Bálint Sándor Ünnepi Kalendárium

Ányos (nov. 17.), azaz Anianus Orléans püspöke († 453). A hagyomány szerint székvárosa az ő imádságára szabadult meg Attila király ostromától. Amikor a francia királyok szerződést, szövetséget kötöttek, megtartására Ányos ereklyéi fölött tettek esküt. Már a Merovingok idejében az országnagyoknak itt a szent sírja fölött kellett esküvel tisztázniok magukat az ellenük emelt vádak alól. Nagy Károly is kiválóan tisztelte Ányost. Jámbor Róbert francia király a székesegyházat és benne a szent nyugvóhelyét fényesen megújította. Ányos Nyugaton a királyok mennyei pártfogója lett.

Nem véletlen, hogy Cluny szellemében éppen Ányos a védőszentje a tihanyi bencés apátságnak, amelyet I. András alapított (1055), és temetkező helyének választott.^* Nyilván viszontagságos, tétovázó élete miatt esett Ányosra a választása. Ezzel az alapítással ajánlotta magát a királyok patrónusának mennyei oltalmába. Nem tudjuk, hogy a hiteleshellyé vált Tihanyban voltak-e olyan esküceremóniák, mint Orleans városában.

Ányost középkori misekönyveink a Pray-kódextól kezdve számontartják, a patrocinium azonban nem vált hazánkban általánossá. Őt tisztelte azonban Marcali (1404)^*, de titulusa később elenyészett. Keresztnévként a középkorban kedvet lehetett, amint ezt a belőle képzett, leginkább Dunántúl élő családnevei igazolják: Ányos, Angyán.^* Lehetséges, hogy Ányás (Csongrád) tiszamenti falu szintén a tihanyi patrónus nevét őrzi.

Lipót a Babenberg-ház sarjadéka, Ostmark, a későbbi Ausztria őrgrófja (1073–1136), a jámbor középkori uralkodónak egyik jellegzetes megtestesítője. Ausztria patrónusa, akinek tisztelete német vidékeinken már a középkorban felbukkan. Így ott látjuk Lőcse egyik szárnyasoltárán (1507).^*

Kultusza igazában akkor kezd hazánkban föltűnni, amikor a Habsburg-dinasztia örökli Magyarország királyi trónját. Szent István megmarad ugyan az ország patrónusának, de a Szentháromság és Szeplőtelen Fogantatás barokk köztéri szoborkompozícióin hódoló szentek élén István király mellett megjelenik Lipót is, mint a dinasztikus jámborság képviselője, így Sopronban, Győrött, Újvidéken. A Habsburg-összefüggésekbe tartozik az is, hogy I. Lipót tanácsadója Kollonics Lipót Szakolca városában Szent Lipót tiszteletére építtetett (1699) a karmeliták számára templomot.^* Ehhez még vegyük hozzá, hogy ez a rend volt a legszorosabb szakrális kapcsolatban az uralkodóházzal. Az akkori, hazánkat is magábafoglaló osztrák karmelita provincia védőszentje jellemző módon éppen Lipót és István király volt.

Lipótot nyilvánvalóan újonnan települt német faluink, városaink választják frissen épült barokk templomaik védőszentjéül: Csepel (később Kisasszony), Budafok (1754), Lipótvár (Leopoldov, Szent István-kápolnával), Süttő, Torontálalmás (Jakuba, 1818), Örkény (1847). Lipót szobrát látjuk Üröm Lénárd-oltárán (1765),^* Magyaróvár és Halászi barokk főoltárán, továbbá Sorokpolány egyházában.^* Alattvalói hódolatból választották Pest XVIII. század végén keletkezett új negyedének a Lipótváros, templomának (1814) pedig a Lipót titulust, amelyet a főváros elmagyarosodásával István király patrociniumával cseréltek föl.

Lipót a dinasztiának legkedveltebb keresztneve volt, nevét két uralkodó is viselte. Ismerve a névválasztás társadalmi törvényszerűségeit, szinte kényszerűségeit, érthető, hogy a magyar arisztokrácia, nyomában pedig a német és zsidó polgárság is követte a példáját. Parasztságunk körében azonban nem vált népszerűvé. A szegedi tanyákon azonban igen ritkán máig akadnak Lépold keresztnevű parasztok. Palóc alakváltozata Lépot.

Hideggel háló Szent Pál. Közelebbről meg nem nevezett forrás nyomán Takáts Sándor elmondja,^* hogy télen a várbeli virrasztóknak kijárt a vártafa. Ezt Hideggel háló Szent Pál napjától fogva kapták meg. Ennek tüzénél melegedtek. Takáts közelebbi hely és időjelöléssel nem szolgál. Nem mondja meg azt sem, hogy Pálnak melyik ünnepéről van szó. Az ünnepnév máshonnan ismeretlen. A télidőt tekintve Remete Szent Pál (január 15) és Pál fordulása (január 25) jöhetne számításba. E napok azonban már ugyancsak benne vannak a szigorú télben, nem lehetnek télkezdő terminusok.

Remete Szent Pál rendjének, a magyar pálosoknak nemzetünkkel való sokszázados kapcsolatait ismerve, aligha lehet másra, mint arra a pirosbetűs rendi ünnepre gondolnunk, amelyet a pálos kalendárium translatio S. Pauli primi Eremitae címen tartott számon és a szerzetesközösség, meg a pásztorsága alá tartozó nép november 14-én ült meg.^* A szent Velencéből hozott ereklyéit ekkor vitték át a budai várból Budaszentlőrincre (1381). Emlékünnepe egyúttal egészen a török időkig messze földön híres búcsúnappá is vált.

Bereck csak a középkorban volt számontartott nap, már a Szelepchényi-kódex megünnepli.

Bereck, deákul Brictius Márton püspök diakónusa, majd utóda. Nyilván az ő kedvéért tisztelték középkori őseink.

A Cornides-kódexben^* olvasható legendája elmondja, hogy mosónéja fiat fogant, az apasággal Berecket vádolták. A püspök felszólítására a harminc napos kisded ezt hangosan tagadja. A nép ördögi praktikát emleget és Berecket továbbra is hamis pásztornak rágalmazza. A püspök az ő nevének megtisztulásáért eleven szeneket – parazsakat – vőn ő köntösében és elvivé mindeneknek láttására mind Szent Márton pispeknek koporsójáig. És ott elvetvén az eleven szeneket, az ő köntöse égés nélkül jelenék.

Ábrázolásáról nem tudunk, a magyar gótikában azonban több oltármesterség virágzik az ő tiszteletére, így a győri (1372),^* váradi (1374)^* székesegyházban. Talán a győrinek volt birtoka a Szentbereckalapja (1517), a mai Bőnyrétalap.^* Monyorókerék (Eberau) középkori templomának ő volt a patrónusa.^* Szentbereck hajdani falu a zalai Tapolca mellett (1356).^*

Egykori népszerűségére vallanak mindenesetre a nevéből vált magyar családnevek: Bereczk, Böröczk, Berecz, Böröcz, Biczó, szegedi Biczók név.

Márton toursi püspök a koraközépkornak egyik legnépszerűbb szentje volt. Jellegzetes régi göcseji neve Minciénmárton,^* azaz Mindszent Márton.

 

Pannóniában született 316 táján, meghalt 397-ben. Notker Balbulus nálunk is közismert szekvenciája is erről énekel:

 

Sacerdotem Christi Martinum cuncta per orbem Canat Ecclesia pacis catholicae. Atque illius nomen omnis haereticus fugiat pallidus. Pannonia laetetur genitrix talis filii, Italia exultet alitrix tanti iuvenis. Et Galliae trina divisio sacro certet litigio Cuius esse debeat praesul…

 

Talán hazai szereztetésű a Kájoni-féle Cantionale himnusza:

 

Gaude gemma praesulum, Gaude Mundi speculum: Dulcedo fidelium, Gaude calcans saeculum. Sancte Martine. Impetrator gratiae, Stella fulgens veniae: Exemplar clementiae, Et misericordiae. Sanete Martine. In te fulget castitas, Pietas, humilitas: Desolatos visitas, Tres mortuos suscitas. Sancte Martine. O Martine medice, Spiritales abjice Hostes procul dejice, Atque tuos respice. Sancte Martine. Bone Pastor ovium, Tu es lima scelerum: Pestem pellens cordium, Sustentator pauperum. Sancte Martine.*

 

A lovagkor Mártont teljesen a magáénak érezte, hiszen katona volt, mielőtt a seregek Urának hívását meghallotta volna. Elbocsátási kérelmét a császár gyávaságnak bélyegezte. Legendája szerint így válaszolt neki: ha kérésemet gyávaságnak becsmérled és nem hitnek, hát holnap majd védtelenül odaállok a csatasor elé és Jézus nevében, a kereszt jelével, pajzs és sisak nélkül áthatolok az ellenségen. Így is történt.

Márton kultusza Pannónia földjén bizonyára már a honfoglalás előtt is virágzott. Tiszteletét maga Szent István is felkarolja, amikor zászlaira éppen a hadverő Márton képét festette. Álmában látva a bessenyők támadását, így kiáltott föl: távozzatok, mert az Úr védelmemre adta Szent Mártont, aki nem engedi, hogy az igazak legelőjét pusztítsátok.^* Nem csoda, ha Szent Márton Szűz Mária után az ország patrónusa (patronus regni) lett. A szabolcsi zsinat (1093) ünnepét nyilvánossá tette és három napos előkészülettel is hangsúlyozta.

Királyaink öröklődő Márton-tiszteletét a budavári Nagy Kúria Márton-kápolnája (1349) is tanúsítja.^*

A magyar kereszténység bölcsője, a ma pannonhalmi néven emlegetett bencés apátság Szent Márton tiszteletére épült azon a helyen, (Savaria Sicca), ahol az egyik hagyomány szerint a szent született. Éppen ezért évszázadokon keresztül szentmártonhegyi apátság néven emlegették.

A legújabb kutatások^* viszont kétségtelenül tisztázták, hogy Márton szülővárosa Savaria, vagyis a magyar Szombathely. Az itteni, többszörösen átépített Szent Márton templomról, a régebben különálló Szentmárton falu egyházáról bebizonyosodott, hogy egyes részleteiben még a keresztény ókorban talán csakugyan Márton szülőházára épült rá. Egyik barokká alakított kápolnája helyén született volna szent. Az előtte lévő kutat már a középkorban Szent Márton kútja néven emlegették. Eszterházy Pál szerint^* ennek vizével keresztelték meg „dicsőséges Szent Mártonunkat”. Most Rumi Rajky István kútkompozíciója, modern egyházművészetünk egyik legszebb alkotása (1938) áll a helyén.

A helyi kultusz híre az Udvarba is eljutott. II. Ferdinánd Szombathely városát a királyi kincstárnak járó minden rendes és rendkívüli adó fizetése alól minden időkre fölmentette, de egyben kötelezte is, hogy Márton ünnepén gondoskodjék a szegényekről.^*

 

A régi templomot 1630-ban a dominikánusok kapták meg, akik a török és reformáció után hazánkban először Szombathely városában vetették meg ismét a lábukat.^* Jótevőjük gróf Erdődy Györgyné, Batthyány Erzsébet grófnő volt, akinek áldozatkészsége lehetővé tette a templom teljes újjáépítését. Fölirata szerint:

 

HANC SACRAM AEDEM VOVIT ET DICAVIT

SUMTIBUS PROPRIIS DIVO MARTINO

EPISCOPO ET CONFESSORI HIC NATO

ILLUSTRISSIMA DNA DNA COMITISSA

MARIA ELISABETH DE BOTTIANI 1670.

 

Batthyány Erzsébet a templom mellé ispotályt is alapított (1673): Szent Mártonban fundáltassék egy spitály, kinek helyét a Szent Mártoni Prior ki mutatván, bizonyos számú koldusra fundállya és építse, kire kérem is eő kegyelmét; annak épülésére, és a koldusok eltartására rendöltem Szombathely városánál lévő két ezer forintomat, hogy annak Interessébül interteneáltassanak az koldusok… mely költ Szabad Királyi Soprony Városában ipso festo Tranfigurationis Domini Anno eiusdem. . . Én Gróff Batthyány Erzsébet...^*

 

*

 

Márton életrajzát tanítványa és barátja, Sulpitius Severus írta meg. Jeles papja még Bereck, róla még szó esik.

Márton először katonának ment. Katekumen, vagyis hitújonc volt, amikor legendájának legemlékezetesebb mozzanata szerint télidőben lován Amiens felé haladva, félmeztelen koldussal találkozott. Megesett rajta a szíve, és köpenyét kardjával kettévágva, felét a koldusra borította, aki a legenda szerint maga Krisztus volt. A köpeny másik felét a Merovingok nemzeti ereklyeként őrizték. Szent Mártonnak az ő kápáját – írja^* az Érsekújvári kódex – miként mondja bölcs nevű János mester, szokták az Francia királyok hadba viselni. Latin cappa nevétől származik őrzési helyének capella, őreinek pedig capellanus neve. Innen végső fokon a magyar kápolna, káplán szó is.^*

A nagy jelenet egy magyar szólást is szült, amelyet nyilván a nép ajkáról lesett el Gárdonyi Géza.^* Az a hatalmas harmadik c. regényében ezt írja: „és az a negyedik gyermek is meg fogja érteni, hogy csak Szent Márton palástját viseli.” Ez a negyedik gyermek nem attól az apától származott, mint három bátyja, mégis az ő családnevüket viseli. Itt Márton a gyermek származásának körülményeit takarja el palástjával, vagyis irgalmas szívével, nagylelkűségével.

Márton később Franciaország egyik védőszentje, egyúttal a Nyugatnak egyik legtiszteltebb patrónusa lett. Ő volt az alapítója Ligugé, főleg pedig Marmoutier bencés apátságoknak. Ez utóbbiban képződött Márton-legenda szerint a szent hun, illetőleg magyar királyok sarjadéka, sőt egyenesen magyar király volt.

 

Ennek kialakulásához tudnunk kell, hogy a Márton-legenda első regényes feldolgozását a pannóniai Hét Szent Alvó története, a Historia Sanctorum Septem Dormientium tartalmazza. Láttuk, hogy hasonló címen emlegetik az efezusi ifjak legendáját is.^*

Legendánk úgy tudja, hogy Márton hun királyoktól származik. Pannóniában Florus király uralkodott. A rómaiak azonban legyőzték, fogságra vetették. Csak úgy engedték szabadon, ha trónjáról lemond, és megelégszik a katonai parancsnok (tribunus) címmel. Legidősebb fia, szintén Florus Konstantinápolyban nevelkedik, és a császár unokahúgát, Konstanciát veszi feleségül. Pannóniában születik fiuk Florus, akit később Mártonnak hívnak, és a konstantinápolyi udvarban keresztelik meg. Amikor Tours püspöke lett, hét unokatestvére: Clemens, Primus, Laetus, Theodorus, Gaudens, Quirianus, Innocens csatlakozott hozzá, Marmoutier monostorában remetéskednek. Mind a heten egy napon halnak meg. Haláluk után nem kezdte ki őket az enyészet. Olyanok voltak, mintha aludnának. Ezért őket is Hét Szent Alvó néven emlegették. A VIII. században keletkezett legendájuk föltétlenül az efezusi ifjak épületes történetének tükröződése, bár egyik sem tesz említést a másikról.

