Az élet igéje, Fokoláre

Arra buzdítja őket, hogy a mindennapi életben is éljenek a hivatásuknak megfelelően: „legyenek mint Isten követői, szeretett gyermekei”[1], szentek és irgalmasok.

„Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei! A világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és egyenesség.”

Mi is, a huszonegyedik század keresztényei arra vagyunk meghívva, hogy „világosság legyünk”, de lehet, hogy alkalmatlannak érezzük erre magunkat a korlátaink és a külső körülmények miatt.

Hogy maradhatnánk meg a reményben, amikor a sötétség és a bizonytalanság akar felülkerekedni rajtunk?

Pál továbbra is azzal bátorít, hogy a megélt Ige ad majd fényt és tesz képessé bennünket arra, hogy az eltévelyedett emberiségben „úgy ragyogjunk, mint a csillagok a mindenségben”[2].

„Másik Krisztusként minden férfi és nő hozzájárulhat ehhez az emberi tevékenység bármely területén: a tudományban, a művészetben, a politikában. […] Ha ugyanis befogadjuk Igéjét, egyre inkább azonosulunk gondolataival, érzéseivel, tanításával. Az Ige világossá teszi, hogy mit tegyünk, megmutatja, hogyan tegyük jóvá, ha hibáztunk, visszatérít, ha letévedtünk az egyenes útról. […] »Régi emberünk«[3] ugyanis mindig kész arra, hogy magába zárkózzon, hogy saját kis személyes érdekeit dédelgesse, hogy elfelejtkezzen azokról, akik elhaladnak mellettünk, hogy közömbös maradjon a közjó vagy a körülöttünk lévő emberiség szükségletei iránt. Szítsuk fel tehát szívünkben a szeretet lángját! Az így megújuló látásmódunkkal körülnézhetünk, hogy észrevegyük, milyen lépésre lenne szükség.”[4]

„Úgy éljetek, mint a világosság gyermekei! A világosság gyümölcse pedig csupa jóság, igazságosság és egyenesség.”

A személyesen és közösségileg megélt evangélium fénye reményt ad és megerősíti a társas kapcsolatokat, akkor is, amikor különböző csapások miatt, mint például a Covid, egyre nagyobb a fájdalom és a szegénység.

Jun meséli a Fülöp-szigetekről, hogy a járvány kellős közepén az egyik közösség lakóhelyén tűz ütött ki, és több családnak mindene odaveszett. „Bár szegények vagyunk, mégis úgy gondoltuk a feleségemmel, Florával, hogy szeretnénk segíteni. Elmondtam ezt a motoros társaimnak is, bár tudtam, hogy ők is hasonló körülmények között élnek, mint mi. De ez nem tartott vissza bennünket, és nekiláttunk a barátaimmal szardíniakonzervet, tésztát, rizst és más élelmiszert összeadni a tűzvész károsultjai részére.

Feleségemmel néha összeszorul a gyomrunk, ha arra gondolunk, hogy mit tartogat a jövő a számunkra, aztán segítségünkre siet ez a mondat az evangéliumból: »Aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.«[5] Nem vagyunk gazdagok, de mindig meg tudunk osztani valamit szeretetből a másikban élő Jézus iránt. Ez a szeretet késztet arra, hogy újra tiszta szívből adjunk, és bízzunk Isten szeretetében.”

Arról van szó tehát, hogy hallgassunk a szívünk mélyén élő világosságra, melynek gyümölcse – a jóság, az igazságosság, az egyenesség – kedves az Úr előtt, és mindenféle beszédnél hatékonyabb tanúságtétel lehet az evangéliumi élet szépségéről.

Ne feledkezzünk el a többiek támogatásának erejéről sem, akikkel együtt haladunk az életszentség útján. A jó, amit kaptunk, a kölcsönösen megélt megbocsájtás, az anyagi és a lelki javainknak a megosztása, mind-mind értékes és reményre segítő ajándék, tanúságtétel.

Jézus azt ígérte: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”[6]

A feltámadt Jézus a keresztény életünk forrása, aki mindig velünk van a közös imában és a kölcsönös szeretetben, ő melegíti át a szívünket és világosítja meg az elménket.

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

Hágár viselkedése az antik világ szokásos magatartását tükrözi, ahol az emberek nem találkozhatnak közvetlenül egy istenséggel. Hágár is meglepődött és hála töltötte el, hogy ezt túlélte. Isten szeretetét a pusztában tapasztalta meg, ahol egészen személyes közelségből lehet találkozni vele. Hágár érzi Isten jelenlétét, Isten szeretetét, aki „látta” őt fájdalmas helyzetében, aki törődik a teremtményeivel, és szeretettel veszi körül őket. „Ő nem távoli Isten, aki magunkra hagy minket, aki közömbös az emberiség, az egyes ember sorsa iránt. Erről számtalanszor megbizonyosodhattunk. Itt van, velem van mindig. Tud rólam: osztozik minden gondolatomban, minden örömömben, minden vágyamban, velem hordozza az aggodalmaimat, életem minden megpróbáltatását.” [1]

„Te vagy az Isten, aki láttál engem!”

Ez az életige bizonyosságot ad és megerősít, hogy soha nem vagyunk egyedül életünk útján, mert Isten velünk van és szeret. Néha „idegennek” érezzük magunkat ezen a földön, mint Hágár, és legszívesebben megszöknénk a nehéz és fájdalmas helyzetek elől. De biztosak lehetünk benne, hogy Isten jelen van, és a vele való kapcsolat tesz bennünket szabaddá és ad lehetőséget számunkra, hogy mindig újrakezdjünk.

