Bálint Sándor Ünnepi Kalendárium

Kisasszony, olykor Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének emléknapja. Már a XI. században számontartott ünnepünk, amelynek a középkorban vigíliája és nyolcada is volt.

 

Mária születésének gazdag apokrif hagyományai vannak, amelyek főleg a Legenda Aurea és a Stellarium révén kódexirodalmunkba is belekerültek (Teleki-, Horváth-, Tihanyi-, Debreczeni-, Érdy-kódex).

A Teleki-kódex Anna-legendája elmondja,^* hogy Szent Annának elkövetkezvén az órája, a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.

Következő, Balassa-strófára szedett énekünk^* egyaránt idézi az Énekek énekének és a magyar rokokónak világát:

 

Ma született e világra Egy ékes kisasszonyság, Kinek kebléből bimbódzik Fölséges nagy uraság. Fellegek és az egek közt Ma tartatik vigasság, Az angyalok énekelnek, Zengenek a muzsikák. Szent Dávidnak sok húrját Bár egyenként verhetném, Szűzanyám kis pólyácskáját Én azzal tisztelhetném, Kisasszonynak, Máriának Versét énekelhetném, Bölcsőcskéjét vigadozva Örömmel rengethetném. Rózsákkal ágyadat fűzném, Nárcisokkal megvetem, Bokrétákkal körülkötöm, Bársonnyal ékesítem, Mi ékesebb virágok közt, Néked ajánlom szívem, Vedd kedvesen, óh Szűzanyám, Néked adom mindenem. Jőjj szerelmem, jőjj galambom Az erdők szigetéről, Így énekel bölcs Salamon E mai ékes szűzről. Jőjj kedvem, teljes örömöm, Űzd el a bűnt szívemről, Kisasszonynak, Máriának Szépsége ma földerül.

 

A néphagyomány szerint már Mária születésénél megjelenik Gábor arkangyal:

 

Gábriel arkangyal leszállott a földre, Mint a piros hajnal mennyei nagy fénybe. Veri a citerát, zengi a szép fohászt, Ezzel vigasztalja dicsőült Szent Annát. Hamuszínű szárnyát egekre terjeszti, Gyönyörű orcáját a földre függeszti, Égszínű palástban, rózsaszín ruhában Leszállott Gábriel Názáreth városban. Ringass el minket is aranyos bölcsőben Altass el minket is drága szent szívedben, Majd ha üt az óra az örök álomra Veled együtt álljunk mi is egy bokorba.

 

Hallgassuk meg – kissé összevonva – Varga Lajos epikai igényű, pietisztikus hangzású újraköltését^* is:

 

Szeptember havának a nyolcadik napján, Tündöklő hét színben ragyog a szivárvány, Mintegy összekötvén a földdel az eget, Ezen szállott le egy fényes angyalsereg. Rózsafénybe borul az egész Názáret, Mely besugározta az eget és földet, Reá sugározta az öröm szent fényét, Amely betölté a világ teremtményét. A Szent Anna asszony ülvén az ő székén, Szíve örül nagyon isteni gyümölcsén. Lábával ringatja, szájával ezt mondja: Aludj el, aludj egek királynéja. Az arany bölcsőben tiszta hófehérben Alszik Szűz Mária mennyei nagy fényben Szemeit lehunyja, kezeit kinyújtja Gábriel angyallal beszélget álmába. Gábriel arkangyal mondja Máriának: Te leszel anyja világ váltságának Te fogod megszülni, te fogod nevelni Kegyes karjaidon a Jézust tartani. Mária azt mondja Gábriel angyalnak: Én leszek az anyja a világ urának. Alig hogy születtem, pólyába tetettem Már is Isten anyjának eljegyeztettem… Nincs oly királyi fény, nincs oly földi pompa, Mely ezen szépséghez hasonlított volna, Teljes fönségében itt van a menyország, Mert királynéjoknak születését várják … Tiszta fogantatás, tiszta születésed, Amelynél az anya fájdalmat nem érzett, Olyan volt a szülés, mint mikor a hajnal Megszüli a napot mennyei mosollyal… És hogy mily dicső lesz jövendő nagysága, Hogy mily mérhetetlen annak magassága, A hatalmas Isten azzal mutatta meg, Hogy születésekor már csodák történtenek. A fa, amely eddig gyümölcsöt nem termett, Ekkor bő áldással megterhelve díszlett. Virág illatozott a zord kősziklákon, Mária neve volt minden virágszálon, A gonosz lélektől Juda országában, Kétszáztizenöten valának megszállva, Pokoli kínokkal azokat gyötörték, Egész életöket rettentővé tették. Ámde Máriának születése napján, Megrémült az ember lelkét kínzó sátán, Rettegve hagyják el ők az embereket, Akiket már csaknem a halálba űztek. Az égi madarak emberi danával, örvendezve zengettek víg allelujával. Az erdők vadai szelidek levének, Ily órája nem volt még a föld népének!

 

Ezeket a szövegeket és egyéb változataikat különösen búcsújáró helyeink Kisasszony éjszakáján való virrasztásain énekelték gyertyatény mellett. Erre más vonatkozásban még visszatérünk.

 

Mária születésének táblaképével találkozunk Berethalom (Biertan, 1515), Eperjes (1497) szárnyasoltárain.^* A barokk ikonográfia számbavétele még késik. Ha tekintetbe vesszük, hogy a téma egyike az egykorú olasz és német festészet leggyakoribb ábrázolásainak, ami alkalmat ad a polgári élet, otthon derűs megörökítésére is, akkor a magyar emlékanyagot meglepően soványnak érezzük. Mi magunk egyelőre kétségtelen középkori templomtitulusról sem tudunk. Így azt kell hinnünk, hogy hazai földön a Kisasszony kultusza, patrociniuma a reformáció és hódoltság miatt kissé megkésve, csak a barokk időkben, de akkor már búcsújáróhelyeinktől is támogatva, annál káprázatosabb gazdagságban bontakozott ki. Patrociniumaink is leginkább ebből az időből valók. A középkori templomok egy részének eredetileg Mária-titulusa lehetett, a barokk időkben aztán a Kisasszony-búcsúnapot választották hozzá.

 

Esztergom: Alsónyárasd (Topolníky), Bajta (Bajtava), Csermend (Čermany), Csév, Dejtár (1713), Endrefalva, Felsőpél (Horny Pial), Felsőrados (Radošovce), Felsősipék (Šipice), Felsőszeli (Horné Saliby), Hontbessenyőd (Pečenice), Hugyag (1751), Ispáca (Špačince), Istvánlak (Boleráz), Jác (Jakovce), Jókő (Dobrá Voda), Kemence, Kisgeszt (Hoste), Máriavölgy (Vallis Mariana, Marianka), Mohora, Muzsla (Mužla, 1718), Nagycétény (Velky Cetín), Nagyhind (Velké Chyndice), Nagyjóka (Jelka), Nógrádmegyer, Nyitrakoros (Krušovce), Ratkóc (Ratkovce), Szelincs (Linč), Szécsény (kápolna), Szomolány (Smolenice), Taksonyfalva (Matuškovo, 1785), Teplafő (Teplá), Vágmedence (Madunice), Vágújhely (Nové Mesto nad Vahom, 1670), Zsitvaapáti (Tekovská Opatovce), Zsitvabesnyő (Bešenov).

Nyitra: Alsóelefánt (Dolné Lefantovce), Alsómogyoród (Dolné Lieskové), Alsómotesic (Dolné Motečice), Borcsic (Boršice), Budatin, Eszterce (Otrhánky), Felsőköröskény (Horné Krškany), Frivald (Rajecká Lesná), Laáz (Lazy), Misság (?), Nemeskutas (Kotešová), Podklutec (1845, szentkút Bittse mellett), Soltészperecsény (Prečin, 1670), Tesmag (Tešmák), Tőkésújfalu (Klátova Nová Ves), Trencsén, Trencsénpéteri (Petrovič), Trencsénrákó (Rakova), Vágegyháza (Kostolná), Vágszabolcs (Velké Záblatic), Veselény (Riečnica), Zsámbokrét (Žabokreky).

Besztercebánya: Radvány (Radvan, 1287; Mária, 1666: Kisasszony), Korpona (Krupina, XIII. század), Breznóbánya (Breznó, XIV, XIV. század), Újbánya (Regiomontum, Nová Bana, XIV. század, restaurálva: 1725), Rásztony (Ráztočno, XV. század), Berzence (Breznica, XV. század), Janolehota (Drechsler Heu, Janova Lehota, 1487), Chrenóc (Chrenovec, középkor), Benyus (Benuš, 1753), Szklenó (Sklené).

Rozsnyó: Berzence (Breznička, 1735), Ipolygalsa (Galša, 1768), Krasznahorka (Krasna Horka, 1770, vár), Harkács (Hrkáč, 1784), Sánkfalva (1784), Sajópüspöki (1794), Udvarnok (1801), Forgácsfalu (Lom nad Rimavicou, 1822), Salgótarján (1820), Miksi (Mikušovce pri Lučenci, XIX. század), Mizserfa (1929).

Szepes: Szepesváralja (Spišské Pohradie), Lőcse (jezsuita templom), Igló, Teplicska, Savnik (Štiavnik), Szentmária (Liptovská Mara).

Eger: Gyöngyöspata (1332), Jászapáti (XIV. század)^*, Szűcs (1710), Nyírbátor (1717), Eger (1720, kápolna), Harsány (1736), Tarnalelesz (1736), Pusztamonostor (1743), Szirmabesenyő (1762), Kistálya (1767), Dormánd (1773), Kompolt (1858), Tiszabábolna (1871), Szomolya (1897), Peres (1902, kápolna), Felsőtelekes (1914), Boldogháza (1930), Tiszacsege (1737).

Kassa: Tőketerebes (Trebišov, 1400!), Sároskisfalu (Malá Vieska, 1433), Szinye (Svinia, középkori, 1853-ban teljesen fölújítva), Bodrogszentmária (Bodrog, 1609), Bartosfalva (Bartošovce, 1610), Gergelylaka (Gregorovce, 1672), Varannó (Vranov nad Toplou, 1672), Alsószalók (Nižny Slavkov, 1674), Szinye (Svinia, 1701), Csörgő (Čergov, 1718), Nagymihály (Mihalovce, 1724), Nagytárkány (Velké Trakan, 1724), Kisszilva (Maly Slivnik, 1730), Magyarraszlavica (Nižny Raslavice, 1732), Alsómecenzéf (Nižny Medzev, 1732), Hernádgecse (Geče, 1750), Felsőgagy (1758), Szerencs (1759), Jánok (1767), Felsőlánc (Vyšny Lánc, 1776), Felsőfeketepatak (Čierna nad Toplou, 1792), Kisszalánc (Slančík, XVIII. század), Kisfalu (Malá Veska, 1803), Kellemes (Lubotice, 1806), Pósfalva (Pušovce, 1812), Alsószabados (Nižna Vola, 1822), Kishely (Mestisko, 1847), Hercegkút (1847), Zemplénróna (Rovné, 1852), Ratvaj (1857), Nagyazar (Velké Ozorovce, 1890), Bártfaújfalu (Bardjekovská Nová Ves, 1913).

Veszprém: Csesznek, Gyulakeszi, Homokhomárom (1753), Kenese, Keszthely (1896 óta Magyarok Asszonya), Mihályfa (1740 után), Nagydém, Ötvös, Pápa (1676), Szentgál, Szöllősgyörök, Taszár (1747, ma Magyarok Asszonya), Tüskevár.

Győr: Sopronkövesd (1644), Boldogasszony (Frauenkirche 1695), Dőr (1714), Himod (1878), Röjtökmuzsaj (1879), Beled, Bezenye, Kistata, Lajtaszentmiklós (Neudörfl), Lócs, Petőfalva (Pöttelsdorf), Vértesszöllős.

Szombathely: Alsópaty (kápolna), Csendlak (Kisina), Egyházasszecsőd (1734), Pelsőpaty, Ivánegerszeg (ma Vasegerszeg), Németcsencs (Tschantschendorf), Pecöl, Rábasömjén, Sámfalva (Hannersdorf), Telekes, Zalaboldogfa.

Székesfehérvár: Tököl (1734), Perkáta (1757), Előszállás (1776), Sóskút (1779), Máriaremete (1898).

Pécs: Szekszárd (1741, búcsújáróhely), Himesháza (1753), Kisasszonyfa (1765), Iregszemcse (1766), Kisbudmér (1775), Püspökbogád (1783), Sásd (1796), Görcsöny (1812), Erdősmecske (1813), Torjánc 1850), Magyaregregy (18ő7, búcsújáróhely), Kápolna (Zomba határában).

Vác: Alsósáp (XV. század), Csécse (XV. század), Tápiósüly (középkor), Héhalom (1715), Tápiószele (1729), Szegvár (1737), Kiskunmajsa (1745), Rád (1767), Szendehely (1775), Zsidó (1788), Dóc (1802), Tiszavárkony (1812), Újpest (1881), Jakabszállás (1917).

Kalocsa: Akasztó (1744), Bátya (1780), Máriakönnye (1811), Nemesmilitics (1818), Doroszló (Doroslovo, szentkúti kápolna, 1823), Gunaraspuszta (Mol Gunaraš, 1925), Szabadka (1929).

Csanád: Dognácska (Dognecea, 1735), Temesvár (1774), Máriafölde (Marienfeld, Teremia Mare, 1787), Szanád (1810), Cseralja (Alunis, 1838), Réthát (Wiesenhaid, 1846), Kevermes (1847), Királykegye (Königsgnad, Tirol, 1850), Udvarszállás (Fehértemplom leányegyháza, 1861), Mezőkovácsháza (1878), Kövegy (1901), Sofronya (Sofronia, kápolna).

Nagyvárad: Rézbánya (Baiţa), Tasnád.

Szatmár: Fekésháza (Fekišovce), Láposbánya (Baiţa).

Erdély: Barcarozsnyó (Rosenau, Raşnov, kápolna), Bálványosváralja, Bolya (Baia), Csíkrákos (Racul), Hídalmás (Hida), Hosszúaszó (Husasau), Jobbágytelke (Simbroasi), Meqgyesfalva (Medişa), Szászrégen (Reghin), Székelykál (Caluseri), Székelyvecke (Veţca), Torda, Zágon (Zagon).

 

Az áttekintésből kitűnik, hogy a Kisasszony-titulusok nagy része a Tridentinumot követő, de a jozefinizmust megelőző időszakra, a barokk Mária-kultusz virágkorára, éspedig leginkább a régi Felvidékre, a mai Szlovákiára esik. A hódoltság után újjászületett nagy egyházmegyékben már szórványos. Talán csak Csanád a kivétel. A patrociniumokat itt nyilván az egyházmegye két nagy búcsújáró helyének, a franciskánus Máriaradnának és Szeged-Alsóvárosnak kultikus kisugárzása magyarázza.

 

*

 

Mária a hajnali, szép csillag, a Stella puerpera Solis. A nap miséjének egyik szövegrészlete: felix es Sacra Virgo Maria et omni laude dignissima: quia ex te ortus est sol iustitiae, Christus, Deus noster. Alleluia, azaz: boldog vagy szentséges Szűz Mária és legméltóbb minden dicséretre. Belőled támadt az igazság Napja, Krisztus, a mi Istenünk.

Ebből a liturgikus képhagyományból sarjadt Telek Józsefnek tanácsa: ha egyébkor tőletek ki nem telhetne, legalább estéli és reggeli hajnalkor, mikor a hajnali csillagot, a többi csillagok között, legtetszetesb fényességgel ragyogni szemlélitek, elmélkedjetek a Jákobbul támadott csillagnak, az Isten szent Anyjának felséges méltóságáról.^*

Egy középkori eredetű legenda szerint Kisasszony hajnalán angyalok zengenek a mennyekben.

E régi hiedelmeknek jellegzetes népi hajtásai is vannak. Tápén a jámbor hagyománynak hódolva, még napjainkban is sok jámbor asszony kimegy Kisasszony hajnalán a Tisza partjára, napköltét várni. Az időt az olvasó és az Úrangyala-koszorú vagyis tizenkét Úrangyalából álló és a Mária tizenkét csillagú koronája tiszteletére végzett imádság elmondásával szokták eltölteni. Mint mondják, akinek „érdeme van rá”, az a fölkelő napban megláthatja Máriát. Sugarai rózsát szórnak. Ez a látomás nyilvánvalóan a Napbaöltözött Asszony Jelenések-könyvebeli képzetköréből merít, amelyhez újabb fejleményként adódhatott a rózsaeső mozzanata. Van olyan asszony is, aki Mária alakja mellett bölcsőt is vél látni.

Ismeretes, hogy a Maros Tápé alatt ömlik a Tiszába. Tápai öregasszonyok ajkán a Marosnak radnai víz neve is hallható. Mondják, hogy még a századfordulón is az idősebb asszonyok pünkösd és Kisasszony hajnalán a Maros torkolatánál a radnai vízben mosdottak meg. A szokás nyilván még a Radnán átélt Kisasszony-napi régi búcsúhagyományokból ered.

Kisasszony napjára a jámborabb asszonynép másfelé is virrasztással készül. Somlóvidéki hiedelem szerint, aki megvárja a napköltét, meglátja benne Máriát. Sümegi öregasszonyok már csak annyit tudnak, hogy a nap legszebben Kisasszony hajnalán szokott fölkelni. A vásárosmiskeiek a közeli Sághegyre mennek és ott várakoznak, hogy meglássák a hajnali fényben Máriát. Szentsimoni, hangonyi, gyöngyöspatai, nagykátai, vásárosdombai öregasszonyok is fölmennek a hegytetőre, illetőleg ki a szabadba, hogy a fölkelő napban megpillantsák a bölcsőben fekvő Máriát. Bátya „rác” asszonyai szerint a nap most játszadozva, táncolva kel föl: örül most is Mária születésének. Így vélekedik Mezőkövesd matyó népe is.

Boldogasszony (Frauenkirchen) híres mosoni, illetőleg burgenlandi búcsújáróhelyen, ahová magyarok is mindig jeles számmal jártak, hajnali három órakor körmenet vonul a falun keresztül. Virrasztanak és várják a hajnalt más kegyhelyeink is, így Andocs, Vodica, Pócs, Csatka búcsúsai. Amikor földereng, letérdelnek és elimádkozzák az Úrangyalát. Minderről azonban a búcsújárásról szóló munkánkban szeretnénk bővebben szólani.

*

Mária Isten áldott földje, amelyből üdvösségünk virága és gyümölcse sarjadt. Ebből a szimbolikából nőtt az a századfordulón még élő Balaton vidéki^* és göcseji^* szakás, hogy a vetőmagot Kisasszony napjára virradó éjszaka, illetőleg korahajnalban kiteszik a harmatra, hogy az Úristen szentelése fogja meg. Napköltekor már be is viszik. Az a hiedelem, hogy az ilyen búza nem üszkösödik meg, és bőven terem. Ebbe a képzetkörbe tartozik, hogy Zagyvarékason a búzát kétasszonynap között is ki kell szellőztetni, hogy ne legyen dohos, ne essen bele a zsizsik.^*

Ez az elnépiesedett hagyomány középkori liturgikus gyakorlat maradványa, amint erről európai katolikus vonatkozásban Adolf Franz kutatásai^* és a Rituale Romanum^* máig érvényes áldásformulája is meggyőznek bennünket. Bár hazai liturgikus forrásokból az áldást egyelőre nem tudjuk kimutatni, mégis valamikor föltétlenül virágoznia kellett. Ezért a népemlékezet kezeskedik.

Rozália a katolikus barokk népéletnek egyik legjellegzetesebb alakja, az egykorú járványos betegségek kiemelkedő hazai védőszentje.

Életéről keveset tudunk, azt is teljesen átszövi a legenda. Az előkelő Sinibaldi grófi család sarjadéka, a szicíliai udvarban nevelkedett, majd visszavonult a világtól. Palermo mellett a Monte Pellegrino egyik barlangjának mélyén húzódott meg és 1166 táján ott is halt meg. A barlang földjére feküdt, bal karját tette vánkosul a feje alá, jobbjával a feszületet tartotta. Legtöbbször így ábrázolják.

 

Homályban vala elrejtve – írja^* Rozáliát magasztalva Telek József, a híres franciskánus népszónok – ezen szent test 1624. esztendőig. Mely időben, mivel Szicilia országban oly mindenfelé harapó mirigyes döghalál uralkoda, hogy az egész nép keseregne, és a bosszúálló Istennek irgalmáért esedezne. Panormum várasában is minden nap közönséges búcsújárások tartatnak vala, amelyek között Istennek csudálatos rendelésébül történt, hogy a letániákban, midőn Szent Krisztina és Nimpha mártirok nevét énekelné két pap, egyszersmind mintha egy sugárlást vettek volna, Szent Rozália nevét is énekelve említenék. És az egész nép felelne: könyörögj érettünk. Ezen maga népének veszedelmét és ajtatosságát látván Szent Rozália, ugyanazon a napon, melyen nevét a létániákban énekelték, mint régebben Judit, vidám ábrázatban és öltözetben maga magát megjelentette egy vadászembernek. Kinek is megmutatta először maga kősziklák között lévő barlangját, amelyben sok esztendőkig lakott, és nevét is a kövekre rajzolá vala, azután pedig a Peregrinus hegyén azon helyet is, ahol szent tetemei el valának rejtve.

Mihelyest ezen régen óhajtott örvendetes hír Panormum (Palermo) várasában megcsendüle, azonnal az akkori érsek közönséges ájtatosságot rendelt, és úgy az ájtatosság után, a megjelentett helyen kezdték keresni városuknak elrejtett, legdrágább kincsét. Nem is szükség volt nagy szorgalmatosságra, mivel Isten akarata és rendelése vala, hanem csakhamar a lecsöpögő vízzel környülvétetett és gyöppel befödöztetett nagy követ fölemelvén, mint valami szép világos kristálysirbul fölemelék, és Panormum várasába bévitték vala az elrejtett és már éppen elszáradott szent testet. A járvány a hagyomány szerint azonnal megszűnt.^*

Azután pedig mindenütt a kerek ég alatt – folytatja Telek – ahol keresztény országok vannak, csakhamar elterjede Szent Rosáliának tisztelete. Szenteltettek az ő tiszteletére egyházak, állíttattak oltárok, képeire függesztettek hálaadó jelek: és közönségesen minden renden lévő hívektől. Oltári áldozatokban, solosmákban és különös ájtatosságokban, mint mirigy ellen Istentül rendeltetett hathatós erejű Patróna segétségül kezde hívattatni. Oly előmenetellel, hogy ez mái napig is alig találkozott valaki, aki akár mirigyben, akár más testi vagy lelki veszedelmes nyavalyákban Szent Rosáliát méltóképpen tudta segétségül híjni és meg nem hallgattatott.

Rajzolták s tisztelték sokan Szent Rosália képét házokban, bízván szorongatásoknak üdején az ő esedezésében és íme meg nem csalatkoztak. Jártak egész várasok döghalál üdején Szent Rosália tiszteletére bulcsúkot, ajánlottak Istennek oltári áldozatokat és szerencsésen meghallgattattak.

Építettek sok helységek Szent Rosália tiszteletére mezei kápolnákat. Erős fogadással kötelezték magokat esztendőbéli közönséges bulcsújárásokra, hogy ezen szent szűznek esedezése által oltalmazza Isten a népet mirigyes döghaláltúl, házi nyavalyáktúl és más eféle Isten ostorátúl. És imé, ha fogadásokat bétellyesítették, ha az egész nép a felajánlott bulcsújárásokat nem hidegen, nem hívságos indulattal, hanem amint kezdették buzgó ájtatossággal az rendelt kápolnákhoz elkísérte: hanem csak veszedelemnek s döghalálnak idején, hanem szerencsés esztendőkben is. Nemcsak meleg vagy tiszta üdőben, hanem mostoha levegőégnek alkalmatlanságában is a felajánlott ájtatosságot elvégezték: tapasztalhatóképpen megvigasztaltattak.

 

Rozália tiszteletét Eszterházy Pál nádor plántálta Grácon át hazánkba, amikor a Fraknó vára mellett húzódó hegység legmagasabb csúcsára építtetett (1666) Rozáliának szentelt kápolnát. Később aztán az egész hegységet szentünkről nevezték el.

