászlaján (1822) Orbán látható.^*

Orbán népi kultuszának forrása alighanem az elzászi szőlővidék. Kialakulását a IX. században Sixtus és Cecília tiszteletére alapított ersteini apácakolostornak Orbán-ereklyéi ihlették. Innen sugárzott Franciaországba, de főleg a Rajnavidékre, illetőleg a németrómai birodalomba, majd adataink szerint a középkor legvégén hazánkba. Terjedését elősegítette a híres középkori jogkönyv, a Sachsenspiegel is, amely Orbán ünnepét a nyár kezdő napjaként tartotta számon. A szőlőhegyeket nyilvánvalóan ezért helyezték – miután a nagyja munkát már elvégezték – az elkövetkezendő viharos nyári időszakokban a szent pápa oltalma alá.^* Legtöbb nyugateurópai népnél manapság élnek azok az időjárási szentenciák, amelyeket hazánkban is emlegetnek. Ezekről még szó lesz.

Egyes nézetek szerint Orbán tisztelete a római Bacchus-kultusz helyére lépett, az összefüggés azonban nehezen tisztázható.

Az Orbán napjára annyira jellemző, könyörgő célzatú körmenetek, szőlőbe vonulások ünnepi hangulatában, kedvezőtlen időjárás esetén a szent megszégyenítésének mozzanata is jelentkezik, hogy ezzel is kényszerítsék patrónusi kötelességeinek teljesítésére.

Orbán szőlővédő patronátusáról az Érdy-kódexben olvasható legendája^* még nem szól. Első hazai adatunk Szkhárosi Horvát Andrásnál^* bukkan föl:

 

Trinck Urbán, sokszor részegségben mondják, Bornak bőségét mert ő tüle várják.

 

Komáromi Csipkés György említi,^* hogy Orbán napján körülhordozzák a szent faképét, azaz szobrát, de csak akkor, ha tiszta idő van. Ha esik, meghempergetik a sárban. Erről még szó esik.

Az Orbán-kultusznak egyik legrégibb, de legmonumentálisabb emléke Kassa főterén, a székesegyház mellett álló Orbántorony,^* amely 1628-ban épült egy hatalmas, Szent Orbán tiszteletére szentelt harang számára.

 

A torony keletkezésének körülményeit a kapu fölé helyezett egykorú márványtábláról tudjuk meg:

 

EXSTRUCTAE, CUPIENS SPECTATOR NOSCERE TURRIS

AUTHORES, FLEXO LUMINE PERCIPIES.

NAMQUE SENATORUM CLARO CUM JUDICE CLARUS,

QUEM PENES IMPERIUM TUNC FUIT, ORDO MICAT.

NULLA SUPERSTITIO MEA FORSITAN AERA FATIGET;

SED VERUS VERAE RELIGIONIS AMOR.

O BENEDICTA TRIAS! TANTO, FAC, DOGMATA, PLAUSU,

UT MEA PER COELUM VERBERA SACRA TONENT.

ANNO DOMINI MDCXXVIII.

JUDEX STEPHANUS ALMÁSY.

 

Magyarul: Ha ismerni akarod ó néző, e felállított torony alapítóit, ide vetett tekintettel megtudod. Mert itt ragyog a bíró és a szenátorok dicső sora, akiknek kezében volt ekkor a hatalom. Ne holmi vakhit fárassza ércemet, hanem az igaz vallás szeretete. Ó áldott Háromság! Add, hogy oly tetszésre találjanak tanaid, hogy az egeken át harsogjon ütésemnek szent szava. Az Úr 1628. esztendejében. Almásy István bíró.

A hatalmas méretű harangot Illenfeld Ferenc harang- és ágyúöntő 1557-ben készítette az 1556. évi nagy tűzvészben megolvadt harangok maradványaiból. A harang valóságos remekmű. „Vállpárkányán szalagdíszek futnak körül: egymásba fonódó halfarkú szirének, a zivatarok és viharok megszemélyesítői, lejjebb pedig borágak és puttonyos szőlőszedők reliefjei. Ezek az emblémák a kassai polgárok jövedelmének egykori forrására, a szőlőművelésre utalnak. Ezért ajánlották föl harangjukat is Szent Orbánnak, mint a szőlők védőszentjének, hogy közbenjárásával óvja meg termésüket a szirének által jelképezett záportól, jégesőtől, és vihartól.”

A harang derekán a keresztfán függő Jézus, Mária és János alakjával. Vállpárkányán két reneszánsz szalagdísz között Izaiás prófétának Kassa pusztulására utaló verse: OMNIS CARO FOENUM ET OMNIS GLORIA EIUS QUASI FLOS AGRI. VERE FOENUM EST POPULUS. 1556. EXSICCATUM EST FOENUM ET CECIDIT FLOS. VERBUM AUTEM DEI NOSTRI MANET IN AETERNUM. ESAI XL. – Magyarul: Minden test olyan, mint a fű és minden szépsége, mint a mező virága. Valóban olyan a nép, mint a fű. Kiszárad a fű és elhervad a virág, de Istenünk szava örökké megmarad.

Az ülőgyűrű alsó peremén a felajánlás körülményeiről olvasunk: ANNO. CHRISTI: MDLVI. QUO. COMETAE. DUO. VISI. AC. REBELLIUM. ALIQUOT. REGNI. PROCER. CONTRA. MAJ. REG. INVALESCEBAT. CONSPIRATIO. HAEC. REGALIS. URBS. CASSOVIA. EX. HORRIBILI FLATU. PROXIMA. DIEM. XXIII. APRILIS. SEQUENTE. UNA. CUM. SACRIS. AEDIBUS. AC. SPECIOSIS. AEDIFICIIS. FERE. TOTA. CONFLAGRAVIT. CUJUS. CALAMITATIS. UT. ET. POSTERITAS. MONUMENTUM. AGNOSCERET. HOC. OPUS. EX. FRAGMENTIS. CAMPANARUM. IGNE. FURENTE. CONFRACTARUM. INCLITUS. SENATUS. JUDICE. EMERICO. PATSCHNER. PRO. COMMUNI. ECCLESIE. COMMODO. FIERI. FECIT. ANNO. SALUTIS M. D. LVII. FRANCISCUS. ILLENFELD OLMUCIENSIS. CASSOVIAE. ME. FUDIT. ANNO. M. D. LVII.^*

Monok Orbán-ereklyéjét a pápa ajándékozta (1773) Andrássy István grófnak,^* nyilvánvalóan szőlőoltalmazó célzattal.

 

Hogy Orbán közbenjárását megnyerjék, a szőlőhegyeken szobrot, kápolnát szoktak emelni a tiszteletére, képét pedig olykor ráfestik, ráfaragják a borsajtóra, hordóra. Ilyen hordóvégeket a soproni és győri múzeumban is láttunk.

Az egri, 1703-ban alakult kádár céhnek Medárddal, a szegedinek Szent Annával együtt ő volt a patrónusa. A gyöngyösi kádárok máig misét mondatnak a helybeli Orbán-templomban. Jezsuita barokk kultusza teljesen kiveszett a város emlékezetéből.

Ismereteink szerint Orbán szobra áll Csongrád, Bácsalmás, Mélykút, Palics, Bátaszék,^* Gyimes (Jelence) kápolnájában, illetőleg határában. Képét láttuk (1940) az északi szőlőhatáron Körtvélyes templomában, Rozsnyó közelében. Fölirata: S. URBANUS. DELIS VIRTUTUM RESPICE DE COELO, VISITA VINEAS ISTAS ET PERFICE EAS QUAS PLANTAVIT DEXTERA TUA. CURAVIT ANTONIUS HORVÁTH CASTELLANUS ARCIS K. HORKA. AO. 1754. Magyarul: Szent Orbán, Dicsőség Istene, nézz le az égből, tekintsd e szőlőket és juttasd jó végre, amit jobbod ültetett. Állíttatta Horváth Antal krasznahorkai várnagy.

Prokop Péter Bácsszőllős kápolnájában modern Orbán-freskót festett.