P. is ezt tapasztalta meg, amikor egyedül volt otthon a járvány idején. Azt meséli: „Teljesen egyedül vagyok, amióta lezárták az országunkat és beszüntettek minden tevékenységet. Senki sincs mellettem, akivel megoszthatnám a tapasztalataimat, de amennyire tudom, megpróbálom elfoglalni magamat valamivel a nap folyamán. De ahogy telnek a napok, egyre nehezebben vagyok. Este nagyon nehezen tudok elaludni. Az az érzésem, hogy soha nem jutunk ki ebből a nyomasztó állapotból. Mégis mélyen ott él bennem, hogy teljesen Istenre kell hagyatkoznom és hinnem a szeretetében. Nem kétséges számomra, hogy jelen van és elkísér, erőt ad ezekben a magányos hónapokban. A testvéreimtől érkező apró jelekből is azt látom, hogy nem vagyok egyedül. Például éppen egy barátunk online megünnepelt születésnapja után jelent meg a szomszédunk egy szelet tortával.”

„Te vagy az Isten, aki láttál engem!”

Isten jelenlétének oltalmában mi is hírvivői lehetünk az ő szeretetének. Hiszen arra hív bennünket, hogy meglássuk mások szükségét és segítsük testvéreinket, amikor a „pusztában” vannak, osztozzunk örömeikben és fájdalmaikban. Lássuk meg, hogy mit él át az emberiség, melynek mi is szerves része vagyunk.

Álljunk meg és lépjünk oda azokhoz, akik az élet számtalan kérdésének értelmét keresik és válaszra várnak! Talán a barátaink közt találjuk meg őket, a családunkban, az ismerőseink, a szomszédaink vagy a munkatársaink között, akik anyagi nehézségekkel küzdenek vagy a társadalom peremére szorultak.

Fölidézhetjük és megoszthatjuk velük azokat a drága pillanatokat, amikor Isten szeretetével találkoztunk, és újra fölfedeztük az életünk értelmét.

Együtt nézhetünk szembe a nehézségekkel és fedezhetjük fel a mi életünk pusztaságaiban is Isten jelenlétét és segítségét, hogy bizalommal folytathassuk életünk útját. 

Szerző: Patrizia Mazzola és az életige csoport 

„Az igazság iránti vágy és annak keresése öröktől fogva az ember lelkébe van írva, Isten helyezte a szívünkbe. Mégis, a történelem során tapasztalható fejlődés ellenére, még mindig meglehetősen távol állunk Isten tervének teljes megvalósulásától. A ma is dúló háborúk, a terrorizmus és az etnikai konfliktusok – ezek mind a fennálló társadalmi és gazdasági egyenlőtlenség, igazságtalanság és gyűlölet jelei. […] Ha hiányzik a szeretet, a személy tisztelete és a szükségleteire való odafigyelés, akkor személyes kapcsolataink korrektek lehetnek, de bürokratikussá is válhatnak, és képtelenek lesznek kielégíteni az emberi igényeket. Szeretet nélkül sohasem születik meg a valódi igazság, a javak megosztása a szegények és gazdagok között; az a figyelmesség, mely tekintetbe veszi minden ember egyéni sajátosságait, és azt a konkrét helyzetet, amelyben él.” [1]

„Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra”

Éljünk az egyesült világért, és vegyük magunkra az emberiség sebeit kis gesztusokkal, amelyek az emberiség családjának épülését segítik.

Egy nap Argentínában J. véletlenül összetalálkozott korábbi igazgatójával, aki elbocsájtotta őt tanári állásából. Amikor az igazgató észrevette őt, megpróbálta elkerülni, de J. direkt odament hozzá. Megkérdezte, mi újság, az igazgató pedig elmesélte a legutóbbi nehézségeket, hogy most már egy másik városban él, és állást keres. J. megígérte, hogy segít neki, és másnap el is híresztelte az ismerősei között, hogy állást keres valakinek. Gyorsan kapott is választ. Amikor az igazgató ezt megtudta, nem akart hinni a fülének. Elfogadta, meghatottan és mély hálával azért, hogy akit valamikor elbocsájtott, épp az érdeklődött konkrétan iránta.

1. is megkapta a „százszorosat”, mert épp aznap ajánlottak föl neki két állást is, épp olyat, amilyenre mindig is vágyott, már egyetemista kora óta. Őt is lenyűgözte, hogy ilyen konkrét Isten szeretete.[2]

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

[1] C. Lubich, Az élet igéje, 2006. november, Új Város, 2006

[2] “Il Vangelo del giorno”, Città Nuova, VIII, n. 1, 2022. jan-febr.

Az élet igéje, amelyet ebben a hónapban szeretnénk élni, Izajás próféta könyvéből való. Sok mindenre kiterjed ez a szöveg, és nagyon kedvelt a keresztény hagyományban is. Előszeretettel olvassuk például az Emmánuelről szóló részt, „velünk az Isten” [1], és a szenvedő Szolga[2] leírása is itt szerepel, amely megalapozza Jézus szenvedésének és halálának elbeszélését.

Ez az igevers egy hálaéneknek a része, amelyet a próféta Izrael népének ajkára ad, amikor a száműzetés rettenetes próbatétele után végre visszatérhetnek Jeruzsálembe. E szavak reményt ébresztenek a szívünkben, mert Isten hűségével végig jelen van Izrael mellett, mint a rendíthetetlen Kőszikla. A nép minden erőfeszítését Ő maga támogatja a társadalmi, politikai és vallási újraépítésben.

