Az élet igéje, Fokoláre

Jézus magához veszi a kezdeményezést, és egy igen komoly kérdéssel fordul Péterhez: „Simon, János fia, te jobban szeretsz engem, mint ezek?” Ünnepélyes ez a pillanat, és Jézus háromszor is megismétli Péternek ezt a meghívását[1], hogy vigyázzon juhaira, amelyeknek ő maga a pásztora[2].

„Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!”

Péter azonban tudja, hogy megtagadta Jézust, és e miatt a szörnyű élmény miatt nem tud pozitívan válaszolni Jézus kérdésére. Alázatosan válaszol: „Te tudod, hogy szeretlek.”

A párbeszéd során Jézus nem tesz szemrehányást Péternek a tagadásért, nem bocsátkozik bele, hogy felrója neki ezt a hibát. A lehetőségei szintjén nyúl hozzá, beleviszi a fájdalmas sebbe, hogy barátságával gyógyítsa meg azt. Csak annyit kér, hogy a kölcsönös bizalomban építsék újra a kapcsolatot.

Péterből ekkor tör fel ez a válasz, amely saját gyengeségét tudatosítja, ugyanakkor a Mester és Úr befogadó szeretetébe vetett korlátlan bizalmát tükrözi:

„Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!”

Jézus mindannyiunknak ugyanazt a kérdést teszi fel: Szeretsz-e engem? Akarsz-e a barátom lenni?

Ő mindent tud: ismeri a tőle kapott ajándékokat, valamint a gyengeségeinket és sebeinket, néha vérző sebeinket is. Mégis mindig újra bízik, de nem a mi erőnkben, hanem a vele való barátságunkban.

Ebben a barátságban találja meg Péter is a bátorságot, hogy életének odaadásával is tanúságot tegyen Jézus iránti szeretetéről.

„Mindnyájan átéljük a gyöngeség, a csalódottság, az elbátortalanodás pillanatait. Gyakran […] el kell viselnünk mindenféle fájdalmat: ellenségeskedést, súlyos helyzeteket, betegségeket, haláleseteket, belső megpróbáltatásokat, értetlenséget, kísértéseket, kudarcokat. […] Miért? Mert éppen az, aki képtelennek érzi magát arra, hogy kiálljon bizonyos próbákat, amelyek fizikumát vagy lelkét érik, mivel nem számíthat saját erejére, abba a helyzetbe kerül, hogy rábízza magát Istenre. És Ő – akit vonz ez a bizalom – közbelép. Amikor Ő cselekszik, nagy dolgokat tesz, amelyek még nagyobbnak tűnnek, éppen, mert kicsinységünkből fakadnak.”[3]

A mindennapi életben úgy állhatunk Isten elé, ahogy vagyunk, és kérhetjük gyógyító barátságát. Ha teljes bizalommal átadjuk magunkat az Ő irgalmának, akkor újra bensőséges kapcsolatra találunk az Úrral, és továbbra is Vele járhatjuk utunkat.

„Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!”

Ez az életige személyes imádsággá is válhat, lehet a mi válaszunk, hogy kevés erőnkkel Istenre bízzuk magunkat, és megköszönjük neki szeretetének jeleit:

„Szeretlek, mert behatoltál életembe, jobban, mint a levegő a tüdőmbe, jobban, mint a vér ereimbe. Te behatoltál oda, ahová senki sem tudott behatolni, senki sem tudott rajtam segíteni, valahányszor senki sem tudott megvigasztalni. […] Add, hogy hátralevő időmben – legalább egy kicsit – hálás legyek Neked ezért a szeretetért, amivel elárasztottál, és amitől kitör belőlem a szó: szeretlek.”[4]

A családi, társadalmi és egyházi kapcsolatainkban is elsajátíthatjuk Jézus stílusát: mindenkit szeretni, elsőként szeretni, „megmosni a testvéreink lábát”[5], különösen a legkisebbekét és a leggyengébbekét. Így megtanulunk majd mindenkit alázattal és türelemmel fogadni, ítélkezés nélkül, készen arra, hogy bocsánatot kérjünk és el is fogadjuk a megbocsátást, hogy aztán együtt megértsük, hogyan lehet vállvetve járni az élet útját.

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

[1] vö. Mt 16,18-19

[2] vö. Jn 10,14

[3] C. Lubich, Az élet igéje, 2000. július, Új Város 2000/7

[4] C. Lubich, Az egység lelkisége, Új Város, Budapest, 2020, 202-203. o.

[5] vö. Jn 13,14

„Mi vagyunk az »újdonság«, az »új teremtés«, amelyet Isten létrehozott. […] Ne a múltat nézzük, hogy visszasírjuk a velünk történt szép dolgokat, vagy szomorkodjunk a hibáinkon, hanem higgyünk szilárdan Isten működésében, aki továbbra is képes új dolgokat cselekedni!”[1]

„Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok?”

Próbáljunk meg együttműködni azokkal, akikkel együtt járjuk az élet útját, a közösségünkkel, barátainkkal, munkatársainkkal, osszuk meg a gondolatainkat, és ne veszítsük el a hitünket abban, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak!

2025 különleges év, mert az ortodox húsvét dátuma egybeesik a többi keresztény felekezet húsvétjával. Legyen ez az esemény, a húsvét közös megünneplése tanúbizonysága az egyházak akaratának, hogy fáradhatatlan párbeszédben hordozzák az emberiség nagy kihívásait, és ehhez kapcsolódó kezdeményezéseket indítványozzanak!