 

A Márton-legendának számos koraközépkori verses francia feldolgozása is van. 1200 táján keletkezett a legjelesebb: La vie de monseignor Saint Martin de Tors, amely Péan Gatineau toursi kanonok alkotása. A XV. században misztériumjátékokat is írnak belőlük,^* amelyekben magyar vonatkozások is akadnak.

Márton hazai irodalmi élete a tiszteletére költött latin himnuszokkal, miseszövegekkel kezdődik. Egy XIII. században írt hazai kódex életét és legendáját is elmondja. Utolsó története egy magyar gróf (hungarus comes) süketnéma leányának a szent sírjánál való csodálatos gyógyulását adja elő.

Eckhardt Sándor föltevése szerint Kézait a pannóniai hun történet megfogalmazásában Márton alakja is ihlette.

Márton legendáját természetesen kódexeinkben is bőven olvashatjuk. Itt csak néhány olyan mozzanatot emelünk ki belőle, amelyek Márton ikonográfiáját, illetőleg a néphagyományt is befolyásolták.

 

Egy európaszerte ismert középkori exemplum, példa egy miséző pap látomásáról szól,^* amelyet később vagy Gergely pápa vagy Márton viselt dolgaival, tehát valamelyik híres, emlegetett középkori szenttel kapcsolnak össze. Így egy svájci német változat (1460) is Mártonról szól. Érthető, ha a történetet a mi kódexirodalmunk is Mártonnak tulajdonítja. Olvastatik – írja^* a Cornides-kódex (1514–19) – Szent Bereckről illyen példa, hogy mikoron Szent Márton pispek misét mondana egy időben, Szent Bereck – ki vala Szent Márton pispek diakonusa – láta pokolbeli ördögöt ülvén az oltár megett és írnya, és mikoron az ördögnek elfogyott volna hárgyája, akará az erdeg az hárgyát fogával kihúzni, hogy többet hírhatná reá. Mikoron az erdeg az hárgyát húznája, az hárgya elszakad, és az erdeg igen öté fejét hátra az fő falhoz. Mellyet látván Szent Bereck, kezde nevetni. És mikoron Szent Márton pispek kérdenéje, hogy miért nevetett volna, megmondá neki Szent Bereck nyilván. Megkérdvén Bereck az ördegget, mit írt volna, felelé az erdeg, hogy az hévságos igéket írnája, melyeket az emberek szent egyházban beszélnek. Úgy mond Szent Gergely, ha az öres (üres) igéről okot kell adnonk, az utolsó napon meg kell mértéklenönk, mennye gonoszságok következnek az sok szólásból. Szent Bernald úgy mond, ha meggondolod, mely erős számot vesznek az öres igékről, nem lészen igen utálatos teneked az szilenciom, az vesztegségtartás.

A legendának számos, máig élő, Márton személyétől elszakadt, illetőleg önállósult mondai, mesei, szólásbeli változata hallható magyar népünk, de a hazai sokacok körében is.^*

A legenda még egy másik, még jelesebb miséjéről is tud Mártonnak, amelyet Albengában mutatott be: mikoron egy jeles innepnapon – írja (1527) az Érdy-kódex^* – misét akarna szolgálni, egy szegényt elől talála, és ottan neki adá ruháját. Csak egy palástban méne misét mondani. És mikoron az egyházi népek előtt nem merészelnék levetkőzni, miért az palástnál több ruhája nem volna, az esperes egy kis kurta ruhát hoza neki, kinek hosszúsága csak térdig vala, ujja könyökig. És azonképpen felöltözvén, felálla mise mondani. Ime mindenek látására Szentlélek Úristen tűzképpen fejére szálla és belé enyészék. Mikoron kedég mezételen karjait fölemelte volna Úristenhöz, íme a szent angyalok aranyas gyengyes őtözettel belföldözék ő karjait, kikből nyilván megismertetik az ő nagy szentséges volta.

A jelenetet hazánk több középkori Márton-templomában megörökítették. Erről alább még szólunk.

 

*

 

A szepességi Kereszthegy (Gehol) lejtőin, Ruszkinóc közelében láthatók az Árpád-kori Sanct Merten falu romjai. A tatárok a környékbeli monda szerint az oda menekült népre rágyújtották a templomot. Úgy beszélik, hogy Márton napján az esti órákban még manapság is látni egy romok közül kiemelkedő, miseáldozatot bemutató papot.^* A mondai kép mintha Márton miséjét idézné.

Mondják, hogy a nyugati egyházban Szűz Mária után a középkorban Márton tiszteletére szentelték a legtöbb templomot. Alighanem így volt ez hazánkban is, hiszen kezdettől fogva szülöttjének is tekintette őt.

Említettük, hogy Szentmártonhegy (újabb nevén: Pannonhalma) Mártont tiszteli védőszentül, hasonlóképpen a XI. században alapított mogyoródi apátság is, amelyet Szent László építtetett a Salamonnal vívott csata (1074) emlékezetére. A másik győztes testvér, Géza viszont a Zoborhegy közelében Pográny (Pohranice) faluban alapított kápolnát Márton dicsőségére. Ő volt a patrónusa Vaskaszentmárton hajdani bencés apátságnak is (1255).^*

Nekcseszentmárton (Nasic, 1222), Zelinai Szentmárton (Belovár mellett) a johannitáké volt.

A fehérvári Márton-templomban, tehát a magyar haza társpatrónusának egyházában tették le a középkori királyaink megkoronáztatásuk után a koronázási esküt,^* amelyben az ország megvédését fogadták meg. Callimachus lengyel történetíró II. Ulászló székesfehérvári koronázását leírva elmondja, hogy a már megkoronázott király fölment a templom tornyába, és ott végezte el a négy világtáj irányában azt a hagyományos kardvágást, amellyel az ország védelmére kötelezte magát.

Ő a védőszentje a talán még szintén László királytól alapított pozsonyi káptalannak és egyházának,^* a későbbi koronázótemplomnak, továbbá Szepes káptalani, majd püspöki templomának, illetőleg a szepesi egyházmegyének, de természetesen a szombathelyi székesegyháznak és egyházmegyének, napjainkban a részben belőle kivált kismartoni (Eisenstadt) püspökségnek (1960), még tovább az egykori aradi káptalannak is.

Hazánkban nincs szent, aki templomával több városunknak, falunknak lett volna névadója, keresztapja Mártonnál:

 

Alsószentmárton (Baranya), Belényesszentmárton (Sinmartinul de Beius), Berettyószentmárton (Sinmartin), Borsodszentmárton, Bükkszentmárton, Csíkszentmárton (Sinmartin), Dicsőszentmárton (Tirnaveni), Drávaszentmárton, Győrszentmárton (Pannonhalma), Hegyszentmárton (Baranya), Hegyhátszentmárton (Vas), Hercegszentmárton (Baranya), Homoródszentmárton (Martinis), Kakszentmárton (Cucu Martineşti), Kebeleszentmárton (Csesztreg szomszédságában, elenyészett), Kemenesszentmárton, Kisszentmárton (középkori nevén Pusztaszentmárton, Baranya)^*, Korodszentmárton (Corovisinmartin), Kőszentmárton (1471, Szerém)^*, Kunszentmárton, Magyarszentmárton (Sinmartinul Maghiar), Mezőszentmárton (1335, elenyészett, Fót határában)^*, Mezőszentmárton (Sinmartinul de Cimpie), Muraszentmárton (Sveti Martin na Muri), Nyárádszentmárton (Mitreşti), Őriszentmárton (St. Martin in der Wart, 1479), Peceszentmárton (Sinmartin), Pusztaszentmárton (Martineşti), Rábaszentmárton (St. Martin an der Raab, 1422), Rózsaszentmárton (másként Fancsal, Heves), Sopronszentmárton, Sorokszentmárton (1506, Bács, elenyészett),^* Sósszentmárton (Gligoreşti), Szalkszentmárton, Szépkenyerűszentmárton (Sinmartin), Szerbszentmárton (Sinmartinul, Sirbesc), Szigetszentmárton, Szilvásszentmárton (Somogy), Tápiószentmárton, Tiszaszentmárton (Szabolcs), Tótszentmárton (1496, Zala), Turócszentmárton (Turciansky Martin), Zalaszentmárton (1266), Zsitvaszentmárton (Martin nad Žitavou), továbbá Szentmártonfalva (1. 1434, Zala, Bagod mellett, elenyészett^*, 2. 1497, Baranya,^* elenyészett), Szentmártonkáta, középkori nevén Szent Márton Kátája (1467), Szentmártontorja (ma Feltorja, Háromszék),^* Szentmártonmacskás, eredetibb alakja Szent Márton Macskása (Sinmartin-Macicaş, 1310, Kolozs),^* Szentmártonbuberek (puszta Dióskál határában), Szentmártoni (Zala), Szentmártonfölde (Veszprém).^*

Márton nevét őrzi még Kismarton,^* Nagymarton (Mattersdorf), Peremarton (Veszprém), Martonos (Rács, Csík), Martonvásár, Martonfa (Zala, Baranya), Mártonhely (Vas), és talán még Martos (Martoš).

 

Népszerűségéről tanúskodó családnevek: Márton, Marton, Martonyi (Mártoné), Marócs, Maró, Maros, Marsa, Martos, Márta.^*

 

Vegyük még mindehhez azokat a helységeinket is, amelyeknek temploma Mártont ünnepli védőszentjéül.

Legelőször a győri, illetőleg a belőle és a veszprémiből kihasított szombathelyi egyházmegyének, tehát a szent szülőföldjének Márton-patrociniumait kell áttekintenünk. Kitűnő korai forrásunk Kazó István vasvári prépost egyházlátogatási jegyzőkönyve (1697–98),^* Eszerint föltétlenül középkori eredetű templommal, kápolnával, oltárral tisztelte meg Mártont Németlövő (Deutsch-Schützen), Csajta (Schachendorf), Németszentgrót (Gerersdorf), Királyfalva (Königsdorf), Nagyfalu (Mogersdorf), Pusztaszentmihály (St. Michael in Bernstein), Nagyszentmihály (Grosspetersdorf), Rábaszentmihály (St. Michael an der Raab).

Márton szombathelyi egyházmegyéjének magyar részén: Kemenesszentmárton, Nagypöse, Nagytilaj, Vámoscsalád, Sárvár, Söpte, Szombathely (dominikánusok).

A győri anyamegyében: Bágyog (középkori), Lövő (1647, később Nagyboldogasszony),^* Csún (XVII. század, később: Mihály), Rajka (1311, 1672), Halászi (1777), Kópháza (1797), Olmód, Und (1750), A burgenlandi részen: Kismarton, Nagymarton, Fehéregyháza (Donnerskirschen). A Márton-kultusz azonban a régi kiterjedésű győri egyházmegyében sokkal virágzóbb és egyetemesebb volt, mint a patrociniumok mutatják, Erről a még tárgyalandó helyi hagyományvilág győz meg bennünket.

Pannonhalmi nullius apátság: Pannonhalma, Ravazd (XI. század).

Veszprém: Ajkarendek, Ácsteszér, Bakonypölöske, Balatonudvari, Csököly (középkori), Dióspuszta, Diszel (Padányi Bíró Márton építette), Fonó, Fonyód (1749), Gerézd, Káptalantóti, Kisszőllős (1511), Óbudavár, Polány (kápolna), Pénzesgyőr, Táska. Vörs (középkori), Zalaszentmárton. Elenyészett: Kőröshegy (1102, a pannonhalmi Szent Márton apátság birtoka), Horváti (1225), Keszthely (1247), Rajk (1247), Nemesszalók (1271),^* Szárberény (1290, ma Vörösberény), Lentiszombathely (1322), Szemenye (1322), Egyházasgamás (1360, Somogyvár közelében), Csicskeszentmárton (1362, Sümeg közelében), Tóti (1372, ma: Káptalantóti), Lőrinte (1429, Devecser közelében), Magyarszerdahely (1480). Inota (1497), Muraszerdahely (XV. század).^*

Még az Árpád-kort idézi a Somlóhegy délkeleti szőlői között álló Márton-kápolna és Márton-kútja. A barokk időkben remeteség virágzott mellette. A remetét a hegyközség tartotta, hogy vihar idején harangozzon, és imádkozzék a jó termésért, szüretért.

Székesfehérvár: Szigetszentmárton (középkor), Csákberény (1775).

Pécs, a régi Pannónia keleti határán: Csúza (1301),^* Lovászhetény (régi), Pécsdevecser (középkori), Felsőszentmárton (középkori), Kisújbánya (középkori), Máriakéménd (1730), Értény (1749), Vásárosdombó (1789), Alsószentmárton (1797), Cserdi (1851), Pélmonostor (1877), Albertfalu (1887), Illocska (1892), Hercegszentmárton (1901), Nagybudmér (1908), Orfű (1909), Patacs.

Esztergom: Alistál (Hrobonovo, XV. század), Alsógyőröd (Velky Dur), Alsólopassó (Dolny Lopašov), Alsópalojta (Dolné Plachtince, 1465), Baratka (1156, elenyészett),^* Bazin (Pezinok), Bát (Bátovce, 1464), Csári (Čáry), Csesztve (1212?), Egyházhely (Kostoliste), Felsőszil (Brestovany, kápolna, 1767), Felsőzélle (Horné Zelenice), Füss (1332, elenyészett),^* Geletnek (Hliník nad Hronom, 1382), Gerencsér (Hrnčiarovce), Harádics (Hradište pod Vrátrom, 1613), Hébec (1526, elenyészett), Holics (Holič), Hollókő (XV. század), Hontnémeti (Hontianske Nemce, 1495), Komáromszentpéter (Dolny Peter), Kőkeszi (Kamenné Kosihy, 1346)^*, Kisgyarmat (Sikenička), Kisvendég (Malé Hoste), Magyargéc (1782), Mellek (Melek), Merőce (Merašice), Mizsérd (Mischdorf), Nagybárkány (1883, középkori helyén), Nagyun (Uhin), Nagyülés (Velka Lehota), Őrhalom (1937, régi helyén), Pagyár (Paderovce), Sempte (Šintava), Szárazpatak (Sucha), Szécsénke (Secianky, középkor), Szimő (Simő), Tópatak (Bansky Studenec), Udvard (Dvory nad Žitavou), Vágdebrőd (Drachovce), Verbó (Vrbec), Visegrád (1336, a hódoltság alatt elenyészett) és mindenek, előtt Pozsony, amelyről többször külön is szólunk.

Nyitra: Alsóporuba (Poruba), Dezser (Dezerice), Egyházasnádas (Podskal), Felsőelefánt (Horné Lefantovce), Ivánka (Ivančina), Nagybossány (Velke Bošany), Ösvényes (Ochodnica), Teplica, Terchova, Torna (Turna), Üreg (Jarok), Vágújfalu (Solna Novejsa), Viszocsány (Vysočany).

Besztercebánya: Bajmóc (Weinitz, Bojnice, 1224), Cserény (Čerin, XIV. század), Hrohoty, Kapronca (Koprovnica, XIV. század), Podkonic (Podkonice, XV. század), Ternye (Terna, XIV. század), Turócszentmárton (Turčiansky Martin, 1315), Végleshuta (Vyglažka Huta, 1802), Garamolaszka (Valaská, XV. század), Felsőhámor (Horné Hámre, 1734).

Rozsnyó: Homokterenye, Kerekgede (Hodejka), Martonfalva, hivatalos nevén Nemesmártonfalva (Martinová), Szkáros (Skerešovo, 1381, elenyészett), Rapp (Rapovce, 1397). Rimaszécs (Siač, XIV. század, később református templom)^*, Trizs (XIV. század, elenyészett). Ezek még középkoriak. Divényoroszi (Trhanova, 1863, régi helyén).

