Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Rajta tehát, nővéreim, gyakoroljuk az elmélkedést, vagy pedig, ha
valaki arra nem volna képes, gyakorolja az ajakimát, a lelki
olvasmányt, az Istennel való beszélgetést, mint majd később ki fogom
fejteni. Senki se maradjon el az imaórákról, mert nem tudja, mikor
hívja őt az ő Jegyese s mikor nyújtja feléje ajándékát: nagy
szenvedést, megcukrozva szellemi gyönyörűséggel; nehogy úgy járjon,
mint az oktalan szüzek. Ha pedig az Úr nem adna neki ilyesmit, értse
meg, hogy nem való neki s hogy az ő érdekeinek inkább a tevékeny élet
felel meg. Ilyenkor nyílik alkalom arra, hogy az ember gyakorolja az
alázatosságot és érdemeket gyűjtsön, amennyiben elhiszi, hogy még arra
is alkalmatlan, amit tényleg gyakorol; de azért jókedvű marad, mint
mondottam s készségesen teszi meg, amit parancsolnak. S ha ez az
alázatosság igazán valódi, boldog a tevékeny életnek ilyen szolgálója,
mert nem lesz elégedetlen semmivel sem, csupán csak önmagával. Hagyja
ő csak szépen a többieket az ő lelki harcaikkal, mert ezek igazán
nagyok ám. Ha a zászlótartó nem is forgatja fegyverét a harcban, azért
mégis csak nagy veszedelemben forog; s a szíve bizonyára hevesebben
dobog, mint a többieké. Ugyanis mivel a zászlót tartja kezében, nem
védheti magát, a zászlót pedig nem szabad elejtenie, még ha darabokra
vágnák is.3 Így kell a szemlélődőknek is magasra emelten tartaniok az
alázatosság zászlaját és elviselniök minden ütést-vágást, anélkül,
hogy csak egyszer is visszavágnának. Mert az ő feladatuk szenvedni,
mint Krisztus Urunk szenvedett; magasra tartani a keresztet s azt ki
nem adni a kezükből, bármily veszedelem szakadjon is reájuk s nem
árulni el gyöngeséget a szenvedésben. Ezért kaptak oly megtisztelő
állást.

Értsétek meg jól, amit mondok, tudniillik, hogy törekedjünk
valamennyien szemlélődésre, mert hiszen úgy sincs más életcélunk ebben
a házban. És pedig ne csak egy esztendeig tegyük ezt, se kettőig vagy
tízig, mert hiszen különben azt kellene hinnünk, hogy gyávaságból
hagytuk abba. De meg azután hadd lássa az Úr, hogy nem rajtunk múlik a
dolog. A katonáknak, bármennyi ideig szolgáltak már, mindig készen
kell lenniök engedelmeskedni, ha a vezérük valamit parancsol, bárhová
is állítsa őket; mert hiszen ő fizeti a zsoldjukat, és pedig bőkezűen
fizeti. De azért mennyivel jobban fizet a mi Királyunk, mint a
földiek! Midőn tehát előtte állnak a katonái s ő látja, hogy örömest
készek neki szolgálni, akkor ő, jól tudva, hogy ki mire képes,
erejükhöz mérten kiosztja közöttük a teendőket. Ha azonban nem
jelennének meg előtte, semmit sem juttatna nekik és nem is bízna
reájuk semmi szolgálatot.