Készüljünk tehát a húsvétra, és éljük meg ezt az időszakot teljes örömmel, hittel és reménnyel! Ahogy Krisztus feltámadt a halálból, úgy mi is, miután átkeltünk a saját pusztaságainkon, engedjük, hogy Ő kísérjen bennünket az úton, aki a történelmet és a mi életünket is irányítja!

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

[1] C. Lubich, Parola di Vita di marzo 2004, in eadem, Parole di Vita, a cura di Fabio Ciardi (Opere di Chiara Lubich 5; Città Nuova, Roma 2017) pp. 715-716.

Lukács szövege – Máté evangéliumával ellentétben – csak négy boldogságot említ, boldogok a szegények, az éhezők, akik sírnak és akiket gyaláznak, és ugyanennyi figyelmeztetést tartalmaznak a gazdagok, a jóllakottak és a gőgösök ellen[1]. Isten megkülönböztetett módon szereti az utolsókat, Jézus küldetésének tekinti ezt, amikor a názáreti zsinagógában[2] kijelenti, hogy az Úr Lelke fölkente, hogy örömhírt hozzon a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, és szabadságot az elnyomottaknak.

A továbbiakban Jézus arra buzdítja a tanítványokat, hogy még az ellenségeiket is szeressék[3]; ennek a felhívásnak a végső oka a mennyei Atya viselkedésére vezethető vissza: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas!”[4]

Ez a kijelentés egyben kiindulópontja a következőknek: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek! Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el! Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak!”[5] Ezután Jézus egy szándékosan aránytalan képet alkalmazva figyelmeztet:

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?”

Jézus valóban ismeri a szívünket. Hányszor tapasztaljuk meg szomorúan a mindennapi életben, hogy könnyű kritizálni – akár keményen is – egy testvérünk hibáit és gyengeségeit, és nem vesszük figyelembe, hogy ehhez csak Istennek van joga, s az ő szerepét tulajdonítjuk el. Valójában ahhoz, hogy „kivegyük a gerendát” a saját szemünkből, nagy alázatra van szükség, mely abból fakad, hogy tudatában vagyunk, hogy bűnös voltunk miatt folyamatosan Isten bocsánatára szorulunk. Csak azok lesznek képesek ítélkezés és túlzások nélkül megérteni saját maguk és mások gyarlóságait és gyengeségeit, akiknek van bátorságuk észrevenni saját „gerendájukat”, azt, amelyre személyesen szükségük van ahhoz, hogy megtérjenek.

Jézus nem arra hív, hogy hunyjuk be a szemünket, és hagyjuk, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Ő azt akarja, hogy a követői segítsék egymást az előrehaladásban az új élet felé vezető úton. Pál apostol is nyomatékosan kéri, hogy törődjünk a többiekkel: „feddjétek meg a nyughatatlanokat, bátorítsátok a kislelkűeket, gondozzátok a betegeket, tanúsítsatok mindenki iránt türelmet!”[6] Ilyen szolgálatra csak a szeretet képes.

„Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?”

Hogyan tudjuk ezt az életigét gyakorlatra váltani?

A már elmondottakon túl, ettől a nagyböjti időszaktól kezdve kérhetjük Jézust, hogy tanítson meg úgy látni másokat, ahogyan ő látja őket, ahogyan Isten látja őket. Isten pedig a szív szemével lát, mert az Ő tekintete a szeretet pillantása. Aztán hogy segítsük egymást, visszaállíthatnánk azt a gyakorlatot, amely meghatározó volt a Fokolárt elindító első csoport számára Trentóban.

„Kezdetben – magyarázta Chiara Lubich egy muszlim baráti társaságnak – nem volt mindig könnyű megélni a szeretet radikalizmusát. […] Magunk között sem. Megesett, hogy a mi kapcsolatainkat is ellepte a por, és ellanyhult az egység. Ez történt például, amikor észrevettük mások hibáit, tökéletlenségeit, és elítéltük őket, így megszakadt a kölcsönös szeretet áramlása közöttünk. Hogy reagáljunk erre a helyzetre, úgy gondoltuk, hogy egyik nap kötünk egy szövetséget egymással, és ezt »az irgalmasság szövetségének« neveztük el. Elhatároztuk, hogy minden reggel új szemmel nézzük a felebarátot, akivel találkozunk – otthon, az iskolában, a munkahelyen stb. –, újnak látjuk, és nem emlékszünk a hibáira, hanem mindent befedünk szeretettel. […] Ez komoly odaadást kért, amelyet mindannyian együtt vállaltunk, ez segített bennünket, hogy mindig elsőként szeressünk, az irgalmas Istent utánozva, aki megbocsát és elfelejt.”[7]

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

[1] vö. Lk 6,20-26

[2] vö. Lk 4,16-21

[3] vö. Lk 6,27-35

[4] Lk 6,36

[5] Lk 6,37

[6] 1Tessz 5,14

[7] C. Lubich, A felebarát iránti szeretet, Beszélgetés muzulmán barátokkal, Castel Gandolfo, 2002. november 1., vö. C. Lubich, L’Amore reciproco, Città Nuova, Roma 2013, pp. 89-90.

E havi igénk Pál apostol befejező tanácsainak sorából származik, melyeket a tesszaloniki közösséghez intézett: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg! Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”[1] Prófécia és megkülönböztetés, párbeszéd és meghallgatás. Ezek voltak Pál útmutatásai a hit útján nemrég elindult közösségnek.

A Lélek különböző ajándékai közül Pál nagyra becsülte a prófétálás ajándékát.[2] A próféta nem az, aki a jövőbe lát, hanem sokkal inkább az, aki megkapta azt az ajándékot, hogy az egyén és a közösség történetét is Isten szemszögéből lássa és értse.

