Bálint Sándor Ünnepi Kalendárium

Hétfájdalmú Szűzanya, Mária felmagasztalt anyai fájdalmáról való megemlékezésre jellemzően éppen a Szentkereszt felmagasztalásának ünnepét követő napon, búcsúnapjának megülésére pedig a rákövetkező vasárnap kerül sor.

Mária hét fájdalmát az egyházi év – mint láttuk – fájdalmaspénteken is számontartja, de ez a nap a nagyböjt ősi liturgikus rendjében mindig megmaradt jövevénynek. Ezért volt szükség önálló ünnepre, amely az emésztő anyai fájdalomnak egyszerre archaikus és szakrális képzetvilágát dicsőíti meg.

A kultusz eredetét a kutatásnak még nem sikerült teljesen tisztázni.^* Aligha tévedünk, ha kibontakozását nem korábban, hanem a keresztesháborúk Szentföld-élményében és a nyomában születő passiómisztikában keressük. Felvirágoztatása körül különösen a koldulórendek, főleg a franciskánusak, majd önállóbban a szerviták buzgólkodnak.

Költészetünk legrégibb és legszebb középkori emléke az Ómagyar Máriasiralom, amely már a XIII. században tanuskodik népünknek még napjainkban sem lankadó tiszteletéről.

A Szűzanya fájdalmainak kultuszát az evangélium tekintélye alapozza meg, amikor Simeon szavaira emlékezik: S a Te lelkedet is tőr járja át, hogy kinyilatkoztassanak sok szívből a gondolatok (Lukács 2,35). Menekülnek Egyiptomba: Heródes keresi a Gyermeket és meg akarja ölni (Máté 2,13). Nem találja a tizenkét éves Jézust: Atyád és én bánkódva kerestünk (Lukács 2,48). Mária ott áll a keresztfa alatt: Jézus keresztje mellett ott állott édesanyja (János 19,25). Mindez azonban Mária fájdalmának csak négy evangéliumi megnyilatkozása. A másik háromról: a Szűzanyának a keresztvivő Jézussal való találkozásáról, a keresztről való levételről, illetőleg halott Fiának ölében való megpihenéséről és a temetésen való részvételéről csak a tiszteletre méltó ősi hagyomány tud. Erről nagypénteknél bővebben is szólottunk. Mindenesetre ezzel kerekedik a szakrális számszimbolika szellemében 7-re a Szűzanya keserűsége.

A legenda – mint annyiszor – lélektanilag most is jó helyen tapogat, amikor a kultusz megalapítójának János evangélistát tartja. Úgy mondja, hogy János Mária mennybevétele után nagyon szerette volna látni a Szűzanyát. Egyszer aztán az égbe ragadtatott és hallotta, hogy Jézus nagy kegyelmet ígért azoknak, akik Mária anyai fájdalmát tisztelik.

Egy másik legenda szerint Nikodémus és Arimathiai József azon a helyen, ahol Mária Jézussal a Kálváriára menet találkozott, és ahol anyai fájdalmában elalélt, templomot épített, sőt külön rendet alapított a Fájdalmas Szűz tiszteletére. Ez lenne a szervita, népünk ajkán servita rend, amelyet később a Hét Szent Alapító úgy keltett volna Firenzében új életre (1240). A legenda szerint maga a Szűzanya rendelte fájdalmaira való emlékeztetésül a fekete rendi köntöst, amely jelképesen Mária özvegyi ruhája.^*

A kultusz népszerűsítéséből a franciskánusok is derekasan kiveszik a részüket. A rájuk annyira jellemző compassio szinte fölülmúlhatatlan két irodalmi kifejezésre jut Szent Bonaventúra zsolozsmájában (officium de compassione Beatae Mariae Virginis), és a Stabat Mater himnuszában, Jacopo da Todi remekében. Mindkettő belekerült a római liturgiába, de ugyanakkor kiapadhatatlan forrása és mintája lett a szakrális népköltészetnek, Mária-siralmaknak is.

 

A himnusz Kájoni János énekeskönyvének barokk, illetőleg Babits Mihálynak modern fordításában így kezdődik:

 

Álla a keserves anya, Keresztfánál siralmába. Midőn függne Szent Fia. Midőn függne Szent Fia. Kinek megepedett szívét, Töredelmes és bús lelkét Hegyes tőr általjárta, Hegyes tőr általjárta… Állt az anya keservében sírva a kereszt tövében, melyen függött szent Fia, kinek megtört s jajjal-tellett lelkét kemény kardnak kellett kínzón általjárnia…

 

A Pieta mint az isteni és emberi szenvedés megfoghatatlan szimbóluma, a középkor végének, a devotio moderna világának alighanem legegyetemesebb áhítatforrása. Amit mi már műalkotásnak érzünk, az még Michelangelónál is elsősorban kultikus követelményeket szolgál. Az áhitatforma az imago pietatis képzetkörével is összeötvöződik.^* A hozzáfűződő pápai búcsúkiváltságok föltétele, hogy bizonyos, Krisztus kínszenvedéséről és Mária keserűségéről szóló imádságokat a pietás előtt kell végezni. Ez eleinte a feszületet is jelenthette, de legáltalánosabban és később kizárólag a Mária ölében nyugvó halott Krisztust.

 

Misét mond vala egyszer – írja (1514),^* a Lobkowitz-kódex – dicsőséges Szent Gergely pápa és neki jelenék Urunk, áldott Jézus, és akkoron megjelenék neki az ő szentséges kénszenvedésének titkában. Akkoron való ájtatosságában szerzé imez ide alá megírt hét szent imádságot. De hogy emberek nagyobb ájtatossággal olvasnáják, engedé, hogy valaki halálos bűn nélkül teredelmességgel térdenállva megmondja és minden imádság után mondjon egy Miatyánkot és Üdvözlégyet … De a pietas elett kell megmondani.

 

Híres pozsonyi barokk imádságos könyvünk, a Florilegium Forgachianum ezt így mondja: Oratio dicenda ante imaginem pietatis, quam Germani vocant Vesperbild^*.

 

*

 

Bizonyos, hogy számos későgótikus Pieta-szobrunk körül – mintegy megszentelődve e búcsúlehetőségektől, majd elrejtőzködve a hitújítás képromboló hevülete elől – a barokk időkben búcsújáró kultusz kerekedik (Sasvár, Pozsony, Nyitra, Sümeg, Felsősegesd, Gyöngyös, Eger). Mindezekről a hazai búcsújárásról tervezett munkánkban szólunk bővebben.

A Mária-kultusz ősiségét és folytonosságát annyira hangoztató tridentinus buzgóságnak egyenesen kapóra jönnek ezek a primitív faszobrok, amelyek a barokk templomok káprázatos pompájában a régi jó idők meghitt egyszerűségét, a szülőföld archaikus világát, a hit középkori töretlenségét idézik.

Ebbe a szakrális érzésvilágba tartoznak még főleg a szlovákság^* és a lengyelség^* körében azok az apró, 20 – 30 cm magasságú, népi fafaragóktól alkotott, búcsúfiába hozott Pieta-szobrok, amelyeket még szintén ez a gótikus-barokk jámborság ihletett, és karizmájuk miatt a régi Magyarország katolikus paraszthajlékaiban a legutóbbi időkig igen megbecsülték, őrizték őket.

 

*

 

A hazai Pieta-kultuszba újabb barokk szálakat szőnek bele a szerviták is, akik a Habsburg-monarchiában, éspedig először Innsbruckban (1614) telepednek meg. A Hétfájdalmú Szűzanya ünnepét nagy fénnyel ünneplik először Ausztriában, majd áttelepülve, hazánkban is. A hozzáfűzött búcsúkiváltságok következtében a rend pesti, de főleg egri temploma messze környék jámbor zarándokait vonzza magához.

Nem lett ugyan búcsújáróhely a pesti szervita templomból, azonban a környék, így tudomásunk szerint Dány, Isaszeg jámbor asszonynépe az ünnepen vagy a rákövetkező vasárnap még a legutóbbi időkben is föl szokta keresni, hogy a szervitákkal együtt, napjainkban pedig a helyi hagyomány erejétől ihletve osztozzék Mária anyai fájdalmában, egyúttal vigasztalódjék a maga küzdelmes életének felajánlásával.

Az egri servita templomot viszont éppen a Fájdalmas Szűz kultusza avatta a bükki palóc és jász jámborság egyik tűzhelyévé. Bélapátfalva palóc népe fájdalmas templom néven emlegeti. A templom csodatevőként tisztelt Pieta-szobra az imago pietatis gótikus világából itt is még közvetlenül hagyományozódhatott a későbbi korokra, napjainkra. Tudjuk, hogy a szervita templom török mecset helyén emelkedik, ezt pedig egy olyan középkori apácatemplomból alakították át, amely hajdan búcsújáróhely is volt: föltétlenül benne az a Vesperbild, amely vagy amelynek mása, örököse a mai kegyszobor.

A Hétfájdalmú Szűzanya egri kultuszát a búcsújárásról írandó munkánkban részletezzük. Orosz Istvánnak megragadó leírására (1875) is csak utalunk.^* Nem szólhatunk itt a gazdagon termő ponyvairodalmi alkotásokról: Orosz István, Varga Lajos és mások versezeteiről, továbbá Tárkányi Bélának egri szervita ösztönzésre szerkesztett, 16 kiadásban megjelent könyvecskéjéről: Szomorúak Vigasztalója.

 

Abból a lelkendező litániából mégis idéznünk kell egy részletet, amelyet Varga Lajos jászárokszállási szentember még a barokk halmozó készségével szerzett^* az egri fájdalmas búcsú zarándokai számára:

Azon szívfájdalmad által, melyeket Jézus miatt szenvedtél,

Azon szívfájdalmad által, midőn Betlehemben szállást nem találtál,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad jászolyba fektetni kénytelen voltál,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad körülmetéltetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn Simeon jövendölését hallottad,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiaddal Egyiptomba kelle futnod,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiadtól három nap elmaradtál,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad keserves kínszenvedését neked kijelentette,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad tőled elbúcsúzott,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad mint egy gonosztevő megfogatott és megkötöztetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad kicsúfoltatott és arcul veretett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad megostoroztatott,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad tövissel koronáztatott,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad halálra ítéltetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiadat a kereszttel megterhelve a Kálváriára menni láttad,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad a keresztfához szegeztetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad a keresztfán két lator közt függött,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad a keresztfán szomjúhozván ecettel és epével itattatott,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad Jánost fiaddá ajánlotta,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad a keresztfán halállal küzdött,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiadat a keresztfán meghalni láttad,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad oldalát lándzsával átverni szemlélted,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad holtteste a keresztfáról levétetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiad drága teste szűz öledbe tétetett,

Azon szívfájdalmad által, midőn szent Fiadat eltemettetni láttad, kérünk Téged, hallgass meg minket!

Varga Lajos tollából született hétfájdalmú olvasó, bélapátfalviak ajkán hétverses olvasó is, amely fölváltva üdvözlégy-parafrázisokból és megfelelő énekszövegekből áll. Idézéséről hosszadalmassága miatt le kell mondanunk. A búcsúsok menetközben, továbbá egri virrasztások alatt ebből is merítettek épülést.

 

Az egri kultusz nem korlátozódott a búcsúnapra, szeptember harmadik vasárnapjára, hanem szinte az egész esztendőre kiterjedt: két évszázadon át, alighanem az első világháborúig, virágvasárnaptól kezdve mindenszentekig, minden hónap harmadik vasárnapjának délutánján a szerviták templomából körmenet vonult fel az egri vár Kálváriájának hét stációjánál és keresztjénél végzendő ájtatosságra.

Sajátos egri szőlőműves terminus: fájdalmasra szed,^* vagyis már a fájdalmas búcsúra megszüretel.

 

*

 

A régi Magyarország, illetőleg a fiatal Szlovákia egyik legnagyobb jelentőségű kegyhelye Sasvár, szlovákul Šaštyn, németül Schossberg, a szlovák szakrális népéletnek talán legbuzgóbb forrása. A búcsújárásról tervezett munkánk majd bővebben is jellemzi.

Itt csak annyit, hogy a Hétfájdalmú Szűzanya templomát a főúri Czobor-család építette, és gondozását a magyar pálosokra bízta, akik a kultuszt inkább franciskánus szellemiségben ápolták. Zarándokai magyarok, szlovákok, németek, csehek, morvák. A XVIII. század folyamán a törökdúlta déli vidékekre települt magyarok, szlovákok Dunántúlról, sőt az Alföldről is sokáig visszajárnak ide. Kegyeletük emlékezetét a kegyszobornak komáromi, váci, vácrátóti, kecskeméti, kispetényi^* mása máig megőrizte. Megvolt az orsolyiták győri zárdájában is. Pilisszántó szlovák ajkú falu főoltárára 1872-ben Kormos Pál helybeli gazda a sasvári kegyszobor másolatát hozta. A jámbor néphit szerint a szobor mindenkire érdeme szerint néz: a megátalkodottakra szigorúan, a megtisztultakra kegyesen.

 

*

 

Simontornya barokk Pieta-szobra a bécsi Maria Stiegen-templom eredetijét követi.^*

 

*

 

Szokás a Fájdalmas Szüzet halott Fia nélkül, pusztán hét tőrrel vagy karddal átvert szívvel is ábrázolni. Ilyen a bajai franciskánus kolostor sarkán, illetőleg újabban a templom külső oldalánál: Mater Dolorosa 1740. Talán valamelyik boszniai kegyszobor mása.

Egy másik hasonló Pieta-ábrázolásról Loyolai Szent Ignác ikonográfiájánál emlékezünk meg.

 

*

 

A Hétfájdalmú Szűzanya kultuszának barokk gyökérverését és utóbarokk népi virágzását a patrociniumok is tanúsítják. A tiszteletére emelt kápolnák leginkább temetőben állanak, a halottak oltalmára és az élők vigasztalására.

 

Esztergom: Bácsa, Bernece, Búrszentmiklós (Barsky Mikuláš, kápolna), Érsekvadkert (kápolna), Felsődiós (Horné Orešany), Felsővásárd (Horné Trhoviste), Garamújfalu (Hronska Nova Ves), Gidrafa (Budmerice), Ipolyság (Šahy), Kemence (kápolna), Kisbánya (Schüttenberg, Banka), Kukló (Kuklov), Morvaszentjános (Moravsky Ján), Nagybörzsöny, Nagykosztolány (Kostolany), Nagymánya (Velka Mana, 1762), Nyitraperjés (Prašice, kápolna), Ógyalla (Hurbanovo, kápolna), Pozsony (temetőkápolna), Sasvár (Šaštyn, 1764), Szebelléd (Sebechleby), Szelincs (Linč), Szakolca (Skalica, franciskánusok), Szomolánka (Smolinské).

Nyitra: Kistarajos (Mala Chocholna), Vaszka (Slavnica).

Besztercebánya: Radvány (Radvan, 1872, kápolna), Korpona (Krupina, 1794, kápolna), Turóctótfalu (Slovan).

Rozsnyó: Rozsnyó (1741), Dénes (Uhorna, 1759), Fazekaszsaluzsány (Hrnčiarské Žalužany, 1825).

Szepes: Vavrecska (Vavrečka), Zábrezs (Zábrež).

Eger: Törökszentmiklós (1761), Mátraderecske (1803), Bükkzsérc (1818), Istenmezeje (1825), Kunszentmárton (1869, kápolna), Szirma (1874), Gyöngyössolymos (1906, kápolna), Arnót (1930), Jászdózsa (1931), Pétervására (kápolna).

Kassa: Sárosberettő (Bretejovce, 1785).

Szatmár: Holcsik (Holčikovce, 1922), Izbugya (Zbudza).

Veszprém: Döbrönte, Felsősegesd (XVIII. század), Noszlop, Somogyhosszúfalu.

Székesfehérvár: Rácalmás (1745), Vál (1821), Dunapentele (kápolna), Szabadbattyán (kápolna), Pilisvörösvár (kápolna).

Győr: Felsőgalla (kápolna), Fertőszentmiklós (kápolna), Győr (kálvária, XVIII. század), Háromtölgy (búcsújáró kápolna), Hegyeshalom (kápolna), Kóny (kápolna), Mosonszentpéter (kápolna), Perenye (kápolna), Pér (kápolna).

Pécs: Tolna (1743), Magyarhertelend (1777), Bonyhád (1810), Mohács (1858, kápolna), Hercegszabar (1882, kápolna), Dunaszekcső (1888, kápolna), Kiskőszeg (Batina, 1898, kápolna), Lánycsók (1901, kápolna), Baranyabán (1902, kápolna), Hosszúhetény (kápolna).

Vác: Kistarcsa (kápolna).

Kalocsa: Vaskút (1824, kálvária), Baja (XIX. század, kálvária), Pacsér (1860), Regőce (1861), Militics (1884, kálvária), Titel (1892, kálvária), Fajsz (1896, temetőkápolna), Gara (1900), Kerény, Jánoshalma (kálvária).

Csanád: Kisősz (Gottlob, 1803, kápolna), Temesmóra (Moravica, 1807), Öthalom (Glogovaţ, 1852), Csatád (Lenauheim, 1856, kápolna), Újarad (Aradul Nou, 1872, kápolna), Vinga (1875), Szeged (Alsóváros, temetőkápolna, 1878), Kübekháza (1891, kápolna), Nagyzsám (Grass-Scham, Jamul Mare, 1893, kápolna), Újpécs (Peciul Nou, 1896).

Nagyvárad: Váradolaszi (Olosig, 1740).

Erdély: Csákigorbó (Ciachi Garbou), Ilyefalva (Ilieni), Jegenye (Leghia, kápolna), Kapnikbánya (Capnic, kápolna), Kolozsmonostor (Cluj Manaştur).

 

Mária hét fájdalmát, de hét örömét is ünnepli a franciskánus ihletésű váci Hétkápolna, amely szintén búcsújáróhely, egy kisebb szakrális táj szíve.

 

*

 

A Fájdalmas Szűzanya gótikus táblaképei még nem önállósultak, nem szakadtak ki a Vir dolorum, illetőleg imago pietatis ikonográfiai rendjéből: Bártfa (1480), Berzenke (Bzinov 1500), Dovalló (Dovalovo 1520), Igló (1500), Liptószentmária (Liptovska Mara, 1450), Liptószentmiklós (Liptovsky Mikuláš, 1470), Lőcse (1470), Magyarfenes (Vlaha, 1490), Malompatak (Mlynica, 1480), Mateóc (Matejovce, 1450), Nagylomnic (Lomnica, 1500), Nagyőr (Štrážky, 1450), Nagyszalók (Velky Slavkov, 1783), Szepeshely (Spišské Pohradie, 1480), Zólyomszászfalu (Sásová, 1440).^*

Gótikus faszobrai: Necpál (Necpaly, 1500), Turócszentmárton (Martin, középkor).^*

A soproni Szent Mihály-templomban a Hétfájdalmú Szűz tiszteletére oltár állott (1519).^*

Barokk Pieta-oltárai vannak Szeged, Szolnok, Gyöngyős, Fülek (Filakovo) franciskánus templomainak.

Szentkereszt felmagasztalása kultikus hátteréről, legendavilágáról, ikonográfiájáról a Szentkereszt feltalálása (máj. 3.) napjánál már megemlékeztünk. Itt csak a titulusokat soroljuk föl:

Esztergom: Bart (Bruty), Csitár (Stítáre). Dunakiliti (1910, azelőtt Mindenszentek), Galgóc (Hlohovec, kápolna), Gidrafa (Budmerice), Gósfalva (Kossolna) Hidaskürt (Mostová), Léva (Levice, kápolna), Merőce (Merašice), Nagykér (Kiarov), Nagylóc, Nagymagyar (Zlaté Ihlasy), Nagymaros, Nógrádszakál, Nyitrasárfő (Nitrianska Blatnica), Örsújfalu (Nová Štráž), Pereszlény (Preselány), Pozsony (klarisszák, kálvária), Sissó (Šišov), Stomfa (Štupava), Udvarnok (Dvorny na Zitavou, 1788), Üzbég, Vágszakály (Sokolovce), Vágkeresztúr (Dvorniky), Vágszentkereszt (Sväty Križ).

Besztercebánya: Barsszentkereszt (Sväty Križ, XIV. század), Jeszenye (Jasena), Kapás (Priekopa), Nagyszalatna (Slatina, középkor), Mostenic (Moštenica 1847), Újbánya (Regiomontum, Königsberg, Nová Bana, Kálvária 1826).

Nyitra: Jólak (Dobra), Liethava.

Rozsnyó: Litke (középkor), Gömörgergelyfalva (középkor), Dorogháza (1758), Nyust (1804), Remete (1820).

Szepes: Gerlachfalva (Gerlachov), Gombás (Hubová), Késmárk, Lucski (Lučky), Maluzsina (Malužina), Nagyborove (Velké Borové), Poprádremete (Mnišek), Relyó (Relov), Rózsahegy (Ružomberok), Szentkereszt (Sväty Križ), Szlanica (Slanica), Szmizsán (Smižany).

Eger: Nyírtass (1738), Erdőtelek (1752), Visonta (1756), Dorogháza (1758), Szendrő (1760), Szurdokpüspöki (1764), Keresztespüspöki (1769), Abádszalók (1774). Ároktő (1779), Újhuta (1801), Oros (1804), Szajla (1806), Nádudvar (1819), Szíhalom (1858), Nyírábrány (1867), Pusztataksony (1875), Jászjákóhalma (1884), Ózd (1893, Jászszentandrás (1903), Akolhát (1908), Berente (1911), Jánosi (1926), Csatakszög (1933), Balajt (1938), Nádújfalu, Nagyvarsány.