Azért nem is igen láttam igazán szemlélődő embert, aki ne lett
volna bátor és minden szenvedésre kész. Ha ugyanis gyönge az illető,
úgy az Úrnak legelső dolga, hogy bátorságot önt belé és megszünteti
benne a szenvedéstől való idegenkedést. A munkáséletet élők,
természetesen, ha azt látják, hogy a szemlélődők szellemi örömökben
részesülnek, mindjárt azt hiszik, hogy csupán ilyenekből áll az
életük; pedig hát, biztosítlak benneteket, olyan napjaik vannak nekik,
hogy ti azokból talán egyet sem tudnátok elviselni. Azért az Úr, aki
tudja, hogy ki mire képes, mindegyiknek azt a hivatalt adja, amely
legjobban megfelel az ő lelki üdvének, Isten dicsőségének és
embertársai javának. Föltéve tehát, hogy nem mulasztottátok el
megtenni azt, ami részetekről szükséges a szemlélődéshez, ne féljetek
attól, hogy fáradságtok kárba vész.

Arról az egyről pedig biztosíthatlak leányaim, hogy amennyire
magam láttam és másoktól hallottam, nagyon súlyos azoknak a keresztje,
akiket az Úr a szemlélődés útján vezet. Elcsodálkoznátok azon, hogy
hányféle úton-módon rakja azt az Úr vállaikra. Több ilyen embert
ismerek s így tudom, mily elviselhetetlen szenvedésekkel látogatja meg
Isten a szemlélődő lelkeket. Akkorák ezek a szenvedések, hogy ha nem
erősítené őket szellemi örömökkel, nem tudnák azokat elviselni. De ez
világos is, mert hiszen akiket Isten szeret, azokat a szenvedések
útján vezeti s minél jobban szereti őket, annál többet kell
elviselniök. Azt meg úgy sem gondoljátok, hogy gyűlöli a szemlélődő
lelkeket, mert hiszen, amint saját szavaiból kitűnik, dicséri és
barátainak tekinti őket. Már pedig azt hinni, hogy Ő hajlandó legyen
kényelemben élő és szenvedést nem ismerő embereket barátságába
fogadni, nagy dőreség volna. Egészen biztosan tudom, hogy a
szemlélődők sokkal többet szenvednek, mint bárki más. Mivel tehát
annyira fáradságos és köves úton vezeti őket, hogy olykor már-már azt
hiszik, végük van és újra elölről kell kezdeniök: Ő Szent Felségének
gondoskodnia kell ellátásukról és pedig nem vizet ád nekik italul,
hanem bort, hogy megmámorosodjanak1 ettől az isteni bortól; hogy ne
érezzék a fájdalmakat és el tudják azokat viselni.

Legyetek arról meggyőződve, hogy ha megtettétek, ami tőletek
telik és ha megszereztétek a szemlélődés előfeltételeit és pedig oly
tökéletesen, amint azt kifejtettem s Ő mégsem adja meg azt nektek --
habár én azt hiszem, hogy ha egyszer igazán tökéletes lesz bennetek a
lemondás és az alázatosság, Ő nem fogja ezt tőletek megtagadni --
akkor csak azért vonja meg tőletek ezt a vigasztalást, hogy majdan
egyszerre adhassa meg nektek az egészet az égben. Azért teszi, mert --
mint másutt mondtam -- benneteket úgy vezet, amint erős lelket illik
vezetni. Keresztet hordat veletek, amint hordta azt Ő Szent Felsége
is. S vajon micsoda szebb tanújelét adhatná barátságának, mint hogy
azt adja nektek, amit Ő maga választott ki saját maga számára? Könnyen
lehetséges, hogy a szemlélődés útján nem tudnátok ennyi érdemet
szerezni. Ő tudja, hogy miért tesz így, ne avatkozzunk az Ő dolgába.
Nagy szerencse, hogy ebben nem enged nekünk szabad választást; mert
tekintve, hogy a szemlélődés kényelmesebbnek látszik, valamennyien
nagy szemlélődők akarnánk lenni. Mekkora haszon az, ha nem keressük a
magunk érdekét! Akkor veszteségtől sem kell félnünk. Mert Isten
sohasem engedi meg, hogy az igazán lemondó ember veszteséget
szenvedjen, hacsak nem azért, hogy annál nagyobb legyen később a
nyeresége.