De minden ajándékot a legnagyobb ajándék, a szeretet, a testvéri szeretet vezérel.[3] Szent Ágoston, Hippó püspöke azt állítja, hogy egyedül a szeretet teszi lehetővé, hogy az ember felismerje, milyen magatartást kell tanúsítania a különböző helyzetekben.[4]

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”

Nemcsak a saját személyes adottságainkat kell figyelembe venni, hanem azt a sokféle összetett nézetet és véleményt is, amely a körülöttünk élőkkel beszélgetve, vagy esetleg véletlen találkozások kapcsán tárul fel előttünk. Bárkivel is vagyunk, fontos, hogy tárgyilagosak maradjunk, és tudatában legyünk saját nézőpontunk korlátainak.

Ezt az életigét mottóként alkalmazhatnánk minden helyzetben, amikor párbeszédre és állásfoglalásra kerül sor. Elménk és szívünk megnyitására ösztönöz, ha meghallgatjuk a másik embert; nem feltétlenül azért, hogy mindent elfogadjunk, hanem mert tudjuk, hogy találhatunk jót abban, amit mond. Így szeretetből teret szabadítunk fel önmagunkban, és lehetőségünk nyílik, hogy együtt felépítsünk valamit.

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”

Timothy Radcliffe atya, a katolikus egyház püspöki szinódusán résztvevő teológusok egyike azt mondta, hogy „a legbátrabb dolog, amit ezen a szinóduson tehetünk, hogy őszinték vagyunk egymáshoz a kétségeinket és a kérdéseinket illetően, amelyekre nem találunk egyértelmű választ. Így az igazságért esdő, kereső társakként fordulhatunk egymáshoz.”[5]

Margaret Karram fokolarinikkel beszélgetve ezt így kommentálta: „Ezen elgondolkodva rájöttem, hogy sokszor nem volt bátorságom igazán kimondani, amit gondolok. Talán azért, mert féltem, hogy nem értik meg, vagy talán azért, hogy ne mondjak a többségétől teljesen eltérő véleményt. Rájöttem, ha az »igazságért esedezünk«, akkor ez a magatartás éppen azt fejezi ki, hogy közel állunk egymáshoz, hiszen mindannyian azt akarjuk, amit Isten akar, mindannyian együtt keressük a jót.”[6]

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!”

Ezt tapasztalta Antía is, aki tagja a Mozaik művészeti csoportnak, mely 2017-ben született Spanyolországban Gen Rosso Helyi Projekt néven. Fiatal spanyolokból áll, akik művészi előadások és workshopok keretében kínálják fel a testvériség megtapasztalását.

Antía elmondta: „Az általunk vallott értékekkel áll ez kapcsolatban: egy testvéri világ, ahol mindenki (akár nagyon fiatal, vagy tapasztalatlan, sebezhető…) a maga hozzájárulását adja ehhez a kezdeményezéshez. A Mozaik a nehézségek és a kemény munka ellenére bizonyítja számomra, hogy az egységesebb világ nem utópia. Csapatmunkában nőttem fel, olyan párbeszédben, amely néha túl őszintének tűnhet, és gyakran azzal jár, hogy feladom a saját, legjobbnak vélt ötleteimet. Az eredmény viszont az, hogy a »jót« fokról fokra építjük együtt, mindannyian.”[7]

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

[1] 1Tessz 5,19-21

[2] vö. II. János Pál, Általános kihallgatás, 1992. 06. 24., n.7.

[3] vö. 1Kor 13

[4] vö. Hippói Ágoston, Ep. Jo. 7, 8.

[5] Timothy Radcliffe atya, 3. elmélkedés, Barátság, Püspöki Szinódus, 2023. 10. 02.

[6] Margaret Karram, Beszélgetés a fokolarinikkel, Rocca di Papa, 2024. 02. 03.

[7] A Mozaik GRLP csatlakozik az Erősek erőszak nélkül projekthez, amelynek lényege, hogy három napon keresztül multidiszciplináris workshopokat szerveznek fiatalokkal különböző városokban, hogy a művészeten keresztül próbálják közvetíteni az erőszakmentesség, a béke és a párbeszéd értékét.

Jézus úton van Betániába, ahol Lázár már négy napja halott. A nővére Márta, amint hírét veszi, reménykedve rohan elébe. Jézus nagyon szerette őt és a nővérét, Máriát, valamint Lázárt, ezt az evangélium is hangsúlyozza[1]. Márta, bár szomorúan, de kinyilvánítja az Úrnak a belé vetett bizalmát, mert meg van győződve arról, hogy ha ott lett volna velük a testvére halála előtt, akkor az még mindig élne, és hiszi, hogy most is minden kérése, amellyel Istenhez fordul, meghallgatásra talál. Ebben erősíti meg Jézus: „Testvéred feltámad.”[2]

„Hiszed ezt?”

Miután tisztázza vele, hogy ez most Lázár visszatérésére vonatkozik a testi életbe itt és most, hogy nem csak arra gondol, ami a hívőkre vár a haláluk után, Jézus kitartó hitet kér Mártától. Hitet nemcsak abban, hogy ő itt csodákat tud tenni – amit János evangélista „jeleknek” nevez –, hanem hogy neki és minden hívőnek valóban új életet és feltámadást ajándékoz. „Én vagyok a feltámadás és az élet”[3] – állítja Jézus. És a hit, amit Mártától kér, az személyes kapcsolatot, aktív és dinamikus hozzá tartozást jelent. A hit nem olyan, mint egy szerződéskötés, amelyet egyszer aláírunk, és aztán nem olvasgatjuk; az igazi hit átalakítja és áthatja a mindennapi életünket.

„Hiszed ezt?”

