Az Ige mellett

(8) „...a férfiak mindenütt bűntől tiszta kezeket felemelve imádkozzanak harag és kételkedés nélkül.” (1Tim 2,8–-15)

Úgy tűnik, túl magasan van a léc. Pál elmondja a gyülekezet előtti imádság feltételeit. Férfitestvérem, ha kiállsz imádkozni, ha magad után hívsz másokat a könyörgésben, ha vezeted az imaközösséget, akkor rendezned kell a sorokat! És nem a külső, a ruházat, a pallérozott beszéd vagy a választékos, vallásos szókincs határozza meg, ki teheti ezt meg – az élet és szív egyenessége a feltétel. Bűntől tiszta kezek kellenek. Mielőtt másokat hívsz, fordulj oda Istenhez, kérd a kegyelmet, és kötelezd el magad a változásra, őszintén és igazán! A haragot is szükséges kigyomlálni, nemcsak a felszín bosszúságait kell elengedni, hanem a mélyre gyökerezett tövisekkel is meg kell küzdeni, bocsánatot adni és kérni. És csak kételkedés nélkül lehet Isten elé lépni. Ne magadban légy biztos, hanem benne. Milyen jó volna így megérkezni mindenkinek a közös imádsághoz: átélve a bűnbocsánatot, megtapasztalni az egymással való kiengesztelődést, és azzal szilárd meggyőződéssel szólni Istenhez, hogy ő tényleg mindenre képes!

(1) „...tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért...” (1Tim 2,1–7)

Minden emberért? Akkor nem válogathatok, nem húzhatok ki senkit sem? Biztos, hogy ha a másikat módomban áll odavinni Isten elé, akkor meg kell tennem? Azt is, aki ezt nem tenné meg értem? Azt is, aki régóta gúnyol a hitem miatt, aki megnehezíti az életemet? Politikusokért is imádkozzak? Ráadásul akkor is, ha nem tetszik, amit csinálnak, ha nem értek velük egyet? Mindenképpen? Igen, mindenképpen. Az imádság, a közbenjárás nem opció, hanem alapprogram Isten népe számára. Felelős szolgálat, amelyet senki más nem tud elvégezni. Pál egyértelmű: minden emberért. Együtt imádkozni a testvérrel, könyörögni az ellenségért, esedezni a bajba jutott barátért, az Úr elé vinni egyházi és világi elöljárót. Még ha egyébként vitám van is vele, valamilyen nézeteltérésem, akkor is. Ez másik dimenzió, itt nincs szemezgetés. A cél az élet: hogy nyugodt körülmények között hirdessük az evangéliumot, hogy minél több embert hívjunk meg Krisztushoz.

(19) „…a hit dolgában hajótörést szenvedtek.” (1Tim 1,18–20)

Próbára tévő időkben megerősítést jelent, ha Isten szolgája visszaemlékezhet elhívásának kezdeteire, amikor némelyek bizonyságot tettek mellette. Pál bátorítja Timóteust esetleges bizonytalankodásai és a külső visszahúzó tényezők között. A hitben hajótöröttek példája mutatja: okoskodásból, nagyravágyásból, esetleg keményszívűségből, megalkuvásból, netán nyereségvágyból milyen könnyen elsodródik Krisztus szolgája az evangélium tiszta tanításától. Himenaios a feltámadásról vallott képzeteivel – hogy ti. az már megtörtént – siklott vakvágányra a hitében (lásd 2Tim 2,17–18). Valószínűleg Alexandrosz is követte, mert a hamis tanításnak is mindig akadnak hívei. Az „átadtam őket a Sátánnak” a kiközösítést jelenthette a gyülekezetből. Először maguk vonták ki onnan magukat, amikor a maguk feje után kezdtek járni. Pál azt mondja, rendben. Menjetek. Erővel nem tudunk Krisztus népe kötelékében megtartani. Itt nem maradhattok, mert másokat is megfertőztök. Krisztus uralmán kívül azonban csak a Sátán uralma létezik. Belső ellenségre nincs szükség. S ha még gonoszabb indulattal térnének is vissza, nem hiábavaló a fegyelmezésük, mert példájuk megfékezi másokban az elvadultságot, megakadályozza, hogy mások élete is zátonyra fusson.

