Az élet igéje, Fokoláre

A Feltámadott miután húsvét reggelén megjelent Mária Magdolnának, még aznap este megjelent tanítványai körében is. Az első reakciójuk az öröm, melyet az a valódi béke tesz teljessé, amit csak Ő adhat: „Békesség nektek”[1] (21. v.). Az öröm és a béke a Lélek gyümölcsei[2], Jézus ezért mondja nekik rögtön, hogy „Vegyétek a Szentlelket” (22. v.).

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

A Szentlélek nemcsak alkalmassá teszi a tanítványokat ugyanarra a küldetésre, amelyet Jézus kapott az Atyától, hanem „újjá is teremti” őket. A Feltámadott cselekedete, amellyel rájuk lehel, ugyanaz, mint amellyel a Teremtő lehelt életet a föld porából formált emberbe[3]. Amint a teremtés az Atya szeretetének folyamatos műve, amely fenntartja az egész világmindenséget, úgy a Feltámadott által a Szentlélekben végbevitt új teremtés is szüntelenül élteti az Isten országa felé tartó emberiséget.

Az e havi életige arra emlékeztet, hogy a létünk egy nagyszerű lehetőséget kínál: „másik Jézussá” válhatunk. Ez igaz ránk egyénenként, de közösségileg még inkább. Jézus többes számban beszél a tanítványaihoz, ugyanis csak együtt – minden tag a maga sajátosságával – vagyunk képesek „megismételni” Jézus titokzatos testét.

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

Mint Fiak a Fiúban, nekünk is ugyanaz a hivatásunk, mint Jézusnak. Az Atyától jöttünk, és hozzá kell visszatérnünk, miközben a világban a Szentlélek kegyelméből ugyanazokat a tetteket és szavakat ismételjük, mint Ő. Ha megnyílunk ez előtt az ajándék előtt, mi is Pállal együtt mondhatjuk: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.”[4]

Ez az ige tehát arra hív, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljünk a Szentlélekkel az imában és a mindennapi életben, „figyeljünk arra a hangra”, mert tudnunk kell, hogy a „Szentlélek nélkül Isten távoli, Krisztus a múlté marad, az evangélium holt betű, az egyház pusztán szervezet, a misszió pedig csak propaganda lenne. De a Szentlélekben a kozmosz felemeltetik és az Ország megszületéséért fohászkodik, a feltámadt Krisztus jelenvaló lesz, az evangélium éltető erőt, az egyház szentháromságos közösséget jelent, a misszió pedig maga a pünkösd.”[5]

„»Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« És miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket!«”

Andrea serdülőkori válságban lévő kamasz fiú volt. Leküzdhetetlennek tűntek számára az élet értelmével kapcsolatos kétségei, a jövőtől való félelem és saját gyengeségei. Gyakran elcsüggedt, boldogtalan volt. Valaki azt javasolta neki, beszéljen Chiara Lubich-kal. Közvetlenül a találkozás előtt Andrea hallotta, hogy Chiara azt suttogja: „Szentlélek” – és megértette, hogy Chiara imádkozik.

A beszélgetés során úgy érezte, mélyen megérti, meghallgatja és olyannak fogadja el őt, amilyen. Eltöltötte a béke, nem mintha a problémái hirtelen megszűntek volna, hanem azért, mert már volt valaki, akivel megoszthatta azokat.

„Chiarától nemcsak konkrét segítséget kaptam – meséli majd évekkel később –, hanem egy új életstílust tanultam, hogy álljak oda a szenvedők mellé gyengédséggel és megértéssel, ítélkezés nélkül, úgy, ahogy Jézus tenné.”

Ezt csak a Szentlélek tudja megvalósítani, ha befogadjuk és hagyjuk, hogy munkálkodjon bennünk.

Claudio Cianfaglioni és az életige csoport gondozásában

„Talán nem ismerős mindnyájunknak a helyzet, hogy Emmauszban akarunk megszállni? Ki ne járt volna már olyan úton, hogy egyszer csak úgy látszott, minden elveszett? Meghalt bennünk Krisztus… Semmilyen Jézus nem létezik többé a földön.”[1]

„Maradj velünk, mert esteledik”

Útközben egy idegen csatlakozik hozzájuk, aki mintha nem tudna a nemrég történt eseményekről. Pontos kérdéseket tesz fel, és ezek előhozzák belőlük minden keserűségüket és csüggedtségüket. Először meghallgatja őket, majd a Szentírást kezdi magyarázni. Párbeszéd ez, találkozás, amely mély nyomot hagy. Olyannyira, hogy bár még nem ismerik fel Jézust, mégis megkérik, hogy maradjon velük, mert esteledik.[2]

Ez talán az egyik legszebb ima az evangéliumokban. Ez az első ima, amelyet a tanítványok a Feltámadottnak mondanak. Megható a kérés, amelyet kifejeznek, amelyet mindannyian elmondhatunk neki, hogy maradjon velünk és közöttünk.