Az Orbán napja körül elhűvösödő időjárás az éppen virágzó szőlőnek ártalmára szokott lenni: segítsen tehát hívein. Szegedi öreg parasztok ezért szokták tréfás-bosszúsan mondogatni, hogy azt is agyon kellett volna ütni, aki Orbánt beletette a kalendáriumba. Egy Szőregen följegyzett hagyomány szerint, amikor a kalendáriumot csinálták és a szenteket belerakták, Orbán a kocsmában mulatott. Későn ment haza. Kérdezte, hogy az ő neve hova került? Amikor megtudta, hol van, azt mondotta, hogy miért nem tették a tél közepére, akkor bele tudta volna fagyasztani a borjút a tehénbe, az asszonyba pedig a gyereket.

A zalai Kethely faluban^* még a századforduló táján is úgy vélték, hogy Orbán után már nem kell a fagytól tartani. Ugyanis a füst egyenesen emelkedik fölfelé, mert Orbán eltávozott a tűzhelyről. Igaz ugyan, hogy nem jószántából, mert amelyik házban csak öregasszony volt, az mindenütt seprőt ragadott e napon, hogy Orbánt elűzze. Először a tűzhelyről verte le, azután a konyhából kergette ki, és az utcaajtóig űzte, folytonosan ütvén a seprővel a földet. Miután kiűzte, boldogan dicsekedett a házbeliek előtt: na gyerekek, Orbánt kiseprőztem, nem lesz többé hideg. Hasonló szándékkal söpörte le a tűzhelyet a kaposvári gazdasszony is.^*

Göcsejben úgy tartják, hogy amíg Orbán a kemence hátán ül, a nadrágot nem szabad elhagyni, levetni.^* A kiskanizsaiak szerint Orbán löki le a macskát a kályháról: most már jön a meleg idő. Pölöskefői mondás: ha Orbán le nem száll a tűzhelyről, akkor lelökik, vagyis hogy már jöjjön a jó idő, Gutorföldi tréfás hiedelem szerint ő ereszti ki zsákjából a legyeket. Nemeshetésiek szerint a dongókat. Ha ezen a napon szép az idő, akkor Tamási népe ezt mondogatja: Orbán leszállt a tűzhelyről. Így vélekedik egyébként Németpróna (Slovenské Pravno) német népe is.^* A zamárdiak szerint, amilyen Orbán napja, olyan lesz az ősz is.

 

*

 

Nyitraújlak (Ujlok) szlovák–magyar népe körmenetben szokta fölkeresni a szőlőkben álló Orbán-szobrot. Ha az idő jó, akkor megkoszorúzzák, felvirágozzák, ha pedig nem, kövekkel is megdobálják.

Nagykér (Velky Kyr) magyar népe szintén körmenettel tiszteli meg a szőlőhegy tövében álló Urbánka szobrát. A kezében tartott edénybe frissen ért cseresznyét raknak. Visszaindulóban a szőlőcsőszök lövöldözni szoktak. Ennek gonoszűző célzata kétségtelen.

Mór német szőlősgazdái Orbán szobrát borral szokták megöntözni, ha napján szép az idő. Ha azonban esik, akkor leköpködik.

Tréfás helyi hagyomány szerint Orbán szobrát a jászberényiek megpálcázták, botjukkal ütlegelték, amikor egyszer a nevenapjára fagyot hozott.

Csátalja német népe még századunk elején is a dávodi út mentén álló Orbán-szobrot körmenetben, fúvós zenekar kíséretében szokta fölkeresni. Ha Fagyosszentek táján nem érte fagy a szőlőket és Orbán napján is kedvezett az idő, akkor zengett a muzsika, szólt a nóta, a szobrot pedig a magukkal hozott színborral bőségesen megöntözték. Ha azonban hűvös volt, vagy a szőlő már elfagyott, akkor drink Urban, drink Urban kiáltozással a feneküket verték a szobor felé.^*

Ha Orbán napján esett az eső, a régi csongrádiak borosüvegeiket ezzel az esővízzel töltötték meg, hogy szüretkor is megteljenek. Ha pedig meleg van, akkor bábolnai tanács szerint a vincellérrel ne állj szóba.^* Nyilván azért, mert a kedvező szüreti előjel miatt fönnhordja az orrát.

Orbán napja Zalatárnok ősi fogadalmi ünnepe.

Katona Lajosnak föltétlenül igaza van,^* amikor Tóth Bélának Dóczi Orbán egri püspök személyéhez fűzőit szellemes magyarázatával^* szemben, régi szólásunkról: föltette az Orbán süvegét, azaz felöntött a garatra, azt állítja, hogy ez a süveges szent napján ivott áldomással függ össze.

 

Patrociniumok:

Esztergom: Búrszentgyörgy (Bursky Svety Jur), Egeg, Esztergom, Garamszőllős, Ipolydamásd, Modor (Modra), Nagycétény (Velky Cityn), Nemespann, Sempte (Sintava), Stomfa (Stampfen, Štujava), Szakolca (Skalica), Szécsény, Udvard, Ürmény (Urmin), Verebély.

Nyitra: Nyitra (Csermánhegy), Mocsonok, Zobor.

Eger: Gyöngyös (középkor).

Kassa: Tapolybeszterce (Bystré 1717).

Győr: Rödöny (Riedlingsdorf 1697).

Veszprém: Marcali.

Pécs: Bátaszék (1754 előtt, egyúttal pestisemlék is).

Székesfehérvár: Adony, Mór, Pomáz.

Vác: Szandaszöllős.

Kalocsa: Bácsszöllős.

Csanád: Versec (Vršac, 1826).

Szatmár: Krasznabéltek (Beltiug).

Szentorbánhegy helynévvel Csáktornya és Alsódabas közelében találkozunk. Aligha kétséges, hogy a budai Orbánhegy is hajdani szőlőkultúra emlékezetét őrzi.

Ivó Bretagne szülöttje (1253–1303), aki a szegények ügyeit nagy bölcsességgel, jogi tudással és szeretettel védelmezte mind az egyházi, mindpedig a világi bíróságok előtt. Középkori egyetemek jogi karának, továbbá a jogtudósoknak, jogászoknak, ügyvédeknek, törvénybemenőknek védőszentje^* A római S. Ivo, a vele összefüggő Sapienza néven emlegetett egykori pápai, most állami egyetem (1303) barakk temploma az ő oltalma alatt áll.

Tisztelete főleg a jezsuita barokk, vagy a Collegium Germanico-Hungaricum magyar növendékeinek közvetítésével hazánkba is eljutott, de szélesebb társadalmi körökben nem vált egyetemessé. A nagyszombati, majd pesti egyetem jogi karának ő volt a patrónusa. 1695-től kezdve ünnepélyesen ülte meg névünnepét: vagy valamelyik professzor, vagy egyik kiváló hallgató méltatta Ivó érdemeit.^* Így volt a XVIII. században is. Trencsénben színjátékkal^* is ünnepelték (1729).

A kiscelli trinitárius templomnak az óbudai templomba került oltárképe Ivót úgy ábrázolja, hogy a szegények írásbafoglalt kérvényeit angyalnak nyújtja át, mintegy mennyei elintézés végett. Oltára állott a budavári Nagyboldogasszony templomban is, amely a XVIII. században tudvalevőleg a jezsuiták kezén volt.^*

Az Ivó név a régi, jókedvű, mulatós jurátusokban rokon képzeteket szült. Egy Szeged környékén, Szőregen följegyzett félnépivé vált diákdal^* szerint:

 

E szép szóra: jurátus, jurátus, Ej de ráillik a tus, a bor tus! Többet ér ez mint a jus, mint a jus, Élj hát vele jurátus, jurátus. Ősapánk is szent Ivó, szent Ivó, Nem volt soha vízivó, vízivó. Hogy éltében tusozott, tusozott, Azért szentté változott, változott.