(15) „Igaz az a beszéd, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse...” (1Tim 1,12–17)

Pál Jézus Krisztus apostolaként mutatkozik be a levél elején. Nem mintha Timóteus nem tudta volna, ki ő, de így ad nyomatékot a levél tartalmának. Timóteus ennek tudatában adja tovább az efezusiaknak Pál üzenetét. Akire méltóság bízatott, annak irigye is támad, s minél nagyobb méltóság viselője, annál több. Pál, hogy ne adjon okot az irigységre, ezáltal ne tegye erőtlenné az evangéliumot, s hogy világos legyen, nem a maga dicsőségét keresi, őszintén vall saját méltatlan voltáról: „…káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem...” Példájával bátorít: ilyen hatalmas Isten kegyelme! Nincs olyan mélység, nincs olyan bűn, amelyre ne lenne érvényes a Krisztusban kapott bűnbocsánat! A feloldozás valóságos. Példája mutatja azt is, hogy bármely ügybuzgóság, még a vallásos indíttatású is, milyen embertelenségekre képes Krisztus nélkül. Életútjából bizalmat nyerhet mindenki afelől, hogy nincs olyan akadály, amely elzárhatná az utat az üdvösségre, ha valaki megtér. Valahányszor kétség támadna bennünk saját bűneink bocsánata felől, hárítsuk el ezzel, mint valami pajzzsal: „Igaz beszéd ez…”

(3) „…parancsold meg némelyeknek, hogy ne hirdessenek tévtanokat…” (1Tim 1,1–11)

Pál Efezusban hagyta ifjú tanítványát, leghűségesebb munkatársát, gyakran helyettesét, Timóteust, míg ő továbbment Macedóniába. Timóteusnak főleg zsidó eredetű keresztyének között kellett munkálkodnia, maga is zsidó anyától és görög apától származott. E közösségekben a tanítás központi szerepet töltött be. Timóteusnak olyan tévtanítókat kellett helyreigazítania, akik „mondákkal (fordíthatjuk így is: mítoszokkal), vég nélküli nemzetségtáblázatokkal és törvénymagyarázatokkal” elfedték a lényeget, azt, akire az Ószövetség mutat: Krisztust, ezzel elvették az élét, félremagyarázták. Bűnük így már nemcsak az, ha nem tartják meg a törvényt, hanem az, hogy nem Krisztusban vannak, így a törvény átka rajtuk marad, és másokat is félrevezetnek. Az „egészséges tanítás” néven nevezi a bűnöket (11.v.) Az evangélium félreértésének kockázata megsokasodik, ha szaporodnak az avatatlan magyarázók. Pál a tanítás tisztaságát félti, mint általában az idősebb nemzedék, és határozott parancsot ad Timóteusnak, hogy az egészséges tanításhoz tartsa magát a gyülekezet. De miként lehet különbséget tenni a tévtanítás és a helyes között? Gyümölcse alapján. Ehhez ad mértéket a Szentírás (lásd a Lélek gyümölcse: Gal 5,22).

(24) „A kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi Urunkat, Jézus Krisztust.” (Ef 6,21–24)

A levél kezdő gondolataival összhangban zárja sorait Pál. Ajkán a köszöntés nem csupán jókívánság, hanem erőt közlő szó. Mert imádság is egyben azért, hogy Isten jóakarata váljék valóra az olvasókban, és azért is, mert Isten az emberi szót választotta ki cselekvésének eszközévé az egyházban. Ahhoz, hogy a köszöntés a Szentléleknek mintegy csatornájává váljék, a köszöntő hite és a fogadó fél „el nem múló szeretete” szükséges a mi Urunk, Jézus Krisztus iránt. Kálvin ezt a kifejezést így fordítja: „őszinte, nem korrupt, nem képmutató” szeretet. Pál olyan emberekre utal, akiknek tiszta a szívük, nem megosztott, nem megalkuvó, szabad minden képmutatástól és hűtlenségtől. Az Atya jelenlétének világosságát egyetlen úton élvezhetjük: ha őszintén szeretjük egyszülött Fiát, akiben az ő szeretete irántunk bizonyosságot nyert. Ne legyen képmutatás a hitünk, vallásunk gyakorlásában azáltal, hogy kevés figyelmet fordítunk Krisztusra, és azáltal sem, hogy színlelt alázattal és imádattal valljuk nevét. Bárcsak ne ismernénk olyan sok olyan példát, amely igazolja Pál intését! Szükséges szeretnünk a mi Urunkat, Jézus Krisztust, jobban, mint valaha.

