Az Ige mellett

(7–8) „…aki az igazságot cselekszi, igaz az, mint ahogyan ő is igaz. Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van…” (1Jn 3,7–12)

Mi történik velünk, amikor a társadalomban, családban, baráti körben, gyülekezetben egyre risztóbban éljük meg az ellentéteket? Kategorikus ítéletek választanak el egymástól minket, tele vagyunk dilemmákkal, zuhanunk valami bizonytalan világba, és még a napi Ige is végletesen fogalmaz; szembeállítja azokat, akik az igazságot és akik a bűnt cselekszik. Vajon ketté lehet-e osztani az emberiséget igazakra és hamisakra, konkolyra és búzára? Nem azért fogalmaz-e ilyen végletesen az Ige, mert önvizsgálatra akar indítani bennünket? Be kell vallanunk, hogy Jézus mércéje alatt mindig újra „könnyűnek találtatunk”! „…nem azt teszem, amit akarok […], hanem […] amit nem akarok…” (Róm 7,19) János szerint az cselekszik igazságot, aki szereti a másikat, mert az igazi szeretet Istentől ered. Aki gyűlöli a másik embert, aki azért gonosz, mert a másik jó – mint Káin –, az a bűnt cselekszi. Mintha mi is egyszerre volnánk „búza és konkoly”, egyszerre igazak és hamisak, bűnösek és bűntelenek. Az ellentmondás feloldhatatlan. „…ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36), „simul justus et peccator” – az ember egyszerre igaz és (megkegyelmezett) bűnös. Szabad a jóra.

(3) „…aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.” (1Jn 3,3–6)

„A rámrakódott világ-szenny alól, / Kihűlt csillagok hamuja alól / Akarom kibányászni magamat.” (Reményik Sándor: Istenarc) Bekoszolódott testünket csak-csak meg tudjuk tisztítani valahogy. De ki képes megszabadulni a lelkére, tisztességére ráfröccsent rosszindulattól, méltánytalanságtól, gyűlölettől? Ki képes megszabadulni saját feltörő indulataitól, irigységétől, önzésétől, szeretetlenségétől, hűtlenségétől, reményvesztettségétől? Ki tudja távol tartani magát a bűntől? „Ki szentel meg minket, ha nem Isten?” – kérdezi Augustinus, és így folytatja: „Igen, de Isten nem tisztít meg téged, ha nem akarod. Ezért annyiban szabod akaratodat Istenhez, amennyiben megtisztítod magadat, nem magadtól, hanem általa, aki azért jött, hogy benned lakozzék.” János a bűnt törvénytelenségnek (az Istennel kötött szövetség megszegésének) nevezi, az Antikrisztust törvénytiprónak. Aki vétkezik, ördögi erőtérbe, Isten- és embertelen hatalmak kezei közé kerül. Jézus azért jött és áldozta fel magát ártatlan Bárányként a kereszten, hogy kiragadja a fuldokoló emberiséget ebből a gonosz örvényből. Könyörülj, Urunk! Add vissza a reményt, hogy rajtunk is kiábrázolódhatik egyszer a Krisztus-arc!

(2) „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk.” (1Jn 3,1–2)

Ki vagyok? Minden életszakaszban felmerül ez a kérdés, itt mindig újra megrekedünk, mert nem látunk tisztán, nincs megnyugtató válaszunk. „Felette nagy titok ez”, ahogy a férfi és a nő, de legfőképpen az Isten és az ember viszonya is talány. Igénk kimozdít ebből a vissza-visszazuhanó állapotból, és megtanít arra a kérdésre, ami igazán döntő: kié vagyok? A válaszon átsugárzik az a szeretet, amely felsegít, befogad, megtart, és kinyitja előttem a jövőt, értelmet, reményt adva az életemnek: most Isten gyermekei vagyunk. Identitásunk, hovatartozásunk, létünk a Krisztussal való kapcsolatban rejlik, aki testvéreinek fogadott bennünket. Micsoda kiváltság ez, vegyük komolyan! Az apostol azonban nem áll meg annál, ami van, hanem arról is beszél, ami lesz, még nem vagyunk készen. Hátra van a nagy találkozás Krisztussal a „színről színre” látás. „Hasonlók leszünk hozzá”, de nem azonosak vele. Amikor már nemcsak az Istenhez tartozás méltóságát, hanem a dicsőségében való részesülést is megkapjuk. Tanítson az Ige az örökkévalóság szempontjából nézni a sorsunkat! „Árnyék mögött fény ragyog, / Nagyobb mögött még nagyobb, / S amire nézek, az vagyok.” (Gyökössy Endre)