Szepes, Márton másik egyházmegyéje: Szepeshely (Spišské Pohradie, Árpád-kor), Petróc (Petrovce), Lucsivna (Lučivná), Hernádfő (Vikartovce), Rakusz, Tátraalja (Stráne pod Tatrani), Majorka (Majerka), Krempach (Krempachy), Podlovk, Trsztena (Trstená), Dovalló (Dovalovo), Hutti, Szentmárton (Martin, Rózsahegy szomszédságában). Szinte valamennyi középkori patrocinium.

Kassa: Buzita (1279)^* Széprét (Krásna Lúka, 1295), Hámbor (Hamborek, középkori), Héthárs (Lipany, középkori), Radács (Radačov, 1630), Lemes (Lemešany, 1635), Vörösalma (Červenica, 1734), Nagyida (Velká Ida, 1742), Kolossó (Klušov, 1752), Várjeszenő (Jasenov, 1756), Somodi (Drienovec, 1775), Kapi (Kapušany pri Prešove, 1798), Alsófricske (Fričkovce, 1812), Ferzsó (Sveržov, 1828), Licsérd (Ličartovce, 1833), Jánosvágása (Hankovce, 1836), Kerekrét (Okruhlé, 1902. A barokk titulusok jórésze is nyilvánvalóan még középkori.

Eger: Dédes (1332), Kápolna (1332), Őrös (1332), Szederkény (1332), Hosszúmező (XIV. század. elenyészett)^*, Rózsaszentmárton (1726), Bükkszentmárton (1734), Feldebrő (1750), Tarnaméra (1766), Tiszapüspöki (1769), Balaton (1775), Kunszentmárton (1784), Pétervására (1814), Bogács. Legtöbbjük még föltétlenül középkori eredetű.

Szatmár: Munkács (Munkačevo), Hosszúmező (Campulung). Valószínűleg középkoriak.

Vác: Dömsöd (1291, felújítva 1924), Szalkszentmárton (1324), Nőtincs (1415), újjászületett: 1720), Hévízgyörk (középkori), Püspökszilágy (1715), Buják (1722), Szentmártonkáta (1722), Borsosberény (1728), Alberti (1743), Isaszeg (1757), Szécsénke (Sicinka, 1895).

Kalocsa: Tataháza (1783), Bácsordas (Karavukovo, 1785), Gádor (Gakovo, 1787), Szépliget (Gajdobra, 1788).

Csanád: Csiga (1231, Csanádpalota környékén), Temesvár (XIV. század), Világos (Siria, XIV. század), Szentmárton (középkor).^* A török alatt elenyésztek. Új: Aradszentmárton (Sinmartin, 1756), Móricföld (Moriţfeld, 1819), Dézsánfalva (Dejani, 1844), Magyarszentmárton (Sinmartinul Maghiar, 1873).

Nagyvárad: Berettyószentmárton (1213). Elenyészett: Nagyvárad (1332), Genyéte (Ghenetea, 1345), Gyúr (1295), Kövesd (Cuiejd, 1336), Váradszentmárton (Árpád-kor), és az egykori Vásári (1344) Márton titulusa.^*

A hódoltsági egyházmegyék töröktől megviselt területén a Márton-patrociniumok már csak igen szórványosan tűnnek föl, a régiek alig születnek újjá.

Erdély: Csíkszentmárton (1332), Dicsőszentmárton, Torja. Brassó egyik középkori részének Szentmárton város volt a neve. A régi Márton-templom az evangélikus szászoké.^* Elenyészett: Szentmártonfalva (1347, Magyarigen közelében).^*

Márton tiszteletére oltármestersége volt a váradi (XIV. század), gyulafehérvári (1451) székesegyháznak, továbbá Sopron (1459), Pozsony (1463), Kassa (1487) főtemplomainak.^*

 

Márton legkorábbi hazai patrociniumainak térképre helyezéséből lényegében az Árpád-kori magyar ökumené tárul elénk. Peremei nagyjából az akkori magyar nyelvhatárt is jelzik.^*

 

*

 

Most vegyük szemügyre Márton hazai ikonográfiáját.

Először kell megemlékeznünk az őrségi Mártonhely (Martjanci) Aquila Jánostól festett (1392) freskóciklusáról. A szomszédos Velemér templomában is látható Mártont ábrázoló freskótöredék (1378). Divald szerint a Héthárs Márton-templomának szentélye is falképekkel volt borítva. A pannonhalmi főmonostorban is megmaradtak Márton freskójának nyomai. A tiszteletére emelt szepeshelyi prépostsági templom, ma székesegyház, déli kapujának timpanonjában lovon ülő falképe a múlt században még megvolt. Zseliz (Želiezovce) templomában is van Márton-freskó.^*

Most azokat a szárnyasoltárokat említjük meg, amelyeket Márton tiszteletére szenteltek, és így a táblaképek jórészt az ő legendáját tárják épülésül a hívek felé.

Cserény (Čerin, 1483) képsorozata: 1. Márton és a koldus, 2. megkísértése, 3. albengai miséje, 4. beteget gyógyít, 5. elbúcsúzik tanítványaitól, 6. gyermeket gyógyít, 7. halála, 8. temetése.

Segesvár (Şighişoara, 1510) táblaképei: 1. Márton és Domonkos, 2. Márton és a koldus, 3. egy halott gyermeket föltámaszt, 4. egy akasztottat életre kelt, 5. egy haldokló asszonyt bűneitől felold.

Sövénység (Fişer, 1520): 1. Márton és a koldus, 2. egy akasztottat feltámaszt, 3. albengai miséje, 4. halála.

Egy ismeretlen helyről származó, de föltétlenül hazai oltár két táblaképe látható az esztergomi Keresztény Múzeumban: az albengai mise, meg Márton a koldussal (1490 körül).^*

Márton táblaképe föltűnik még Bártfa (1460), Csegöld (Segítőszentek oltára, 1494, Keresztény Múzeum), Felsőerdőfalva (Stará Lesná, XVI. század eleje), Kisszeben (Sabinov, 1520), Márkfalva (Jazernica Markovice, 1517), Szepeshely (Spišské Pohradie, 1470), Szmrecsány (Smrečany, 1480, Miklós társaságában), Zábrezs (Zabrež, 1500 táján), Zsegra (Žehra, 1500), szárnyasoltárain.^*

Gótikus faszobrai: Bertót (Bertotovce, 1500), Cserény (Čerin, 1483), Dovalló (Dovalovo, 1520), Gánóc (Ganovce, 1480), Héthárs (1520), Kisszeben (1510), Szepeshely (1499).^*

A későbbi időkből utalunk még a pozsonyi székesegyház magyarruhás Márton-szobrára, Rafael Donner mesterművére (1733), Bágyog (1768) és a sümegi püspöki kápolna (1751) Márton-freskójára, Tiszapüspöki (1770, Kracker Lukács) oltárképére, barokk templomaink főúri magyarba öltöztetett szentjére. Csököly katolikus kisebbsége számára Padányi Bíró Márton épített névadó patrónusa tiszteletére templomot. A szentélyfreskón ő nyújtja a haldokló szentnek az égő szentelt gyertyát. Körülötte térdelő magyar nemesek. Felsőörs templomának préposti stallumát szintén ő készíttette, amikor még ezt a beneficiumot birtokolta. Támláján szintén Márton egykorú képe. Itt még csak a szombathelyi dominikánusok és a tatai templom képeire emlékeztetünk. Rumi Rajky István említett köztéri szobra mellett Kontuly Bélának a szombathelyi szemináriumi kápolnában látható freskókompozíciója (1938) századunkban is folytatja Márton hazai ikonográfiai hagyományait.

 

*

 

Nem lehet kétséges, hogy e régi ábrázolások egyike-másika csodatevő hírbe is került, gazdag hiedelemvilággal és legendakörrel dicsekedhetett. Ezekből sajnos, csak egyetlen egyet ismerünk,^* amely Szentmárton bihari falu hajdani premontrei kolostorkápolnájának fényes öltözetű, arany sarus Márton-szobrához fűződik.

 

*

 

Történt, hogy egy öreg hegedűs éhező családja számára kéregetni volt kénytelen. Nehéz útján betért a kápolnába, ahol elővette hegedűjét és keserves életét énekszóban adta Márton tudtára. Alighogy énekét elvégezte, az oltárról eléje hullott az egyik arany saru, és nagy fényesség támadt, majd a szobor is megszólalt: Menj, a saru a tiéd, maradj ezután is jámbor ember. Az öreg hegedűs örömében megcsókolta a szent lábát és hálálkodott neki; hiszen egyszerre gazdaggá tette.

Visszatérve szülőfalujába, mindjárt a pékhez ment, hogy kenyeret vihessen haza. Boldogan kérkedett a saruval: most már nem lát a család szükséget. A pék erre tolvajnak becsmérelte, és az összecsődített nép börtönbe vonszolta. A hegedűs hiába erősítgette a bíróság előtt, hogy maga Szent Márton ajándékozta a saruját neki. Nem hitte el senki, sót templomrablásért halálra ítélték.

A börtönben láncraverve siratta feleségét és gyermekeit. Majd megvirradt, és megkondult a lélekharang. Amikor a vesztőhelyre kísérték, az volt az utolsó kívánsága, hogy hegedűjét mégegyszer adják a kezébe és a kápolnába mehessen, hogy ott imádkozzék és énekeljen. Kérelmét teljesítették.

A kápolnában ismét hegedűszó mellett fordult Mártonhoz, hogy tegyen tanúságot mellette. És íme: a másik arany saru is oda hullott eléje az oltárról. A nép most ujjongva magasztalta Mártont, hogy egy ártatlan ember életét csodatételével megmentette.

Az arany saruk megmaradtak az öreg hegedűs birtokában, majd az ő végakarata szerint halála után visszakerültek Márton oltárára.

A történetben nem nehéz a luccai hegedűs, illetőleg Volto Santo vándorlegendájának meghonosítására ismernünk. Szórványos hazai vonatkozásairól Szent Kümmernis napjánál (július 20) emlékezünk meg bővebben.

 

A régi századokban Márton a gazdasági évnek kiemelkedő zárónapja: jobbágytartozási, tisztújítási terminus.^* A gyalui vártartomány uradalmaiban a XVI–XVII. század folyamán a földvám, vagyis földbér lerovása György és Márton napján történt. Az őszi szolgáltatást Szent Márton adaja néven is emlegették.^* Az elnevezéshez Bod Péternél^* ezt a mondai magyarázatot olvassuk: Klodovéus Frantzia Királ fogadást tett vólt, hogy a Lovát Szent Mártonnak a ajándékozza, úgy mindazáltal, hogy ha szüksége lészen reá, száz Arannyal válthassa vissza. Hartza kelletvén menni utánna küldötte a Lónak a száz arannyat, de meg-izenték a Királynak, hogy a Ló ki nem akar menni az istállóból. Küldött azért még százat s azt izente: S. Martinus bonus est in Consilio, carus in negotio. (= Szent Márton kegyes a tanácsban, drága a pénzügyletben). Hogy illyen jó eksékutor volt Szent Márton, azért rendelték erre a napra az Adónak és Adósságnak fel-hajtatását.

 

*

 

Mártont már a hazai középkorban a jószág egyik jeles patrónusaként tisztelték.

 

Ennek okát az Érsekújvári-kódex^* így adja elő: egy tehén futtatnéjék az ördögtől és mindenütt nagyon kietlenkednéjék és sokakat átaleklelne, és Szent Márton felé és ő társai felé nagy haraggal futa. És az Szent Márton kezét felemelé és parancsolá neki, hogy megállana. És az tehén indulatlan megálla. És látá Szent Márton az ő hátán ülnie egy ördeget, melyet Szent Márton megfeddvén és mondá: távozjál el az baromról és szűnjél meg ártatlan lelket futtatnod. És legottan eltávozék és a tehén leesék Szent Mártonnak ő lába előtt. És Szent Mártonnak parancsolatjára nagy szelídséggel méne az csorda köziben. Zsolozsmájában olvassuk: sacerdos Dei, Martine pastor egregie, ora pro nobis. Ez nemcsak a hívek nyájára, hanem szó szerint a jószág védelmére, oltalmazására is alkalmazható.^*

 

Répcevidéki néphagyomány szerint, amikor egyszer valamikor disznóvész dúlt, az egyik pásztor bement Szombathelyre Mártonhoz segítségért könyörögni. Álmában a szent püspök fehér nyírfaágat adott neki, hogy ezzel vesszőzze meg a beteg jószágot, és így majd meggyógyul.^*

A frissen vágott, zöldelő ág archaikus gonoszűző eszköz, amelynek használatával többek között György, Katalin, Borbála, Aprószentek napján is találkozunk. Dunántúli és burgenlandi pásztorok kezében leginkább Márton napjához kapcsolódik, de olykor karácsony böjtjén is vesszőznek vele.

 

Szintén a Répcevidéken a pásztorok Márton estéjén végigjárják a falut, és a házakhoz így köszöntenek be:

 

Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét. A szokást nem mi kezdtük, és nem mi végezzük. Állatainknak annyi szaporodása legyen, Ahány ága-boga van a vesszőnek.

 

Vép vasi faluban^* a kanász Márton estéjén eljárja a házakat és ezt mondja: adjon Isten jó estét! Megjött Szent Márton püspök szolgája. Adjon Isten bort, búzát, békességet, lelkünknek őrök üdvősséget! Dicsértessék a Jézus neve!

Régebben így is mondták: adjon Isten bort, búzát, barackot, kurtatorkú malacot, csutoránknak feneket, hogy ihassunk eleget! Jutalmul mákos- vagy túróslepény, esetleg pénz jár nekik.

Acsád pásztorai házról-házra járnak, hosszú, lehetőleg dús lombozatú nyírfavesszőkkel. Ezek közül egyet-egyet a gazdának adnak. Ezzel hajtják ki tavasszal első ízben a disznókat a legelőre. Ha sok lomb van a vesszőn, akkor jól szaporodik a jószág. A vessző átadása a következő mondókával történik: Adjon Isten jó estét, meghoztam szent Márton püspök vesszejét. Annyi malacuk legyen, mint ahány ága-boga van. Adja Isten, hogy több Szent Márton-napot is megélhessünk, s erőben, egészségben eltölthessünk, nem ilyen búval, bánattal. Több örvendetesebb napokat adjon Isten, adjon bort, búzát, békességet, s lelkünknek örök üdvösséget!^*

Rábagyarmaton a pásztornak minden háztól szentmártonrétes, másként mencinrétes (a Mindenszentek szóból) járt. Járandóságát nem egyszerre szedte össze, hanem beosztotta. Újévig is eltartott, amíg minden háztól megkapta. A szentmártonrétes ajándékozása Zalában sem ismeretlen.

Göcsejben Márton napján a csordás és kanász a falut végigjárva, tarisznyájába süteményt, korsójába bort kapott. Néhol bélesadó, rétespénz járt neki.^*

A hosszúperesztegi gazdasszony azért süt ezen a napon rétest, hogy – mint a faluban mondogatják – Szent Márton köpönyegét kinyújtsa, és így az ő könyörületességéből a család ne szűkölködjék és másokon is tudjon segíteni.

 

A szigetközi Kunsziget csordásának járandósága a pünkösdi garas mellett a mártongaras volt. Régebben a pásztorfogadás ezen a napon történt.