A kenyértöréskor megnyílik a két tanítvány szeme, és az öröm, hogy végre felismerték őt, arra készteti őket, hogy visszatérjenek Jeruzsálembe, és hírül adják barátaiknak a feltámadást.

„Maradj velünk, mert esteledik”

„Ezeknél a szavaknál talán semmi sem írja le jobban azt a tapasztalatot, amelyet mi a fokolárban kezdettől fogva átéltünk, hogy Jézussal közöttünk élünk – írja Chiara Lubich. – Jézus mindig Jézus, ha csak lelkileg van is jelen, amikor jelen van, ő magyarázza az Írásokat, és a szívünkben lángol a szeretete, az élet. Amikor felismerjük Őt, végtelen vágyódással mondjuk: »Maradj velünk, Uram, mert esteledik«: nélküled sötét éjszaka van.”[3]

Az éj a sötétség, az ismeretlen, szimbóluma annak, hogy hiányzik a fény, amelyet nem sikerül megtalálni, mert nem hiszünk az Ő jelenlétében, amely folyamatosan kísér minket.

Éj borítja bolygónkat is, testvérharcok, hatalom- és pénzsóvárságból folytatott háborúk sebesítik és gyalázzák meg.

Éjszakát élnek meg azok a milliók is, akiknek már nincs hangjuk, hogy kiáltsanak az igazságtalanságok és az elnyomás ellen.

És mi hogyan tudjuk felismerni Jézus jelenlétét, aki nem mindig úgy nyilvánul meg, ahogyan azt elvárjuk? Hogyan értsük meg, hogy ő velünk jár, és megpróbálja felismertetni velünk jelenlétének jeleit? Hogyan teremthetjük meg annak a feltételeit, hogy ő megnyilvánulhasson és velünk maradjon?

Ezekre a kérdésekre talán nem mindig tudunk választ adni, de arra ösztönöznek, hogy ne hagyjuk abba Jézus keresését; hogy a figyelmünket irányítsuk arra az útitársunkra, akit gyakran nem látunk; és ismerjük fel őt, aki jelen lehet közöttünk, ha kölcsönös szeretetben élünk.

Az emmauszi út a mi utunknak is a szimbóluma, az Úrral való találkozás útja, amely visszaadja szívünk örömét, visszavezet a közösségbe, hogy együtt tanúskodjunk Krisztus feltámadásáról.

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

„Keljetek föl”, Jézus itt ugyanazt az igét használja, amellyel az evangélium a feltámadást fejezi ki, és a „ne féljetek” is ugyanaz a két szó, amellyel a feltámadott az üres sírnál álló asszonyokat köszönti.[1] Jézus nyomatékos és világos szavai határozottan új életre hívnak, és ez a tanítványok számára az ő kezének érintése által válik lehetségessé.

Mi is megtorpanunk néha a félelmeink, az élet próbatételei vagy a kilátástalan helyzetek miatt. Viszont nemcsak a saját erőnkre számíthatunk, hogy visszanyerjük készségünket a tanúságtételre, hanem sokkal inkább számíthatunk Isten kegyelmére, amely mindig megelőz bennünket.

„Ki kerülheti el a próbatételeket, melyek bukás vagy szegénység, depresszió, kétely vagy kísértés formájában jelentkeznek? […] Félelemmel tölt el a minket körülvevő, háborúkkal, erőszakkal, igazságtalansággal teli materialista és individualista társadalom… Látva ezeket a helyzeteket kételyünk támadhat: Hova lett Isten szeretete? […] Jézus valóban behatolt minden fájdalomba, magára vett minden megpróbáltatást, azonosult mindannyiunkkal. […] Ő a Szeretet, a félelmet pedig szeretettel lehet elűzni. Minden alkalommal, amikor valami bánt, amikor agyonnyom egy fájdalmas helyzet, ismerjük fel a mögötte rejtőző igazi valóságot: Jézus jelenik meg, […] fogadjuk be, hagyjuk, hogy behatoljon az életünkbe! Aztán éljünk tovább, vessük bele magunkat a felebarát iránti szeretetbe, ahogyan azt Isten kéri tőlünk! Felfedezzük majd, hogy Jézus mindig Szeretet. Így mi is, mint a tanítványok, mondhatjuk neki: »Te valóban Isten fia vagy!« (Mt 14,33)”[2]

„Keljetek föl, ne féljetek!”

Aki megtapasztalta életében a találkozást Istennel, azt elbűvölte az ő jelenléte, megérintette és meggyógyította az ő Igéje. Gyakran egy keresztény közösség tanúságtételéhez kötődik ez az isteni kaland, és bátorságot ad ahhoz, hogy felálljunk, kilépjünk önmagunkból, és folytassuk az utat Jézussal és a testvéreinkkel.

Egy fiatal szíriai lány történetét idézzük:

„Tavaly év végén hazám nagyon nehéz időszakot élt, városomban is káosz és félelem uralkodott. Komolyan aggódtam a családom, a barátaim és önmagam miatt is.