(28) „…gyermekeim, maradjatok meg őbenne…” (1Jn 2,26–29)

Óhatatlan, hogy szakítások, szakadások legyenek közöttünk, de nem értjük, miért hagyja ezt Isten. Pedig talán éppen ezek a helyzetek szoríthatnak rá minket, hogy visszakeressük az életünkben azt a pontot, ahol a „kenetet” kaptuk, ahol még együtt voltunk Jézussal. A közgondolkodás eltorzulása hitvallásos helyzetet teremt, ilyenkor nem kerülhetjük el a „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” (1Thessz 5,21) mozdulatát. Ebben a végletekig ellentmondásos világban a dolgok megkülönböztetésének kegyelmi ajándékát kell kérnünk szüntelenül. Csak úgy várhatjuk bizalommal és félelem nélkül Krisztus visszajövetelét, ha benne maradunk! Ha „okos istentiszteletként” odaszánjuk magunkat „élő, szent és Istennek tetsző áldozatul”, és nem a világhoz igazodunk, hanem Krisztushoz (megtérés, metanoia = az értelem megújulása, a gondolkodás megváltozása). Csak így ítélhetjük meg, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, neki tetsző és tökéletes (Róm 12,1–2). Kérjük, hogy szüljön minket újjá Isten a Lélek által, hogy az igazságot ne csak ismerjük, hanem cselekedni is tudjuk!

(22) „Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus?” (1Jn 2,18–25)

Apró, hétköznapi nézeteltérések nagyon meg tudják keseríteni az életünket. Más megoldásokra esküszünk, ráadásul erősen hatnak ránk a különböző véleményvezérek írásai is. Nem könnyű ezt elfogadásban, szeretetben, békességet keresve jól kezelni. János szerint azonban a drámai szakadást nem csupán ezek, hanem az élet alapjainak a megkérdőjelezése, tagadása és megváltoztatása jelentik. A gyülekezet viszonyítási, igazodási alapja nem eszme vagy törvényszerűség, hanem személy, Jézus, akiben a teremtő Isten Krisztussá (felkent szabadító) lett értünk. „…halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.” (Róm 4,25) Ezért éberségre hív: vigyázzatok, ne engedjétek magatokat megtéveszteni azoktól, akik Jézus helyébe akarnak lépni (anti = helyette, ellene; krisztusok, tévtanítók = a Jézus-ellenes erők összefoglaló megnevezése). Ők azok, akik a rosszat jónak, a jót rossznak, a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondják (Ézs 5,20). Ellent is fogtok tudni állni a Krisztust tagadó hazugságoknak, mert nektek „kenetetek” (helyes kritikai mértéketek) van a Szentlélek által, aki mindenkor kész megerősíteni Jézushoz igazodó életeteket.

(17) „A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn 2,12–17)

János, a hiteles tanú bátorító és intő atyai hangon szól a gyülekezetben lévő minden nemzedékhez. Azokat akarja tanítani, akik már közösségben járnak Istennel, arra, mi az, ami elmúlik, és mi az, ami megmarad. Mindenkit vigasztal és buzdít, hogy maradjanak meg Isten Igéjének tisztaságában. „Akkor […] mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok – így szól az Úr –, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.” (Jer 31,34) Augustinus így ír a megszólított korosztályokról: „Gyermekek, mert nemrég születtek; apák, mert ismerték a kezdetet; de miért ifjak? Mert legyőzték a gonoszt. A gyermekekben ott van a születés, az apákban az ősi dolgok, az ifjakban az erő”. „… erősek vagytok, és Isten Igéje megmarad bennetek...” (14) Ugyanakkor nemet mond a világra; „Ne szeressétek a világot…” (15) Nem a világgal van a baj, hanem a bűn által megrontott világgal, amely gyökeres ellentétben áll Isten akaratával. Nem a világ rossz önmagában, hanem a kívánság és az életmóddal való kérkedés. Naponta kell döntést hoznunk: a világhoz tartozunk, vagy Istenhez?