A kápolna a nyugat-magyarországi barokk Rozália-kultusz szíve. A Fraknóba telepített szerviták a kolostor alapítójának, Eszterházy Pálnak rendelkezése értelmében mái napig kötelesek Szent György és Szent Mihály napja között minden vasárnap a kápolnában isteni szolgálatot tartani, ami természetesen a búcsújáró kultusz kibontakozásával is együttjárt: a mai Burgenlandban is virágzik, sőt a régi Ausztriára is átsugárzik.^*

 

Rozália tiszteletére Kassa városa is kápolnát emeltetett az 1709. évi pestisjárvány idején. Nem kerestek – mondja tovább Telek – a nemes várasnak érdemes előljárói idegen isteneket vagy bűbájos orvosokat, mint régenten Saul király. Nem is vetették reménségeket egyedül a patikában öszvekevert orvosságok erejében, hanem a várason kívül háromezer lépésnyire egy gyönyörűséges halmocskán szép jeles kápolnát építtetének az Úristennek nagyobb dücsőségére és Panormi Szent Rosália szűznek tiszteletére. Egyszersmind egyenlő akaratbul istenes fogadással kötelessé tévék magokat, hogy minden esztendőben Szent Rosália szűz ünnepének oktávája alatt essendő vasárnap és áldozócsütörtökön ezen szent Rosália hegyére s kápolnájához ajtatos búcsújárással költözne ki a váras népe. Kassa városa egyúttal remeteséget is építtetett a kápolna mellett. Temető is települt köréje. Nyilván ide temették a pestis első áldozatait. A remetéket is a polgárság látta el azzal a kötelezettséggel, hogy folyton imádkozzanak a lakosság testi-lelki egészségéért.

Jellegzetes a kápolna barokk mennyezetfreskója. A földgolyón uralkodó Atyaisten mellett ott látjuk Dávid királyt, akinek az angyal halálfejet, pallost, és vesszőnyalábot nyújt, hogy válasszon belőle. A régi deákos szójárás szerint a fames, bellum, pestis: tria Davidis mala. Vagyis: Dávid három csapása az éhség, háború, pestis. A mondás pedig a Királyok Könyve (2 Kir 24, 11 – 25) előadására támaszkodik. Az Úr ugyanis elküldi Gád prófétát Dávid királyhoz, hogy mondja meg neki:

 

Ezeket mondja az Úr: háromnak választása adatik neked: válaszsz egyet, a mit akarsz, ezek közöl, hogy cselekedjem rajtad.

És mikor Gád eljött Dávidhoz, megjelenté neki, mondván: Vagy éhség jő földedre hét esztendeig; vagy három hónapig futsz ellenségeid előtt és azok kergetnek téged; vagy bizonynyal három napig tartó mirigyhalál lesz földeden. Most tehát gondolkodjál és lásd, minő beszéddel feleljek annak, ki engem küldött.

Mondá pedig Dávid Gádnak: Igen szorongattatom; de jobb az Úr kezébe esnem (mert nagy az ő irgalmassága), mint az emberek kezeibe.

És mirigyhalált bocsáta az Úr Izraelre, reggeltől a rendelt ideig, és meghala a népből Dántól Berszabéig hetvenezer férfiú.

És mikor az Úr angyala kinyújtotta kezét Jerusalemre, hogy azt elveszítse, az Úr megkönyörüle az inségen, és mondá a nép-ölő angyalnak: Elég, tartóztasd meg már kezedet. Az Úr angyala pedig a jebuzeus Areuna szérűje mellett vala.

És Dávid mondá az Úrnak, mikor meglátta a nép-ölő angyalt: Én vagyok, a ki vétkeztem, én cselekedtem gonoszul; ezek, kik juhok, mit cselekedtek? Forduljon, kérlek, kezed ellenem és atyám háza ellen.

Gád pedig Dávidhoz méne az napon, és mondá neki: Menj föl, és építs oltárt az Úrnak a jebuzeus Areuna szérűjén.

És fölméne Dávid Gád beszéde szerint, melyet az Úr parancsolt vala neki…

és Dávid oltárt építe ott az Úrnak, áldozván égő- és hálaáldozatokat, és az Úr megkegyelmeze a földnek, és elvéteték a csapás Izraelről.

Dávid lábainál egyébként ott a lant és egy nyitott könyv az 50. zsoltár kezdőszavaival: Miserere mei Deus. Szemben az élet mulandóságára emlékeztető szentírási vers: Peregrini enim sumus coram te et advenae sicut patres nostri. (Krónikák könyve I. 29,15.) Magyarul: mert zarándokok vagyunk elötted és jövevények, mint atyáink.

A kis templom XIII. Kelemen pápától Rozália napjára, illetőleg a rákövetkező vasárnapra búcsúengedélyt kapott (1762). Főoltárán a Szűzanya képe (nyilván a Havi Boldogasszony alakjában) e fölírással:

 

STELLA COELI EXSTIRPAVIT

QUAE LACTAVIT DOMINUM

MORTIS PESTEM, QUAM PLANTAVIT

PRIMUS PARENS HOMINUM.

 

Magyarul: A mennyeknek Csillaga, ki az Urat szoptatta, a halál pestisét kiirtotta, amelyet az emberek ősatyja plántált. Az oltár menzáján a fekvő Rozália szoborműve. A templom homlokzatán: OB PESTEM SEDATAM DIVAE ROSAE DICATA MDCCXV.^* Vagyis: a pestis megszűntéért Szent Rozáliának ajánlva. 1715.

 

Hasonló előzmények és szándékok szülték az egri Rozália-kápolnát és temetőt is. Alapításának közelebbi körülményeiről nem tudunk. A kápolna egykorú berendezése századunkban ebek harmincadjára jutott. A járványos idők szorongásaira vall, hogy a barátok egri templomában a Fájdalmas Szűz oltárasztalán is megjelenik Rozália fa domborműve.

Felnémet Rozália-temploma is fogadalomból épült. Erről tanúskodik a bejárat fölötti barokk emléktábla: „DUCES QUOQUE EIUS SPONTE QUOD VOVERANT OBTULERUNT. 2. Paral.” Magyarul: vezetői is, amit önként fogadtak, felajánlották. A homlokzatán Rókus és Sebestyén szobrai. Bent Xavéri Szent Ferenc oltára az oberburgi kegykép másolatával. A főoltár gyönyörű barokk Rozália képe raktárban. A népi kultusz már nem él.

Felsőörs prépostsági templomának biedermeier Rozália-képe eredetileg kápolna számára készült, amely azonban nem épült föl: a hívek Rozáliához könyörögnek. Rozália a könyörgést Mária oltalmába ajánlja, a Szűzanya pedig a Szentháromsághoz fordul meghallgatásért. A kép felső részén keresztbe tett nyílra és söprűre helyezett halálfej, a pestis jelképe.^*

 

Hatalmas Rozália-oltárt látunk a lövői templomban, amely nyilvánvalóan fogadalom emléke.

Rozália szegedi kápolnája a régi Dömötör-templom előtt, a nagy pestisjárványt követő esztendőben (1739) épült. Valamikor, a múlt században az ünnep vigíliáján a város jámbor népe itt ájtatoskodott, és átvirrasztotta az egész éjszakát. Járványok idején (1866, 1872) különösen látogatták. Egy angol utazó, Patterson 1866-ban szemtanúja volt a kápolnában végzett könyörgéseknek. „Szegednek van – irja^* – egy katolikus kegyhelye, a Szent Rozália kápolna. Minthogy aratás ideje volt, a parasztság nem ért rá arra, hogy a vallási szertartásokon a munkaidő alatt vegyen részt. Ezért éjféli körmenetekben indultak a kápolnához, hogy a közbenjárását kérjék. E körmeneteken óriási sokaság vett részt, kimerülten ugyan a napégette mezőkön végzett fárasztó munka után, de mély vallásos érzülettől ihletve.”

Jellemző, hogy amíg – nagyjából szeptember 2 – 12 között – a szegedi búcsúsok Radnán voltak, addig idehaza minden este ájtatosság volt benne, amelyet itthon maradt énekes asszonyok vezettek. Ez a lelki zarándoklat egyúttal a kápolna búcsúnapjának és az ünnep nyolcadának is időpontja. A szegedi Rozália-kultusznak a radnai búcsújárással való összefonódása még az 1709. évi délvidéki nagy pestisjárvány idején történt, amely Radna szakrális jelentőségét igazában megalapozta.

 

*

 

Ismereteink szerint a legelső Rozália-imádság – egyébként az Ave Rosa, sine spina kezdetű himnusz költői fordítása – a Lelki fegyverház c. imádságos könyvben (1693) jelent meg:

 

Tövis nélkül nyílt Szép Rósa, Mirigyeknek új orvosa. Herczegeknek Unokája, Üdvöz légy Szent Rosalia. Christus példáját követted, Világtól ügyed ki-vötted, Atyád udvarát nem nézted S ígiretit meg-vetetted. Kő-sziklák közt nagy Havasban, Ember rettentő Barlangban, Szolgáltál nagy buzgóságban, jegyesednek ez világban. Szent Angyalok oktatának, Új módokat mutatának, Mint könyörgésid jussanak, Istenhez s illatozzanak. A Barlang Mennyé változott, Midőn Jesus ott lakozott, Szent Annyával mulatozott, Veled szemben nyájaskodott. Híva téged házasságra, A mennyei koronára, Hajlál Jesusnak szavára, S bé-jutál boldogságára. Tested nem téteték sírban, De a kő-szikla folyásban Indula s mint koporsóban, Bé-zárá maga gyomrában. Sok üdők s esztendők után, Tested épen találtatván, Dög ellen nékünk adatván, Áldunk segétséget várván. Hála mennyei Felségnek, Szent Háromság egy Istennek, Ki érdeméért e Szűznek, Végét adgya a mirigynek. Amen.*

 

E himnusznak napjainkban néhány széténekelt, mágikussá népiesedett, moldvai csángó változatát sikerült a kutatásnak megörökítenie:

 

Tövis nélkül megnyilt rózsák, Mirigyeknek így olvassák, Hersekeknek onokái, Idvezlégy szent Rozália. Krisztus urunk példáját Követé atyánk udvarát, Nem nézte igérettyit, Megvetette kősziklába, Nagy havasba, Eme rettentett ballangba Mikor Jézus itt lakódzék, Vélünk szembe nyájaskodék, Híva téged házasságra, A mennyei koronára. Ha(j)la Jézusnak szavára, Béjut a boldogságába, Testye téteték sírba, Kőszikla folyásba, Bézárattaték a föld gyomrába, áment.^*

Lábniki töredékes változata csuma, azaz kolera ellen:

 

Mirigyeknek imádsága, hercegeknek unokája, üdvözlégy szép Rózsája. Velünk szömbe nyájaskodik, testünk sem tették sírba… Kőszikla folyása: hála Jézus szavának, beértünk boldogságba. Ámen.

 

A XVIII. század elején más szövegezésben is föltűnik. Szűz Szent Rozália himnusza, illetőleg zsolozsmája, még a múlt század kolerajárványainak idején is egyike legkedveltebb, ponyván is számtalanszor megjelenő régebbi ájtatosságainknak:

 

Idvez légy Szent Rosalia,   Pestis ellen orvosság.   Szüzességnek szép rósája,   Egész élted tisztaság.   Kristus példáját követted,   Megvetvén e világot…

 

Alig van történelmi hazánkban főtéri Szentháromságszobor, amelynek mellékalakjai között a többi barokk pestis patrónus társaságában ott ne volna Rozália reliefszerűen ábrázolt, barlangban fekvő alakja. A kompozícióról máshol szólunk bővebben. Föltűnik barokk polgárházak homlokzatain is – így Győrben – azzal a világos célzattal, hogy lakóit védelmezze meg a járványos betegségektől: Gyönyörű faszobrát őrzi a tállyai templom. Szabadtéri parasztbarokk emlékműve Somlóvásárhely vásárterén. Patrociniumai:

 

Esztergom: Esztergom, Bazin (Pezinok), Besztercebánya, Detrekőcsütörtök (Plavecky Štvortok), Istvánfalu (Štefanová), Komárom, Lamacs (Lamač), Nádasfő (Rohožník), Pozsonyfehéregyháza (Biely Kostol), Pozsonypüspöki (Biskupice pri Dunaji). Sérfenyősziget.

Szepes: Szepes (kápolna), Bukovina.

Eger: Felnémet (1742), Jászapáti, Jászberény (1841).

Kassa: Kassa (1715).

Szatmár: Feketeardó (Černij Ardov), Nagybánya (Baia Mare, 1710, kápolna), Reszege (Resighea, kápolna).

Győr: Alsópéterfalu (Unter-Petersdorf), Oka (Oggau, kápolna), Újtelek (Neustift).

Szombathely: Nagysároslak (Moschendorf).

Veszprém: Somlóvásárhely, Uzdpuszta.

Székesfehérvár: Nadap (1740), Sóskút, Pilisborosjenő, Torbágy (1739), Érd.

Pécs: Tevel (Rókussal, 1740), Tamási (1742).

Vác: Alberti (1859).

Kalocsa: Temerin (1804).

Csanád: Szeged (1738), Gyertyámos (Carpiniş, 1831).

Erdély: Gyulafehérvár (székesegyház, oltár, 1756), Tekerőpatak (Valea Strimba).

 

Rozália, népies alakváltozataiban Rozi, Rúzsa, Rozáli, Rúzsáli, még a közelmúltban is egyike volt a legkedvesebb paraszti nőneveknek. A kultusz virágjában ezzel iparkodtak Rozália segítségét megnyeri, hogy nevének viselőjét oltalmazza meg a bajtól, járványos betegségtől.

Egyed, népnyelven olykor Ögyed, A Tizennégy Segítőszent egyike. Főleg a bűnösök szószólójaként, a szoptató anyák védőszentjeként, szórványosan a jószág patrónusaként tisztelték. A középkori egyházban köménymagot (Feniculum officinale) szenteltek az ő nevében jószág betegsége, megrontása ellen.^* A szentelmény hajdani hazai virágzásáról nem tudunk, de föltételezhetjük.

Eleven középkori kultuszára már csak a máig gyakori Egyed, Együd családnév emlékeztet. Gombocz Zoltán és Melich János föltételezi,^* hogy Egyed név ősi soron a magyarban is kialakulhatott és népünk ajkán az egyházi latin Egidius ehhez alkalmazkodott. Eszerint Egyed a szent jelentésű egy-nek -d kicsinyítős származéka. Így az Ómagyar Máriasiralomban is olvashatjuk: egyedüm „egyetlenem”, de ezt is jelentheti: szentem, szentecském.

Egyed (†725 táján) remete volt Provence-ban, majd monostort alapított, amelynek, hasonlóképpen a köréje települt Saint-Gilles városnak is ő lett a névadója. Életét a Legenda Aurea nyomán az Érdy-kódexből^* idézzük.

 

Már ifjúkorában szentként tisztelték, mire alázatosságból pusztába vonult, ahol egy szarvas táplálta a tejével. Egyszer a király arra vadászott, és emberei a szarvast üldözőbe vették, amely Egyed barlangjába menekült. A szent imádkozni kezdett éltetőjéért: a szolgák nem tudtak a szarvas közelébe férkőzni. Minderről a király is tudomást szerzett és harmadnap ő jött a szarvas elejtésére. Az egyik vitéz az állat fölriasztására nyilat lőtt a barlangba, amely azonban Egyedet találta el. A király ezután rájuk bukkant. Nagyon megilletődött és a barlang helyére klastromot rakatott. Ennek lett a fölépült Egyed a fejedelme, vagyis elöljárója. Egy vasárnap a királyért szolgál misét, amikor megjelent neki Isten angyala egy cédulával, amelyre az volt írva, hogy a király bűnét Egyed érdeméért Isten megbocsátja. Még az is vala benne megírván, hogy valaki szent Egyednek esedöznék, akármely nagy vétökért és az ő szent érdemének miatta megbocsáttatnék, csak kétségben ne esnék. A legendának e mozzanata jelentősen hozzájárult Egyed jámbor népszerűségéhez.

 

Egyed sírja a középkor egyik kedvelt búcsújáró helye volt. Hazánkból is fölkeresik.^* Feltűnő, hogy európaszerte leginkább városok emelnek templomot Egyed tiszteletére. Ennek oka nyilván az, hogy elsősorban a városi polgárok: kereskedők, céhes iparosok, belőlük kikerült zarándokok, deákok ismerkedtek meg Egyed virágzó francia kultuszával, amelyet azután a maguk otthonába, polgárkörnyezetébe is átplántáltak. Ennek tükröződése a német földön, Lengyelországban és hazánkban előforduló számos Egyed-patrocinium is.

Koponyájának három töredékét őrizték Esztergomban már a XI. században. Tiszteletének másik korai hazai nyoma Szent László somogyvári, Egyed altalmába ajánlott monostoralapítása, amelyet közvetlenül Saint Gilles bencés szerzeteseiből népesít be (1091).^* Ennek is lehettek Egyed-ereklyéi. Egy Saint Gilles-i illetőségű chanson de geste, a Parise la Duchesse magyar vonatkozásait éppen a két monostor bensőséges szellemi kapcsolata magyarázza: a menekülő francia királyné gyermekét a magyar király keresztelteti meg és részesíti előkelő lovagi nevelésben. Az ifjú a királynak, keresztapjának lányát veszi feleségül és trónját is örökli.^* Bizonyára bencés kapcsolatokkal függ össze, hogy a garamszentbenedeki apátságnak plébániatemploma (1209) máig szintén Egyedet tiszteli védőszentül.^*

A szent egykarú hazai népszerűségét a bencés Pray-kódexben^* olvasható, XIII. század elején bejegyzett Egyed-himnusz is igazolja:

 

Sonent hymni Deo digni, In hac die tam insigni, Clangore tube ductili. Nam quid erit tam praeclarum, Quam ob virum Deo carum Sancti patris Egidii. Ad haec festa patris tanti, Voce psallat incessanti Tam plebs, quam clerus humilis.

 

A hagyomány szerint Eger közvetlen szomszédságában, a felnémeti völgyben állott a Szent Egyedről nevezett bencés apátság, állítólag szintén László király alapítása. A városon uralkodó Eged hegy is innen vette volna a nevét. Tetején valamikor remeteséggel Egyed-kápolna is állott.^*

A remete hajlandóságú pálosok IV. Bélától alapított (1248) sátoraljaújhelyi kolostorukat ajánlották Egyed oltalmába.^*

Nagyvárad egyik városrésze Olaszi. Templomának (1335) középkori védőszentje Egyed. Nagyon lehetséges, hogy Nyugatról jött kereskedők, iparosok (latini) hozták a kultuszt magukkal. Így Bártfa, Poprád és Ruszt német jellegű városaink Egyed-titulusa is már nem hazai bencés, hanem közvetlen nyugati ihletésűnek tetszik. Nyilván részben Ruszttal függ össze a közeli Pörgölény (Pilgerdorf), Szentelek (Stegersbach), Szárazvám (Müllendorf), Farkasfalu (Wolfau) patrociniuma is. Ő a védőszentje Illia,^* Peresznye (Pressing),^* hasonlóképpen Szebenye (1245),^* és Göncz, a bihari Esztár (1341),^* Temesvár, Dál (1274)^* középkori templomának is.

Elenyészett középkori patronátusra utal a Szentegyed (Somogy), Vasasszentegyed (Szolnok-Doboka) falunév.^* Az utóbbi talán vallon alapítás.^* Illés (Ilia, Hont) falu középkori neve Egyed tiszteletére szentelt templomáról (1274) szintén Szentegyed volt. Mezőpetri (Petreşti) határában lévő Egyed-kápolna a környék máig kedvelt búcsújáróhelye. A középkorban Gödöllő közelében is volt Szentegyed falu. Valamennyi erdővidéken.

 

Egyed hajdani népszerűségére emlékeztetnek Bakabánya (Pukanec 1480), Bártfa (1480), Hervartó (Hervartov 1514), Kassa (1440), Kisszeben (Sabinov 1520), Szepeshely (Spišské Pohradie 1470) szárnyasoltárainak ábrázolásai.^* Szászfalu (Sásová) külön oltárt emelt Egyed (és Ilona) tiszteletére. Ennek képciklusa: 1. a szarvas Egyedhez menekül, 2. a király és Arles püspöke Egyednél, 3. feltámasztja a herceg fiát, 4. betegeket gyógyít.^* Az esztergomi Keresztény Múzeum őrzi^* azt a Garamszentbenedekről származó szárnyasoltárt (1427), amely Egyedet a hozzámenekülő szarvassal ábrázolja. Akadnak egykorú szobrai is (Bártfa). Egyed-oltára volt a győri székesegyháznak (1471), a kistállyai templomnak (1382).^*

Gótikus faszobrai: Bokabánya (1500), Bártfa (Egyed-templom főoltára 1460, Jézus születése-oltár 1480), Zólyomszászfalu (Sásová, Remete Szent Antal és Remete Szent Pál társaságában 1500).^*

Zalaerdőd templombeli barokk Egyed-szobra^* a soproni franciskánus templomból került ide, nyilvánvalóan II. József intézkedései során.

 

Egyedet a népi jámborság már régóta, de nem mindenütt csak a Tizennégy Segítőszent egyik tisztes alakjaként tartja számon. Ünnepe azonban naptári helye miatt archaikus középkori hagyományként is többfelé őszkezdő napnak számít. Egyes erdélyi református magyar szórványokban a múlt században ezen a napon, a jószágoltalmazó Egyed ünnepén állanak szolgálatba a fő pásztorok és ettől kezdve hat hétig nem vesznek tisztát magukra, és minden pénteket megböjtölnek. Ugyane naptól kezdve nem szabad a szőlőskertben szekérrel járni, sem abroncsos edényt hordani. Virradat előtt a gazda meztelenül körüljárja szőlejét, négy sarkán összeköti a gallyakat, hogy ezzel elzárja szőlejét a gonosz elől.^* Hangony palóc (barkó) népe szerinú a búza vetését Egyed napján kell megkezdeni. Németpróna (Slovenské Pravno) német hagyományai szerint^* is az e napon vetett rozs szépen fog teremni.

Vásárosmiskén hallottuk, ha Egyed napján eső esik: négy ökrödhöz még négyet végy. Ha nem esik: a négyből kettőt eladhatsz. Az első esetben esős, az utóbbiban pedig száraz ősz várható. Oroszi somlóvidéki faluban is így mondogatják: ha Egyed napján esik, akkor esős lesz az ősz. Itt is és Kallósdon is emlegetik az ökörrel való példázatot. Bábolna: amilyen az Egyed nap, olyan lesz az egész hónap.^* Máshol, Zalában a regulát inkább Kisasszony napjához fűzik.

A hasonló hangzás, de régi patronátusa is magyarázza, hogy Egyed, másként Ögyed napján fogja a hagyománytisztelő szegedi, hódmezővásárhelyi, gyöngyöspatai, kunszigeti gazdasszony hízóra azt a disznót, amelyet majd karácsony felé le akarnak vágni. E napra az apátfalviak (Csongrád) annyi ételt adnak a jószágnak, hogy még hagyjon is ott belőle. Csanádpalotai regula: ha elmúlt Egyed, a jószág már ehet.^*

Többfelé ismert tréfás találóskérdés: mikor van a túróscsusza nevenapja? Ögyed napján.

Nyakavágó János, jámbor szegedi öregek ajkán Nyakavesztő János, az Érdy- és Lányi-kódexben Szent János nyakavágása, újabb egyházi szóhasználat szerint Szent János fővétele (Decollatio S. Johannis Baptistae): Keresztelő Szent János vértanúságának föltételezett emléknapja.

 

Halálát az Érdy-kódex^* így adja elő: mikoron az hóhér az temlecben ment vóna, szent János Babtista térdén állván, kezei, szemei fölemelvén, nagy hálaadással és édes szívvel, lélekkel, nagy felszóval mondá: óh én édes teremtő Istenem, teneköd ajánlom az én lelkömet. És lehajtá nyakát, mint az ártatlan bárány, és az hóhér elvágá nyakát. Óh szent halál, óh nemes mártiromság, kinek miatta sem teste, sem lelke el nem vész. Szent Dávid prófétának mondása szerént. Drágalátus Úristennek előtte az ő szentinek halálok… Temeték el kedég őtet, az ő szent tanojtványi Sebaste nevő várasban, kinek régi időben Samaria vala neve. Szent Elizeus és szent Abdias prófétáknak koporsójokban, kinek testét nagyobb részre, mint meghallók, Julianus megégettette. De az édes ujja, kivel Krisztust megmutatta vala, az Jordán vize mellett megmarada, és feje…

 

A történet fölbukkan protestáns bibliai epikánkban is. Erdéli Máté műve Az Szent János Baptistának feje vételéről való szép ének (1560)^*  Nyilván a későbbi barokk századakban sem ismeretlen, bár dokumentumokat a kutatás hiányossága miatt nehezen tudnánk idézni. Utalunk azonban a lőcsei kollégium ifjúságától 1691-ben előadott jezsuita iskoladrámára: Vox abbreviata sive S. Joannes Baptista iussu Herodis regis capite munitra.^* Azaz: Rövidre fogott szó, vagyis Herodes király parancsára Keresztelő Szent; János fővétele.