Próbáltam megőrizni a reményt Istenben, igyekeztem mindezek ellenére erősnek maradni. Ezek előtt az események előtt a fiatalokkal, akikkel együtt éljük az evangéliumot, indítottunk néhány kezdeményezést. Élelmiszercsomagokkal és sok más ötletes módon akartuk támogatni a rászoruló családokat. A válságos helyzet miatt azonban fel kellett hagynunk ezekkel a terveinkkel egy időre. Néhány nappal később azonban sikerült újra összejönnünk, és ezen a találkozón erőt és bátorságot találtunk egymásban. Úgy döntöttünk, nem hagyjuk, hogy a félelem győzzön, hanem bizalmunkat Jézusba helyezzük, és továbbmegyünk a megkezdett úton. Közös hitünkkel több, mint 40 családnak tudtunk segíteni, akiknek valóban szükségük volt a támogatásra. A nehézségek közepette éreztük, hogy Isten szeretete és az egységünk révén valóban változást tudunk elérni.”

„Keljetek föl, ne féljetek!”

Miután Jézussal felmentünk a hegyre, hogy találkozzunk Istennel és meghalljuk a hangját, vele együtt le is jöhetünk, hogy „visszatérjünk a síkságra, és ott sok testvérünkkel találkozunk, akiket fáradság, betegség, igazságtalanság, tudatlanság, anyagi és lelki szegénység terhel.”[3]

Keresztény közösségként mi is szenvedhetünk, el is tévedhetünk, de ez az ige arra ösztönöz, hogy újra elinduljunk együtt, és vigyük el mindenkinek „az Istennel szerzett tapasztalatainkból származó gyümölcsöket, és osszuk meg a kapott kegyelmeket.”[4]

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

[1] Mt 28,10; vö. 28,5

[2] C. Lubich, Az élet igéje 2002. augusztus

[3] vö. Ferenc pápa, 2014. március 16-i Úrangyala

[4] uo.

A keresztények egységéért tartott imahéten[1] meghívást kapunk, hogy figyelmünket egy jellegzetes témára összpontosítsuk, amelyet Pál az Efezusi levelében említ.

Az úgynevezett fogságban írt levelekben Pál a címzettekhez fordul, és arra buzdítja őket, hogy az egységükkel tegyenek hiteles tanúságot a hitükről.

Egy a hit, egy a Lélek, egy a reménység, amelyre az egységünk épül, és csak ezáltal lehet tanúságot tenni egyetlen testként Krisztusról.

„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.”

Pál a reményre hív minket. Mi a remény, és miért buzdít arra, hogy éljünk vele?

A remény bennünk él, mint egy csíra, ajándék és feladat, amelyet kötelességünk őrizni, ápolni és mindenki javára kamatoztatni. „A keresztény remény a hegygerincre állít bennünket, arra a keskeny ösvényre, ahol hivatásunknál fogva minden nap és minden órában úgy dönthetünk, hogy hűek maradunk Isten irántunk tanúsított hűségéhez.”[2]

Hivatásunk, a keresztények meghívása nem csak Isten és az egyes ember között valósul meg, hanem „egybehívás”, mert együtt kaptunk meghívást az egységre mindannyian, akik az evangélium élésére köteleztük el magunkat. Chiara Lubich beszédeiben és írásaiban gyakran kifejezetten hivatkozik az egységre, amely sajátos nézőpontja is a lelkiségének, gyümölcse Jézus jelenlétének közöttünk. És ez a jelenlét mély boldogság forrása.

„Ha a keresztény számára ennyire fontos az egység, akkor ebből az következik, hogy semmi nem áll ellentétben annyira hivatásával, mint amikor az egység ellen vét. Az ember minden alkalommal az egység ellen követ el bűnt, amikor enged az individualizmus újra és újra megjelenő kísértésének, mely arra ösztönöz, hogy saját tetszésünk szerint tegyük a dolgokat. Ilyenkor saját véleményünk szerint járunk el, érdekeink vezetnek, vagy tekintélyünket akarjuk gyarapítani, nem törődünk a többiekkel, sőt lebecsüljük őket, semmibe véve vágyaikat és jogaikat.”[3]

„Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól.”

Guatemalában nagyon aktív a párbeszéd a különböző keresztény egyházak tagjai között.

Ramiro írja: „Egy csoporttal, amely különböző felekezetekhez tartozó tagokból áll, előkészítettük a keresztények egységéért szóló imahetet. A fiatalokkal együtt beillesztettünk a programba egy művészeti fesztivált és nagyon változatos alkalmakat a különböző templomokban. A Katolikus Püspöki Konferencia megkért minket, hogy folytassuk ezt a munkát, és készítsünk elő egy találkozót katolikus püspökök és különböző egyházak tagjai közt, akik egész Amerikából érkeznek majd a niceai zsinat 1700. évfordulójának megünneplésére. Túl ezeken a tevékenységeken nagyon erős egységet tapasztalunk ebben a csoportban mindnyájunk között, és az egység gyümölcseit is, mert testvériséget, örömöt és békét hoz.”