Venánc fiatal római vértanú, Decius császár idejéből. Élete teljesen a legendák homályába vész. Ifjú római lovagként zászlóval és vérttel szokták ábrázolni.^*

Hazai kultuszának a középkorban semmi nyoma, csak a barokk időkben tűnik föl néhány szoborkompozíción. Tiszteletét Itálián, Camerino városán kívül, nyilván a Venantius-venator szóegyeztetésnek köszönheti. A váci Gombáspatak híres barokk hídjának szentjei között ott találjuk Venáncnak, mint a vadászok patrónusának szobrát is. Talán Géza és László hajdani legendás váci vadászata járt gróf Forgách Pál püspök eszében, amikor állíttatta (1759). Felírása: S. VENANTI, PER RUPES SAXA VEPRES VENATUS IUVA NOS SINE LAPSU VENARI^* Ott látjuk Bogyoszló (Sopron) egyik útszéli keresztjének (1808) mellékalakjaként. Szobra áll Lövőn is (1750).^* Talán ezeket is az udvari vallásosság ihlette.

Venánc megjelenik a heroizáló jezsuita iskoladráma hősei között is: Zágráb (1721), Besztercebánya (1727), Rozsnyó (1752), Nagyszombat (1763).^*

Aja jogi ügyek, elhúzódó polgári pörök hajdani védőszentje.

Barokk oltárával a pozsonyi Szent Márton- és a budavári Nagyboldogasszony-templomban találkozunk,^* ahol a törvénnyel bajoskodók nyilván misét mondattak a kedvező ítéletért. Képe volt (1817) Nagytétény templomában is, amely régen a Rudnyánszkyak kegyurasága alatt állott. Barokk oltára Nagyrédén,^* szobra pedig a szerviták pesti templomában most is megvan. A kultusz valószínűleg a jezsuiták bécsi Am Hof-templomából^* került át hazánkba, de nem jutott nagyobb jelentőségre.

A könnyebben hozzáférhető hagiografikus szakirodalomban, védőszentek jegyzékében hiába kerestük Aja, Aya nevét. Így csak annyit mondhatunk róla, ami egy Pozsonyban metszett barokk szentképen magyarul olvasható: Isten után Szent Aja Te légy Kalauzza Pörömnek, azt, hogy Törvénybül végbe vihesse Bírám. Ez mondja el életét is: Kánnoniai grófné Szent Aja a Lotharingiai Hertzegek Nemébül vette eredetit. Azoknak, akiknek vagy Örök Leveli el tévellyedtenek vagy Törvény Székeken ok nélkül hurtzoltatnak: Istennél nevezetes Szószóllója. Tiszteltetik Szent György havának 16dik Napján.^*

A kultusz átmeneti hazai virágzását talán a neoaequistica commissio könyörtelen, családi hagyományokra és jogosultságra mit sem adó ügyintézése is érthetővé teszi: az „eltévelyedett” birtoklevelek sok família életét keseríthették meg.

Nepomuki Szent János, népünk ajkán többfelé Jánoska, Csehország patrónusa, a Jézus-Társaság egyik mennyei pártfogója, egyúttal a középeurópai, magyarországi barokk jámborság, népi vallásosság kiváltságos alakja (1340–1383). Legendáját Illyés András előadásai nyomán mondjuk el.

 

János falusi parasztszülék kései gyermekének született. Amikor az ideje eljött, láttattanak némely szépen ragyogó lángok leszállani az égből, és a házat, melyben született, környülállván, megvilágosítani, az egész városbélieknek gyönyörködtető álmélkodására.

Pap lett belőle. Fényes tehetsége, jámbor élete hamar kitűnvén, a prágai székesegyház kanonoka, hitszónoka, a királynak alamizsnaosztogatója, az erényes királynénak pedig gyóntatóatyja lett. A kegyetlen természetű király Jánostól meg akarta tudni, hogy felesége miről gyónik neki, de hiába faggatta. Egy alkalommal az udvari szakács nem a király szájaíze szerint sült kappant szolgált föl, mire Vencel a boldogtalan embert nyársra kötöztette és elevenen kezdte süttetni. Az udvari emberek megrettentek, de szólani senki sem mert. János azonban keményen megdorgálta, mire a király börtönbe vetette, és ott számos napig éhen-szomjan tartotta.

Vencel azt hitte, hogy Jánost most már szóra tudja bírni. Követet küldött hozzá, aki elmondta neki, hogy a király bánja, amit hirtelenségből elkövetett és ebédre kéreti. Jánost a király nagy tisztelettel fogadta, de utána négyszemközt megint a királynéról, gyónásairól kérdezgette, ő azonban a gyónás szentségi pecsétjére hivatkozva, most sem árult el semmit. Erre Vencel kegyetlenül megkínoztatta, de cselekedetétől maga is megrettenve, elbocsátotta.

János ezután elzarándokolt a boleszlávi búcsújáróhelyre, ahol eljövendő, előrelátott újabb szenvedéseihez Mária segítségét kérte. Visszatérvén Prágába, a király megfenyegette: hallod-e pap, meg kell halnod, ha mindjárt elő nem számlálsz mindent, valamit néked gyónt Johanna. Haszontalan minden mentséged, el kell veszned. Az Istenre esküszöm, vizet iszol. Ezzel előre jelezte, hogy milyen halállal akarja elemészteni.

Elközelgetvén az éjszaka, kivezetteték Szent János a Moldava vizén való hídra, és megkötöztetett kezekkel és lábakkal, a király parancsolatja szerént, kegyetlenül a Moldava vizébe vetették. Krisztus Urunk mennybemenetele előtt való éjszakán, 1383. esztendőben. Így nyeré el a mártíromságnak koronáját.

A szent mártír halálát, melyet annyira kívánt titkolni Venceslaus, az Isten mindjárt csudák által kijelentette, és dicsőségessé tette: legottan a szent mártír testét a mennyei világosság körnülfogá, s az egész Moldava vízén ékesen tündöklő égő gyertyáknak számtalan sokasága láttaték úszkálni. Ahol pedig a szent mártír teste lassan-lassan a víz színén folydogál vala, ott magasabban kitetsző fáklyáknak és szövétnekeknek sokasága tündöklött, melyek szép renddel késérvén a szent testet, annak mintegy temető pompát és tiszteletet tettenek.

Egy barokk szentkép ezért magasztalja a 109. zsoltár szavaival: De torrente in via bibet, propterea exaltabit caput. Magyarul: a patakból iszik az úton, azért emeli magasra fejét.^*

Földi maradványait a prágai Szent Vitus-székesegyházban helyezték nyugovóra.

Írásban hagyták a régiek, hogy abban a házban, melyben Szent János született, az ő halála után senki nem alhatott, hanem egész éjszakát álom nélkül kényteleníttetett tölteni. Azért a Pomuk lakosai elrontván a házat, annak helyére a Szent János tisztességére kápolnát építettek... Bizonyos dolog, hogy midőn ártalmas szárazság vagyon és az sokáig tart, ha egyszer nagy kétszer közönséges processió rendeltetik ezen szentnek templomához, mindjárt kívánatos esőt nyernek...

Csudálatos dolog az is, és mindeneknél tudva vagyon, hogy aki a Szent János prágai hídon lévő temetőhelyét lábaival illeti, főképpen ha azt bal szándékból cselekszi, azon a napon el nem kerülheti, hogy valamikor gyalázatot és kisebbséget ne valljon... Egy tisztességes leányzó nagy merészséggel azt megtapodta. Midőn sok nép között hazamenne a leányzó, a prágai hídon hirtelen nagy forgószél támadván, úgy felfordította minden alsóruháit a fejére, hogy kimondhatatlan szégyent szenvedett sokaknak láttára...

Amikor a szenttéavatási pör során János tetemeit föltárták: a nyelve mint a szentgyónás titkainak felnyithatatlan tárháza, minden rothadás nélkül épen és friss színben találtatott. 1729-ben avatták szentté.

 

Eddig János legendája. Ami a tudományos kutatást illeti, kétségtelen, hogy a király megölette, a Moldva vizébe fojtatta. Oka azonban máig tisztázatlan. Hogy a gyónási titok vértanúja, az a néphagyomány nyomán csak később bukkant föl. Kétséges a királyi udvarban viselt papi hivatala is. Ezzel szemben biztos, hogy már kortársai is Krisztus vértanújaként tisztelték.^* Nekünk nem feladatunk e kérdések elemzése. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a régebbi korok a történeti igazság tisztázásában az élőszavas hagyományt is – tekintélyi ereje miatt – sokszor tekintették forrásnak. Mindenesetre hiányzik Nepomuki Szent János közép-európai kultuszának monografikus feldolgozása, bár több értékes részlettanulmánnyal már rendelkezünk. Sajnos, a cseh szakkutatások ismeretlenek előttünk.