Kassa: Magyarizsép (Nížny Zipov, 1469), Uszfalva (Uzovce, középkor), Nyirjes (Brezov, 1652), Hazslin (Hažlin, 1752), Erdőmocsolya (Močidlany, 1760), Mislye (Myšlina, 1763), Rozgony (Rozhanovce, 1770), Buzita (1786), Csicsvaalja (Podčičva, XVIII. század), Bányavölgy (Duplin, 1861), Dobóruszka (Ruská), Pósaharc.

Szatmár: Csanálos (Urziceni, 1725), Alsóhomoród (1808), Beregszász (1846), Mezőterem (1859), Giglóc (Giglovce, 1923).

Veszprém: Akali, Aklipuszta, Alsópáhok, Balatoncsehi, Balatonkeresztúr, Balatonfőkajár, Berhida, Csertő, Csoma, Csombárd, Dáka, Kisapáti, Kopárpuszta (kápolna), Mezőlak, Miháld, Mike, Murakeresztúr, Nagyatád, Nagyganna, Teleki, Vonyarcvashegy.

Székesfehérvár: Mány (1787), Sárpentele (1800), Budakalász (1824), Ivánca (1907), Ráckeresztúr, Ráckeve (kápolna), Sárszentmihály, Tabajd, Tinnye (kápolna).

Győr: Barbacs, Farád (kápolna), Gór, Ikrény, Kísigmánd, Magyarkeresztúr, Micske (Strebersdorf), Pomogy (Pamhagen), Répceszemere (1822), Stodra (Stettera), Szikra (Siegraben), Tata, Ürgéd (Zeisslhof).

Szombathely: Cserföld, Gerse, Gérce, Magyarszecsőd, Nagynadra (Gross-Naring), Rábakeresztúr (Raab-Heiligenkreuz), Szécsisziget, Zalaerdőd, Petrikeresztúr.

Pécs: Siklósbodony (1754), Pécs (Rácváros, 1756), Kistapolca (1783), Baranyavár (1789), Hőgyész (1799), Mórágy (1816, kápolna), Németkér (1818), Kárász (1848, temetőkápolna), Erdősmecske (1856, Kálvária), Szilágy (1862), Monyoród (1876), Drávakeresztúr (1913), Sátorhely (1926).

Vác: Ányás (1859), Rákoskeresztúr (1874).

Kalocsa: Bojár (1761, kápolna), Bácsborsód (1781), Militics (1811), Szenttamás (Srbobran, 1815), Bácsalmás (1823), Pacsér (Pačir, 1824), Szabadka (1896), Akasztó (1914).

Csanád: Apáca (kápolna), Kisiratos (Dorobanţi), Lippa (Lipova, kápolna), Mercyfalva (Carani, 1788), Oravicabánya (Oraviţa), Pankota (kápolna), Temeshidegkút (Gutenbrunn), Temeskeresztes (Cheresteş), Tornya, Magyarbánhegyes (kápolna), Mokrin, Szeged (Móraváros).

Nagyvárad: Bodonospatok (Budoiu, 1831), Mezőkeresztes (1871), Kárásztelek (Carastelec), Orosháza, Doboz (1902).

Erdély: Bonchida (Bonţida), Csíkszereda, Haraly (Harale), Kápolnásfalu (Capalniţa), Kelementelke (Calimaneşti), Kézdivásárhely (Tirgul Secuese), Lemhény (Lemnia, kápolna), Nagyszeben (kápolna), Székelyfancsal (Fancel, kápolna), Torda (Turda), Tordatúr (Tur), Zabola (Zabala).

 

1776 pünkösd szombatján Csíksomlyón előadásra került a franciskánus Ferenczi Vitus magyar nyelvű misztériumjátéka, az Exaltatio Sanctae Crucis.^*

Notburga tiroli szolgálólány († 1313), akit fáradhatatlan munkakedvéért, hűségéért, embertársainak szeretetéért, egyszerű, de mélységes jámborságáért Tirol népe évszázadokon át szentként tisztelt. A népi hagyomány előtt meghajolva, hivatalosan az Egyház is oltárra emelte (1862). Ő a szolgálólányok osztrák védőszentje. A tiroli parasztok szülés és jószágbetegség idején kérik az ő közbenjárását. Egyik kezében fölemelt sarlóval, a másikban korsóval, felfogott kötőjében pedig a föld termésével, hazájának népviseletében szokták ábrázolni.^*

 

A legenda szerint Notburga egy gazdánál aratott, de az egyességnél kikötötte, hogy esti harangszó után nem dolgozik tovább, mert akkor nem lesz az imádságra kellő ideje. Egy alkalommal azonban a gazda mégsem engedte el. Erre Notburga tanúságtételül sarlóját emelte föl, amely lebegve maradt a levegőben. A legenda azt is tudja, hogy a sajtárban, korsóban tejet szokott vinni a szegényeknek. Gyanakvó gazdája megszégyenült, mert ő lúgot talált benne.

 

Notburgát hazánkban – tudomásunk szerint – csak a somogyi Bőszénfa választotta egyházának (1782, új templom, 1902) védőszentjéül. A titulust nyilvánvalóan az egykori kegyúr Festetics-családnak a bécsi udvarral, illetőleg az osztrák barokkal való kapcsolatai magyarázzák. Megjegyezzük még, hogy magyar lakosságának egy része német eredetű. Notburga helyi kultusza már teljesen elenyészett.

A kecskeméti piarista templom a barokk ikonográfiának egyik alföldi kincsesháza. A Szentcsalád oltárának egykori neve altare opilionum, vagyis pásztorok oltára (1741), mert az ő áldozatukat dicséri. Oromzati szoborcsoportján a Jópásztornak, a pásztorok pásztarának Notburga és Vendel, a délnémet parasztság két híres védőszentje hódol.

Notburga tisztelete hazánkban nem eresztett mélyebb népi gyökereket. Tudomásunk szerint nálunk nem vált paraszti keresztnévvé sem.

Mária nevenapja (festum nominis Beatae Mariae Virginis) külön helyi ünnepként az újkorban bukkan föl, de csak Bécs fölmentése (1683. szept. 12.) után, Szent XI. Ince pápa intézkedésére válik egyetemessé az Egyházban.^* Mint ismeretes, a győzelmet hamarosan követte hazánk felszabadítása is, amelyet a barokk Regnum Marianum szintén Mária közbenjárásnak tulajdonított.

A kultuszt Közép-Európában főleg a passaui Mariahilf-kegykép tisztelete hatalmas erővel ihleti.^* Erre itt csak röviden, a legszükségesebb tudnivalókra emlékeztetve utalunk, bővebb tárgyalásra, kifejtésre a búcsújárásról tervezett munkánkban kerül sor. Tudjuk, hogy Bécs ostroma alatt Lipót és udvara Passauba menekült, és itt könyörgött a kapucinus Mariahilf-kolostor kegyképe előtt a szabadulásért. Amikor ez bekövetkezett, a kegykép a győzelem napjának is szakrális szimbólumává lett és villámgyorsan elterjedt. A XVIII. században hazánkba települő németek, de a magyar kamarai telepítések is szívesen választják az új templomok, kápolnák titulusául Mária nevét, és legtöbbször éppen a Mariahilf-kegykép másolatát, művészi átköltéseit helyezik oltárukra. A század pestisjárványai alatt is jelesnek, foganatosnak érzik a segítségét.

A jámbor kordivatból természetesen a törzsökös magyarság sem marad ki, és – nyilván főpásztori sugallatra is – újjáépült, vagy egészen új templomaink szép számmal helyezik magukat Mária nevének oltalmába. A kultusz azonban német, illetőleg németes jellegét máig megőrizte. A gyakorlat különben tükrözi a Tridentinum után bontakozó barokk jámborság dinasztikus vonásait: a Regnum Marianum hazai és a Mariahilf birodalmi képzetköre egymást mintegy kiegészíti.

Hercegfalva (újabban Mezőfalva) német eredetű faluban élt még századunk első évtizedeiben is egy pasztorációs célzatú szokás, amelyet valamelyik cisztercita plébános kezdeményezhetett.

Az ünnepre az öregek minden évben öt legényt és öt lányt jelöltek ki, akik jámborságukkal, tisztes viselkedésükkel, egyúttal magyar nyelvkészségükkel kiváltak. Ezek az ünnepen meggyóntak, megáldoztak, délután pedig a templomi ünnepség keretében a pap valamennyit olvasóval ajándékozta meg, két legénynek és két lánynak pedig beszéd keretében még külön gyűrűt, pénzösszeget, illetőleg fátyolt, menyasszonyi koszorút nyújtott át.^*

Kunsziget öregjeitől hallottuk: ha ezen a napon szép az idő, akkor a vénasszonyok nyara hosszú és derűs lesz.

Mária nevenapjának hagyományképző hatása régi Mária-ünnepeinkhez képest igen csekély. Ennek oka nyilván Kisasszony közelsége, továbbá a bontakozó jozefinista pasztoráció, amely újabb népi, népszerű kezdeményeknek már nem kedvezett. Annál jelentősebb azonban a kultusz patrociniumképző és ikonográfiai befolyása.

 

A név tiszteletére szentelt templomok, kápolnák révén, meg a névnapjukat ünneplő asszonyok, lányok felköszöntésével mégis számontartott nappá vált. Vegyük most sorra a régi Magyarország Mária neve (Mariahilf, auxilium Christianorum) titulusait.

Esztergom: Pest (Kőbánya, pestisfogadalom, 1739), Visegrád (XVIII. század), Buda (Kútvölgy, 1753, építette és fölajánlotta Sigl Márton építőmester), Nagylévárd (Velké Leváre, 1733), Felsődiós (Horne Orešany), Csáb (Čebovce), Fajkürt (Dedinka), Felsőzsember (Horné Žemberovce), Kóspallag, Kýrt (?), Vágsellye (Šala 1832), Zsigárd (Žigard).

Rozsnyó: Ráhó (1769), Csoltó (Čoltovo, 1848), Gömörsid (Šíd, 1897), Divényhuta (Stará Huta).

Győr: Győrasszonyfa (1793), Ács (1844), Bőnyrétalap (1887), Csepreg (1815), Töltéstava, Felsőgalla (1784), Tát, Pinnye (1852), Nyujtál (Neuthal), Feketeerdő (1864), Németzsidány (1882), Keresztény.

Veszprém: Adásztevel, Belezna, Béndekpuszta, Botfa, Csehbánya, Csetény, Felsőiszkáz, Hedrehely, Hegymagas, Ihászipuszta, Jásd, Kacorlak, Kaposmérő, Kaposszerdahely, Kéthely, Lesenceistvánd, Lovas, Nemeshany, Patosfa, Pápateszér, Porrogszentmihály, Somogysimonyi, Somogyudvarhely, Sörnyepuszta, Szabás, Szigliget, Taliándörögd, Tótvázsony, Vonyarcvashegy, Zalaszabar, Zimány.

Pécs: Turbék (1687?), Lőcs (Luč, 1722), Nagynyárád (1757), Bátaszék (1766), Somberek (1782), Magyarsarlós (1793), Szalatnak (1805), Baranyajenő (1820), Bár (1832), Daróczyhalma (1872), Pereked (1889), Almáskeresztúr (1898), Karácodfa (1898), Godisa.

Székesfehérvár: Adony, Baracs (1862), Bodajk (1697), Budafok (Péter-Pál kápolna, 1762), Csepel, Csősz, Diósd (1896), Margitliget, Mór (1739, Mária Terézia ajándéka, az eredetihez érintve, szőlőben), Perbál, Rácalmás, Solymár (1777), Szolgaegyháza (ma Szabadegyháza, 1938), Torbágy (1740), Törökbálint (1714, fogadalomból), Vajta (kastélyában), Vál (az erdőben), Zichyújfalu (kastélyban).

Eger: Mezőnyárád (1728), Jászapáti (1739), Diósgyőr (1752), Nagycsécs (1765), Hevesvezekény (1796), Bánháza (1796), Poroszló (1796), Jászberény (1840, szentkút), Nyékládháza (1863), Szendrőlád (1875), Tiszalök (1887), Sajóvámos (1887), Csány (1887), Kisújszállás (1899).

Kassa: Alsóvirányos (Nižna Sitnica, 1768), Füzessér (Vrbnica, 1834), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu, 1815), Lubotény (Lubotin, 1905), Magas (Vysoká, 1862), Peticse (Ptičie, 1758), Regeteruszka (1750), Tapolyizsép (Žipov, 1768), Tölgyed (Dubinné, 1863), Turcóc (Turcovce, 1770), Turina (Tuhrina, 1863), Golop (1885), Tornyosnémeti (1890), Varjúfalva (Stulany, 1906), Kishuta (1933), Onga (1934), Velejte (Velaty).

Szatmár: Bező (Bezovce, 1850), Márokpapi (1884).

Vác: Dunaharaszti (1772, elenyészett), Sándorfalva (1882), Alsódabas (1884), Rákóczifalva (1893), Páhi (1914), Pusztacsév.

Kalocsa: Újvidék (Neusatz, Novi Sad, 1733), Őrszállás (Stanisič, 1815), Szilberek (Bački Brestovac, 1818), Ószivác (Stari Sivac, 1868), Csávoly (1874), Szabadka (1892, kápolna), Sajkáslak (Lok, 1913), Feketehegy (1938), Kerény (Krnjaja).

Csanád: Szeged (1721, elenyészett), Temesvár, Alsóelemér (Nemacki Elemir 1867), Alsósimánd (Simandul de Jos, 1811), Buziás (1873), Dóc (Dolaţ, 1837), Garabos (Grabaţ, 1780), Magyarbánhegyes (1896), Nadrág (Nadrag, 1851), Nagygáj (Veliki Gaj, 1856), Nagyzsám (Jamul Mare, 1836), Németbencsek (Bencecul, 1833), Óbéb (Beba Veche, 1833), Perjámos (Periam, 1831), Teregova (1847), Újarad (Aradul Nou, 1823).

Várad: Csatár (Cetariu, 1809), Sólyomkő (Sinteu, 1840), Kraszna (Crasna, 1858), Újkígyós (1858), Mezőberény (1886).

Erdély: Szentágota (Agneteln), Torja (Turia), Marosjára (Jara de Mureş), Csókfalva (Satul Cioc).

*

Magának Mária nevének tisztelete már a középkori szómisztikában virágzik.

Temesvári Pelbárt szerint: Szűz Mária nevének öt betűje jelenti azt az öt igen nagy jótéteményt, amellyel elárasztja a földet. Először az M betű (mater misericordiae et mediatrix) azt jelenti, hogy ő az irgalmasság anyja, s a világ szószólója! Bernát azt mondja: Van-e olyan nyomorúság, melyet az irgalmasság anyja el nem tüntetne!? Másodszor az A betű (advocata) jelenti, hogy ő az emberi nem szószólója, s azért ő mindenkiért közbenjár az Úrnál. Ezért énekli az egyház: Azért szószólónk, fordítsd reánk irgalmas szemeidet! Harmadszor az R betű (reparatrix ruinae) azt jelenti, hogy ő mind az angyali, mind pedig az emberi romlás helyreállítója. Ezért mondja Bernát: Ő az a Szűz, aki az egész világ megjavításának munkájában résztvett, s aki kieszközölte mindnyájunk üdvösségét. És később: Boldogságos Szent Szűz, csakis te általad telt meg az ég, vált üressé a pokol, te építetted fel Jeruzsálem romjait, s te adtad vissza a várakozó szerencsétleneknek az elveszett életet. Negyedszer az I (illuminatrix) jelentése az, hogy az egész egyháznak s a világnak a megvilágosítója. Mária nevét úgy magyarázzák: Megvilágosító. Mert amint a nap megvilágosít minden csillagot, így Mária kegyelmének és dicsőségének fényével megvilágosít minden szentet, angyalt, s az egész egyházat. Ötödször az A betű (auxiliatrix) jelentése az, hogy ő minden szükségben a nyomorúság segítője. Ezért mondja Origines egy beszédjében: Tudom, úgymond, ha a boldogságos Szűznél jámborul kopogtatunk, szükségünkben nem hagy magunkra, mivel könyörületes és malaszttal van tele. Ezért nem tudja megállni, hogy ne könyörüljön meg azon, aki segítségül hívja az ő nevét.^*

Ismeretes, hogy a középkor híres, misztikus természetrajza, a Physiologus többek között a drágaköveknek is titokzatos-szimbolikus jelentőséget, erőt tulajdonít. Az Érsekújvári-kódex^* Mária nevének betűit ezekkel értelmezi: Istenben tisztöletös atyámfiai, akarom, hogy tudjátok, mert asszonyunknak neve öt diáki bötüket vallanak, kikön példáztatnak öt drágaköveknek tulajdonsági.

Első bötü azért asszonyunknak nevében az M, kin példáztatik az nömös és drágalátos margaréta nevő kű. Ez künek kegyig imilyen tulajdonsága vagyon, hogy az mely ember őtet nála viseli, félelmes helyön őtet bátorságossá teszi. Ezenképpen asszonyunk Szűz Mária az ő szolgáinak és szolgálóleányainak szivüket minden gonosz félelemben megbátoritja. Erről énekli anyaszentegyház: az te oltalmad alá folyamunk óh édes Mária, az mi könyörgésünket szükségünkben meg ne utáljad, de mindön veszödelemtül és gonosz félelömtül oltalmazz meg minket dicsőséges szűz.

És mindenkoron áldott másod bötü meges asszonyunknak nevében az A, kin példáztatik az nömös és drágalátos Adamas nevő kű. Ez künek es imilyenten tulajdonsága vagyon, hogy az mely ember őtet viseli, öszve-háborodott embörök között könnyen békességet szörözhet. Ez kinek erejét és tulajdonságát asszonyonk Mária es vallja, mert ő Isten között és emberek között, kik öszveháborodtanak vala, békességet szörze. Mert Istennek haragja senki által meg nem engeszteltetik, emböri nemzethez, hanem csak őáltala.

Méltán mondá azért őróla az bölcs egy könyvének negyvennegyedik részében, az háborúságnak idején megengesztelő lőn harmad bötű az édes Máriának nevében az R, kin példáztatik az nömös és drágalátos rubinus nevő kű. Ez kűnek es imilyenten tulajdonsága vagyon, hogy ő igen fényös és setétségeket világosságra változtat. Ez kűnek es jószágát és tulajdonságát vallja asszonyunk Mária, mert ő az szűz, kinek szent élete megvilágosítá mind mennyet és mind földet, mint anyaszentegyház énekli.

Negyed bötű az Krisztusnak édesanyjának nevében az I, kin példáztatik az nömös és drágalátos iaspis nevő kű. Ez kűnek es imilyenten tulajdonsága vagyon, hogy az mely ember őtet nála viseli, az ellenségök között őtet bátorságossá teszi. Ezenképpen asszonyunk Szűz Mária es az ő híveit ördögök ellen megbátorítja, mert ő rettenetős ördögöknél, mint az jól megszörzött seregöknek orozatja az ellenségöknél.

Ötöd és utolsó bötű az Istennek anyjának nevében az A. Ezön kedég példáztatik az allektorius nevő nömös kű, és drágalátos kű. Ez kűnek es ilyetén tulajdonsága vagyon, hogy az őtet viselőket nagy tisztösségre emeli föl. Ez kűnek es erejét és tulajdonságát vallja asszonyunk Szűz Mária, mert ő az ő ájtatosit jövendőbe az mennyei tisztősségre emeli fel.

Ime azért Krisztusunk jegyösi: megtetszik, mert ez öt nömös köveknek tulajdonságit vallja az édes Szűz Mária. Ha kegyiglen ez öt köveknek első bötűit egymástul elszeditök és öszverakjátok, Mária leszön benne.

 

A magasztalásnak leegyszerűsödött ponyvairodalmi kicsendülése:

 

Mária drága neve, Aranyos öt betűje Nyíljon ki a szívünkbe' Lelkünk üdvösségére. Mária édes neve. Angyalok lépesméze, Szűzek gyönyörűsége, Bűnösöknek reménye…*

Tolentinói Szent Miklós Szent Ágoston rendjének népszerű szentje († 1306).

Jámbor szülei sokáig hiába sóvárogtak gyermek után. Bánatukban Bari városába zarándokoltak, ahol Szent Miklós közbenjárásáért könyörögtek. Utána csakugyan gyermekük született, akit hálából Miklós névre kereszteltettek, és Isten szolgálatára ajánlották. Szerzetes lett belőle. Különös szeretetet és részvétet érzett a tisztítóhelyen szenvedő lelkek iránt.^*

Tisztelete nem vált az Egyházban egyetemessé, de a barokk időkben nálunk is mindenütt virágzott, ahol az augusztinus rendnek csak temploma volt. Ilyen volt Léka (Lockenhaus), ahol Nádasdy Ferenc alapított templomot és kolostort (1655). Ennek Myrai Szent Miklóssal együtt ő volt a patrónusa.

A jótékonyság szentje: alakja, kultusza, főleg a Szent Miklós kenyere emlékeztet nagy névrokonának, Myrai Szent Miklósnak (dec. 6.), továbbá Szent Antalnak (jún. 13.) nagylelkűen adakozó egyéniségére, a szegények szeretetére. A szent legendája elmondja, hogy amikor betegen feküdt, Szűz Mária látogatta meg, és meghagyta neki, hogy egy asszonytól kenyeret kérjen és egyék belőle. Ettől meg is gyógyult. Ennek nyomán a szentet is kenyérrel a kezében szokták ábrázolni. A betegeknek szánt Szent Miklós kenyere pedig rendi szentelmény lett.^* Ezt a névünnepén szentelték és gyógyító erőt tulajdonítottak neki.