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

[1] Az északi féltekén január 18-tól 25-ig, a déli féltekén pedig pünkösd hetében zajlik.

Az idei imádság szövegét egy ökumenikus csoport készítette, amelyet az örmény apostoli egyház koordinált.

[2] Madeleine Delbrêl, akit sokan a 20. század egyik legjelentősebb spirituális személyiségének tartanak

https://www.pasomv.it/files/bocc/madalein_del_brel_noi_spes.pdf

[3] C. Lubich, Az élet Igéje, 1985. július

A Gyermek lefegyverző ártatlansága is jel, amelyben ismét felismerhetjük, hogy Isten türelmesen és irgalmasan jelen van az emberiség történelmében. Róla tanúskodhatunk a többséggel szembemenő döntéseinkkel: „[…] egy olyan világban, mint a miénk, ahol az erősebb, a ravaszabb törvénye érvényesül, előnyben van a könnyelműség és felelőtlenség, és ahol néha úgy tűnik, hogy mindent megbénít az anyagiasság és az önzés, ott a testvéri szeretet válaszát kell adnunk. Ez az az orvosság, mely gyógyítani tud. […] Olyan ez, mint az isteni melegség hulláma, mely kisugárzik és tovaterjed, behatol az emberek közötti viszonyokba, megoldást ad az emberi kapcsolatokban, és lassan-lassan megváltoztatja a társadalmat.”[1]

Izrael népéhez hasonlóan számunkra is itt az idő, hogy útra keljünk, hogy határozott lépést tegyünk azok felé, akik – fiatalok vagy idősek, szegények vagy menekültek, munkanélküliek vagy hajléktalanok, betegek vagy fogvatartottak – gondoskodásunk és közelségünk egy-egy gesztusára várnak, mely Isten szeretetének szelíd, de hatékony jelenlétéről tanúskodik közöttünk.

Napjainkban a remény üzenetének át kell lépnie a földrajzi határokon, melyek oly sokszor váltak fallá vagy fájdalmas háborús fronttá, sőt a kulturális és egzisztenciális határokon is. Ezen túl még a fiatalok digitális közösségei is hatékonyan járulhatnak hozzá az agresszivitás, a magány és a kirekesztés leküzdéséhez.

Ahogy a kongói költő Henri Boukoulou írja: „[…] Ó, isteni remény! A szél kétségbeesett zokogásából kezd felhangzani a legszebb szerelmes vers kezdete: Ó holnap, ó remény!”[2]

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

Jézus azért jött, hogy elhozza nekünk a békét, melyről azt mondta, hogy nem olyan, mint amit a »világ ad«[1], mert nem csak a háború, a civakodás, a megosztottság vagy a sérelmek megszűntét jelenti. Az »Ő« békéje mindezt magába foglalja, de ennél sokkal több: az élet és az öröm teljessége, az ember épsége minden tekintetben, a népek közötti szeretetben megvalósuló szabadság és testvériség.”[2]

Az ehavi életige a hetedik a boldogságok közül, amelyekkel a hegyi beszéd kezdődik (Mt 5-7). Jézus, aki mindezeket megtestesíti, tanítványaihoz fordul, hogy eligazítsa őket. Figyeljük meg, hogy a nyolc boldogság többes számban van megfogalmazva, tehát nem az egyéni magatartást vagy a személyes erényeket húzza alá, hanem a közösség etikáját hangsúlyozza, amely valamely csoportra jellemző.

„Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

„Kik tehát a »békeszerzők«? A hetedik boldogmondás a legaktívabb, kifejezetten gyakorlati; igei kifejezése hasonlít ahhoz, amelyet a Biblia első verse használ a teremtés kifejezésére. Kezdeményezésre és igyekezetre utal. A szeretet természeténél fogva teremtő […], és bármi áron törekszik a kiengesztelődésre.

Azokat hívják Isten gyermekeinek, akik megtanulták a béketeremtés művészetét és gyakorolják, akik tudják, hogy nincs kiengesztelődés életünk odaajándékozása nélkül, és hogy békére kell mindig és mindenáron törekedni. […] Ez nem egyéni munka, nem saját képességeink gyümölcse, hanem a Krisztustól kapott kegyelem megnyilvánulása, aki a mi békénk, aki Isten gyermekeivé tett bennünket.”[3]

„Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.”

Hogyan éljük tehát ezt az igét? Először is terjesszük mindenütt az igaz szeretetet! Aztán lépjünk közbe, amikor a békét fenyegetik körülöttünk! Néha elég szeretettel, a lehető legmélyebben meghallgatni a vitában álló feleket, és máris látható a kiút.

Soha ne adjuk fel, amíg a sokszor semmiségekért megszakadt kapcsolatokat helyre nem állítottuk. Talán indítványozhatnánk a munkahelyünkön, az egyesületünkben vagy az egyházközségünkben olyan alkalmakat, amelyek a béke jelentőségét tudatosítják. Számtalan kisebb-nagyobb ilyen irányú kezdeményezés van a világban: felvonulások, koncertek, kongresszusok, önkéntes munka, amely beindítja a nagylelkűség áradatát, és építi a békét.