Föltétlenül az epikai folytonosság ihleti Varga Lajos jászárokszállási szentember épületes versezetét^* amelynek címe: A házasságtörő király vagy Keresztelő Szent János lefejeztetése. János fővétele jellegzetes epizódként, példázatként felbukkan a máriapócsi szakrális táj fiának, Fedics Mihály híres szabolcsi mesemondónak egyik meséjében^* is.

 

*

 

A régi Magyarország területén az ünnepnek néhány dedikációjával is találkozunk: Zárány (Zagersdorf 1641), Farád (1785), Vitnyéd (1794),^* Zalalövő, Tarany, Balatonederics, Hódoscsépány (1824), Rimaszombat (középkori), Vittenc (Chtelnice, 1489), Cserfalu (Dubova), Pominóc (Pominovce). A középkorban Nyakavágó Jánost tisztelte védőszentjéül még az elenyészett Medös (1460, Csesztreg mellett).^*

Az Arad megyei börtön kápolnáját (1820) a fogságravetett Keresztelő János oltalmába ajánlották.^* XX. századi titulus: Kígyós (tanyaközség Kiskunmajsa mellett).

Az ikonográfiai emlékek között legjelesebb Kisszeben (Sabinov) XIV. században épült és a szent tiszteletére szentelt templomának főoltára (1500). Szárnyképei: 1. angyali jövendölés János születéséről, 2. János születése, 3. Jézus megkeresztelése, János Heródes előtt, 5. prédikációja, 6. remetesége, 7. lefejezése, 8. János fejét Heródes elé viszik.^*

A fővételt megörökíti még Almakerék (Malacrav) freskója, továbbá Nagy disznód (Heltau, Cisnadie) elveszett gótikus táblaképe is.^* Tarany templomában idősb. Dorffmeister István freskója.^*

 

*

 

Nyakavágó János alakjához és ünnepéhez sajátos hiedelemvilág kapcsolódott. A vértanú fejét a középkorban vagy kifaragták, vagy tál fenekére festették. Érintését fejfájásról még a barokk időkben is foganatosnak tartották. Imádság közben a beteg fejére helyezték, vagy egyszerűen a beteg kalapját borították rá. Külföldi német adatok szerint a tálat vízre is dobták, ha valaki beléfúlt. Úgy vélték, hogy a szerencsétlen embert ott kell keresni és kifogni, ahol a tál megállott. Ilyen tálat függesztettek ki egyes vidékeken a templom ajtaja fölé is.^*

A sükösdi kéziratos kis rituálé (1710) egyik, fejfájósokra adott áldásában Keresztelő Szent János, és a szintén levágott fejű Szent Dénes mennyei közbenjárását kérik.^* A horvát nép is fejfájás idején fordul Jánoshoz. Ünnepén nem jó vágni, szabni.

Fedics Mihály említett történetének befejezése is ennek a képzetkörnek kései visszhangja, amelybe azonban Nepomuki Szent János vértanúságának mozzanatai is belejátszottak. János fejét a következő éjszakán folyóvízbe vetették. „Na meglett osztán a nagy öröm a királynénak. Na, senki ezt nem tudja.

 

Mikor belelökték, kigyúlladt a folyó. Nagy világosság lett, nagy fényesség. Nagy lett a félelem a városban, nagy riadás, hogy ég a város. Kapja magát a királyné menekülni, lyányostul ladikba, majd elmenekül. Eltemette őket a hullám, az ura meg megháborodott. Bele is halt.

Így osztány Szent Jánosnak hozták a koporsót nagy énekszóval az angyalok a mennyekbül. Kifogták, beletették a koporsóba és ők azt el is szállították. Azt már ők tudják, hogy hova. Elmúlt a világosság, de se király, se királyné nem uralkodik tovább. Na, most már nyugodt lett a város.”

Az öreg Fedics a meseepizódhoz még azt is hozzátette, hogy János fővétele napján nem jó tálból enni, csak lábosból, mert a hóhérok tálba folyatták Szent János vérét.^* Ez a hiedelem széltében megtalálható a ruszin nép körében is. Az ünnep vigiliáján a beregi ruszin nem eszik semmit, aminek feje volt, még káposztát sem. Tálból sem étkezik.^* Számos görögkatolikus falunkban máig böjtölnek: csak gyümölcsöt, dinnyét esznek, kést nem használnak.

 

Németpróna (Slovenské Pravno) hagyománya szerint hajnalban, még napkelte előtt feketeürömmel ütögetnek a földben fejlődő káposztafejekre, és német tájszólásukban ezt mondják: Nyakavágó János könyörögj, hogy a káposztának szép feje legyen!^*

 

*

 

A kultusz középkori hazánkban is virágzott. Perényi Imre nádor, de inkább özvegye, Kanizsay Dorottya, a gyulafehérvári székesegyháznak kristály tálcákat ajándékozott (1526), melyeken János feje volt kiformázva és számos drágakővel ékesítve.^* János fejének tiszteletéről még a jánosgyarmati (Jánová Lehota 1500?), szebellébi (Sebechleby, 1500)^* tájói (Tájov, középkori)^* és a franciskánusok budai kolostorában őrzött korabarokk tál is tanúskodik.

Láttuk, hogy Nagyszombat plébániatemplomának középkori eredetű titulusa Nyakavágó János. A város középkori pecsétjén a szent tálra tett feje van kivésve. Föltétlenül középkori eredetű a szepességi Kisszeben (Sabinov), továbbá Nagyőr (Strázky) és Szepesolaszi (Spišské Vlachy) hasonló pecsétje is.^*

 

*

 

Szimbolikus véletlen, hogy a mohácsi vész Nyakavágó Szent János napján szakadt a nemzetre. A megütközésre készülő Lajos király seregével Bátán, a szentvér híres középkori búcsújáró helyén meggyónt, megáldozott. A fiatal Perényi Ferenc erdélyi, később váradi püspök, aki folyton készült, de már nem jutott el Itáliába, Rómába, a királyhoz fordulva megjegyezte: Fölséged jól tenné, ha a kancellár urat már most Rómába küldené és általa Őszentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé avassa.

Ki tudja már miért, de Ferenc püspök ifjú fejét a törökök levágták és Budára vitték Szulejmán szultánnak.^* A család nyilvánvalóan a gyásznapra és az elesett püspökfiúra való emlékezéssel ajándékozta az említett tálat a gyulafehérvári székesegyháznak. Megjegyezzük még, hogy az ősi Perényi-címeren levágott emberfő látható.

 

*

 

Mohács Fájdalmas Szűzanya tiszteletére szentelt temetőkápolnájának homlokzatán ezt olvassuk: SIT VT PRAECO CLADIS MOHACSIENSIS, vagyis: legyen a mohácsi csata hírmondója. E fölírásból az is kitűnik, hogy a kápolna alapításának ideje 1859, tehát az abszolutizmus korának hazafias kegyelete emelte.^*

Király József, pécsi püspök kezdeményezésére Nyakavágó Szent János, sokácul Sikovanje napját Mohács népe fogadalmi ünneppé, VII. Pius pápa pedig búcsúnappá nyilvánította, amelyet máig, újabban a rákövetkező vasárnap meg is ül. Mint a helybeliek mondogatják: amint Heródes Jánosnak fejét vétette, úgy vette a török nemzetünk fejét, a királyét is. Régebben a céhek, továbbá az ünneplőbe öltözött nép felvonulása külön látványosság volt.

A kápolna belsejében Dorffmeister István két olajképe: az egyik a mohácsi pusztulást, a másik pedig Lotharingiai Károly mohácsi, pontosabban nagyharsányi győzelmét örökítette meg. A képeket eredetileg Eszterházy László pécsi püspök rendelte mohácsi nyaralója számára (1783). Innen került Girk György megyéspüspök intézkedésére ide, az újonnan épült emlékkápolnába, amely művészileg nem jelentős, mégis szívből megragad bennünket. Négy mennyezetfreskója János vértanúságát ábrázolja. Négy falfreskó a mohácsi csatát örökíti meg. A közbeeső csegelyeken ott látjuk a Jelenések Könyvének négy lovasát, a pusztítás biblikus jelképeit is, amelyek itt Mohácsra is emlékeztetni akarnak. A kápolna egyéb művészi ábrázolásai között még egy üvegfestmény érdemel figyelmet: Kanizsay Dorottyának fekete gyászba öltözött alakja, egy árván röpködő hollóval.

Ágoston egyházatya (354 – 430), a philosophia perennis, vagyis a keresztény filozófiai gondolkodás alapító nagymestere, minden idők egyik legnagyobb emberi szelleme.

Ágostont követik – legalább közvetve – azok a szerzetesrendek, amelyek az ő közösségi életeszményét fogadták el, többek között az ágostonrendiek, premontreiek, dominikánusok, trinitáriusok, magyar pálosok. Ez röviden a szemlélődés és lelkipásztorkodás, a vita contemplativa és vita activa egyeztetése. Ennek természetesen laikus-népi áttételei is vannak, amelyek nagy általánosságban, nyilván könyvünk dokumentációjából is kitűnnek.

Ágoston legendáját a Legenda Aurea és Temesvári Pelbárt nyomán az Érdy-kódexben olvassuk, ebből azonban hiányzik a kagylóval játszadozó fiúcska alakja, illetőleg szimbóluma.^* Így a Csodák Könyve nyomán^* mondjuk el azt a régi, máig sokat idézett, képeken is sokszor ábrázolt történetet, amely Isten felfoghatatlan misztériumát és a töprengő emberi elme szűkösségét példázza.

 

Ágoston egyszer a tengerparton sétált és a Szentháromság titkán elmélkedett. Egyszercsak észreveszi, hogy egy apró gyerek kagylóval a tenger vizét egy gödröcskébe iparkodik átmeríteni. Megkérdezte tőle, mit művel? A kisfiú bátran megfelelt: látod, a tenger vizét akarom ide átönteni. Gondolod, hogy ez sikerül? – kérdezte a püspök. Miért ne hinném – válaszolt komolyan a fiúcska, aki Isten angyala volt – te is hiszed, hogy felelni tudsz arra, amire még senki sem tudott. Sokkal könnyebb nekem a tenger vizét e lyukba merítenem, mint az embernek Isten lényét kifürkészni.

Ágoston megértette a példázatot. „Amint házába hazaérkezett, egy könyvhöz sem nyúlt többé, mert a gyermektől többet tanult, mint a hiú és üres könyvekből.”

 

Az ikonográfiai hagyomány már a középkorban Ágostont egyházatyaként tiszteli. Gótikus táblaképei: Bakabánya (Pukanz, Pukanec, 1480, a többi egyházatyákkal), Bártfa (Borbála-oltár, 1450), Csíkszentlélek (Leliceni, 1510, Ambrus társaságában), Szepeshely (Zipser Kapitel, Spišska Kapitula, Szent Mihály-oltár, 1470, a többi egyházatyákkal együtt).^* A győri székesegyház Ágoston-oltárát Széchy Ágoston püspök (1447 – 1466) alapította.^* Egyes gótikus faszobrok Ágostonnal való azonosítása kétséges.^*

A tridenti zsinat ikonográfiai határozatai között előírja, hogy a templomban a szenthagyományra való emlékeztetésül az egyházatyákat, így Ágostont is ábrázolni kell. Ezeknek összeállítása, egyáltalán a hazai barokk templomszimbolika jellemzése még a jövő feladata.

 

Kedvelt hőse a jezsuita barokk játékszínnek: Nagyvárad (1751), Kassa (1753).

Az Ágoston-titulusok újabbak és leginkább a kegyúr, templomépítő keresztnevét hirdetik:

Esztergom: Eköl (Velké Jakovce, 1816).

Veszprém: Balatoncsicsó.

Győr: Agostyán.

Pécs: Pécs (volt Ágoston-rendi kolostor és templom). Vác: Pusztavacs (1883).

Csanád: Alsóeleméi (Srpski Elemir, 1845), Lázárfölde (Lazarevo, 1807, Lázár Ágoston kegyúr neve után), Érszeg (Jersig), Csene (Čenej).

A szent nevével összefüggő helyneveink: Ágó (Bars, Borsod, Szolnok), Ágos, Ágas, Ágasegyháza, Ágostyán.

 

Megjegyezzük még, hogy aggastyán szavunk az agostyán, nagyszakállú ágostonrendi remete szó fejleménye.^*

Bertalan apostol, az igaz izraelita, akit az Úr a fügefa alatt látott (János 1,47). A hagyomány szerint elevenen megnyúzva szenvedett vértanúhalált (Marsyas christianus). Ez a mozzanat magyarázza, hogy a régi céhvilágban a szegedi szűcsök védőszentjüknek választották. Ő volt a patrónusa a bőrrel dolgozó jászberényi csizmadiacéhnek is.^*

Bertalan vértanúságára utal az a jellemző pécsi monda is, amely a városhoz tartozó gyükési szőlők között emelkedő barokk Bertalan-kápolnához fűződik. Az itt buzgólkodó remeték a török elől a Mecsek erdőségeibe menekültek. Bertalan barát azonban a helyén maradt, és a kápolna kincseit egy közeli barlangba rejtette el. A törökök követelték rajta a kincseket. Ő azonban a rettenetes kínzások ellenére sem árulta el, hol vannak. Lekísérték a hegyről és egy présház mellett elevenen megnyúzták, bőrét karjára vetették, és most már megengedték neki, hogy visszamenjen a kápolnához. Amikor azonban odaért, összeesett és meghalt. A törökök ezeknek láttára annyira megrémültek, hogy még a tájára sem mertek menni többé a kápolnának.^* Világos, hogy a monda képződését az apostol kápolnabeli képe ihlette és adott neki sajátos pécsi színezetet. A helyi kultuszra még utalunk.

 

Legendáját az Érdy-kódexben olvassuk.^* Eszerint Bertalan indiai pogány királyok nemzetségéből származott. Hallván Jézus Krisztusnak hírét, nevét és isteni csodamivelködetit, jöve zsidóságban és mikoron mindennek bizonyságára ment volna, Jézus tanítványa lett. A Szentlélek eljövetele után visszament Indiába, ahol bement Astaroth bálvány templomába. Sokan gyültenek vala oda irgalmat várván, és naponkéd áldozván őneki. A bálvány nem segített rajtuk. Erre másik városba mentek. Itt egy Beryt nevű ördögöt megkérdeztek, mi van a bálvánnyal. Ez elárulta nekik, hogy Bertalan tüzes láncokkal kötözte meg, meg hogy ő a mindenható Istennek barátja. Azt is mondta az ördög, hogy Bertalannak már húsz esztendeje sem ruhája, sem lábabeli meg nem szennyesedtek. Istennek szent angyalai járnak ővele, kik sem éhezni, sem fáradni nem hagyják. Mindent tud, minden nyelvön szól.

Az emberek Bertalan keresésére indulnak. Harmadnap hallják ám, hogy egy ördöngős kiáltozni kezdett: Bertalan, Istennek apostola, megégetnek engemet a te szent imádságaid. Ottan mondá Bertalan: némulj meg és menj ki belőle. És azonnal megszabadula.

Polemius király kérésére lányát meggyógyítja. Kincseket küld az apostolnak, de az visszautasítja. A király szemeláttára kiűzi a bálványból az ördögöt. Betegeket gyógyít, templomot épít. Isten angyala megjelenik a népnek, és a templomnak négy szegén keresztül íra és mondá: elyen jegyöt vessetök ti homlokotokra és semmit ne féljetök az istenöktöl, kinek eddig áldoztatok.

És megmutatá őnekik egy fekete szerecsennek személyében, kinek szeméből tüzes szikrák jőnek vala ki, torkából kénköves lángak ötlenek vala ki és kezeit tüzes láncokkal kötözték vala háta megé. Az angyal megkegyelmez neki, mert a bálványt összetörte és olyan helyre száműzi, ahol itéletig sem árthat egy embernek sem.

Polemius egész udvarával és városával megkeresztelkedik. A pogány papok azonban megduzmadának rajta, és rokonánál, Astrages királynál bevádolták Bertalannal együtt. Astrages az apostolt megvesszőztette, majd elevenen megnyúzatta, végül fejét vétette. A kegyetlen királyt papjaival együtt elnyelte a pokol. Polemiust a hívek Bertalan helyére püspökükké tették.

 

A legendát követi Nedec (Niedzica) Bertalan-oltárának (1440) képsorozata: Polemius király leányából kiűzi az ördögöt. Máshol is ördögöt űz. Polemius és házanépe megkeresztelkedik. A gonosz rokon, Astrages király elfogatja, elevenen megnyúzatja. Végül lenyúzott bőrét Bertalan magával viszi.^*

 

Táblaképét ott látjuk még Aranypatak (Zlato, 1500), Kassa (1480), Csegöld (1494), Lőcse (1470), Ludrófalva (Ludrova, 1510), Szászbogács (Bagaciu), Zsidve (Jidveu) szárnyasoltárain.^* Középkori faszobrát Liptószentandrás (Liptovsky Ondrej) őrizte meg (1512).^*

E Bertalant ábrázoló freskótöredék maradt fönn a celldömölki templomromon a XIII. század végéről, továbbá Csetneken (Štitnik)^* és Nagytótlakon (Selo) a XIV. századból.

Oltármestersége volt a nagyváradi székesegyházban (1374),^* a szepesi káptalan templomában (1478).^*

 

Bertalan-titulusaink még jórészt a középkorban születtek. Jelentős részük keletkezésének körülményeit és időpontját adatok híján nem tudjuk megállapítani. Legtöbbel találkozunk a hajdani Felső-Magyarországon, a mai Szlovákiában. Kultusza alighanem az erdővidékek megszállásával, benépesítésével, a hegyi pásztorsággal függ össze. A nap – mint mindjárt látni fogjuk – őszkezdetnek, a gazdasági élet egyik jeles határidejének számított, amelynek koronája, méltó közösségi ünnepe a Bertalan tiszteletére szentelt templomnak, vagyis az oltalmába ajánlott falunak búcsúja volt.

 

Esztergom: Aszós (Osuske), Egyházkarcsa (Kostolné Kračany), Felsővárad (Horné Trhoviste), Hontnádas (Tekovské Trštany, 1430), Magaslak (Vysoká), Rózsavölgy (Rosindol), Vigvár (Veselé).

Besztercebánya: Privigye (Prievidza, 1332), Turócremete (Münich Wiese, Vricko, német telepítés, XVII. század).

Nyitra: Alsórétfalu (Luky, 1237), Csadza (Čadza, 1507), Viszolaj (Visolaj), Szelec (Selce).

Szepes: Gnézda (Grazdy), Jamnik, Vojkóc (Vojkovce), Nedec (Niedzica), Erdővágás (Rychwald u Bardijova), Kristályfalu (Rychvald).

Eger: Gyöngyös (1332), Palkonya (1323, elenyészett).^*

Kassa: Frics (Fričovce, 1737), Miszlóka (Myslava, 1792).

Győr: Alsópulya (Unterpullndorf), Ilmic (Illmitz), Németjárfalu (Jahrndorf), Hegyeshalom, Magloca, Börcs (Rundenthurm).

Szombathely: Felsőőr (Oberwart, később Nagyboldogasszony), Felsőszemenye.

Veszprém: Nagykanizsa (1423, elenyészett, talán a Látóhegy Bertalan-kápolnája épült a helyére),^* Nagylak (ma Öreglak, 1453),^* Diósd (középkor, elenyészett), Ráksi (1745), Bakonybánk.

Pécs: Pécs (1324, kápolna, 1740),^* Gerényes (1721, elenyészett),^* Koppányszántó (1753), Aparhant (1758), Püspöklak (1828), Szebény (1891).

Csanád: Gyarmat (középkor, elenyészett), Máslak (Blumenthal, Masloc, 1788).

Erdély: Brassó, helyi nevén Árvalány templom (1324),^* Csíkszentkirály (Sincraieni kápolna, elenyészett), Szászsebes (Şebeşul Sasesc, középkor), Szelindek (Stolzenburg, Slimnic, középkor), Korond (Corund), Kézdiszárazpatak (Valea Seaca).

Privigye egyik barlangjának felírása: SANCTE BARTHOLOMAEE SERVE DEI, LUX ARAE NOSTRAE, SIS PATRONUS NOSTER. ORA PRO NOBIS (1728). Vagyis: Szent Bertalan, Isten szolgája, oltárunk fényessége: légy pártfogónk, könyörögj érettünk.

 

*

 

Bertalan régebben kedvelt keresztnév volt, hazánk északkeleti részein manapság is az. Népszerűségét sok családnévi származéka is mutatja: Bertalan, Birtalan, Bertalanffy, Bartal, Bartalos, Bartalus, Bartalis, Bartalics, Barta, Berta, Birta, Bartók; Bertók, Bartóky, Bertóky, Bartus, Bartos, Bartucz, Berkó, csíki Bartis, talán még a Bara, Barra, Bera, Barcza is.^* Lehetséges, hogy a XV. században Szegeden felbukkanó Meo családnév viszont még a Bartholomeo-féle alak rövidítése.^*

 

*

 

Bertalan napját nemcsak egyházi jelentősége, kiemelt liturgikus rangja, hanem a gazdasági élettel említett kapcsolata, naptári helyzete, őszkezdő időpontja miatt is több vidékünkön máig számontartják. Nem tévedünk tehát, ha azt állítjuk, hogy hagyományvilága éppen a nap terminus jellegével függ össze. Itt az ősz kezdete: a betakarodás hálaadó, és a szántás, vetés, egyéb előkészület segélykérő, oltalomkereső érzelmeivel. Itt több helyen a szüret kezdőnapja.

Nyilvánvalóan a terminus magyarázza az említett pécsi kápolna patrociniumát is. A táj mondakutatója, Rónai Béla szerint a pécsi kultusz kezdete a város ipari életében mindig nagy szerepet játszó tímárok, bőrművesek világával függhet össze, akiknek éppen itt, a Budai-kapu körül, az ősi Ágoston-templom táján voltak a cserzőgödreik, műhelyeik. Jómódjuknál fogva szőlőbirtokaik is voltak a környező napos hegyoldalakon. Szőleiket céhpatrónusuk oltalmába ajánlották, akinek ünnepe – mint láttuk – egyúttal az őszkezdetnek is jeles napja, így tehát kettős okból is megünnepelték.

Lehetséges azonban, hogy a kultusz még a pécsi középkorba nyúlik vissza. A mai belvárosi plébániatemplom helyén ekkor a Szent Bertalan-plébániatemplom állott. Mellette ispotály is volt malommal, patikával és nyilvánvalóan szőlővel is, amelynek bora a betegeket, öregeket illette.^* Neve – más analógiákra gondolva – Szent Bertalan szőlője lehetett és így eleven helyi hagyomány is magyarázhatja a barokk kápolna építését.

 

A kápolnához vezető meredek útnak Jézus útja máig a jellemző pécsi neve. Sokáig remete is élt a kápolna mellett, hogy jó szüretet imádkozzék, vihar idejében pedig harangozzon. Még a múlt században is nagy búcsúja volt. Nemcsak pécsiek, hanem a környező faluk: Szabolcs, Vasas, Bogád szőlősgazdái is eljöttek ünnepelni. Az asszonyok odahaza elkészítették az ételt, rétest, de csak a présházakban főzték, illetőleg sütötték meg, hogy friss legyen. A mise után mulatság következett, amely belenyúlt a késő éjszakába. Amikor a szüret itt megkezdődött, a franciskánus barátok, harangozók szőlőt, mustot kéregetve járták végig a hegyet.

Az Ágoston-templom bosnyák hívei, meg a környékbeli horvát faluk az ünnepet bartolovo néven tartották számon. Már a vigílián sürgött-forgott az asszonynép, hogy a búcsúra elkészüljenek az ünnepi eledelek. Bertalan napján ünneplőbe öltözve a templomban gyülekeztek. Innen zászlók alatt énekelve, imádkozva a kápolnához vonultak, külön horvát prédikációval misét hallgattak. Az alkalmi sátorvendéglőben a rokonok, komák, ismerősök kínálgatták egymást.^*

 

Petőmihályfa szőlőhegyében, útkereszteződésnél is állt egy Bertalan-kápolna, amely 1758-ban már megvolt. Az öregek nagy búcsújára emlékeznek: pecsenyesütögetők sütötték a húst, a pincékben pedig itták rá a bort.^*

Úgy tetszik, hogy Bertalannak a szőlőhegyek védőszentjeként való tisztelete a pannón táj ősi hagyományai közé tartozik. Így a szlovéneknél is most indul meg a szüretre való mágikus készülődés. Ezen a napon kezdenek a szőlőpusztító madarak ellen kerepelni. Fogytán már a bor, mert – mint mondják – Jakab a kobakjában elvitte, most azonban Bertalan a késével, vértanúságának eszközével a szüretre, a szőlőfürtök lemetszésére, újbor szűrésére készülődik.