 

A szó és a szentelmény korunkra már ismeretlen. Tudtunkra Bod Péternél, továbbá Somogyi Elek XVIII. századi minorita írónál fordul elő. Bod Péter ezt írja: A Régiek a nagy kenyereket Szent Miklós kenyerének mondották egy Damaskusban lakó Miklósnak tiszteletére, a ki Július Tsászárnak nagy kenyereket ajándékozott volt szükségében.^* A szegedi származású Somogyi a liturgiát kérdés-felelet alakjában népszerű előadásban dolgozza fel, és ezt írja: Miért a Régiek a nagy kenyereket Szent Miklós kenyerének nevezték? Felelet: Emlékezetére egy Damaskusban lakó Miklósnak, a ki Július Tsászárnak nagy kenyereket ajándékozott volt szükségében.^*

Bod és Somogyi nyilván azonos, egyelőre ismeretlen forrásból merített. Lehetséges azonban az is, hogy Somogyi utalása egyszerűen Bod Péter művéből való átvétel.

 

Említést érdemel, hogy a XVIII. században Budán Szent Miklós társulat is virágzott,^* amelynek központja az Ágoston-rendiek temploma (ma ferences-templom, Mártírok útja) volt. Tagjai főképpen a hajléktalanoknak befogadására, a szegényeknek kenyérrel, táplálékkal, pénzadománnyal való támogatására kötelezték magukat. Az elhalt társulati tagok torán bizonyára a szegények megvendégeléséről, a Szent Miklós kenyeréről sem feledkeztek meg. Miklós tiszteletére külön kápolnát is emeltek a templom mellett elterülő temetőben, amelyet azonban már régen beépítettek.

Egy 1740-ből származó leírás szerint^* a budavári Szentháromság-körmeneten Tolentinoi Szent Miklós budai társulata új zászlóval jelent meg. Nyomában hat elöljáró következett a társulat piros-fekete díszítésű, csuklyás viseletében, mellükön csillaggal, kezükben a pestispatrónusok képeivel. A zászlóvivők is hasonló öltözetben, de fejükön római mintára készült csillagos sapkában. Miklós díszes szobrát társulati tagok vitték vörös-fekete csillagokkal díszített köpönyegben, üveggel védett fáklyák kíséretében.

Lébény temetőjében mai napig áll egy Miklós tiszteletére szentelt kápolna (1779), amelyet Frühwirth Mihály építtetett. Homlokzatán a patronátusra emlékeztető halálfej. Az alapítás körülményei nem ismeretesek. A szent helyi kultusza már régen a múlté.^*

Kisasszony, olykor Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja. Már a XI. században számontartott ünnepünk, amelynek a középkorban vigíliája és nyolcada is volt.

 

Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, amelyek főleg a Legenda Aurea és a Stellarium révén kódexirodalmunkba is belekerültek (Teleki-, Horváth-, Tihanyi-, Debreczeni-, Érdy-kódex).

A Teleki-kódex Anna-legendája elmondja,^* hogy Szent Annának elkövetkezvén az órája, a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.

Következő, Balassa-strófára szedett énekünk^* egyaránt idézi az Énekek énekének és a magyar rokokónak világát:

 

Ma született e világra Egy ékes kisasszonyság, Kinek kebléből bimbódzik Fölséges nagy uraság. Fellegek és az egek közt Ma tartatik vigasság, Az angyalok énekelnek, Zengenek a muzsikák. Szent Dávidnak sok húrját Bár egyenként verhetném, Szűzanyám kis pólyácskáját Én azzal tisztelhetném, Kisasszonynak, Máriának Versét énekelhetném, Bölcsőcskéjét vigadozva Örömmel rengethetném. Rózsákkal ágyadat fűzném, Nárcisokkal megvetem, Bokrétákkal körülkötöm, Bársonnyal ékesítem, Mi ékesebb virágok közt, Néked ajánlom szívem, Vedd kedvesen, óh Szűzanyám, Néked adom mindenem. Jőjj szerelmem, jőjj galambom Az erdők szigetéről, Így énekel bölcs Salamon E mai ékes szűzről. Jőjj kedvem, teljes örömöm, Űzd el a bűnt szívemről, Kisasszonynak, Máriának Szépsége ma földerül.

 

A néphagyomány szerint már Mária születésénél megjelenik Gábor arkangyal:

 

Gábriel arkangyal leszállott a földre, Mint a piros hajnal mennyei nagy fénybe. Veri a citerát, zengi a szép fohászt, Ezzel vigasztalja dicsőült Szent Annát. Hamuszínű szárnyát egekre terjeszti, Gyönyörű orcáját a földre függeszti, Égszínű palástban, rózsaszín ruhában Leszállott Gábriel Názáreth városban. Ringass el minket is aranyos bölcsőben Altass el minket is drága szent szívedben, Majd ha üt az óra az örök álomra Veled együtt álljunk mi is egy bokorba.

 

Hallgassuk meg – kissé összevonva – Varga Lajos epikai igényű, pietisztikus hangzású újraköltését^* is:

 

Szeptember havának a nyolcadik napján, Tündöklő hét színben ragyog a szivárvány, Mintegy összekötvén a földdel az eget, Ezen szállott le egy fényes angyalsereg. Rózsafénybe borul az egész Názáret, Mely besugározta az eget és földet, Reá sugározta az öröm szent fényét, Amely betölté a világ teremtményét. A Szent Anna asszony ülvén az ő székén, Szíve örül nagyon isteni gyümölcsén. Lábával ringatja, szájával ezt mondja: Aludj el, aludj egek királynéja. Az arany bölcsőben tiszta hófehérben Alszik Szűz Mária mennyei nagy fényben Szemeit lehunyja, kezeit kinyújtja Gábriel angyallal beszélget álmába. Gábriel arkangyal mondja Máriának: Te leszel anyja világ váltságának Te fogod megszülni, te fogod nevelni Kegyes karjaidon a Jézust tartani. Mária azt mondja Gábriel angyalnak: Én leszek az anyja a világ urának. Alig hogy születtem, pólyába tetettem Már is Isten anyjának eljegyeztettem… Nincs oly királyi fény, nincs oly földi pompa, Mely ezen szépséghez hasonlított volna, Teljes fönségében itt van a menyország, Mert királynéjoknak születését várják … Tiszta fogantatás, tiszta születésed, Amelynél az anya fájdalmat nem érzett, Olyan volt a szülés, mint mikor a hajnal Megszüli a napot mennyei mosollyal… És hogy mily dicső lesz jövendő nagysága, Hogy mily mérhetetlen annak magassága, A hatalmas Isten azzal mutatta meg, Hogy születésekor már csodák történtenek. A fa, amely eddig gyümölcsöt nem termett, Ekkor bő áldással megterhelve díszlett. Virág illatozott a zord kősziklákon, Mária neve volt minden virágszálon, A gonosz lélektől Juda országában, Kétszáztizenöten valának megszállva, Pokoli kínokkal azokat gyötörték, Egész életöket rettentővé tették. Ámde Máriának születése napján, Megrémült az ember lelkét kínzó sátán, Rettegve hagyják el ők az embereket, Akiket már csaknem a halálba űztek. Az égi madarak emberi danával, örvendezve zengettek víg allelujával. Az erdők vadai szelidek levének, Ily órája nem volt még a föld népének!

 

Ezeket a szövegeket és egyéb változataikat különösen búcsújáró helyeink Kisasszony éjszakáján való virrasztásain énekelték gyertyatény mellett. Erre más vonatkozásban még visszatérünk.

 

Mária születésének táblaképével találkozunk Berethalom (Biertan, 1515), Eperjes (1497) szárnyasoltárain.^* A barokk ikonográfia számbavétele még késik. Ha tekintetbe vesszük, hogy a téma egyike az egykorú olasz és német festészet leggyakoribb ábrázolásainak, ami alkalmat ad a polgári élet, otthon derűs megörökítésére is, akkor a magyar emlékanyagot meglepően soványnak érezzük. Mi magunk egyelőre kétségtelen középkori templomtitulusról sem tudunk. Így azt kell hinnünk, hogy hazai földön a Kisasszony kultusza, patrociniuma a reformáció és hódoltság miatt kissé megkésve, csak a barokk időkben, de akkor már búcsújáróhelyeinktől is támogatva, annál káprázatosabb gazdagságban bontakozott ki. Patrociniumaink is leginkább ebből az időből valók. A középkori templomok egy részének eredetileg Mária-titulusa lehetett, a barokk időkben aztán a Kisasszony-búcsúnapot választották hozzá.

 

Esztergom: Alsónyárasd (Topolníky), Bajta (Bajtava), Csermend (Čermany), Csév, Dejtár (1713), Endrefalva, Felsőpél (Horny Pial), Felsőrados (Radošovce), Felsősipék (Šipice), Felsőszeli (Horné Saliby), Hontbessenyőd (Pečenice), Hugyag (1751), Ispáca (Špačince), Istvánlak (Boleráz), Jác (Jakovce), Jókő (Dobrá Voda), Kemence, Kisgeszt (Hoste), Máriavölgy (Vallis Mariana, Marianka), Mohora, Muzsla (Mužla, 1718), Nagycétény (Velky Cetín), Nagyhind (Velké Chyndice), Nagyjóka (Jelka), Nógrádmegyer, Nyitrakoros (Krušovce), Ratkóc (Ratkovce), Szelincs (Linč), Szécsény (kápolna), Szomolány (Smolenice), Taksonyfalva (Matuškovo, 1785), Teplafő (Teplá), Vágmedence (Madunice), Vágújhely (Nové Mesto nad Vahom, 1670), Zsitvaapáti (Tekovská Opatovce), Zsitvabesnyő (Bešenov).

Nyitra: Alsóelefánt (Dolné Lefantovce), Alsómogyoród (Dolné Lieskové), Alsómotesic (Dolné Motečice), Borcsic (Boršice), Budatin, Eszterce (Otrhánky), Felsőköröskény (Horné Krškany), Frivald (Rajecká Lesná), Laáz (Lazy), Misság (?), Nemeskutas (Kotešová), Podklutec (1845, szentkút Bittse mellett), Soltészperecsény (Prečin, 1670), Tesmag (Tešmák), Tőkésújfalu (Klátova Nová Ves), Trencsén, Trencsénpéteri (Petrovič), Trencsénrákó (Rakova), Vágegyháza (Kostolná), Vágszabolcs (Velké Záblatic), Veselény (Riečnica), Zsámbokrét (Žabokreky).

Besztercebánya: Radvány (Radvan, 1287; Mária, 1666: Kisasszony), Korpona (Krupina, XIII. század), Breznóbánya (Breznó, XIV, XIV. század), Újbánya (Regiomontum, Nová Bana, XIV. század, restaurálva: 1725), Rásztony (Ráztočno, XV. század), Berzence (Breznica, XV. század), Janolehota (Drechsler Heu, Janova Lehota, 1487), Chrenóc (Chrenovec, középkor), Benyus (Benuš, 1753), Szklenó (Sklené).

Rozsnyó: Berzence (Breznička, 1735), Ipolygalsa (Galša, 1768), Krasznahorka (Krasna Horka, 1770, vár), Harkács (Hrkáč, 1784), Sánkfalva (1784), Sajópüspöki (1794), Udvarnok (1801), Forgácsfalu (Lom nad Rimavicou, 1822), Salgótarján (1820), Miksi (Mikušovce pri Lučenci, XIX. század), Mizserfa (1929).

Szepes: Szepesváralja (Spišské Pohradie), Lőcse (jezsuita templom), Igló, Teplicska, Savnik (Štiavnik), Szentmária (Liptovská Mara).

Eger: Gyöngyöspata (1332), Jászapáti (XIV. század)^*, Szűcs (1710), Nyírbátor (1717), Eger (1720, kápolna), Harsány (1736), Tarnalelesz (1736), Pusztamonostor (1743), Szirmabesenyő (1762), Kistálya (1767), Dormánd (1773), Kompolt (1858), Tiszabábolna (1871), Szomolya (1897), Peres (1902, kápolna), Felsőtelekes (1914), Boldogháza (1930), Tiszacsege (1737).

Kassa: Tőketerebes (Trebišov, 1400!), Sároskisfalu (Malá Vieska, 1433), Szinye (Svinia, középkori, 1853-ban teljesen fölújítva), Bodrogszentmária (Bodrog, 1609), Bartosfalva (Bartošovce, 1610), Gergelylaka (Gregorovce, 1672), Varannó (Vranov nad Toplou, 1672), Alsószalók (Nižny Slavkov, 1674), Szinye (Svinia, 1701), Csörgő (Čergov, 1718), Nagymihály (Mihalovce, 1724), Nagytárkány (Velké Trakan, 1724), Kisszilva (Maly Slivnik, 1730), Magyarraszlavica (Nižny Raslavice, 1732), Alsómecenzéf (Nižny Medzev, 1732), Hernádgecse (Geče, 1750), Felsőgagy (1758), Szerencs (1759), Jánok (1767), Felsőlánc (Vyšny Lánc, 1776), Felsőfeketepatak (Čierna nad Toplou, 1792), Kisszalánc (Slančík, XVIII. század), Kisfalu (Malá Veska, 1803), Kellemes (Lubotice, 1806), Pósfalva (Pušovce, 1812), Alsószabados (Nižna Vola, 1822), Kishely (Mestisko, 1847), Hercegkút (1847), Zemplénróna (Rovné, 1852), Ratvaj (1857), Nagyazar (Velké Ozorovce, 1890), Bártfaújfalu (Bardjekovská Nová Ves, 1913).

Veszprém: Csesznek, Gyulakeszi, Homokhomárom (1753), Kenese, Keszthely (1896 óta Magyarok Asszonya), Mihályfa (1740 után), Nagydém, Ötvös, Pápa (1676), Szentgál, Szöllősgyörök, Taszár (1747, ma Magyarok Asszonya), Tüskevár.

Győr: Sopronkövesd (1644), Boldogasszony (Frauenkirche 1695), Dőr (1714), Himod (1878), Röjtökmuzsaj (1879), Beled, Bezenye, Kistata, Lajtaszentmiklós (Neudörfl), Lócs, Petőfalva (Pöttelsdorf), Vértesszöllős.

Szombathely: Alsópaty (kápolna), Csendlak (Kisina), Egyházasszecsőd (1734), Pelsőpaty, Ivánegerszeg (ma Vasegerszeg), Németcsencs (Tschantschendorf), Pecöl, Rábasömjén, Sámfalva (Hannersdorf), Telekes, Zalaboldogfa.

Székesfehérvár: Tököl (1734), Perkáta (1757), Előszállás (1776), Sóskút (1779), Máriaremete (1898).

Pécs: Szekszárd (1741, búcsújáróhely), Himesháza (1753), Kisasszonyfa (1765), Iregszemcse (1766), Kisbudmér (1775), Püspökbogád (1783), Sásd (1796), Görcsöny (1812), Erdősmecske (1813), Torjánc 1850), Magyaregregy (18ő7, búcsújáróhely), Kápolna (Zomba határában).

Vác: Alsósáp (XV. század), Csécse (XV. század), Tápiósüly (középkor), Héhalom (1715), Tápiószele (1729), Szegvár (1737), Kiskunmajsa (1745), Rád (1767), Szendehely (1775), Zsidó (1788), Dóc (1802), Tiszavárkony (1812), Újpest (1881), Jakabszállás (1917).

Kalocsa: Akasztó (1744), Bátya (1780), Máriakönnye (1811), Nemesmilitics (1818), Doroszló (Doroslovo, szentkúti kápolna, 1823), Gunaraspuszta (Mol Gunaraš, 1925), Szabadka (1929).

Csanád: Dognácska (Dognecea, 1735), Temesvár (1774), Máriafölde (Marienfeld, Teremia Mare, 1787), Szanád (1810), Cseralja (Alunis, 1838), Réthát (Wiesenhaid, 1846), Kevermes (1847), Királykegye (Königsgnad, Tirol, 1850), Udvarszállás (Fehértemplom leányegyháza, 1861), Mezőkovácsháza (1878), Kövegy (1901), Sofronya (Sofronia, kápolna).

Nagyvárad: Rézbánya (Baiţa), Tasnád.

Szatmár: Fekésháza (Fekišovce), Láposbánya (Baiţa).

Erdély: Barcarozsnyó (Rosenau, Raşnov, kápolna), Bálványosváralja, Bolya (Baia), Csíkrákos (Racul), Hídalmás (Hida), Hosszúaszó (Husasau), Jobbágytelke (Simbroasi), Meqgyesfalva (Medişa), Szászrégen (Reghin), Székelykál (Caluseri), Székelyvecke (Veţca), Torda, Zágon (Zagon).

 

Az áttekintésből kitűnik, hogy a Kisasszony-titulusok nagy része a Tridentinumot követő, de a jozefinizmust megelőző időszakra, a barokk Mária-kultusz virágkorára, éspedig leginkább a régi Felvidékre, a mai Szlovákiára esik. A hódoltság után újjászületett nagy egyházmegyékben már szórványos. Talán csak Csanád a kivétel. A patrociniumokat itt nyilván az egyházmegye két nagy búcsújáró helyének, a franciskánus Máriaradnának és Szeged-Alsóvárosnak kultikus kisugárzása magyarázza.

 

*

 

Mária a hajnali, szép csillag, a Stella puerpera Solis. A nap miséjének egyik szövegrészlete: felix es Sacra Virgo Maria et omni laude dignissima: quia ex te ortus est sol iustitiae, Christus, Deus noster. Alleluia, azaz: boldog vagy szentséges Szűz Mária és legméltóbb minden dicséretre. Belőled támadt az igazság Napja, Krisztus, a mi Istenünk.

Ebből a liturgikus képhagyományból sarjadt Telek Józsefnek tanácsa: ha egyébkor tőletek ki nem telhetne, legalább estéli és reggeli hajnalkor, mikor a hajnali csillagot, a többi csillagok között, legtetszetesb fényességgel ragyogni szemlélitek, elmélkedjetek a Jákobbul támadott csillagnak, az Isten szent Anyjának felséges méltóságáról.^*

Egy középkori eredetű legenda szerint Kisasszony hajnalán angyalok zengenek a mennyekben.

E régi hiedelmeknek jellegzetes népi hajtásai is vannak. Tápén a jámbor hagyománynak hódolva, még napjainkban is sok jámbor asszony kimegy Kisasszony hajnalán a Tisza partjára, napköltét várni. Az időt az olvasó és az Úrangyala-koszorú vagyis tizenkét Úrangyalából álló és a Mária tizenkét csillagú koronája tiszteletére végzett imádság elmondásával szokták eltölteni. Mint mondják, akinek „érdeme van rá”, az a fölkelő napban megláthatja Máriát. Sugarai rózsát szórnak. Ez a látomás nyilvánvalóan a Napbaöltözött Asszony Jelenések-könyvebeli képzetköréből merít, amelyhez újabb fejleményként adódhatott a rózsaeső mozzanata. Van olyan asszony is, aki Mária alakja mellett bölcsőt is vél látni.

Ismeretes, hogy a Maros Tápé alatt ömlik a Tiszába. Tápai öregasszonyok ajkán a Marosnak radnai víz neve is hallható. Mondják, hogy még a századfordulón is az idősebb asszonyok pünkösd és Kisasszony hajnalán a Maros torkolatánál a radnai vízben mosdottak meg. A szokás nyilván még a Radnán átélt Kisasszony-napi régi búcsúhagyományokból ered.

Kisasszony napjára a jámborabb asszonynép másfelé is virrasztással készül. Somlóvidéki hiedelem szerint, aki megvárja a napköltét, meglátja benne Máriát. Sümegi öregasszonyok már csak annyit tudnak, hogy a nap legszebben Kisasszony hajnalán szokott fölkelni. A vásárosmiskeiek a közeli Sághegyre mennek és ott várakoznak, hogy meglássák a hajnali fényben Máriát. Szentsimoni, hangonyi, gyöngyöspatai, nagykátai, vásárosdombai öregasszonyok is fölmennek a hegytetőre, illetőleg ki a szabadba, hogy a fölkelő napban megpillantsák a bölcsőben fekvő Máriát. Bátya „rác” asszonyai szerint a nap most játszadozva, táncolva kel föl: örül most is Mária születésének. Így vélekedik Mezőkövesd matyó népe is.

Boldogasszony (Frauenkirchen) híres mosoni, illetőleg burgenlandi búcsújáróhelyen, ahová magyarok is mindig jeles számmal jártak, hajnali három órakor körmenet vonul a falun keresztül. Virrasztanak és várják a hajnalt más kegyhelyeink is, így Andocs, Vodica, Pócs, Csatka búcsúsai. Amikor földereng, letérdelnek és elimádkozzák az Úrangyalát. Minderről azonban a búcsújárásról szóló munkánkban szeretnénk bővebben szólani.

*

Mária Isten áldott földje, amelyből üdvösségünk virága és gyümölcse sarjadt. Ebből a szimbolikából nőtt az a századfordulón még élő Balaton vidéki^* és göcseji^* szakás, hogy a vetőmagot Kisasszony napjára virradó éjszaka, illetőleg korahajnalban kiteszik a harmatra, hogy az Úristen szentelése fogja meg. Napköltekor már be is viszik. Az a hiedelem, hogy az ilyen búza nem üszkösödik meg, és bőven terem. Ebbe a képzetkörbe tartozik, hogy Zagyvarékason a búzát kétasszonynap között is ki kell szellőztetni, hogy ne legyen dohos, ne essen bele a zsizsik.^*

Ez az elnépiesedett hagyomány középkori liturgikus gyakorlat maradványa, amint erről európai katolikus vonatkozásban Adolf Franz kutatásai^* és a Rituale Romanum^* máig érvényes áldásformulája is meggyőznek bennünket. Bár hazai liturgikus forrásokból az áldást egyelőre nem tudjuk kimutatni, mégis valamikor föltétlenül virágoznia kellett. Ezért a népemlékezet kezeskedik.

Rozália a katolikus barokk népéletnek egyik legjellegzetesebb alakja, az egykorú járványos betegségek kiemelkedő hazai védőszentje.