A „kérkedő” várost porba sújtja[3], mert nem Isten szeretetének terve szerint épült, viszont az ő szeretetterve szerinti, és jelenlétének sziklájára épült város békében él és virágzik.

„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla”

Mennyire igaz napjainkban is, hogy békére és biztonságra van szükségünk! Személyesen és közösségileg is a történelem sötét pillanatait éljük, szinte összeroskadunk a bizonytalanság és a jövőtől való félelem súlya alatt.

Mit tegyünk, hogy legyőzzük a kísértést, és ne hagyjuk, hogy a jelen nehézségei letörjenek, és magunkba fordulva gyanakvást és bizalmatlanságot tápláljunk mások iránt?

Keresztényként a válaszunk, hogy mindenekelőtt „újraépítjük” a bizalomteli kapcsolatot Istennel, aki Jézusban társunk lett az élet útján, legyen az bármilyen sötét, szűk, fáradságos vagy meredek.

De ez a hit nem jelenti azt, hogy tétlenül várakozunk. Sőt, inkább azt kéri, hogy lássunk neki, vállaljunk főszerepet az „új város” építésében, legyünk ötletekkel teli felelős építői a városnak, melynek törvénye a kölcsönös szeretet, és kapui nyitva állnak mindenki, de főleg a „szegények és a szűkölködők” [4] előtt, akik mindig is kedvesek voltak az Úr előtt.

Ezen az úton biztos, hogy sokan mellénk szegődnek, akik szívükön viselik az egyetemes értékek ügyét, és fontos számukra a szolidaritás, az emberi méltóság és „közös otthonunk”, a teremtett világ védelme.

„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla”

Egy spanyol faluban, Aljucerben egy egész közösség határozta el, hogy testvéri kapcsolatokat épít a részvétel nyílt és befogadó formáin keresztül.

Így mesélnek: „2008 nyarán alapítottunk egy kulturális egyesületet. Saját kezdeményezésként, és a környék más szervezeteivel együttműködve is több tevékenységet indítottunk be, hogy teret adjunk a párbeszédnek, és nemzetközi humanitárius segítséget nyújtsunk.

Már az első évtől kezdve rendeztünk szolidaritási vacsorákat a Fraternity with Africa projekt keretében, és ebből olyan afrikai fiataloknak tudtunk ösztöndíjat biztosítani, akik vállalták, hogy legalább öt évig a saját hazájukban maradnak. Mintegy kétszázan szoktak részt venni ezeken a vacsorákon, melyeket üzletemberek és különböző szervezetek együttműködésével rendezünk.

Nagy örömünkre szolgál, hogy évek óta együtt dolgozunk egy másik szervezettel. Velük évente szervezünk egy nagy eseményt, amelyen a kulturális élet jeles személyiségei is részt vesznek, zenészek, festők és más művészek, valamint politikusok, vállalkozók és orvosok is. Jó lehetőség ez, hogy megosszák tapasztalataikat, és beszélhessenek a döntéseik mélyebb okairól.” [5]

„Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örök Kőszikla”

Karácsonyi várakozásban élünk. Készüljünk azzal, hogy már most befogadjuk Jézust az igéjében.

Ez az a kőszikla, amelyre az emberek városát is építhetjük: „Testesítsük meg, tegyük magunkévá, és tapasztaljuk meg, hogy micsoda életerő árad szavaiból magunk és környezetünk számára, ha megéljük őket! Szeressünk bele az evangéliumba, annyira, hogy önmagává formálhasson minket, és másokat is megérintsen! […] Már nem mi élünk többé, hanem Krisztus fog növekedni bennünk. Megtapasztaljuk, hogy szabaddá válunk önmagunktól, a korlátainktól, a rabláncainktól. Ráadásként meglátjuk azt a szeretet-forradalmat, amelyet a minket körülvevő társadalmi környezetben a bennünk szabadon élő Jézus fog kirobbantani.” [6]

Letizia Magri

[1] vö. Iz 7,14 és Mt 1,23

[2] vö. Iz 52,13-53,12

[3] vö. Iz 26,5

[4] vö. Iz 26,6

[5] Tapasztalat: www.focolare.org

[6] C. Lubich, Az élet igéje 2006. szeptember, Új Város, 2006/9

Máté evangéliumában a hegyi beszéd közvetlenül Jézus nyilvános életének megkezdése után szerepel. A hegy szimbolikus értelemben az új Sínai-hegyet jelképezi, ahol Krisztus, az új Mózes kihirdeti saját „törvényét”. Az előző fejezet arról ír, hogy nagy tömeg kezdte követni Jézust, és nekik szól a tanítása. Ezt a beszédet viszont a tanítványaihoz intézi, a születő gyülekezethez, azokhoz, akiket később keresztényeknek hívtak. A „mennyek országával” kezdi, mely a központi magva Jézus beszédeinek[1], a boldogságokról szóló tanítása pedig olyan, mint egy programbeszéd, az üdvösség hírüladása, „szintézisét adja az egész Jó Hírnek, mely az Isten megváltó szeretetéről szóló kinyilatkoztatás.” [2]

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek”

Mi az irgalom? Kik az irgalmasok? A „boldogok” szó áll előtte, ez azt jelenti, hogy elégedettek, szerencsések, és olyan jelentése is van, hogy Istentől megáldott. A szövegben a kilenc boldogság mondás között ez áll középen. Nem jár semmilyen jutalom ezért a viselkedésért, de egy igazi nagy lehetőség arra, hogy kicsit hasonlóbbá váljunk Istenhez. Különösen is az irgalmasok szíve van csordultig tele szeretettel Isten és a testvérek iránt, konkrét szeretettel, amely lehajol az utolsókhoz, az elfelejtettekhez, a szegényekhez, azokhoz, akik leginkább rászorulnak az érdek nélküli szeretetre: az irgalmasság ugyanis Istenre jellemző[3], Jézus is maga az irgalom.