A jószág Márton napja táján került végképpen istállóba. A pásztorok is, főleg a nyugati részeken ezen a napon számoltak el szolgálatukkal. Egy 1649-ből fennmaradt Vas megyei pásztori céhszabályzatban^* olvassuk: Szent Márton napján… valamint régi szokás volt, most is, akiktül mi lehet, megadattassék. Sajnos, nem fejti ki, hogy mi volt a régi szakás. Sajátos rendelkezése: tartoznak ők az mezei grófok, avagy marhapásztorok minden Szent Márton napján egy böcsületes személyt magok között bíróvá tenni, és megesküdtetni is, magok közül mezei grófok közül a céhhez négy fertályos mestereket tenni.

Hasonlóképpen ünnepeltek az Eszterházy-uradalmak pásztorai is: Márton napján misére mentek, utána pedig az uraságtól, gazdáktól megkapták megszolgált bérüket. Ez sok helyen ünnepélyesen történt. Ők sem maradtak a jókívánsággal, eláldással adósok.^*

Hogy Márton napját a pásztorok valamikor nemcsak Dunántúl, hanem nyilván az egész országban is számontartották, arról egy 1725-ből származó szegedi följegyzés is tanúskodik: Csorda Pásztornak Húsvéttul fogvást Szent Márton napjáig egy pár tehéntül Alsó és Felső Városban három garas, egy kenyér és egy pénz Bocskor pénz. Palánghban pedig egy pár egy Máriás, egy Kenyér és a Bocskor Péz. Ez az adat mindenesetre szintén dunántúli hagyományra utal, hogy Márton napja valamikor Szegeden is a gazdasági évnek egyik őszi sarkköve volt.

 

*

 

A Márton-napi pásztorjárás és vesszőzés természetesen ismeretes a Dunántúllal szomszédos burgenlandi, sőt távolabbi németség körében is. A Martinisegen és a hozzátartozó Martinigerte, illetőleg Martinistock és az ajándékba kapott Martiniflecken, Martinistrudel hagyománya itt is él. Leopold Schmidt^*

Négy Megkoronázott: Severus, Severianus, Carpophorus, Victor, más felsorolás szerint: Sempronianus, Claudius, Nicostratus, Castor ókeresztény vértanúk. Pannóniában, a mai Szerémségben híres kőfaragók voltak. Sokat dolgoztak Spalato, Diocletianus császár udvara számára, aki büszke volt rájuk. Amikor azonban a bálványistenek kifaragását megtagadták, mégis kivégezték őket és így elnyerték a vértanúság koronáját, amelyről Quatuor Coronati, Vier Gekrönte összefoglaló néven emlegetik őket.

Földi maradványaikat a hívek Rómába vitték, és a Coelius hegyi Quattro Coronati-bazilikát emelték föléjük. Mellette állott a római kőfaragók társulatának (confraternitas) kápolnája. Már a koraközépkorban a kőfaragók, építőmesterek patrónusai közé számítanak.^*

Csak a barokk födözte föl, hogy Jeromoshoz, Mártonhoz, Dömötörhöz és másokhoz hasonlóan, ők is a későbbi magyar haza földjének szülöttjei. Az is lehetséges azonban, hogy a kultusz Buda felszabadulása után nyugatról került hazánkba, amikor ugyancsak szükség volt képzett mesterekre. A budavári Nagyboldogasszony-templomban a budai kőfaragóknak és kőműveseknek leginkább bevándorolt német és olasz mesterekből álló céhe oltárt állított a tiszteletükre, mert őket választotta égi pártfogójának.^*

Lénárd, másként Leonárd a koraközépkor egyik leghíresebb, legnépszerűbb szentje. Tisztelete a közép-európai, főleg alpesi katolikus néphagyomány legarchaikusabb rétegeiben gyökerezik. Élete elvész a jámbor legendák világában. Biztosan csak annyit tudunk róla, hogy remeteként a VI. században élt Limoges környékén.^*

Lénárd a bajor – osztrák szakrális tájnak kiváltképpen tisztelt szentje. Kultuszát Andree szerint különösen a ciszterciták terjesztették, akiknek e táj egykorú mezőgazdasági élete sokat köszönhet. Lénárdnak sokféle patronátusa volt: beteg emberek és állatok orvosa, rabok, kovácsok, pásztorok védőszentje. Legendája szerint azt a kegyet kérte a királytól, hogy minden rabot, akit a börtönében fölkeres, engedjen szabadon. Tiszteletére a vastárgyak felajánlása különösen jellemző.^* Bod Péter megjegyzése szerint olyan kegyelmére méltóztatta volt Isten Lénárdot, hogy ha a foglyok ő róla megemlékeztek, s néki könyörgöttek, elromolván a vas bilintsek, megszabadultak… ^*

 

Biztos, hogy a szent középkori hazai kultusza egyetemesebb volt, mint a későbbi századokban. Ezt gótikus művészetünk is tanúsítja. Így Marosvásárhely freskója (XVI. század eleje).^* Táblaképei: Csegöld (1450), Kassa (1450, Prokop társaságában), Liptószentandrás (Liptovsky Ondrej, 1480), Malompatak (Mlynica, 1500), Kisszeben (Sabinov, 1500), Ludrófalva (Ludrova, 1510), Szászbogács (Bagaciu, 1518). A lőcsei Jakab-templom szárnyasoltárán (1507) foglyot ment.^* Szászfalváról (Sásová) került a besztercebányai múzeumba egy oltárszárny, amely Lénárdot lánccal ábrázolja.^* Az itteni Borbála-oltáron álló szobra fogolymentés közben örökíti meg. Faszobra: Szepesszombat (Spišska Sobota, 1503)^*.

Oltárát említik a pozsonyi székesegyházban (1441).^*

Brassó középkori Lénárd-temploma a kultusznak egyik legkeletibb középkori kisugárzása. Újabb kutatás szerint a XI. században épült.^* A patrocinium azonban föltétlenül később keletkezett, és nyilván a kerci cisztercita apátság missziós tevékenységével függ össze.

Bandinus Márk megemlékezik egy Lénárd-kápolnáról (1646), amely a szőlőtermesztéséről híres Kotnár városkában állott és a magyar katolikusok kezén volt.^* A kultusz moldvai virágzásának körülményeit ma már aligha lehet tisztázni. Építhették az itt élő evangélikus szászok katolikus ősei, de az sem lehetetlen, hogy a jászvásári magyar püspökség tevékenységével függ össze, hiszen Lénárd missziós, mintegy pionír szent volt.

Nem tudjuk, hogy Gyergyóremete (Remetea) templomának a csíki szakrális tájban szokatlan Lénárd-titulusát milyen körülmények között és mikor választották.

 

A Lénárd-kultusz gazdagabb megnyilatkozásaival leginkább a nyugati végeken, a magyar és német népiség határterületén találkozunk. Így Sopronban Lénárd-kápolna állott a középkor végén a pócsi dombon, a marhalegelő közelében. Emlékezetét őrzi egy máig álló Lénárd-kereszt is a Bécsi utcában.^*

A szent kőszegi kápolnáját állítólag azon a helyen emelték, ahol 1532-ben Ibrahim nagyvezér sátra állott. A jámbor okoskodás szerint Lénárd közbenjárása mentette meg a várost a török rablánctól. Lénárd és Vendel könyörög azon a fogadalmi képen, amelyet 1746-ban, járvány, jószágvész idején Kőszeg városa ajánlott föl a röjtöki Szűzanyának.

A muraközi Goricsány Lénárdnak szentelt templomáról az a hagyomány, hogy egyik vajúdó Zrínyi grófné fogadalomból szobrot ajánlott föl,^* utána pedig kápolnát (1688), majd templomot építettek a szent tiszteletére.

 

A régi határvidékek több faluja tiszteli templomának védőszentjéül, így Szentléránt, Lödös (Litzelsdorf), Borbálya (Walbersdorf), Újfalu (Neudorf), Rendek (Liebing, 1907), északon Lénártó (Lenartov, 1826), Felsőszénégető (Oberkohlstätten). Szany (1742) és Süttő színmagyar népe nyilván jószágvészre emlékezve emelt kápolnát Lénárd tiszteletére. Szobra áll Simaságon, Egyeden (1803), Fertőszéplakon (1795),^* Pinnyén (1683), Szentgotthárd apátsági templomában.^*

Kolics Lajos lövői búcsúvezetőnek kéziratos énekeskönyvében található ez a magyar ének:

 

Óh dicső Szent Leonárd téged dicsérünk, Mindnyájan tégedet szívből tisztelünk. Azért hallgasd meg kérésünket, Meg ne vesd könyörgésünket. Tartsd meg marháinkat jó egészségben, Tűztől házainkat és mindenünket. Őrizz minket betegségtől, És veszedelmes pestistől…*

 

A Fehér megyei Vajta XIV. századi templomának ő volt a patrónusa, tisztelete tehát az ország belsejében is virágzott.

A Kiskárpátokban elterülő Ompital község Lénárd-kápolnája már a középkorban állott. Egy 1738-ból való, gróf Forgách Pál esztergomi kanonoktól felajánlott olajfestmény látható benne, amelyen Lénárd képét két ágaskodó ló tartja. Felírása: In hoc loco Ompital, a saeculis thaumaturgus, patronus in vinculis degentium et contra luem pecorum. Vagyis: E helyen, Ompitálban évszázadok óta csodatevő: pártfogója a bilincsekben szenvedőknek és jószágvész ellen. Kápolnabeli szobráról az a hiedelem, hogy a közeli sziklánál hajdanában ugyanabban az alakban jelent meg.^* Ompital a régi Magyarországnak tudomásunk szerint egyetlen Lénárd tiszteletére szentelt búcsújáróhelye.

Óbudára nyilvánvalóan német bevándorlók hozták magukkal Lénárdnak, a lovak patrónusának tiszteletét (1781). Hasonlóképpen született az eredetileg német telepítésű Szigetújfalu templomának Lénárd-patrociniuma is (1733). Hagyomány már nem fűződik hozzá. Üröm barokk templomának társpatrónusa: Lénárd-oltára beszédesen vall bevándorló német lakosságának egykorú áhítatformáiról. A jeles fogolyszabadító, jószágoltalmazó szent mellett megjelenik az új jószágpatrónus, Vendel, továbbá Hubert, a vadászok pártfogója, Lipót, a Habsburg-ház patrónusa, továbbá Tóbiás, a vándorok, nagy útra indulók segítsége, kezében hallal. Az oltárt a család mennyei példaképe: Szent Anna, Joachim, és az eladólányként megjelenő Mária együttese koronázza meg.

Lénárd és Vendel tiszteletére szentelt kápolnát Mór német népe (1746). Nagykovácsi főoltárán (1754) Lénárdot látjuk,^* bár a templomnak Mária-titulusa van.

Lénárd hajdani magyar tisztességét számos családnevünk is hirdeti: Lénárd, Lénárt, Léránt, Lékó. Talán a Leskó is. A Leonárd származéka: Lónárt, Lönhárt.

Imre első királyunknak, Szent Istvánnak és Boldog Gizellának fia, akit német nagybátyja, a később szintén szentté avatott Henrik császár nevére kereszteltek. A magyar Imre név a német Henrik átvétele.

 

Szent Imre legendáját az Érdy-kódexben^* olvassuk. Jámborságával már gyermekkorában kitűnik. Királyi atyjával egyszer Szent Márton hegyére ment a bencés monostorba, ahol a szerzetesek illő tisztelettel fogadták őket. Imre miért Szentlélekkel teljes, kinek mind megismervén érdemes voltát, mindent azonképpen meg apolgata (megcsókolta). Nekit csak egyször, nekit háromszor, nekit ötször és egyet végre hétszer. Annak kedég vala fráter Maurus neve. Mikoron az szent mise megáldatott volna, az szent királ titkon kérdé meg az ő fiát, miokáért tette volna. És megjelenté az ő atyjának, hogy mindeniknek annyi esztendei volna, Hogy tisztaságus életöt fogadtanak volna. Az utolsó kedég fráter Marus szeplőtelen szűz volna.

Imre máskor szolgájával Veszprémbe ment. Itt a Szent György-kápolnában égi szózatot hallott, hogy testi-lelki szüzességben töltse életét. Később mégis megházasítják, jegyese azonban hajlandó a József-házasságra.

A fiatal Imrét vadászaton érte utol a halál. A legenda megemlékezik egy Korlát nevű nagy bűnösről, aki Rómába megy, hogy ott az Úr pápa feloldozza. Penitenciául le kell írnia minden bűnét. Ezeket a pápa borítékba zárja, és kötelezi Korlátot, hogy bilincsekben addig járja a szent helyeket, amíg a vasak le nem szakadoznak róla, és a bűnök a levélből elvakartatnak. Megfordul mindenfelé, még Jeruzsálemben is, de hiába. Hírét hallja Szent István csodatételeinek is, ezért hazánkba is elzarándokol. A szent király koporsajánál elszunnyad. Álmában István meg is jelenik neki, de azt tanácsolja, hogy ne hozzá, hanem Imréhez könyörögjön. Mikoron azért felébredött volna ottan, odamene és nagy szivebeli töredelmességgel és alázatossággal sírván, óhajtván, kezde kenyergeni. Ime csodálatus dolog: azonnal nagy zörgéssel, csattogással mind ízenkéd az vasak elszakadozának róla. Azt hallván kedég az sok népek, mind egyházi népek, mind parasztok, odafutanának csodára: mi dolog volna. A szegény ember kedég mind voltaképpen kijelenté őelőttük, megmutatván az pápa levelét és kiben bűnei valának megírván, de csak egy bötűt sem találának meg benne.

 

Csak utalunk a magyar középkor Imrét magasztaló himnuszaira, zsolozsmáira.^*

Dömötör Tekla közléséből^* Imrének egy lengyel legendáját is ismerjük, amelyet a magyar hagyományban már hiába keresünk.

 

A Lysa Gora hegység tetején álló bencés Szent Kereszt-apátságnak a lengyel nép ajkán máig élő alapítási mondája szerint valamikor egy király vadászott a tájon, szarvast űzött. A szarvas a sűrűbe menekült, nagy agancsa azonban a bozótban megakadt. A király utolérte, és aranyhúrú íjával már éppen le akarta nyilazni, amikor a szarvas agancsai között fénylő keresztet pillantott meg. A király megilletődve borult térdre, a szarvas azonban eltűnt. A csoda emlékére emelte azután a király a Szent Kereszt-apátságot.

 

E szájhagyományban megőrzött alapítómonda végső soron egy középkori Szent Imre-legendára megy vissza, amely írott forrásokban, így Dlugos János műveiben, tehát a XV. században jelenik meg. Eszerint a magyar Imre herceg nagybátyjánál, Vitéz Boleszláv lengyel királynál időzik. Vadászni mennek, és egy szarvast követve, följutnak a Lysa Gora hegyére. A szarvas itt eltűnik, Imre azonban fölismeri, hogy álmában már járt ezen a helyen. Megkéri nagybátyját, Boleszlávot, hogy építsen itt kolostort. Imre a mellén hordozott kétágú keresztjét is odaadja neki. Ebben Krisztus keresztfájának egy darabkája van ezüstbe foglalva, amelyet atyja a görög császártól kapott ajándékba. A király Imre kérésére csakugyan monostort alapít a hegyen.