Jézus arra hív, hogy itt és most új életet éljünk. Meghív, hogy minden nap megtapasztaljuk ezt, tudva, hogy ő maga hozta ezt el nekünk – ahogy karácsonykor újra rácsodálkoztunk –, ő keresett meg minket elsőként, mert eljött közénk.

Hogyan válaszoljunk az ő kérdésére? Tekintsünk Mártára, Lázár nővérére.

A Jézussal folytatott párbeszédben teljes hitvallást tesz a Jézusba vetett hitéről. Az eredeti görög szöveg még nagyobb erővel fejezi ezt ki. Az általa kimondott „hiszek” azt jelenti: „eljutottam a hitre”, „szilárdan hiszem”, hogy „te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki eljön a világra”[4], annak minden következményével együtt. Mártában fokozatosan érlelődött meg ez a bizonyosság életének különböző körülményei között.

Az Úr hozzánk is intézi ezt a kérdését. Minket is arra kér, hogy nagylelkűen bízzunk benne, és ragaszkodjunk az ő életstílusához, amely a mindenki iránt nagylelkű és konkrét szereteten alapul. A kitartás pedig érleli a hitünket, mely meg is erősödik, mert napról napra látjuk, hogy beigazolódnak az életre váltott igék. Ez a hit pedig megnyilvánul majd a hétköznapjaink mindenki iránti cselekedeteiben. Addig is az apostolokhoz hasonlóan kérhetjük Jézust: „Növeld bennünk a hitet!”[5]

„Hiszed ezt?”

„Az egyik lányom elvesztette az állását a többi kollégájával együtt, mert a kormány bezárta azt az állami ügynökséget, ahol dolgoztak” – meséli Dél-Amerikából Patricia. „Tiltakozásul tábort vertek az iroda előtt. Megpróbáltam támogatni őket azzal, hogy részt vettem néhány tevékenységükben, ételt vittem nekik, vagy egyszerűen csak megálltam beszélgetni velük.

Nagycsütörtökön a csoportot figyelemmel kísérő papok úgy döntöttek, hogy az ünnepi szertartás keretében meg is hallgatják őket. Aztán felolvasták az evangéliumot és elvégezték a lábmosást, annak emlékére, amit Jézus tett. A jelenlévők többsége nem volt vallásos. Ennek ellenére itt az egység, a testvériség és a remény pillanatait élték meg. Úgy érezték, hogy átölelik őket, és meghatódva mondtak köszönetet azoknak a papoknak, akik mellettük álltak a bizonytalanságban és a szenvedésben.”

Jézusnak ezt az igéjét választották a keresztények egységéért rendezett imahét vezérfonalául 2025-ben. Imádkozzunk tehát és munkálkodjunk azért, hogy közös hitünk legyen a motorja a testvériség keresésének mindenkivel. Ez Isten vágya és javaslata az emberiség számára, de a mi részünkre is szükség van hozzá. Az ima és a tevékenységünk akkor lesz hatékony, ha az Istenbe vetett bizalomból és ennek megfelelő cselekedetekből fakad.

Silvano Malini és az életige csoport gondozásában

[1] Jn 11,5

[2] Jn 11,23

[3] Jn 11,25

[4] vö. Jn 11,27

[5] Lk 17,5

Az angyali üdvözlet elbeszélésénél vagyunk. Gábriel angyal elmegy a názáreti Máriához, hogy elmondja neki Isten vele kapcsolatos terveit: gyermeket fogan és fiút szül, Jézust, aki „nagy lesz, és a Magasságbeli Fiának fogják hívni”[1]. Az epizód összhangban áll az Ószövetség más eseményeivel, amikor meddő vagy nagyon idős asszonyok csodás módon gyermeket hoztak a világra, akik fontos szerepet játszottak az üdvösségtörténetben. Itt Mária, bár teljes szabadsággal teljesíteni akarja a küldetését, hogy a Messiás anyja legyen, mégis ott van benne a kérdés, miként fog ez megtörténni, hiszen ő szűz. Gábriel biztosítja őt, hogy ez nem ember műve lesz: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával.”[2] És hozzáteszi: „Istennek semmi sem lehetetlen.”[3]

„Istennek semmi sem lehetetlen”

Ez a bizonyosság, amely azt jelenti, hogy Isten egyetlen kijelentése vagy ígérete sem marad beteljesületlen – mert nála semmi sem lehetetlen –, így is megfogalmazható: Istennel semmi sem lehetetlen. Sőt, a görög szöveg árnyaltabb: „Istennel”, vagy „Isten közelében”, „Istennel együtt”, ami kiemeli az ő közelségét az emberhez. Az ember, az emberi lény számára, ha Istennel együtt van és szabadon csatlakozik hozzá, akkor semmi sem lehetetlen.

„Istennek semmi sem lehetetlen”

Hogyan tudjuk ezt az igét gyakorlatra váltani? Mindenekelőtt azzal, hogy nagy bizalommal hisszük: Isten képes cselekedni még a mi korlátaink és gyengeségeink közepette, de azokon túl, az élet legsötétebb körülményei között is.