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek”

A boldogságok átalakítják és forradalmasítják a gondolkodásunk alapjait is. Nem csak vigasztaló szavak, hanem erejük van, hogy megváltoztassák a szívünket, erejük, hogy egy új emberséget teremtsenek, és hatékonnyá teszik az Ige hirdetését. Az irgalmasság boldogságát önmagunk irányában is meg kell élnünk, el kell ismernünk, hogy végtelen szükségünk van Isten minden emberre kiáradó rendkívül nagy, túláradó és hatalmas szeretetére.

Az itt használt irgalom[4] szó a héber rehem, „anyaméh” szóból ered, és a végtelen isteni irgalomra utal, arra a határtalan együttérzésre, ahogy az anya tekint gyermekére.

„Olyan szeretet ez, mely nem méricskél, bőséges, egyetemes és konkrét. Ez a szeretet a kölcsönösségre törekszik, ami az irgalmasság végső célja. […] Így hát bármilyen sérelem érjen is bennünket, bárminemű igazságtalanság, bocsássunk meg, s nekünk is meg fognak bocsátani. Legyünk mi az elsők, akik elkezdik élni az irgalmasságot és az együttérzést.

Akkor is, ha nehéznek és merésznek tűnik, kérdezzük meg minden felebarátunk előtt: vajon az édesanyja hogyan viselkedne vele? Olyan gondolat ez, mely segít majd, hogy Isten szíve szerint értsünk meg másokat, és Isten szíve szerint tudjunk élni.” [5]

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek”

„Két év házasság után a lányom és a férje úgy döntöttek, hogy elválnak. Újra befogadtuk őt az otthonunkba, és a feszült pillanatokban is megpróbáltuk szívből szeretni, türelmesen és megértően, megpróbáltunk nyitottak lenni feléje, a férje felé is, és semmiképpen nem ítélkezni. Három hónap múlva – a sok meghallgatás, a figyelmes segítség és sok ima után – újra egymásra találtak, nagyobb tudatossággal, bizalommal és új reménnyel.” [6]

Irgalmasnak lenni ugyanis többet jelent, mint megbocsájtani. Nagylelkűséget jelent, amikor alig várjuk, hogy mindent eltörölhessünk, hogy mindent teljesen elégethessünk, ami akadályozná a kapcsolatunkat a többiekkel. Jézus felhívása, hogy legyünk irgalmasok, azt jelenti, hogy felkínálja nekünk az utat, a visszatérést Isten eredeti tervéhez, hogy olyanok lehessünk, amilyennek teremtve lettünk, Isten képére és hasonlatosságára.

Letizia Magri

[1] vö. Mt 4,23 és 5,19-20

[2] C. Lubich, Az élet igéje, 2000. november, Új Város 2000/11

[3] Héber nyelven hesed, az érdek nélküli, befogadó, megbocsátásra kész szeretet

[4] Rahamim héberül

[5] C. Lubich, uo.

[6] Forrás: www.focolare.org

„A bennünk jelenlévő Jézushoz kell fordulnunk. Nem szabad tehát leblokkolnunk. Magatartásunk nem lehet passzív belenyugvás, hanem radikálisan ki kell lépnünk önmagunkból. Eggyé kell válnunk azzal, amit Isten akarata kíván tőlünk. Teljesítenünk kell azokat a kötelességeinket, melyeket hivatásunk megkíván. És mindezt a bennünk lévő Jézus kegyelmére alapozva. Tehát radikálisan kilépni önmagunkból. Így maga Jézus fogja egyre jobban kifejleszteni bennünk azokat az erényeket, melyekre szükségünk van, hogy tanúságot tegyünk róla abban a környezetben, melyet ránk bízott.”[1]

„Hiszen Isten nem a félénkség lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és a józanságét.”

Erő, szeretet és józanság, a Lélekre jellemző három erény, amelyet az imádság és a hit gyakorlása révén nyerhetünk el.

Justin Nari atya a Közép-afrikai Köztársaságban él. Az életére törtek szerzetes testvéreivel és mintegy ezer muzulmánnal együtt, akik a háborús megtorlások elől a templomba menekültek. Az őket ostromló milíciák vezetői azt kívánták, hogy adják ki őket, de ő megpróbált továbbra is tárgyalást folytatni velük, hogy elkerülje az öldöklést. Egy nap negyven liter benzinnel jelentek meg, és azzal fenyegetődztek, hogy elevenen elégetik őket, ha nem adják ki nekik a muzulmánokat. „Szerzetes testvéreimmel megtartottuk az utolsó misét – meséli Justin atya –, és közben eszembe jutott Chiara Lubich, hogy ő mit tenne a helyemben. Ott maradna, és az életét adná. És mi is így döntöttünk.” Véget ért a mise és egy váratlan telefonhívás érkezett: áthalad a területükön az Afrikai Unió csapata, egy egészen közeli városban. Justin atya elébük sietett, és tizenhárom perccel az ultimátum lejárta előtt velük együtt érkezett vissza a plébániára. Ez a tizenhárom perc mentette meg mindannyiuk életét a vérontástól.[2]

Letizia Magri

[1] C. Lubich, Az élet igéje, 1986. október

[2] Unità è il nome della pace: La strategia di Chiara Lubich, a cura di Maddalena Maltese, Città Nuova, Roma 2020, pp. 29-30.