A győri múzeumban őrzött barokk hordófenekek egyikén Bertalant látjuk domborműben kifaragva.

 

*

 

Mondottuk, hogy Bertalant a néphagyomány sokfelé az ősz kezdő napjának tekinti: Számos hiedelmet, szokást fűz hozzá.

A karcagiak szerint^*, amilyen Bertalan napján az idő, olyan lesz az ősz. A zivatar sok jeget és havat jelent.

Németpróna (Slovenské Pravno) mezővárosban az őszi szántás-vetés Bertalan napján veszi kezdetét,^* E határnap máshol is fölbukkan, így Nagybörzsöny, Püspökmárok német falukban.

Torockó unitárius magyarjai körében múlt századi híradás^* szerint „a zsengéből, azaz új sütetből való újvacsora vétel Bertalan napján nagy ünnepélyességgel és népvígságokkal van egybekötve.”

Ha ezen a napon esik az eső, Lesencenémetfalu öregjei szerint jó káposztatermés lesz, mert Bertalan közédobálja kezében hordott fejét.

Bertalan ünnepe a vajköpülésnek is jeles, interetnikus napja.

Privigyei szlovák hagyomány szerint sok betegségről foganatos az a vaj, amelyet ezen a napon köpültek.^*

A göcsejiek ebből a vajból egy kanállal a vetőbúza közé tesznek, hogy csörmölyös, vagyis törmelékes ne legyen. A lencsét is megdörzsölik vele, hogy a zsizsik bele ne essék. A most szedett mogyoró olaja fájós fül orvossága.^*

 

A szlovének Bertalan (Jernej) ünnepén már napkölte előtt kirakják a téli ruha- és ágyneműt az udvarra, hogy a moly megkímélje. A most köpült vajat (Jernejevo maslo) öregek minden bajról foganatos orvosságnak tartják. A monda szerint nevenapján Bertalan karjára vetett bőrével vándorolt. Egyik kertben dolgozó asszony észrevette és sajnálkozott rajta: ó te szegény ember! Bertalan így válaszolt: sokkal szegényebb vagy te, mert az ünnepemen dolgozol. Erre az asszony kamrájából vajat hozott, hogy a szent sebeit bekenje, fájdalmait enyhítse. Több helyen a templomi vajszentelés is élt. Bertalan előestéjén a fiatalság a hegyekbe ment baldriánt (Valeriana officinalis), enciánt és más orvosi füveket szedni. Végül táncra kerekedtek és vidáman indultak falujukba. A szlovéneknél – mint mondottuk – most kezdődik a szüreti készülődés is.^*

 

A Bertalan napján köpült vajat több, nem hazai német vidéken is orvosságnak tekintik. Perecet sütnek vele.^*

Bercsényi Miklós, a híres kuruc generális egyik Jolsván kelt, Thaly Kálmántól idézett levelében (1709. szept. 7.) utal XII. Károly svéd király poltavai nagy vereségére, illetőleg szétvert seregére, majd azt írja: Én azt tartom, hogy az már mint a Bertalan kígyója elvész, mert azt már az ág is vonja. Egy másik későbbi levelében (1712. máj. 20.) is fölbukkan a szóláshasonlat: Ha vesztemet kell is, mint az Bertalan kígyójának várnom. Thaly bevallja, hogy a szólást nem érti, megfejtéséhez segítséget kér.^*

Csakugyan, Tamáskovics József esperesplébános, a nyitrai egyházmegye papja Thalyhoz írt levelében^* meg is magyarázza a szólás hiedelembeli hátterét: „Bertalan napjával végződik a canicula évada, latin közmondás szerint: Magdalena initium, Bartala finem dabit. És Bars megye némely helyein ezt tartja a nép, hogy a kígyók, melyek nyáron senkit meg nem csíptek, vagy meg nem martak, ezen a napon túl nem másznak többé a föld színén, hanem most már üregekbe bújva, téli alvásuk helyét foglalják el. Amely kígyó azonban nyáron valakit megcsípett, azt a föld büntetésül nem fogadja többé magába. Ezen kígyót Bertalan után is lehet a föld színén látni és pedig közönségesen oly helyeken, ahol az emberek járnak gyalog- és kocsiutakon, hogy itt mennél hamarabb megöljék őket, mert az ilyen kígyónak okvetlenül vesznie kell. Ő tehát maga ily helyeken – minthogy földbe nem bújhat és télen a szabadban megfagyna, keresi halálát. Azért mondja Bercsényi is: ha vesztemet kell is, mint az Bertalan kígyójának várnom.”

Mindebből a néprajzi tanulság mellett kitűnik az is, hogy barokk úri világunk nyelvi kultúrája még egyezett a hagyományőrző népnyelv szemléletességével. Ezt csak a nyelvújítás törte ketté.

Bercsényi szavaihoz, illetőleg Tamáskovics közléséhez mi még hozzátesszük, hogy németprónai hagyomány szerint Bertalan ünnepén (aug. 24.), az ősz egyik számontartott első napján bújnak el a kígyók. Mintegy megijednek az apostol ördögűző hatalmától, félelmetes nevétől. Amelyik ezt elmulasztja, többé már nem tud elrejtőzni, hanem a kocsiútra, kerékvágásba kúszik, hogy ott pusztuljon el. Privigye szlovák népe úgy tartja, hogy Bertalan napja után már nem tanácsos fürdeni, mert a kígyó a patakba vizelt.^* A hagyománynak nyilván még egyéb szlovák dokumentumai is vannak.

Gömörből, éspedig a magyar ajkú Lucska (Lučka) faluból származó hiedelem szerint kígyócsípés esetén az ördögűző Bertalan segítségét is kell kérni:

Én Uram és én Istenem, kérem a Te Szent Fölségedet, ne nézd a mi sok bűneinket, hanem a Te végtelen irgalmadból ezen felebarátomat (vagy: felebarátom jószágát) a kígyócsípésnek mérgétől és annak minden káros következményeitől megmenteni kegyeskedjél!

Szentséges Szűz Mária, Istennek szent Anyja és Isten minden szentjei, különösen pedig Szent Bertalan, támogassátok könyörgésemet közbenjárástok által, hogy az irgalmas Isten ezen embert (asszonyt, gyermeket, jószágot) a kígyó csípésének mérgétől és annak minden káros következményeitől megmenteni kegyeskedjék. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Amen.

Ezt a szöveget Bendzsuk István, lucskai magyar ember ajkáról magunk jegyeztük föl (1940). Apjától tanulta, örökölte. Elmondta, hogy mikor kígyócsípte emberek jönnek hozzá, bárhol van is, az imádságot levett kalappal abban a pillanatban elvégzi. A megmart ember, jószág otthon is maradhat. Szerinte elég a puszta közlés is az imádság foganatosságához. Nem kell helyettesítés sem: ruhadarab, szőrszál stb. hozzá. Pénzt, ajándékot nem fogad el, a falubeli reformátusok is bizalommal fordulnak hozzá. Állítólag sokakról leolvasta Bertalan közbenjárásával a csípést. Bendzsukot a falubeliek különben jámbor, istenfélő parasztemberként jellemezték.

István Szent István, István király, a régiségben Szent Király (1001 – 1038), a kereszténnyé vált magyarság első uralkodója, a szakrális hagyomány és tudat szerint az ország és nemzet mennyei patrónusa, istápja. Ünnepe egyúttal a szocialista magyar állam alkotmányának (1949) születésnapja.

*

István ott áll két világ határán. A pogány istenkirályság és az Ószövetségtől ihletett, Isten kedvező kegyelméből való uralkodói méltóság az ő hatalmas, mitikussá vált alakjában ötvöződik össze. Pogány nemzetségének totemisztikus eredethagyománya, választottsága az Árpád-ház szentségi tekintélyében él tovább. Anonymus mondja, hogy Álmos szent volt, mert tőle származtak a szent magyar királyok. Bár pogány, mégis méltónak találtatott a Szentlélek ajándékára. Az Emese-szimbólum érteti meg velünk Szent Istvánnak és az Árpád-háznak feltűnő Boldogasszony kultuszát, az országnak az ő oltalmába ajánlását, mintegy a pogány matriarchalis világkép továbbélését, szublimációját is. Erről már Nagyboldogasszony ünnepénél is szóltunk. Ez a hit magyarázza, hogy a keresztény utódok templomot építenek Árpád sírja fölé, és alapítanak hasonlóképpen Mária tiszteletére Szeren, az első országgyűlés mondai színhelyén monostort.

Szintén még az archaikus pogány világot idézi az öregedő király életének ismert mozzanata: éjszakának évadján meg akarják ölni. Ez a szándék még nyilvánvalóan a királygyilkosság pogány kultuszából érthető meg: az utód örökölni akarja az ő bölcsességét, mágikus-szentségi erejét, tapasztalatait. István király nemcsak keresztény irgalmasságból bocsájtott meg a gyilkosnak, hanem azért is, mert még ismerte az ősi áldozati hagyományt.^* Krónikáinkból tudjuk, hogy honszerző őseink az új haza határán Álmost feláldozták: negyven napi pihenés és négy napi áldomás után megölték. Ezt a pogány fejedelemi karizmát nemcsak Árpád, hanem hitük szerint minden ivadéka is örökölte. Ehhez járult még a szent király koronájának szinte élő személyként való tisztelet is: a megkoronázott király a szertartás által nemcsak közjogi elismertetésben, hanem István és koronája szentségi karizmájában is részesül.^* Ezt a hiedelmet az integritas, illetőleg a sacralis contactus, mágikus emanáció archaikus képzetvilága érteti meg velünk.

Az Árpádok kihalása után is mindig ügyeltek a származás folytonosságára és hivatkoztak arra, hogy a király egészen IV. Károlyig Árpád, illetőleg Szent István véréből származott.

 

*

 

István születését is csodás jelek kísérik, mint Álmosét.

Mikoron immáran – írja^* Pelbárt nyomán az Érdy-kódex – az ő szilei keresztyénné lettenek volna és hívségben élnének, az jámbor asszonyállat Sarolta, fejedelem felesége sziléséhez közelgetne, neki jelenék protomártír Szent István és mondá neki: bízzál asszonyállat Úristenben és légy bizonyos benne, mert íme fiat szülsz, kinek ez országbeli nép között királyi korona adatik. Az én nevemet adjátok őreá. Az asszonyállat nagy csodálattal mondá: ki vagy uram, és ki neved? Én vagyok úgymond, protomártir István, ki Krisztus Jézusért elészer szenvedtem. És elenyészék.

Ez a fogalmazás az evangélium ihletését, Keresztelő János és Jézus születésének (Lukács 1,13,31) előadását tükrözi: ne félj Zakariás! Könyörgésed meghallgatásra talált. Feleséged, Erzsébet fiat szül, Jánosnak fogod hívni. A másik párhuzamos hely: ne félj Mária, kegyelmet találtál Istennél, Méhedben fogansz és fiat szülsz; Jézusnak fogod hívni. Nagy lesz ő: a Magasságbelinek Fia. Az Úristen nekiadja atyjának, Dávidnak trónját. Uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és országának nem lesz vége.

Az eseményt a középkori legenda ismeretében a Csodák Könyve folklorizált, kései mondája^* így adja elő: a népe sorsán aggódó Gézának álmában megjelent az Isten angyala, aki tudatta vele, hogy művét nem tudja befejezni, mert embervér áztatta a kezét. Majd fia születik, akinek a földi korona után a mennyei korona is osztályrészül jut.

Feleségének, Saroltnak is álombeli látása volt. Egy tündöklő, égi fényben megjelent férfi szólt hozzá: bízzál Istenben és légy bizonyos benne, hogy fiat szülsz, ki először visel ebben az országban koronát, és majd a népen királyként uralkodik. A keresztségben az én nevemet add neki. Sarolta kérdezte, hogy ki ő? Mire felelé: én vagyok István, a hivők közül legelső, ki Jézusért a mártirkoronát kiérdemeltem.

Esztergomban Sarolta csakugyan fiat is szült, kit az Úr megismert és kiválasztott magának, mielőtt anyja méhében fogantatott volna.

 

A XIII. században minden vasárnap körmenet indul az esztergomi székesegyházból István vértanú templomához, ama kiválóan tiszteletre méltó helyhez, ubi beatissimus Rex Stephanus sanctum nomen suum proprium et nativitatis suae pronuntiationem per os sancti Stephani prothomartyris omnipotentis Dei veri nuntii recepit.^* Vagyis: a dicsőült István király a maga nevét és születésének hírét Szent István vértanúnak, a mindenható Isten igaz követének ajkán keresztül (édesanyja) megtudta.

 

Egri középkori liturgikus szokás szerint is a székesegyházból minden áldott vasárnap körmenet indult a Szent István templomba, a szent király ereklyéinek köszöntésére.

 

Ave beate rex Stephane, Inclyta spes gentis tuae. Ave doctor et apostole Credulitatis nostrae… Ave speculum sanctitatis et iustitiae: Per te Christo credidimus Per te in Christo salvemur, Ora pro populo, Interveni pro clero, Ut nullus de tuis Praeda fiat hostis.*

 

Prózai fordításban: Üdvözlégy boldog István király, nemzeted dicső reménysége! Üdvözlégy hitünk doktora és apostola! Üdvözlégy szentség és igazságosság tükre! Általad hittünk Krisztusnak, általad üdvözülünk Krisztusban. Imádkozzál népedért, járj közben papjaidért, hogy tieid közül senki ne legyen az ellenség prédája.

 

*

 

Ismeretes, hogy uralkodásának szinte emberfölötti próbái voltak: fiának, Imrének halála, továbbá a pogánysághoz húzó törzseknek megfékezése, országa függetlenségének védelme. Ezért ajánlja nemzetét élete végén a Boldogasszony oltalmába. Ezt zsolozsmájának prózában való feloldásával az Érdy-kódex így mondja el: annak utána fölemelé ő édes kezeit, szemeit és szívét, lelkét mennyeknek szent országába, és nagy siralmas és könyörületes szóval mondá: ó, mennyeknek Királyné Asszonya, Istennek szent Anyja és ez világnak megépítő nemes Asszonya, dicsőséges Szíz Mária! Te szentséges kezeidben és oltalmad alá adom és ajánlom anyaszentegyházad, mind benne való fejedelmekkel és lelki népekkel egyetemben. És ez szegény országot mind benne való urakkal és szegénnyel, bódoggal egyetemben… és az én lelkömet Te szent markodba.^*

Kádár Zoltán Szent Istvánnak máig megmaradt és a székesfehérvári romkertben őrzött koporsajáról megállapítatta,^* hogy a rajta látható domborműveken a Mennyei Királyt megillető szimbólumok láthatók. Koraközépkori felfogás szerint ugyanis a király az örökkévaló Istent képviselvén a földön, joga van a megdicsőült Krisztus-király jelképeihez is. A szarkofágon látható kerubok ezért az uralkodó hatalom szentségét jelképezik. A bizánci és koraromán művészetben a halott Szűzanya pólyás gyermekként ábrázolt lelkét angyal viszi az égbe. Ez történik a szarkofágon István lelkével is. Kádár szerint ez talán az egyetlen ikonográfiai emlék, amelyen a gyermeket manu velata vivő angyal nem Mária halálának jelenetében szerepel.

Érthető, hogy az egész középkor folyamán állandóan zarándokoltak hozzá nemcsak magyarok, hanem idegenek is. Ilyenkor a többi ereklyéket is felmutatták a búcsúsok előtt. A Hartvik tollából származó életrajz szerint István király sírjánál sok beteg nyerte vissza egészségét. Voltak, akik már útközben meggyógyultak. Az ilyenek ott nyomban nagy kőrakásokat halmoztak össze. Ez nyilvánvalóan a rontó személyként elképzelt betegségnek jelképes elföldelése volt. Archaikus, más keleti népeknél is ismeretes szokás szerint a rendkívüli körülmények között meghalt ember sírhalmára is az arrajárók követ, vagy gallyat dobnak. Eredeti indítéka a halottaktól, hazajáró lelkektől való rettegés, később pedig a tiszteletadás, kegyelet.^*

 

*

 

Székesfehérvár így válik szinte szent magyar várossá. A zsolozsma dicsőítése szerint:

 

Regia urbs Alba gaude tanto digna principe decorata quidem laude, re simul et nomine: eo quod tam pretiosi corporis egregium possidere meruisti felix facta pretium.*

 

A középkori fényes királyi bazilika a török pusztítása nyomán csak alapfalaiban maradt ránk. A XVIII. században a város hagyománytisztelő népe új templom, a mai székesegyház építésére szánja magát. Buffler jezsuita páter tüzes barokk szónoklataiban, miközben a szószéken véresre ostorozta magát, Aggeus próféta szavait (1,4) ismételgette: vajon van-e nektek időtők, hogy mennyezetes házakban lakjatok és ez a ház puszta? Hallgatói jajveszékelve szóltak föl hozzá: csak ne verje magát, építünk, építünk! A templom tíz év alatt csakugyan föl is épült (1768), hamarosan pedig, nem egészen egy évtized múlva az új egyházmegye püspöki székesegyháza lett (1776).

Az új bazilika főoltárképe több dinasztikus mozzanatot is kifejezésre juttat. A hagyomány szerint István király Lotharingiai Ferencnek, Mária Terézia férjének, a templom alaprajzát tartó angyal pedig a királynőnek képmását viseli. Az oltár oromzatán, a Mária-monogram jobbján angyal párnán tartja István koronáját és a Mária Teréziától alapított Szent István jeles rendjének keresztjét. Balján másik angyal hódol a német – római császári koronával. Mária Terézia még esküvői és báli öltözeteiből készített miseruhákat is felajánlott. Külön kápolnában hermában őrzik a szent király ereklyéit.^*

 

*

 

A korona (corona, stephanos) az antik világban élővirágból, babérágból, fémből, főleg aranyból készített, fejre helyezett koszorú, amelynek viselőjét a velejáró ünnepélyes-mágikus, később liturgikus szertartás, felavatás megoltalmazza, sőt mintegy karizmában részesíti, megszenteli.^*

A győztes hadvezér antik babérkoszorúja a bizánci birodalomban vált és állandósult a Szent Ilonától, Nagy Konstantin császár édesanyjától feltalált Szentkereszt vasszögeinek belefoglalásával a fejedelmi választottság és hatalom jelképévé, a későbbi európai császári, illetőleg királyi koronák példaképévé. Az uralkodói koronákat egyrészt legendás eredet övezi, másfelől pedig a beléjük rakott ereklyék teszik kiváltságossá, szentté. A koronázás révén viselőjük (rex consecratus), sőt a mi sajátos nemzeti hagyományaink szerint maga a tárgy is azzá (Sacra Corona, Szent Korona) válik.

A pogány magyarságnak keresztény hitre való áttérítése már Géza vezér idejében megindult. Szent István térítését és megkoronázását nyilvánvalóan siettette a chiliasmus hite, vagyis Jézusnak sokaktól várt eljövetele és ítélkezése a második évezred kezdetén: nemzete ne jusson a pogányság, maga pedig hanyagsága miatt kárhozatra.^*

Nem részletezhetjük az újabb történeti kutatásoknak ama sokszor meglepő eredményeit, amelyek a magyar királyság megalapítását, a Szent Korona történeti sorsát, a királykoronázás liturgiáját és a császárkoronázással való összefüggését^* helyezik új megvilágításba. Ezekre itt csak igen röviden, a magunk szempontjai szerint utalhatunk.

 

István koronakérését az újabb időkben annyit vitatott Hartvik-legenda mondja el legszínesebben. Heroizáló előadása megfelel a középkor szimbolikus, kikerekítő történelemszemléletének. A legenda közérthető hangján fogalmazza meg a következő századok, sőt napjaink naiv nemzeti tudata számára is Szent István életében, cselekedeteiben a Gondviselés szándékát.

István Asztrikot küldi a koronáért és áldásért Rómába. Egyidejűleg a lengyelek fejedelme is hasonló kéréssel fordul Szilveszter pápához, aki már el is készíti nemzete számára a koronát. „De az Úr ismervén övéit, ki az apostolok által az apostoli rendbe jelölt kettő közül Mátyást választá ki az apostoli szám betöltésére, ő inkább választottját, Istvánt méltatta a földi korona jutalmára, hogy később a boldogabb örök koronával ékesítse. A meghatározott napon, midőn a kész korona a lengyelek vezérének küldendő lett volna, megelőző éjjel a pápának látomásban az Úr angyala megjelent, és szóla néki: holnap az első órában ismeretlen nemzet követei érkeznek hozzád, kik vezérük számára királyi koronát kérendenek apostoli áldással. A koronát tehát vezérüknek, amint kéri, minden tétovázás nélkül ajándékozd oda. Tudd meg, hogy az a királyi név dicsőségével élete érdemeiért őt illeti…”

Így is történt, Asztrik kapta meg a koronát. A pápa keresztet is küldött, hogy István apostolsága jeléül a király előtt vigyék. Szilveszter azt mondotta, hogy ő apostoli ugyan, de István méltán Krisztus apostola. Ezért adott neki hatalmat, hogy Isten magyar egyházát az égi és emberi jog szerint rendezze.

 

A köztudatba átment, máig elevenen élő régebbi magyarázat szerint ez a Szilvesztertől küldött corona latina, a Magyar Korona felsőrésze. Előtérben a Maeistas Domini vagyis az isteni fölség. Négy oldalán nyolc apostol zománcképe, de a többi négy is valamikor rajta lehetett. Az I. Géza király idejéből származtatott corona graeca szakrális jellegű zománcképein többek között a katonaszentek: Dömötör, György és Mihály a királyt a hadban segítik. Mellettük Kozma és Damján pedig egészségét oltalmazza.^*

 

*

 

Nem találtuk nyomát, hogy mikor tűnik föl a két őrálló angyal a Szent Korona és a régi magyar állami címer mellett, de az ábrázolást nyilvánvalóan a legenda angyali jelenése ihlette. Az ősi magyar kifejezést, hogy a korona az utódra száll, vagyis öröklődik, a néphagyomány szemléletes képpel konkretizálja: az utódot angyalok keresik meg, illetőleg választják ki, mire a korona rá is száll a fejére.^* A száll tükörszóként átkerült a közöttünk és szomszédságunkban élő népek szókincsébe, főleg Mátyás királyról szóló mondavilágába is.

A gárdonyi magyar mondában^* Mátyás béreslegényként szolgál egy gazdánál. Az angyalok viszik el neki a koronát, mikor éppen szántogat. A fényességre felnéz, elsőre nem tudja mire vélni, és ezért ösztökével odacsap. Ezért ferde a korona keresztje.

Egyik délszláv előadás szerint a korona bíborpárnán fekszik, és várja az örököst. Magától száll Mátyás fejére háromszor is egymásután. A vonakodó nagyurak kénytelenek királyuknak elismerni.

Más változat úgy tudja, hogy a budai urak elhatározzák, hogy az lesz a király, akinek a magasba dobott korona a fejére esik. Íme: a gyermek Mátyás fejére száll. Csak háromszoros próba után nyugszanak meg az Ég választásában.^*

 

*

 

A koronázás lényegében a püspökszentelés szertartásával^* egyezik, tehát nemcsak szentelmény, hanem szentségi karizma is.

A király koronázási öltözéke a középkorban azonos volt a főpapi ornátussal: vállkendő (humerale), fehér ing (alba), öv (cingulus), stóla, tunika, dalmatika, kesztyű, harisnya, saru, végre a kazula vagy pluviale (palást). Ezekből korunkra már csak a palást maradt meg.^* Ezt, a szent király ajándékát az utódok nyilván a legrégibb időktől fogva viselték, bár első adataink csak Kis Károly koronázásánál emlékeznek meg róla (Carolus sacrata circumdatur veste).

A palást, voltaképpen kazula, kultikus rendeltetése szerint betakarja, vagyis oltalmazni akarja a király személyét, hogy betölthesse, szolgálhassa Istentől rendelt kötelességét: az ország védelmét és a nép boldogságát, üdvösségét. A ráhímzett bibliai alakok és liturgikus szövegek is ebben akarják segíteni.

A palást ikonográfiáját Ipolyi Arnold és Gerevich Tibor a Mennyei Jeruzsálem,^* Horváth János a Hiszekegy,^* Kovács Éva pedig a Te Deum szimbólumaként^* magyarázza. Legelfogadhatóbb Horváthé.