Ezt tapasztalta Dietrich Bonhoeffer is, aki a kínzásokkal együtt járó börtönbüntetése alatt így írt: „Újra és újra el kell mélyednünk Jézus életében, Ő beszél, cselekszik, szenved és meghal, hogy felismerjük, mit ígér, mit tesz értünk Isten. Bizonyos […], hogy számunkra már semmi sem lehetetlen, mert Isten számára nem létezik lehetetlen; […] persze semmit sem szabad elvárnunk, mégis bármit kérhetünk; mert biztos, hogy a szenvedésben van elrejtve az örömünk és a halálban az életünk… Isten mindezekre ’igent’ és ’áment’ mondott Krisztusban. Ez az ’igen’ és ez az ’ámen’ az a szilárd talaj, amelyen állunk.”[4]

„Istennek semmi sem lehetetlen”

Abban, hogy megpróbáljuk legyőzni elégtelenségünk látszólagos „lehetetlenségeit”, és így fokról fokra „lehetségessé” válik számunkra a következetes élet, döntő szerepet játszik a közösségi dimenzió. Ez akkor alakul ki, amikor a tanítványok egymás között megélik Jézus új parancsolatát, és hagyják, hogy a feltámadt Krisztus ereje lakjon bennük egyénileg és együtt is. Chiara Lubich 1948-ban írta fiatal szerzetesek egy csoportjának: „Rajta hát! Nem a mi kicsinyes és gyenge erőnkkel, hanem az egység mindenhatóságával. Láttam, és a kezemmel tapinthattam, hogy Isten közöttünk véghez viszi a lehetetlent: a csodát! Ha mi hűségesek maradunk az odaadásban, […] a világ meg fogja látni az egységet és ezzel együtt Isten országának teljességét.”[5]

Évekkel ezelőtt Afrikában jártam, és gyakran találkoztam fiatalokkal, akik keresztényként akartak élni, és elmesélték, hogy milyen sok nehézséggel kellett nap mint nap szembenézniük a környezetükben, hogy hűek maradjanak a hitükhöz és az evangélium tanításához. Órákig beszélgettünk erről, és a végén mindig ugyanarra a következtetésre jutottunk: „Egyedül lehetetlen, de együtt meg tudjuk csinálni”. Ezt maga Jézus garantálja, amikor ezt ígéri: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben (az én szeretetemben), én ott vagyok közöttük.” Vele minden lehetséges.

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

[1] Lk 1,32

[2] uo. 35

[3] uo. 37

[4] D. Bonhoeffer, Resistenza e resa, ed. San Paolo, Cinisello Balsamo 1988, p. 474. Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) német evangélikus lelkész és teológus, a nácik idején az ellenállás jelentős alakja.

[5] C. Lubich, Lettere dei primi tempi. Città Nuova, Roma 2010, p. 164.

Feltétel nélkül hisz Isten szeretetében, az ő kincse maga Isten. Teljesen rábízza magát, és ezért mindent, amit csak tud, oda akar adni a nála szegényebbeknek. Ez a bizalomteljes ráhagyatkozás az Atyára, bizonyos értelemben előképe Jézus önátadásának, amelyet hamarosan majd a szenvedésével és halálával fog beteljesíteni. Ez a „lelki szegénység” és a „szív tisztasága”[1], amelyet Jézus hirdetett és élt.

Azt kéri, hogy „ne a gazdagságban, hanem Isten szeretetében és gondviselésében bízzunk. […] Akkor vagyunk ’lélekben szegények’, ha hagyjuk, hogy a mások iránti szeretet vezéreljen bennünket. Akkor megosztjuk és a rászorulók rendelkezésére bocsátjuk, amink van: egy mosolyt, az időnket, a vagyonunkat, a képességeinket. Miután mindent odaadtunk, szeretetből, szegények leszünk, vagyis üresek, semmik és szabadok, tiszta szívvel.”

Jézus javaslata felforgatja a mentalitásunkat: az ő gondolatainak középpontjában a kicsi, a szegény, az utolsó áll.

„Ő pedig a maga szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését”

Az élet igéje mindenekelőtt arra hív minket, hogy újítsuk meg teljesen a bizalmunkat Isten szeretetében, és próbáljunk az Ő szemszögéből látni, tekintsünk a látszat mögé, anélkül hogy ítélkeznénk és mások ítéletére hagyatkoznánk, és értékeljük minden emberben a pozitívumot.

Az ajándékozás teljességét sugallja, ez az evangéliumi logika, amely békében élő közösséget épít, mert arra ösztönöz, hogy törődjünk egymással. Arra bátorít, hogy a hétköznapokban, látszat nélkül éljük meg az evangéliumot, hogy adakozzunk nagylelkűen és bizalommal, hogy józanul és javainkat megosztva éljünk. Arra hív, hogy figyeljünk a legkisebbekre, hogy tanuljunk tőlük.

Venant Burundiban született és nőtt fel. Ezt meséli: „A faluban a családomnak jól működő gazdasága volt, jó terméssel. Édesanyám tudta, hogy minden égi gondviselés, így amikor begyűjtötte a korai termést, pontosan elosztotta a környékbeliek között, kezdve a legszegényebb családokkal, és csak egy kis részt hagyott nekünk abból, ami megmaradt. Ebből a példából tanultam meg az önzetlen adakozás értékét. Megértettem, hogy Isten azt kéri, hogy adjam neki a legjobb részt, sőt, hogy adjam neki az egész életemet.”

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

[1] vö. C. Lubich, Az élet igéje 2003. november, Új Város, 2003/11.

Sőt, az apostolok egymás között is konfliktusba keverednek: Jakab és János azt kérik, hogy „az ő dicsőségében”[1] majd kitüntetett helyet foglalhassanak el. A többi tíz felháborodik ezen, méltatlankodnak és ellenük fordulnak.

Jézus ekkor türelmesen magához hívja őket mind, és újra feltárja előttük üzenetének megdöbbentő újdonságát:

„Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.”

Márk evangéliumának ez a mondata fokozatosan elmélyíti a szolga fogalmát. Jézus a szűk és biztonságot nyújtó kis csoportban való egyszerű rendelkezésre állás magatartásától vezet el bennünket a kivétel nélkül mindenki iránt készséges, teljes odaadásig.