Életéről keveset tudunk, azt is teljesen átszövi a legenda. Az előkelő Sinibaldi grófi család sarjadéka, a szicíliai udvarban nevelkedett, majd visszavonult a világtól. Palermo mellett a Monte Pellegrino egyik barlangjának mélyén húzódott meg és 1166 táján ott is halt meg. A barlang földjére feküdt, bal karját tette vánkosul a feje alá, jobbjával a feszületet tartotta. Legtöbbször így ábrázolják.

 

Homályban vala elrejtve – írja^* Rozáliát magasztalva Telek József, a híres franciskánus népszónok – ezen szent test 1624. esztendőig. Mely időben, mivel Szicilia országban oly mindenfelé harapó mirigyes döghalál uralkoda, hogy az egész nép keseregne, és a bosszúálló Istennek irgalmáért esedezne. Panormum várasában is minden nap közönséges búcsújárások tartatnak vala, amelyek között Istennek csudálatos rendelésébül történt, hogy a letániákban, midőn Szent Krisztina és Nimpha mártirok nevét énekelné két pap, egyszersmind mintha egy sugárlást vettek volna, Szent Rozália nevét is énekelve említenék. És az egész nép felelne: könyörögj érettünk. Ezen maga népének veszedelmét és ajtatosságát látván Szent Rozália, ugyanazon a napon, melyen nevét a létániákban énekelték, mint régebben Judit, vidám ábrázatban és öltözetben maga magát megjelentette egy vadászembernek. Kinek is megmutatta először maga kősziklák között lévő barlangját, amelyben sok esztendőkig lakott, és nevét is a kövekre rajzolá vala, azután pedig a Peregrinus hegyén azon helyet is, ahol szent tetemei el valának rejtve.

Mihelyest ezen régen óhajtott örvendetes hír Panormum (Palermo) várasában megcsendüle, azonnal az akkori érsek közönséges ájtatosságot rendelt, és úgy az ájtatosság után, a megjelentett helyen kezdték keresni városuknak elrejtett, legdrágább kincsét. Nem is szükség volt nagy szorgalmatosságra, mivel Isten akarata és rendelése vala, hanem csakhamar a lecsöpögő vízzel környülvétetett és gyöppel befödöztetett nagy követ fölemelvén, mint valami szép világos kristálysirbul fölemelék, és Panormum várasába bévitték vala az elrejtett és már éppen elszáradott szent testet. A járvány a hagyomány szerint azonnal megszűnt.^*

Azután pedig mindenütt a kerek ég alatt – folytatja Telek – ahol keresztény országok vannak, csakhamar elterjede Szent Rosáliának tisztelete. Szenteltettek az ő tiszteletére egyházak, állíttattak oltárok, képeire függesztettek hálaadó jelek: és közönségesen minden renden lévő hívektől. Oltári áldozatokban, solosmákban és különös ájtatosságokban, mint mirigy ellen Istentül rendeltetett hathatós erejű Patróna segétségül kezde hívattatni. Oly előmenetellel, hogy ez mái napig is alig találkozott valaki, aki akár mirigyben, akár más testi vagy lelki veszedelmes nyavalyákban Szent Rosáliát méltóképpen tudta segétségül híjni és meg nem hallgattatott.

Rajzolták s tisztelték sokan Szent Rosália képét házokban, bízván szorongatásoknak üdején az ő esedezésében és íme meg nem csalatkoztak. Jártak egész várasok döghalál üdején Szent Rosália tiszteletére bulcsúkot, ajánlottak Istennek oltári áldozatokat és szerencsésen meghallgattattak.

Építettek sok helységek Szent Rosália tiszteletére mezei kápolnákat. Erős fogadással kötelezték magokat esztendőbéli közönséges bulcsújárásokra, hogy ezen szent szűznek esedezése által oltalmazza Isten a népet mirigyes döghaláltúl, házi nyavalyáktúl és más eféle Isten ostorátúl. És imé, ha fogadásokat bétellyesítették, ha az egész nép a felajánlott bulcsújárásokat nem hidegen, nem hívságos indulattal, hanem amint kezdették buzgó ájtatossággal az rendelt kápolnákhoz elkísérte: hanem csak veszedelemnek s döghalálnak idején, hanem szerencsés esztendőkben is. Nemcsak meleg vagy tiszta üdőben, hanem mostoha levegőégnek alkalmatlanságában is a felajánlott ájtatosságot elvégezték: tapasztalhatóképpen megvigasztaltattak.

 

Rozália tiszteletét Eszterházy Pál nádor plántálta Grácon át hazánkba, amikor a Fraknó vára mellett húzódó hegység legmagasabb csúcsára építtetett (1666) Rozáliának szentelt kápolnát. Később aztán az egész hegységet szentünkről nevezték el.

A kápolna a nyugat-magyarországi barokk Rozália-kultusz szíve. A Fraknóba telepített szerviták a kolostor alapítójának, Eszterházy Pálnak rendelkezése értelmében mái napig kötelesek Szent György és Szent Mihály napja között minden vasárnap a kápolnában isteni szolgálatot tartani, ami természetesen a búcsújáró kultusz kibontakozásával is együttjárt: a mai Burgenlandban is virágzik, sőt a régi Ausztriára is átsugárzik.^*

 

Rozália tiszteletére Kassa városa is kápolnát emeltetett az 1709. évi pestisjárvány idején. Nem kerestek – mondja tovább Telek – a nemes várasnak érdemes előljárói idegen isteneket vagy bűbájos orvosokat, mint régenten Saul király. Nem is vetették reménségeket egyedül a patikában öszvekevert orvosságok erejében, hanem a várason kívül háromezer lépésnyire egy gyönyörűséges halmocskán szép jeles kápolnát építtetének az Úristennek nagyobb dücsőségére és Panormi Szent Rosália szűznek tiszteletére. Egyszersmind egyenlő akaratbul istenes fogadással kötelessé tévék magokat, hogy minden esztendőben Szent Rosália szűz ünnepének oktávája alatt essendő vasárnap és áldozócsütörtökön ezen szent Rosália hegyére s kápolnájához ajtatos búcsújárással költözne ki a váras népe. Kassa városa egyúttal remeteséget is építtetett a kápolna mellett. Temető is települt köréje. Nyilván ide temették a pestis első áldozatait. A remetéket is a polgárság látta el azzal a kötelezettséggel, hogy folyton imádkozzanak a lakosság testi-lelki egészségéért.

Jellegzetes a kápolna barokk mennyezetfreskója. A földgolyón uralkodó Atyaisten mellett ott látjuk Dávid királyt, akinek az angyal halálfejet, pallost, és vesszőnyalábot nyújt, hogy válasszon belőle. A régi deákos szójárás szerint a fames, bellum, pestis: tria Davidis mala. Vagyis: Dávid három csapása az éhség, háború, pestis. A mondás pedig a Királyok Könyve (2 Kir 24, 11 – 25) előadására támaszkodik. Az Úr ugyanis elküldi Gád prófétát Dávid királyhoz, hogy mondja meg neki:

 

Ezeket mondja az Úr: háromnak választása adatik neked: válaszsz egyet, a mit akarsz, ezek közöl, hogy cselekedjem rajtad.

És mikor Gád eljött Dávidhoz, megjelenté neki, mondván: Vagy éhség jő földedre hét esztendeig; vagy három hónapig futsz ellenségeid előtt és azok kergetnek téged; vagy bizonynyal három napig tartó mirigyhalál lesz földeden. Most tehát gondolkodjál és lásd, minő beszéddel feleljek annak, ki engem küldött.

Mondá pedig Dávid Gádnak: Igen szorongattatom; de jobb az Úr kezébe esnem (mert nagy az ő irgalmassága), mint az emberek kezeibe.

És mirigyhalált bocsáta az Úr Izraelre, reggeltől a rendelt ideig, és meghala a népből Dántól Berszabéig hetvenezer férfiú.

És mikor az Úr angyala kinyújtotta kezét Jerusalemre, hogy azt elveszítse, az Úr megkönyörüle az inségen, és mondá a nép-ölő angyalnak: Elég, tartóztasd meg már kezedet. Az Úr angyala pedig a jebuzeus Areuna szérűje mellett vala.

És Dávid mondá az Úrnak, mikor meglátta a nép-ölő angyalt: Én vagyok, a ki vétkeztem, én cselekedtem gonoszul; ezek, kik juhok, mit cselekedtek? Forduljon, kérlek, kezed ellenem és atyám háza ellen.

Gád pedig Dávidhoz méne az napon, és mondá neki: Menj föl, és építs oltárt az Úrnak a jebuzeus Areuna szérűjén.

És fölméne Dávid Gád beszéde szerint, melyet az Úr parancsolt vala neki…

és Dávid oltárt építe ott az Úrnak, áldozván égő- és hálaáldozatokat, és az Úr megkegyelmeze a földnek, és elvéteték a csapás Izraelről.

Dávid lábainál egyébként ott a lant és egy nyitott könyv az 50. zsoltár kezdőszavaival: Miserere mei Deus. Szemben az élet mulandóságára emlékeztető szentírási vers: Peregrini enim sumus coram te et advenae sicut patres nostri. (Krónikák könyve I. 29,15.) Magyarul: mert zarándokok vagyunk elötted és jövevények, mint atyáink.

A kis templom XIII. Kelemen pápától Rozália napjára, illetőleg a rákövetkező vasárnapra búcsúengedélyt kapott (1762). Főoltárán a Szűzanya képe (nyilván a Havi Boldogasszony alakjában) e fölírással:

 

STELLA COELI EXSTIRPAVIT

QUAE LACTAVIT DOMINUM

MORTIS PESTEM, QUAM PLANTAVIT

PRIMUS PARENS HOMINUM.

 

Magyarul: A mennyeknek Csillaga, ki az Urat szoptatta, a halál pestisét kiirtotta, amelyet az emberek ősatyja plántált. Az oltár menzáján a fekvő Rozália szoborműve. A templom homlokzatán: OB PESTEM SEDATAM DIVAE ROSAE DICATA MDCCXV.^* Vagyis: a pestis megszűntéért Szent Rozáliának ajánlva. 1715.

 

Hasonló előzmények és szándékok szülték az egri Rozália-kápolnát és temetőt is. Alapításának közelebbi körülményeiről nem tudunk. A kápolna egykorú berendezése századunkban ebek harmincadjára jutott. A járványos idők szorongásaira vall, hogy a barátok egri templomában a Fájdalmas Szűz oltárasztalán is megjelenik Rozália fa domborműve.

Felnémet Rozália-temploma is fogadalomból épült. Erről tanúskodik a bejárat fölötti barokk emléktábla: „DUCES QUOQUE EIUS SPONTE QUOD VOVERANT OBTULERUNT. 2. Paral.” Magyarul: vezetői is, amit önként fogadtak, felajánlották. A homlokzatán Rókus és Sebestyén szobrai. Bent Xavéri Szent Ferenc oltára az oberburgi kegykép másolatával. A főoltár gyönyörű barokk Rozália képe raktárban. A népi kultusz már nem él.

Felsőörs prépostsági templomának biedermeier Rozália-képe eredetileg kápolna számára készült, amely azonban nem épült föl: a hívek Rozáliához könyörögnek. Rozália a könyörgést Mária oltalmába ajánlja, a Szűzanya pedig a Szentháromsághoz fordul meghallgatásért. A kép felső részén keresztbe tett nyílra és söprűre helyezett halálfej, a pestis jelképe.^*

 

Hatalmas Rozália-oltárt látunk a lövői templomban, amely nyilvánvalóan fogadalom emléke.

Rozália szegedi kápolnája a régi Dömötör-templom előtt, a nagy pestisjárványt követő esztendőben (1739) épült. Valamikor, a múlt században az ünnep vigíliáján a város jámbor népe itt ájtatoskodott, és átvirrasztotta az egész éjszakát. Járványok idején (1866, 1872) különösen látogatták. Egy angol utazó, Patterson 1866-ban szemtanúja volt a kápolnában végzett könyörgéseknek. „Szegednek van – irja^* – egy katolikus kegyhelye, a Szent Rozália kápolna. Minthogy aratás ideje volt, a parasztság nem ért rá arra, hogy a vallási szertartásokon a munkaidő alatt vegyen részt. Ezért éjféli körmenetekben indultak a kápolnához, hogy a közbenjárását kérjék. E körmeneteken óriási sokaság vett részt, kimerülten ugyan a napégette mezőkön végzett fárasztó munka után, de mély vallásos érzülettől ihletve.”

Jellemző, hogy amíg – nagyjából szeptember 2 – 12 között – a szegedi búcsúsok Radnán voltak, addig idehaza minden este ájtatosság volt benne, amelyet itthon maradt énekes asszonyok vezettek. Ez a lelki zarándoklat egyúttal a kápolna búcsúnapjának és az ünnep nyolcadának is időpontja. A szegedi Rozália-kultusznak a radnai búcsújárással való összefonódása még az 1709. évi délvidéki nagy pestisjárvány idején történt, amely Radna szakrális jelentőségét igazában megalapozta.

 

*

 

Ismereteink szerint a legelső Rozália-imádság – egyébként az Ave Rosa, sine spina kezdetű himnusz költői fordítása – a Lelki fegyverház c. imádságos könyvben (1693) jelent meg:

 

Tövis nélkül nyílt Szép Rósa, Mirigyeknek új orvosa. Herczegeknek Unokája, Üdvöz légy Szent Rosalia. Christus példáját követted, Világtól ügyed ki-vötted, Atyád udvarát nem nézted S ígiretit meg-vetetted. Kő-sziklák közt nagy Havasban, Ember rettentő Barlangban, Szolgáltál nagy buzgóságban, jegyesednek ez világban. Szent Angyalok oktatának, Új módokat mutatának, Mint könyörgésid jussanak, Istenhez s illatozzanak. A Barlang Mennyé változott, Midőn Jesus ott lakozott, Szent Annyával mulatozott, Veled szemben nyájaskodott. Híva téged házasságra, A mennyei koronára, Hajlál Jesusnak szavára, S bé-jutál boldogságára. Tested nem téteték sírban, De a kő-szikla folyásban Indula s mint koporsóban, Bé-zárá maga gyomrában. Sok üdők s esztendők után, Tested épen találtatván, Dög ellen nékünk adatván, Áldunk segétséget várván. Hála mennyei Felségnek, Szent Háromság egy Istennek, Ki érdeméért e Szűznek, Végét adgya a mirigynek. Amen.*

 

E himnusznak napjainkban néhány széténekelt, mágikussá népiesedett, moldvai csángó változatát sikerült a kutatásnak megörökítenie:

 

Tövis nélkül megnyilt rózsák, Mirigyeknek így olvassák, Hersekeknek onokái, Idvezlégy szent Rozália. Krisztus urunk példáját Követé atyánk udvarát, Nem nézte igérettyit, Megvetette kősziklába, Nagy havasba, Eme rettentett ballangba Mikor Jézus itt lakódzék, Vélünk szembe nyájaskodék, Híva téged házasságra, A mennyei koronára. Ha(j)la Jézusnak szavára, Béjut a boldogságába, Testye téteték sírba, Kőszikla folyásba, Bézárattaték a föld gyomrába, áment.^*

Lábniki töredékes változata csuma, azaz kolera ellen:

 

Mirigyeknek imádsága, hercegeknek unokája, üdvözlégy szép Rózsája. Velünk szömbe nyájaskodik, testünk sem tették sírba… Kőszikla folyása: hála Jézus szavának, beértünk boldogságba. Ámen.

 

A XVIII. század elején más szövegezésben is föltűnik. Szűz Szent Rozália himnusza, illetőleg zsolozsmája, még a múlt század kolerajárványainak idején is egyike legkedveltebb, ponyván is számtalanszor megjelenő régebbi ájtatosságainknak:

 

Idvez légy Szent Rosalia,   Pestis ellen orvosság.   Szüzességnek szép rósája,   Egész élted tisztaság.   Kristus példáját követted,   Megvetvén e világot…

 

Alig van történelmi hazánkban főtéri Szentháromságszobor, amelynek mellékalakjai között a többi barokk pestis patrónus társaságában ott ne volna Rozália reliefszerűen ábrázolt, barlangban fekvő alakja. A kompozícióról máshol szólunk bővebben. Föltűnik barokk polgárházak homlokzatain is – így Győrben – azzal a világos célzattal, hogy lakóit védelmezze meg a járványos betegségektől: Gyönyörű faszobrát őrzi a tállyai templom. Szabadtéri parasztbarokk emlékműve Somlóvásárhely vásárterén. Patrociniumai:

 

Esztergom: Esztergom, Bazin (Pezinok), Besztercebánya, Detrekőcsütörtök (Plavecky Štvortok), Istvánfalu (Štefanová), Komárom, Lamacs (Lamač), Nádasfő (Rohožník), Pozsonyfehéregyháza (Biely Kostol), Pozsonypüspöki (Biskupice pri Dunaji). Sérfenyősziget.

Szepes: Szepes (kápolna), Bukovina.

Eger: Felnémet (1742), Jászapáti, Jászberény (1841).

Kassa: Kassa (1715).

Szatmár: Feketeardó (Černij Ardov), Nagybánya (Baia Mare, 1710, kápolna), Reszege (Resighea, kápolna).

Győr: Alsópéterfalu (Unter-Petersdorf), Oka (Oggau, kápolna), Újtelek (Neustift).

Szombathely: Nagysároslak (Moschendorf).

Veszprém: Somlóvásárhely, Uzdpuszta.

Székesfehérvár: Nadap (1740), Sóskút, Pilisborosjenő, Torbágy (1739), Érd.

Pécs: Tevel (Rókussal, 1740), Tamási (1742).

Vác: Alberti (1859).

Kalocsa: Temerin (1804).

Csanád: Szeged (1738), Gyertyámos (Carpiniş, 1831).

Erdély: Gyulafehérvár (székesegyház, oltár, 1756), Tekerőpatak (Valea Strimba).

 

Rozália, népies alakváltozataiban Rozi, Rúzsa, Rozáli, Rúzsáli, még a közelmúltban is egyike volt a legkedvesebb paraszti nőneveknek. A kultusz virágjában ezzel iparkodtak Rozália segítségét megnyeri, hogy nevének viselőjét oltalmazza meg a bajtól, járványos betegségtől.

Egyed, népnyelven olykor Ögyed, A Tizennégy Segítőszent egyike. Főleg a bűnösök szószólójaként, a szoptató anyák védőszentjeként, szórványosan a jószág patrónusaként tisztelték. A középkori egyházban köménymagot (Feniculum officinale) szenteltek az ő nevében jószág betegsége, megrontása ellen.^* A szentelmény hajdani hazai virágzásáról nem tudunk, de föltételezhetjük.

Eleven középkori kultuszára már csak a máig gyakori Egyed, Együd családnév emlékeztet. Gombocz Zoltán és Melich János föltételezi,^* hogy Egyed név ősi soron a magyarban is kialakulhatott és népünk ajkán az egyházi latin Egidius ehhez alkalmazkodott. Eszerint Egyed a szent jelentésű egy-nek -d kicsinyítős származéka. Így az Ómagyar Máriasiralomban is olvashatjuk: egyedüm „egyetlenem”, de ezt is jelentheti: szentem, szentecském.

Egyed (†725 táján) remete volt Provence-ban, majd monostort alapított, amelynek, hasonlóképpen a köréje települt Saint-Gilles városnak is ő lett a névadója. Életét a Legenda Aurea nyomán az Érdy-kódexből^* idézzük.

 

Már ifjúkorában szentként tisztelték, mire alázatosságból pusztába vonult, ahol egy szarvas táplálta a tejével. Egyszer a király arra vadászott, és emberei a szarvast üldözőbe vették, amely Egyed barlangjába menekült. A szent imádkozni kezdett éltetőjéért: a szolgák nem tudtak a szarvas közelébe férkőzni. Minderről a király is tudomást szerzett és harmadnap ő jött a szarvas elejtésére. Az egyik vitéz az állat fölriasztására nyilat lőtt a barlangba, amely azonban Egyedet találta el. A király ezután rájuk bukkant. Nagyon megilletődött és a barlang helyére klastromot rakatott. Ennek lett a fölépült Egyed a fejedelme, vagyis elöljárója. Egy vasárnap a királyért szolgál misét, amikor megjelent neki Isten angyala egy cédulával, amelyre az volt írva, hogy a király bűnét Egyed érdeméért Isten megbocsátja. Még az is vala benne megírván, hogy valaki szent Egyednek esedöznék, akármely nagy vétökért és az ő szent érdemének miatta megbocsáttatnék, csak kétségben ne esnék. A legendának e mozzanata jelentősen hozzájárult Egyed jámbor népszerűségéhez.

 

Egyed sírja a középkor egyik kedvelt búcsújáró helye volt. Hazánkból is fölkeresik.^* Feltűnő, hogy európaszerte leginkább városok emelnek templomot Egyed tiszteletére. Ennek oka nyilván az, hogy elsősorban a városi polgárok: kereskedők, céhes iparosok, belőlük kikerült zarándokok, deákok ismerkedtek meg Egyed virágzó francia kultuszával, amelyet azután a maguk otthonába, polgárkörnyezetébe is átplántáltak. Ennek tükröződése a német földön, Lengyelországban és hazánkban előforduló számos Egyed-patrocinium is.