Nem azt akarom mondani, hogy ne igyekezzetek eljutni a
szemlélődésre, hanem csak azt, hogy legyetek minden munkára kaphatók,
mert nem áll módunkban az előbbit választani. Azt az Úr tetszése
szerint adja. De ha évek hosszú során át úgy tetszik neki, hogy
meghagyjon benneteket foglalkozástokban: ugyan szép alázatosság volna
részetekről, ha mást akarnátok választani. Bízzátok ezt a háziúrra, Ő
bölcs és hatalmas; jól tudja Ő, hogy mi való nektek s hogy mi felel
meg az Ő érdekeinek.

Mert ha a szemlélődéssel, az elmélkedéssel, a szóbeli imával, a
betegek gondozásával, a ház körüli munkával, a kiszolgálással, még a
legalacsonyabb dolgokban is a mi vendégünket szolgáljuk ki, aki betér
hozzánk, hogy velünk legyen, velünk egyék, velünk társalogjon: akkor
ugyan mit törődünk mi azzal, hogy ebben szolgálunk-e neki, vagy pedig
abban.

Szent Márta szent volt, habár sehol sincs róla feljegyezve, hogy
szemlélődő lett volna. Már pedig mit akartok többet annál, ha olyanok
lehettek, mint ez a boldog nő, aki annyiszor fogadhatta Krisztus
Urunkat a házában, megvendégelhette, kiszolgálhatta s egy asztalnál
ehetett vele? Ha olyan lett volna, mint Mária Magdolna, s mindig
áhítatba lett volna merülve: nem lett volna, aki enni adott volna
ennek az isteni vendégnek. Már most képzeljétek el, hogy ez a kolostor
Szent Mártának a háza s hogy abban mi mindenre van szükség. Akiket
tehát az Úr a munkás élet útján vezet, ne haragudjanak azokra, akik
mélyen el találnak merülni a szemlélődésben, mert különben, ha
hallgatagon is, az Úr venné az utóbbiakat védelmébe. Mivel azonban
ezek a szemlélődők az Ő kegyelméből legtöbbször egészen megfeledkeznek
önmagukról és mindenről, valakire pedig mégis csak szükség van, hogy
az Úr számára megfőzze az ebédet: örüljenek, hogy Márta példájára
kiszolgálhatják Őt. Gondolják meg, hogy az igazán alázatos lélek
mindig készségesen beéri azzal a szereppel, amire az Úr kiválasztotta
s mindig méltatlannak tartja magát még arra is, hogy az Ő szolgájának
neveztessék.

Azokat, akiknek nincs szellemi örömökben részük, maga ez a
körülmény teszi alázatosakká s mivel azon hiszemben vannak, hogy ezt
bűneikkel ők maguk okozták, nagy gondot fordítanak arra, hogy előbbre
jussanak. Ha azt látják, hogy mások könnyeznek, mikor ők nem tudnak
sírni, máris arra gondolnak, hogy mennyire el vannak maradva Isten
szolgálatában! Pedig talán éppen ők vannak sokkal előbbre, mert a
könnyek -- bár magukban véve jók -- nem mindig erednek
tökéletességből. Az alázatosság, az önmegtagadás, a lemondás és a
többi erények sokkal több biztosítékot nyújtanak. Azért ne is
féljetek; ne is legyen amiatt gondotok: oly szépen el fogtok jutni a
tökéletességre, mint akár a nagy szemlélődők.