Inkább kell rugalmasnak lenni, semmint kenyértörésre vinni a dolgokat, ez a szeretetnek talán fájdalmas, de eredményes és Istentől megáldott tulajdonsága, amely Krisztus eredeti elgondolása szerint tudja megőrizni az egységet, és éppen ezért értékelni is tudja.” [1]

„Bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg.”

Franҫois Văn Thuận vietnámi bíboros tizenhárom évet töltött börtönben, ebből kilencet teljesen elkülönítve, és arról tesz tanúságot, hogy az igazi és érdek nélküli szeretet válasz-szeretetet szül. Fogsága idején öt fegyőrre bízták, de ezeket kéthetente le kellett váltani, mert a püspök „megfertőzte” őket. Végül úgy döntöttek, hogy ugyanazt az öt embert hagyják ott, mert különben a fegyház összes őrét megfertőzné. Ő maga így beszél erről: „Eleinte nem szóltak hozzám az őrök, csak igennel vagy nemmel válaszoltak. […] Egyik éjszaka támadt egy gondolatom: »Franҫois, még nagyon gazdag vagy, mert ott van a szívedben Jézus szeretete. Szeresd őket úgy, ahogy Jézus szeretett téged!« Másnap elkezdtem őket még jobban szeretni, Jézust szeretni bennük, mosolyogva kedves szavakkal. […] És lassan barátok lettünk.” ^[2] A börtönben a fogva tartói segítségével kis fadarabokból és egy vasláncból elkészítette azt a mellkeresztet, amelyet aztán haláláig hordott, a velük való barátság jeleként.

Letizia Magri

[1] C. Lubich, A szeretet művészete, Új Város, Budapest 2006, 114. o.

[2] F.X. Nguyễn Văn Thuận, Testimoni della speranza, Città Nuova, Roma 2000, 98. o.

1928-ban született katolikus családban, Rómában halt meg 2002-ben. 1975. augusztus 15-én, rövid idővel azután, hogy VI. Pál kinevezte a saigoni érsek segédpüspökévé, letartóztatta őt a vietnámi hatóság. Így kezdődött küzdelmes útja, mely tizenhárom évig tartott, időnként házi őrizetben, időnként elkülönített cellában, fegyencek táborában mindenféle kínzások közepette, mindvégig megingathatatlan remény fényében.

Máté evangéliumának 18. fejezete igazán velős, mivel itt Jézus útmutatást ad a nem rég megszületett közösségen belül megélt kapcsolatokra vonatkozóan. Péter kérdése felidézi, amit Jézus nem sokkal korábban mondott: „Ha a testvéred vétkezik ellened…”[1] Jézus beszél, mond valamit, és Péter kisvártatva félbeszakítja, mintha ráébredne, hogy nem értette jól, amit a Mestere mondott. És föltesz egy kérdést, az egyik legfontosabbat a tanítványi úton. Hányszor kell megbocsátani?

„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”

A hit útján járva is sok kérdés merül fel. A hívőknek sincs birtokukban minden válasz, de a kérdések ellenére hűségesek maradnak. Péter kérdése nem az Isten ellen elkövetett bűnök megbocsátására vonatkozik, hanem inkább arra, amikor egy testvér a másik testvérrel szemben elkövet valamit. Péter jó tanítványnak gondolja magát, aki hétszer is megbocsát.[2] És nem vár Jézustól ilyen gyors, és minden korábbi biztonságát megingató választ: „Mondom neked, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.” (Mt 18,22) A tanítványok ismerték Káin vérengző fiának, Lámechnek a történetét, akit hetvenhétszer bosszulnak meg.[3] Jézus épp erre utal, és a határtalan bosszúval szemben elénk állítja a végtelen megbocsátást.

„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”

Nem arról van szó, hogy mentsünk fel valakit, aki folyamatosan megbánt, hanem inkább arról, hogy a szívünkben újra és újra bocsássunk meg. Az igazi megbocsátás szabaddá tesz, és többnyire fokozatosan alakul ki. Nem érzelem és nem is felejtés kérdése, hanem egy döntés, amelyet nekünk, hívő embereknek nem csak akkor kell meghoznunk, ha újra és újra megbántanak, hanem akkor is, valahányszor a megbántás eszünkbe jut. Ezért kell hetvenhétszer megbocsátanunk.

Chiara Lubich ezt írja: „Jézus válasza tehát elsősorban a keresztények közötti, illetve ugyanazon közösség tagjai közötti kapcsolatokra vonatkozik. Vagyis mindenekelőtt azokkal kell így viselkedned, akik testvéreid a hitben; a családban, a munkahelyen, az iskolában, vagy – ha tartozol ilyenhez – egy közösségben. Tudod, hogy milyen gyakran vissza akarjuk fizetni a sértést egy annak megfelelő tettel vagy szóval. Tudod, hogy a jellemek különbözősége, vagy az idegesség miatt, vagy más okokból mennyire gyakori, hogy olyan személyek között, akik együtt élnek, hiányzik a szeretet. Ne feledd hát, hogy csak a megbocsátásnak egy folyton megújított magatartása képes fenntartani a békét és az egységet a testvérek között. Mindig meglesz benned a kísértés, hogy testvéreid hibáira gondolj, hogy visszaemlékezz múltjukra, hogy másnak akard őket, mint amilyenek… Meg kell szoknod, hogy új szemmel nézz rájuk, hogy újnak lásd őket: hogy fogadd el őket mindig és azonnal olyannak amilyenek, akkor is, ha nem bánják tetteiket.”[4]

„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?”