(11) „Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét…” (Ef 6,10–20)

Bizonyos, hogy van ördög, és vannak démoni hatalmak. Jézus történetei napvilágra hozták őket. Harcunk velük szemben lelki természetű, mert lelki hatalmasságok (12). Fejedelmük a Sátán, hadicselekben jártas vádló, szétdobáló. Uralmi területük a föld fölött van, számunkra áttekinthetetlen közegben. Erejükkel szemben az ember nem tudja tartani magát sem önfegyelemmel, sem ellenátokkal, sem vízzel, sem füsttel, kizárólag lelki fegyverzettel. Ennek elemeit tárja elénk Pál. Az igazságszeretet öve: a Krisztus-szeretet. Ő mondta: „Én vagyok az igazság.” Általa ismerjük fel a valóságot a hazugságok világában. A megigazulás páncélja: Krisztus az ő igazságába öltöztet, mintegy mellvértként: őérte Isten minket is igaznak nyilvánít. Megtart és tartást ad. A saru: az evangélium hirdetésére való készség (vö.: Zsolt 75,2!). A hit pajzsa, amely ki tudja oltani az ellenség által ránk szórt sok tüzes nyilat. A római katona fegyverzetében ajtónyi nagyságú, fémlappal borított falemez volt. Az üdvösség sisakja: korona, amely ránk vár, és a reménység által célirányban tart. Az Ige kardja: a Szentlélek fegyvere. A „meg van írva” elég a Sátán hatalmának megdöntésére. A többi csak véd, de ez támad. Mindezt csak imádság által lehet megszerezni.

(5–6) „Szolgák! […] Ne látszatra szolgáljatok […], hanem Krisztus szolgáiként…” (Ef 6,5–9)

A házirend utolsó táblája a rabszolgáknak szól. Kevésbé a társadalmi szerkezet a meghatározó, amelyben elhangzik, inkább az a munkaerkölcs, ahogy a keresztyén alattvaló a munkáját végzi: Krisztus szolgájaként nem keres kibúvókat, nem csak addig dolgozik, amíg látják, lelkiismeretes, s tudhatja, hogy a jót, amit tesz, visszakapja az Úrtól. Munkája értelmet nyer az Úrban. A parancs a keresztyén szolgáknak szólt, függetlenül attól, hogy gazdájuk az volt vagy nem, hívő vagy hitetlen. Ha viszont a gazda is keresztyén, akkor neki is jót kell cselekednie az Úrért a szolgájával, aki társadalmi státusától függetlenül vele egyenrangú ember. Mint munkáltató, ne fenyegetőzzön, ne zsarnokoskodjon felette. Ne csak büntessen, hiszen ez kíméletlen lelkületről tanúskodna, hanem jutalmazza is a jót. Emlékezzen, hogy neki is van Ura a mennyben, aki nem a társadalmi rangot nézi, hanem azt, ki cselekszi az ő akaratát. Pál ezekkel az intelmekkel a korán túlmutatva a keresztyénné vált rabszolgákat segítette, hogy találják meg helyüket a világban – akkor is, ha kedvezőtlen társadalmi folyamatok válnak uralkodóvá, de abban az esetben is az újjászületett szív mértéke szerint cselekedjenek.

(1) „Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban…” (Ef 6,1–4)

A szülők után a gyermekekhez szól Pál. Nem tudjuk, az efezusi gyülekezetben a gyermekek hallották-e a felolvasott levelet, sem azt, ma hallják-e, de a szülők el tudják mondani nekik. Engedelmeskedjetek Isten törvényének, mondja Pál, mert ez a helyes, a jogszerű, a szülőtisztelet parancsának megfelelő gyermeki magatartás. Úgy tisztelitek szüleiteket, ha figyeltek rájuk. Ne legyetek makacsak, lázadók, fölényesek, ne engedjétek el a szülők szavát a fületek mellett! Pál hozzáteszi: ti, apák, ne ingereljétek gyermekeiket. Az pedig már csak természetes, hogy az anyák se! A gyermeket sáfárságra kapja a szülő, nem arra, hogy kihasználja, legkevésbé arra, hogy rajta vezesse le az indulatait. Ha a szülő nevelése ingerültséget vált ki a gyermekből, akkor a Sátánnak dobja oda prédául, mert megkeményíti a szívét az Úrral szemben. A szülők feladata, hogy testben-lélekben gyarapítsák gyermekeiket – az Úrtól tanult módon, gondoskodással, tanítással, ha kell, intéssel. A szülőtisztelet parancsának nincs felső korhatára. E megbecsülésből nem lehet kinőni, de a felnőtt gyermeket kiskorúságban sem lehet tartani. Az, hogy valaki felnőttként önállóan lehetőleg jó döntéseket hozzon, a gyermekkorban alapozódik meg.