A palást hátán látható villa alakú andráskereszt mellett: LIGNUM CRUCIS O SPES CERTA SALUTIS. Vagyis: a keresztfa az üdvösségnek biztos reménye. A keresztre hímzett mandorlában álló Krisztus áldásra emelt kézzel, lábaival pedig sárkányon és oroszlánon, az ördög szimbólumain tapos. A mandorla szélén: HOSTIBUS EN XRISTUS PROSTRATIS EMICAT ALTUS. Vagyis: Krisztus, a fölséges előtűnik legyőzvén ellenségeit. Szintén ezt fejezi ki a LIGNUM CRUCIS kezdetű verses fölirat is, amely a kereszt két szárát köti össze.

Az álló Krisztustól jobbra, kissé följebb, de még mindig a kereszt két szára között, másik mandorlában a Megváltó ülő alakja, amelyet két térdelő és két kiterjesztett szárnyú angyal tart: DAT SUMMO REGI FAMULATUM CONCIO CELI. Magyarul: a Nagy Királynak szolgál a mennyei gyülekezet. Szimmetrikus elhelyezésben szintén angyaloktól övezve, Máriának orans, vagyis széttárt kezekkel imádkozó alakja: EMICAT IN CELO SANCTAE GENITRICIS IMAGO: azaz: föltűnik az égen a Szent Szűzanya képe.

A kereszt két szárát hármas körgyűrűben álló bibliai, illetőleg üdvözült alakok fogják közre. A belső körgyűrűben jobbra is, balra is nyolc-nyolc irattekercset tartó próféta: Habakuk, Náthán, Ezekiel, Dániel, Aggeus, Zakariás, Malakiás, Mikeás, Jónás, Abdiás, Jeremiás, Izaiás, Joel, Ámos. Két próféta nevét a sor két szélén álló két Krisztus-ábrázolás takarja el. Az egyik Megváltó-kép fölött PRINCIPIUM-FINIS, vagyis Kezdet-Vég, a másik fölött pedig Α – Ω.

A próféták lábánál húzódó betűszalag: REGINA CASULA HEC OPERATA ET DATA ECCLESIAE SANCTAE MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA. ANNO INCARNATIONIS XPISTI MXXXI INDICCIONE XIIII A STEPHANO REGE ET GISLAR. Tehát a kazula István és Gizella ajándékából került a székesfehérvári Mária-egyházba (1031).

A prófétált során kívül egy másik körgyűrűn trónszéken ülő tizenkét apostol, evangéliumos könyv a kezükben. A középen Krisztus mandorlában, körfelirattal: SESSIO REGNANTEM NOTAT ET XRISTUM DOMINANTEM, vagyis: a gyülekezet mutatja az uralkodó és parancsoló Krisztust. Kétségtelen, hogy itt az Utolsó ítélet megjelenítéséről (Máté 19,2) van szó: ti, akik követtek engem a világ megújulásakor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, együtt ültök vele tizenkét trónon, hogy ítélkezzetek Izrael tizenkét törzsén.

 

A palást legszélén vértanúk és hitvallók sora: Kozma, Pantaleon, György, Vince, István, Kelemen, Sixtus, Kornél, Lőrinc. Köztük a kereszt szárának két oldalán István király és Gizella.

A palást – mint említettük – Horváth János szerint a Hiszekegy hitigazságait tükrözi. Mint műalkotás, ott áll Róma és Bizánc szellemi határvidékén. Horváth kitűnő összevetéseit és izgalmas okfejtését itt nem szükséges részleteznünk. Szerinte pontosan a korabeli külföldi alkotások egyikével sem egyezik ugyan, de a velük való összevetésből kitűnik, hogy a tizenkét apostol a Credo, másként Symbolum apostolorum tizenkét tételét tartja a kezében, a prófétákéban pedig Krisztusra vonatkozó ószövetségi jövendölések. Nem más tehát, mint a teológiából és ikonográfiából ismert concordantia veteris et novi testamenti. Horváth a mi palástunkban egyedülálló, pseudo-augustinusi (Sermo de Symbolo) eredetű, talán kissé provinciális jellegű kifejezést lát.

Eszerint tehát a Sessio regnantem kezdetű tömör versezet a Hiszekegynek erre a részletére utal: fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaistennek jobbjáról, jobbja felöl. Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.

 

A koronázási kesztyű jelképesen a királyt arra emlékezteti, hogy mások jogos javaihoz ne nyúljon, továbbá ártatlan vért ne ontson.

A saru a szorgalom és éberség, a harisnya pedig a házastársi tisztesség jelképe.

A megkoronázandó király két kezében kormánypálca (sceptrum) és országalma (pomum, másként globus).

A jobbjában tartott pálca az uralkodói hatalmat, más nézet szerint az isteni kegyelmet jelképezi.^* Nyilvánvalóan ószövetségi eredetű, Júda királyi pálcája ihlette: Júda, téged dicsérni fognak atyád fiai. A te kezed ellenségeid nyakán lesz és meghajolnak előtted atyádnak fiai… El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától… (Genezis 49,8,10). Dávid szava: a Te hatalmad pálcáját elküldi az Úr Sionból. Uralkodjál ellenségeidnek közepette. Nálad az uralom hatalmad napján a szentek fényességében. Méhemből a hajnali csillag előtt szültelek téged (109. zsoltár).

A király másik kezében tartott országalma Ipolyi Arnold értelmezése szerint^* a világ, illetőleg ország fölött való hatalomnak jelképe. Belsejében marok föld, amely sokszor Jeruzsálemből, a Golgota hegyéről származott. A királyt figyelmezteti, hogy nemcsak a föld ura, az ország fejedelme, hanem visszatér a földbe, amelyből vétetett és ő is porrá lesz, mint más anyaszülötte. Csak a királyok királyának kereszthalála által remélheti a mennyei dicsőséget. Az országalma más, de már másodlagos magyarázat szerint az ország egységét, illetőleg a királyok álnok, forgandó szerencséjét jelképezi.^*

A gömböt a középkorban egyébként az örök, végtelen isteni irgalmasság jelképeként is értelmezték, amelynek nincs kezdete, sem vége (inito carens et fine).^* Erről Dávid király így énekel: az Úr irgalmassága pedig öröktől fogva van és mindörökké az őt félőkön, és az igazsága a fiak fiain, kik megtartják szövetségét (102. zsoltár, 17 – 18).

Az országalmán látható kettős kereszt is a magyar király apostoli küldetésére akar emlékeztetni.

Talán Mártont, esetleg Mihály arkangyalt ábrázolta a szent király zászlaja (insigne S. Regis Stephani vexillum), amelyet valamikor a koronázási menet élén vittek.^*

Hogy a prágai székesegyházban őrzött Szent István kardja első királyunk koronázási kardja volt-e, nem tudjuk. Fölmerül a kérdés, hogy a koronázási kard liturgikus alkalmazását az Isten kardja keleti kultusza befolyásolta-e. Ennek emlékezete az Árpádok családi hagyományaiban még bizonyára élt.^*

A kard egyébként szintén biblikus jelkép. Jeremiás, az Úr prófétája kardot nyújt át Júdás Makkabeusnak: vedd e szent kardot, mint Isten ajándékát, mellyel az én népemnek, Izraelnek ellenségeit levered (Makkabeus 2,15,16).

A római világban a kard a császár díszeihez (insigna imperialia) tartozott, egyúttal az élet és halál fölötti uralmat (ius gladii, vitae ac necis civium) jelképezte. A fejedelem Szent Pál szerint Isten szolgája a te javadra. Ha gonoszat cselekszel, félj, mert nem ok nélkül hordozza a kardot Isten szolgája, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, ki gonoszat cselekszik (Róm 13,4).^*

 

Amikor koronázás közben a királyt karddal felövezték, előre, jobbra, balra vágott vele. Hátra nem, mert ott mögötte már az oltalmazó Isten vigyáz királyi szolgájára, de a hazára is.

Középkori, szórványosan följegyzett hazai hagyomány szerint a király véres kardot hordoztatott körül az országban, hogy a nemzetet háborús veszedelem közeledésére és a fegyveres készülődés kötelességére figyelmeztesse. Thuróczi János krónikájából tudjuk, hogy ősi pogány szokás szerint véres karddal szólították hadba. Ez a szokás „a hunok vagy magyarok között” egészen Géza fejedelem idejéig élt, de később sem enyészett el. Forrásaink különösen a tatárjárást és mohácsi vészt megelőző nehéz napokban emlegetik.^*

A bizánci, majd nyomában a nyugati, így a magyar koronázási szertartásba a szent olajjal, krizmával való fölkenés (unctio) is belekerült. Az olaj liturgikus, gonoszűző erejével, jó illatával megtisztítja, kiváltságos erő birtokába juttatja azokat, akik belőle részesülnek (keresztség, bérmálás, utolsó kenet). A király is az Úr fölkentje, egyik Árpád-kori oklevelünkben a Deo unctus rex lesz általa. A király személyisége – írja^* Fügedi Erik – kettőssé válik: az egyik a természettől (ex natura) való halandó emberé, a másik az Isten kegyelméből (ex Dei gratia) újjászületett. Ezért nevezi magát ettől kezdve Isten kegyelméből való királynak.

A fölkenésnek is megvannak a maga archaikus pogány előzményei, de ószövetségi mintaképei is. Főleg a Királyok könyve adott ihletést: vevé tehát Sámuel az olajos szarut és fölkené Dávidot bátyjai közül. És az Úr lelke Dávidra szálla aznaptól és azután is (I. 16,13). Nyilván nem véletlen, hogy a kenettartó edény szarvalakú.^*

A megkoronázott király az egyházi szertartás után a fehérvári Péter és Pál-templomban, most már az uralkodói karizma teljességének birtokában. kardjával lovaggá, aranysarkantyús vitézzé avatta az arra érdemeseket. Majd néhány régóta húzódó pörös ügyben föllebbezhetetlen ítéletet hozott. Ezzel juttatta kifejezésre, hogy a király a legfőbb bíró: az igazság és igazságosság forrása.

Miután az Úr evangéliumára már megesküdött, most a nemzetnek tett esküt. Ennek magyarul elhangzó, valószínű középkori szövege Fügedi Erik szerint:

Isten engem úgy segéljen, Boldogasszony nékem irgalmat úgy nyerjen, Istennek szenti értem úgy imádjanak, Istennek szent teste végnapomon üdvösségemre úgy méltó legyen, föld tetememet úgy fogadja bé, onnét harmadnapon ki ne vesse, magul magom úgy ne szakadjon, ítéletnapján Istennek szent színét úgy láthassam, örök pokolba úgy ne temettessem, hogy ez szerzést ez registromban, kit az ország szerzésére megírattanak volna, azt erősen és tökéletességgel, mind megtartom, semmit ellene nem teszek, sem tétetek.^*

Ezután a koronázási dombon megismétlődött a kardvágás, most már a négy világtáj irányában. Ez föltétlenül archaikus, szinte népmesei cselekmény, bár csak 1440-ben, I. Ulászló koronázásán bukkan föl. Ezzel az fejeződik ki, hogy a király meg fogja kardjával állítani az ellenséget, akárhonnan is törjön az országra.

A koronázási domb, királydomb az ország vármegyéinek és szabad királyi városainak földjéről összehordott mesterséges halom, amelyre a megkoronázott magyar király fellovagolt, és a négy világtáj felé tett, hajdanában napvágás néven emlegetett jelképes kardcsapással kifejezte azt az uralkodói kötelességét, hogy a hazát minden ellenségtől megvédi.^* Ez a középkorban a székesfehérvári Szent Márton-templom előtt történt. I. Ulászló ezt a magas toronyban végezte el, az ablakon erősen kihajolva.^*

A szertartás kettős hagyományból ötvöződött össze. Régészeink adhatnak bővebb magyarázatot arra, amikor még a pogánykorban az alattvalók dombot, kiemelkedést hordtak össze fejedelmük, kiváló emberük tiszteletére, esetleg halálának emlékezetére. Ennek – mint tudjuk – mondai megnyilatkozásai is vannak. Nem hisszük, hogy az Esztergom megvétele sokat vitatott helyét, a süveggel összehordott domb motívumát Thierry Attila-mondáinak nyomán Thaly Kálmán koholta volna. Ez nyilvánvalóan archaikus, szinte már gazdátlan mondaelem,^* amelynek magyar kultikus előzményei nehezen vitathatók el.

Heller Bernát utal^* a szertartás ószövetségi előképeire. Jákob álmában az Úr megígéri: én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Ura, Istene, és Izsák Istene. A földet, amelyen aluszol, neked adom és ivadékodnak. És ivadékod annyi lesz, mint a föld pora. Kiterjedsz napnyugatra és napkeletre, északra és délre (Genezis 28,13). A zsidó legenda szerint Isten az egész földet Jákob feje aljává göngyölítette, akár egy könyvtekercset.

 

„A királydomb földje – írja az 1867-ből való beszámoló – szent. Nem egyszerűen, akárhonnan összehordott halom csak. Az ország minden megyéje megküldi hozzá saját földjéből a maga részét: a haza ez kicsinyben. Minden megye és szabad királyi város a történeti emlékű helyekről veszi a földet a királydombhoz. Egész történetünk könyve az, viszontagságaink, dicsőségünk és gyászunk emlékoszlopa.”

1867-ben Selmec a híres Kálváriáról, Zala Deák Ferenc szülőfalujából, Kecskemét a Csontoshalomról, Sopron onnan, ahol a soproni koronázás alkalmával a domb állott. Ugocsa a megyeház előtti kertből, ahová majd emléket állít. Esztergom városa Szent István születési helyéről, a megye pedig a szent király lakóhelyéről, Liptó a szvihorai fennsíkról, ahol Rákóczi harcolt, Szabolcs az egykori Kállai várhegyről, Ung a honfoglalók első pihenőhelyéről, Heves Aba Sámuel sírjáról, Dés ama helyről, ahol eleink Istent (Deus) kiáltottak. Győr megye Rákóczi ménfőcsanaki fáinak tövéből, Csongrád megye a pusztaszeri templom romjaiból, Bihar a kismarjai várdombból, amelyen a Bocskai család élt. Marosvásárhely ama mező földjéből, ahol Rákóczi Ferencet az erdélyi fejedelemségbe iktatták, Marosszék Nyárádszeredáról, ahol Bocskait fejedelemmé választották. Bereg a munkácsi várdombból, Igló városa a Kuruchalomból, Székesfehérvár Szent István bazilikájának földjéből küldötte el a maga részét.

 

*

 

Utaltunk már rá, hogy a Szent Koronára a nemzet mekkora tisztelettel tekintett föl.^* „A Korona – írja Fügedi Erik – nemcsak a királyi méltóságot, a jogok összességét testesítette meg, hanem az örök királyi méltóságot is, az egymásra következő halandó királyok sorát.” Nem csodálható tehát, hogy a XIV. századtól kezdve a perben szereplő tanúkat Istenbe vetett hitükre, a Király és az ő Szent Koronája iránti hűségükre eskették meg. Sokszor megesett, hogy idegen földre hurcolták.^* A régi közhit szerint mihelyt hazakerül, minden jobbra fordul. Éppen ez a ragaszkodás bírta rá egyes uralkodóinkat, hogy a Koronát magukkal vigyék. Jól tudták, hogy így magát az országot is kezükben tartják. Többek között Rudolf ezért tartotta vissza hosszú ideig Prágában.

Rudolf lemondatása után a Koronát a Prága mellett tartózkodó magyar táborba vitték és átadták az új királynak, Mátyás főhercegnek. Háromszáz magyar főúr és nemes indult érte Csehországba, hogy hazakísérje. Aranytól-ezüsttől ragyogó sereg volt ez, mindegyikük égett a Korona látásának vágyától. A prágai bíboros hat fehér lótól vont diadalszekérre tétette és úgy vonult a díszmenet a cseh főváros utcáin végig. Majd a táborban aranytól csillogó sátorban, vontarany török szőnyegre helyezték a Koronát. Az urak egyenként nagy áhítattal csókolták meg. Ezután először Bécsbe, innen pedig Pozsonyba vitték.

A nemzet nagy számmal gyülekezett a városban és türelmetlenül várakozott. Amikor pedig a Koronát a várból a Szent Márton-templomba vitték, a nézőkön valóságos önkívület tört ki. Ilyen kiáltások hallatszottak: Légy üdvözölve hazánknak isteni ereje! Légy üdvözölve Magyarország dicsősége, régóta várt kincsünk, törvényünk ereje, béke és háború oltalma, győzelem pecsétje, Krisztus képe!

1622-ben Eleonóra császárnét koronázták magyar királynévá. A soproni városházán kinyitották a vasládát és a jelenlévő rendek egyenként csókolták meg a Koronát. Ezután a nádor a városháza ablakából megmutatta a lent szorongó sokaságnak is, amely úgy fogadta, mintha a Szentséget mutatták volna föl előtte. 1625-ben is volt koronázás Sopronban. Ekkor a Koronát Kalmár Katalin asszony házában őrizték. A király még ebben az esztendőben a házat örök időkre kiváltságossá tette és minden adó alól fölmentette. A rajongó szeretet későbbi megnyilatkozásait – főleg Mária Terézia és II. Lipót koronázása alkalmával – már nem idézzük.

 

*

 

További elmélyedő anyaggyűjtésre, forráskutatásra nem telt az időnkből. és lehetőségeinkből, de ennyiből is nyilván kitűnik, hogy a Korona és koronázás szertartásai, viseleti és viselkedési hagyományai mélyen bennegyökereznek a pogány szakralizmus és biblikus-liturgikus világérzés középkori televényében. Tennivaló még bőven akadna, hiszen a kutatás az adódó kérdéseket legtöbbször csak politikai és közjogi, továbbá történeti, leginkább művészettörténeti oldalról, illetőleg szemlélettel tárgyalta.

 

*

 

Ősrégi hit, hogy a királyok az isteni kegyelem kiválasztottjai, akiknek olyan hatalom adatott, amivel más ember nem rendelkezik. Személyükben kezdetben a papi, orvosi, királyi karizma teljesen egy, csak később szakad, szinte profanizálódik külön hivatássá.

Az archaikus világérzés szerint a király tehát valamiképpen az istenség részese, hordozója lévén, a benne rejtőzködő égi szikránál fogva egyebek között messze űzheti a gonosz démonokat, meggyógyíthatja a betegeket. Ez a mágikus készség főképpen a kéz, az ujjak áldó, illetőleg elhárító mozdulataiban jut kifejezésre. Elég csak az evangéliumra hivatkoznunk, ahol a királyok Királya, Jézus Krisztus kézrátétellel, érintéssel gyógyítja a testi-lelki betegeket.

Krisztus példáját követik, primitív-törzsi hagyomány alapján is a keresztény királyok, így Szent István, akik szembetegséget és egyéb bajokat érintéssel orvosoltak. Mateóc (Matejovce) templomának gótikus oltárképén kézrátevéssel gyógyít meg egy előtte térdeplő alakot.^*

 

*

 

A Szent Jobb, István király jobb keze, a magyarság legtiszteltebb, szimbolikus jelentőségű ereklyéje.

Hartvik győri püspöknek a kultusz érdekében írt és már említett legendája elmondja, hogy amikor a királyt László idejében szentté avatták (1083), koporsaját felnyitották, csontjai drága, illatos árban úsztak. A jobb kezére húzott gyűrűt nem találták. Ezt a kézzel együtt posztóba takargatva, egy fehér ruhába öltözött ifjú, nyilván Isten angyala adta át Mercurius szerzetesnek, a templomi kincsek őrének, akit a király előbb megszégyenített: valamiért nem tűrte, hogy ott legyen a koporsó felnyitásánál. Mercurius az ereklyével kolostorba vonult, ott rejtegette. Végül mégis illendő helyre került. László király ugyanis a Szent Jobb tiszteletére Váradtól északra, a Berettyó partján monostort alapított, magát Mercuriust tette meg apátnak. A drága ereklyét kéz-alakú tartóba foglaltatta. A monostort különben a Boldogságos Szűzről nevezte el, akinek oltalmába István király az országot felajánlotta.

A Szent Jobb tiszteletét az Aranybulla törvénybe is iktatta. A középkori jámbor hagyomány szerint az Úr sok csodát művelt általa, mert – mint Hartvik mondja – István király jobbját méltán kímélte meg a rothadás, hiszen segedelmet nyújtott a szűkölködőknek, megoldatta a rabok bilincsét, zarándokokat ruházott föl. Erre állandóan emlékeztet az ünnepi mise liturgiája is, amely már a Pray-kódexben feltűnik (translatio vel inventio vel revelatio dexterae S. Stephani regis). Csak az átmenetre való éneket idézzük: szegd meg kenyeredet az éhezőnek, s a szegényeket és bújdosókat fogadd házadba. Midőn mezítelent látsz, fődd be őt, és ne nézd le testvéredet. Akkor támad föl, mint a hajnal a te világosságod és az Úr dicsősége fölkarol téged (Izaiás 58,7,8).

 

A Szent Jobb későbbi sorsáról nem sokat tudunk. A XVIII. században Raguza (Dubrovnik) városában, a dominikánusok kolostorában akadtak rá. Még azt sem tudjuk biztosan, hogy a tatárjárás után került-e ide, amikor IV. Béla királyunk Dalmáciában bujdosott és a szimbolikus értékű ereklyét is ide, biztonságosabb helyre hozatta, vagy pedig csak a török időkben sodródott földeríthetetlen úton-módon Raguzába.

Az első, aki kísérletet tett a Szent Jobb visszaszerzésére, I. Lipót volt, a szándék azonban csak Mária Teréziának sikerült.

Az ereklye 1771-ben került Raguzóból Bécsbe, majd fényes udvari ünnepségek után Budára. Az utat július 15 – 20. között tették meg. Győrben fényes küldöttség fogadta:^* Innen Pannonhalmára vitték, ahová hatalmas népsokaság zarándokolt, a három napra kitett ereklye megtisztelésére. Innen indultak Budára. Az országutakat elözönlötte a jámbor nép, a közbeeső falukban megállt a munka, zúgtak a harangok, dörögtek a mozsarak.

Az ereklyével július 20-án éjjel érkeztek Budára; fáklyavilág mellett virrasztva várta az egész város.

Ekkor született magasztaló ének, talán Faludi Ferenc szerzeménye:

 

Óh dicsőséges Szent Jobb kéz, Melyet magyar óhajtva néz. Drága kincse népünknek, Nagy öröme szívünknek.*

 

Az éneket a nemzet romantikus lelkesedésében sokáig középkori örökségként tisztelte.

Az országjárás 1938-ban Szent István halálának 900. évfordulóján különvonaton megismétlődött.^*

 

*

 

Nemzetivé vált egyházi hagyományunk nyomán a Boldogasszony után Szent István az ország első patrónusa. Ez a bizalom azokban a templomi dedikációkban, illetőleg velük összefüggő helynevekben is visszatükröződik, amelyek Szent István, Szent király oltalmába ajánlották magukat:

 

Szentistván (Borsod), Bajaszentistván, Baranyaszentistván, Drávaszentistván (Velki Stefimet), Hernádszentistván (Družstevná pri Hornáde), Királyszentistván, Székelyszentistván (Ştefaneşti), Szentistvánbaksa, Szentistvánkút (Hasprunka), Szentistvánfalu (Popudinské Močidlany), Szentistvánlak, Szentistvánpatak (Závodie).

Szentkirály (Hunyad, Vas, Csongrád, Szolnok: határnevek, régi falu helyén), Bakonyszentkirály, Csíkszentkirály (Sincraieni), Enyedszentkirály (Sincrai), Érszentkirály (Eriu Sincraiu), Gyéresszentkirály (Ghiriş-sincraiu), Kalotaszentkirály (Zam Sincraiu), Kerkaszentkirály, Magyarszentkirály, Marosszentkirály (Sincraiu de Muraş), Porrogszentkirály, Pusztaszentkirály (Craesti), Rinyaszentkirály, Sajószentkirály (Král), Sepsiszentkirály (Sincraiu), Széhelyszentkirály (Sincraiu), Szilágyszentkirály (Sincraiul Silvaniei), Topaszentkirály (Sincraiul Almaşului), Szentkirályszabadja, Szentkirályúr (Árpád-kor, elenyészett).^*

Számos helynevünket a monda hozza az ő személyével kapcsolatba. Székesfehérvár környékén Szentkirályszéke, Királykút, továbbá az egri Királyszéke eszerint a szent királynak kedvelt pihenőhelye volt.^*

Szent István patrónusa, illetőleg társpatrónusa több egyházmegyének (Kalocsa, Szatmár, Vác, Zágráb). Templomdedikációk:

Esztergom: Assakürt (Ašakert), Bozók (Bzovik), Budapest (Császárfürdő, Bazilika), Csall (Čelovce), Csábrág (Čabrad), Cseklész (Bernolákovo), Csúz, (Dubník), Dömös, Ebed (Obid), Esztergom (kápolna), Felbár (Horny Bar), Galánta (Galanta, 1805), Hodrusbánya (Banská Hodrúsa, kápolna), Horvátgurab (Chorvátsky Grob), Istvánkirályfalva (Štefanová), Ipolynyék (Nekija, 1846), Jablánc (Jablonica, 1752), Karancsság, Kopcsány (Kopčany), Kukló (Kuklov), Lipótvár (Leopoldov, kápolna), Miava (Myjava), Modor (Modra, 1876), Nagybörzsöny (középkor), Nagysalló (Tekovské Lužany), Nádasd (1318, később Bertalan),^* Nádszeg (Trstice), Pozsony (kapucinusok), Pöstyén (Piestany, 1832), Stomfa (Štupava, 1767), Szentistvánkút (1688), Tardoskedd (Tvordošovce).