Koponyájának három töredékét őrizték Esztergomban már a XI. században. Tiszteletének másik korai hazai nyoma Szent László somogyvári, Egyed altalmába ajánlott monostoralapítása, amelyet közvetlenül Saint Gilles bencés szerzeteseiből népesít be (1091).^* Ennek is lehettek Egyed-ereklyéi. Egy Saint Gilles-i illetőségű chanson de geste, a Parise la Duchesse magyar vonatkozásait éppen a két monostor bensőséges szellemi kapcsolata magyarázza: a menekülő francia királyné gyermekét a magyar király keresztelteti meg és részesíti előkelő lovagi nevelésben. Az ifjú a királynak, keresztapjának lányát veszi feleségül és trónját is örökli.^* Bizonyára bencés kapcsolatokkal függ össze, hogy a garamszentbenedeki apátságnak plébániatemploma (1209) máig szintén Egyedet tiszteli védőszentül.^*

A szent egykarú hazai népszerűségét a bencés Pray-kódexben^* olvasható, XIII. század elején bejegyzett Egyed-himnusz is igazolja:

 

Sonent hymni Deo digni, In hac die tam insigni, Clangore tube ductili. Nam quid erit tam praeclarum, Quam ob virum Deo carum Sancti patris Egidii. Ad haec festa patris tanti, Voce psallat incessanti Tam plebs, quam clerus humilis.

 

A hagyomány szerint Eger közvetlen szomszédságában, a felnémeti völgyben állott a Szent Egyedről nevezett bencés apátság, állítólag szintén László király alapítása. A városon uralkodó Eged hegy is innen vette volna a nevét. Tetején valamikor remeteséggel Egyed-kápolna is állott.^*

A remete hajlandóságú pálosok IV. Bélától alapított (1248) sátoraljaújhelyi kolostorukat ajánlották Egyed oltalmába.^*

Nagyvárad egyik városrésze Olaszi. Templomának (1335) középkori védőszentje Egyed. Nagyon lehetséges, hogy Nyugatról jött kereskedők, iparosok (latini) hozták a kultuszt magukkal. Így Bártfa, Poprád és Ruszt német jellegű városaink Egyed-titulusa is már nem hazai bencés, hanem közvetlen nyugati ihletésűnek tetszik. Nyilván részben Ruszttal függ össze a közeli Pörgölény (Pilgerdorf), Szentelek (Stegersbach), Szárazvám (Müllendorf), Farkasfalu (Wolfau) patrociniuma is. Ő a védőszentje Illia,^* Peresznye (Pressing),^* hasonlóképpen Szebenye (1245),^* és Göncz, a bihari Esztár (1341),^* Temesvár, Dál (1274)^* középkori templomának is.

Elenyészett középkori patronátusra utal a Szentegyed (Somogy), Vasasszentegyed (Szolnok-Doboka) falunév.^* Az utóbbi talán vallon alapítás.^* Illés (Ilia, Hont) falu középkori neve Egyed tiszteletére szentelt templomáról (1274) szintén Szentegyed volt. Mezőpetri (Petreşti) határában lévő Egyed-kápolna a környék máig kedvelt búcsújáróhelye. A középkorban Gödöllő közelében is volt Szentegyed falu. Valamennyi erdővidéken.

 

Egyed hajdani népszerűségére emlékeztetnek Bakabánya (Pukanec 1480), Bártfa (1480), Hervartó (Hervartov 1514), Kassa (1440), Kisszeben (Sabinov 1520), Szepeshely (Spišské Pohradie 1470) szárnyasoltárainak ábrázolásai.^* Szászfalu (Sásová) külön oltárt emelt Egyed (és Ilona) tiszteletére. Ennek képciklusa: 1. a szarvas Egyedhez menekül, 2. a király és Arles püspöke Egyednél, 3. feltámasztja a herceg fiát, 4. betegeket gyógyít.^* Az esztergomi Keresztény Múzeum őrzi^* azt a Garamszentbenedekről származó szárnyasoltárt (1427), amely Egyedet a hozzámenekülő szarvassal ábrázolja. Akadnak egykorú szobrai is (Bártfa). Egyed-oltára volt a győri székesegyháznak (1471), a kistállyai templomnak (1382).^*

Gótikus faszobrai: Bokabánya (1500), Bártfa (Egyed-templom főoltára 1460, Jézus születése-oltár 1480), Zólyomszászfalu (Sásová, Remete Szent Antal és Remete Szent Pál társaságában 1500).^*

Zalaerdőd templombeli barokk Egyed-szobra^* a soproni franciskánus templomból került ide, nyilvánvalóan II. József intézkedései során.

 

Egyedet a népi jámborság már régóta, de nem mindenütt csak a Tizennégy Segítőszent egyik tisztes alakjaként tartja számon. Ünnepe azonban naptári helye miatt archaikus középkori hagyományként is többfelé őszkezdő napnak számít. Egyes erdélyi református magyar szórványokban a múlt században ezen a napon, a jószágoltalmazó Egyed ünnepén állanak szolgálatba a fő pásztorok és ettől kezdve hat hétig nem vesznek tisztát magukra, és minden pénteket megböjtölnek. Ugyane naptól kezdve nem szabad a szőlőskertben szekérrel járni, sem abroncsos edényt hordani. Virradat előtt a gazda meztelenül körüljárja szőlejét, négy sarkán összeköti a gallyakat, hogy ezzel elzárja szőlejét a gonosz elől.^* Hangony palóc (barkó) népe szerinú a búza vetését Egyed napján kell megkezdeni. Németpróna (Slovenské Pravno) német hagyományai szerint^* is az e napon vetett rozs szépen fog teremni.

Vásárosmiskén hallottuk, ha Egyed napján eső esik: négy ökrödhöz még négyet végy. Ha nem esik: a négyből kettőt eladhatsz. Az első esetben esős, az utóbbiban pedig száraz ősz várható. Oroszi somlóvidéki faluban is így mondogatják: ha Egyed napján esik, akkor esős lesz az ősz. Itt is és Kallósdon is emlegetik az ökörrel való példázatot. Bábolna: amilyen az Egyed nap, olyan lesz az egész hónap.^* Máshol, Zalában a regulát inkább Kisasszony napjához fűzik.

A hasonló hangzás, de régi patronátusa is magyarázza, hogy Egyed, másként Ögyed napján fogja a hagyománytisztelő szegedi, hódmezővásárhelyi, gyöngyöspatai, kunszigeti gazdasszony hízóra azt a disznót, amelyet majd karácsony felé le akarnak vágni. E napra az apátfalviak (Csongrád) annyi ételt adnak a jószágnak, hogy még hagyjon is ott belőle. Csanádpalotai regula: ha elmúlt Egyed, a jószág már ehet.^*

Többfelé ismert tréfás találóskérdés: mikor van a túróscsusza nevenapja? Ögyed napján.

Nyakavágó János, jámbor szegedi öregek ajkán Nyakavesztő János, az Érdy- és Lányi-kódexben Szent János nyakavágása, újabb egyházi szóhasználat szerint Szent János fővétele (Decollatio S. Johannis Baptistae): Keresztelő Szent János vértanúságának föltételezett emléknapja.

 

Halálát az Érdy-kódex^* így adja elő: mikoron az hóhér az temlecben ment vóna, szent János Babtista térdén állván, kezei, szemei fölemelvén, nagy hálaadással és édes szívvel, lélekkel, nagy felszóval mondá: óh én édes teremtő Istenem, teneköd ajánlom az én lelkömet. És lehajtá nyakát, mint az ártatlan bárány, és az hóhér elvágá nyakát. Óh szent halál, óh nemes mártiromság, kinek miatta sem teste, sem lelke el nem vész. Szent Dávid prófétának mondása szerént. Drágalátus Úristennek előtte az ő szentinek halálok… Temeték el kedég őtet, az ő szent tanojtványi Sebaste nevő várasban, kinek régi időben Samaria vala neve. Szent Elizeus és szent Abdias prófétáknak koporsójokban, kinek testét nagyobb részre, mint meghallók, Julianus megégettette. De az édes ujja, kivel Krisztust megmutatta vala, az Jordán vize mellett megmarada, és feje…

 

A történet fölbukkan protestáns bibliai epikánkban is. Erdéli Máté műve Az Szent János Baptistának feje vételéről való szép ének (1560)^*  Nyilván a későbbi barokk századakban sem ismeretlen, bár dokumentumokat a kutatás hiányossága miatt nehezen tudnánk idézni. Utalunk azonban a lőcsei kollégium ifjúságától 1691-ben előadott jezsuita iskoladrámára: Vox abbreviata sive S. Joannes Baptista iussu Herodis regis capite munitra.^* Azaz: Rövidre fogott szó, vagyis Herodes király parancsára Keresztelő Szent; János fővétele.

Föltétlenül az epikai folytonosság ihleti Varga Lajos jászárokszállási szentember épületes versezetét^* amelynek címe: A házasságtörő király vagy Keresztelő Szent János lefejeztetése. János fővétele jellegzetes epizódként, példázatként felbukkan a máriapócsi szakrális táj fiának, Fedics Mihály híres szabolcsi mesemondónak egyik meséjében^* is.

 

*

 

A régi Magyarország területén az ünnepnek néhány dedikációjával is találkozunk: Zárány (Zagersdorf 1641), Farád (1785), Vitnyéd (1794),^* Zalalövő, Tarany, Balatonederics, Hódoscsépány (1824), Rimaszombat (középkori), Vittenc (Chtelnice, 1489), Cserfalu (Dubova), Pominóc (Pominovce). A középkorban Nyakavágó Jánost tisztelte védőszentjéül még az elenyészett Medös (1460, Csesztreg mellett).^*

Az Arad megyei börtön kápolnáját (1820) a fogságravetett Keresztelő János oltalmába ajánlották.^* XX. századi titulus: Kígyós (tanyaközség Kiskunmajsa mellett).

Az ikonográfiai emlékek között legjelesebb Kisszeben (Sabinov) XIV. században épült és a szent tiszteletére szentelt templomának főoltára (1500). Szárnyképei: 1. angyali jövendölés János születéséről, 2. János születése, 3. Jézus megkeresztelése, János Heródes előtt, 5. prédikációja, 6. remetesége, 7. lefejezése, 8. János fejét Heródes elé viszik.^*

A fővételt megörökíti még Almakerék (Malacrav) freskója, továbbá Nagy disznód (Heltau, Cisnadie) elveszett gótikus táblaképe is.^* Tarany templomában idősb. Dorffmeister István freskója.^*

 

*

 

Nyakavágó János alakjához és ünnepéhez sajátos hiedelemvilág kapcsolódott. A vértanú fejét a középkorban vagy kifaragták, vagy tál fenekére festették. Érintését fejfájásról még a barokk időkben is foganatosnak tartották. Imádság közben a beteg fejére helyezték, vagy egyszerűen a beteg kalapját borították rá. Külföldi német adatok szerint a tálat vízre is dobták, ha valaki beléfúlt. Úgy vélték, hogy a szerencsétlen embert ott kell keresni és kifogni, ahol a tál megállott. Ilyen tálat függesztettek ki egyes vidékeken a templom ajtaja fölé is.^*

A sükösdi kéziratos kis rituálé (1710) egyik, fejfájósokra adott áldásában Keresztelő Szent János, és a szintén levágott fejű Szent Dénes mennyei közbenjárását kérik.^* A horvát nép is fejfájás idején fordul Jánoshoz. Ünnepén nem jó vágni, szabni.

Fedics Mihály említett történetének befejezése is ennek a képzetkörnek kései visszhangja, amelybe azonban Nepomuki Szent János vértanúságának mozzanatai is belejátszottak. János fejét a következő éjszakán folyóvízbe vetették. „Na meglett osztán a nagy öröm a királynénak. Na, senki ezt nem tudja.

 

Mikor belelökték, kigyúlladt a folyó. Nagy világosság lett, nagy fényesség. Nagy lett a félelem a városban, nagy riadás, hogy ég a város. Kapja magát a királyné menekülni, lyányostul ladikba, majd elmenekül. Eltemette őket a hullám, az ura meg megháborodott. Bele is halt.

Így osztány Szent Jánosnak hozták a koporsót nagy énekszóval az angyalok a mennyekbül. Kifogták, beletették a koporsóba és ők azt el is szállították. Azt már ők tudják, hogy hova. Elmúlt a világosság, de se király, se királyné nem uralkodik tovább. Na, most már nyugodt lett a város.”

Az öreg Fedics a meseepizódhoz még azt is hozzátette, hogy János fővétele napján nem jó tálból enni, csak lábosból, mert a hóhérok tálba folyatták Szent János vérét.^* Ez a hiedelem széltében megtalálható a ruszin nép körében is. Az ünnep vigiliáján a beregi ruszin nem eszik semmit, aminek feje volt, még káposztát sem. Tálból sem étkezik.^* Számos görögkatolikus falunkban máig böjtölnek: csak gyümölcsöt, dinnyét esznek, kést nem használnak.

 

Németpróna (Slovenské Pravno) hagyománya szerint hajnalban, még napkelte előtt feketeürömmel ütögetnek a földben fejlődő káposztafejekre, és német tájszólásukban ezt mondják: Nyakavágó János könyörögj, hogy a káposztának szép feje legyen!^*

 

*

 

A kultusz középkori hazánkban is virágzott. Perényi Imre nádor, de inkább özvegye, Kanizsay Dorottya, a gyulafehérvári székesegyháznak kristály tálcákat ajándékozott (1526), melyeken János feje volt kiformázva és számos drágakővel ékesítve.^* János fejének tiszteletéről még a jánosgyarmati (Jánová Lehota 1500?), szebellébi (Sebechleby, 1500)^* tájói (Tájov, középkori)^* és a franciskánusok budai kolostorában őrzött korabarokk tál is tanúskodik.

Láttuk, hogy Nagyszombat plébániatemplomának középkori eredetű titulusa Nyakavágó János. A város középkori pecsétjén a szent tálra tett feje van kivésve. Föltétlenül középkori eredetű a szepességi Kisszeben (Sabinov), továbbá Nagyőr (Strázky) és Szepesolaszi (Spišské Vlachy) hasonló pecsétje is.^*

 

*

 

Szimbolikus véletlen, hogy a mohácsi vész Nyakavágó Szent János napján szakadt a nemzetre. A megütközésre készülő Lajos király seregével Bátán, a szentvér híres középkori búcsújáró helyén meggyónt, megáldozott. A fiatal Perényi Ferenc erdélyi, később váradi püspök, aki folyton készült, de már nem jutott el Itáliába, Rómába, a királyhoz fordulva megjegyezte: Fölséged jól tenné, ha a kancellár urat már most Rómába küldené és általa Őszentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé avassa.

Ki tudja már miért, de Ferenc püspök ifjú fejét a törökök levágták és Budára vitték Szulejmán szultánnak.^* A család nyilvánvalóan a gyásznapra és az elesett püspökfiúra való emlékezéssel ajándékozta az említett tálat a gyulafehérvári székesegyháznak. Megjegyezzük még, hogy az ősi Perényi-címeren levágott emberfő látható.

 

*

 

Mohács Fájdalmas Szűzanya tiszteletére szentelt temetőkápolnájának homlokzatán ezt olvassuk: SIT VT PRAECO CLADIS MOHACSIENSIS, vagyis: legyen a mohácsi csata hírmondója. E fölírásból az is kitűnik, hogy a kápolna alapításának ideje 1859, tehát az abszolutizmus korának hazafias kegyelete emelte.^*

Király József, pécsi püspök kezdeményezésére Nyakavágó Szent János, sokácul Sikovanje napját Mohács népe fogadalmi ünneppé, VII. Pius pápa pedig búcsúnappá nyilvánította, amelyet máig, újabban a rákövetkező vasárnap meg is ül. Mint a helybeliek mondogatják: amint Heródes Jánosnak fejét vétette, úgy vette a török nemzetünk fejét, a királyét is. Régebben a céhek, továbbá az ünneplőbe öltözött nép felvonulása külön látványosság volt.

A kápolna belsejében Dorffmeister István két olajképe: az egyik a mohácsi pusztulást, a másik pedig Lotharingiai Károly mohácsi, pontosabban nagyharsányi győzelmét örökítette meg. A képeket eredetileg Eszterházy László pécsi püspök rendelte mohácsi nyaralója számára (1783). Innen került Girk György megyéspüspök intézkedésére ide, az újonnan épült emlékkápolnába, amely művészileg nem jelentős, mégis szívből megragad bennünket. Négy mennyezetfreskója János vértanúságát ábrázolja. Négy falfreskó a mohácsi csatát örökíti meg. A közbeeső csegelyeken ott látjuk a Jelenések Könyvének négy lovasát, a pusztítás biblikus jelképeit is, amelyek itt Mohácsra is emlékeztetni akarnak. A kápolna egyéb művészi ábrázolásai között még egy üvegfestmény érdemel figyelmet: Kanizsay Dorottyának fekete gyászba öltözött alakja, egy árván röpködő hollóval.

Ágoston egyházatya (354 – 430), a philosophia perennis, vagyis a keresztény filozófiai gondolkodás alapító nagymestere, minden idők egyik legnagyobb emberi szelleme.

Ágostont követik – legalább közvetve – azok a szerzetesrendek, amelyek az ő közösségi életeszményét fogadták el, többek között az ágostonrendiek, premontreiek, dominikánusok, trinitáriusok, magyar pálosok. Ez röviden a szemlélődés és lelkipásztorkodás, a vita contemplativa és vita activa egyeztetése. Ennek természetesen laikus-népi áttételei is vannak, amelyek nagy általánosságban, nyilván könyvünk dokumentációjából is kitűnnek.

Ágoston legendáját a Legenda Aurea és Temesvári Pelbárt nyomán az Érdy-kódexben olvassuk, ebből azonban hiányzik a kagylóval játszadozó fiúcska alakja, illetőleg szimbóluma.^* Így a Csodák Könyve nyomán^* mondjuk el azt a régi, máig sokat idézett, képeken is sokszor ábrázolt történetet, amely Isten felfoghatatlan misztériumát és a töprengő emberi elme szűkösségét példázza.

 

Ágoston egyszer a tengerparton sétált és a Szentháromság titkán elmélkedett. Egyszercsak észreveszi, hogy egy apró gyerek kagylóval a tenger vizét egy gödröcskébe iparkodik átmeríteni. Megkérdezte tőle, mit művel? A kisfiú bátran megfelelt: látod, a tenger vizét akarom ide átönteni. Gondolod, hogy ez sikerül? – kérdezte a püspök. Miért ne hinném – válaszolt komolyan a fiúcska, aki Isten angyala volt – te is hiszed, hogy felelni tudsz arra, amire még senki sem tudott. Sokkal könnyebb nekem a tenger vizét e lyukba merítenem, mint az embernek Isten lényét kifürkészni.

Ágoston megértette a példázatot. „Amint házába hazaérkezett, egy könyvhöz sem nyúlt többé, mert a gyermektől többet tanult, mint a hiú és üres könyvekből.”

 

Az ikonográfiai hagyomány már a középkorban Ágostont egyházatyaként tiszteli. Gótikus táblaképei: Bakabánya (Pukanz, Pukanec, 1480, a többi egyházatyákkal), Bártfa (Borbála-oltár, 1450), Csíkszentlélek (Leliceni, 1510, Ambrus társaságában), Szepeshely (Zipser Kapitel, Spišska Kapitula, Szent Mihály-oltár, 1470, a többi egyházatyákkal együtt).^* A győri székesegyház Ágoston-oltárát Széchy Ágoston püspök (1447 – 1466) alapította.^* Egyes gótikus faszobrok Ágostonnal való azonosítása kétséges.^*

A tridenti zsinat ikonográfiai határozatai között előírja, hogy a templomban a szenthagyományra való emlékeztetésül az egyházatyákat, így Ágostont is ábrázolni kell. Ezeknek összeállítása, egyáltalán a hazai barokk templomszimbolika jellemzése még a jövő feladata.

 

Kedvelt hőse a jezsuita barokk játékszínnek: Nagyvárad (1751), Kassa (1753).

Az Ágoston-titulusok újabbak és leginkább a kegyúr, templomépítő keresztnevét hirdetik:

Esztergom: Eköl (Velké Jakovce, 1816).

Veszprém: Balatoncsicsó.

Győr: Agostyán.

Pécs: Pécs (volt Ágoston-rendi kolostor és templom). Vác: Pusztavacs (1883).

Csanád: Alsóeleméi (Srpski Elemir, 1845), Lázárfölde (Lazarevo, 1807, Lázár Ágoston kegyúr neve után), Érszeg (Jersig), Csene (Čenej).

A szent nevével összefüggő helyneveink: Ágó (Bars, Borsod, Szolnok), Ágos, Ágas, Ágasegyháza, Ágostyán.

 

Megjegyezzük még, hogy aggastyán szavunk az agostyán, nagyszakállú ágostonrendi remete szó fejleménye.^*

Bertalan apostol, az igaz izraelita, akit az Úr a fügefa alatt látott (János 1,47). A hagyomány szerint elevenen megnyúzva szenvedett vértanúhalált (Marsyas christianus). Ez a mozzanat magyarázza, hogy a régi céhvilágban a szegedi szűcsök védőszentjüknek választották. Ő volt a patrónusa a bőrrel dolgozó jászberényi csizmadiacéhnek is.^*

Bertalan vértanúságára utal az a jellemző pécsi monda is, amely a városhoz tartozó gyükési szőlők között emelkedő barokk Bertalan-kápolnához fűződik. Az itt buzgólkodó remeték a török elől a Mecsek erdőségeibe menekültek. Bertalan barát azonban a helyén maradt, és a kápolna kincseit egy közeli barlangba rejtette el. A törökök követelték rajta a kincseket. Ő azonban a rettenetes kínzások ellenére sem árulta el, hol vannak. Lekísérték a hegyről és egy présház mellett elevenen megnyúzták, bőrét karjára vetették, és most már megengedték neki, hogy visszamenjen a kápolnához. Amikor azonban odaért, összeesett és meghalt. A törökök ezeknek láttára annyira megrémültek, hogy még a tájára sem mertek menni többé a kápolnának.^* Világos, hogy a monda képződését az apostol kápolnabeli képe ihlette és adott neki sajátos pécsi színezetet. A helyi kultuszra még utalunk.