Az ő javaslata újszerű és minden eddigi áramlattal ellentétes, ami a tekintélyről és a kormányzásról alkotott emberi felfogást illeti, és amely talán az apostolokat is lenyűgözte, és bennünket is megfertőz.

Lehet, hogy ez a keresztény szeretet titka?

„Mi keresztények nem hangsúlyozzuk eléggé az evangélium egyik igéjét: szolgálni. Régimódinak tűnik, méltatlannak az emberhez, aki ad és kap is. Pedig az evangélium ebben áll, mert ez a szeretet. Szeretni annyit jelent, mint szolgálni. Jézus nem azért jött, hogy parancsoljon, hanem hogy szolgáljon. […] Szolgálni, szolgálni egymást, ez a kereszténység. Aki ezt egyszerűen megvalósítja – és ezt bárki megteheti –, az mindent megtett; és ez a minden az élő kereszténység maga, amely nem marad egyedül, hanem lángba borítja a világot.”[2]

„Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.”

Ha Jézussal találkozunk az Igéjében, ez felnyitja a szemünket, ahogy a következő versekben a vak Bartimeussal is történik[3]: megszabadít bennünket a szűk látókörünktől, feltárja előttünk Isten távlatait, az ő tervét az „új ég és új föld”[4] horizontján.

Ő, az Úr a lábmosás[5] példájával ellentmond a merev szolgálati szerepeknek, amelyeket a civil, sőt olykor vallási közösségeink is a társadalmilag törékeny embercsoportok számára tartanak fenn.

A keresztény szolgálat tehát azt jelenti, hogy Jézus példáját utánozzuk, hogy elsajátítjuk tőle az emberi viszonyulás új stílusát. Legyünk szívünk mélyéből felebarátja minden embernek, bármilyen emberi, társadalmi vagy kulturális helyzetben találjuk is!

Ahogyan Giovanni Anziani, a Valdens Egyház metodista lelkésze javasolja: „[…] fogadjuk el, hogy az Úrba helyezzük bizalmunkat és reményünket, aki a sokaknak szolgája. Isten Igéje arra kér bennünket, hogy a világunkban minden ellentmondás közepette legyünk a béke és az igazságosság követei, és építsük a megbékélés hídjait a népek között!”[6]

Így élt Igino Giordani író, újságíró, politikus és családapa egy diktatúra által fémjelzett történelmi időszakban. Tapasztalatáról ezt írja: „A politika – a legméltóságteljesebb keresztény értelemben – szolgálóleány, és nem válhat úrrá: nem válhat visszaéléssé, sem uralommá, sem dogmává. Ebben rejlik a szerepe és a méltósága: társadalmi szolgálat, cselekvő szeretet: a haza iránti szeretet első formája.”[7]

Jézus életének tanúságtételével tudatos és szabad döntést javasol: ne éljünk többé magunkba és az érdekeinkbe zárkózva, hanem „éljük a másikat”, hordozzuk az érzéseit, a terheit, és osztozzunk örömeiben.

Mindannyiunknak vannak kisebb-nagyobb feladatai és hatáskörei: politikai és a társadalmi téren, de a családban, az iskolában, a vallási közösségben is. Használjuk ki a „kitüntetett helyeinket”, hogy a közjó szolgálatába állva igazságos, támogató emberi kapcsolatokat építsünk!

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

[1] vö. Mk 10,37

[2] C. Lubich, Servire, in Città Nuova, XVII, n. 12, 1973, p. 13.

[3] vö. Mk 10,46-52

[4] vö. 2Pét 3,13

[5] vö. Jn 13,14

[6] https://www.chiesavaldese.org/aria_covers.php?ref=111

[7] P. Mazzola (szerk.), Perle di Igino Giordani, Effatà editrice Torino 2019, p. 112.

„Egyszerűsége ellenére ez a kezdeményezés a 20. században jelentősen hozzájárult Isten igéjének újrafelfedezéséhez a keresztény világban”[1], mert „módszert” adott az evangélium megélésére és hatásainak megosztására.

„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva”

Jakab levele arról szól, amit Jézus hirdetett, hogy életre keltse és megtapasztalhatóvá tegye a mennyek országának valóságát közöttünk: kijelenti, hogy áldott, aki hallgatja az igét és megtartja[2]; anyjának és testvéreinek mondja azokat, akik hallgatják és gyakorlatra váltják[3]; a maghoz hasonlítja, amely, ha jó földbe hull, vagyis azokba, akik jó és teljes szívvel hallgatják és megtartják, a kitartásuk révén gyümölcsöt terem[4].

„Jézus minden igéjében irántunk való szeretetét fejezi ki – írja Chiara Lubich. – Testesítsük meg, tegyük magunkévá, és tapasztaljuk meg, hogy micsoda életerő árad szavaiból magunk és környezetünk számára, ha megéljük őket! […] Megtapasztaljuk, hogy szabaddá válunk önmagunktól, a korlátainktól, a rabláncainktól. Ráadásként meglátjuk azt a szeretet-forradalmat, amelyet a minket körülvevő társadalmi környezetben a bennünk szabadon élő Jézus fog kirobbantani.”[5]

„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva”

Hogyan válthatjuk az igét gyakorlatra? Nézzünk körül, és tegyünk meg mindent, amit csak tudunk, hogy a kölcsönös gondoskodás kisebb-nagyobb gesztusaival a rászorulók szolgálatába álljunk! Így átalakíthatjuk a társadalom igazságtalan struktúráit, szembeszállunk az erőszakkal, elősegítjük a béke és a kiengesztelődés cselekedeteit, és növekedhetünk a bolygónkért érzett felelősségteljes tevékenységekben.