Mindannyian a „bocsánatot nyertek” közösségébe tartozunk, mert a megbocsátás Isten ajándéka, amelyre mindig szükségünk van. Folyamatosan rácsodálkozhatunk az Atya végtelen irgalmára, aki megbocsát, ha mi is megbocsátunk.[5]

Vannak helyzetek, amikor nem könnyű megbocsátani: politikai, szociális vagy gazdasági helyzetekből fakadó ügyek, ahol a megbocsátás közösségi méreteket ölthet. Sok ember példáját látjuk, akik a legkeményebb körülmények között is meg tudtak bocsátani az őket támogató közösség segítségével.

Osvaldo Kolumbiában él. Halálos fenyegetést kapott és látta, ahogy megölték a testvérét. Ma egy olyan gazdaszövetség elnöke, ahol a fegyveres harcokban egykor közvetlenül részt vett embereket foglalkoztatnak.

„Könnyű lett volna újabb erőszakkal válaszolni a bosszúra, de én nemet mondtam – beszéli el Osvaldo. Nagyon-nagyon nehéz megtanulni a megbocsátás művészetét, de a fegyver és a háború soha nem lehet megoldás az életünkre. Az átalakulás útja más, közel kell jutnunk a másik ember lelkéhez, de gőggel és hatalommal ez lehetetlen, alázatra van szükség, és ez a legnehezebben felépülő erény.”[6]

Letizia Magri

[1] Mt 18,15

[2] A hetes szám a teljességet jelenti: Isten hét nap alatt teremti a világot (vö. Ter 1,1-2,4). Egyiptom földjén hét bő esztendő volt és hét szűk esztendő (Ter 41,29-30).

[3] „Ha Kaint hétszer bosszulják meg, Lámechet hetvenhétszer.” (Ter 4,24).

[4] C. Lubich, Az élet igéje 1981. szeptember

[5] vö. Miatyánk imádság, Mt 6,9-13

[6] A békét egységnek hívják: Chiara Lubich stratégiája, szerk. Maddalena Maltese, Città Nuova, Roma, 2020, p.37.

Jézus Jeruzsálem felé tart, ahol hamarosan beteljesíti küldetését. Útközben betér egy kis faluba, ahol Márta és Mária lakik. Lukács evangélista így írja le a fogadtatását a két lánytestvér részéről: „Márta sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket.” [1]

Mária pedig „odaült az Úr lábához és hallgatta a szavait”[2]. Mária figyelme és Márta serénysége egymásnak feszül, ugyanis a panaszára, hogy testvére magára hagyta a kiszolgálásban, Jézus így válaszol: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el tőle soha.”[3] Ez a részlet az evangéliumban az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet követi, amely a legmélyebben írja le, hogy mi is a felebarát iránti szeretet. Ezt követően pedig Jézus az imádságról beszél tanítványainak, a legmélyebb tanítása hangzik el az Atya-Istennel való kapcsolatról. Egyensúlyba hozza a mérleg nyelvét a testvér iránti szeretet és az Isten iránti szeretet között.

„Pedig csak egy a szükséges”

Két asszony a főszereplője ennek az evangéliumi szakasznak. Jézusnak Mártával folytatott beszélgetése nagyon baráti, ami még azt is megengedi, hogy panaszkodjon a Mesternek. Vajon milyen szolgálatot kíván Jézus? Szívből kívánja, hogy Márta ne sürögjön-forogjon, ahogy azt a hagyományosan nőknek szánt szerep megkívánja, hanem ő is figyeljen oda az Ő Szavára, mint Mária, öltsön új szerepet magára, legyen ő is tanítvány. Ennek az szövegnek az üzenetét sokszor leszűkítették az aktív és a szemlélődő élet ellentétére, és a kétféle vallásos magatartás leírásaként értelmezték, mert Márta is és Mária is szereti Jézust és szolgálni akarja őt. Az evangélium sem mondja, hogy az ima és az Ige meghallgatása fontosabb a szeretetnél, inkább meg kellene találnunk a módját, hogy elválaszthatatlanul egybekössük ezt a két szeretetet. Az Isten iránti szeretet és a felebarát iránti szeretet nem ellentétes, hanem kiegészítik egymást, mert a Szeretet egy.