Léteznek békére nevelő programok is, mint például a „Living Peace”[4]. Eddig már több mint 2600 iskola és csoport csatlakozott a kezdeményezéshez, az öt kontinensen több mint kétmillió gyermek, fiatal és felnőtt vesz részt benne. A békére nevelő programok közé tartozik a Chiara Lubich „A szeretet művészete” c. könyve nyomán megalkotott „Béke dobókocka” is: az oldalaira írt mondatok segítenek a békés kapcsolatok építésében. És ide tartozik a világszerte megrendezett „Time Out” is: minden délben 12 órakor egy perc csend, elmélkedés vagy ima a békéért.

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

[1] vö. Jn 14,27

[2] C.Lubich, Az élet igéje, 2004. január, Új Város, 2004/1.

[3] Ferenc pápa, általános kihallgatás, 2000. ápr. 15. https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-katekezise-mindig-es-mindenaron-bekere-kell-torekedni

[4] http://livingpeaceinternational.org

A zsoltár többi része valójában egy hatalmas és szerető Istenről szól, aki minden létezőnek a teremtője, aki éjjel-nappal vigyáz ránk. Az Úr „nem engedi, hogy botladozzék lábad, nem alszik az, aki őriz téged”[1], állítja a zsoltáros, hogy meggyőzze az olvasót.

A nehézségek közepette a szerző felemelte a tekintetét[2], támaszt keresett a közvetlen környezetén kívül, azon túl, és meg is találta.

Megtapasztalta, hogy a segítség attól jön, aki megalkotta és életre hívta a teremtményeket, és pillanatról pillanatra megőrzi, soha el nem hagyja azokat.[3]

Olyan szilárdan hisz Istenben, aki éjjel-nappal vigyáz az egész népre – „őrséget áll Izrael felett”[4] –, hogy ezt mindenképpen el kell mondania.

„Az Úr ad nekem segítséget, aki az eget és a földet alkotta.”

A bizonytalanság, a szorongás és a kétség közepette – állítja Chiara Lubich – „Isten azt akarja, hogy higgyünk a szeretetében, bizalmat kér tőlünk: […] azt akarja, hogy ezeket a nehéz körülményeket kihasználva mutassuk meg neki, hogy hiszünk a szeretetében. Higgyünk abban, hogy ő a mi Atyánk, és gondoskodik rólunk. Bízzuk rá minden gondunkat. Mindent terheljük rá.”[5]

De aztán hogy jut el hozzánk Isten segítsége?

A Szentírás számos olyan esetet beszél el, amelyben ez megvalósul. Férfiak és nők, mint Mózes, Illés, Elizeus vagy Eszter arra hivatottak, hogy Isten gondoskodásának eszközei legyenek a nép vagy valamely személy számára.

Mi is, ha „felemeljük a tekintetünket”, felismerjük az emberek cselekedeteit, akik tudatosan vagy sem, de a segítségünkre sietnek. Hálásak leszünk Istennek, akitől végső soron minden jó származik (hisz Ő teremtette mindannyiunk szívét), és ezt másoknak is tanúsíthatjuk.

Természetesen nehéz ezt felismerni, ha magunkba zárkózunk, a kemény pillanatokban csak arra gondolunk, hogyan tudjuk saját erőnkből megoldani a helyzetet.

Amikor viszont megnyitjuk a szívünket, körülnézünk és felemeljük a tekintetünket, rájövünk, hogy mi is lehetünk Isten eszközei, aki gondoskodik gyermekeiről. Észrevesszük mások szükségleteit, és komolyan segítségükre lehetünk.

„Az Úr ad nekem segítséget, aki az eget és a földet alkotta.”

Roger meséli, Costa Rica-ból: „Egy pap ismerősöm telefonált, hogy beugrik hozzám egy barátja, és elviszi a felnőtt pelenkát, amit a szociális csoportommal felajánlottunk neki, mert tudtuk, hogy az egyházközségben valakinek szüksége van rá. Miközben vártam, elment a ház előtt az egyik nehéz körülmények között élő szomszédom. Odaadtam neki mind a hét tojásomat és más élelmet is. Meglepődött, mert pont nem volt mit enniük a férjével és a gyerekeivel. Emlékeztettem őt Jézus szavaira: »Kérjetek, és adnak nektek« (Mt 7,7), aláhúztam, hogy ő gondoskodik a szükségleteinkről. Isten iránti hálával, boldogan tért haza.

Aztán megérkezett a pap által küldött ember is. Behívtam őt egy kávéra. Beszélgetés közben kiderült, hogy teherautósofőr, és éppen tojást szállít. Harminckettőt nekem akart ajándékozni.”