 

Szárnyasoltáraink Imrét ábrázoló táblaképei: Bélakorompa (Kremná, 1516), Csíksomlyó (Sumuleu, 1510), Csütörtökhely (Spišsky Štvortok, 1490), Mateóc (Matejovce, Szent István és Szent Imre-oltár, 1450), Nagytótlak (Selo, 1490), Szepeshely (Spišské Pohradie, Szent Márton-főoltár, 1470, Királyok imádása-oltár, Mária halála-oltár, 1470), Vitfalva (Vitkovce, 1480)^*. Legtöbbször Szent István és Szent László társaságában. Ők középkori hazai megnevezés szerint a Magyar Háromkirályok. Faliképét őrzi Csécs (Čečejovce) temploma.^*

Gótikus faszobrai: Kassa (1470), Káposztásfalva (Hrabušice, 1516), Szepeshely (1496).^*

Szent Imre barokk szobra a zirci apátság egyik megmaradt gótikus oszlopán e fölírással: CANDIDA REDECORATA LAETOR (=1751). Barokk szobrát ott látjuk az aacheni magyar kápolnában is.

Helyneveink legtöbbször titulusra utalnak: Szentimre (Szolnok, Győr), Csílkszentimre (Santimbru Ciuc), Görgényszentimre (Gurghiu), Hegyközszentimre (Sintimreu), Marosszentimre (Sintimbru), Nyárádszentimre (Eremieni), Pestszentimre, Sárosszentimre (Meretice), Tiszaszentimre, Szentimrefalva (azelőtt Sárosd), Szentimrepuszta (Zala, Somogy).

Patrociniumok:

Esztergom: Budapest (Kelenföld), Cseszte (Častá), Felsőatrak (Horné Otrokovce), Helemba (Chlaba), Királyrév (Králov Brod), Kisbáb (Báb), Óhaj (Dolny Ohaj), Párkány (Štúrovo), Sárisáp, Szénavár (Senohrad), Zsély (Želovce).

Nyitra: Biccsefalu (Bitšica), Csitár (Čitáre), Vágsziklás (Skala).

Besztercebánya: Rudnó (Rudno, 1802).

Rozsnyó: Kalonda (1895).

Szepes: Csimhova (Čimhová).

Eger: Hevesugra (1747), Novaj (1756), Bátor (1779), Zaránk (1780), Királd (1828), Nagyréde (1874), Pusztanagyszenttamás (1890), Bagimajor (1891), Tukaszilágy (1930), Tiszakeszi (1930), Újdiósgyőr (1931), Tiszabura (1933), Huta (1935), Tiszaszentimre (1935).

Kassa: Bacska (középkori), Pusztasalgó (Uzovsky Šalgov, 1610), Sárosszentimre (Meretice, 1715), Bocsárd (1773), Benkőfalva (Benkovce, 1783), Laszka (Lazany, 1887), Iványos (Vaniškovce).

Szatmár: Máramarossziget (középkor)^* Kökényesd (Porumbeşti, 1767).

Veszprém: Tomaj (Badacsonytomaj, 1260, pálos), Porva (1262),^* Sárosdfő (1322, elenyészett), Dörgicse, Homokbödöge, Kaposvár, Kéttornyúlak, Magyarszombathely, Nagyberény, Öszöd, Pinkóc, Sáska, Szegerdő, Szentgáloskér, Szentimrefalva, Tilaj, Veszprém (piaristák), Zalahosszúfalu, Zákánytelep.

Székesfehérvár: Székesfehérvár (1720, barátok), Páty (1778), Szabadbattyán (1865), Alap (1865), Pusztaszabolcs (1942), Hard (1946).

Győr: Bő, Csáfordjánosfa, Ebergőc, Győr (1941), Szerecseny, Tata (1756), Vitnyéd (kápolna).

Szombathely: Felsőrönök, Kőszeg (XVIII. század), Nyőgér.

Pécs: Hegyhátmaróc (1720), Újpetre (1763), Diósberény (1775), Nagyvejke (1776), Virágos (1793), Keskend (1811), Dunakömlőd (1826), Dunaszekcső (1855, kápolna), Kajdacs (1875, kápolna), Döbrököz (1902), Apátvarasd.

Vác: Pereg (1327, elenyészett), Egyházasdengeleg (1697), Úri (1715), Zagyvarékas (1724), Kisecset (1754), Keszeg.

Kalocsa: Hajós (1728, Csáky Imre érsek építette), Nagybaracska (1789), Doroszló (Doroslovo, 1800), Bócsa (1920), Kalocsa (1933), Soltszentimre (1936), Alsókabol (Dolnja Kobili, kápolna).

Csanád: Basarág (középkor, elenyészett), Kunágota (1870), Szeged (1930, kollégiumi kápolna, megszűnt).

Nagyvárad: Hegyközszentimre (Sintimreu),^* Peczeszöllős (Seleuş, 1732), Endrőd.

Erdély: Csíkszentimre (Sintimbrul), Görgényszentimre (Gurghiu), Gelence (Gheleinţa), Marosvásárhely (barátok), Máréfalva (Satul Mare).

 

A székesfehérvári koronázó bazilika Szent Imre-kápolnája (1380) nyilvánvalóan nemcsak a szentet, hanem a magyar királyfit is idézte.

Egyéb középkori ismert titulusok: Máramarossziget, Sátoraljaújhely (1482). Titel ágostonrendi prépostságának (1056?) Imre volt a patrónusa.^*

Máshol is rámutattunk, hogy a katolikus restauráció valósággal új életre kelti nemzeti szentjeink hajdani tiszteletét.^* A szerzetesgimnáziumok a barokk időkben, majd századunk elején hazafias érzésből Elek és Alajos helyett Imrét állítják az ifjúság elé példaképül.

A Lelki Paradicsom így magasztalja őt:

 

Szüzességnek liliomja, Szeretet piros rózsája, Kegyesség violája. Üdvözlégy dicső Szent Imre, Tekints reánk is e földre, E kis magyar nemzetre. Az isteni szeretetben Add, kövessünk ez életben, Hogy jussunk az örömben, Nyerj nékünk is tisztaságot, Hogy utáljunk minden mocskot, Fertelmes undokságot. Mert ugyanis akik tiszták, Isten színét azok látják, (Krisztus szava) és bírják. Már te látod Isten színét, Esedezz, hogy mi is innét Kikelvén, lássuk színét, Amen.

 

Antifóna: Imé az én választott gyermekem, akit elválasztottam, és fölibe tettem az én lelkemet.

V. Az ő fejébe tettél uram

R. Drágakövekből való koronát.

Imádság. Úristen, ki az iffiúságnak virágával tündöklő Szent Imrét a te szenteid társaságában felmagasztaltad, engedd minékünk, hogy aki tenéked annyira kedvedben volt, mi is az ő segétségét mindenben érezzük. A mi urunk Jézus Krisztusnak általa… Amen.

Imréről szóló jezsuita iskoladrámák: Nagyszombat (1617, 1714, 1768), Trencsény (1676, 1728), Székesfehérvár (1736).^*

 

*

 

Imre tisztelete – tudomásunk szerint – megmaradt az egyházi év és templomi ábrázolások világában, a szakrális népélet televényében nem vert gyökeret. Barokk templomi képeinken Imre úri magyar viseletben, csizmásan jelenik meg. Ezért választották veszprémi, érsekújvári, aradi^*, és szegedi csizmadiák céhpatrónusuknak.

Felsőrönök (Radling) temploma egyúttal búcsújáró hely. A táj az Árpád-korban gyepű volt. A helyi mondai hagyomány szerint Imre herceg szeretett itt vadászni, ezért a Németújvári grófok templomot építettek a tiszteletére. A búcsúnapokon: pünkösd másnapján és Imre névünnepét követő vasárnapon Ausztriából is sok nép kereste föl. A templom most néhány lépésre van csak az országhatártól, de még hazánkban.^* A falu már Ausztriához tartozik.

Szent Imre nevéhez és napjához fűződő hiedelmekről és hagyományokról nem tudunk. Keresztnévként mégis igen népszerű, sőt családnév gyanánt is: Imre, Imreh, Imrő, Emre, Ümre, Imbre.

Károly, azaz Borromei Szent Károly (1538 – 1584) milánói érsek, a Tridentinum nyomán bontakozó barokk jámborság sokoldalú úttörője volt.^*

Ismeretes, hogy Manzoni híres regénye, a Jegyesek a milánói pestis leírásában megörökíti Károly önfeláldozó felebaráti szeretetét, a betegekért való odaadását is. Érthető tehát, hogy a sűrűn ismétlődő pestisjárványok idején Rozália, Sebestyén és Rókus mellett az ő tisztelete is föltűnik.

Károly rokonságban állott a mantovai Gonzaga-családdal, ez pedig a Habsburg-házzal. Érthető tehát, hogy tiszteletét eleven itáliai barokk kapcsolatai révén is a bécsi udvar népszerűsíti. Így maga a Károly keresztnév is a dinasztia nyomán terjed el először az arisztokrácia, majd a nemesség és polgárság körében, tősgyökeres parasztnévvé azonban nem tudott válni. Tudomásunk szerint napjához néphagyomány nem fűződik.

A spanyol örökösödési háború a Habsburgok kezére juttatja Milánót. III. Károly az 1713. évi pestis idején fogadalmat tesz, és a híres bécsi Karlskirche építésével hódol védőszentjének. A templom alapkövét magyar ember, Erdődy László nyitrai püspök szentelte meg. Udvari példára, továbbá a római Collegium Germanico – Hungaricum magyar növendékeinek, későbbi híres főpapoknak buzgólkodására Károly tisztelete a XVIII. század folyamán terjedni kezd hazánkban is.^* Migazzi Kristóf révén a váci, Eszterházy Károly nyomán pedig az egri egyházmegye, továbbá az éledező Pestbuda válik a hazai Károly-kultusz melegágyává.

Migazzi Kristóf váci püspök, illetőleg bécsi bíboros érsek, az irgalmasok, majd a szeminárium kápolnáját (1780) ajánlotta Károly oltalmába. Odafesteti az új székesegyház Mária mennybevételét ábrázoló mennyezetfreskóján a hódoló magyar szentek közé. Károlyt pestispatrónusként látjuk a váci Szentháromság-emléken (1756) is.^* Ennek az eleven székvárosi kultusznak hatása, hogy a váci egyházmegyének alig van barokk temploma, amelyben Károly képével, szobrával ne találkoznánk (Alsónémedi, Kiskunfélegyháza). Egykorú képe ott van még a székesegyház sekrestyéjében és a piarista templomban is.

Károly volt a védőszentje a fiatalon elhalt Károly Ambrus főherceg váci püspöki kormányzónak, a későbbi prímásnak. Emlékezetére Ferenc király Károly-emlékérmet ajándékozott a váci káptalannak: in memoriam Archiducis Episcopi Vaciensis Sancto Carolo sacram. Ezt nagy ünnepeken a kanonokok viselni szokták.

Nomen est omen: Eszterházy Károly Borromei alkotóegyéniségének megtestesítője, a Tridentinum szellemének legnagyobb magyar képviselője. A tőle épített pápai plébániatemplomban oltárt emelt Károly tiszteletére. A képen a szent kíséretében ott látjuk őt is.

Óbuda pestisjárványokat idéző barokk plébániatemplomában Bebo Károly szobrász fogadalomból felajánlott alkotásaként ott látjuk Szent Károly képét (1753), amely a Károly-ikonográfiának kivételes érdekességű alkotása: a szent mezítláb, kötéllel a nyakán vezekel a pestises betegekért. A kép keretének felső részén földgömb: ezen kaszál a halál. Ugyanott a homokórát tartó Saturnus is emlékeztet a mulandóságra, halálra. A kép mellett álló egyik angyalszobor csengőt és kopogtatóul szolgáló kalapácsot tart a kezében. Ezekkel figyelmeztették ugyanis a lakosságot az otthonmaradásra, illetőleg – pestises betegek kezében – a kitérésre, elkerülésre. A keret alsó részén Szent Teréz látható, nyíltól átvert szívvel, a lángoló, mardosó szeretet jelképével. Ez erre akar figyelmeztetni: Isten szeretete elfogadja a testi pusztulást is, mert a lélek Urához tér meg.

Gróf Zichy Miklós, Óbuda akkori földesura is állított (1758–1763) egy fogadalmi emlékoltárt, amelyen angyal társaságában ott volt Károly is: NUMINI IRATO NE PESTE VOS FERIAT DIVVS CAROLVS BORROMEVS QVIS VIVENS PRO PECCATIS POPVLISSE HOSTIAM OBTULIT NVNC COELICOLA VT SUPPLICET ORATE VIVENTES. Röviden: a haragos istenségnek, nehogy a pestis elragadjon benneteket, Borromei Szent Károly még életében áldozatot mutatott be a bűnös népért. Imádkozzatok, hogy az égben könyörögjön az élőkért. 1956-ban lebontották.

 

Jezsuita iskolai színjátékokban is föltűnik. (Kolozsvár, 1699).^*

Miután Károlyt a főpásztor barokk példaképének tekintették, számos hazai papnevelő intézet (Vác, Csanád) máig védőszentjéül tiszteli. Károly a patrónusa az esztergomi Köbölkút, Újbars (Novy Tekov), a rozsnyai Kistugár (Tuhár, 1841, Zichy Károly támogatásával), a pécsi Mais (1752), Üszög, a veszprémi Kisgörbő, Lajoskomárom, Pula, az egri Pétervására, Pusztakengyel (1936), a váci Rákosliget (1915), a szombathelyi Nagyrákos, a kalocsai Újpalánka (Nova Palanka, 1724^*, ma Szent Erzsébet), Bácstóváros (Tovariševo, 1882), Topolya (1898, kápolna), Wekerlefalva (Nova Gajdobra, 1911), a csanádi Pancsova (Pančevo, 1757), Nagyjécsa (Jecea Mare, 1780), az erdélyi Marosújvár, a piaristák máramarosszigeti (1736)^* templomának, illetőleg kápolnájának, az irgalmasok váci kórházkápolnájának, továbbá Nagyvárad és Szepeshely püspöki kápolnájának. Oltárát látjuk a gyulafehérvári (1755)^* és kalocsai székesegyházban, Kecel faluban. Pápát már említettük.

Ő a névadója Károlyliget (Charleville) francia alapítású bánáti falunak.

Hubert püspök tisztelete főleg Lotharingiában, a Rajnavidéken és Belgiumban virágzik, de hazánkban is több történelmi szakaszban felbukkan.

A vadászok, erdészek, lövészcéhek védőszentje.

 

Hubert († 727) a legenda szerint hercegi család elkényeztetett sarjadéka volt, aki teljesen a világi örömöknek élt. Egyszer nagypénteken is kiment vadászni: hirtelen egy szarvas tűnt föl előtte, amely agancsai között keresztet viselt. A látomás annyira megrendítette, hogy életét megváltoztatta. Annyi kétségtelen, hogy Lüttich első püspöke volt. Szentelését – ismét a legenda szerint – maga a pápa végezte. Amikor a püspöki öltözetet átadta neki, a stóla hiányzott. Erre egy mennyei angyal jelent meg, és stólát nyújtott át neki, amelyet ereklye gyanánt őriznek, és máig azokra teszik, akiket veszett kutya harapott meg.

 

Nevenapján nyugaton kenyeret is szentelnek, amelyet szintén ebmarásról, veszettségről tartanak foganatosnak.^* Ünnepén máig nagy vadászatokat rendeznek a nyugati országokban a tiszteletére.