„Pedig csak egy a szükséges”

Értsük meg jól, hogy mi is az egyetlen szükséges. Segítségünkre lehet ebben a mondat eleje, így hangzik:

„Márta, Márta…”[4] A név megismétlése megdorgálást sejtethet, annak idején viszont ez volt a hivatásszerű meghívásnak a módja. Tehát Jézus Mártát újfajta kapcsolatra hívja, nem szolgálói, hanem baráti köteléket szeretne, aki mély kapcsolatban áll vele. Chiara Lubich így ír:

„Jézus kihasználta ezt az alkalmat arra, hogy elmagyarázza, mi a legfontosabb az ember életében. […] Odafigyelni Jézus Igéjére. És Lukács számára, aki ezt a szöveget írja, odafigyelni azt is jelenti, hogy életre váltani. […] Neked is ezt kell tenned: fogadd be az igét, engedd, hogy átalakítson. De nem csak erről van szó. Légy hűséges hozzá, őrizd a szívedben, hogy az életedet is alakíthassa, mint ahogy a föld befogadja a magot, hogy kihajtson és gyümölcsöt hozzon! Teremjük tehát az új élet gyümölcseit az ige hatására!”[5]

„Pedig csak egy a szükséges”

Ki tudja, hány lehetőségünk nyílik, hogy mi is mélyen befogadjuk a Mestert az otthonunkba, mint Márta és Mária, a lábához üljünk, és hallgassuk őt mint igazi tanítványok. A teendők, a betegségek, az elfoglaltságaink, és sokszor az öröm és az elégedettség is szétszórttá tesznek, és a tennivalók örvényében nincs időnk megállni és felismerni, meghallgatni az Urat.

Ez az ige értékes alkalmakat kínál, hogy gyakorlatozzunk ebben, válasszuk a jobbik részt, figyeljünk oda az Ő igéjére. Így belső szabadságra teszünk szert, ami lehetővé teszi, hogy a mindennapi életünk is az iránta való hűségünk kifejeződése legyen, a szeretetkapcsolatunk konkrét gyümölcse, és annak bizonyítéka, hogy nem hiába szolgáljuk és hallgatjuk Jézust.

Letizia Magri

[1] Lk 10,40. A perispàomai szónak két jelentése van: teljesen elfoglalt, túlhajszolt, de jelenti azt is, hogy szétszórt, hogy másutt van a figyelme.

[2] Lk 10,39

[3] Lk 10,41-42

[4] Lk 10,41

[5] C. Lubich, Az élet igéje 1980. július, in Parole di Vita, szerk. Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5; Città Nuova, Roma 2017), pp. 176-177.

Ez a zsoltár Chiara Lubich lelkében is különleges visszhangra talált, így ír: „Ezek az egyszerű szavak segíteni fognak, hogy bízzunk Istenben, és hogy megtanuljunk együtt élni a Szeretettel. Így egyre inkább egyek leszünk Vele, és Ő betölt minket, ezáltal az Ő képmására teremtetett igazi létünk alapjait vetjük meg és rakjuk le újra.”[1]

Íme itt vagyunk, hogy júniusban mindannyian egyként megvalljuk Istennek a szeretetünket, és így derűt és békét sugározzunk magunk körül.

Letizia Magri

[1] C. Lubich, Az élet igéje, 2001. július, Új Város, 2001/7.

Ez a szentháromságos, isteni életben gyökerezik, amelyben a Fiúnak köszönhetően az ember is osztozni képes. Chiara Lubich egy példát említ, egy képet, amely számunkra is megvilágítja ezt: „Jézus ugyanis amikor a földre jött, nem a semmiből jött, mint mi, hanem a Mennyből. És mint egy bevándorló, amikor egy távoli országba érkezik, alkalmazkodik ugyan az új környezethez, de megőrzi saját szokásait, saját öltözékét viseli, és továbbra is beszéli a saját nyelvét, így Jézus is kétségkívül alkalmazkodott a földi, az emberi élethez, de – mivel Isten volt – magával hozta a szentháromsági életet, és ez a szeretet, a kölcsönös szeretet.” [1]

„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!”

Itt bepillanthatunk Jézus üzenetének a lényegébe, amely az első keresztény közösségek frissességét idézi, és amely ma is a jellegzetessége lehet a különböző csoportjainknak, szervezeteinknek. Ahol megvalósul a kölcsönösség, ott megtaláljuk az életünk értelmét, és erőt merítünk, hogy a fájdalmas és szenvedéssel teli pillanatokban is továbbmenjünk, támaszt találunk az elkerülhetetlenül adódó nehézségekben, és örömet tapasztalunk.

Nap mint nap sok kihívással kell szembenéznünk: a járvány, a széthúzás, a szegénység, a harcok: képzeljük csak el egy pillanatra, hogy mi történne, ha sikerülne a mindennapokban megvalósítanunk ezt az igét. Új távlatokat nyitna, feltárulna előttünk Isten terve az emberiségről, és ez reménnyel töltene el. De ki akadályoz meg abban, hogy felébresszük magunkban ezt az Életet, és testvéri kapcsolatokat építsünk, melyeket kiterjeszthetünk az egész világra?

„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!”

Márta fiatal önkéntes, aki fogvatartottakat készít fel az egyetemi vizsgára. „Amikor járni kezdtem a börtönbe, az volt a benyomásom, hogy ezek az emberek nagyon törékenyek és tele vannak félelmekkel. Kapcsolatokat kezdtem építeni, először szakmailag, aztán barátilag is, a kölcsönös tisztelet és meghallgatás talaján. Hamar megértettem, hogy nem csak én segítem a rabokat, hanem ők is támogatnak engem. Éppen felkészítettem az egyik diákot egy vizsgára, amikor meghalt az egyik rokonom, ő pedig épp akkor kapta meg a bírósági végzést az elítéléséről. Mindketten nehéz időket éltünk. Az órák alatt láttam, hogy nagy fájdalom forrong benne, amelyet sikerült megosztania velem. Együtt hordoztuk ezt a szenvedést, és ez segített továbbmenni. A vizsga után odajött hozzám, megköszönte, és azt mondta, hogy nélkülem nem sikerült volna. Egyrészt a családomban véget ért egy élet, másrészt pedig éreztem, hogy itt sikerült megmentenem egy másikat. Megértettem, hogy a kölcsönösségből igazi kapcsolatok születhetnek, barátság és mély tisztelet.”[2]

Letizia Magri

[1] C. Lubich, Maria trasparenza di Dio, Città Nuova, Roma 2003, pp. 72–73.