 

*

 

Nepomuki Szent János tiszteletét a XVII. század folyamán, a csehországi vallásháborúk elmúltával jezsuiták készítik elő. János alakjában egyrészt a papság misztériumát, a gyónás szentségét akarták megdicsőíteni, másrészt szintén egy másik János, Husz nevével jelzett eretnekhagyományokat ellensúlyozni, népies jellegű jámborságban feloldani, és a csehek, de egyáltalán az egész Habsburg-birodalom népeinek tradíciótiszteletét és ezzel együtt dinasztikus hűségét építeni.

A kultuszt tehát a jezsuiták a barokk pasztoráció páratlan szemléletességével és lélektani eszközeivel terjesztik. A Társaság feloszlatása után, a jozefinista racionalizmus lelkipásztori hűvösségében aláhanyatlik ugyan, de a népi jámborságban talán csak Szent Anna tiszteletéhez fogható utóvirágzását éri meg.

 

*

 

Mit jelent Nepomuki Szent János a népnek? Elöljáróban feleljünk rá Illyés András szavaival: azokat szokta tapasztalhatóképpen esedezése által segéteni, kik gyalázatnak, vagy valami kisebbségnek veszedelmében forganak. És akik attól tartanak, netalán titkos vétkek és gonosz cselekedetek kinyilatkozzék. Sokan tapasztalták ezt az ő tisztelői közül. Azokat is segéti Szent János, kik veszedelmes szemérmetességtől viseltetvén, szégyenlik a szentgyónásban igazán megvallani tulajdon vétkeket.

Afelett mind a szülésben kínlódó asszonyok, mind a vízibetegségesek, mind a hideglelösök az ő esedezésének foganatosságát tapasztalták, amint bizonyítják az ő temetésénél emlékezetre fölfüggesztett ajándékok. Sőt némelyek csak a temetésén lévő kőről vakart porral is sok betegségekből meggyógyultak...

 

János nyelve sértetlen maradt. Ez tiszteletének egyik forrása, mintegy jelképe, mert ez a nyelv hallgatni tudott. Alig lehetett a XVIII. század sokfelől összeverődött új hazai társadalmának időszerűbb emberi feladata, keresztény kötelessége, mint János mennyei közbenjárásával egymás jóhírének tiszteletben tartása, egyben a kölcsönös bizalom légkörének, minden társadalmi élet alapföltételének biztosítása. Egy barokk imádság jó hírnek és névnek őrizetéért így könyörög János nyelvéhez:

 

Óh nagy szószóló és hathatós pártfogó, dicsőséges Nepomuki Szent János, kinek szentséges nyelve a fölséges Úristentül, úgy mint az ő szent neve dicséretének, mások jó hírének, nevének védelmező eszköze tovább háromszáz esztendőknél minden rothadás nélkül kegyesen megtartatott. Buzgó ájtatos csókkal tisztelem ezerszer ezt a szent nyelvet, azon kérvén Téged nagy alázatossággal, hogy minden gonosz, ellenem agyarkodó és utánam áskálódó nyelveket megzabolázni méltóztassál, nem engedvén, hogy magam vagy felebarátim becsületének lehessenek ártalmára. De egyszersmind az én nyelvemet is mind a szólásban, mindpedig az hallgatásban aképpen kormányozzad és igazgassad, hogy mind a kettő által az én szerelmes Istenemet itt a földön dicsérhessem, amott pedig a boldog örökkévalóságban szüntelen magasztalhassam. Amen.^*

 

A János tiszteletére alakult jámbor társulatoknak, amelyek leginkább jezsuita vezetés alatt – tudomásunk szerint – Temesvár (1724),^* Kalocsa (1750),^* Kőszeg (1761),^* Győr (XVIII. század)^* városában virágoztak, fő kötelességük éppen az emberek jóhírének tisztelete és megvédelmezése, küzdelem és fogadalom a pletyka és rágalom ellen.

 

*

 

Életéből, illetőleg vértanúságából érthető, hogy e társulatok mellett főleg a vízenjárók választották patrónusnak. A kultusz egyetemességére jellemző, hogy háttérbe szorította, szinte el is feledtette Szent Miklósnak, a vízimolnároknál pedig Szent Katalinnak még a középkorból eredő, de a hitújítás és hódoltság következtében megfakult tiszteletét. Napjának megülésénél erről még bővebben is szólunk.

 

A XVIII. század „modern” szentjei közül az ő tiszteletére szentelték a legtöbb új templomot, kápolnát, oltárt. Ezek a titulusok hazánk hódoltság utáni újjátelepülésére, társadalmi összetételére is jellemző fényt vetnek. A kultusz először a jezsuita városi központokban (Buda, Székesfehérvár, Besztercebánya, Temesvár), a német lakosság körében tűnik föl, de a szakrális kordivat hatására a mi népünk körében is kedveltté válik. Mint már mondottuk, népszerűségét dinasztikus ihlettsége is elősegíti.

Esztergom: Alsóvárad (Tekovsky Hradok), Bélabánya (kápolna), Buda (1944-ben megsemmisült: kápolna és kórház), Budaörs (1802), Búrszentgyörgy (Búrsky Jur, kápolna), Búrszentmiklós (Búrsky Mikulaš, kápolna), Cseke (Čaka), Csolnok, Dunaremete, Érsekél, Hegybánya (Pjerg, Štiavnické Bane), Hodrusbánya (Banska Hodruša), Hontszentantal (Antol), Karancsság (kápolna, 1757), Komárom (kápolna), Lakács (Lukačovce), Nagyherestyén (Chraştany), Nagymagasfalu (Hochštetno, kápolna), Patak (kápolna), Pozsonypüspöki (Biskupice pri Dunaji), Pozsonyszentgyörgy (Jur, kápolna), Pozsonyszöllős (Vajnory, kápolna), Révfalu (1776), Selmecbánya, Stomfa (Štupava, kápolna),,Szakolca (Skalica, pálosok), Szalatnya (Hontianska Slatina), Sziklabánya (Chropov), Tópatak (,Bansky Studenec, kápolna), Tótgurab (Slovensky Grob, kápolna), Tótmegyer (Palánikovo), Túrréte (Turá Lúka), Vajka (Vojka nad Dunajom, kápolna), Vágújhely (Nové Mesto nad Vahom, kápolna).

Nyitra: Alsómotesic (Dolné Motečice), Alsószernye (Dohé Srnie), Csaca (Čadca), Csákfalva (Kubra), Eremo, Felsőszúcs (Horná Súča), Istvánszabadja (Velká Lehota), Kisdivény (Malá Divina, kápolna), Lednic (Lednica), Nagyszlatina (Slatina nad Bebrovu, kápolna), Neszlény (Nesluša), Szentjánosháza (Hloža), Zsigmondháza (Orlove).

Besztercebánya: Vasberzence (Železná Breznica, 1715), Bartoslehota (Bartošová Lehotka, 1732), Besztercebánya (kápolna, 1727), Háj, Jálna (Jalna, 1767), Kékellő (Blaufuss, Krahula, 1806), Libetbánya (Lubietova, kápolna), Mezibrod (1790), Óhegy (Veteres Montes, Staré Hory, kápolna). Alsóturcsek (Turček, (1828).

Szepes: Árvaváralja (Podzamok), Csépánfalva (Štefanovce), Csütörtökhely (Quintoforum, Stvrtok pad Hornadom, kápolna), Kalács (Kolačkov, kápolna), Káposztafalva (Hrabušovce, kápolna), Késmárk (kápolna), Kluknó (Kluknava, kápolna), Ménhárd (Vrbov, kápolna), Nagyfrankvágása (Frankova). Szepesdaróc (Dravce), Szepeshely (Spišské Pohradie), Szepesolaszi (Spišska Vlahy), Szepessümeg (Smižany).