 

Legendáját az Érdy-kódexben olvassuk.^* Eszerint Bertalan indiai pogány királyok nemzetségéből származott. Hallván Jézus Krisztusnak hírét, nevét és isteni csodamivelködetit, jöve zsidóságban és mikoron mindennek bizonyságára ment volna, Jézus tanítványa lett. A Szentlélek eljövetele után visszament Indiába, ahol bement Astaroth bálvány templomába. Sokan gyültenek vala oda irgalmat várván, és naponkéd áldozván őneki. A bálvány nem segített rajtuk. Erre másik városba mentek. Itt egy Beryt nevű ördögöt megkérdeztek, mi van a bálvánnyal. Ez elárulta nekik, hogy Bertalan tüzes láncokkal kötözte meg, meg hogy ő a mindenható Istennek barátja. Azt is mondta az ördög, hogy Bertalannak már húsz esztendeje sem ruhája, sem lábabeli meg nem szennyesedtek. Istennek szent angyalai járnak ővele, kik sem éhezni, sem fáradni nem hagyják. Mindent tud, minden nyelvön szól.

Az emberek Bertalan keresésére indulnak. Harmadnap hallják ám, hogy egy ördöngős kiáltozni kezdett: Bertalan, Istennek apostola, megégetnek engemet a te szent imádságaid. Ottan mondá Bertalan: némulj meg és menj ki belőle. És azonnal megszabadula.

Polemius király kérésére lányát meggyógyítja. Kincseket küld az apostolnak, de az visszautasítja. A király szemeláttára kiűzi a bálványból az ördögöt. Betegeket gyógyít, templomot épít. Isten angyala megjelenik a népnek, és a templomnak négy szegén keresztül íra és mondá: elyen jegyöt vessetök ti homlokotokra és semmit ne féljetök az istenöktöl, kinek eddig áldoztatok.

És megmutatá őnekik egy fekete szerecsennek személyében, kinek szeméből tüzes szikrák jőnek vala ki, torkából kénköves lángak ötlenek vala ki és kezeit tüzes láncokkal kötözték vala háta megé. Az angyal megkegyelmez neki, mert a bálványt összetörte és olyan helyre száműzi, ahol itéletig sem árthat egy embernek sem.

Polemius egész udvarával és városával megkeresztelkedik. A pogány papok azonban megduzmadának rajta, és rokonánál, Astrages királynál bevádolták Bertalannal együtt. Astrages az apostolt megvesszőztette, majd elevenen megnyúzatta, végül fejét vétette. A kegyetlen királyt papjaival együtt elnyelte a pokol. Polemiust a hívek Bertalan helyére püspökükké tették.

 

A legendát követi Nedec (Niedzica) Bertalan-oltárának (1440) képsorozata: Polemius király leányából kiűzi az ördögöt. Máshol is ördögöt űz. Polemius és házanépe megkeresztelkedik. A gonosz rokon, Astrages király elfogatja, elevenen megnyúzatja. Végül lenyúzott bőrét Bertalan magával viszi.^*

 

Táblaképét ott látjuk még Aranypatak (Zlato, 1500), Kassa (1480), Csegöld (1494), Lőcse (1470), Ludrófalva (Ludrova, 1510), Szászbogács (Bagaciu), Zsidve (Jidveu) szárnyasoltárain.^* Középkori faszobrát Liptószentandrás (Liptovsky Ondrej) őrizte meg (1512).^*

E Bertalant ábrázoló freskótöredék maradt fönn a celldömölki templomromon a XIII. század végéről, továbbá Csetneken (Štitnik)^* és Nagytótlakon (Selo) a XIV. századból.

Oltármestersége volt a nagyváradi székesegyházban (1374),^* a szepesi káptalan templomában (1478).^*

 

Bertalan-titulusaink még jórészt a középkorban születtek. Jelentős részük keletkezésének körülményeit és időpontját adatok híján nem tudjuk megállapítani. Legtöbbel találkozunk a hajdani Felső-Magyarországon, a mai Szlovákiában. Kultusza alighanem az erdővidékek megszállásával, benépesítésével, a hegyi pásztorsággal függ össze. A nap – mint mindjárt látni fogjuk – őszkezdetnek, a gazdasági élet egyik jeles határidejének számított, amelynek koronája, méltó közösségi ünnepe a Bertalan tiszteletére szentelt templomnak, vagyis az oltalmába ajánlott falunak búcsúja volt.

 

Esztergom: Aszós (Osuske), Egyházkarcsa (Kostolné Kračany), Felsővárad (Horné Trhoviste), Hontnádas (Tekovské Trštany, 1430), Magaslak (Vysoká), Rózsavölgy (Rosindol), Vigvár (Veselé).

Besztercebánya: Privigye (Prievidza, 1332), Turócremete (Münich Wiese, Vricko, német telepítés, XVII. század).

Nyitra: Alsórétfalu (Luky, 1237), Csadza (Čadza, 1507), Viszolaj (Visolaj), Szelec (Selce).

Szepes: Gnézda (Grazdy), Jamnik, Vojkóc (Vojkovce), Nedec (Niedzica), Erdővágás (Rychwald u Bardijova), Kristályfalu (Rychvald).

Eger: Gyöngyös (1332), Palkonya (1323, elenyészett).^*

Kassa: Frics (Fričovce, 1737), Miszlóka (Myslava, 1792).

Győr: Alsópulya (Unterpullndorf), Ilmic (Illmitz), Németjárfalu (Jahrndorf), Hegyeshalom, Magloca, Börcs (Rundenthurm).

Szombathely: Felsőőr (Oberwart, később Nagyboldogasszony), Felsőszemenye.

Veszprém: Nagykanizsa (1423, elenyészett, talán a Látóhegy Bertalan-kápolnája épült a helyére),^* Nagylak (ma Öreglak, 1453),^* Diósd (középkor, elenyészett), Ráksi (1745), Bakonybánk.

Pécs: Pécs (1324, kápolna, 1740),^* Gerényes (1721, elenyészett),^* Koppányszántó (1753), Aparhant (1758), Püspöklak (1828), Szebény (1891).

Csanád: Gyarmat (középkor, elenyészett), Máslak (Blumenthal, Masloc, 1788).

Erdély: Brassó, helyi nevén Árvalány templom (1324),^* Csíkszentkirály (Sincraieni kápolna, elenyészett), Szászsebes (Şebeşul Sasesc, középkor), Szelindek (Stolzenburg, Slimnic, középkor), Korond (Corund), Kézdiszárazpatak (Valea Seaca).

Privigye egyik barlangjának felírása: SANCTE BARTHOLOMAEE SERVE DEI, LUX ARAE NOSTRAE, SIS PATRONUS NOSTER. ORA PRO NOBIS (1728). Vagyis: Szent Bertalan, Isten szolgája, oltárunk fényessége: légy pártfogónk, könyörögj érettünk.

 

*

 

Bertalan régebben kedvelt keresztnév volt, hazánk északkeleti részein manapság is az. Népszerűségét sok családnévi származéka is mutatja: Bertalan, Birtalan, Bertalanffy, Bartal, Bartalos, Bartalus, Bartalis, Bartalics, Barta, Berta, Birta, Bartók; Bertók, Bartóky, Bertóky, Bartus, Bartos, Bartucz, Berkó, csíki Bartis, talán még a Bara, Barra, Bera, Barcza is.^* Lehetséges, hogy a XV. században Szegeden felbukkanó Meo családnév viszont még a Bartholomeo-féle alak rövidítése.^*

 

*

 

Bertalan napját nemcsak egyházi jelentősége, kiemelt liturgikus rangja, hanem a gazdasági élettel említett kapcsolata, naptári helyzete, őszkezdő időpontja miatt is több vidékünkön máig számontartják. Nem tévedünk tehát, ha azt állítjuk, hogy hagyományvilága éppen a nap terminus jellegével függ össze. Itt az ősz kezdete: a betakarodás hálaadó, és a szántás, vetés, egyéb előkészület segélykérő, oltalomkereső érzelmeivel. Itt több helyen a szüret kezdőnapja.

Nyilvánvalóan a terminus magyarázza az említett pécsi kápolna patrociniumát is. A táj mondakutatója, Rónai Béla szerint a pécsi kultusz kezdete a város ipari életében mindig nagy szerepet játszó tímárok, bőrművesek világával függhet össze, akiknek éppen itt, a Budai-kapu körül, az ősi Ágoston-templom táján voltak a cserzőgödreik, műhelyeik. Jómódjuknál fogva szőlőbirtokaik is voltak a környező napos hegyoldalakon. Szőleiket céhpatrónusuk oltalmába ajánlották, akinek ünnepe – mint láttuk – egyúttal az őszkezdetnek is jeles napja, így tehát kettős okból is megünnepelték.

Lehetséges azonban, hogy a kultusz még a pécsi középkorba nyúlik vissza. A mai belvárosi plébániatemplom helyén ekkor a Szent Bertalan-plébániatemplom állott. Mellette ispotály is volt malommal, patikával és nyilvánvalóan szőlővel is, amelynek bora a betegeket, öregeket illette.^* Neve – más analógiákra gondolva – Szent Bertalan szőlője lehetett és így eleven helyi hagyomány is magyarázhatja a barokk kápolna építését.

 

A kápolnához vezető meredek útnak Jézus útja máig a jellemző pécsi neve. Sokáig remete is élt a kápolna mellett, hogy jó szüretet imádkozzék, vihar idejében pedig harangozzon. Még a múlt században is nagy búcsúja volt. Nemcsak pécsiek, hanem a környező faluk: Szabolcs, Vasas, Bogád szőlősgazdái is eljöttek ünnepelni. Az asszonyok odahaza elkészítették az ételt, rétest, de csak a présházakban főzték, illetőleg sütötték meg, hogy friss legyen. A mise után mulatság következett, amely belenyúlt a késő éjszakába. Amikor a szüret itt megkezdődött, a franciskánus barátok, harangozók szőlőt, mustot kéregetve járták végig a hegyet.

Az Ágoston-templom bosnyák hívei, meg a környékbeli horvát faluk az ünnepet bartolovo néven tartották számon. Már a vigílián sürgött-forgott az asszonynép, hogy a búcsúra elkészüljenek az ünnepi eledelek. Bertalan napján ünneplőbe öltözve a templomban gyülekeztek. Innen zászlók alatt énekelve, imádkozva a kápolnához vonultak, külön horvát prédikációval misét hallgattak. Az alkalmi sátorvendéglőben a rokonok, komák, ismerősök kínálgatták egymást.^*

 

Petőmihályfa szőlőhegyében, útkereszteződésnél is állt egy Bertalan-kápolna, amely 1758-ban már megvolt. Az öregek nagy búcsújára emlékeznek: pecsenyesütögetők sütötték a húst, a pincékben pedig itták rá a bort.^*

Úgy tetszik, hogy Bertalannak a szőlőhegyek védőszentjeként való tisztelete a pannón táj ősi hagyományai közé tartozik. Így a szlovéneknél is most indul meg a szüretre való mágikus készülődés. Ezen a napon kezdenek a szőlőpusztító madarak ellen kerepelni. Fogytán már a bor, mert – mint mondják – Jakab a kobakjában elvitte, most azonban Bertalan a késével, vértanúságának eszközével a szüretre, a szőlőfürtök lemetszésére, újbor szűrésére készülődik.

A győri múzeumban őrzött barokk hordófenekek egyikén Bertalant látjuk domborműben kifaragva.

 

*

 

Mondottuk, hogy Bertalant a néphagyomány sokfelé az ősz kezdő napjának tekinti: Számos hiedelmet, szokást fűz hozzá.

A karcagiak szerint^*, amilyen Bertalan napján az idő, olyan lesz az ősz. A zivatar sok jeget és havat jelent.

Németpróna (Slovenské Pravno) mezővárosban az őszi szántás-vetés Bertalan napján veszi kezdetét,^* E határnap máshol is fölbukkan, így Nagybörzsöny, Püspökmárok német falukban.

Torockó unitárius magyarjai körében múlt századi híradás^* szerint „a zsengéből, azaz új sütetből való újvacsora vétel Bertalan napján nagy ünnepélyességgel és népvígságokkal van egybekötve.”

Ha ezen a napon esik az eső, Lesencenémetfalu öregjei szerint jó káposztatermés lesz, mert Bertalan közédobálja kezében hordott fejét.

Bertalan ünnepe a vajköpülésnek is jeles, interetnikus napja.

Privigyei szlovák hagyomány szerint sok betegségről foganatos az a vaj, amelyet ezen a napon köpültek.^*

A göcsejiek ebből a vajból egy kanállal a vetőbúza közé tesznek, hogy csörmölyös, vagyis törmelékes ne legyen. A lencsét is megdörzsölik vele, hogy a zsizsik bele ne essék. A most szedett mogyoró olaja fájós fül orvossága.^*

 

A szlovének Bertalan (Jernej) ünnepén már napkölte előtt kirakják a téli ruha- és ágyneműt az udvarra, hogy a moly megkímélje. A most köpült vajat (Jernejevo maslo) öregek minden bajról foganatos orvosságnak tartják. A monda szerint nevenapján Bertalan karjára vetett bőrével vándorolt. Egyik kertben dolgozó asszony észrevette és sajnálkozott rajta: ó te szegény ember! Bertalan így válaszolt: sokkal szegényebb vagy te, mert az ünnepemen dolgozol. Erre az asszony kamrájából vajat hozott, hogy a szent sebeit bekenje, fájdalmait enyhítse. Több helyen a templomi vajszentelés is élt. Bertalan előestéjén a fiatalság a hegyekbe ment baldriánt (Valeriana officinalis), enciánt és más orvosi füveket szedni. Végül táncra kerekedtek és vidáman indultak falujukba. A szlovéneknél – mint mondottuk – most kezdődik a szüreti készülődés is.^*

 

A Bertalan napján köpült vajat több, nem hazai német vidéken is orvosságnak tekintik. Perecet sütnek vele.^*

Bercsényi Miklós, a híres kuruc generális egyik Jolsván kelt, Thaly Kálmántól idézett levelében (1709. szept. 7.) utal XII. Károly svéd király poltavai nagy vereségére, illetőleg szétvert seregére, majd azt írja: Én azt tartom, hogy az már mint a Bertalan kígyója elvész, mert azt már az ág is vonja. Egy másik későbbi levelében (1712. máj. 20.) is fölbukkan a szóláshasonlat: Ha vesztemet kell is, mint az Bertalan kígyójának várnom. Thaly bevallja, hogy a szólást nem érti, megfejtéséhez segítséget kér.^*

Csakugyan, Tamáskovics József esperesplébános, a nyitrai egyházmegye papja Thalyhoz írt levelében^* meg is magyarázza a szólás hiedelembeli hátterét: „Bertalan napjával végződik a canicula évada, latin közmondás szerint: Magdalena initium, Bartala finem dabit. És Bars megye némely helyein ezt tartja a nép, hogy a kígyók, melyek nyáron senkit meg nem csíptek, vagy meg nem martak, ezen a napon túl nem másznak többé a föld színén, hanem most már üregekbe bújva, téli alvásuk helyét foglalják el. Amely kígyó azonban nyáron valakit megcsípett, azt a föld büntetésül nem fogadja többé magába. Ezen kígyót Bertalan után is lehet a föld színén látni és pedig közönségesen oly helyeken, ahol az emberek járnak gyalog- és kocsiutakon, hogy itt mennél hamarabb megöljék őket, mert az ilyen kígyónak okvetlenül vesznie kell. Ő tehát maga ily helyeken – minthogy földbe nem bújhat és télen a szabadban megfagyna, keresi halálát. Azért mondja Bercsényi is: ha vesztemet kell is, mint az Bertalan kígyójának várnom.”

Mindebből a néprajzi tanulság mellett kitűnik az is, hogy barokk úri világunk nyelvi kultúrája még egyezett a hagyományőrző népnyelv szemléletességével. Ezt csak a nyelvújítás törte ketté.

Bercsényi szavaihoz, illetőleg Tamáskovics közléséhez mi még hozzátesszük, hogy németprónai hagyomány szerint Bertalan ünnepén (aug. 24.), az ősz egyik számontartott első napján bújnak el a kígyók. Mintegy megijednek az apostol ördögűző hatalmától, félelmetes nevétől. Amelyik ezt elmulasztja, többé már nem tud elrejtőzni, hanem a kocsiútra, kerékvágásba kúszik, hogy ott pusztuljon el. Privigye szlovák népe úgy tartja, hogy Bertalan napja után már nem tanácsos fürdeni, mert a kígyó a patakba vizelt.^* A hagyománynak nyilván még egyéb szlovák dokumentumai is vannak.

Gömörből, éspedig a magyar ajkú Lucska (Lučka) faluból származó hiedelem szerint kígyócsípés esetén az ördögűző Bertalan segítségét is kell kérni:

Én Uram és én Istenem, kérem a Te Szent Fölségedet, ne nézd a mi sok bűneinket, hanem a Te végtelen irgalmadból ezen felebarátomat (vagy: felebarátom jószágát) a kígyócsípésnek mérgétől és annak minden káros következményeitől megmenteni kegyeskedjél!

Szentséges Szűz Mária, Istennek szent Anyja és Isten minden szentjei, különösen pedig Szent Bertalan, támogassátok könyörgésemet közbenjárástok által, hogy az irgalmas Isten ezen embert (asszonyt, gyermeket, jószágot) a kígyó csípésének mérgétől és annak minden káros következményeitől megmenteni kegyeskedjék. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Amen.

Ezt a szöveget Bendzsuk István, lucskai magyar ember ajkáról magunk jegyeztük föl (1940). Apjától tanulta, örökölte. Elmondta, hogy mikor kígyócsípte emberek jönnek hozzá, bárhol van is, az imádságot levett kalappal abban a pillanatban elvégzi. A megmart ember, jószág otthon is maradhat. Szerinte elég a puszta közlés is az imádság foganatosságához. Nem kell helyettesítés sem: ruhadarab, szőrszál stb. hozzá. Pénzt, ajándékot nem fogad el, a falubeli reformátusok is bizalommal fordulnak hozzá. Állítólag sokakról leolvasta Bertalan közbenjárásával a csípést. Bendzsukot a falubeliek különben jámbor, istenfélő parasztemberként jellemezték.

István Szent István, István király, a régiségben Szent Király (1001 – 1038), a kereszténnyé vált magyarság első uralkodója, a szakrális hagyomány és tudat szerint az ország és nemzet mennyei patrónusa, istápja. Ünnepe egyúttal a szocialista magyar állam alkotmányának (1949) születésnapja.

*

István ott áll két világ határán. A pogány istenkirályság és az Ószövetségtől ihletett, Isten kedvező kegyelméből való uralkodói méltóság az ő hatalmas, mitikussá vált alakjában ötvöződik össze. Pogány nemzetségének totemisztikus eredethagyománya, választottsága az Árpád-ház szentségi tekintélyében él tovább. Anonymus mondja, hogy Álmos szent volt, mert tőle származtak a szent magyar királyok. Bár pogány, mégis méltónak találtatott a Szentlélek ajándékára. Az Emese-szimbólum érteti meg velünk Szent Istvánnak és az Árpád-háznak feltűnő Boldogasszony kultuszát, az országnak az ő oltalmába ajánlását, mintegy a pogány matriarchalis világkép továbbélését, szublimációját is. Erről már Nagyboldogasszony ünnepénél is szóltunk. Ez a hit magyarázza, hogy a keresztény utódok templomot építenek Árpád sírja fölé, és alapítanak hasonlóképpen Mária tiszteletére Szeren, az első országgyűlés mondai színhelyén monostort.

Szintén még az archaikus pogány világot idézi az öregedő király életének ismert mozzanata: éjszakának évadján meg akarják ölni. Ez a szándék még nyilvánvalóan a királygyilkosság pogány kultuszából érthető meg: az utód örökölni akarja az ő bölcsességét, mágikus-szentségi erejét, tapasztalatait. István király nemcsak keresztény irgalmasságból bocsájtott meg a gyilkosnak, hanem azért is, mert még ismerte az ősi áldozati hagyományt.^* Krónikáinkból tudjuk, hogy honszerző őseink az új haza határán Álmost feláldozták: negyven napi pihenés és négy napi áldomás után megölték. Ezt a pogány fejedelemi karizmát nemcsak Árpád, hanem hitük szerint minden ivadéka is örökölte. Ehhez járult még a szent király koronájának szinte élő személyként való tisztelet is: a megkoronázott király a szertartás által nemcsak közjogi elismertetésben, hanem István és koronája szentségi karizmájában is részesül.^* Ezt a hiedelmet az integritas, illetőleg a sacralis contactus, mágikus emanáció archaikus képzetvilága érteti meg velünk.

Az Árpádok kihalása után is mindig ügyeltek a származás folytonosságára és hivatkoztak arra, hogy a király egészen IV. Károlyig Árpád, illetőleg Szent István véréből származott.

 

*

 

István születését is csodás jelek kísérik, mint Álmosét.

Mikoron immáran – írja^* Pelbárt nyomán az Érdy-kódex – az ő szilei keresztyénné lettenek volna és hívségben élnének, az jámbor asszonyállat Sarolta, fejedelem felesége sziléséhez közelgetne, neki jelenék protomártír Szent István és mondá neki: bízzál asszonyállat Úristenben és légy bizonyos benne, mert íme fiat szülsz, kinek ez országbeli nép között királyi korona adatik. Az én nevemet adjátok őreá. Az asszonyállat nagy csodálattal mondá: ki vagy uram, és ki neved? Én vagyok úgymond, protomártir István, ki Krisztus Jézusért elészer szenvedtem. És elenyészék.