Besztercebánya: Garamkirályfalva (Kralová nad Hronom), Körmöcbánya (kápolna, alapította Körmendy Antal, 1761), Oszlány (Oslany, 1332), Zólyom (Zvolen, 1784, vártemplom).

Nyitra: Alsóorecskó (Orechova), Beckó (Beckov), Cserne (Čierne pri Čadci), Divékrudnó (Nitrianske Rudno, 1789), Fehérhalom (Lysá pod Makyton, 1787), Istvánszabadja (Velká Lehota nad Nitrom), Javornik, Királyi (Horná Kralova), Kolon (Kolemany), Luttisa (Lutišé), Ócsád (Osčadnica, 1788), Pelyvás (Plevnik, kápolna), Trencsénmakó (Makov), Trencsénteplic (Teplica), Turcsány (Turčanka), Zsolna.

Rozsnyó: Antalfalva (1835), Bánréve, Bódvavendégi (Vendig), Détér (Detiar, kápolna), Egyházasbást (Bašta), Fülekpüspöki (Pišpeky, 1726), Koháryháza (Pohorella, 1768), Merény (Nalepkovo, 1770), Méhi (Mehy, 1773), Mizserfa (1939), Perkupa (1886), Rozsnyó (premontrei templom), Szentkirály (1282).^*

Szepes: Fejérpatak (Bjelipotok), Csontfalu (Cencice, 1886). Felsőlipnica (Lipnica Mala), Mateóc (Mattheivilla, Matejovce, 1287), Tátrafüred (új). Talán István király volt Hunfalva (Huncovce) középkori patrónusa is. Fekete Nagy Antal kutatásaiból^* tudjuk, hogy a falut a Berzeviczy-család telepítette 1257 előtt. Régebbi nevei: Zopcfalva (Zopzcfolua), Stepkfalva, majd Csépánfalva, amelyek mind az István keresztnévvel függenek össze. Oklevélben előfordul (1268) a Villa Canis, azaz Huncdorf név is. Ez a középkor végére kiszorította a falu eredeti nevét, amely nyilván a tatárjárás előtti magyarajkú gyepűhatár emlékezetét is őrzi.

Eger: Apc, Bélapátfalva (1816), Borsodnádasd (1861), Diósgyőr (vasgyár, 1908), Emőd (1332),^* Erdőkövesd (1741), Erk (1760), Farkaslyuk (1926), Fedémes (1332, 1820), Fövenyeshát (1929), Galvács (1860), Hajduböszörmény (1861), Halmaj (1800), Hajta (1919), Karcag (1901), Kemecse (1821), Kisnána (1890), Kőtelek (1742), Mátraszentistván (1935), Maconka (XV. század), Mályi (1774), Mezőcsát (1895), Mikófalva (1746), Miskolc (Avas, 1332), reformátusoké),^* Napkor (1761), Nyíracsád (1800), Nyírkarász (1860), Nyírszöllős (1929), Nyírvasvári (1798), Rakamaz (1913), Recsk (1894), Rudabánya (1913), Rudolftelep (1930), Sajószentpéter (1765), Somsály (1934), Szajol, Szendrő (1332,^* ma Szent Ferenc), Szentistván (1754), Tiszapalkonya (1823).

Kassa: Abaújdevecser, Abaújszántó (1334, mai titulus: Gyümölcsoltó Boldogasszony), Alsógyertyán (Nižny Hrabovce 1735), Alsóhrabóc (Nižny Hrabovec, középkor), Baska (Baška, 1811), Battyán (Botany 1332, később Jézus Szent Szíve), Böki (Chalžany 1839), Felsőolcsvár (Košické Olšany 1810), Füzér (1737), Gadna (1332),^* Györgytarló, Hejce, Him (Perin-Chym 1768), Hosszúmező (Zbudské Dlhé 1835), Kecérpálvágás (Kecerovské Paolovce 1889), Kelcse (Kelča 1780), Kiszte (Kista 1773), Komaróc (Komárov 1856), Makranc (Mohrance, 1906), Málca (Malčice, 1848), Modra (1764), Morva (Moraviány, középkor), Nagykázmér (Velky Kazimir, 17

Ilona császárné. Fiának, Nagy Konstantinnak buzdítására keresztelkedett meg († 326). Élete utolsó éveiben egyszerű zarándokként végigjárta a Szentföldet, ahol az Olajfák hegyén és Betlehemben templomot emeltetett. Az ő sürgetésére ásták ki a Szent Keresztet, amelynek legendájáról Feltalálásának ünnepénél már szólottunk.

Szent Ilona szórványos tiszteletét nyilvánvalóan éppen a keresztkultusz magyarázza. Az Ilona leánynév kedveltségét melleste a középkori Trója-regény Helénája és az Árgirus-mese Tündér Szép Ilonája is ihlette.

Középkori oltárai: Pest (1444), Vác (1474).^*

Falképei: Csetnek (Štitnik), Etrefalva (Turičky, XV. század), Feketeardó (Cornyj Ardov, XV. század), Gömörrákos (Rákoš, 1400), Nagytótlak (Selo, XV. század).^*

Gótikus táblaképei: Bártfa (1524, múzeum), Berzenke (Bzinov, 1500), Besztercebánya (1509), Illés (Ilja, 1500), Kassa (Mária látogatása-oltár, 1516), Kispalugya (Paludzka, 1510, pozsonyi múzeum), Liptószentkereszt (Križ, 1510, turócszentmártoni múzeum), Lőcse (Szent Erzsébet-oltár, 1493), Ludrófalva (Ludrová, 1510), Szepeshely (Spišské Pohradie, Mária-oltár, 1480, Szépművészeti Múzeum), Szepesszombat (Spišska Sobota, Szent Anna-oltár, 1520), Zsidve (Jidveu, 1508). Ilona híres női szentek: Katalin, Borbála, Margit, Magdolna együttesében jelenik meg.^*

Faszobrai: Körmöcbánya (1500, múzeum), Zólyomszászfalu (Sásová, Ilona és Egyed-oltár).^*

A földvári bencés apátságot II. Béla alapította,^* nyilván felesége, Ilona védőszentjének tiszteletére. Többi későbbi patrociniumai inkább már csak keresztnévi eredetűek: a kegyúr, templomalapító feleségének, leányának nevét örökítik meg.

Esztergom: Nagyszombat, Süttő (kápolna).

Besztercebánya: Szentilona, Litvaberzseny (Brezany, Brezan).

Nyitra: Menyhe (Mechenice).

Rozsnyó: Királyi, másként Királykiliti (1318, elenyészett),^* Kazár.

Szepes: Arnótfalva (Emaus, Arnutovce).

Eger: Büdszentmihály (1912).

Szatmár: Tiszaújlak (1812).

Veszprém: Gyenesdiás (kápolna), Nagyvázsony, Nádasladány.

Szombathely: Tömörd, Perestó.

Erdély: Vágás (Vagaş).

Ilona önálló népi kultuszáról, hagyományvilágáról nem tudunk.

Joachim Szent Anna férje, Mária édesatyja, Jézusnak a szentatyafiság rendjében nagyapja.

Utalván arra, amit Szent Anna tiszteletéről mondottunk, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy Joachimnak önálló kultusza népünknél nem bontakozott ki, bár nevét és személyét főleg palóc és székely népünk jámbor öregjei máig tiszteletben tartják. Ez a szórványos keresztnévadásban is kifejezésre jut. A székelység Jováki, Jákim, a palócság Iuháki, Baranya pedig Joák alakban emlegeti.

Csak néhány titulusát ismerjük. Mélykút patrociniuma (1768) állítólag a franciskánus Hász János sugallatára született. Kifejtette Grassalkovich Antal földesúr előtt, hogy amíg Mária édesanyját annyira tisztelik, Joachimmal nem törődnek. Grassalkovichot a barát szava meggyőzte.^* Nyárád és Hernádnémeti templomának is Joachim a patrónusa.

A Szent Anna-tó mellett nemcsak Anna, hanem Joachim tiszteletére is emelt a hívek barokk buzgósága kápolnát. Ez utóbbit azonban már Orbán Balázs korhadozó állapotban találja.^*

 

Kultuszának századvégi rövid virágzását XIII. Leó pápának Joachim keresztneve magyarázza. Nyilván idegenből fordított ponyvairatból idézünk:

V. Hatalmas lészen e földön nemzetsége.

R. A jámborok fajzata megáldatik.

Antifóna. Dicsérjük a dicsőséges, nagyhírű térfiút nemzetségében, mert az Úr minden nemzetek áldását nekiadta, és megerősítette feje fölött a frigyét.^*

Rókus gazdag francia család gyermeke volt (1195 – 1227), Montpellier városában született. Korán elárvult, vagyonát szétosztotta a szegények között, majd Rómába zarándokolt.

Útközben az itáliai pestisjárvány betegeit a kereszt jelével gyógyította. Rómából visszatérőben ő is megbetegedett. Piacenza mellett egy kunyhóban húzta meg magát, ahol a jámbor hagyomány szerint angyal ápolta és egy könnyelmű, de később jó útra tért úriember kutyája hordta neki a kenyeret. Ezért szokták kutyával ábrázolni, amely lábsebét nyalogatja.

Hazájába, illetőleg szülővárosába visszatérve már nem ismerik meg. Kémnek gyanítják, börtönbe vetik, ahol öt évig raboskodik. Itt is hal meg. Holtteste mellett táblát találtak, amelyet Isten kinyilatkoztatásának tulajdonítottak: Peste laborantes ad Rochi patrocinium confugientes contagionem illam trunculentissimam evasuros significo.^* Röviden: akik pestisben megbetegednek, és Rókushoz folyamodnak, meggyógyulnak.

Bár Rókust az Egyház még nem avatta hivatalosan szentté, tisztelete mégis már régóta egyetemessé vált.^* Kultusza a XV. században Velencében kezdődött. Ereklyéi állítólag lopás útján kerültek ide. A szerzésnek ez a módja az ereklyetisztelet középkori virágzásának idején éppenséggel nem volt ritka. A velencei Rókus-társulat kórházat, szegényházat (Scuola di S. Rocco) és templomot alapított, amelyeket Tintoretto és Tizian mesterművei díszítenek.^*

Rókus alakja középkori kódexirodalmunkban tudomásunk szerint még nem tűnik föl. Ugyan Arnótfalva (Emaus, Artunovce) szárnyasoltárán és Bártfa Pieta-oltárán ott látjuk, lehetséges azonban, hogy Rókus csak később került egy-egy régebbi kép helyére.^* A lőcsei Jakab-templom orgonakarzatán azonban már föltétlenül Rókus hársfaszobra (1510) látható.^*

 

A XVIII. század pusztító járványai hozzák magukkal a tisztelet igazi kibontakozását hazánkban. A szorongó, égi segítségért sóvárgó nép új pátrónusokat keresett a régiek mellé. Elsősorban ama városainkban emelik Rókus tiszteletére az első kápolnát, ahol franciskánus kolostorok is virágzanak: Szigetvár (1689), Gyöngyös (1709), Eger (1709)^*, Mohács (1710), Danaföldvár (1739), Szeged (1739), Szabadka (1739), Baja, Zombor, Vác (1744).^* A betegeknek utolsó útjukra való előkészítéséből elsősorban a ferencesek veszik ki a részüket, miközben sokan életüket is vesztik. Így Gyöngyösön 1709-ben 25 rendtárs halt el pestisben. E megpróbáltatásos idők emlékezetét őrzi, hogy zsolozsmájukban a magyar ferencesek azóta is mindennap elmondják Szent Rókus XV. században költött himnuszát:

 

Ave Roche sanctissime Nobili natus sanguine, Crucis signatus schemate, Sinistro tuo latere. Roche, peregre profectus Pestiferae mortis ictus, Curavisti mirifice, Tangendo salutifere. Vale, Roche angelice, Vocis citatus flamine, Obtinuisti, Deifice, A cunctis pestem pellere.*

 

Pestisjárványokra emlékeztető Rókus-kápolnákkal országszerte, falun-városon nagy számmal találkozunk. Így a felsoroltak mellett:

Esztergom: Buda (Rókushegy), Nagymaros, Vágújhely (Nové Mesto nad Vahom), Ásványráró, Verbó (Vrbec), Nagymagasfalu (Hochstettno), Vittenc (Chtelnice).

Vác: Kerepes (1769), Csongrád (1772).

Kalocsa: Újvidék (1803), Kula, Kunbaja (1838), Tataháza (1851), Palánka (1889), Bajmok, Kerény.

Csanád: Szeged (1739), Versec (Vršac, 1739), Újbessenyő (Besenova Noua, 1751), Szabadfalu (Freidorf, 1777), Lovrin (1832), Szakálháza (Sacalaz, 1840).

Pécs: Palis (1733), Beremend (1739), Tevel (Rozáliával, 1740), Hárságy (1769), Cikó (1774).

Veszprém: Somogysárd, Nagyatád, Nadap (1750), Gézaháza (új).

Székesfehérvár: Pilisszentlászló. Pannonhalma: Bakonypeterd.

Győr: Felsőlászló (Oberloisdorf, 1770), Félszerfalu (Hierm).

Erdély: Tekerőpatak (Valea Strimba).

Muravidék: Újfalu (Novo Selo, 1750).

 

A Rókus tiszteletére emelt kápolnákat, szobrokat a hívek mindenütt fogadalomból állították, és egyúttal arra is kötelezték magukat, hogy mind ők, mind pedig utódaik a járvány elmúlásának emlékezetére a napot ünnepként szentelik meg, és körmenetben vonulnak ki az eredetileg város szélén kijelölt lazarethum helyén épített kápolnákhoz.

Az egykorú följegyzések szerint a hozzávaló anyagot Szabadka népe sajátkezűleg, iga nélkül hordta össze,^* helyi élőszavas hagyomány szerint pedig térdenállva építette.

 

A méltatlan ünneplésnek Rókus omladozó mohácsi kápolnájához fűződő helyi mondája szerint az ünnep hajnalán egy sokác asszony szerette volna még a kertjében gyorsan megszedni a babot. Rókus azonban fehér lepelben megjelent neki, fölhúzta az asszony előtt a ruháját és megmutatta neki sebes térdét, éppen úgy, amint ábrázolni szokták. Egy szót sem szólt. A megrettent asszony azonnal abbahagyta a munkát, ünneplőbe öltözött és elment a kápolnához, hogy a szentet kiengesztelje.

 

Pesten, Szegeden kórház is épült a Rókus-kápolna, illetőleg templom mellé. Egyik szegedi városrésznek éppen a kápolnáról Rókus a neve.

Tápé egyik harangját járvány ellen Rókusnak ajánlották: HAEC POPULI PIETAS ESTO SACRATA S. ROCHO. Vagyis ez a nép jámbor szándéka: légy Szent Rókusnak szentelve.

Mindezeken túl alig van olyan egykorú barokk főoltár, amelynek legalább a mellékalakjai között Rókus szobrával, képével – sokszor Sebestyén és Rozália társaságában – ne találkoznánk. A jászapáti fogadalmi kápolnában ez volt képének aljára írva:

 

DESPICIENS MUNDUM CUM VULNERA PESTIFERORUM

CUM CRUCE SIGGNAT, TUM SANAT, ABITQUE MALUM.^*

 

Magyarul: világmegvető, amikor a pestises sebet megkeresztezi, akkor meggyógyul, elmúlik a baj. Korai ábrázolása föltűnik azonban azon a fogadalmi képen is, amelyet Szeged városa 1709-ben Máriacellbe küldött.^*

Rókust egykorú képeink és szobraink zarándokként ábrázolják: kezében vándorbot, válláról ivóedény, rendesen kobak csüng le. Népünk jámbor képszemléletében föltétlenül compostelai Jakab örökébe lépett. Dugonics jeles mondásai között^* olvassuk: ki nem fogy, mint Rókus kobakja. Ezt a magyarázatot fűzi hozzá: „Rókus kobakját nem ösmerik az emberek, mióta a szarándokok elmúltak. Még Szent Rókusnak oldalán függ. A szarándokok mindig tele tartották.”

Rókus jelképét, a kobakot alkalmazta járványok elhárítására az a sajátos mohácsi sokac hagyomány, amelyre öregek gyerekkorukból, illetőleg még idősebbek elbeszéléséből emlékeznek: házaik utcára néző padláslyukából állandóan zászlószerűen kitűzött kabaktök függött, hogy a városba, házakba lopakodó járványt menekülésre kényszerítse Rókus szimbolikus jelenléte, őrködése.

Szeged és Félegyháza vidékén régebben eléggé elterjedt a Rókus keresztnév. Ezzel az újszülött fiúgyermeket járványos betegségek ellen Rókus oltalmába ajánlották.

A húsvéti sonka képzetkörének sajátos rábaközi fejleménye, hogy a disznólapockát nem szabad eldobálni, sem kutyának adni, hanem az eszterhéjba kell dugni, mert Szent Rókus már ráütötte a pecsétjét. Így aztán Rókus megóvja a jószágot is, meg a háznépet is a dögvésztől.

Rókus kultuszát nyilvánvalóan az orvosi ellátás elterjedése sorvasztotta el. A hozzá intézett barokkos könyörgés^* azonban még a kolera idején (1873) is megjelenik a ponyván:

 

Könyörögj érettünk Szent Rókus. Hogy a döghalálnak mérgétől őriztessünk meg.

 

Imádság. Úristen, ki Szent Rókus esedezése által kiváltképpen való irgalmadat ígérted a döghalál ereje ellen: engedd azért Uram minékünk, kik az ő emlékezetét ájtatosan tiszteljük, hogy mind testi, s mind lelki nyavalyáinktól az ő esedezése által megoltalmaztassunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen…

Úristen, aki Szent Rókus konfesszornak angyal által küldetett táblácskán írva megígérted, hogy ha valaki őtet alázatosan segítségül hívja, döghalálnak semmi gyötrelmétül meg nem sértetik: kérünk engedd meg, hogy mindnyájan, akin az ő segítségét döghalál ellen alázatos szívvel óhajtjuk, esedezése és könyörgése által testnek és léleknek ártalmas döghaláltól megmenekedvén, Néked szolgálhassunk.

 

Bátya katolikus délszláv népe régebben lábfájásról is a sebes térdű Rókushoz szokott könyörögni.

Erdősmárok (Püspökmárok) német hagyománya szerint könyörgésükkel azok folyamodtak Rókushoz, akiket a kutya megharapott.

Babarc baranyai német faluban még századunk első évtizedeiben is Rókus napján kapta meg a pap, kántor, meg a harangozó gabonajárandóságát a hívektől. A szokás még a pestisjárványok idején tanúsított példás egyházi kötelességteljesítés: betegellátás, temetés, harangozás miatt tapadhatott ehhez a naphoz, amely az újbúza időszakába is beleesett.

Nagyboldogasszony, a Lányi-kódex szerint parasztul, továbbá egyes vidékeken még ma is Nagyasszony: Mária mennybemenetelének, aggályoskodó szabatossággal: mennybevételének, egyben az ország Mária oltalmába ajánlásának ünnepe, a legkedvesebb hazai patrociniumok egyike. Nagyboldogasszony nyolcada, amelybe Szent István napja is beleesik, a magyar egyházi évnek kiemelkedő időszaka.

Simonyi Zsigmond utal arra, hogy az ünnepet a vallonok hozzánk hasonlóan Grande Notre Dame, a horvátok pedig Velika Gospa néven emlegetik.^* Ebből az egyezésből Hetény János jogosan következteti a liturgikus hagyományozódásnak Árpád-kori vallon – magyar – horvát útját. Mohácsi sokacok ajkán Velika Gospodjina.

Az ünnepet Székesfehérvárott első szent királyunk is megüli. Egyik alkalommal a Napbaöltözött Asszony nagy jeléről Gellért beszélt István és udvara előtt. Az Érdy-kódex nyilván hazai hagyomány nyomán írja,^* hogy Gellért tanácsának intéséből akkoron kele föl, hogy az Szüz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak, avagy ez világnak Nagyasszonyának hívnák. Szent István királ es ez szegény országot Bódogasszony országának nevezé.

Az Árpád-ház, Árpád megkeresztelkedett hada, nemzetsége így Nagyboldogasszony oltalmába ajánlotta magát. Az országot, vagyis önnön uraságát, uralmát és a királyságot a Szűzanya szimbolikus tulajdonának, Mária örökségének érezte, vallotta. E választásba még nyilván a pogány Boldogasszony-tisztelet, archaikus Emese-hagyomány is közrejátszott: Mária az Árpádoknak mennyei édesanyja és oltalmazó királynéja.

Már Árpád fehéregyházi sírja fölé is a Nagyboldogasszony tiszteletére emeltek templomot,^* de az ő patrociniuma alatt állott a székesfehérvári bazilika, királyaink koronázó és temetkező helye, továbbá az esztergomi bazilika, a kalocsai érseki, váci, győri püspöki székesegyház: a szent király alapításai.

 

Árpád-kori, középkori Nagyasszonynak szentelt monostoraink közül bencés: Csanád (1030), Kolozsmonostor (I. Béla), Kolos (Szent László), Iván (1102), Széplak (1143), Tereske (1219), Koppánmonostor (1222), Almád (1222), Sár (1262), Kompolt (1280), Bulcs (XIII. század), Stola (XIV. század), Dömölk, Madocsa, Szer, Csatár (középkor). Premontrei: Adony (Nyíradony), Ábrány, Bény (1217 előtt), Darnó (XIII, század), Ivanics (1246), Majk (1252 előtt), Ócsa, Rajk (1320), Gyulafirátót (1320), Türje (1241 táján), Váradhegyfok (XII. század), Znióváralja (1251). Közülük Váradhegyfok és Znióváralja királyi alapítás. Ciszterciek: Cikádor, Bélapátfalva; Kerc, Pásztó, Pilis, Savnik. Rendi hagyomány értelmében egyébként minden cisztercita monostornak Nagyboldogasszony volt a patrónája.^*

 

Patrociniumok:

 

Esztergom: Esztergom (székesegyház, szentistváni patrocinium), Alsódiós (Dolné Orešany), Alsódombó (Dolné Dubové), Bazin (Pezinok), Bernece, Boldogfa (Boldog), Budapest (Koronázó Templom, Belváros, Kelenföld), Burszentmiklós (Bursky Mikuláš, kápolna), Csicsó (Čičov), Dercsika (Jurová), Detrekőcsütörtök (Plavecky Štvortok), Dunaszerdahely (Dunajska Streda), Gúta (Kolárovo), Hontszentantal (Antol, kápolna), Ipolyság (Sahy), Ipolyszalka (Salka), Jánostelek (Nestich), Kicő (Skycov), Kislévárd (Malé Leváry), Magyardiószeg (Sladkovičovo), Majtény (Majcichov, kápolna), Malacka (Malacky), Maniga (Malženice), Márianosztra (1726), Nagytapolcsány (Topolčany), Nádasfő (Rohožnik), Nemesoroszi (Kukučinov), Óbars (Stary Tekov), Ószombat (Sobotište), Ótura (Stará Turá, 1761), Pozsony (Virágvölgy, 1770; kórház), Pozsonyszentgyörgy (Jur, kápolna), Selmecbánya, Somorja (Šamoryn), Szántó (Santovka), Szögyén (Svodin), Temetvény (Hrádok).

Nyitra: Bajmóctölgyes (Dubnica), Bosác (Bošáca), Kasza (Koseca), Kinorány (Chynorany), Turzófalva (Turzovka).

Besztercebánya: Balog (1804), Besztercebánya, Breznóbánya (Brezno, 1782), Moticskó (Motičky,), Récske (Riečka, 1784), Simony (Šimunovany).