Rozsnyó: Ágostonlak (Zavadka, 1784), Garamkohó (Pohorella), Garamszécs (Polonka, kápolna, 1828), Kálnó (kápolna), Korompa (Krompachy, 1776), Mátranovák (1800), Mihálygerge (1776), Stósz (Štos). Az egyházmegye patrónusa.

Eger: Egerszólát (1734), Edelény (1750, kápolna), Fogacs (1776, kápolna), Jéke (1783, kápolna), Tiszaigar (1785), Cserépváralja (1788), Hejőkürt (1819), Bátor (1845, kápolna), Nagyhalász (1888), Négyes (1909), Nyírjákó.

Kassa: Szeszta (Cestice, 1738), Enyicke (Haniska, 1751), Beszter (Byster, 1765), Kiskemence (Kamienka, 1799), Palocsa (Plaveč pad Popradom, XVIII. század), Nagyzseb (Žbince, 1804), Pécsújfalu (Pečovská Nova Ves, 1815), Kásó (Kašov, 1816), Gödrös (Krivoštany, 1816), Vehéc (Vechec, 1817), Alsószalók (Nižny Slavkov, 1821), Berzevice (Brezovica, 1834), Petróc (Petrovce, 1935).

Szatmár: Rónaszék (Romna-Sarat, 1814), Rahó (1825), Pusztadobos (1841), Felsődomonya (Onokovce, kápolna), Gilvács (Gilvaci), Kőrösmező (Jasina, kápolna), Lajosvölgyihuta (kápolna), Mezőpetri (Petresti, kápolna), Tiszaújlak (kápolna), Vállaj (szőlőhegyi kápolna), Várpalánka.

Veszprém: Balatonhídvég (kápolna), Enying (1838), Gyulafirátót, Kisberki (kápolna), Kiskomárom (kápolna), Lovászpatona (1884), Marcaltő (1774), Mesztegnyő (1757), Monostorapáti (1759), Nagyesztergár (1796), Nagykanizsa, Nemesrádó (kápolna), Öreglak (szőlőhegyi kápolna), Öskű (kápolna), Padár (kápolna), Szólád (1775), Vízvár (1854), Zalacsány (kápolna), Zirc (1929, kápolna).^*

Győr: Árpás (kápolna a Rába partján, 1780), Bábolnapuszta (kápolna), Dunaalmás (1754), Győr (kápolna a Rábca-hídnál, a hajdani vámház mellett), Moson (XVIII. század), Peresznye (kápolna), Sopron (kápolna).

Szombathely: Nagycsákány (XVIII. század), Csénye (XVIII. század), Bándol (Weiden), Izsákfa (1798).

Székesfehérvár: Dunabogdány (1724), Székesfehérvár (1751, jezsuiták), Sárosd (1824), Velence (1827, kápolna), Árkipuszta (XVIII. század), Vereb.

Pécs: Németbóly (1746), Laskafalu (1749), Dunaföldvár (1763), Felsőhidvég (1770), Várong (1775), Bátaszék (1776, kápolna híd mellett), Baranyavár (1781 kápolna), Aparhant (1783, kápolna), Várdomb (1787), Bükkösd (1796), Nagyhajmás (XVIII. század), Véménd (1812, kápolna), Drávasztára (1851, kápolna), Bár (1864), Sióagárd (1887), Pincehely (kápolna), Ladomány.

Vác: Gödölő (1777), Rákoscsaba (1762), Törtel (1765), Rákospalota (1777), Alsótold (1805), Ceglédbercel (1807), Csanytelek (1807), Ányás (1807), Alag (1906), Derekegyháza, Nógrádsáp, Gyömrő, Danaharaszti, Dunavecse.

Kalocsa: Dunapataj (1761), Zombor (1758, kápolna), Horgos (1776), Katymár (1809), Paripás (Paraputy, 1818), Baja (1876, kápolna).

Csanád: Temesvár (1733)^*, Perjámos (Periam, 1722), Csanádpalota (1773), Párdány (1801), Károlyfalva (Karlsdorf, Banatski Karlovac, 1806), Körösbökény (Buteni, 1818), Backóvár (Bakova, 1825), Németelemér (Nemački Elemir 1825, kápolna), Tiszafa (Eibenthal, 1846, lakóinak zöme cseh ajkú volt a századfordulón), Torda (1848), Kisteremia (Albrechtsflor, Teremia Mica, 1855), Szörénybúzás (Weitzenried, Garnic, 1856), Makó (1857, kápolna)^*, Nagybecskerek (1868), Temesrékas (Recas, 1868, kápolna), Csősztelek (Čestereg, 1880), Dognácska (Dognecea, 1884), Öthalom (Glogovaţ, 1886), Lippa (Lipova, 1889), Csákova (Ciacova, kápolna), Temesújfalu (Neudorf, kápolna).

Nagyvárad: Tenke (Tinca, 1810), Sályi (Saueu, 1834), Szilágycsehi (Cehul Silvanei).

Erdély: Gyulafehérvár (kikötő), Boica (Boiţa), Zalatna, Farkaslaka (Lupeni), Felsőtömös (?), Szék (Sic), Vöröstorony (Turnu Rossu), Naszód (Nasaud), Vízakna (Ocna Sibiului), Kide (Chidea), Kolozs (Cojocna), Görgényüvegcsűr (Glajarie), Csíkkozmás (Cozmeni), Csíkbalánbánya (Balan).

 

*

 

A Szentháromság és Szeplőtelen Fogantatás mellett, olykor ezeknek hódoló mellékalakjaként, Nepomuki Szent János szobra a maga artisztikus-szakrális atmoszférájával egyik legjellegzetesebb téralkotó eleme a magyar, illetőleg közép-európai barokk városképnek. Megtaláljuk azonban egykorú házak homlokzati fülkéjében, útfélen, kutak, hidak mellett, magukon a hidakon, kompok tövében, vízjárta helyek szélén is.

Alighanem Magyaróvár köztéri szoborkompozíciója (1744) a legmonumentálisabb hazai János–emlékünk, domborműves jelenetekkel: hallgatja a királyné gyónását, a király püspökséggel kínálja meg, a Moldvába ölik. Egyúttal azonban pestisemlék is: Antal, Sebestyén, Károly szobrát, Rozália domborművét is ott látjuk az alkotáson, amely háromszögű alaprajzával még a Szentháromságra is emlékeztet.

János első szegedi szobrát még a XVIII. században, nyomban a szenttéavatás után állították a vár előtt, a tiszai hajóhídnál, a mostani közúti híd ősénél. Kiss István alsóvárosi barát szentföldi útinaplójában^* így emlékezik rá: „Ha megindulnék Szegedről a Tisza vizén, akkor a szárazföld tapodása nélkül is elmehetek Alexandriába mindenkor vízen. Innét pedig egész Amerikában, Affrikában, sőtt Indiákban is, és úgy intézhetném az utazást, hogy négy esztendők alatt egész a földnek kerekségét megkerülhetném Szegedről mindenütt vízen, és ismét Szegeden ugranék ki az Vár alatt való Nepomucénos Szent János képénél, vagy ahol tetzene, ha mindjárt a Boszorkányok Szigetinél is. Aki ezt nem hiszi, próbállya, és amint írom, úgy tapasztallya.”

Felsővárosban a szegedi víziélet szívében, a parti sópajták szomszédságában hatalmas köztéri szobra állott, amelyet a nagyvíz (1879) döntött össze. János napján felvirágozták, szívalakú lámpáját kivilágították. A koplaló, vagyis fuvarosok várakozó helye volt ezen a téren, és így János mintegy a koplalósok, fuvarosok védőszentje is lett, akik beülvén a sarki kocsmába, ökrüket, szekerüket kint magára hagyván, ezt dalolgatták:

 

Kis szekeres, nagy szekeres, Mindég a kocsmára keres. Még ű a kocsmába tanyáz, Ökrire Szent János vigyáz.

 

Az is megesett, hogy a koplalósba szerelmes lány a szent szobrát borító virágfüzérekből vitt haza bájolás céljából.