Ez a fogalmazás az evangélium ihletését, Keresztelő János és Jézus születésének (Lukács 1,13,31) előadását tükrözi: ne félj Zakariás! Könyörgésed meghallgatásra talált. Feleséged, Erzsébet fiat szül, Jánosnak fogod hívni. A másik párhuzamos hely: ne félj Mária, kegyelmet találtál Istennél, Méhedben fogansz és fiat szülsz; Jézusnak fogod hívni. Nagy lesz ő: a Magasságbelinek Fia. Az Úristen nekiadja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és országának nem lesz vége.

Az eseményt a középkori legenda ismeretében a Csodák Könyve folklorizált, kései mondája^* így adja elő: a népe sorsán aggódó Gézának álmában megjelent az Isten angyala, aki tudatta vele, hogy művét nem tudja befejezni, mert embervér áztatta a kezét. Majd fia születik, akinek a földi korona után a mennyei korona is osztályrészül jut.

Feleségének, Saroltnak is álombeli látása volt. Egy tündöklő, égi fényben megjelent férfi szólt hozzá: bízzál Istenben és légy bizonyos benne, hogy fiat szülsz, ki először visel ebben az országban koronát, és majd a népen királyként uralkodik. A keresztségben az én nevemet add neki. Sarolta kérdezte, hogy ki ő? Mire felelé: én vagyok István, a hivők közül legelső, ki Jézusért a mártirkoronát kiérdemeltem.

Esztergomban Sarolta csakugyan fiat is szült, kit az Úr megismert és kiválasztott magának, mielőtt anyja méhében fogantatott volna.

 

A XIII. században minden vasárnap körmenet indul az esztergomi székesegyházból István vértanú templomához, ama kiválóan tiszteletre méltó helyhez, ubi beatissimus Rex Stephanus sanctum nomen suum proprium et nativitatis suae pronuntiationem per os sancti Stephani prothomartyris omnipotentis Dei veri nuntii recepit.^* Vagyis: a dicsőült István király a maga nevét és születésének hírét Szent István vértanúnak, a mindenható Isten igaz követének ajkán keresztül (édesanyja) megtudta.

 

Egri középkori liturgikus szokás szerint is a székesegyházból minden áldott vasárnap körmenet indult a Szent István templomba, a szent király ereklyéinek köszöntésére.

 

Ave beate rex Stephane, Inclyta spes gentis tuae. Ave doctor et apostole Credulitatis nostrae… Ave speculum sanctitatis et iustitiae: Per te Christo credidimus Per te in Christo salvemur, Ora pro populo, Interveni pro clero, Ut nullus de tuis Praeda fiat hostis.*

 

Prózai fordításban: Üdvözlégy boldog István király, nemzeted dicső reménysége! Üdvözlégy hitünk doktora és apostola! Üdvözlégy szentség és igazságosság tükre! Általad hittünk Krisztusnak, általad üdvözülünk Krisztusban. Imádkozzál népedért, járj közben papjaidért, hogy tieid közül senki ne legyen az ellenség prédája.

 

*

 

Ismeretes, hogy uralkodásának szinte emberfölötti próbái voltak: fiának, Imrének halála, továbbá a pogánysághoz húzó törzseknek megfékezése, országa függetlenségének védelme. Ezért ajánlja nemzetét élete végén a Boldogasszony oltalmába. Ezt zsolozsmájának prózában való feloldásával az Érdy-kódex így mondja el: annak utána fölemelé ő édes kezeit, szemeit és szívét, lelkét mennyeknek szent országába, és nagy siralmas és könyörületes szóval mondá: ó, mennyeknek Királyné Asszonya, Istennek szent Anyja és ez világnak megépítő nemes Asszonya, dicsőséges Szíz Mária! Te szentséges kezeidben és oltalmad alá adom és ajánlom anyaszentegyházad, mind benne való fejedelmekkel és lelki népekkel egyetemben. És ez szegény országot mind benne való urakkal és szegénnyel, bódoggal egyetemben… és az én lelkömet Te szent markodba.^*

Kádár Zoltán Szent Istvánnak máig megmaradt és a székesfehérvári romkertben őrzött koporsajáról megállapítatta,^* hogy a rajta látható domborműveken a Mennyei Királyt megillető szimbólumok láthatók. Koraközépkori felfogás szerint ugyanis a király az örökkévaló Istent képviselvén a földön, joga van a megdicsőült Krisztus-király jelképeihez is. A szarkofágon látható kerubok ezért az uralkodó hatalom szentségét jelképezik. A bizánci és koraromán művészetben a halott Szűzanya pólyás gyermekként ábrázolt lelkét angyal viszi az égbe. Ez történik a szarkofágon István lelkével is. Kádár szerint ez talán az egyetlen ikonográfiai emlék, amelyen a gyermeket manu velata vivő angyal nem Mária halálának jelenetében szerepel.

Érthető, hogy az egész középkor folyamán állandóan zarándokoltak hozzá nemcsak magyarok, hanem idegenek is. Ilyenkor a többi ereklyéket is felmutatták a búcsúsok előtt. A Hartvik tollából származó életrajz szerint István király sírjánál sok beteg nyerte vissza egészségét. Voltak, akik már útközben meggyógyultak. Az ilyenek ott nyomban nagy kőrakásokat halmoztak össze. Ez nyilvánvalóan a rontó személyként elképzelt betegségnek jelképes elföldelése volt. Archaikus, más keleti népeknél is ismeretes szokás szerint a rendkívüli körülmények között meghalt ember sírhalmára is az arrajárók követ, vagy gallyat dobnak. Eredeti indítéka a halottaktól, hazajáró lelkektől való rettegés, később pedig a tiszteletadás, kegyelet.^*

 

*

 

Székesfehérvár így válik szinte szent magyar várossá. A zsolozsma dicsőítése szerint:

 

Regia urbs Alba gaude tanto digna principe decorata quidem laude, re simul et nomine: eo quod tam pretiosi corporis egregium possidere meruisti felix facta pretium.*

 

A középkori fényes királyi bazilika a török pusztítása nyomán csak alapfalaiban maradt ránk. A XVIII. században a város hagyománytisztelő népe új templom, a mai székesegyház építésére szánja magát. Buffler jezsuita páter tüzes barokk szónoklataiban, miközben a szószéken véresre ostorozta magát, Aggeus próféta szavait (1,4) ismételgette: vajon van-e nektek időtők, hogy mennyezetes házakban lakjatok és ez a ház puszta? Hallgatói jajveszékelve szóltak föl hozzá: csak ne verje magát, építünk, építünk! A templom tíz év alatt csakugyan föl is épült (1768), hamarosan pedig, nem egészen egy évtized múlva az új egyházmegye püspöki székesegyháza lett (1776).

Az új bazilika főoltárképe több dinasztikus mozzanatot is kifejezésre juttat. A hagyomány szerint István király Lotharingiai Ferencnek, Mária Terézia férjének, a templom alaprajzát tartó angyal pedig a királynőnek képmását viseli. Az oltár oromzatán, a Mária-monogram jobbján angyal párnán tartja István koronáját és a Mária Teréziától alapított Szent István jeles rendjének keresztjét. Balján másik angyal hódol a német – római császári koronával. Mária Terézia még esküvői és báli öltözeteiből készített miseruhákat is felajánlott. Külön kápolnában hermában őrzik a szent király ereklyéit.^*

 

*

 

A korona (corona, stephanos) az antik világban élővirágból, babérágból, fémből, főleg aranyból készített, fejre helyezett koszorú, amelynek viselőjét a velejáró ünnepélyes-mágikus, később liturgikus szertartás, felavatás megoltalmazza, sőt mintegy karizmában részesíti, megszenteli.^*

A győztes hadvezér antik babérkoszorúja a bizánci birodalomban vált és állandósult a Szent Ilonától, Nagy Konstantin császár édesanyjától feltalált Szentkereszt vasszögeinek belefoglalásával a fejedelmi választottság és hatalom jelképévé, a későbbi európai császári, illetőleg királyi koronák példaképévé. Az uralkodói koronákat egyrészt legendás eredet övezi, másfelől pedig a beléjük rakott ereklyék teszik kiváltságossá, szentté. A koronázás révén viselőjük (rex consecratus), sőt a mi sajátos nemzeti hagyományaink szerint maga a tárgy is azzá (Sacra Corona, Szent Korona) válik.

A pogány magyarságnak keresztény hitre való áttérítése már Géza vezér idejében megindult. Szent István térítését és megkoronázását nyilvánvalóan siettette a chiliasmus hite, vagyis Jézusnak sokaktól várt eljövetele és ítélkezése a második évezred kezdetén: nemzete ne jusson a pogányság, maga pedig hanyagsága miatt kárhozatra.^*

Nem részletezhetjük az újabb történeti kutatásoknak ama sokszor meglepő eredményeit, amelyek a magyar királyság megalapítását, a Szent Korona történeti sorsát, a királykoronázás liturgiáját és a császárkoronázással való összefüggését^* helyezik új megvilágításba. Ezekre itt csak igen röviden, a magunk szempontjai szerint utalhatunk.

 

István koronakérését az újabb időkben annyit vitatott Hartvik-legenda mondja el legszínesebben. Heroizáló előadása megfelel a középkor szimbolikus, kikerekítő történelemszemléletének. A legenda közérthető hangján fogalmazza meg a következő századok, sőt napjaink naiv nemzeti tudata számára is Szent István életében, cselekedeteiben a Gondviselés szándékát.

István Asztrikot küldi a koronáért és áldásért Rómába. Egyidejűleg a lengyelek fejedelme is hasonló kéréssel fordul Szilveszter pápához, aki már el is készíti nemzete számára a koronát. „De az Úr ismervén övéit, ki az apostolok által az apostoli rendbe jelölt kettő közül Mátyást választá ki az apostoli szám betöltésére, ő inkább választottját, Istvánt méltatta a földi korona jutalmára, hogy később a boldogabb örök koronával ékesítse. A meghatározott napon, midőn a kész korona a lengyelek vezérének küldendő lett volna, megelőző éjjel a pápának látomásban az Úr angyala megjelent, és szóla néki: holnap az első órában ismeretlen nemzet követei érkeznek hozzád, kik vezérük számára királyi koronát kérendenek apostoli áldással. A koronát tehát vezérüknek, amint kéri, minden tétovázás nélkül ajándékozd oda. Tudd meg, hogy az a királyi név dicsőségével élete érdemeiért őt illeti…”

Így is történt, Asztrik kapta meg a koronát. A pápa keresztet is küldött, hogy István apostolsága jeléül a király előtt vigyék. Szilveszter azt mondotta, hogy ő apostoli ugyan, de István méltán Krisztus apostola. Ezért adott neki hatalmat, hogy Isten magyar egyházát az égi és emberi jog szerint rendezze.

 

A köztudatba átment, máig elevenen élő régebbi magyarázat szerint ez a Szilvesztertől küldött corona latina, a Magyar Korona felsőrésze. Előtérben a Maeistas Domini vagyis az isteni fölség. Négy oldalán nyolc apostol zománcképe, de a többi négy is valamikor rajta lehetett. Az I. Géza király idejéből származtatott corona graeca szakrális jellegű zománcképein többek között a katonaszentek: Dömötör, György és Mihály a királyt a hadban segítik. Mellettük Kozma és Damján pedig egészségét oltalmazza.^*

 

*

 

Nem találtuk nyomát, hogy mikor tűnik föl a két őrálló angyal a Szent Korona és a régi magyar állami címer mellett, de az ábrázolást nyilvánvalóan a legenda angyali jelenése ihlette. Az ősi magyar kifejezést, hogy a korona az utódra száll, vagyis öröklődik, a néphagyomány szemléletes képpel konkretizálja: az utódot angyalok keresik meg, illetőleg választják ki, mire a korona rá is száll a fejére.^* A száll tükörszóként átkerült a közöttünk és szomszédságunkban élő népek szókincsébe, főleg Mátyás királyról szóló mondavilágába is.

A gárdonyi magyar mondában^* Mátyás béreslegényként szolgál egy gazdánál. Az angyalok viszik el neki a koronát, mikor éppen szántogat. A fényességre felnéz, elsőre nem tudja mire vélni, és ezért ösztökével odacsap. Ezért ferde a korona keresztje.

Egyik délszláv előadás szerint a korona bíborpárnán fekszik, és várja az örököst. Magától száll Mátyás fejére háromszor is egymásután. A vonakodó nagyurak kénytelenek királyuknak elismerni.

Más változat úgy tudja, hogy a budai urak elhatározzák, hogy az lesz a király, akinek a magasba dobott korona a fejére esik. Íme: a gyermek Mátyás fejére száll. Csak háromszoros próba után nyugszanak meg az Ég választásában.^*

 

*

 

A koronázás lényegében a püspökszentelés szertartásával^* egyezik, tehát nemcsak szentelmény, hanem szentségi karizma is.

A király koronázási öltözéke a középkorban azonos volt a főpapi ornátussal: vállkendő (humerale), fehér ing (alba), öv (cingulus), stóla, tunika, dalmatika, kesztyű, harisnya, saru, végre a kazula vagy pluviale (palást). Ezekből korunkra már csak a palást maradt meg.^* Ezt, a szent király ajándékát az utódok nyilván a legrégibb időktől fogva viselték, bár első adataink csak Kis Károly koronázásánál emlékeznek meg róla (Carolus sacrata circumdatur veste).

A palást, voltaképpen kazula, kultikus rendeltetése szerint betakarja, vagyis oltalmazni akarja a király személyét, hogy betölthesse, szolgálhassa Istentől rendelt kötelességét: az ország védelmét és a nép boldogságát, üdvösségét. A ráhímzett bibliai alakok és liturgikus szövegek is ebben akarják segíteni.

A palást ikonográfiáját Ipolyi Arnold és Gerevich Tibor a Mennyei Jeruzsálem,^* Horváth János a Hiszekegy,^* Kovács Éva pedig a Te Deum szimbólumaként^* magyarázza. Legelfogadhatóbb Horváthé.

A palást hátán látható villa alakú andráskereszt mellett: LIGNUM CRUCIS O SPES CERTA SALUTIS. Vagyis: a keresztfa az üdvösségnek biztos reménye. A keresztre hímzett mandorlában álló Krisztus áldásra emelt kézzel, lábaival pedig sárkányon és oroszlánon, az ördög szimbólumain tapos. A mandorla szélén: HOSTIBUS EN XRISTUS PROSTRATIS EMICAT ALTUS. Vagyis: Krisztus, a fölséges előtűnik legyőzvén ellenségeit. Szintén ezt fejezi ki a LIGNUM CRUCIS kezdetű verses fölirat is, amely a kereszt két szárát köti össze.

Az álló Krisztustól jobbra, kissé följebb, de még mindig a kereszt két szára között, másik mandorlában a Megváltó ülő alakja, amelyet két térdelő és két kiterjesztett szárnyú angyal tart: DAT SUMMO REGI FAMULATUM CONCIO CELI. Magyarul: a Nagy Királynak szolgál a mennyei gyülekezet. Szimmetrikus elhelyezésben szintén angyaloktól övezve, Máriának orans, vagyis széttárt kezekkel imádkozó alakja: EMICAT IN CELO SANCTAE GENITRICIS IMAGO: azaz: föltűnik az égen a Szent Szűzanya képe.

A kereszt két szárát hármas körgyűrűben álló bibliai, illetőleg üdvözült alakok fogják közre. A belső körgyűrűben jobbra is, balra is nyolc-nyolc irattekercset tartó próféta: Habakuk, Náthán, Ezekiel, Dániel, Aggeus, Zakariás, Malakiás, Mikeás, Jónás, Abdiás, Jeremiás, Izaiás, Joel, Ámos. Két próféta nevét a sor két szélén álló két Krisztus-ábrázolás takarja el. Az egyik Megváltó-kép fölött PRINCIPIUM-FINIS, vagyis Kezdet-Vég, a másik fölött pedig Α – Ω.

A próféták lábánál húzódó betűszalag: REGINA CASULA HEC OPERATA ET DATA ECCLESIAE SANCTAE MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA. ANNO INCARNATIONIS XPISTI MXXXI INDICCIONE XIIII A STEPHANO REGE ET GISLAR. Tehát a kazula István és Gizella ajándékából került a székesfehérvári Mária-egyházba (1031).

A prófétált során kívül egy másik körgyűrűn trónszéken ülő tizenkét apostol, evangéliumos könyv a kezükben. A középen Krisztus mandorlában, körfelirattal: SESSIO REGNANTEM NOTAT ET XRISTUM DOMINANTEM, vagyis: a gyülekezet mutatja az uralkodó és parancsoló Krisztust. Kétségtelen, hogy itt az Utolsó ítélet megjelenítéséről (Máté 19,2) van szó: ti, akik követtek engem a világ megújulásakor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, együtt ültök vele tizenkét trónon, hogy ítélkezzetek Izrael tizenkét törzsén.

 

A palást legszélén vértanúk és hitvallók sora: Kozma, Pantaleon, György, Vince, István, Kelemen, Sixtus, Kornél, Lőrinc. Köztük a kereszt szárának két oldalán István király és Gizella.

A palást – mint említettük – Horváth János szerint a Hiszekegy hitigazságait tükrözi. Mint műalkotás, ott áll Róma és Bizánc szellemi határvidékén. Horváth kitűnő összevetéseit és izgalmas okfejtését itt nem szükséges részleteznünk. Szerinte pontosan a korabeli külföldi alkotások egyikével sem egyezik ugyan, de a velük való összevetésből kitűnik, hogy a tizenkét apostol a Credo, másként Symbolum apostolorum tizenkét tételét tartja a kezében, a prófétákéban pedig Krisztusra vonatkozó ószövetségi jövendölések. Nem más tehát, mint a teológiából és ikonográfiából ismert concordantia veteris et novi testamenti. Horváth a mi palástunkban egyedülálló, pseudo-augustinusi (Sermo de Symbolo) eredetű, talán kissé provinciális jellegű kifejezést lát.

Eszerint tehát a Sessio regnantem kezdetű tömör versezet a Hiszekegynek erre a részletére utal: fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaistennek jobbjáról, jobbja felöl. Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.

 

A koronázási kesztyű jelképesen a királyt arra emlékezteti, hogy mások jogos javaihoz ne nyúljon, továbbá ártatlan vért ne ontson.

A saru a szorgalom és éberség, a harisnya pedig a házastársi tisztesség jelképe.

A megkoronázandó király két kezében kormánypálca (sceptrum) és országalma (pomum, másként globus).

A jobbjában tartott pálca az uralkodói hatalmat, más nézet szerint az isteni kegyelmet jelképezi.^* Nyilvánvalóan ószövetségi eredetű, Júda királyi pálcája ihlette: Júda, téged dicsérni fognak atyád fiai. A te kezed ellenségeid nyakán lesz és meghajolnak előtted atyádnak fiai… El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától… (Genezis 49,8,10). Dávid szava: a Te hatalmad pálcáját elküldi az Úr Sionból. Uralkodjál ellenségeidnek közepette. Nálad az uralom hatalmad napján a szentek fényességében. Méhemből a hajnali csillag előtt szültelek téged (109. zsoltár).

A király másik kezében tartott országalma Ipolyi Arnold értelmezése szerint^* a világ, illetőleg ország fölött való hatalomnak jelképe. Belsejében marok föld, amely sokszor Jeruzsálemből, a Golgota hegyéről származott. A királyt figyelmezteti, hogy nemcsak a föld ura, az ország fejedelme, hanem visszatér a földbe, amelyből vétetett és ő is porrá lesz, mint más anyaszülötte. Csak a királyok királyának kereszthalála által remélheti a mennyei dicsőséget. Az országalma más, de már másodlagos magyarázat szerint az ország egységét, illetőleg a királyok álnok, forgandó szerencséjét jelképezi.^*

A gömböt a középkorban egyébként az örök, végtelen isteni irgalmasság jelképeként is értelmezték, amelynek nincs kezdete, sem vége (inito carens et fine).^* Erről Dávid király így énekel: az Úr irgalmassága pedig öröktől fogva van és mindörökké az őt félőkön, és az igazsága a fiak fiain, kik megtartják szövetségét (102. zsoltár, 17 – 18).

Az országalmán látható kettős kereszt is a magyar király apostoli küldetésére akar emlékeztetni.

Talán Mártont, esetleg Mihály arkangyalt ábrázolta a szent király zászlaja (insigne S. Regis Stephani vexillum), amelyet valamikor a koronázási menet élén vittek.^*

Hogy a prágai székesegyházban őrzött Szent István kardja első királyunk koronázási kardja volt-e, nem tudjuk. Fölmerül a kérdés, hogy a koronázási kard liturgikus alkalmazását az Isten kardja keleti kultusza befolyásolta-e. Ennek emlékezete az Árpádok családi hagyományaiban még bizonyára élt.^*

A kard egyébként szintén biblikus jelkép. Jeremiás, az Úr prófétája kardot nyújt át Júdás Makkabeusnak: vedd e szent kardot, mint Isten ajándékát, mellyel az én népemnek, Izraelnek ellenségeit levered (Makkabeus 2,15,16).

A római világban a kard a császár díszeihez (insigna imperialia) tartozott, egyúttal az élet és halál fölötti uralmat (ius gladii, vitae ac necis civium) jelképezte. A fejedelem Szent Pál szerint Isten szolgája a te javadra. Ha gonoszat cselekszel, félj, mert nem ok nélkül hordozza a kardot Isten szolgája, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, ki gonoszat cselekszik (Róm 13,4).^*

 

Amikor koronázás közben a királyt karddal felövezték, előre, jobbra, balra vágott vele. Hátra nem, mert ott mögötte már az oltalmazó Isten vigyáz királyi szolgájára, de a hazára is.