(25) „Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat…” (Ef 5,25–33)

A férfiaknak szóló házirendszabály: szeressék feleségüket, mégpedig önfeláldozó módon. Így követik Krisztus példáját, aki önmagát áldozta fel az egyházért, bibliai képpel élve: menyasszonyáért. A szeretet a legnagyobb egyesítő erő. Önfeláldozó, nem ismer semmiféle önkényuralmat. A férj, aki szeret, nem él vissza az asszony engedelmességével. A krisztusi-keresztyén házasságot nem a zsarnokság, árulás, kijátszás, eltitkolt pénz, önzés, a másik kárára elhangzó szó vagy végrehajtott tett jellemzi. A férj, aki szeret, nem teszi azt, ami nem egyezik Krisztus lelkületével. S ha valaki így szereti a feleségét, annak nem nehéz engedelmeskedni. A férj segítse felesége megszentelődését, hit- és életvitelbeli fejlődését! A keresztyén házasság túlmutat önmagán – Krisztusra, ekként az Úr dicsőségét szolgálja azoknak is, akik a házban laknak, s azoknak is, akik azon kívül. A teremtés rendje szerint férj és feleség egy test. Bármely aknamunka a házasság ellen Isten ítéletével találja szemben magát, mert egyszülött Fia áldozatának gyümölcsét, az egyetemes egységet akarja meghiúsítani. Figyelemreméltó, hogy Pál háromszor hosszabban beszél a férj kötelességeiről, mint az asszonyéról.

(24) „…úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek…” (Ef 5,21–24)

A keresztyén házirend Krisztus megváltói művének összefüggéseibe helyezi a házasságot. Az előzőekben Isten nagy világtervéről írt Pál, amely mindeneket egybeszerkeszt Krisztus fősége alatt. Ez a családban kezdődik, mégpedig az asszony engedelmességével, s az egyházban folytatódik. Nincs egység a gyülekezetben, ha megosztott lelkek alkotják. Az összhang érdekében valakinek engednie kell. Az asszony engedelmessége önként vállalt áldozat a család egységéért, s ha ilyen, Krisztusra mutat. A keresztyén házasságban az asszony nem engedelmességre szoktatott fél. Ez nagyon-nagyon messze esne Krisztus szabadságakaratától, amiért az életét adta. Az engedelmesség önkéntes alárendelődés, odahallgatás, alkalmazkodás, térnyitás a másik akaratának, segítő kivitelezése annak, amit a férfi képvisel, mond, tesz. A döntéseket a fej mondja ki, a felelősséget is ő vállalja, de ezek a döntések nem végzetszerű akaratnyilvánítások, hanem férj és feleség közötti előzetes megbeszélésből és beszélgetésekből, a szólás szabadságából, szabad lelkű magatartásból és bizalomból fakadnak. Ahhoz, hogy a család életképes legyen, egyfelé kell húznia, és ennek érdekében valóban tudni kell engedni. Ez a gyermekek érdeke is.

(18) „…teljetek meg Lélekkel…” (Ef 5,18–20)

Feltöltődésre vágyik az ember, ha érzi, hogy már túl kevés az ereje. Ilyenkor könnyen nyúl bódítószerekhez, mámorító italhoz, hogy azután még keservesebb legyen a kijózanodás. Teljetek meg Lélekkel! – mondja Pál. A pünkösdi történetben látjuk, hogy a Lélek milyen dinamikát, bátorságot, örömet hozott, amikor „betöltötte a házat” (ApCsel 2,1 kk). Pál fenti szavai nyomán tovább akar osztódni a Szentháromság harmadik személye az efezusi tanítványokra. Hogyan? Mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket, énekeljetek egymásnak! Az éneklő embert önmaga fölé emeli a Lélek. A jeruzsálemi templomban a léviták énekes rendje a harsonásokkal összehangolva zengte az Úr dicséretét (ilyen ének: 1Krón 16,4–36). Akinek szép a hangja, vagy hangszeren játszik, szolgáljon vele a kórusban a gyülekezetben! De nem elég mások szép énekét hallgatni. „…mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak…” (Ef 5,19) Ki-ki maga is magasztalja az Urat! Kapcsolódjon be szívből jövő énekléssel a közösség énekébe, ami aztán tovább él az ajkakon otthon és a magányos betegágyakon – csendes dúdolásban vagy énekszóban. 1607 óta magyar nyelven is zenghet a százötven bibliai zsoltár Szenci Molnár Albert nyelvi és zenei bravúrjának köszönhetően. Becsüljük meg, tanuljuk, énekeljük!