Hazai kultuszárul keveset tudunk. A középkorban Hubert tiszteletére szentelték Garáb premontrei prépostságát.^* Ma már aligha lehet megállapítani, hogy a titulus a rend francia kapcsolatait tükrözi-e, vagy pedig – tekintve a hegyes-erdős környezetet – a vadászok, erdőjárók hazánkban is patrónusként tisztelték. Nem lehetetlen, hogy Hubert védőszentként való kiválasztásában még az Árpádok csodaszarvas-hagyománya is közrejátszott.^* A hajdani Felvidék templomaiban egykorú, tehát középkori ábrázolásaival is találkozunk. Ludrófalva (Ludrová) Mária koronázását ábrázoló szárnyas-oltárán (1510) több szent társaságában György mellett Hubert is ott hódol.^*

Ezután csak a XVIII. században bukkan föl a szent tisztelete hazánkban. Így az 1728. évben Szent Hubert napján Temesvárott nagy vadászatra gyűlt össze a temesi bánság előkelő társadalma. Mercy gróf volt a házigazda, aki fölkérte a jezsuiták házfőnökét, hogy a vadászok miséjét az ő palotájában végezze el. Mise alatt a páter három zsömlét is szentelt, amelyből indulás előtt minden vadász egy-egy szeletkét evett.^* Nyilvánvaló, hogy ezt a kultuszt Temesvár rajnavidéki német és francia bevándorlói, katonatisztjei hozták magukkal.

Egy pesti asszonyt 1787-ben veszett kutya harapott meg. Egy vadászember azt tanácsolta neki, hogy Hubertus-cédulákat nyeljen. Ez azonban már nem segített rajta, a betegségbe hamarosan belepusztult.^*

A szent délvidéki barokk tiszteletének bizonysága még Szenthubert torontáli falu is,^* amelyet elzászi és lotharingiai franciák alapítottak (1770), és templomukat (1791), új lakóhelyüket régi szülőföldjük kedvelt szentjéről nevezték el. Sajnos, nincs adatunk arra, hogy népi kultusza itt milyen hagyományokban nyilvánult meg.

Nyilván az udvari jámborság bánáti sarjadéka Orczyfalva (Kokoda) német falu Hubertus-titulusa is. A templomot a magyar királyi kamara emeltette (1809).

Érthető, hogy éppen a szenvedélyesen vadászó arisztokraták régi hazánkban is számontartották Hubert püspököt. Egykori főúri erdőségekben fölbukkan a kápolnája, így Konyha (Kuzhyna, Pálfyak), Nagylévárd (Velké Leváry, Wenckheim-család), Ugod (Eszterházyak), Csobánka határában. Üröm templomában szobrát (1765)^* láthatjuk. Csákvár (Eszterházyak) népe az Euszták-kápolnánál, de Hubert napján gyülekezett össze, ahol nagy vadászati és céllövészeti versengés, majd pedig mulatság volt. Az uraság most jutalmazta meg legjobb vadászait, erdőőreit, és itt hozta nyilvánosságra azoknak nevét is, akiket előléptetett.^*

Hubert tiszteletének csökevényeit mutatja, hogy – nyilván bécsi Habsburg-hagyományok alapján – hazánk több városában a század elején Hubertus-vadásztársaság működött, a hadsereg lovastisztjei pedig ezen a napon Hubertus-lovaglást rendeztek.

Öreg szegedi polgári vadászok úgy tartották,^* hogy annak a vadásznak nem lesz szerencséje, aki ezen a szent napon otthon ül, Hubert tisztességére ki kell mennie vadászni.

Halottak napja, a régiségben olykor lölkök napja, lelkeknek emlékezete,^* a küzdő Egyház ünnepélyes megemlékezése a szenvedő Egyházról. Mint mondottuk, a jámborságtörténet különös fejlődése során Mindenszentekből is gyakorlatban Halottak napjának vigíliája lett.

Abban a reménységben, hogy népünk halottkultuszáról más helyen, nagyobb összefüggésben még szólnunk adatik, itt csak azokról a hagyományokról és hiedelmekről^* emlékezünk meg, amelyek szorosan a halottak estéjéhez és napjához, főleg az etetéshez fűződnek. Előre meg kell még Hans Koren és Ernst Burgstaller nyomán is jegyeznünk, hogy a szegény szenvedő lelkek üdvösségének ügyét a jámborsági hagyomány a szegények, koldusok istápolásával érezte legméltóbban szolgálni: leginkább, legünnepélyesebben temetés alkalmával és Halottak napján.

A hazai halottkultusz múltjából itt annyit mégis el kell mondanunk, hogy a temető (cinterem) valamikor körülvette a templomot. A halottat a gyászházból vagy a templomba, vagy csak a templom előcsarnokába (limbus) hozták. Itt folyt le a temetési szertartás, búcsúztatás, innen vitték és hantolták közeli sírjába. A szertartás alatt, máshol közvetlenül a temetés után vagy a templomajtóban, vagy a halott sírjánál osztották ki a megholt üdvösségéért való imádság fejében a koldusok, ispotálybeliek: betegek, elhagyott öregek között a gyászoló család ajándékát, főleg kenyeret, kalácsot, bort, gyertyát. Egyes helyeken a halottas házban ült tort a meghívott szegények, koldusok, félkegyelműek ünnepélyes megvendégelése előzte meg. Olykor a halott végrendeletében is meghagyta az alamizsnaosztás idejét és mértékét. Ezt a hátramaradt élők lelkiismeretesen teljesítették is, mert féltek, hogy halottjuk lelke hazajár. Az ősi hagyomány vidékenként más-más helyi formában maradt fönt.

Az egyik jellegzetes változat szerint a hívek a halottak napi alamizsnát (kenyér, kalács, bor, zsír, szalonna, köles, bab) a templomban ilyenkor fölállított katafalk (gyászkoporsó) mellé rakták, illetőleg rakják. A koldusok, rászoruló szegény családok részeltetése a pap, harangozó, koldusbíró, templomatya hírével történt, illetőleg történik.

A temető az utolsó két évszázad folyamán a helység szélére került. Így azután sokfelé az osztás a temető kapujánál közvetlenül történik, máshol már csak történt. Az ételeket katolikus délszlávjaink hozzátartozójuk sírjára teszik. Olyan helyek is akadnak, ahol a gyűjtés koledálással, szegények számára való kéregetéssel megy végbe, miközben a lélekváltság harangját kongatják. Máshol, főleg Göcsejben a család otthonában éjszakára terítenek az elhúnyt hozzátartozók számára. Az ételt azután koldusoknak, szegényeknek ajándékozzák, esetleg maguk költik el. Nézzük most a részleteket.

A szegedi tájon egészen a legújabb időkig a hagyományőrző családok már Mindenszentek ünnepén fehér üres kalácsot szoktak sütni. Régi szegedi polgárasszonyok mézzel vonták be a tetejét. Jellegzetes alsótanyai alakjában fonadék, amelyet perecbe foglaltak bele. Ez a Mindönszentök kalácsa, másként kúdúskalács, amelyet délután sírjaikhoz igyekezve, a temető kapujában várakozó koldusoknak osztogattak azzal a kéréssel, hogy ők is emlékezzenek meg a család halottairól. A koldusok könyörgését a régi szegedi hagyomány különösen foganatosnak tartotta. A Tápén sütött, briós formájú kis fonottkalácsnak kúdústuborék a neve. Kálmány Lajos adatai szerint^* a Szegedről kirajzott Szaján bánáti faluban ilyenkor lisztet, gabonát, főzeléket is szoktak ajándékozni a szegényeknek. A koldusnak szánt kalács, alamizsna a halott megvendégelésének módosult, keresztényi változata.

 

A múlt század végén a szőregi koldusok ezen a napon a következő éneket énekelték a temetőkapuban:

 

Elindultunk a szent helyre, A szomorú gyászos kertbe. Vigasztalást ott sem veszünk, Könyves szemmel hazamegyünk. Már most Te eleidbe jöttünk, Keresztfád előtt könyörgünk: Tekints az megholt hívekre, Kit teremtettél képedre. Mert mindnyájunkért meghaltál, Az keresztfán megváltottál, Szent lelkedhez szorítottál, Népünk üdvösséget hagytál. Óh siralom, óh fájdalom, Hogy a holtakról kell szólnom, Az Úristen maga tudja, Holtakat hogy szabadítja. Sok lakóhelyei vannak Az Úristen országának, De nem tudjuk, merre vannak A megholtak, hogy kínlódnak.

 

Archaikus felfogás szerint a nap alkonyattól másik alkonyatig tart. Így érthető a halottak estéje elnevezés, amely Mindenszentek napjának estéjét jelenti polgári számítás szerint. Ilyenkor a halottak emlékezetére országszerte egy, esetleg két órahosszáig szólnak a harangok. Tápé népének hite szerint ez idő alatt nyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a lelkek a tisztítóhelyen. Ez a jámbor hiedelem már a középkor legendavilágában felbukkan. Először Damiani Szent Péter († 1072) említi.^*

Annak a hétnek, amelyikbe Halottak napja is beleesik, a szegedi nép ajkán halottak hete a neve. Ilyenkor a régi öregek nem szoktak kint a szántóföldön dolgozni, földmunkát végezni. Helyette őröltettek, kukoricát morzsoltak, szalmát hordattak a szérűből. Ez a hagyomány napjainkban a lehetőségek szerint már csak halottak napjára korlátozódott. Jellemző régebbi hiedelem, hogy aki halottak napján földmunkát végez, azon hóttetöm (atheroma) támad. E kegyeletes tartózkodásban eredetileg a halottak, hazajáró lelkek haragjától való szorongó félelem nyilatkozott meg.

A göcseji Pórszombat faluban a halottért mindenki maga szokott harangozni, mégpedig annyi verset, ahány halottja van. A harangláb körül ilyenkor összesereglenek, és várakoznak, hogy mikor kerül rájuk a sor. Más göcseji helyeken e napon sütnek-főznek, nagy lakomát csapnak. Egész éjfélig szól a muzsika. Ez talán a régi engesztelő toroknak csökevénye. A vidám hangulattal nyilván a hazajáró lelkeket akarják megtéveszteni. Pölöskefőn vacsorát terítenek, rétest tesznek az asztalra, égő gyertyát a közepére. Utána elmennek a templomba litániára. Miklósfán halottak estéjére szintén rétest sütnek. Odakészítik az asztalra annyi villával, ahány halottjuk van. Utána kimennek a temetőbe és sírjukon gyertyát égetnek.^* A szintén zalai Kacorlak faluban Mindenszentek éjszakáján a rétest kirakják az ablakba, amelynek eredeti célzata nyilvánvalóan a hazajáró halott családtagok megvendégelése volt. Kethelyen halottak napján az asztalt fehér terítővel födik le, kenyeret, fokhagymát, sót és kést tesznek rá. Öregek hiedelme szerint a család halottja ezen az éjszakán hazajár, legyen tehát mit ennie, ha éhes. Halottak hetében Göcsejben sem mosni, sem párolni nem szabad, mert a család halottja ezen a héten vízbe kerül, vagy a ruha megvizesedik rajta.^*

Hegyszentmárton baranyai magyar falucska, temploma nincs. A halottakért végzett esti könyörgés után a férfinép a harangtorony körül szokott gyülekezni, ahova a közeli házakból már rőzsekévéket hordtak össze. Meggyújtották, hatalmas lángokban lobogott, mintha a purgatórium tüze lett volna. Közben minden férfi a családjáért harangozott egy verset. Így is több óráig hangzott a harangszó.

Ezután a gyülekezetből két csoport kivált és a falu két végén megkezdte a szegényeknek szánt koldulást. Vezetőjük a kivilágított ablakok alá állva, ezt a valamikor máshol sem ismeretlen koldusimádságot mondta:

 

Názáretbeli Jézus, zsidóknak királya, Veszödelömben forgóknak Istene! Mögtestestesült szent Ige, szent Isten! Ne hagyj a bűnben elveszni! Hét köröszt alatt lëfekszöm, Hét köröszt alatt főkelök, Őrizz angyal éjfélig, Boldogságos Szűz Mária virradtig, Jézus Krisztus mindétig, Hogy gyarló testöm nyugodjék, Én szívem el né aludjék, Hogy tégöd mindenkor lásson, Mindön gonoszt távoztasson. Sátánok mögkötöztessenek, Hogy lölkeink në fertőztessenek. Engedd nekünk kögyesen, Atya, Fiú fölségösen, Élvén örök dicsőségben, Most és mindörökké!

 

Az amen után a csoport még elimádkozza a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Ezután kopogtatnak és e szavakkal lépnek be a házba: Adj Uram örök nyugodalmat a megholt híveknek, és az örök világosság fényeskedjék nekik!

Előkerülnek a velük hozott zsákok. A gazda, gazdasszony egyikbe kukoricát, a másikba babot, a harmadikba krumplit önt. Egy-két marok kender sem marad el. Majd áldomást isznak, eredeti szándék szerint nyilvánvalóan toroznak, tort ülnek.

Így mennek házról-házra. Már éjfélre jár az idő, amikor a két csoport a még mindég lobogó tűznél ismét összetalálkozik. Az őrállók addig sült tökön, sült krumplin rágódnak. Marad még a koldulóknak is. Közben iszogatnak.

Ezután az összekoldult ajándékok szabályszerű árverése következik. A befolyt összeg az egyházé. Tudósításunk nem szól róla, de a szokás eredeti célzata aligha lehetett más, mint a szegények, koldusok megvendégelése, megajándékozása, amelynek ellenében a falu halottjaiért, a tisztítótűzben szenvedő lelkekért imádkoztak. Jó volna tudni, hogy az archaikus hagyományt Baranya más faluiban ismerik-e.^*

A székelyföldi Csíknelnén egész kemencére való cipót sütnek, amelynek Isten lepénye, halottak lepénye a neve. Még azon melegében átalvetőbe teszik, és kiosztják a templom előtt álldogáló szegények között, akik ennek fejében a család elhalt tagjaiért imádkoznak. Úgy tartják, hogy a halott ilyenkor elmegy hozzátartozói kapujához, és ha a szegénynek nem adnak alamizsnát, sírva távozik.^* Hasonlóan Gyergyócsomafalván, Futásfalván is. Itt annyi cipót sütnek, ahány halottja van a családnak.^*

Kalácsot osztogatnak a koldusoknak, szegényeknek Kiskunfélegyházán, Szentsimonban és bizonyára más helyeken is. Bélapátfalván Isten cipója sül. Nagykátán a templom bejáratához tett kosárba vetik a hívek pénzadományukat. Ebből ajándékozza meg a pap karácsonykor a szegényeket. Hangonyban már csak a cigányok járnak alamizsnáért.^*

Jászladányban a hívek mindenféle élelmet szoktak a templom előtt felhalmozni, amelyet valamikor a koldusbíró osztott ki a koldusok között. Az égő kisgyertyákat itt az ablakba rakják ki.

Sajátos újabb szokás, hogy a hősök emlékművénél este a négy világtáj irányában négy koporsóforma rácsozatot állítanak fel. Az ismeretlen, messze sírokban porladozó katonák emlékezetére hozzátartozóik gyertyát gyújtanak, és e rácson helyezik el.

Ez a hagyomány azonban nyilván régibb. Piliny palóc faluban a temetői nagykereszt alján van egy négyszögletes lapos kő. Ezen szokták emberemlékezetet meghaladó idő óta az ismeretlen helyen vagy idegenben nyugvó falubeliekért meggyújtani halottak napján a gyertyákat.^*

Tompa bácskai faluban halottak napján a legközelebbi hozzátartozók sírjáról összeszedik az elhervadt virágokat. Otthon kifőzik, és a vetőgabonát meglocsolják vele. Hitük szerint ez megvédi az üszögtől.