Silvano Malini és az életige csoport gondozásában

Ünnepel. Összegyűjti barátait, hogy ünnepeljenek, mert meg akarja osztani örömét, ahogyan az a következő két példabeszédben is történik, az elveszett drachma példabeszédében és a tékozló fiú apjának alakjában[1]. Jézus meg akarja értetni velünk, hogy fontos megosztani az örömöt mindenkivel, mert ez megóv minket a kísértéstől, hogy megítéljünk másokat. Mindannyian „megtaláltak” vagyunk.

„Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett bárányomat!”

Ez az életige felhívás a hálaadásra Isten mindannyiunk iránt személyesen megnyilvánuló irgalmáért. Az, hogy együtt örülünk, együtt ünnepelünk, az egységet fejezi ki, ahol nincs ellentét a „jók” és a „bűnösök” között, hanem mindannyian részesülünk egymás örömében.

Chiara Lubich így ír: „Először is arra hív bennünket, hogy megértsük Isten szeretetét és higgyünk benne. Hajlamosak vagyunk fontolgatni, méricskélni, néha azt hisszük, hogy Isten szeretete is kimerülhet egy ponton, […] Isten logikája más, mint a mienk. Isten mindig vár minket, sőt, határtalan örömet okozunk neki valahányszor, amikor visszatérünk hozzá, történjen ez akárhányszor is.”[2]

„Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett bárányomat!”

Néha mi lehetünk a pásztorok, egymás őrzői, akik szeretettel keresik azokat, akik eltávolodtak tőlünk, a barátságunktól, a közösségünktől; mi lehetünk, akik megkeresik a kirekesztetteket, az elveszetteket, a kicsiket, akiket az élet próbatételei a társadalom peremére szorítottak.

„Néhány diák csak ritkán jött el a tanórákra – meséli egy tanárnő. – A lyukas óráimon kimentem az iskola közelében lévő piacra, abban a reményben, hogy ott találkozom velük, mert hallottam, hogy ott dolgoznak, hogy keressenek egy kis pénzt. Egy nap végre meg is láttam őket. Nagyon meglepődtek, hogy személyesen mentem utánuk, mélyen megérintette őket, hogy ennyire fontosak az egész iskolai közösség számára. Így újra elkezdtek rendszeresen iskolába járni, és ez valóban ünnep volt mindenki számára.”

Patrizia Mazzola és az életige csoport gondozásában

Jézusnak erről a tanításáról Lukács evangélista számol be. Arról ír, hogy a tanítványokkal együtt úton van Jeruzsálembe, halálának és feltámadásának húsvétjára. Út közben hozzájuk fordul, „kisded nyájnak”[1] nevezi őket, és elmondja nekik, amit a szívében hordoz, lelkének mélységes meggyőződését. Egyebek között a földi javaktól való elszakadásról beszél, az Atya gondviselésébe vetett bizalomról, a lelki éberségről, és a tevékeny várakozásról Isten országára.

Az előző versekben Jézus arra bátorítja őket, hogy mindenről, még a saját életükről is mondjanak le, és ne aggódjanak az anyagi dolgok miatt, mert az Atya tudja, mire van szükségünk. Arra hívja és bátorítja őket, hogy keressék Isten országát és gyűjtsenek „soha el nem fogyó kincset a mennyben”[2]. Természetesen Jézus nem a földi dolgok iránti passzivitásra buzdít vagy a munkában való felelőtlenségre, viszont meg szeretné szabadítani őket a szorongástól, a nyugtalanságtól és a félelemtől.

„Mert ahol a kincsetek, ott lesz a szívetek is.”

A „szív” itt az emberi személy teljes lényegét egyesítő középpontot jelenti, amely értelmet ad mindannak, amit él; ez az őszinteség helye, ahol az ember nem tud csalni vagy színlelni.

Általában az ember valódi szándékait jelzi, azt, amit valójában gondol, hisz és akar. A „kincs” az, amit a legértékesebbnek tartunk, és ezért elsődleges számunkra; az, amiről úgy gondoljuk, hogy biztonságot ad a jelenre és a jövőre nézve.

„Ma – mondja Ferenc pápa – mindent megvesznek és megfizetnek, és úgy tűnik, hogy maga a méltóság értelme függ azoktól a dolgoktól, amelyeket a pénz hatalmával szereznek meg. Ezek csak a felhalmozásra, a fogyasztásra és a feltűnésre sarkallnak bennünket, egy megalázó rendszer fogságába ejtenek, amely nem engedi, hogy a közvetlen szükségleteinken túlra tekintsünk.”[3] De lelkének legmélyén minden férfi és nő szüntelenül keresi az igazi boldogságot, amely nem okoz csalódást, és ezt semmilyen anyagi gazdagság nem képes betölteni.

Chiara Lubich írta: „Igen, ott van, amit keresel: ott van a szívedben egy végtelen és halhatatlan vágyakozás; remény, amely nem hal meg; hit, amely áttöri a halál sötétségét, és fényt jelent azoknak, akik hisznek: nem hiába reménykedsz és hiszel! Nem hiába! Azért reménykedsz és hiszel, hogy Szeress!”[4]

„Mert ahol a kincsetek, ott lesz a szívetek is.”