[2] vö. http://www.unitedworldproject.org/workshop/unesperienza-al-di-la-delle-sbarre-relazioni-di-cura-reciproca/

Ezen utolsó és nagyon fontos találkozás alkalmával a Feltámadott megdorgálja őket, mert nem volt nyitott a szívük, amikor a feltámadásról tettek tanúságot nekik[1], de ezzel együtt megerősíti kiválasztottságukat: törékenységük ellenére megint éppen őrájuk bízza az evangélium hirdetését, az örömhír hirdetését, aki Ő maga, az élete és az igéi.

Ez után az ünnepélyes beszéd után a feltámadott Jézus visszatér az Atyához, de „itt is marad” a tanítványaival, és a szavaikat csodás jelekkel erősíti meg.

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”

Az a kis közösség, akiket Jézus az ő küldetésének folytatására küldött, nem tökéletes emberekből áll, hanem olyanokból, akiket mindenekelőtt arra hívott, hogy vele „legyenek”[2], hogy megtapasztalják a jelenlétét, türelmes és irgalmas szeretetét. Majd e megtapasztalásból erőt merítve küldi aztán őket arra, hogy „minden teremtménynek hirdessék” Isten közelségét.

A misszió sikere pedig nem a személyes képességeiken múlik, hanem a Feltámadott jelenlétének köszönhető, aki a tanítványaira és a hívők közösségére bízza magát, ahol az Evangélium oly mértékben bontakozik ki, amennyire megélik és hirdetik.[3]

Mi keresztények azt tehetjük tehát, hogy az életünkkel és a szavainkkal kiáltjuk a világba Isten szeretetét, bátran és nagylelkűen kilépve önmagunkból, hogy finom tisztelettel felajánljuk másoknak is a Feltámadt Jézus kincseit, mert ez hozhat reményt a szívekbe.

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”

Mindig Jézusról kell tanúságot tennünk, soha nem önmagunkról, sőt azt kérik, hogy „tagadjuk meg önmagunkat”, hogy énünk egyre „kisebbedjen”, Ő pedig növekedjen. Helyet kell készítenünk magunkban a Szentlélek erejének, aki a testvériség megélésére késztet: „Követnünk kell a Szentlelket, aki mindig készségessé tesz arra, hogy amikor találkozunk egy testvérünkkel, eggyé váljunk vele, tökéletesen szolgáljuk őt. Ő megadja az erőt ahhoz, hogy szeressük azokat is, akik valamiféleképpen ellenünk vannak. Irgalmat ad szívünkbe, hogy tudjunk megbocsátani, és meg tudjuk érteni, hogy mire van szükségük. Ő tölt el tettrekészséggel, hogy alkalmas időben megosszuk másokkal lelkünk legszebb kincseit. […] Szeretetünkkel Jézus szeretetét tesszük láthatóvá és adjuk tovább. […] Isten szeretetével a szívünkben, és Isten szeretete által messzire juthatunk, és nagyon sokakat részesíthetünk saját felfedezésünkben. […] amíg a másik, akit a bennünk lévő Isten szeretete gyengéden megsebzett, eggyé nem akar majd válni velünk: így kölcsönössé válik a segítség, az ideálok, a tervek, az érzelmek. Csak ekkor beszélhetünk majd, és mondanivalónk a kölcsönös szeretet talaján ajándékká válik.”[4]

„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”

„Minden teremtménynek”: ez a távlat tudatára ébreszt, hogy az egész teremtett világ nagy mozaikjához tartozunk, és erre korunkban különösen is érzékenyek lettünk. A fiatalok pedig élen járnak az emberiség új útjain, és az evangélium tanításának megfelelően tettekkel erősítik meg azt, amit a szavaikkal hirdetnek.

Robert Új-Zélandból ezt a tapasztalatot osztotta meg a világhálón[5]: „Lakóhelyünkön az egyik akcióval Porirua kikötőjének a helyreállítását támogatjuk Új-Zélandban, Wellington déli részén. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott a helyi önkormányzat is, a maori katolikus közösség és a bennszülöttek is. A célunk az, hogy támogassuk ezt a törzset a kikötő helyreállításában, és tiszta vizet biztosítsunk, ami újra lehetővé teszi a kagylógyűjtést és a halászatot úgy, ahogy szokták, anélkül, hogy a szennyezettségtől kellene tartaniuk. Nagy sikere volt ennek a kezdeményezésnek, és igazi közösségi szellemet teremtett.

Nagy kihívás, hogy ez ne csak egy egyszeri esemény legyen, hanem hosszú távon is sikerüljön fenntartanunk, mert az lenne igazi segítség, az hozhatna valóban változást ezen a téren.”

Letizia Magri

[1] vö. Mk 16,9-13

[2] vö. Mk 3,14-15

[3] vö. II. Vatikáni Zsinat, DEI VERBUM kezdetű dogmatikus konstitúciója az isteni kinyilatkoztatásról, 8.

[4] C. Lubich, Az élet igéje, 2003. június, Új Város, 2003/6.

[5] A teljes szöveg és hasonló tapasztalatok olvashatók az alábbi oldalon: http://www.unitedworldproject.org/workshop