Hazai németségünknél az ünnepi fonott kalácsnak Heiligenstriezl a neve: Budaörsön a gyerekek keresztanyjuktól kapták ajándékba.

A délszláv eredetű Bátyán halottak napján minden évben vittek kalácsot a tavaly Mindenszentektől elhalt családtagok sírjára, fehér abroszban. Öregek emlékezete szerint a fonott kalács mellett még rétest, olykor sovány pogácsát (kisele pogače), egyesek még birsalmát, tál babot is. Az ételeket a sírra terítették. Az egyházi szertartás végeztével a pap, a harangozó, sekrestyés, ministráns gyerekek társaságában összeszedte, elrendezte. Kocsin vitték az ételeket haza, majd megosztoztak rajta. Ennek fejében a megvendégelt halottakért imádkoztak. Valamikor a halott koporsajába is raktak ételt. Szintén bátyai hagyomány, hogy este a család halottjaiért az asztal előtt gyújtanak gyertyát, a vízbefulladt hozzátartozókért azonban külön az asztal alatt.^*

Hercegszántó régi sokác hagyománya szerint a halottak sírjukból fölkelnek, és a templomba mennek, amikor halottak estéjén az ő üdvösségükért harangoznak. Várják a pogácsát is. Előtte ugyanis a legények, fiúgyermekek a házak ablakai alá állva elimádkozták a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, majd beszóltak: kérünk a holt lelkek számára pogácsát, sokácul: dajte nem za mrtve duše pogače. A végén megették és bort ittak rá. A pogácsa csak víz és só hozzáadásával készült. Valamikor a mohácsi sokácok is vittek kalácsot, bort, tojást a sírra. Ezeknek sorsára már nem emlékeznek.

Mikefa göcseji faluban az ünnepen diófalevelet szednek, és elteszik,^* hogy – mint mondják – a családtagok el ne tetvesedjenek. A magyarázat már másodlagos, az eredeti szándékot már elfelejtették. A diófalevél, diófakoporsó a halandó embernek, illetőleg halottnak oltalma. A dió ugyanis középkori Megváltó-jelkép, amint erről karácsony estéjénél már szólottunk.

Vadamos göcseji falucskában úgy tartják, hogy halottak éjszakáján az egész élő és elhalt rokonság összejön. Vacsora után az asztalt nem szedik le, sőt tiszta tányért tesznek oda.

Zalaszentbalázson a Mindenszentek rétesét meg a bort otthagyják éjszakára a halottak számára. Másik helyi hagyomány szerint halottak estéjén a templomban fölállítják a jelképes koporsót (tumba). Ennél imádkoznak, ájtatosságot tartanak a megholt hívekért. Az odakészített tányérba tett alamizsna a papé. Az ájtatosság végeztével a kántor hosszasan énekel. Most meg őt illeti az a pénz, amit a nép a tányérba vet.

Ecsegen halottak napján az ünnepről maradt ételeket elviszik a misére és a templomajtón belül lerakják a szegények számára.

Szurdokpüspöki hagyomány szerint halottak napjára következő reggel az asszonyok kendőbe kötött babot, lencsét, lisztet visznek a templomba. Ott egy kiterített abroszra öntik, és mise után a szegényeknek adják.^*

Kunsziget kisalföldi faluban az asztal hídján, vagyis a lábakat keresztben összekötő léceken gyújtják meg a család halottjaiért a gyertyákat, miközben a halottak litániáját végzik. Az asztal alsó homályos része mintha a purgatóriumot jelképezné. Ide kerül a gyertya Nagyhátán is.^*

Sokfelé szokás az égő gyertyát az ablakhoz tenni.

A bukovinai Andrásfalván Mindenszentek délutánján a pap vezetésével ünnepélyes körmenet indult a temetőbe, amelynek négy sarkában közösen imádkoztak, könyörögtek az ősökért, a falu halottjaiért. Együttmaradtak, az egyes sírokhoz külön nem mentek. Utána a körmenet visszatért a templomba, a hívek kezében gyertyacska, vagyis kis gyertya égett. Szokás volt gyertyákat is osztogatni egymás között, hogy este és a halottak hetének estéin otthon kölcsönösen imádkozzanak mellette egymás halottjaiért. Halottak napján a templomba cipót vittek és a szegények között osztották szét.

Meg kell jegyeznünk, hogy a síroknak az ünnepen való felvirágozása, a sírkeresztek megkoszorúzása katolikus népünk körében aligha több másfél századosnál. Kováts István szegedi kőműves mester önéletrajzában elmondja, hogy a szokás a szegedi magyarság körében a múlt század első felében vált a bevándorolt német polgárság hatására mind általánosabbá. A kegyeletes gyakorlatot protestáns népünk is átvette, hiába hadakozott ellene – pápista szokásnak minősítve – még a múlt század végén is számos öreg református pap.^*

Aki a sírról virágot szakít, azt budaörsi német hiedelem szerint a halott elviszi.^*

A halott sírjára helyezett égő gyertyát Tápé idősebb népe szerint nem szabad máséra áttenni, ott égetni, mert akkor annak a halottnak bűne, bűnadóssága, akinek sírjáról elvitték a gyertyát, ennek a lelkére száll át.

A síron való gyertyagyújtás a békéscsabai szlovák evangélikusság körében az első világháború idején tűnt föl a távolban elesett hozzátartozók emlékezetére.^* Nyilván hasonló szándékból a hajdúsági magyar reformátusok között is.^*

Parasztságunk körében általánosnak mondható, bár helyi sajátosságaiban még kevéssé ismeretes szokás, hogy halottak estéjén, sőt halottak hetének minden estéjén odahaza kis gyertyát égetnek.^* Rendre annyit gyújtanak meg, ahány halottjuk van. Dombrád idősebb népe szerint azért a lámpát sem szabad eloltani, mert a gyertya nem nekünk, hanem a halottaknak világít. Egy-egy mellett mindaddig imádkoznak, amíg el nem ég.

 

Az imádság legtöbbször a halottak olvasója,^* amely Jézus öt szent sebének emlékezetére öt tizedből áll:

† Atyának † Fiúnak † Szentléleknek. Amen.

Adj Uram örök nyugodalmat a megholt híveknek. És az örök világosság fényeskedjék nekik.

Miatyánk. Az olvasó elején lévő három szemen ezt az imádságot végzik: Minden hívek teremtő és megváltó Istene, a te szolgáid és szolgálóid lelkeinek bocsásd meg minden bűneiket és ellened elkövetett vétkeiket. Hogy a mely engedelmet mindenkor óhajtottak, azt ájtatos könyörgések által megnyerhessék, ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Amen.

Adj Uram örök nyugodalmat a megholt híveknek. És az örök világosság fényeskedjék nekik.

Miatyánk. Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes. Úr vagyon te veled. Te vagy áldott az asszonyok között. És áldott a te méhednek gyümölcse: a Jézus. Jézusom, a te jobb kezed sebéért és az abból kifolyó drága szent véred érdeméért, légy irgalmas minden kimúlt híveid lelkeinek. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja! Imádj Istent a megholt hívekért, hogy szent fiadnak szenvedése és a te keserves hét fájdalmid által a purgatóriumból kiszabadulván, juthassanak az óhajtott mennyei boldogságba. Amen.

Második tized: Jézusom, a te bal kezed sebéért…

Harmadik tized: Jézusom, a te jobb lábad sebéért…

Negyedik tized: Jézusom, a te bal lábad sebéért…

Ötödik tized: Jézusom, a te szent szíved mély sebéért …

Adj Uram örök nyugodalmat a megholt híveknek. És az örök világosság fényeskedjék nekik.

Könyörögjünk. Minden hívek teremtő és megváltó Istene…

Uram, adj örök nyugodalmat e megholt híveknek, és az örök világosság fényeskedjék nekik. Nyugodjanak békességben, Jézus, Mária nevében.

 

Óh szentséges Szűz Mária, A holtak vigasztalója. Vigasztald a megholtakat, Sebes tűzben kínlódókat. Óh szentséges Szentháromság, Hozzád kiált szomorúság. Szomorúak a te híveid, A megholtaknak lelkeik, Óh szentséges legjobb Anya, A holtak szabadítója. Szabadítsd ki a fogságból, A rettentő nagy kínokból, Hogy kiáltsanak örömben: Szent vagy isten az egekben.

 

Könyörögjünk. Mártírok királynéja, Szűz Mária, megkötöttük a gyászkoszorút a lélek bánatvirágaiból, melyet alázatos szívvel mutatunk neked be a kimúlt hívek lelkeinek szabadulásáért. Esdve kérünk téged, ajánld fel ezt a te szenvedő szent fiadnak, hogy irgalmának tengerében és az ő szent szívéből kiömlő vérpatakjában mossa meg a földi bűnök szennyétől a szenvedő lelkeket és vezesd őket azon égi boldogságba, melybe téged is felemelt a te szent fiad, az Úr Jézus Krisztus, ki az Atyával és Szentlélekkel él és uralkodik most és mindörökkön örökké. Amen.

Mindenszentek, a göcsejiek ajkán mincién napja. Katolikus tanítás a szentek egyessége. Eszerint az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak, és az Úr színe előtt egymásért könyörögnek, helytállanak. A küzdő egyház (Ecclesia militans) a földön élő, a szenvedő egyház (Ecclesia patiens) a már meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő, a diadalmas egyház (Ecclesia triumphans) pedig a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.^*

Mindenszentek napja mindazon megdicsőült lelkek ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, névszerint nem emlékezik meg. Amint a Jelenések Könyve írja (7,9 – 10): Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből. Ott álltak a trón és a Bárány színe előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaágakkal. Nagy szóval kiáltották: „Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!”

 

A barokk jámborságnak egyik magyar kincsesháza, a Lelki paradicsom a mindenszentek litániáját a Szentírás szavaiból és tanításaiból így szövegezte meg:

Mindnyájan szent angyalok, kik mindenkor készen álltok az Isten első parancsolatjára és az emberek szolgálatára (Izaiás 6).

Mindnyájan szent Pátriárkák és próféták, kik a Messiás eljövetelét nagy óhajtással vártátok és sok példákkal megjövendöltétek (Teremtés 49, Izaiás 7).

Mindnyájan szent apostolon és tanítványok,

Kik mindeneteket elhagytátok és Krisztust követtétek (Hebr. 1).

Kik a pátriárkák és próféták fiai születtetvén, az egész Földnek fejedelmié tétettetek (Máté 4).

Kik az egész Földön az evangéliumot hirdettétek (44. zsoltár).

Kik az elveszett Izrael juhaihoz küldettetek (18. zsoltár).

Kik gyűlölségeket szenvedtetek az emberektől Krisztusért (Máté 10).

Kik örültetek, hogy Krisztusért szidalmakat szenvedtetek (Máté 10).

Kik mint juhok a farkasok közé küldettetek (ApCsel. 5).

Kik Krisztussal a késértetek közt megmaradtatok (Máté 10).

Kik Krisztusnak bizonysági és minden titkainak értői voltatok (Lukács 22).

Kik test szerént erőtlenek és megútáltatottak voltatok, de Krisztustól elválasztván, a világ pompáját és bölcsességét megtapodtátok (ApCsel. 2).

Kik a magasságból erővel felöltöztettetek és a Szentlélektől megerősíttettetek és Krisztust bátran vallottátok (1Kor. 1).

Kik inkább engedtetek az Istennek, hogysem az embereknek (Lukács 14).

Kik nagy hatalommal hirdettétek a Krisztus Jézus feltámadását (ApCsel. 5).

Kik tudatlanok lévén, a zsidók gyülekezetit meggyőztétek (ApCsel. 4).

Kik tizenkét székekben ülvén, az Izraelnek tizenkét nemzetségét ítélni fogjátok (ApCsel. 4).

Mindnyájan szent mártírok.

Kik istenesen élvén e világon, üldözéseket szenvedtetek (Máté 19).

Kik Krisztus keresztjében dicsekedtetek (2. Timót 3).

Kik a békességes tűrésben bírtátok lelketeket (Galata 6).

Kik ezen a világon gyűlölvén lelketeket, az örök életre megtartottátok (Lukács 21).

Kik a hit által az országokat meggyőztétek és igazságot cselekedvén elvettétek az ígéreteket (János 12).

Kik becstelenségeket és veréseket szenvedtetek, megkötöztettetek és tömlöcbe vettettetek, megköveztettetek, diribról-darabra vágattatok, és különb-különbféleképpen késértettetek (Hebr. 11).

Kik nagy ínségből jöttetek és a ti stólátokat a Bárány vérében megmostátok (Hebr. 11).

Kik az igazságért üldözést szenvedtetek és már mennyeknek országát bírjátok (Jelenés 7).

Kik nagy állhatatossággal állotok azok ellen, kik titeket szorongattak (Máté 5).

Kik a Krisztus szeretetitől se erő, se álnokság, se halál által el nem váltatok (Bölcsesség 5).

Mindnyájan szent konfesszorok.

Kik az Úr szőlejében pásztorokká tétettetek (Róm. 8).

Kik azt a tiszteletet nem magatoktól vettétek, hanem az Istentől hivattatok, mint Áron (Hebr. 5).

Kik az Istennek vitézkedvén nem ártottátok magatokat a világi dolgokban (2 Tim. 2).

Kik a Szentlélektől az Anyaszentegyház igazgatására tétettetek (ApCsel. 20).

Kik mint hű és okos szolgák, az Úr cselédi-telibe tétettetek (Máté 24).

Kik az Úr szőllőjében a napnak terhét és melegét viseltétek (Máté 20).

Kik mint lelkiatyák a tévelygőket szelíden megfeddettétek (Galat. 6).

Kik mint igaz pásztorok letettétek a nyájatokért lelketeket (János 10).

Kik nem magatokat, hanem az Úr nyáját híven legeltettétek (Ezekiel, 34).

Kik vigyáztatok a juhokért, kikért számot adandók voltatok (Ezekiel 34).

Kik szemérmetességgel, szorgalmatossággal és szentséggel megtiszteltétek hivatalotokat (Hebr. 13).

Kik az Úrtól vett tálentumokat nyereséggel adtátok vissza (Róm. 11).

Kik mindeneknek mindenek lettetek, hogy őket az Istennek megnyernétek (Máté 25).

Kik az ellenből jöttetek föl és az Isten házáért mint kőfalak, úgy tettétek magatokat (1 Kor. 9).

Kik a Krisztusnak hív szolgái, és az Isten titkainak osztogatói voltatok (Ezekiel 13).

Kik megtaníttattatok és az igazságra sokakat tanítottatok és már úgy fényletek, mint az erősségnek fényessége és mint a csillagok mindörökkön örökké (1 Kor. 4).

Minnyájan szent szerzetesek és remeték.

Kik az Úrnak édes igáját és könnyű terhét vígan hordoztátok (Máté 11).

Kik fölvévén kereszteteket, a Krisztust követtétek (Máté 16).

Kik a Krisztus keresztje sanyargatását testeteken hordoztátok (2 Kor. 4).

Kik a ti testeteket a bűnökkel és gonosz kívánságokkal megfeszítettétek (Galata 5).

Kik a világnak megfeszíttetetek (Galata 6).

Kik magatokat a testi kivánságoktól megfosztottátok, mennyországért (Máté 19).

Kik egyszer az ekére tévén kezeteket, vissza nem vettétek (Lukács 9).