Rozsnyó: Putnok (1287), Sánkfalva (Šankovce, 1297), Csetnek (Štitnik, XIII. század), Melléte (Meliata, XIII. század), Torna (Turnianske Pohradie, XIII. század), Rozsnyó (1304), Zsip (Žip, 1332), Felsőirtás (1345), Alsókálósa (Kaloša, 1375), Felsővály (1375), Berzéte (XIV. század), Abafalva (Abovce, középkor), Alsósztregova (Dolná Strehová, középkor), Csíz (Čiž, középkor), Gombaszeg (pálos, középkor), Gölnicbánya (Gelnica, középkor), Tiszolc (Tisovec, középkor)^*, Fülek (Filakovo, 1726), Szomolnokhuta (Smolnicka Huta, 1751), Jene (Janice, 1501), Fazekaszsaluzsány (Hrnčiarske Žalužany, 1785), Helpa (1800), Bárna (1822), Uzapanyit (Uzovská Panica, középkor, új templom: 1872), Dobfenék (Bubenec), Szögliget (1901, kápolna), Gács (Halič, várkápolna).

Szepes: Chlebnic (Chlebnica), Hladovka (Glodovka), Igló, Istvánfalva (Štefanová), Zákameneklin (Zakamené Klin), Leibic (Lubica), Szepesófalu (Spišska Stará Ves), Podolin (Podolinec), Szepesolaszi (Spišské Vlahy), Szlatvin (Slatvin).

Eger: Barátinyárád (1332, elenyészett), Ónod (1332), Százd (1067, monostortemplom), Szend (1332), Tard (1332)^*, Jászberény (1639), Miskolc (1729, minoriták), Borsodszirák (1778), Kömlő (1782), Kenderes (1783), Sály (1796), Kopócsapáti (1801), Csokva (1806), Ajak (1819), Tiszafüred (1827), Vencsellő (1834), Polgár (1858), Ibrány (1876), Tiszaeszlár (1895), Nagyhomokos (1907), Tiszatarján (1928), Ormospuszta (1933), Kállósemjén (1934), Szabolcsveresmart, Nyírbéltek (középkori templom, titulusának kezdete homályos).

Kassa: Kassa (dominikánusok, 1235 körül), Gálszécs (Sečovce, 1494), Nagyszilva (Velky Slivnik, középkori), Zsebefalva (Žubčany, 1635), Kurima (1703), Tapolyhanusfalva (Hanušovce nad Tolpou, 1717), Göröginye (Ohradzany, 1722), Saca (Šaca, 1737), Papháza (Papin, 1756), Boroszló (Brestov, 1782), Hegyi (Kopčany, 1797), Kenyhec (Kehnec, XVIII. század), Sztára (Staré, 1811), Topolóka (Topolovka, 1848), Csáklyó (Čaklov, 1861), Lengyelfalva (Polianka, 1875), Gyapár (Ïapalovce, 1893), Görgye (Ïurdošik, 1895), Jánosvágása (Hankovce, 1912), Bekecs (1930).

Szatmár: Németi (1335), Erdőd (középkor), Papos (1600), Tiba (1755), Dara (1769), Felsőschönborn (1788), Vitka (1815), Gyertyánliget (Kabolecká Poljana, 1824), Felsőbánya (1858), Császlóc (Časlovce), Nagymajtény (Moftinul Mare), Túrterebes (Turul lung).

Veszprém: Veszprémvölgy (1005, görög, bizánci), Bakonybél (1230, kápolna), Süly (1263), Tapolca (1290), Balatonszöllős (1313), Nedelice (1322), Tagyom (1322), Mernye (1333), Balatondörgicse (1334), Alsódörögd (1347, ma Taliándörögd), Csatka (1357, pálos), Boldogasszonypáh (1369), Told (1384), Remete (XIV. század), Ecsér (1433), Haláp (1433), Alsóőrs (1478), Mogyoród (1428), Sümeg (1498).^* Ma is virágzanak; Alsóhetény, Andocs, Arács, Babócsa, Bakonygyepes, Bahonygyirót, Balatonmária, Bazsi, Buzsák, Gamás, Getye, Görgeteg, Halimba, Ihászi, Kaposújlak, Kaposvár, Kastélyosdombói kápolna, Kiskorpád, Kivadár, Mezőcsokonya, Som, Somogyszentmiklós, Súr, Szűcs, Tapolca, Torvaj, Úrkút, Várpalota, Zalakoppány, Zalaszentbalázs.

Székesfehérvár: Nagykovácsi (1742), Nagytétény (1753), Ercsi (1767, kápolna), Káloz (1787), Magyaralmás (1787), Bakonykúti (1795), Felcsút (1828), Úrhida (1914), Nagyvenyim (1944), Nagylók (1950), Újbarok.

Győr: Csorna (premontreiek, társpatrónus Mihály), Fraknó (Forchtenau), Gyarmat, Gyóró, Győr (székesegyház, középkor), Kisbér, Kisboldogasszony (Klein-Frauenhaid), Lók (Unter-Frauenhaid), Lövő, Osli, Oszlop (Oslip), Páh, Répcefő (Schwendgraben), Szőny.

Szombathely: Barátfalva (Ollersdorf), Bántornya (Turnišče), Felsőlendva (Gornja Lendava), Felsőőr (Oberwart), Incéd (Dürnbach), Kemeneshögyész, Máriafalva (Mariensdorf), Németlövő (Deutsch-Schützen), Nova, Ostffyaszszonyfa, Pinkakertes (Gaas), Sorokpolány, Vasboldogasszony, Vasszécsény, Vasvár.

Pécs: Tamási (1740), Tolna (1743), Máriakéménd (1746), Grábóc (1765), Pécsvárad (1767), Szászvár (1772), Gödre (1773), Lánycsók (1773), Vajszló (1776), Villánykövesd (1780), Udvari (1787), Dályok (1794), Pécs (1855, apácatemplom), Garé (1875), Bátaszék (1902), Borjád (1928), Újdombóvár (1933), Pécs (püspöki kápolna), Magyarürög, Ódány.

Vác: Tereske (középkor), Nógrád (1696), Csongrád (1704), Sári (1720), Tura (1726), Vác (1744, székesegyház), Soroksár (1762), Mezőtúr (1776), Máriabesnyő, Legénd, Monor, Tápiószentmárton.

Kalocsa: Bács (XIII. század, franciskánusok), Kalocsa (1735, székesegyház), Hercegszántó (1752), Bajsa (1760), Óbecse (Bečej, 1776), Apatin (1798), Madaras (1799), Dunacséb (Čib, 1822), Bácsborsód (kápolna), Békova (Bikovo, 1921), Tataháza (temetőkápolna).

Csanád: Krassóvár (Kraşova, 1726), Temesvár (1754), Bogáros (Bulgaruş, 1774), Kiszombor (1777), Nérnetság (Segenthau, Şag, 1793), Módos (1796), Óbessenyő (Beşenova Veche, 1801), Pankota (Pancota, 1806), Nagytószeg (Heufeld 1816), Haulikfalva (Haulic, 1856), Csanádapáca (1858), Székudvar (Socodor, 1867), Bulcs (Bulci, 1871), Majláthfalva (Majlath, 1878).

Nagyvárad: Szilágysomlyó (1743), Érkeserű (Cheşereu, 1748), Nagyvárad (1780, székesegyház), Görbesd (Gurbeşti, 1811), Bihar (1826), Kőröstarján (1865), Bihardiószeg (Diosag, 1885), Asszonyvására (Asonvasar, 1894), Margita (Marghita), Nagyszénás (1926).

Erdély: Almakerék (Malamcrav), Csíkgyimes (Campeni), Désakna (Oena Dejului), Erzsébetbánya (Baiut), Gyergyótölgyes (Tulghes), Holcmány (Hosman), Hosszúaszó (Pusasau), Kászonújfalu (Casin), Küküllővár (Cetatea de Balta), Kézdisárfalva (Tinoasa), Magyarszarvaskend (Chendru), Nagyboldogasszony (Csík), Náznánfalva (Nazna), Nyárádköszvényes (Matrici), Oroszhegy (Dealul), Sepsibükkszád (Bicşad), Szárhegy (Lazarea, barátok), Topánfalva (Cimpeni), Törcsvár (Bran), Vulkán (Vulcan), Vajdahunyad (Hunedoara).

Nyilvánvaló, hogy a következő helységneveket is többnyire a Nagyboldogasszony-patrocinium ihlette: Boldogasszony (Frauenkirhen), Vasboldogasszony, Boldogasszonyfa, Nemesboldogasszonyfa, Boldogasszonyfalva (Gospodinci), Boldogasszonytelke, Boldogasszonyvölgye, Boldogasszonypuszta, Boldogfalva (Santa Maria), Nagyasszonyfalva, továbbá Győrasszonyfa, Kisasszonyfa, Ostffyasszonyfa, Havasasszonyfalva (Sacel), Asszonynépe (Asinip), Asszonyvására (Asonvasar). Elenyészett a középkori Asszonyszállás, másként Boldogasszony szállása, ma Pusztamérges.

 

A búcsújáró kultuszt idézi Máriabesenyő, Máriacsalád, Máriagyűd, Máriakálnok, Máriakéménd, Máriakönnye, Máriamakk, Márianosztra, Máriapócs, Máriaradna, Máriaremete, Máriavölgy (Marienthal, Marianka). Régi templomot, kápolnát sejtet Máriafalva, Máriahegy (Szepes, Zala), viszont Almásszentmária, Bodrogszentmária, Muraszentmária, Tarnaszentmária, Somorja nevében esetleg Egyiptomi Szent Mária hajdani titulusa rejtőzik.

*

Mária halála, temetése, mennybevétele inkább a középkornak, mennybevétele, megkoronázása pedig a triumfáló barokknak volt jellemző ikonográfiai vonása, mindenesetre az assumptio jámbor hazai hite folytonos.

 

Középkori freskóink így inkább Mária végtisztességét ábrázolják: Almakerék (Malamcrav, XIV. század), Bántornya (Turnišče, XV. század), Barcaszentpéter (Sanpetru, XV. század), Csécs (Čečejovce, XIV. század), Gecelfalva (Gecelovce, XIV. század); Gerény (Horiany, XIV. század), Martonháza (Ochtiná, XIV. század), Nagylibercse (Luboreč, XIV. század), Nagyselmec (Štiavnica, XIV. század), Zsigra (Žehra, XIV. század).^*

Gótikus táblaképek: Almakerék (1440), Aranyosmarót (Zlaté Moravce, 1450), Bakabánya (Pukanec, 1480), Bártfa (Krisztus születése-oltár, 1480), Erazmus-oltár, 1505), Berki (Rokycany, 1480), Csikszentdomonkos (Sandiminic, 1500), Csíkszentlélek (Leliceni, 1510), Héthárs (Lipany, 1520, 1526), Hizsnyó (Chyžné, 1508), Kassa (Mária halála-oltár, 1470, Erzsébet-főoltár, 1474), Kisszeben (Sabinov, 1510), Lőcse (1494), Mosóc (Mošovce, 1471), Nagyekemező (Prostea Mare, 1480), Nagyőr (Strážky, 1524), Nagytótlak (Selo, 1490), Szepesváralja (Spišské Podhradie, 1490), Sztankahermány (Hermanovce, 1510), Zsidve (Jidveu, 1508).^*

Gótikus faszobrok; domborművek, oltárok: Csütörtökhely (Spišsky Štvortok, 1440), Dobronya (Dobroniva, 1519), Esztergom (Keresztény Múzeum, 1520), Kassa (1490, Szépművészeti Múzeum), Nagyócsa (Očova, 1515), Nyitratormás (Chrenovec, 1510), Pozsonyszentgyörgy (Jur, 1500), Szelcse (Selče, 1500, Besztercebánya, múzeum), Szepeshely (Spišské Pohradie, 1478).^*

*

Mint mondottuk, a középkor inkább Mária halálát ábrázolja, a barokk triumfáló életérzése pedig már jóval az említendő Fulgens corona előtt a Szűzanya mennybevételét, főleg koronázását, azaz teljes megdicsőülését ünnepli.

 

Felsorolásunk Garas Klárát^* követi, de teljességre semmiképpen nem tart számot, hiszen az utolsó másfél század alkotásai hiányzanak belőle:

Barátudvar (Mönchhof, 1741), Bárna, Belényes (Beiuş, 1772), Besztercebánya (1774, Kracker Lukács), Bogyoszló (Bohuslavice, 1763, Maulbertsch), Borsmonostor (Marienburg, 1759), Budapest (Nagyboldogasszony-templom, 1758, Belvárosi templom, 1735, most Molnár C. Pál szárnyasoltára, Egyetemi templom, mennyezetfreskó, 1776, Bergl), Celldömölk (1774), Eszterháza (kastély), Fáj, Felcsút (1792), Felsőőr (Oberwart, 1789), Gelse, Gyöngyös (Orbán-templom), Him (Hym), Incéd (Dürnbach, 1791), Kecskemét (főtemplom, 1791), Kömlő (1784), Máriabesnyő (1770), Máriacsalád (Novy Lot), Nagyvárad (székesegyház, 1778), Nyitra (Székesegyház), Nyul (1785), Ormándlak, Páli (1804,) Pannonhalma (1786), Sopron (bencés templom, 1780), Székesfehérvár (karmelita templom), Szirák (1785), Torna (Turnianse Pohradie, 1780), Tósokberénd, Ugod (1772), Vimpác (Wimpassing), Zalaapáti, Zirc.

A csongrádi Rókus-templom (1722) fából faragott Szent Anna-oltárának oromzatán Mária megkoronázása. A Szűzanyát itt torony jelképezi, utalással a lorettói litánia Dávid király tornya, Elefántcsontból való torony invokációira.

Vasboldogasszony fából faragott mennybevétele a magyar parasztbarokk egyik remekműve.

A XIX. század ábrázolásaiból kiemelkedik az új esztergomi bazilika főoltárképe amely jellemzően a kor historizáló szellemére, Tizian híres, Assunta néven számontartott velencei képének nagyított másolata. Ez ihlette Jászberény nagytemplomának oltárképét, Szoldatics Ferenc átköltését is. Sok utánzója is akadt (Csongrád, nagytemplom, Kalocsa, Rozsnyó: Székesegyház, Felsőbánya).

A XX. századból említést érdemel a szegedi Fogadalmi Templom szentély-mozaikja, Márton Ferenc alkotása (1930).

*

A szakadatlan, ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint a Megváltó édesanyjának, Máriának holttestét nem engedte át a földi enyészetnek, hanem röviddel halála után föltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe.^* Ezt a népi jámborságban is évszázadokon át öröklődő nézetet XII. Pius a Fulgens corona kezdetű bullájában dogmai rangra emelte (1951). Ezzel voltaképpen elismerte a szakrális folklórhagyomány élőszavas tanúságtételét is.

Mária halálának és mennybemenetelének legendaszerű mozzanatokkal gazdagon színezett története egyik legkedveltebb témája volt a mi középkori szakrális művészetünknek és kódexirodalmunknak, majd elnépiesedve vallásos népkönyveinknek, sok ponyvairodalmi változatban megfogalmazott epikus énekeinknek. A folytonosság Pelbárttól^* és Laskai Ozsváttól napjainkig megszakítatlan.

A Tihanyi-, Kazinczy-, Érdy-, Teleki-, Horvát-, Cornides- és Nagyszombati-kódexek előadása elsősorban Pelbárt szövegének kifejtése, magyarázata. A Tihanyi-kódex skolasztikus okfejtéssel bizonyítja,^* miért kellett Máriának megdicsőülnie.

A középkori legendát barokk népkönyvek közvetítik a licenciátus jámborság, innen meg búcsújáró népünk világába. A Makula nélkül való Tükör^* így mondja el Máriának elszenderülését:

Nagy fényességben megjelenik néki Gábriel arkangyal, kezében hozván olajfaágat, kinek levelei, mint a csillagok ragyognak vala. Nagy főhajtással mondá: Üdvözlégy Mária, az én Uramnak áldott szent Anyja… Az te szerelmes szent Fiad hozzád küldött, hogy megjelentsem néked, hogy közelget az üdő, hogy hozzája menj, és az öröktül fogva elkészíttetett koronát elvegyed. Az egész mennyei karok a te odajöveteledet kívánva várják.

Mondá az Szűz Mária: örülök ez örvendetes híren. Azért alázatosan kérlek, mondd meg napját. Mondá az angyal: harmadnap múlva elvégezed életedet, és egyenesen mennybe vitetel… Azután az édes Szűz Mária mondá az angyalnak: ha kedvet találtam szent Fiamnál, három dolgot akarnék tűle kérni: első, hogy halálom óráján jöjjön hozzám. Másik, hogy az apostolok halálomon legyenek jelen és tisztességben temessék el testemet. Harmadik, hogy halálomkor a gonosz lelhet ne lássam. Mondá az angyal: meglesz kívánságod, mert szent Fiad maga eljön hozzád, az apostolok is jelen lésznek, a gonosz lélektűl nem kell félned, mert mindnyájan hatalmad alatt vannak…

Aznap Szent János Efezusban prédikállott, és leszállván egy fényes felhő az ott valók jelenlétében, Őtet onnét elvitte és rövid idő alatt a levegőégben Jeruzsálembe hozá… Szűz Mária ottan mondá, hogy harmadnap múlva elvégezi életét. Azt hallván Szent János térdreesett és keservesen kezde sírni. Mondá: óh édes uram Jézus, miért adtad érnem e napot? Te énnékem szent Anyádat anyául adtad, most megint elveszed tőlem. Miért engem ki nem vettél ez életből?

Azonközben a több apostolok is a levegőégben vitetvén, csakhamar a Szűz Mária háza eleiben letétetének…

Azon három nap alatt az angyali karok néki szolgálnak vala. Amint maga Szent Mechtildisznek megjelentette: midőn ágyamban lefeküdtem, mindjárt az egész angyali karok szolgáltak nékem. A Szerafinok az isteni szeretet tüzét adták nékem és mindjobban gyúlasztják vala bennem. A Kerubimok az igaz isteni megesmérést adták, úgyhogy mindazokat világosan megesmértem, kiket az én szent Fiam nékem akart mutatni. A Trónusok felbonthatatlan békességben tartottak, mely által Istenben nyugodtam. Az Uraságok oly böcsülettel szolgálnak vala nékem, mint az udvari nép az új királynak szokott vala szolgálni. A Fejedelemségek őriztek, hogy senki felőlem olyant ne szóljon, se ne cselekedjen, aki megszomoríthatná szívemet. Az Erősségek a gonosz lelkek seregit tűlem elűzék, úgyhogy közülök senki nem mert csak közel is jönni. Az jóságok tisztességemért körülem állottak, felöltözve lévén az én jóságammal és tökéletességemmel. Az arkangyalok, angyalok azon szorgalmatoskodtak, hogy akik ott jelen voltak, legnagyobb tisztességgel nékem szolgáljanak…

Kisasszony havának tizennegyedik napján, három órakor az édes Szűz Máriához eljöve Urunk Jézus minden angyali karokkal és szentekkel nagy dicsőséggel, és az egész ház megtelik vala világossággal… ottan az angyalok a Szűz Mária ágyát mennyei ékességekkel ékesítették, és házikóját mennyei illatú virágokkal béhintették…

Ott eljövén az édes Jézus… Ott volt jelen Ádám és Éva, a több Szentatyákkal, kik nagy édesdeden mondják vala: jőjj el hozzánk mi szentséges leányunk, és részesülj a nagy boldogságban, kit szent Fiad nékünk szerzett. Az apostolok pedig sírva mondják vala: maradj meg velünk mi szent Anyánk és vigasztalónk, és ne hagyj árvául minket… Azért az édes Jézus fogá szent Anyja kezét, és véle keresztet vete az apostolokra, mely által testi és lelki vigasztalással bétölti vala őket.

Azután az angyali karok kezdének énekelni ilyenképpen: mindenestül szép vagy óh Mária, és makula nincsen tebenned. Csepegő méz a te ajakad, méz és tej vagyon a te nyelved alatt, a te szemeid mint a galambnak szemei, a te jóságod illatja minden patika illatját felülhaladja. Ime a tél elmúlt és a zápor elment. Virágok láttatnak a mi földünkön, a szőlők jó illatot adtak magukból. A gerlicék szava hallatik a mi földünkön: kelj föl és jőjj el mi Királynénk. Jőjj el a Libanusbul és megkoronáztatol, alleluja!

Ezen éneket hallják vala az apostolok is, mely miatt nagy édes vígassággal bételnek vala és szívek olvadoz vala, mert édes Mestereket csudálatos szépségben nézik vala. Aki vélek édesen beszélgetvén… azt is mondá, hogy Szent Anyjának makula nélkül való szent Testét halála után Josafát völgyére vigyék. Ott új koporsóban tévén, harmadnapig az ő eljövetelét ott várják meg.

Közelgetvén pedig az éjfél, ilyen vagy hasonló szókkal hívá Urunk Jézus az ő szent Anyját az örök boldogságban: kelj föl én Atyámfia és Jegyesem, kelj föl és jőjj el én galambom a kőszikla hasadékában. Mutasd meg a te orcádat és zengjen a te szózatod az én fülemben, mert a te szód édes, és a te orcád ékes. Felele az édes Szűz Mária: magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendez az én Megváltó Istenemben. Ottan megént az angyali karok kezdenek vala énekelni: vígadj, örvendj Mária, mert ma a mennyei örömben béfogadtatol. Felele a Szűz Mária: megtekintette az ő szolgálójának az ő alázatosságát, és imé azért boldognak mondanak engemet minden nemzetségek. Azután a főmuzsikus, az édes Jézus kezde énekelni: jőjj el én választottam, és az én trónusomra ültetlek, mert kívánom a te orcádat. Mondá az édes Szűz Mária: kész az én szívem, óh Istenem, kész az én szívem. Arra újabban énekel vala a fő muzsikus: jöjj el Libanusból én jegyesem, én mátkám! Jőjj el és megkoronáztatol!

Azután… az ő szent fia szívéhez hajlott, akit isteni kezében nagy kedvesen vévén, nagy dicsőséggel a Szentháromság trónusa eleiben vitt.

Mihelyt pedig az apostolok látták, hogy megholt, azonnal térdreestek… Az ő szent testén látták a mi jövendő testünk feltámadásának jeleit, mert azon szent test sokkal ékesebb volt akkor, hogysem életében. És ami nagyobb csuda, noha az édes Szűz Mária alázatossága miatt semmi csudát nem tött életében, de halála után mindjárt nagy csudákat kezdett az ő szent teste cselekedni. Vakok, némák, sánták, poklosok és más nyavalyákban lévők odavitetvén magukat, mindjárt meggyógyultanak, ha a szent testhez nyúltak…

Midőn pedig három szűzek… nagy isteni félelemmel azon szent testet elkészítvén, jó illatú virágokkal bérakták, és azután sok égő gyertyákat körülötte rakának. Mely dicsőségesen temettetett pedig el… Szent János viszi vala elől az olajfaágat, Szent Péter és Szent Pál viszik vala a szent testet, segítvén a több apostolok is. A test után mennek vala a többi tanítványok és hívek, akik akkor Jeruzsálemben voltak. Szent Péter azért elkezdé énekelni a zsoltárt: Midőn kijött Izrael Egyiptombul… és a több apostolok utána mondják vala. Úgy az angyalok is énekeltelt együtt…

A szent testet Josafát völgyére vitték, azon kert mellett, hol a Krisztus vérrel verítékezett, és ott kősziklábúl kivágott koporsóba tették. Ottan azért egyenként a koporsóhoz járulván, térdre estek a szent test előtt, és ájtatosan tisztelvén, csókolják vala. Mely miatt nagy édességgel bételének, és nagy állhatatosan három nap és éjjel ottmaradának, dicsérvén Istent és az ő szent Anyját. Sok égő gyertyákat is gyújtottanak, és sokféle jóillatú füstökkel és temjénnel füstölték. Ahhoz Szent Dávid zsoltárit éneklik vala és a levegőégben angyali muzsika-éneklést a három nap alatt hallottak vala.