A szobrot a múlt század hatvanas éveiben megújították, mert különösképpen egy, az egész Szegedet pusztító jégeső Felsővárost megkímélte. Ezt János közbenjárásának tulajdonították. A Víz után lebontották, mert a téren keresztül új utcát nyitottak. Ezt a vízenjáró és koplalós nép sokáig fájlalta.^*

Hidakon megjelenő szobrai közül legjellegzetesebb: Vác (Gombáspatak, 1758), Würth Ferenc kanonok állította. Kronosztichonja: O PATRONE IN ANXIO VITAE STATU FERMAE PERICULO DEVOTIS TUIS AUXILIARE (1761).^* Értelme: az élet szorongatásai között légy híveid oltalmára. Más hasonló szobrai: Pozsony (a Szent Mihály kapu hídjánál, XVIII. század eleje, Mihály arkangyal társaságában), Pápa (1753), Cikó (XVIII. század), Vassurány (XVIII. század), Tata (1770, elpusztult 1945–ben), Diszel (XVIII. század), Örvényes (1800), Bátaszék, Bár, Romhány.^*

Malmokat is ajánlanak János oltalmába. Ilyen a remekbeszabott tatai Nepomucénus-malom (1758).

A magyar parasztbarokk provinciális meghittségét idézi Fegyvernek hatalmas árok szélén álló szobra, a Szentháromság barokk eszmevilágára emlékeztető, három lábon álló tetőzet alatt: a szent nyelvét ajánlja föl a Szűzanyának (1775). Hasonlóképpen háromszög az alaprajza a gyöngyösi Nagypatak partján álló Nepomuki-kápolnának, amelyet jezsuiták építettek (1736).^*

A szakrális célzatú parasztépítkezés remeke Apátfalva szobra a Maros közelében. Fölötte négy fehérre meszelt, tornác módjára képzett oszlopon nád-, újabban zsindelytető. Egy jómódú parasztasszony: Mészáros Apolló állította (1824).^* Hasonló volt hozzá Tápé szobra is, de falazat helyett rostélykerítés vette körül. Nem régen történt áthelyezésével minden helyi zamata elveszett, a faluképből kiesett.

A falu szélén áll, megragadóan szép elhelyezésben Dusnok János-szobra: négy hatalmas jegenye fogja közre.

A vizetlen Jászladány templomtéri szobra a jó hírnév oltalmazóját ünnepli:

 

őrIzD szép hÍrünket eLLenségtüL OltaLMazz bennünket ár VIzektüL (=1808).

 

Szorgos számbavétel esetén Jánosnak még bizonyára sok jellegzetes, honi tájba gyökerezett emlékművével ismerkednénk meg. Ilyen Kemence (1778),^* Kiskundorozsma szobra is.

 

*

 

A Nepomuki-szobrokhoz itt-ott tréfás néphagyományok is fűződnek.

Tápén a tájékozatlanokat azzal ejtik gondolkodóba, ha az ő Jánosuk meghallja az éjféli misére hivogató harangszót, akkor lemegy inni a Tiszára. Utána egy esztendőre újra elfoglalja a maga helyét.

Bakonybél szobráról is beszélik, hogy leveszi a sapkáját, ha meghallja a déli harangszót. Mondják, hogy egy jámbor herendi atyafi leste is dél idején, de hiába. Az apátságban be is panaszolta a szentet. Azzal békítgették, hogy most az egyszer nem hallotta, de talán – holnap.^*

Szentmihálytelek jókedvű legényei Jánost még a század első felében is a nevenapján muzsikaszóval szokták felköszönteni, hasonlóképpen az arra járó lakodalmas nép is.

Igmánd faluban „a cigány egy nap reggelén éppen a lakodalomból ment haza. Útja a falu végén lévő tó hídján vezeté őt keresztül. Húzzak egy hajnalit János bácsi? – kérdé a cigány ittas fővel a hídon lévő Szent János képtől (szobortól), s feleletre nem várva, elkezdett egy nótát húzni.”^*

 

*

 

E szobrokhoz az ünnepen és nyolcadán egészen a legújabb időkig a templomból körmenet indult. Mint mondogatták: a Szent Jánost járták. Itt énekeltek, és a szent litániáját végezték el, majdpedig a szobrot megkoszorúzták. Egyik hevesi faluban egy kislány búcsú alkalmával koszorút tett János szobrára. A koszorú esztendőre újra kivirított rajta.^*

A hajdani nemes, nemzetes váci molnárcéh ünnepléséről csak annyit tudunk, hogy a múlt században a szentnek a révnél álldogáló kőszobrára a mesterek kövér virágkoszorúkat fontak, a ragyogóan kivilágított malmokban pedig szólt a muzsika.^*

János védőszentje volt a pestbudai dereglyéseknek, hídvámosoknak, vízimolnároknak. Ez utóbbiak a napot úgy ünnepelték meg, hogy előtte való este kivilágították és földíszítették a dunai malmokat, továbbá zeneszó és mozsárdörgés közben vízrebocsájtottak néhány kivilágított csónakot. Természetesen mindkét parton sok nézője akadt az ünnepségnek. A hajóhíd közepén álló Szent János-képet zöld gallyakkal és virágokkal szokták földíszíteni. A lámpákkal is kivilágított kép előtt sokan ájtatoskodtak. A partokon éjfélig folyt a lövöldözés és rakétaeregetés. A Honderű föl is emeli a szavát ellene: „Szent János ünnepei kezdődvén, nem tehetjük, hogy ne figyelmeztessük az illetőket azon körülményre, miszerint a híd közepén álló kis kápolna közelében elsütni szokott tarackok ropogása nem kevés zavart okoz néha a hídon átmenő lovak között, amelyek a közel lövésektől megijedvén, olykor a legveszélyesebb rendetlenséget okozzák.”^*

Baja városában szinte napjainkig virágzott a Jánoska-eresztés.^* Eleinte csak a vízimolnárok ünnepelték, hamarosan azonban az egész ottani vízitársadalom számontartotta.

 

Jánosról külön városrészt neveztek el, ahol kápolnát emeltek a tiszteletére. Az ünnep eredetileg a búcsúnappal függött össze, Litánia, áldás után – már esteledvén – a vízimolnárok kihozták a kápolnából a szent faszobrát, és zöldágakkal, templomi zászlókkal, lampionokkal, fáklyával, égő gyertyával egy dereglyére, később pedig kompra vitték, ahol egy földíszített emelvényre állították. Mögötte foglaltak helyet a molnármesterek, később az ősi molnárcsaládok ivadékai, illetőleg a városi és egyházi vezetők. A dereglye előtt vezércsónak haladt. Ebből lőtték ki a tréfás herkentyű névvel illetett rakétákat. A szobrot vivő dereglyét evező molnárlegények irányították. Utána szép rendben kivilágított és feldíszített dereglyék, csónakok következtek.

Helyesen mondja Dankó Imre, hogy a Jánoska-eresztés voltaképpen vízi körmenet volt, amely a kápolnától a Sugovicán végig, a főtér alá jutott. Itt nagy sokaság várakozott. Megszólalt a zenekar, megkezdődött a mulatság. Főtt a halpaprikás, amellyel az érdemesebb résztvevőket vendégelték meg.

Az ünnepség után a Jánoskát, vagyis a szobrot csöndben visszavitték a kápolnába. Itt még hét napos ájtatosság következett.

Máig emlegetik, hogy egyszer a szoborvivő molnárlegények a kápolnába iparkodva, a Pandurszigeten egy ital borra kiszállottak. Csak a végén derült ki, hogy nem volt náluk pénz. A szobrot zálogba voltak kénytelenek hagyni, másnap váltották ki a molnárgazdák. Máskor meg kissé már ittasan, beleejtették a vízbe, alig tudták kihalászni. Olykor a szobrot meg is fürösztötték a Duna vizében. Ez nyilván szárazság idején történt.