Ez az ige lelkiismeret-vizsgálatra hív bennünket: mi az én kincsem, mi az, amit a legtöbbre tartok? Ez különböző árnyalatokat ölthet, mint például az anyagi helyzet, de a hírnév, a siker, a hatalom is lehet. A tapasztalat azt mutatja, hogy újra és újra vissza kell helyezkednünk a valóságos életbe, abba, amely nem múlik el: az evangéliumi szeretet radikális és igényes megélésébe.

„Egy keresztény nem elégedhet meg azzal, hogy jó és irgalmas, alázatos, szelíd és türelmes… A testvérei iránt olyan szeretettel kell lennie, amelyet Jézus tanított nekünk. […] A szeretet nemcsak kész arra, hogy odaadja az életét, hanem oda is adja.”[5]

Minden felebarátunkat, akivel a napjaink folyamán találkozunk (a családban, a munkahelyen, mindenütt), ezzel a mértékkel kell szeretnünk. És ha nem magunkra gondolunk, hanem másokra, a másikat éljük, akkor fogjuk megtapasztalni az életünkben az igazi szabadságot.

Augusto Parody Reyes és az életige csoport gondozásában

Ez gyakori tapasztalat, különösen az anyagiakban gazdag, emberi kapcsolatokban viszont egyre szegényebb társadalmakban. Az evangélium azonban továbbra is előáll eredeti, mindig építő javaslatával, amely „mindent újjá tud teremteni”[1].

Jézus hosszú párbeszédet folytat a törvénytudóval, aki azt kérdezi tőle, mit kell tennie ahhoz, hogy eljusson az örök életre[2], ő pedig az irgalmas szamaritánusról szóló híres példabeszéddel válaszol. Az akkori társadalom fontos személyiségei, egy pap és egy levita az út szélén meglátnak egy rablók által megtámadott embert, ám elmennek mellette.

„Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve.”

Jézus a törvénytudónak, aki jól ismeri a felebaráti szeretet isteni parancsolatát[3], a hitetlen, ellenségnek tekintett idegent ajánlja példaképül, aki meglátja a sebesült vándort, és hagyja, hogy belülről, az emberi szív mélyéről a szánalom érzése magával ragadja. Ezért félbehagyja az útját, odalép hozzá és gondoskodik róla.

Jézus tudja, hogy minden emberi személyt megsebzett a bűn, és az ő küldetése éppen az, hogy Isten irgalmával és ingyenes megbocsátásával meggyógyítsa a szívünket, hogy az újra képes legyen a közelségre és az együttérzésre.

„[…] ahhoz, hogy megtanuljunk irgalmasnak, tökéletesnek lenni, mint az Atya, Jézusra kell tekintenünk. Őbenne teljes az Atya szeretetének kinyilatkoztatása. […] a szeretet az az abszolút érték, mely minden másnak értelmet ad […], ennek pedig legmagasztosabb kifejeződése az irgalom. Az irgalom, mely segít, hogy mindig újnak lássuk azokat az embereket, akikkel együtt élünk a családban, a munkahelyen, anélkül hogy emlékeznénk fogyatékosságaikra és hibáikra. Az irgalom segít, hogy ne ítélkezzünk, hogy megbocsássuk az elszenvedett igazságtalanságokat, sőt hogy el is felejtsük azokat.”[4]

„Arra ment egy szamaritánus is. Amikor odaért hozzá és meglátta, megesett rajta a szíve.”

Jézus végső felszólításában rejlik a határozott és egyértelmű válasz: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen!”[5] Ezt ismétli Jézus mindenkinek, aki elfogadja az ő igéjét: lépjünk közel, kezdeményezzünk, „érintsük meg” az emberek sebeit, akikkel nap mint nap találkozunk életünk útján.

Ahhoz, hogy megéljük az evangéliumi közelséget, mindenekelőtt kérjük Jézust, hogy gyógyítson meg bennünket az előítéletek és a közöny vakságából, amely megakadályozza, hogy túllássunk önmagunkon.

Azután tanuljuk meg a szamaritánustól az együttérzés képességét, amely arra készteti, hogy saját életét is kockára tegye. Utánozzuk a készségét, hogy megteszi az első lépést a másik felé, és hajlandó meghallgatni őt. Tegyük magunkévá a másik fájdalmát, megszabadulva az ítélkezéstől és attól az aggodalomtól, hogy ez „időpocsékolás” lenne.

A következő tapasztalatot egy fiatal koreai nő mesélte: „Megpróbáltam segíteni egy tinédzsernek, aki nem az én népemből való, és nem is ismertem jól őt. Bár nem tudtam, mit és hogyan tegyek, vettem a bátorságot és megpróbáltam. Legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy amint felajánlottam a segítséget, meggyógyultak a belső sebeim.”