Középkori, szórványosan följegyzett hazai hagyomány szerint a király véres kardot hordoztatott körül az országban, hogy a nemzetet háborús veszedelem közeledésére és a fegyveres készülődés kötelességére figyelmeztesse. Thuróczi János krónikájából tudjuk, hogy ősi pogány szokás szerint véres karddal szólították hadba. Ez a szokás „a hunok vagy magyarok között” egészen Géza fejedelem idejéig élt, de később sem enyészett el. Forrásaink különösen a tatárjárást és mohácsi vészt megelőző nehéz napokban emlegetik.^*

A bizánci, majd nyomában a nyugati, így a magyar koronázási szertartásba a szent olajjal, krizmával való fölkenés (unctio) is belekerült. Az olaj liturgikus, gonoszűző erejével, jó illatával megtisztítja, kiváltságos erő birtokába juttatja azokat, akik belőle részesülnek (keresztség, bérmálás, utolsó kenet). A király is az Úr fölkentje, egyik Árpád-kori oklevelünkben a Deo unctus rex lesz általa. A király személyisége – írja^* Fügedi Erik – kettőssé válik: az egyik a természettől (ex natura) való halandó emberé, a másik az Isten kegyelméből (ex Dei gratia) újjászületett. Ezért nevezi magát ettől kezdve Isten kegyelméből való királynak.

A fölkenésnek is megvannak a maga archaikus pogány előzményei, de ószövetségi mintaképei is. Főleg a Királyok könyve adott ihletést: vevé tehát Sámuel az olajos szarut és fölkené Dávidot bátyjai közül. És az Úr lelke Dávidra szálla aznaptól és azután is (I. 16,13). Nyilván nem véletlen, hogy a kenettartó edény szarvalakú.^*

A megkoronázott király az egyházi szertartás után a fehérvári Péter és Pál-templomban, most már az uralkodói karizma teljességének birtokában. kardjával lovaggá, aranysarkantyús vitézzé avatta az arra érdemeseket. Majd néhány régóta húzódó pörös ügyben föllebbezhetetlen ítéletet hozott. Ezzel juttatta kifejezésre, hogy a király a legfőbb bíró: az igazság és igazságosság forrása.

Miután az Úr evangéliumára már megesküdött, most a nemzetnek tett esküt. Ennek magyarul elhangzó, valószínű középkori szövege Fügedi Erik szerint:

Isten engem úgy segéljen, Boldogasszony nékem irgalmat úgy nyerjen, Istennek szenti értem úgy imádjanak, Istennek szent teste végnapomon üdvösségemre úgy méltó legyen, föld tetememet úgy fogadja bé, onnét harmadnapon ki ne vesse, magul magom úgy ne szakadjon, ítéletnapján Istennek szent színét úgy láthassam, örök pokolba úgy ne temettessem, hogy ez szerzést ez registromban, kit az ország szerzésére megírattanak volna, azt erősen és tökéletességgel, mind megtartom, semmit ellene nem teszek, sem tétetek.^*

Ezután a koronázási dombon megismétlődött a kardvágás, most már a négy világtáj irányában. Ez föltétlenül archaikus, szinte népmesei cselekmény, bár csak 1440-ben, I. Ulászló koronázásán bukkan föl. Ezzel az fejeződik ki, hogy a király meg fogja kardjával állítani az ellenséget, akárhonnan is törjön az országra.

A koronázási domb, királydomb az ország vármegyéinek és szabad királyi városainak földjéről összehordott mesterséges halom, amelyre a megkoronázott magyar király fellovagolt, és a négy világtáj felé tett, hajdanában napvágás néven emlegetett jelképes kardcsapással kifejezte azt az uralkodói kötelességét, hogy a hazát minden ellenségtől megvédi.^* Ez a középkorban a székesfehérvári Szent Márton-templom előtt történt. I. Ulászló ezt a magas toronyban végezte el, az ablakon erősen kihajolva.^*

A szertartás kettős hagyományból ötvöződött össze. Régészeink adhatnak bővebb magyarázatot arra, amikor még a pogánykorban az alattvalók dombot, kiemelkedést hordtak össze fejedelmük, kiváló emberük tiszteletére, esetleg halálának emlékezetére. Ennek – mint tudjuk – mondai megnyilatkozásai is vannak. Nem hisszük, hogy az Esztergom megvétele sokat vitatott helyét, a süveggel összehordott domb motívumát Thierry Attila-mondáinak nyomán Thaly Kálmán koholta volna. Ez nyilvánvalóan archaikus, szinte már gazdátlan mondaelem,^* amelynek magyar kultikus előzményei nehezen vitathatók el.

Heller Bernát utal^* a szertartás ószövetségi előképeire. Jákob álmában az Úr megígéri: én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Ura, Istene, és Izsák Istene. A földet, amelyen aluszol, neked adom és ivadékodnak. És ivadékod annyi lesz, mint a föld pora. Kiterjedsz napnyugatra és napkeletre, északra és délre (Genezis 28,13). A zsidó legenda szerint Isten az egész földet Jákob feje aljává göngyölítette, akár egy könyvtekercset.

 

„A királydomb földje – írja az 1867-ből való beszámoló – szent. Nem egyszerűen, akárhonnan összehordott halom csak. Az ország minden megyéje megküldi hozzá saját földjéből a maga részét: a haza ez kicsinyben. Minden megye és szabad királyi város a történeti emlékű helyekről veszi a földet a királydombhoz. Egész történetünk könyve az, viszontagságaink, dicsőségünk és gyászunk emlékoszlopa.”

1867-ben Selmec a híres Kálváriáról, Zala Deák Ferenc szülőfalujából, Kecskemét a Csontoshalomról, Sopron onnan, ahol a soproni koronázás alkalmával a domb állott. Ugocsa a megyeház előtti kertből, ahová majd emléket állít. Esztergom városa Szent István születési helyéről, a megye pedig a szent király lakóhelyéről, Liptó a szvihorai fennsíkról, ahol Rákóczi harcolt, Szabolcs az egykori Kállai várhegyről, Ung a honfoglalók első pihenőhelyéről, Heves Aba Sámuel sírjáról, Dés ama helyről, ahol eleink Istent (Deus) kiáltottak. Győr megye Rákóczi ménfőcsanaki fáinak tövéből, Csongrád megye a pusztaszeri templom romjaiból, Bihar a kismarjai várdombból, amelyen a Bocskai család élt. Marosvásárhely ama mező földjéből, ahol Rákóczi Ferencet az erdélyi fejedelemségbe iktatták, Marosszék Nyárádszeredáról, ahol Bocskait fejedelemmé választották. Bereg a munkácsi várdombból, Igló városa a Kuruchalomból, Székesfehérvár Szent István bazilikájának földjéből küldötte el a maga részét.

 

*

 

Utaltunk már rá, hogy a Szent Koronára a nemzet mekkora tisztelettel tekintett föl.^* „A Korona – írja Fügedi Erik – nemcsak a királyi méltóságot, a jogok összességét testesítette meg, hanem az örök királyi méltóságot is, az egymásra következő halandó királyok sorát.” Nem csodálható tehát, hogy a XIV. századtól kezdve a perben szereplő tanúkat Istenbe vetett hitükre, a Király és az ő Szent Koronája iránti hűségükre eskették meg. Sokszor megesett, hogy idegen földre hurcolták.^* A régi közhit szerint mihelyt hazakerül, minden jobbra fordul. Éppen ez a ragaszkodás bírta rá egyes uralkodóinkat, hogy a Koronát magukkal vigyék. Jól tudták, hogy így magát az országot is kezükben tartják. Többek között Rudolf ezért tartotta vissza hosszú ideig Prágában.

Rudolf lemondatása után a Koronát a Prága mellett tartózkodó magyar táborba vitték és átadták az új királynak, Mátyás főhercegnek. Háromszáz magyar főúr és nemes indult érte Csehországba, hogy hazakísérje. Aranytól-ezüsttől ragyogó sereg volt ez, mindegyikük égett a Korona látásának vágyától. A prágai bíboros hat fehér lótól vont diadalszekérre tétette és úgy vonult a díszmenet a cseh főváros utcáin végig. Majd a táborban aranytól csillogó sátorban, vontarany török szőnyegre helyezték a Koronát. Az urak egyenként nagy áhítattal csókolták meg. Ezután először Bécsbe, innen pedig Pozsonyba vitték.

A nemzet nagy számmal gyülekezett a városban és türelmetlenül várakozott. Amikor pedig a Koronát a várból a Szent Márton-templomba vitték, a nézőkön valóságos önkívület tört ki. Ilyen kiáltások hallatszottak: Légy üdvözölve hazánknak isteni ereje! Légy üdvözölve Magyarország dicsősége, régóta várt kincsünk, törvényünk ereje, béke és háború oltalma, győzelem pecsétje, Krisztus képe!

1622-ben Eleonóra császárnét koronázták magyar királynévá. A soproni városházán kinyitották a vasládát és a jelenlévő rendek egyenként csókolták meg a Koronát. Ezután a nádor a városháza ablakából megmutatta a lent szorongó sokaságnak is, amely úgy fogadta, mintha a Szentséget mutatták volna föl előtte. 1625-ben is volt koronázás Sopronban. Ekkor a Koronát Kalmár Katalin asszony házában őrizték. A király még ebben az esztendőben a házat örök időkre kiváltságossá tette és minden adó alól fölmentette. A rajongó szeretet későbbi megnyilatkozásait – főleg Mária Terézia és II. Lipót koronázása alkalmával – már nem idézzük.

 

*

 

További elmélyedő anyaggyűjtésre, forráskutatásra nem telt az időnkből. és lehetőségeinkből, de ennyiből is nyilván kitűnik, hogy a Korona és koronázás szertartásai, viseleti és viselkedési hagyományai mélyen bennegyökereznek a pogány szakralizmus és biblikus-liturgikus világérzés középkori televényében. Tennivaló még bőven akadna, hiszen a kutatás az adódó kérdéseket legtöbbször csak politikai és közjogi, továbbá történeti, leginkább művészettörténeti oldalról, illetőleg szemlélettel tárgyalta.

 

*

 

Ősrégi hit, hogy a királyok az isteni kegyelem kiválasztottjai, akiknek olyan hatalom adatott, amivel más ember nem rendelkezik. Személyükben kezdetben a papi, orvosi, királyi karizma teljesen egy, csak később szakad, szinte profanizálódik külön hivatássá.

Az archaikus világérzés szerint a király tehát valamiképpen az istenség részese, hordozója lévén, a benne rejtőzködő égi szikránál fogva egyebek között messze űzheti a gonosz démonokat, meggyógyíthatja a betegeket. Ez a mágikus készség főképpen a kéz, az ujjak áldó, illetőleg elhárító mozdulataiban jut kifejezésre. Elég csak az evangéliumra hivatkoznunk, ahol a királyok Királya, Jézus Krisztus kézrátétellel, érintéssel gyógyítja a testi-lelki betegeket.

Krisztus példáját követik, primitív-törzsi hagyomány alapján is a keresztény királyok, így Szent István, akik szembetegséget és egyéb bajokat érintéssel orvosoltak. Mateóc (Matejovce) templomának gótikus oltárképén kézrátevéssel gyógyít meg egy előtte térdeplő alakot.^*

 

*

 

A Szent Jobb, István király jobb keze, a magyarság legtiszteltebb, szimbolikus jelentőségű ereklyéje.

Hartvik győri püspöknek a kultusz érdekében írt és már említett legendája elmondja, hogy amikor a királyt László idejében szentté avatták (1083), koporsaját felnyitották, csontjai drága, illatos árban úsztak. A jobb kezére húzott gyűrűt nem találták. Ezt a kézzel együtt posztóba takargatva, egy fehér ruhába öltözött ifjú, nyilván Isten angyala adta át Mercurius szerzetesnek, a templomi kincsek őrének, akit a király előbb megszégyenített: valamiért nem tűrte, hogy ott legyen a koporsó felnyitásánál. Mercurius az ereklyével kolostorba vonult, ott rejtegette. Végül mégis illendő helyre került. László király ugyanis a Szent Jobb tiszteletére Váradtól északra, a Berettyó partján monostort alapított, magát Mercuriust tette meg apátnak. A drága ereklyét kéz-alakú tartóba foglaltatta. A monostort különben a Boldogságos Szűzről nevezte el, akinek oltalmába István király az országot felajánlotta.

A Szent Jobb tiszteletét az Aranybulla törvénybe is iktatta. A középkori jámbor hagyomány szerint az Úr sok csodát művelt általa, mert – mint Hartvik mondja – István király jobbját méltán kímélte meg a rothadás, hiszen segedelmet nyújtott a szűkölködőknek, megoldatta a rabok bilincsét, zarándokokat ruházott föl. Erre állandóan emlékeztet az ünnepi mise liturgiája is, amely már a Pray-kódexben feltűnik (translatio vel inventio vel revelatio dexterae S. Stephani regis). Csak az átmenetre való éneket idézzük: szegd meg kenyeredet az éhezőnek, s a szegényeket és bújdosókat fogadd házadba. Midőn mezítelent látsz, fődd be őt, és ne nézd le testvéredet. Akkor támad föl, mint a hajnal a te világosságod és az Úr dicsősége fölkarol téged (Izaiás 58,7,8).

 

A Szent Jobb későbbi sorsáról nem sokat tudunk. A XVIII. században Raguza (Dubrovnik) városában, a dominikánusok kolostorában akadtak rá. Még azt sem tudjuk biztosan, hogy a tatárjárás után került-e ide, amikor IV. Béla királyunk Dalmáciában bujdosott és a szimbolikus értékű ereklyét is ide, biztonságosabb helyre hozatta, vagy pedig csak a török időkben sodródott földeríthetetlen úton-módon Raguzába.

Az első, aki kísérletet tett a Szent Jobb visszaszerzésére, I. Lipót volt, a szándék azonban csak Mária Teréziának sikerült.

Az ereklye 1771-ben került Raguzóból Bécsbe, majd fényes udvari ünnepségek után Budára. Az utat július 15 – 20. között tették meg. Győrben fényes küldöttség fogadta:^* Innen Pannonhalmára vitték, ahová hatalmas népsokaság zarándokolt, a három napra kitett ereklye megtisztelésére. Innen indultak Budára. Az országutakat elözönlötte a jámbor nép, a közbeeső falukban megállt a munka, zúgtak a harangok, dörögtek a mozsarak.

Az ereklyével július 20-án éjjel érkeztek Budára; fáklyavilág mellett virrasztva várta az egész város.

Ekkor született magasztaló ének, talán Faludi Ferenc szerzeménye:

 

Óh dicsőséges Szent Jobb kéz, Melyet magyar óhajtva néz. Drága kincse népünknek, Nagy öröme szívünknek.*

 

Az éneket a nemzet romantikus lelkesedésében sokáig középkori örökségként tisztelte.

Az országjárás 1938-ban Szent István halálának 900. évfordulóján különvonaton megismétlődött.^*

 

*

 

Nemzetivé vált egyházi hagyományunk nyomán a Boldogasszony után Szent István az ország első patrónusa. Ez a bizalom azokban a templomi dedikációkban, illetőleg velük összefüggő helynevekben is visszatükröződik, amelyek Szent István, Szent király oltalmába ajánlották magukat:

 

Szentistván (Borsod), Bajaszentistván, Baranyaszentistván, Drávaszentistván (Velki Stefimet), Hernádszentistván (Družstevná pri Hornáde), Királyszentistván, Székelyszentistván (Ştefaneşti), Szentistvánbaksa, Szentistvánkút (Hasprunka), Szentistvánfalu (Popudinské Močidlany), Szentistvánlak, Szentistvánpatak (Závodie).

Szentkirály (Hunyad, Vas, Csongrád, Szolnok: határnevek, régi falu helyén), Bakonyszentkirály, Csíkszentkirály (Sincraieni), Enyedszentkirály (Sincrai), Érszentkirály (Eriu Sincraiu), Gyéresszentkirály (Ghiriş-sincraiu), Kalotaszentkirály (Zam Sincraiu), Kerkaszentkirály, Magyarszentkirály, Marosszentkirály (Sincraiu de Muraş), Porrogszentkirály, Pusztaszentkirály (Craesti), Rinyaszentkirály, Sajószentkirály (Král), Sepsiszentkirály (Sincraiu), Széhelyszentkirály (Sincraiu), Szilágyszentkirály (Sincraiul Silvaniei), Topaszentkirály (Sincraiul Almaşului), Szentkirályszabadja, Szentkirályúr (Árpád-kor, elenyészett).^*

Számos helynevünket a monda hozza az ő személyével kapcsolatba. Székesfehérvár környékén Szentkirályszéke, Királykút, továbbá az egri Királyszéke eszerint a szent királynak kedvelt pihenőhelye volt.^*

Szent István patrónusa, illetőleg társpatrónusa több egyházmegyének (Kalocsa, Szatmár, Vác, Zágráb). Templomdedikációk:

Esztergom: Assakürt (Ašakert), Bozók (Bzovik), Budapest (Császárfürdő, Bazilika), Csall (Čelovce), Csábrág (Čabrad), Cseklész (Bernolákovo), Csúz, (Dubník), Dömös, Ebed (Obid), Esztergom (kápolna), Felbár (Horny Bar), Galánta (Galanta, 1805), Hodrusbánya (Banská Hodrúsa, kápolna), Horvátgurab (Chorvátsky Grob), Istvánkirályfalva (Štefanová), Ipolynyék (Nekija, 1846), Jablánc (Jablonica, 1752), Karancsság, Kopcsány (Kopčany), Kukló (Kuklov), Lipótvár (Leopoldov, kápolna), Miava (Myjava), Modor (Modra, 1876), Nagybörzsöny (középkor), Nagysalló (Tekovské Lužany), Nádasd (1318, később Bertalan),^* Nádszeg (Trstice), Pozsony (kapucinusok), Pöstyén (Piestany, 1832), Stomfa (Štupava, 1767), Szentistvánkút (1688), Tardoskedd (Tvordošovce).

Besztercebánya: Garamkirályfalva (Kralová nad Hronom), Körmöcbánya (kápolna, alapította Körmendy Antal, 1761), Oszlány (Oslany, 1332), Zólyom (Zvolen, 1784, vártemplom).

Nyitra: Alsóorecskó (Orechova), Beckó (Beckov), Cserne (Čierne pri Čadci), Divékrudnó (Nitrianske Rudno, 1789), Fehérhalom (Lysá pod Makyton, 1787), Istvánszabadja (Velká Lehota nad Nitrom), Javornik, Királyi (Horná Kralova), Kolon (Kolemany), Luttisa (Lutišé), Ócsád (Osčadnica, 1788), Pelyvás (Plevnik, kápolna), Trencsénmakó (Makov), Trencsénteplic (Teplica), Turcsány (Turčanka), Zsolna.

Rozsnyó: Antalfalva (1835), Bánréve, Bódvavendégi (Vendig), Détér (Detiar, kápolna), Egyházasbást (Bašta), Fülekpüspöki (Pišpeky, 1726), Koháryháza (Pohorella, 1768), Merény (Nalepkovo, 1770), Méhi (Mehy, 1773), Mizserfa (1939), Perkupa (1886), Rozsnyó (premontrei templom), Szentkirály (1282).^*

Szepes: Fejérpatak (Bjelipotok), Csontfalu (Cencice, 1886). Felsőlipnica (Lipnica Mala), Mateóc (Mattheivilla, Matejovce, 1287), Tátrafüred (új). Talán István király volt Hunfalva (Huncovce) középkori patrónusa is. Fekete Nagy Antal kutatásaiból^* tudjuk, hogy a falut a Berzeviczy-család telepítette 1257 előtt. Régebbi nevei: Zopcfalva (Zopzcfolua), Stepkfalva, majd Csépánfalva, amelyek mind az István keresztnévvel függenek össze. Oklevélben előfordul (1268) a Villa Canis, azaz Huncdorf név is. Ez a középkor végére kiszorította a falu eredeti nevét, amely nyilván a tatárjárás előtti magyarajkú gyepűhatár emlékezetét is őrzi.

Eger: Apc, Bélapátfalva (1816), Borsodnádasd (1861), Diósgyőr (vasgyár, 1908), Emőd (1332),^* Erdőkövesd (1741), Erk (1760), Farkaslyuk (1926), Fedémes (1332, 1820), Fövenyeshát (1929), Galvács (1860), Hajduböszörmény (1861), Halmaj (1800), Hajta (1919), Karcag (1901), Kemecse (1821), Kisnána (1890), Kőtelek (1742), Mátraszentistván (1935), Maconka (XV. század), Mályi (1774), Mezőcsát (1895), Mikófalva (1746), Miskolc (Avas, 1332), reformátusoké),^* Napkor (1761), Nyíracsád (1800), Nyírkarász (1860), Nyírszöllős (1929), Nyírvasvári (1798), Rakamaz (1913), Recsk (1894), Rudabánya (1913), Rudolftelep (1930), Sajószentpéter (1765), Somsály (1934), Szajol, Szendrő (1332,^* ma Szent Ferenc), Szentistván (1754), Tiszapalkonya (1823).

Kassa: Abaújdevecser, Abaújszántó (1334, mai titulus: Gyümölcsoltó Boldogasszony), Alsógyertyán (Nižny Hrabovce 1735), Alsóhrabóc (Nižny Hrabovec, középkor), Baska (Baška, 1811), Battyán (Botany 1332, később Jézus Szent Szíve), Böki (Chalžany 1839), Felsőolcsvár (Košické Olšany 1810), Füzér (1737), Gadna (1332),^* Györgytarló, Hejce, Him (Perin-Chym 1768), Hosszúmező (Zbudské Dlhé 1835), Kecérpálvágás (Kecerovské Paolovce 1889), Kelcse (Kelča 1780), Kiszte (Kista 1773), Komaróc (Komárov 1856), Makranc (Mohrance, 1906), Málca (Malčice, 1848), Modra (1764), Morva (Moraviány, középkor), Nagykázmér (Velky Kazimir, 17