Én ismertem egy öregasszonyt, aki nagyon szent életet élt -- adná
Isten, hogy az enyém olyan volna, mint az övé -- aki sok
önsanyargatást gyakorolt és igazán hű szolgálója volt Istennek s aki
emellett évek hosszú során keresztül naponta óraszám fárasztotta magát
ajakimával és elmélkedéssel és mindhiába. Csak nagyritkán sikerült
valami kis szóbeli imádságra odafigyelnie. Sokan vannak így. De azért,
ha alázatosak, akkor végeredményben nem járnak rosszabbul, mint azok,
akiknek sok a szellemi gyönyörűségük. Ellenkezőleg, teljesen egyenlő
részt kapnak velük. Sőt bizonyos tekintetben jobb helyzetben vannak,
mert sohasem tudhatjuk, vajon ezek a szellemi örömök tényleg Istentől
valók-e, vagy pedig az ördög hamisítványai. Már pedig, ha nem Istentől
valók, akkor nagy veszedelemmel járnak, mert az ördög azt célozza
velük, hogy az illetőben kevélységet keltsen. Ha ellenben Istentől
valók, akkor nincs ok a félelemre, mert mindig növelik az
alázatosságot. Erről különben részletesen írtam egy másik könyvemben.

Igen nagy okom van arra, hogy így beszéljek. Mert mint mondottam,
nagyon fontos észben tartanunk, hogy az Úr nem vezet mindenkit egyazon
úton s esetleg az olyan, aki saját nézete szerint nagyon alacsonyan
jár, a legmagasabb úton van az Úr szemében. Habár tehát ebben a házban
mindenki imádságos életet él, abból legkevésbé sem következik, hogy
mindenki szemlélődő. Ez lehetetlen volna s ez a gondolat szolgáljon
vigasztalásul annak, aki nem volna az. A szemlélődés Istennek
rendkívüli ajándéka, amely az üdvösségre egyáltalán nem szükséges. Az
Úr nem kívánja azt tőlünk. Ne féljen tehát attól, hogy tőle is bárki
számon kérné s gondolja meg, hogy szemlélődés nélkül is igen nagy
tökéletességre viheti, feltéve, hogy ahhoz tartja magát, amit mondtam.
Sőt még az sincs kizárva, hogy sokkal több érdeme lesz, mert a haladás
több munkájába kerül. Az Úr ugyanis erős léleknek tekinti, mint olyant
vezeti s majd egyszerre adja meg neki odaát azt, amit idelent meg sem
ízlelt. Azért ne is veszítse el a bátorságát és ne hagyja abba az
elmélkedést. Tegye meg mindazt, amit a többiek tesznek és legyen
türelemmel: olykor az Úr sokáig késik, de azután annál bőkezűbben
fizet. Ô majd egyszerre kapja meg, amit a többiek az évek folyamán
részletekben vettek föl. Én tizennégy esztendeig voltam úgy, hogy még
elmélkedni sem tudtam soha, hacsak nem volt könyv a kezemben. Sokan
lehetnek hasonló helyzetben; mások pedig talán még olvasva sem képesek
elmélkedni. Csak szóval tudnak imádkozni, mert az jobban leköti a
figyelmüket. Van olyan csélcsap képzeletű ember, hogy nem képes
egyugyanazon dologra figyelni, hanem mindig máson jár az esze. S ez
annyira megy, hogy ha összeszedi magát és erőnek erejével Istenre
gondol, ezernyi dőreség, aggodalom és kétség merül fel a lelkében.

Már most tehát, hogyan is gondolhatná az igazán alázatos ember,
hogy ő van olyan jó, mint azok, akik feljutottak a szemlélődés
színvonalára? Hogy Isten odajuttathatja, az világos, mert hiszen Ő jó
és irgalmas; de azért ha meg akarja fogadni a tanácsomat, üljön csak
szépen az utolsó helyre, mert hiszen ezt ajánlotta nekünk az Úr s erre
tanított saját példájával. Készüljön elő arra az esetre, ha Isten a
szemlélődés útján akarná őt vezetni; de ha nem tenné, arra való az
alázatosság, hogy szolgálja ki örömest az Úr szolgálóit; tekintse azt
nagy boldogságnak és dicsérje érte az Urat. Mert hiszen megérdemelte
volna, hogy a pokolban az ördögök szolgálója legyen, az Úr pedig
idevezette.