Ez hiteles forradalmat hoz az életünkbe, és a közösség életébe is, amelyben élünk vagy dolgozunk.

A szeretet olyan társadalmi és politikai akciókban nyilvánul meg, amelyek egy jobb világ építésére törekszenek. Egy kis fokoláre-közösség nagy odaadással volt a legelesettebb emberek iránt, és ebből született a perui Lámudban, az Amazonas vidékén, 2330 méterrel a tengerszint felett egy idősek otthona, amelyet a mozgalom alapítójáról neveztek el.

„Az intézményt a világjárvány közepette nyitották meg, 50 idős és magányos embernek ad otthont. A házat, a bútorokat, az edényeket és még az élelmiszert is a szomszédos közösségtől kaptuk ajándékba. Kockázatos volt, sok nehézséget és akadályt kellett legyőzni, de 2022 márciusában a központ már az egyéves évfordulóját ülte, megnyitotta kapuit a város előtt, egy ünnepséggel, amelyen még a politikai vezetők is részt vettek. A kétnapos ünnepségre újabb önkénteseket is meghívtak, felnőtteket és gyerekeket, akik szívesen gondoskodnak és tekintik saját családjuknak az itt élő magányos nagyszülőket.”[6]

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

[1] C. Lubich, Az élet igéi, Előszó, Fabio Ciardi gondozásában, (Chiara Lubich Művei 5), Città Nuova, Róma 2017, 9. o.

[2] vö. Lk 11,28

[3] vö. Lk 8,21

[4] vö. Lk 8,15

[5] C. Lubich, Az élet igéje, 2006. szeptember, Új Város, 2006/9.

[6] Közösségi mérleg 2022. Fokoláre Mozgalom, https://www.focolare.org/wp-content/uploads/2024/01/BdC-2022-DialogoIT.pdf, 67. o.

A hegyről lejőve a tanítványok együtt mennek majd Jeruzsálembe, ahol reménykedő tömeg várja őket, de sok buktató, ellenállás, ellenszenv és szenvedés is. Ott „szétszórják őket és elküldik a föld minden határára, hogy tanúi legyenek végső otthonunknak, a Mennyek Országának”[1].

Már idelent elkezdhetik építeni az Ő otthonát az emberek között, mert „otthon” voltak Jézussal a hegyen.

„Uram, jó nekünk itt lenni!”

„Keljetek fel, ne féljetek!” (Mt 17,7) – ez Jézus felhívása e rendkívüli élmény végén. Hozzánk is szól. Tanítványaiként és barátaiként mi is bátran nézzünk szembe azzal, ami ránk vár!

Így volt ez Chiara Lubich esetében is egy megvilágosodásokban gazdag nyaralás után, amelyet Isten jelenlétének megtapasztalása miatt „1949-es Mennyországnak” neveztek abban a kis közösségben, akikkel együtt töltötte a nyári szünetet. A hit misztériumaiban való elmélyülés olyan rendkívüli volt, hogy ő sem szeretett volna visszatérni a mindennapi életbe. Mégis új lendülettel tette meg ezt, mert megértette, hogy éppen a megvilágosodás élménye miatt kell „lejönnie a hegyről”, és Jézus eszközeként munkához látnia az ő országának megvalósításában. Akár nehézségek és szenvedések árán is eljuttatni az ő szeretetét és fényét oda, ahol az nincs meg.

„Uram, jó nekünk itt lenni!”

Amikor ez a fény elhalványul, idézzük fel a szívünkben és az elménkben azokat a pillanatokat, amikor az Úr megvilágosított minket! És ha még nem tapasztaltuk meg az Ő közelségét, keressük azt! Törekedjünk arra, hogy „felmenjünk a hegyre”, hogy találkozzunk Vele a felebarátainkban, hogy imádjuk Őt a templomokban, és szemléljük Őt a természet szépségében is!

Mert Ő mindig jelen van számunkra: elég, ha Vele járunk, és csendben, alázatosan meghallgatjuk Őt, mint Péter, János és Jakab.[2]

Silvano Malini és az életige csoport gondozásában

[1] Timothy Radcliffe OP 2. elmélkedése a Püspöki Szinódus általános közgyűlésén, 2023. október 1., https://dunapartiiskola.sapientia.hu/olvasnivalo/otthon-istenben-es-isten-otthon-bennunk

[2] vö. Mt 17,6

A 23. az egyik legismertebb és legkedveltebb zsoltár. A bizalom éneke, de egyben a hit örömteli megvallása is. Aki imádkozik, tudja, hogy Izrael népéhez tartozik, akiknek az Úr a prófétákon keresztül megígérte, hogy pásztoruk lesz. A szerző személyes boldogságáról énekel, mert tudja, hogy a templomban[1], a menedék és kegyelem helyén oltalomban részesül, de saját tapasztalatával másokat is bátorítani akar, hogy bízzanak az Úr jelenlétében.

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”

A pásztor és a nyáj képe nagyon kedves az egész bibliai irodalomban. Ahhoz, hogy jól megértsük, gondolatban el kell mennünk a pusztába, a Közel-Kelet száraz és sziklás vidékeire. A pásztor szelíden vezeti nyáját, mert nélküle eltévednének és elpusztulnának. A juhoknak meg kell tanulniuk ráhagyatkozni, hallgatni a hangjára. A pásztor mindenekelőtt állandó társuk az útjukon.