Most azon a szent koporsón nagy gazdag templom nagyon építve, aki oly mélyen vagyon a földben, hogy ötven grádicson kell belé lemenni. Azért éppen setét azon templom. Kórusában vagyon a szent koporsó kősziklából kivágva…

Midőn harmadnapig az apostolok a szent koporsónál imádkoznának, imé véletlenül néminemű fényes fölhő a koporsót béfedé, és a levegőeget szép illat töltötte bé. Azután sokezer angyalokkal eljöve Urunk Jézus, és nagy dicsőségben az ő tanítványit köszönté, mondván: békesség néktek! Felelének az apostolok: hálaadás és dicséret légyen Néked Uram, ki csudálatos dolgokat cselekszel… Ottan eljöve Szent Mihály sok szent angyalokkal. És a Szűz Mária szent lelkét Urunk Jézusnak béprezentálta… Áldott légy Uram Isten, ki méltóztattál feltámasztani az örök életre. Azután kezdenének az angyalok nagy örvendezve énekelni…

Urunk Jézus mennybemenetele dicsőséges volt ugyan, de a Szűz Mária mennybevitele majd dicsőségesebbnek láttatik, mivel több szentek voltak akkor jelen: Szent Jakab, Szent István első mártír a kétszáz mártírokkal, kik véle azon napon megölettettek. Jelen volt Szent Nikodémus több más szentekkel, kik Urunk mennybemenetele után megholtak. Urunk Jézus maga is jelen volt, aki szerelmes anyját legnagyobb tisztelettel mennybe felkésérte… A mennyei vőlegény az ő jegyesével fel lévén öltözve, mennyei dicsőség ruhájában… Ezután a szentatyák serege ment, szép dicsőséges rendben, énekszóval dicsérvén az édes Szűz Máriát. Ezeket követték azok a lelkek, kiket akkor Urunk Jézus szent Anyja érdeme által a purgátóriumból kiszabadított, hogy annál dicsőségesebb legyen szent anyjának mennyben való vitettetése…

És midőn a mennyei Király az ő jegyesével és szent anyjával a mennyei kapuhoz közelgettek volna, angyali trombitazengés között bévivé a mennyei városba, és annak dicsőséges utcáin általmenvén, minden angyali karok rendben állottak, és Királynéjokat üdvözlették, tisztelték. Általmenvén az angyali Karokon, nagy csudálva mondják vala az angyali Karok: kicsoda ez, aki jön a pusztából és gyönyörűségekkel legeltetik az ő szerelmese ölelgetési között.: szép, mint az hold, választott, mint a nap…

Micsoda öröm volt, midőn az égnek, földnek Királynéja a teljes Szentháromságtul koronáztatott. Elsőben az édes Szűz Mária föl vala öltözve mennyei dicsőség ruhájába, és tizenkét legfényesebb csillagokkal megkoronáztatott, és a királyi hatalompálcával megajándékoztatott, és legmagosabb trónusra ültetetett. Oly csudálatos mennyei ceremóniával pedig, hogy arról nékünk nem lehet szólani.

Azután a Szentháromság új koronázat ajándékában megajándékozta teljes isteni hatalmával, bölcsességével, jóvoltával, hogy Isten után égen, földön leghatalmasabb, legbölcsebb, legirgalmasabb ő légyen. Azután a kilenc angyali Karok rend szerint az ő új Királynéjok trónusa eleiben estek, és mint örökös Asszonyuknak, engedelmességet fogadtak. Utoljára eljöve Szent József, az édes Szűz Mária szüleivel és atyjafiaival. Azután eljöve Ádám és Éva, mind a pátriárkákkal és prófétákkal, mind azokkal, kik Krisztus mennybemenetele után mennyországba jutottanak…

Örüljetek bűnösök, kik a sátán hatalma alatt vagytok, mert ez új Királynénak oly hatalom adatott, ha hozzá kiáltatok, és őt segítségül hívjátok, kiszabadít, a sötétség fejedelme hatalma alól. Örülj te is szegény nyomorult lelkem, mert a Szűz Mária, ki a te Reménységed, Vigasztalód, Szószólód, ő az Isten Anyja és mennyen-földön hatalom adatott néki…

 

Bőségesen, bár így is csak szemelvényesen idéztünk, hiszen a Makula nélkül való tükör legszebb, legjellegzetesebb, legvonzóbb hatású lapjai ezek: apokrif evangéliumok és középkori legendák, látomások és teológiai vélekedések a divina dulcedo igézetében ötvöződnek benne kerek, költői egésszé, tükrözvén a barokk szuggesztív képszerűségét, emberismeretét. Átmentik a középkori hagyományt, és előkészítik a népi kultusz őszi virágzását, hiszen a könyv jámbor falusi tekintélyének a felvilágosodás, jozefinista papi racionalizmus mit sem ártott. Ismeretlen cseh summázója és magyar fordítója remekelt vele: két évszázadon át a legnépszerűbb katolikus népkönyv, licenciátusoknak, búcsúvezető szentembereknek, olvasni szerető jámbor asszonyoknak egyik legkedvesebb, legépületesebb olvasmánya. A magyar és közép-európai búcsújáró parasztság szíve két évszázadon át éppen ezen a fejezeten gerjedezett leginkább. Szinte megszámlálhatatlan versbe foglalt, énekelt ponyvairodalmi változat,^* istória is készült belőle. Legtanulságosabb Varga Lajos fogalmazása,^* amely a teljes hazai hagyomány ismeretében íródott. Nem vetekedhetnek ugyan a forrás és példakép költői szépségével, de búcsújáró helyeink, jámbor közösségeink nagyboldogasszonyi vigiliáján, virrasztásán gyertyafény mellett, mégis fölidézik Mária megdicsőülését. Ezt előttünk már Hetény János is észrevette.

Erről itt nem szólhatunk bővebben, csak Máriapócs helyi gyakorlatára utalunk. A Boldogasszony elszenderülését a görög és latin búcsúsnép, nyilvánvalóan az ősi bizánci liturgia ihletésére hatalmas temetői menettel és szertartással (parastasis, parasztáz) üli meg, amely egyúttal a megholt búcsújáró hívekről is megemlékezik. A kis falusi temető alig tudja befogadni a tengernyi népet. Ott foglalnak helyet, ahol éppen tudnak, így a sírhalmokon is. Gyertya világít a kezükben, mintha a halottaknak mutatnák vele a Mária nyomán megnyílt, égbe vezető utat.

 

Emlékeztetnünk kell ismét arra a jámbor hiedelemre, amelyet Telek József egyik prédikációja^* így emleget: az Úr Jézusnak szent Anyja az ő mennybe fölvitelének napján, mint koronára menő királyné, tömérdek lelkeket vitt volna magával a boldogságra. Mások pedig tanítják, hogy most is minden esztendőben Nagyboldogasszony napján… sok lelkek a Boldogságos Szűz Mária esedezése által purgatóriumból kiszabadulnak…

Telek ezután Damiani Szent Péter egyik beszédéből egy látomást idéz: egy római asszony, halála után egy esztendő múlva Nagyboldogasszony ünnepének éjszakáján a búcsújáró római nép között, keresztkomaasszonyának megjelent, és azt mondotta neki, hogy azon a jeles napon az Isten szent Anyjának esedezésére több lelkek szabadultak volna meg a purgatóriumból, mint akkor Rómában élő emberek találtatnak vala. És azért most, esztendőbéli keserves szenvedés után, néki is megengedtetett, hogy a többi kiszabadult foglyokkal megintené az élőket.

 

Jellemző tápai hiedelem szerint ezen az éjszakán megnyugodnak azok a tisztítóhelyen szenvedő lelkek, akik életükben tisztelettel voltak a Boldogasszony iránt.

A szegedi táj Mária-tiszteletére vall ez a régi szőregi találós kérdés is: hol magasabb a föld az égnél? Ott, ahol Máriát eltemették.^*

 

Ebbe a legendába világít bele a szentember Orosz István egyik álma,^* látomása: „1911 augusztus 15-én éjjel 11 órakor a nagyharang megszólalt… Odamentem a templomajtóhoz, hogy majd bemegyek. Nem látok senkit. A templomban nagy világosság volt, az orgona pedig ünnepélyesen szólt. Újra nyitom a templomajtót, be van zárva. Hallom, hogy ének megzendül. Nagy hatalmasan éneklik:

Örülj, vigadj tisztaságban megvirágzott anyaság, Angyali ártatlanságban tündöklő menyasszonyság, Mária, Mária, egek királynéja, bűnösök szószólója!

 

Ezt hallván szívem és lelkem örvendezett. Mindenáron be akartam a templomba menni. Kénytelen voltam az ajtaját öklömmel verni. Egyszercsak megnyílik az ajtó, egy ember – olvasó a kezében – kijött, mondván nekem: mit akarok. Mondom neki, hogy szeretnék bemenni a templomba. Édes fiam, most nem szabad ide bejönni, mert mi mind túlvilágiak, megholtak vagyunk itt. Ma van Szűzanyánk, Mária mennybemenetele napja. Minden évben ezen a napon éjfélkor szentmisét szoktunk hallgatni…” A misén a tisztítótűzben szenvedő lelkek vettek részt.

 

A hagyomány még sokfelé virágzik a falusi asszonynép, olvasóstársulat körében. A Mária virrasztása az elmondottakat is számbavéve, még föltétlenül a praetridentinus liturgia ábrázoló készségét, illetőleg a középkori misztériumjátékok világát, és természetesen a Makula nélkül való Tükör ihletését őrzi.

Rábaközben a vigilia estéjén az asszonyok összegyülekeznek a temetőben egy frissen ásott, de még üres sír körül. A dicsőséges olvasót végzik és ponyvaszöveg nyomán a mennybevételről szóló, már említett legendát éneklik.

Tápai hagyomány a Mária koporsaja, vagyis az a virágból rögtönzött koporsó, fekvőhely, amelyet az asszonyok az ünnep vigiliáján a temetőkápolna oltára előtt készítenek, és ájtatoskodva, énekelve virrasztanak mellette. A virágot három nap múlva széthordják, szentelménynek tekintik.

Hercegszántó sokác asszonyai a falu határában lévő vodica, vagyis szentkút kis Mária-kápolnájánál gyertyafény mellett énekelve, imádkozva virrasztanak. A Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templom főoltára egyébként a felvirágozott koporsóból égbeszálló Szűzanyát ábrázolja. Virágszentelés már nincs.

Nagykáta asszonyai, leányai még a közelmúltban is esti harangszóra égő gyertyával a temetőben gyülekeztek Mária virrasztására: énekeltek, imádkoztak. Jámbor hitük szerint éjfélkor az angyalok énekeltek fölöttük: Szent, Szent, Szent a seregeknek Ura, Istene…

A hagyomány bizonyára még az ország más vidékein is él. Jellemző helyi fejleménye, hogy Egerbakta jámbor asszonyai az ünnep hajnalán várják a napkeltét, mert ilyenkor rózsa hull az égből.

Felnémet asszonynépe régebben az ünnepen gyászba öltözve ment a templomba.

 

Mária virrasztásának sajátos, archaikus hagyományokat újjáteremtő módja bontakozott ki századunkban Karancs hegyén. Hetény János örökítette meg most az ötvenes évek elején.^*

Már napokkal előbb jólelkű asszonyok másszák meg a hegyet, hogy a kápolnát kitisztítsák. A vigilia délelőttjén megkezdődik a közvetlen előkészület. Felállítják a kápolna hajójának közepére a ravatalt, amelyre egy, gyermeknek való nyitott koporsót tesznek, és Máriának fekvő, azaz halotti szobrát helyezik bele. E szobor a hívek megrendelésére készült. A ravatalt úgy díszítik föl, mintha igazi halottról volna szó: gyertyákkal, virágokkal, terítővel. Még a rozmaring sem hiányzik, a falusi leánytemetés elmaradhatatlan, örökzöld ágacskája.

A búcsúsok a vigilia délutánján érkeznek. Jönnek az egész környékről. Megérkezve, beköszöntenek, majd odamennek a ravatalhoz és keservesen siratják a halott Szűzanyát.

Este kezdődik a közös ájtatosság. Első a keresztútjárás. A legenda, de a néphagyomány is úgy tudja, hogy Mária egész haláláig nagy áhítattal járta végig mindennap a kínszenvedés helyeit. A népének szerint a maga haláláról szóló angyali híradást is a Golgotán kapta.

A búcsúsok körben járják a stációkat. Amikor visszaérnek, a kápolnában a lorettói litániát végzik. Ezután mindenféle alkalmi imádság és ének következik: jó időért, rabokért, betegekért.

Már sötétedik, amikor megkezdődik a voltaképpeni Mária halála ájtatosság. A szentember régi ponyvairatból felolvassa a Mária jeruzsálemi sírjáról szóló leírást, utána pedig Mária halálának verses történetét adja elő. Ez – mint láttuk – kódexeink világával egyezik.

A hívek ott kuporognak a gyertyafényes ravatal körül, amint a falusi halottvirrasztásnál szokás. Amikor elvégzik a hosszú éneket, mindenki gyertyát gyújt, hiszen már tíz óra felé jár az idő. Négy fehérbe öltözött kisleány vállára emeli Mária koporsaját és körmeneti kereszttel, zászlókkal, gyertyákkal megindul az ünnepélyes menet körbe a kúpalakú hegy peremébe vágott úton. Majd fölhangzanak a mennybevitel énekei is:

 

Felvitetett magas mennyországba, Angyali szép, örvendetes házba, E nap a Szűz nagy menyasszonyságba, Az Istennek drága hajlékába. A mennyei Atya udvarába, Felső Sion drága városába, Dicsőséges szép palotájába, Már bemégyen nagy vigasságába. Beteljesül Dávidnak zsoltára, Mit énekelt világ hallatára: A királyné királynak jobbjára, Állapodik örök társaságra.

Sorra kerül a következő ének is:

A mennyei szent városnak Gyöngykapui ma megnyílnak Jézus édesanyjának, Áldott Szűz Máriának. Örvend az egész mennyország, Halhatatlan nagy boldogság Lett díja Máriának, Egek királynéjának. Az angyalok dicsérettel, S magasztaló énekekkel Zengedezve hódolnak Dicső királynéjuknak. A Bárányt követő szüzek Nagy örömmel zengedeznek Üdvözölve Máriát, A szüzek királynéját.

 

A Boldogasszony Anyánk éneklésével tér azután vissza a menet a kápolnába. A ravatalt elbontják, a halotti szobrot elteszik, és kezdetét veszi a hosszú imádkozás, éneklés egyfolytában, egészen hajnalig. Sorrakerül a tizenöt titkú olvasó, Oltáriszentség olvasója, Jézus Szíve olvasó, halottak olvasója. Közben természetesen énekelgetnek is. Mire mindent elvégeznek, már hajnalodik. Ilyenkor mondották el régebben a Szentháromság olvasóját, és itt a kápolnában misét hallgattak. Újabban a pap már nem jön fel hozzájuk, és így kénytelenek sietve a maguk falujába visszatérni, hogy mise nélkül ne maradjanak.

*

Nagyboldogasszony ünnepén az ország számos magyar, de főleg német vidékén él a virágszentelés (benedictio herbarum), népiesen virágáldás. A szertartást nyilvánvalóan Mária halála, mennybevétele ihlette. Egyes kutatók éppenséggel az ünnep régebbi szentleckéjére (Sirák 24, 17 – 21) utalnak: Magasra nőttem, mint Libanon hegyén a cédrus, és mint a ciprusfa Sion hegyén. Növekedtem min a pálma Kádeszben, és mint a rózsaültetvény Jerikóban. Mint mezőkön a szép olajfa felnőttem, és mint a platanus víz mellett az utcákon. Mint a fahéj és illatozó balzsam illatoztam, s mint a válogatott mirrha árasztottam a jóillat gyönyörűségét. És mint a storax és galbanus és ónix és mirrha zsengéje, és mint a metszés nélkül folyó illatszer, és betöltém illattal lakóhelyemet. És mint vegyítetlen balzsam, az én illatom. Ehhez nyilván hozzájárult az ősegyházból származó hagyomány is: a mennybevételt követő harmadik napon az apostolok nem találtak semmi testi maradványt a Boldogasszony sírjában, csak kendőket és a jó illat áradását, a romolhatatlanság bizonyítékát.^*

A hagyomány már a középkori liturgiában virágzott. Erről Franz rajzol^* találó képet. Nálunk sem ismeretlen, amint az 1495. évi esztergomi Obsequiale és a jelenlegi Rituale Strigoniense (1909) is tanúsítja.

A növényeket: füveket, virágokat, leveleket minden nép használja orvosságul. A középkori kolostorok a hasznos füveket és virágokat rendszeresen termelték. Először az egyháziak lesték el a nép orvostudományát, majd a kolostorok ismertettek meg a néppel ilyen gyógyfüveket.^* Ősrégi mondás: fűben, fában hagyta Isten az orvosságot. Hogy hatásuk mentől foganatosabb legyen, hogy mágikus erejüket fokozzák, nálunk is Istenről, Krisztusról, Szűz Máriáról, szentekről és szent dolgokról nevezték el őket. A nagyboldogasszonyi virágszentelést különben az Egyház, úgy látszik, a germánok pogány fakultuszának ellensúlyozására és szublimálására rendelte.

A szegedi tájon nyilván még középkori, praetridentinus hagyományként napraforgó, ökörfarkkóró, de főleg comborka, más néven mentavirág (Mentha pulegium), XVI. századból származó szegedi kolostori följegyzés szerint Boldogasszony mentája szentelésére kerül sor. Együttes mai nevük nagyboldogasszonyi fű. Leginkább halottak koporsójába teszik, hogy hitük szerint Máriához hasonlóan, azok is dicsőségre jussanak. Tápén az új ház fundamentomába is jut belőle. Tettek az új pár ágyába, csecsemő bölcséjébe is. Főzetét olykor hideglelésről is itták. Olyan asszony is van a faluban, aki a szentélményt az ünnep után három nap, három éjjel a háztetőn tartja, hogy nap meg a harmat is érje, mert így még foganatosabbnak véli.

Szintén Tápén a megszentelendő virágcsokorban régebben olajfa (Eleagnus angustifolia) ága is volt. Mint mondják, a haldokló Szűzanya megparancsolta, hogy temetésén majd olajfaágat vigyenek a menet élén. Emlékeztetünk Pelbárt előadására: Gábor arkangyal, ki halálát közölte vele, a paradicsomból pálmaágat hozott Máriának, hogy temetésén maga előtt vitesse. Az angyal még hozzátette, hogy Mária majd „boldog égi helyeket” készít a lelkek számára.

A szentelés ismeretes Klézse, Pusztina csángómagyar falukban is, de hagyományvilága föltáratlan.^*

Gyöngyössolymos rózsafüzértársulati asszonyai az ünnepi litánia és a dicsőséges olvasó ötödik titkának – ki Téged Szent Szűz a mennyben megkoronázott – elvégzése után a templomi Máriaszobor fejére apró virágokból font koszorút tesznek. Ez a Mária koronázása.^* Itt a virágszentelés már elmaradt, esetleg megszűnt, vagy az adatközlő nem jegyezte föl.

Schwartz Elemér Nyugat-magyarország, a mai Burgenland német faluiban, a Rába és Lapincs mentén vizsgálta^* Nagyboldogasszony (Blumenfrauentag, Puschnfraunte) virágszentelési hagyományait. A minél több kerti, mezei, erdei virágból kötött és megszentelt koszorút (Weichpuschen) otthon a sublót vagy almáriom tetejére teszik. Vízkereszt napján veszik elő. A szirmok egy részét tányérra vagy agyagfödőre rakott parázsra vetik, jó szagot áraszt. A gazdasszony kezébe veszi, és az egész imádkozó, új esztendőben áldásért könyörgő háznéppel együtt végigjárja a hajlékot, és minden helyiséget megfüstöl. Utána a gazda minden ajtóra krétával három keresztet rajzol.

A szertartás végén a konyha földjére teszik a füstölőt. Mindenki leveti a lábbelijét és mezítláb a füst fölé tartja a lábát, imádkozva minden baj távoltartásáért. A lábbelit ismét fölhúzzák, majd a szórás (Puln) következik: a gazdasszony diát és aszaltgyümölcsöt szór a földre. A gyerekek nagy zsivajjal kapkodják össze, közben azonban édesapjuk még hideg vízzel önti le őket.

A szokásban nem nehéz a tömjénezés, az útonjárókat oltalmazó Háromkirályok vizével és a szenteltvízzel való meghintés, eláldás elnépiesedett mozzanatait is fölismernünk.

A szentelt virággal való füstölésre még akkor is sor kerül, ha halott van a háznál: a szobát is, koporsót is megfüstölik vele. Így ajánlják a megdicsőült Boldogasszony oltalmába.

 

Hering József a baranyai Hegyhát német, részben magyar faluiból is hasonló, de nem részletezett jelenségekről értesít.^* Hozzáteszi még, hogy ellés után a jószág első eleségébe is kevernek belőle. Mi ehhez még a Schwäbische Türkei következő német hagyományait idézzük:

Nagymányok népe^* kilenc virágból köti a koszorút: Liebrohr, Adermännchen, Donnerdistl, Runde Dosten, Judenkirsche, Blumige Dosten, Mariabettstroh, Tausendguldenkraut, Gelber Wurmsamen. A megszentelt csokrot a padláson a búzagarmadába teszik. Vetnek a megellett tehén első itatóvizébe is.

Cikó^* koszorúja (Würzbüschel): Wermede, Gelbe Knöpchen, Tausendguldenkraut, Adermännchen, Donnertistl, Phudel, Judekersche, Haasenüsse, Mariabettstroch, Ritterspur, Rasselchen, Quästchen, Brunzkern, Weissbrot, Blaubrot, Feuermännchen, Tostchen, Schafrippe, Kiklschwänz, Wiesequasten.

A Babarc faluban kötött Weihbüchsel^* virágait, füveit gyerekek gyűjtik össze (Weihbüchselsuchen): Marienbettstroh, Grobbettstroh, Donnerdistel, Pfeffermünz, Altmutter, Schwarzer Kümmel, Tausendguldenkraut, Judenkirschen Wermut. Szemverés ellen apró gyerek párnája alá teszik. Oltalmazó célzattal a családtagok ágyába is jut belőle. A felravatalozott halottat a szenteltvízbe tett nagyboldogasszonyi virággal hintik meg.

Abaliget csokra: Wermede, Judenkirsche, Tausendguldenkreidich, Muttergottesbettstroh, Donertistel. Ágy, fekvőhely szalmazsákjába teszik.

Lánycsók virágai: Wermede, Weissbrot, Gelbbrot, Judenkirsch, Kratzbirste, Mariabettstroh, Petje. A tisztaszobában őrizték, halott koporsójába tették.

Bóly (Németboly) virágai: Mariabettstroh, Osterkerze, Wermut, Donnertisl, Muttergottespantoffel, Tausendguldenkraut, Krasbürste, Eisenkreidich, Spitzwedrich, Schafgar

Radegundis (középkori hazai misenaptárainkban aug. 11.) néven és ugyane napon két szentet is tisztelnek: egy thüringiai származású frank királynét, aki Poitiers városában kolostort alapított, és apácaként fejezte be életét († 587).^* A másik egy jámbor augsburgi szolgálólány, aki a XIII. században élt.^*

A régi Magyarországon a bajor – osztrák szakrális táj kisugárzásaként Radegundis királynét két német ajkú, most Burgenlandhoz tartozó falu választotta védőszentül. Az egyik Nagyhőflány (Gross-Höflein) kápolnája, a másik Alsólászló (Unterloisdorf) temploma.

Mohl Adolf^* a hőflányi kápolna alapítását a karoling időkbe, a helyi néphagyomány pedig Szent István királyunk korába helyezi. Leopold Schmidt, aki a kápolnáról és titulusáról önálló könyvecskét írt,^* cisztercita lehetőségeket emleget: a patrocinium az alsóausztriai borvidék hajdani jelentős Radegundis-kultuszával függ össze. Ezt a szent királyné ünnepének naptári helye, a szőlőérés döntő szakasza magyarázza, igazolja.

A kápolna, melyet a középkorban temető övezett, évszázadokon át a falubeli forrással, illetőleg fürdővel is összefüggött. Nyilván tehát balnea animarum^* is volt egyúttal. Ismeretes, hogy jámbor középkori szokás szerint a haldoklók lelki üdvösségéért hozzátartozóik számos helyen fürdőalapítványokat tettek. Ebből a szegények, koldusok közvetlenül a halál után, esetleg még évfordulókon is megfürödtek, de ugyanakkor ott nyomban meg is vendégelték őket. Erre a helyi gyakorlatra abból az 1613-ból származó mondai jellegű följegyzésből következtethetünk, amely szerint a halott lelkek a régi temetőből fehér öltözékben, égő gyertyával ide a kápolnába mentek, később pedig visszatértek sírjukba.^*

Már a XV. században virágzott a faluban egy Radegundis-céh (Radegundis-Zöch anders Gotts-Leichmans-Zöch). Ebből nyilvánvaló, hogy a kápolna úrnapi kápolnául is szolgált, tehát régebbi szakrális hivatása új elemmel is bővült.

A kápolnát 1630 táján a kegyúr, Esterházy Miklós nádor újjáépíttette. Oltárára nyilván ekkor került Radegundis képének helyére a kismartoni kegyszobornak, az Esterházy-nemzetség palladiumának mása.