(8) „…múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság.” (1Jn 2,7–11)

„Isten közelebb van hozzánk, mint a múlt.” (Bonhoeffer) A káini testvérgyilkosság óta olyan mélyen beleivódott az önzés és a testvérgyűlölet az ember szívébe, hogy teljesen vakká tette az Úr szeretetével szemben. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn 1,4) „A bűn sötétben tévelyeg / És bajba dönt vakon; [...] A bűnben kín van s gyűlölet, / Mi mást, más minket öl” (RÉ 761) Aki hangoztatja a hitét, de gyűlöli a másikat, elfogadva, hogy ilyen a világ, az sötétségben jár. „Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség!” (Mt 6,23) Ahogy a világosság és a sötétség, úgy a szeretet és a gyűlölet is kizárják egymást. Ha a gyülekezeten belül sem tudjuk egymást szeretni, az botrány (az eredeti szövegben skandalum). Jézus értünk hozott áldozatával azonban a sötétség ideje lejárt, ő megvilágosít minden embert, leleplez, megtisztít és megszentel. Az ő „szeretete az egyetlen zsinórmérték, törvény, amelyhez az életet igazítanunk kell. Olyan, mint a déli napfény, amelyhez szemünknek egyre jobban kell igazodnia.” (Kálvin) „De Krisztus kézen fog s vezet / Világos utakon. [...] Öröm köt egybe s szeretet / Az Úr szívén belül.” (RÉ 761)

(1) „Gyermekeim, [...] ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál…” (1Jn 2,1–6)

Ki ne vétkezne? – mondjuk általánosítva, amivel el is vesszük a kérdés élét. A János korabeli gnosztikusok úgy gondolták, hogy lelki emelkedettségük szintjén már nem hat rájuk a bűn. A gyülekezetben némelyek belekényelmesedtek hitbeli kegyességükbe, miközben másokat megítéltek és elutasítottak. A bűn nem pusztán erkölcsi kategória – a nem rendeltetésszerű működést jelenti, mint amikor a nyílvessző eltéveszti a célt. A céltévesztett embernek megromlanak a kapcsolatai Istennel, önmagával, másokkal. Vajon nem vétettük/vétkeztük-e el a küldetésünket mi is? Pedig ez élet-halál kérdése, hiszen így nem lehetünk azzá, akivé lennünk kellene! Nem marad más mentségünk, csak ha valaki magára veszi és az Atya elé viszi „bűnügyünket”, hogy bocsánatot nyerjünk. János Jézusra mutat; ő az, aki a végsőkig elment értünk a szeretetben, ő ment meg és hív engedelmes életre. „…aki [...] megtartja az ő Igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete.” (5) „Mit jelent tökéletessé válni a szeretetben? „Szeretni még az ellenséget is, abból a célból, hogy testvéreinkké váljanak” (Augustinus) A hithez tartozik, hogy higgy, a szeretethez, hogy cselekedj!

(5) „…az Isten világosság…” (1Jn 1,5–10)

„Megvilágosítottál, Világ Világossága; és megláttalak és megszerettelek. Mert senki sem szeret, csak az, aki meglátott, és senki sem lel meg, csak az, aki szeret”. Augustinus imádsága keretbe foglalja azt az üzenetet, amelyet János első levele sugároz; „az Isten világosság – „az Isten szeretet”. Korának bölcselői „távolságtartó betekintés által” (Bultmann) elmélkedtek ismeretről, sötétségről, világosságról, szeretetről, életről, halálról. Az öreg, száműzött apostol az Istenről mint személyes és ellenállhatatlan világosságról és szeretetről tesz tanúbizonyságot azelfajult világban. Hosszú életében bűneivel küszködve sem szűnik meg Jézus szeretetet sugárzó lényéhez ragaszkodni, testvéreivel lelki közösségben maradni. Nem felejti el, hogy Krisztus életét adta barátaiért, „vére megtisztít minket minden bűntől” (1,7), és erre emlékeztet másokat is. Számára a világosság Isten világosságában való járást, a szeretet Isten szeretetének megtapasztalását és továbbadását jelenti. Küldetése, hogy tükör legyen, és másokat is erre buzdítson. „Ha vállalod azt, hogy tükör leszel, vállalod szívvel-lélekkel, és szolgálod bátran a nap sugarát, általad szebb lesz az egész világ” – fogalmaz az ifjúsági ének. Vállalod?