Ez az ige aranykulcsot kínál számunkra a keresztény humanizmushoz: tudatosítja bennünk közös emberségünket, amelyben Isten képmása tükröződik vissza, és megtanít arra, hogy bátran lépjünk túl a fizikai és kulturális „közelségről” alkotott fogalmainkon. Ilyen távlatokban a „saját” határainkat ki tudjuk tágítani „mindenki” horizontjáig, és újra felfedezhetjük a társadalmi együttélés igazi alapjait.

Letizia Magri és az életige csoport gondozásában

Egy magányos helyen vagyunk Galileában, Bétszaida közelében. Jézus Isten országáról beszél egy nagy tömegnek. A Mester azért ment oda az apostolokkal, hogy megpihenjenek egy kicsit hosszú missziós útjuk után ebben a térségben, ahol a megtérésről prédikáltak, mindenütt „gyógyítottak és hirdették az örömhírt”[1]. Fáradtan, de túlcsorduló szívvel meséltek arról, amit megéltek.

A nép azonban tudomást szerzett erről, és utolérték őket. Jézus mindenkit befogad és meghallgat, beszélget, gyógyít. A tömeg egyre csak növekszik. Aztán már közeledik az este, és egyre éhesebbek is lesznek. Az apostolok aggódnak emiatt, és egy logikus, teljesen észszerű megoldást javasolnak a mesternek: „Hagyd, hadd menjen el a nép – figyelmeztették –, hogy a környékbeli falvakban és tanyákban szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt a pusztában vagyunk.” Hiszen Jézus már annyi mindent megtett értük. De ő így válaszol:

„Ti adjatok nekik enni!”

Nagyon meglepődtek, mert ez kivitelezhetetlen. Csak öt kenyerük és két haluk van több ezer ember számára. Bétszaida olyan kis város, hogy ott sem lehet találni semmit, amire szükségük van, és pénzük sem lenne rá, hogy megvegyék.

Jézus fel akarja nyitni a szemüket, hogy az emberek szükségletei és problémái nagyon mélyen érintik őt, és azon fáradozik, hogy megoldja ezeket. A valóságból indul ki, nagyra értékeli azt, ami van. Igaz, hogy ez kevés, de ő valóságos küldetésre hívja őket, hogy legyenek Isten irgalmának eszközei, aki gondol a gyermekeire. Itt az Atya közbelép, de ehhez mégiscsak „szüksége van” rájuk.

A csodához „szüksége van” a mi kezdeményezésünkre, a mi hitünkre, és azt tudja megsokszorozni.

„Ti adjatok nekik enni!”

Az apostolok ellenvetésére Jézus azzal válaszol, hogy kezébe veszi a helyzetet, de arra kéri őket, hogy tegyék meg a maguk részét, bármilyen kicsi legyen is az. Nem veti meg. Nem oldja meg helyettük a problémát. A csoda megtörténik, de ehhez szükség van a részvételükre. Mindenüket, amijük csak volt, és amit képesek voltak megszerezni, Jézus rendelkezésére bocsátották a többiek számára. Ez bizonyos odaadást és bizalmat jelent iránta.

A mester abból indul ki, ami velünk történik, hogy megtanítson bennünket arra, hogy a többiekkel közösen gondoskodjunk egymásról. Mások szükségleteivel szemben nincs kifogás („ez nem a mi dolgunk”, „nem tehetek semmit”, „nekik is úgy kell boldogulniuk, ahogy mindannyiunknak…”). Az Isten által elgondolt társadalomban boldogok, akik enni adnak az éhezőknek, akik felruházzák a szegényeket, akik meglátogatják a rászorulókat[2].

Ennek az epizódnak az elbeszélése az Izajás könyvében leírt lakoma képét idézi, amelyet maga Isten kínál fel minden nemzetnek, amikor „letörli a könnyet minden arcról”[3]. Jézus ötven fős csoportokban ülteti le őket, mint a nagy alkalmakkor volt szokás. Fiúként úgy cselekszik, mint az Atya, és ez is hangsúlyozza istenségét.

Ő maga mindent odaad, egészen odáig, hogy eledelünkké válik az Eucharisztiában, szétosztja magát az új lakomában.

A covid-19 világjárvány idején felmerült nagy szükségletek láttán a barcelonai Fokoláre közösség a közösségi hálón keresztül létrehozott egy csoportot, ahol a szükségleteket megosztják, a javakat és az erőforrásokat pedig fölajánlják. És lenyűgöző látni, ahogy a bútorok, az élelmiszerek, a gyógyszerek, a háztartási gépek körbe járnak… Mert „egyedül keveset tehetünk”, mondják, „de együtt sokat”. A „Fent família” csoport még ma is segít abban, hogy – ahogy az első keresztény közösségekben – senki se szenvedjen szükséget közülük[4].

Silvano Malini és az életige csoport gondozásában

[1] Lk 9,6

[2] vö. Mt 25,35-40

[3] Iz 25,8

[4] vö. ApCsel 4,34