Kik isteni fegyverbe öltözvén, erősen ellene állottatok az ördög incselkedésinek (Efezus 6).

Kik bővölködni és szűkölködni tudtatok (Filip. 4).

Kik a ti hivatalotokban híven eljártatok (Efezus 4).

Kik szorgalmatosan, a békességnek kötelében az egyességet megtartottátok (Efezus 4).

Kik meghalván a világnak, elrejtett életet viseltetek Krisztussal az Istenben (Kolossz. 3).

Mindnyájan Istennek szentei.

Kik meg nem elégedvén azzal, amit elértetek, mind tovább igyekeztetek (Fil. 3).

Kik mindeneket kárban hagytatok, hogy Krisztust elnyerjétek (u. ott).

Kik az oda fel valókat és nem a földieket kerestétek (Kol. 3).

Kik a Krisztusnak jó illati voltatok (2 Kor. 6).

Kik az Isten malasztját héjában nem vettétek (2 Kor. 6).

Kik a világon megaláztátok magatokat és azért menyégben felmagasztaltattatok (Lukács 18).

Az örök Atyaistennek áldottai, kik az öröktől fogva elkészíttetett országot bírjátok (Máté 25).

Kik félelemmel és rettegéssel kerestétek üdvösségteket (Fil. 2).

Kik úgy éltetek a világgal, mintha nem éltetek volna (1 Kor. 7).

Kik testetekben megdicsőíttettetek és hordoztátok az Istent (1 Kor. 6).

Kik szerettétek ellenségteket, és jól tettetek azokkal, kik gyűlöltek – titeket (Máté 5).

Kik mindent végbevihettetek Abban, aki titeket megerősített (Fil 4).

Kik nem a földön, hanem mennyégben gyűjtöttetek kincset (Máté 6).

Kik először az Isten országát és igazságát kerestétek (u. ott).

Kik a szoros úton, ki az életre viszen, jártatok (Máté 7).

Kik a tiszta szív által az Isten látására jutottatok (Máté 5).

Kik a békességet szeretvén, Isten fiai és örökösei lettetek (U. ott).

Kik a szegényekhez irgalmasok lévén, irgalmasságot nyertetek (U. ott).

Kik már se nem éheztek, se nem szomjúhoztok, se a nap vagy meleg nem süt benneteket (Jelenések 7).

Kik végig állhatatosak voltatok és üdvösségteket elnyertétek (Máté 10).

Kik pályafutástokat úgy futottátok, hogy már jutalmatokat elnyertétek (1 Kor. 9).

Kih nagy ínségek által jutottatok mennyeknek országába (ApCsel. 14).

Kik általmentetek a tűzön és vízen, és a nyugodalomba vitettetek (65. zsoltár).

Kik erőszakkal mennyeknek országát elragadtátok (Máté 11).

Kik lelkiszegények lévén, menyországot bírjátok (Máté 5).

Kik szomorúak voltatok e világon és már megvigasztaltattatok (u. ott).

Kik szelídek és békességes tűrők voltatok, és már az élők földjét bírjátok (u. ott).

Kik az igazságot éheztétek és szomjúhoztátok, és már az egek édességévet megelégíttettetek (u. ott).

Kik megrészegedtetek az Isten háza bőségével és a gyönyörűségnek patakjával itattattok (35. zsoltár).

Kik mint a pálmafák virágzotok és mint a Libanus cédrusfái megsokasodtok az Úr házában (91. zsoltár).

Kik az Úr előtt őrvendeztek, valamint a szántók aratáskor, és a viaskodók a diadalom után, mikor a prédát elosztják (Izaiás, 9).

Kik sírván vetettétek magotokat és most örömmel aratván, öszve szeditek kévéiteket (125. zsoltár).

Kik örvendeztek a dicsőségben és vigadoztok hajlékaitokban (149. zsoltár).

Kik az Úr házában laktok és örökkön örökké dicséritek ötet (83. zsoltár).

Isten irgalmazz nekünk! Uram kegyelmezz nekünk! Isten irgalmazz nekünk, Uram hallgass meg minket! Minden gonosztól ments meg Uram minket:

A Te szenteld és választottaidért,

A Te szemeidnek dicsőséges haláláért.

Mi bűnösök, kérünk Téged, hallgass meg minket:

Hogy minket tégy részessé azoknak érdemiben, kik Téged féltek és parancsolatadat megőrzötték (118. zsoltár).

Hogy a szentek példájára a mi nyájasságunk mennyékben légyen (Fil. 3).

Hogy valamint mennyben a választottak, úgy mi is a Te akaratodon járjunk (Máté 6).

Hogy az Isten akaratjának isméretivel bétöltessünk értelmünkben és bölcsességünkben (Kol. 1).

Hogy okosak legyünk, mint a kígyók és együgyűek mint a galambok (Máté 10).

Hogy mindenkor az Úrban örvendezzünk, azonban a szemérmetességről el ne feledkezzünk (Fil. 4).

Hogy mindeneket megpróbáljunk, és ami jó, megtartsuk (1 Tesz. 5).

Hogy a bizonytalan gazdagságokban ne bízzunk, hanem az élő Istenben (1 Tim. 6).

Hogy mi mint választottaid, irgalmassággal felöltöztessünk (Kol. 3).

Hogy a szenteknek magok viseléseket látván, mi is hiteket és békességes tűréseket kövessük (Zsid. 13).

Hogy Téged, mi Urunkat, szűntelen a szentekben dicsérjünk (150. zsoltár).

Hogy mi is a Te szenteiddel a szoros úton járjunk (Lukács 13).

Hogy a Te békességed, ki minden érzékenységet felülhalad, a mi szívünket és testünket oltalmazza (Fil. 4).

Hogy mint Isten szolgái, a békességes tűrésben foglaljuk magunkat (2 Kor. 6).

Hogy az igazán és istenesen igazgató fejedelmek és királyok alatt békességben, ájtatosságban és tisztaságban éljünk (1 Tim. 2).

Hogy minket méltókká tégy a szentek sorsában (Kol. 1).

Hogy nagy bizodalommal járuljunk a Te irgalmasságod királyi székéhez és alkalmatos időben irgalmasságot nyerjünk (Zsid. 4).

Hogy Tégedet a mennyei dicsőségben a Te szenteiddel mindörökké áldjunk és felmagasztaljunk (Dániel 3).

Isten Báránya, ki elvészed e világ bűneit, stb.

 

*

 

Természetes, hogy Mindenszentek ünnepét középkori misekönyveink számontartják. Érthető, hogy a bencés Cluny hatására, amely az ünnepet kezdeményezte, a magyar bencések is korán kiveszik részüket a kultusz szolgálatából. Ilyen a pécsváradi apátság Mindenszentek-temploma (1158), a bencés Oszrómindszent (1183), továbbá Németújvár (Güssing, középkor) és Szkalka (középkor) titulusa. Ősrégi a gazdag múltú pécsi Mindenszentek-templom. Nagyszombat a klarisszáké (1255), Bajcs (1283) pedig a pálosoké.^* Mindjárt látni fogjuk, hogy számos plébániatemplom patrociniuma is a középkorba nyúlik vissza.

Mindenszentek ünnepe és tisztelete igazában mégis a Tridentinummal újjászülető szentkultusz nyomán válik általánosabbá. Monumentális barokk mennyezetfreskóinkon (Győr, Eger) megnyílik az ég, és látjuk a mennyország népét, a minden szentek seregét. Barokk oltárképeink előterében nemzeti szentjeink állanak színpompás díszmagyarban: Csehimindszent (1732, Dorffmeister István).

Bár az ünnep a szentek egyetemes egyességét lelkendezve hirdeti és ezzel az európai közösségtudat kialakításában jelentős része volt, önállóságát, liturgikus rangját azonban nyilván a jozefinizmus lelkipásztori közönye következtében teljesen elvesztette, és gyakorlatilag a halottak napjának vigíliája lett belőle. A mindenszenteki búcsúnap megülése ezért mind a lelkipásztornak, mindpedig a híveknek sok töprengést okoz. Ragaszkodnának a nap ünnepélyes megtisztelése érdekében a summázó jellegű titulushoz, de ugyanakkor már a következő napra gondolnak. Elsorvasztotta a kultuszt az is, hogy Mindenszentek a legújabb időkig pirosbetűs parancsolt ünnep és ezért a búcsúnapot számos helyen előrehozzák Krisztus király vasárnapjára, vagy pedig a következő vasárnapra teszik át.

 

Esztergom: Alsóvámos, Aszós (Ossušké, 1735), Baka, Barslédec (Ladice), Dejte (Dehtice), Dócs (Dojčie), Dömös, Dunakiliti (újabban: Exaltatio), Felsőszemeréd (Horné Semerovce 1425),^* Fenyőkosztolány (Jedlové Kostolany), Galgóc (Hlohovec, 1699), Garamnémeti (Tekovské Nemce), Ipolyvece (1745), Kürt (Dedinka), Láb, Lukanénye (Nemince), Magasmajtény (Hrušov), Majtény (Majcichov), Nagycsalomja (Velká Calomija 1911: Magyarok Nagyasszonya), Nógrádmarcal, Nyitrabajna (Bojná), Nyitrapásztó (Pastuchovo), Széleskút (Breitenbrunn, Sološnica), Újlak (Velké Zvalužie), Vámosladány (Mytne Ludany), Vicsápapáti (Vyčapy-Opatovce).

Nyitra: Biccse (Bitča), Brogyán (Brodány), Brodno, Divék (Diviaca), Haluzic (Haluzice), Illava (Ilava), Kolos (Velky Kliž), Koskóc (Koškovce), Könyök (Kynek), Kőporuba (Kamenná Poruba), Pográny (Pohranice), Puhó (Puchov), Ribény (Ribén), Szkacsány (Skačany), Szolcsány (Solčany).

Besztercebánya: Farkasfalva (Vlkanová), Felsőkemence (Kamenec pod Vtáčnikom), Nagyócsa (Očova, középkor), Pálosnagymező (Hochwies, Velké Pole, XV. század), Somszeg (Vieska nad Vahom, XIII. század), Szelec (Selec, XV. század, 1863 óta Moyzes püspök szándékára: Cyrill és Metód), Szelnice (Sielnica, középkor), Tótpróna (Slovenské Pravno XIV. század), Ulmanka (Ulanka).

Rozsnyó: Derencsény (Drienčány, XIII. század), Miklósfalva (1318), Kerepec (1332), Gosztva (XIV. század), Krasznahorkaváralja (Krasnahorské Pohradie XIV. század).^* Ezek elenyésztek. Újkoriak: Mátraszele (1726), Cered (1731), Divény (Divín 1755), Jászómindszent (Poproč, 1766), Karancsberény (1792), Serényifalva (1797), Bolgárom (Bulhary, 1849).

Szepes: Alsósunyava (Nižná Sunava), Batizfalu (Batizovce), Hunfalva (Huncovce), Hybbe (Hyby), Kacvin, Ludrófalva (Ludrova), Malatina, Rabcsice (Rabčice), Szepesmindszent (Bijacovce), Szepesnádasd (Trstany), Sztankován (Stankovany), Turdossin (Tvrdošin), Zazriva (Zazrivá).

Eger: Besenyő (Szirmabesenyő 1332, később 1762. Kisasszony), Galvács (1332), Ziliz (1332), Szalka (1331),^* Jászfényszaru (1631), Ostoros (1724), Miskolc (1727), Mátramindszent (1750), Gyöngyöstarján (1753), Verpelét (1770), Ecséd (1790), Újfehértó (1803), Szűcsi (1822), Vámosgyörk (1897).

Kassa: Homonna (Humenec, középkor), Nótafalu (Nacina Ves 1443), Tarkő (Kamenica nad Torysou 1580), Berzevice (Brezovice nad Torysou 1660), Nagyladna (Velká Lodina 1667), Kissáros (Maly Šariš 1684), Uszpeklény (Uzovské Peklany 1700), Tarcaszentpéter (Petroviany 1703), Bércalja (Janovce 1764), Aranyida (Zlata Idka 1768), Megye (Medzany 1810), Bodonlak (1862).

Veszprém: Orosztony (1225, Kiskomárom közelében), Bakonykoppány (1230), Gyugy (1231), Nyirád (1247), Ukk (1283), Malomsár (1333), Mumor (1343), Póla (1355, Becsehely mellett), Nagyvázsony (1425), Kökényesmindszent (1444, Egerszeg mellett), Taliándörögd (1757, ma: Mária neve), Zalacsány (1755, ma: Szeplőtelen Fogantatás), Óhíd (1753, ma: Szent Imre). Ezek elenyésztek.^* Újabb patrociniumok: Felsőmocsolád, Mindszentkálla, Petőhenye.

Győr: Cinfalva (Siegendorf), Fertőszéplak (1737), Fraknó (Frankenau), Körtvélyes (Pama), Ligvánd (Nebersdorf), Markotabödöge, Mecsér (1900 óta: Magyarok Nagyasszonya), Siglós (Siglitz).

Szombathely: Csehimindszent, Kőszegszerdahely, Vasvörösvár (Rothenturm), Pinkamindszent (Allerheiligen), Rábakethely, Vasasszonyfa, Vásárosmiske.

Székesfehérvár: Baracska (1212), Pilisvörösvár (1933 óta Nagyboldogasszony).

Pécs: Pécs (középkor), Oszrómindszent (1183), Pécsvárad (temetői kápolna, azelőtt: Adalbert), Felsőmindszent (középkor), Szakály (középkor), Fazekasboda (1735), Liptód (1788), Köblény (1799), Nagypall (1885), Kéty (temetői kápolna).

Kalocsa: Dávod (1779, ma: Magyarok Asszonya), Péterréve (Petrovoselo, 1803), Csonoplya (Čonoplja, 1819), Sükösd (1821, ma: Krisztus Király), Kucora (Kucura, 1859).

Vác: Kéregyháza (1422, elenyészett),^* Erdőtarcsa (1746, régi helyén), Mindszent (1702), Ecseg (1716), Cibakháza (1723), Heréd (1747), Acsa, Diósjenő (1788), Kisnémedi, Szátok (XV. század).

Csanád: Győr (1343),^* Mehádia (elenyészett), Menyháza (Moneasa, 1761), Világos (Siria, 1753, későbbi titulus: Nepomuki Szent János).

Nagyvárad: Érmindszent (Asly XVIII. század). Elenyészett: Bolcs (XIII. század), Görbed (1340). Berekböszörmény (1430), Kiszomlin (1478).^*

Erdély: Csíkmindszent (Misentea), Nagykászon (Casin), Csíktaploca (Topliţa Ciuc), Szárhegy (Lazarea), Hatolyka (Hatiuca), Kajántó (Chintau), Szászfenes (Floresti), Nagyernye (Erneul mare), Mindszent (Allerheiligen, Mesentea, 1303, elenyészett).^*

Vegyük ezekhez még Mindszent nevezetű, összetételű, föltétlenül középkori eredetű helyneveinket is, amelyeknek sokszor már más a védőszentjük: Mindszent (Alsófehér, Csongrád, Fejér, Győr, Komárom, Pest, Szepes), Csehimindszent, Csíkmindszent, Csonkamindszent (Baranya), Érmindszent, Felsőmindszent, Garammindszent, Jászómindszent (Poproc), Koksómindszent (Vsechsvätych), Mátramindszent, Pinkamindszent, Újmindszent, Zalamindszent. Elenyészett: Bátamindszent (1332), Kápolnamindszent (1289), Okrimindszent (1183).^*