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”

Ez a zsoltár arra hív minket, hogy erősítsük meg bensőséges kapcsolatunkat Istennel, tapasztaljuk meg a szeretetét. Fölmerülhet bennünk, hogy vajon miért tartja fontosnak a szerző, hogy még azt is hangsúlyozza: „nem szűkölködik”? A mindennapjainkban számtalan probléma és kihívás közt élünk, az egészséget, a családot, a munkát illetően, nem is beszélve arról a mérhetetlen szenvedésről, amelyet oly sok testvérünk él át ma a háború vagy az éghajlatváltozás következtében, a migráció, az erőszak stb. miatt.

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”

A magyarázat talán abban az igeversben rejlik, amely így szól: „mert te velem vagy” (Zsolt 23,4). Arról a bizonyosságról van szó, hogy Isten a szeretetével mindig elkísér bennünket, és ezért másképp élhetjük meg a létünket. Chiara Lubich írta: „Egy dolog ugyanis tudni, hogy fordulhatunk Valakihez, aki létezik, aki könyörül rajtunk, aki megfizetett a bűneinkért, és megint más megélni és érezni azt, hogy Isten megkülönböztetett szeretettel szeret minket, ezáltal megszabadít minden hátráltató félelemtől, magánytól, árvaságtól és bizonytalanságtól. […] Az ember ráébred, hogy valaki szereti, és egész lényével hisz ebben a szeretetben. Teljes bizalommal ráhagyatkozik és követni akarja. Életünk körülményeit, legyenek bár siralmasak vagy örömteliek, egyszer csak beragyogja ez a szeretet”[2], amely mindezt akarta vagy megengedte.

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”

Jézus teljesítette be ezt a gyönyörű próféciát, aki János evangéliumában határozottan „jó pásztornak” nevezi magát. Ez a pásztor személyes és mély kapcsolatban áll a nyájával: „Én vagyok a jó pásztor, ismerem juhaimat, és juhaim ismernek engem” (Jn 10,14-15). Elvezeti őket igéjének, az élet igéjének legelőjére, különösen is az „Új parancs” üzenetét tartalmazó vershez, amely, ha megélik, „láthatóvá” teszi a Feltámadott jelenlétét az ő nevében, az ő szeretetében összegyűlt közösségben.

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

[1] vö. Zsolt 23,6

[2] C. Lubich, Az egység lelkisége, Új Város, Budapest 2020, 103. o.

Ez az ige azt mutatja, hogy Jézus teljes mértékben bízott Isten tervében, amelyet az emberiségről alkotott: „Jézus […] eljött a földre, az Ő győzelme által ez az ország már jelen van a világban, és már biztosítva van a beteljesedése, mely véget vet a történelemnek. Az egyház ennek az országnak a kezdete, és azoknak az embereknek a közössége, akik hisznek ebben az országban.”[1]

Akik befogadják, azokat megbízza, hogy készítsék elő a talajt Isten ajándékának befogadására, és ápolják az ő szeretetébe vetett reményt.

„[…] Valójában semmilyen emberi erőfeszítés, sem aszketikus gyakorlat, tanulmány vagy tudományos kutatás sem tud bevezetni Isten országába. Csak maga Isten, Ő elénk jön, és megmutatkozik fényével, vagy megérint kegyelmével.

Mi semmilyen érdemmel nem dicsekedhetünk, semmire nem támaszkodhatunk, ami feljogosítana Isten e hatalmas ajándékára. Ő az Országot ingyen kínálja fel nekünk.”[2]

„Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár fölkel éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik”

A magvetés: ne tartsuk meg magunknak a magot, hanem vessük el széles körben és bizalommal. „Éjjel vagy nappal”: az ország csendben növekszik, még az éjszakáink sötétségében is.

Minden nap kérhetjük is: „jöjjön el a Te országod”.

A magvetés nem kíván folyamatos munkát, irányítást a földművestől, csak annyit, hogy tudjon türelmesen várni, míg a természet halad a maga útján.

Ez az életige meghív bennünket, hogy bízzunk a szeretet erejében, amely a maga idejében gyümölcsöt hoz. Megtanít a művészetre, hogy türelmesen kísérjük figyelemmel azt, ami magától is képes növekedni anélkül, hogy eredményekért aggódnánk. Szabaddá tesz, hogy befogadjuk a másikat a jelen pillanatban, értékelve a képességeit és tiszteletben tartva a saját ritmusát.

„[…] Egy hónappal az esküvő előtt a fiunk riadtan telefonált, hogy a barátnője újra drogozni kezdett. Tanácsot kért, hogy mit tegyen. Nem volt könnyű válaszolni. Kihasználhattuk volna a helyzetet, hogy meggyőzzük, hagyja el a lányt, de ez nem tűnt helyes útnak. Azt javasoltuk, hogy nézzen jól a szívébe […]. Hosszú csend következett, majd a válasz: »Azt hiszem, tudok még egy kicsit szeretni.« Az esküvő után sikerült találniuk egy kiváló terápiás központot járóbeteg-ellátással. Tizennégy hosszú hónap telt el, és ezalatt sikerült betartania a »nincs több drog« vállalást. Hosszú út volt ez mindenkinek, de az evangéliumi szeretet, amit igyekszünk kettőnk között – akár könnyek között is – megélni, erőt ad ahhoz, hogy ebben a kényes helyzetben is szeressük a fiunkat. Ez a szeretet talán abban is segít neki, hogy megértse, hogyan szeretheti a feleségét.”[3]

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

[1] C. Lubich, Az élet igéje 1983. augusztus

[2] C. Lubich, Az élet igéje 1979. október

[3] S. Pellegrini, G. Salerno, M. Caporale (a cura di), Famiglie in azione. Un mosaico di vita, Città Nuova, Roma 2022, p. 74.