 

János estéjén a mohácsi kompot májusfa ágaival díszítették föl. A Szent szobrát a közepére állították, fölvirágozták és lampionokkal világították ki. A kompot egy hajó fölhúzta a Lajos király emlékművéig, onnan ereszkedett le szép lassan a révig. A hajón fúvósok muzsikáltak. Az egész város kint volt ilyenkor a Duna partján.^*

A paksi vízenjárók a kompon mondattak ünnepi misét. Az áldomásozás belenyúlt az éjszakába:

Ercsi népe is régebben kis fatutajokra ragasztott égő, világító gyertyát eresztett az ünnep estéjén vízre.^* Hasonló hagyományt őrzött Apatin is.^*

Dunaharaszti víziünnepe is voltaképpen a legendát, a Moldva éjszakai tündöklését akarta idézni. Az ünnep estéjén a hívek a Dunára mentek le, ahol egy négyzetalakú deszkán egy-egy szál gyertyát gyújtottak, azután pedig a vízre eresztették. Közben énekeltek, elmondták a szent litániáját, esetleg az olvasót imádkozták mindaddig, amíg a gyertyák fénye el nem lobbant, vagy a nádasban el nem tűnt.

 

*

 

A Duna partján álló egykori győri János-szoborhoz a helybeli vízenjárók hozzátartozói különösen akkor jártak ki imádkozni, amikor a folyón vihar dúlt és övéik ott küszködtek.^*

A vízközi Győrben egyébként a kultusz mindig virágzott. A régi Rábca-hídnál, a vámházzal épült össze egy kápolna János tiszteletére. A kápolna, amelynek gondviselője a mindenkori vámos volt, most is áll és a nyolcad alatt máig sokan fölkeresik.^*

A jezsuiták székesfehérvári temploma Jánosnak alighanem legszebb hazai egyháza (1751). Eredetileg a német polgárság tekintette a magáénak. Ha a fehérvári ember ide készül, most is így emlegeti: megyek a németekhez. A kapu fölött zsoltáridézetbe tömörítve János érdeme: QUONIAM TACUI. Magyarul; mert hallgattam. A János megdicsőülését ábrázoló főoltárkép, Sambach alkotása, voltaképpen hatalmas freskó: alján a lelkiismeret mardosó kígyójával egy rongyos ifjú oszlophoz támaszkodva, a megbocsátásban reménykedve. A lépcsőn egy szakállas férfi töpreng magában. A hagyomány szerint ez Vánossy Lőrinc királyi harmincados, aki törvénytelen úton hatalmas vagyont harácsolt össze. Ebből jezsuita fia, aki a freskón szintén látható, százezer forintot ajánlott volna föl apja bűneinek kiengeszteléséül a templom építésére.

A Koháry-család építtette Hontszentantal (Sväty Antol) kápolnás fában a halott szent oltára. A kastély homlokzati freskóján a szent a család oltalmazójaként jelenik meg.

A minoriták egri templomának oltárképén ez a felírás: BEATUS, QUI IN LINGUA SUA NON EST LAPSUS (Eccl. 25, 7). Vagyis: boldog, aki nyelvével nem vétkezik. A képet két János: Keresztelő és Evangélista szobra fogja közre. Búcsúszentlászló franciskánus templomának oltárán még Kapisztrán Szent János is csatlakozik hozzájuk. Oromzatán a jellegzetes nyelv-szimbólum.

Pusztuló freskóciklus (1759) Monostorapáti templomában.^*

A szakrális kordivatra vall, hogy a kamalduliak új majki remetesége is őt választotta (1731) védőszentjének.

Igen szép a székesfehérvári szemináriumi Karmelhegyi Boldogasszony-templom és a szentsimoni egyház epitáfiumszerű Jánoskompozíciója. Az utóbbi az évszázad három jellegzetes kultuszáramlatát: a Szeplőtelen Fogantatást, a Habsburg-dinasztia családi kegyképét, meg a nepomuki szentet foglalja egy alkotásba.

A budai helyőrségi templomban állott, most a Szépművészeti Múzeumban látható Jánosnak talán a legelső hazai, fogadalomból állított oltárképe. Ajánlása: DIVO JOANNI NEPOMUCENO SACERDOTI ILLIBATO DOCTORI EXIMIO JURATO CHRISTI SECRETARIO MARTYRI OB INVIOLATUM CONFESSIONIS INVICTO PATRONO SIBI SPECIALITER VENERANDO OBTULIT PERPETUO DEVOTUS CLIENS ANTONIUS NICOLAUS JOANNES HANTSCHL.^*

János a gyónási titok vértanúja. Érthető, hogy szobra, képe sokszor odakerül a gyóntatószék homlokzatára is. Így Nagymányok, Sárkeresztúr templomában. A váci Hétkápolna képének jellemző zsoltárparafrázisa: POSUI DOMINE CUSTODIAM ORI MEO ET SACRAMENTALE ARCANUM NON PANDI (Ps. 38, 2). Magyarul: Uram, őrizetet parancsoltam ajkamnak, és a szentségi titkot nem árultam el.

 

*

 

János egyik barokk apró szentképének fölírása: S. JOANNE5 NEPOM. MARTYR PATRONUS IN OMNI NECESSITATE; Ebből érthető, hogy kultuszának későbarokk virágzásában nemcsak szobra, hanem hozzáintézett könyörgés is odakerült oltalmul a házak homlokzatára. Így Budán: ADSIS AUXILIUM FLAGITO TER SANCTE JOANNES ATQUE FAVORE TUO PROTEGE CUNCTA DOMUS (1725).^*

 

*

 

Feltűnő, hogy a mi ismereteink szerint János barokk iskoladrámáinak hősei közül majdnem teljesen hiányzik. Érdekes, hogy nem jezsuita, hanem piarista előadásról^* van tudomásunk: Pozsonyszentgyörgy (Idea confessariorum, 1725) és Privigye (De Sancto Joanne Nepomiceno, 1728). Tudunk egy tiszteletére szerzett magyar-latin szövegű operáról is, amelyet Győrben 1749-ben nyilván elő is adtak. Magyar címe: Megsértődött ártatlanság, a kiért Istennek ereje bosszút állt...^*

 

Igen jellemző Kocsis Efrém szegedi franciskánus testvér fogadalmi zarándoklata (1868).^* Előző évben a Szentföldön járva, hajóútján hatalmas tengeri vihar támadt. Halálfélelmében mintha Nepomuki Szent János jelent volna meg neki. Intett is, hogy ne féljen. Ekkor fogadta meg Efrém testvér a prágai zarándokutat. Elhatározásában az is erősítette, hogyan ment gyermekkorában Szent Jánost járni, vagyis az ünnep nyolcadában a szobrát körmenettel megtisztelni. Útközben társa is akadt: Lugosi Antal kőműveslegény.

A testvér ízes magyarságú, naiv természetességű naplóját egészében kellene idézni. Elégedjünk itt meg egy kis részlettel: Mi magyarok csak ketten voltunk zarándokképpen a prágai templomban, én és cimborám. Nepomuki Szent Jánosnak ezüst koporsója mellett állva, és a búcsúéneklést hallgatva, elgondoltam, hogy mégiscsak dukálna minékünk is, a mi kedves magyar hazai nyelvünkön egy búcsúéneket elzengedeznünk. Hiszen mi is tudunk ám Nepomucénus Szent János tiszteletére egy igen-igen megható szép éneket. De meg aztán a hangunkból is kitelik bőven, habár ámbátor csak ketten vagyunk magyarok... Amikor én ezt így a fejemben gömbölyűre kigondoltam, hát úgy nekibuzdultam, hogy elkezdtem az én kőmíves cimborám segedelmével könyv nélkül énekelni a következő szép éneket:

 

Dicsérjétek, tiszteljétek ti keresztények Nepomucénus Szent Jánost igaz jó hívek. Istennek hű szolgáját. Krisztus kedves mártírját, ki érette megvetette a szörnyű halált. Te vagy Prága városának hajnalcsillaga, Te vagy gyöngye, drága kincse, szép koronája. Nemzeted ékessége, Csehország fényessége, Sőt az egész nagy világnak gyönyörűsége.

 

Mialatt a mi magyar énekünk zengése keresztüljárta a szép nagy templom kebelét, úgy vettük észre, hogy a már hazafelé tóduló nép fordult vissza, és ájtatosan bámulva, végighallgatott. Hiszen a jámborság nyelvét minden szív megérti. Úgy látszik, megértették a mi jóakaratú szándékunkat is. Mert habár ámbátor csak ketten voltunk, akik énekeltünk, vagy talán éppen azért körülfogott a nép, még az úri osztályból is, ájtatos könnyhullatással bennünket. Óh én édes jó Istenem, gondoltam magamban, mily kevés kell az ember szívének, hogy boldog legyen.