(4) „…teljes legyen.” (1Jn 1,1–4)

Az idős apostol, aki szemtanúja a Krisztusban megjelent életnek és hirdetője az élet Igéjének (az örök életnek), azért írja ezt a levelet, hogy megerősítse közösségét olvasóival (gyermekeivel), amelyet rögtön minősít is: közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. S mindennek célja, hogy ebben a közösségben teljessé legyen az örömünk (igen, a miénk is). A kéziratok eltérő olvasata más és más fordítást tesznek lehetővé. Lehet így is érteni: János azért írja levelét, hogy örömük (együtt az övé és a gyülekezeté) teljes legyen, és lehet így is érteni: azért ír, hogy örömük (a gyülekezeté) teljes legyen. Nem nagy különbség, mondhatnánk, fölösleges kitérni rá. Pedig egyáltalán nem haszontalan, mert éppen az a kérdés, hogy az apostol osztja-e meg a Krisztussal való közösségét a gyülekezettel (elhozza, közvetíti nekik), vagy ő és a gyülekezet csak együtt részesedhet ebben az isteni közösségben. Nem is tudjuk eldönteni, ki vagy mi áll itt az első helyen. Mégis, milyen szép az apostol alázata: ő, aki az örömhírt (evangéliumot) elvitte, szívesen tenné függővé örömének beteljesedését attól, hogy velük együtt részesedik Isten szeretetében. Hiszen Isten az, aki előbb szeretett – mindannyiónkat.

(16) „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,13–20)

Aki a szenvedés közepette mond könyörgést, aki az áldások idején zeng dicsőítést, akik a betegágynál közösen mondanak közbejárást, akik bűnbocsánatért esdekelnek, és nem szűnnek meg egymásért imádkozni, mindnyájan abból a boldog tapasztalatból veszik készségüket és nyerik bátorságukat, hogy őket magukat is az érettük mondott imádságok hozták vissza a végzetes eltévedésből, mentették meg lelküket a haláltól, fedezték el bűneiket, s immár ők is csatlakozhattak a szentek közösséghez, az imádkozók buzgó seregéhez, a bizonyságok fellegéhez. Illés próféta emberi szavai természeti erőket tartóztattak fel és mozdítottak meg (1Kir 17–18), de nem azért, mert tudott volna valami varázsformulát, hanem mert imádságát az ég és föld Ura elé vitte, hogy attól kérjen el minden szükséges dolgot, aki azt parancsolta, hogy kérjük tőle azt, ami maga készített el számunkra. Ezt a boldog tapasztalatot fejezzük ki, amikor így imádkozunk: „Erősítsd meg, oh, Isten, azt, amit számunkra készítettél!” (Zsolt 68,29, Károli-ford.)

(8) „…erősítsétek meg a szíveteket…” (Jak 5,7–12)

A türelem (régi fordításokban: béketűrés) itt azt jelenti, hogy a terhek állhatatos elhordozása közben erőt tudsz venni az indulataidon is, amelyek haragban, hamis vádban, öntetszelgésben, tagadásban, keserűségben törnek elő, ha utat kapnak. Ez a türelem isteni tulajdonság (Róm 2,2), a szeretet csodálatos képessége, amely mindjárt az első helyen áll erényei között (1Kor 13,4). De ez a türelem nem beletörődés, hanem feszült várakozás az Úr eljövetelére. Aki ebben a magatürtőztető várakozásban él, az leginkább Isten naponként megújuló áldását keresi, mert jó dolog, hogy a kegyelem erősíti meg a szívet (Zsid 13,9). Aki így vár, nem panaszkodik, nem rángatja ítéletre felebarátját, nem kapkod ide-oda, az igenje igen, a nemje nem. S nincs is egyedül ebben a belső küzdelemben. A türelmes és állhatatos próféták, de kiváltképpen a nagy szenvedő, Jób olyan példa (minta) a számunkra, amely azt is megmutatja, miképpen fordítja meg az Úr a szenvedő igaz sorsát (Jób 42,10). A béketűrés és az állhatatosság a kimeríthetetlen erőforrása a Krisztushoz való hűség. Boldog, aki a hitpróba idején állhatatos és béketűrő marad. Övé az élet koronája (1,12).