 

*

 

János tiszteletének másik jellegzetes, sőt furcsa szegedi megnyilatkozásáról Bitó János halászmester számol be. Önéletrajzában^* elmondja, hogy halasbicskáját „az öreg Sziráki – akiről mint ismeretes, Mikszáth Kálmán írt novellát – készítette remekbe, 16 pengő forintért. Az egyik oldalára rá volt vésve Nepomuki Szent János, a vitézek védőszentje, a másik oldalon egy ponty és az én monogramom. Statner vésnök véste rá 4 forintért. Ettől a bicskától meg nem váltam volna világért, ha útra keltem, mert föl volt szentelve. A felsővárosi plébános úr, Orbán Jácint szentelte föl és úgy ragaszkodtam ehhez a bicskámhoz, mint valami talizmánhoz. Ha baj fenyegetett, csak a zsebembe nyúltam, megmarkoltam és mindjárt éreztem, hogy könnyebb a lelkem, velem van az én védőszentem a bicskára vésve.” Sajnos a bicska után a család körében hiába nyomoztunk.

 

*

 

A táji összetartozás miatt még megemlítjük, hogy a tápai kompon átkelő Szeged vidéki búcsúsok ilyenkor Nepomuki Szent János litániáját szokták végezni.

 

*

 

János tisztelete Erdély barokk jámborságában is felbukkan. Székelyudvarhelyen egy Szeles Márton nevezetű polgár az egyik kápolnában fölállíttatta János szobrát, amelyhez a gyermekek az esti órákban kijártak imádkozni. Emlékünnepén pedig Mártonfi püspök kiváltságai következtében a hívek is vezettek körmenetet. Ajnád székely falu Nepomuki János ájtatossága nyilvánvalóan Keresztelő János hagyományvilágából sajátított ki néhány mozzanatot: a leánykák egy öregasszony vezetésével a falu keresztjéhez mennek, és ezt imádkozzák:

 

Ma Szent János napja, én vagyok Zsuzsánna. Szent Jánoson kívül egy kerek almafa, Az alatt ül vala Szűzanya Mária: Ott kötte ékes koszorúját pirosból-fehérből.*

 

A Jánost magasztaló hazai szentképek, apró nyomtatványok, ponyvairatok száma szinte áttekinthetetlen.^* Különös említést érdemel Varga Lajos járokszállási népköltő versbeszedett életrajza 1900 tájáról: Nepomuki Szent János, vagy a gyónás szentségének vértanúja.^* Feltűnően követi Illyés András előadását. Ő még hozzáteszi, hogy amikor János sírját a prágai székesegyházban ásták, lent a föld gyomrában sok kincset leltek. Ebből építették újjá a dómot, és ebből emelték szülőfalujában, Pomukban a fényes templomot. Varga ezután népmesei hangon a megátalkodott király pusztulását is megénekli.

Bonifác nevét és ünnepét a régi Magyarországon nemcsak a fagyosszentek társaságában, hanem külön is számon tartották. Miséjét több középkori misekönyvünkben megtaláljuk. A Bónis, Bóné, Bóna, Bonó családnév nyilván a Bonifác származéka.

Homonna (Humenné) XV. században épült fraciskánus templomának Bonifác volt a patrónusa.^* A szentnek ereklyéit is őrizték a barátok. A későbbi titulus azonban Mindenszentek lett. Mindenesetre kérdés, hogy melyik Bonifácról van szó. E napon ugyanis az Egyház két Bonifác nevű szentjét is számon tartja. Még a németek nagy térítője, Fuldai Szent Bonifác (jún. 5) is számításba jöhet.

Bizonytalan a budai klarisszák hajdan üvegkoporsóban őrzött, barokk ízlés szerint felöltöztetett, Bonifác-ereklyéjének azonosítása is, amelyet a Binder-műhely metszetéről,^* egy birtokunkban lévő, talán unikumnak tekinthető röplapról ismerünk: Andächtige Bitt Seufzer zu den Blutzeugen Bonifacius, dessen H. Leichnam in den Gottes Haus deren W. W. L. L. Kloster Frauen in der Vöstung Ofen zur öffentlichen Verehrung aufgesetzt ist. A következő imádság csak általánosságokat mond: sem patronátusára, sem személyére nem történik utalás. Nem tudjuk azt sem, hogy II. József intézkedései során az ereklye hova került.

Korona ókeresztény vértanú. A tébai sivatagban szenvedett mártírhalált férjével, Viktorral együtt, aki katona volt. Passau közelében lévő temploma jeles búcsújáró hely. Főleg Bajorországban és Ausztriában tisztelik.^* Nevezetes a bécsi Am Hof-templom Korona-kultusza.^*

A régi ércpénzekre az uralkodói koronát is ráverték. Így jutott a névazonosság révén a szent ahhoz a már babonás megtiszteltetéshez, hogy szűkölködők, szerencsejátékosok, lottózók és kincsásók hozzá könyörögnek segítségért.

A kultusz nem tudott hazánkban gyökeret verni, de tiszteletének halvány nyomaival találkozunk. Egy Bagó Mártonnál megjelent német nyelvű ponyvairat^* imádságában (1863) szűkölködők, gondok között vergődők fordulnak Koronához. Bartalits Imre egyik kiadványjegyzékében magyarul is fölbukkan, kezünkben azonban nem fordult meg: Szent Corona asszony könyve. Kilenc napi ájtatosság a Szent Coronához.

Pachomius egyiptomi remete. A híres Pachomiustól, a keleti szerzetesség atyjától való megkülönböztetésül, esetleg vulgáris latin szóelemzésből inkább Posthumius, Posthumus néven emlegetik.^* Miután korábbi életében takács, illetőleg kötélverő mesterséget folytatott, a szegedi kötélverő céhnek a XVIII. században ismeretlen előzmények után – védőszentje lett.^* A patronátus hazai és külföldi párhuzamairól nem tudunk.

Szervác a rajnavidéki Maastricht püspöke volt (†384). Pünkösd hétfőjén halt meg, amely akkor május 13-ára esett. A legenda szerinte szabadban lévő sírját soha nem lepte be a hó, bár körülötte magasan állott a hóesés. Később templomot emeltek föléje és búcsújáró hellyé vált. Sírjánál, ereklyéinél sok beteg, ördöngös meggyógyult. Szervác hajdani jámbor népszerűségére jellemző, hogy legendája szerint ősei Jézus Krisztusnak voltak rokonai, éspedig Szent Anna húgának ivadékai. Így azután a Szent Anna asszony ünnepénél elemzendő Szentatyafiság, Krisztusatyafiság apokrif közösségébe is besorozták.^*

A kultuszt a Szepességbe és Erdélybe vándorló rajnavidéki németek, nyelvünkön szászok az Árpád-korban magukkal hozták új magyar hazájukba. Matthias Zender Európát felölelő, széles körű patrocinium-kutatásaiba beleépítette Ménhárd (Menhardsdorf, Vrbov) szepesi falu ősi titulusát (1264); továbbá az erdélyi szászok középkori Szervác-kultuszát is.^* Ezek a megtisztelések eredetileg még nem a fagyosszentnek, hanem a Rajnavidék egyik legtiszteltebb szentjének szóltak, az ő hathatósan érzett oltalma alá helyezték új hazájukban magukat.

Erdélyben Kereszténysziget (Grossau, Christian 1490), Talárlak (Taterloch, Tatarlana 1508), Nagysenk (Gross-Schelken, Cinc 1520), továbbá Kakasfalva (Hahnbach), Nagydisznód (Heltau, Cisnadie), Zsidve (Seiden, Jidvei) templomaiban akadunk Szervác-nyomokra. Berethalom (Brirthälm, Biertan 1515) oltárképe éppenséggel a Krisztusatyafiság tisztes tagjaként ábrázolja. Így tűnik föl egyébként Szepesszombat (Georgenberg, Spišska Sobota) Szent Annának ajánlott szárnyasoltárán (1520) is: Eliud és Enim társaságában.

A Servatius, Szerváciusz máig élő erdélyi szász, illetőleg magyar családnév.