Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Ó  én jó Uram! Hát nem Te vagy a mi példaképünk és Mesterünk?! Természetes, hogy az vagy. Már pedig mi volt a Te becsületed, dicső Mesterünk? Az az egy bizonyos, hogy bár megaláztak mindhalálig, nemcsak, hogy nem vesztetted el, hanem éppen azáltal szerezted meg mindnyájunk számára. Az Isten szerelméért, nővéreim, de téves úton járnánk, ha osztoznánk ebben a világias felfogásban! Téves az, elejétől végig. S adja Isten, hogy egyik-másik lélek még az üdvösségét is el ne veszítse azáltal, hogy ezekkel a gyászos becsületbeli kérdésekkel vesződik, anélkül, hogy tudná, mi is igazában a becsület. Utólag pedig azt gondoljuk, mily nagyot tettünk azzal, hogy nagylelkűen megbocsátottunk egyik-másik ilyen csekélységet, ami nem volt sem sértés, sem igazságtalanság, de egyáltalában semmi sem. Azután pedig, azon a tudatban, hogy „tettünk valamit”, önérzetesen kérjük az Urat, bocsásson meg nekünk, mivel mi is megbocsátottunk! Értesd meg velünk, Uram, hogy nem vagyunk tisztában önmagunkkal; hogy üres kézzel járulunk elédbe; és bocsáss meg nekünk a Te nagy irgalmasságodban!

Mennyire becsülheti az Úr azt, ha szeretjük egymást! Mert hiszen az édes Jézus másra is hivatkozhatott volna mennyei Atyja előtt, s azt mondhatta volna példának okáért: „Bocsáss meg nekünk, Uram, mert sokat sanyargatjuk magunkat; mert sokat imádkozunk; böjtölünk; mert mindenről lemondtunk Érted; mert szeretünk Téged; mert készek volnánk az életünket Érted feláldozni.” Szóval más dolgokat is felhozhatott volna okul, nemcsak azt, hogy megbocsátunk. Talán azért választotta mégis ezt, mert jól tudja, mennyire ragaszkodunk ehhez a nyomorult becsülethez. A sérelmek megbocsátását tehát mint a részünkről képzelhető legnehezebb áldozatot ajánlja fel a nevünkben.

Vigyázzatok azonban, nővéreim, mert az ördög számontart benneteket s ugyancsak gyártja a becsületbeli kérdéseket a kolostorok számára. Törvényeket eszel ki, amelyek szerint rang tekintetében egyesek magasabban állanak, mások pedig alacsonyabban; akárcsak a világiak. Az ilyenek azután olyan kicsiségekben látnak becsületbeli kérdést, hogy nekem olykor a szemem-szám elállt. A tudósoknál valószínűleg a tudomány foka az irányadó; azonban ehhez én nem értek. Azt azonban hallottam, hogy ha valaki hittudományt adott elő, az nem taníthat többé bölcseletet, mert az lefokozás volna. Tudniillik az becsületbeli kérdés, hogy az ember mindig csak felfelé haladjon, ne pedig lefelé! S még ha engedelmességből kellene is megtenni, az ő felfogása szerint sérelem esnék rajta. Sőt mindjárt akadna olyan is, aki felszólalna érdekében s bizonyítaná, hogy ezzel az eljárással súlyosan megbántották. Az ördög pedig rögtön ezernyi okkal állna elő annak igazolására, hogy az illető tudósnak még az Isten törvénye szerint is elégtétel jár. A szerzetesnők között is az, aki egyszer perjelnő volt, többé nem viselhet alacsony hivatalt. Azt is sokra tartják, ha valaki idősebb a másiknál, s ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hozzá azt hisszük, hogy érdemet is szerezhetünk azzal, ha ezt szemmel tartjuk, mert hiszen ezt a Szabály is megköveteli. Az ember nem tudja, nevessen-e vagy sírjon-e ezen felfogás fölött. Az az egy bizonyos: a Szabály nem kívánja tőlünk, hogy dobjuk sutba az alázatosságot. Azért parancsol ilyesmiket, hogy rend legyen köztünk; de azt nem akarja, hogy én törődjem azokkal a dolgokkal, amelyek az én rangfokozatomat illetik s hogy a Szabálynak ezt a pontját gondosan tartsam meg, mialatt talán egyéb részeihez csak tökéletlenül alkalmazkodom. Ne e pontnak megtartásában merüljön ki a mi egész tökéletességünk. Másoknak majd lesz gondja rá, ha én meg is feledkezem róla. Ott a hiba, hogy mi mindig csak fölfelé törekszünk, – holott ez éppen nem az égnek útja – s így semmi áron sem akarunk süllyedni.

Ó  Istenem, bárcsak megértenénk, nővéreim, azt, hogy mi a becsület s hogy miáltal vesztjük el a becsületünket! Most nem hozzátok beszélek, mert az már igazán nagy baj volna, ha még ezt sem értettétek volna meg; hanem önmagamat nézem a múltban, amidőn még nagyra tartottam a becsületet; s anélkül, hogy tisztában lettem volna a dologgal, osztoztam a világi emberek felfogásában. Igazán szégyenlem magamat, ha arra gondolok, hogy mennyi mindenen megsértődtem. Pedig nem is tartoztam e tekintetben az igazán érzékenyek közé. Csakhogy természetesen téves volt a felfogásom a dolog lényegét illetőleg. Nem azzal a becsülettel törődtem, amelynek van értelme, mert használ a léleknek. Milyen okosan beszélt az, aki azt mondta, hogy a becsület és a haszon nem járnak együtt; bár nem tudom, vajon így értette-e; annyi azonban bizonyos, hogy a léleknek haszna és az, amit a világban becsületnek neveznek, sohasem járnak együtt.⁸² Csodálatos dolog, hogy a világ felfogása mily homlokegyenest ellenkezik ezzel. Áldva légy, Uram, hogy kimentettél bennünket belőle! Adja Ő Szent Felsége, hogy ez a felfogás mindig olyan távol legyen ettől a háztól, amilyen távol van most. Mert Isten legyen irgalmas az olyan kolostornak, amelyben becsületbeli kérdéseket feszegetnek: az Úristennek kevés dicsőség jut az ilyenekből.

_____________________________

Hiszen azért örültek a szentek annyira, ha sértegették és üldözték őket, mert így volt valamijük, amit az Úrnak felajánlhattak cserébe az Ő bocsánatáért. De mit tegyen az ilyen szegény teremtés, mint én, akinek oly kevés alkalma volt valamit megbocsátani, ellenben annyija van, amiért bocsánatot kell kérnie? Ezt a dolgot jól meg kell gondolnotok, nővéreim. Lehetséges az, hogy ilyen nagy és fontos dolgot kérjünk az Úrtól, amilyen a bűneink bocsánata, amelyekkel az örök tüzet érdemeltük meg, s hogy ezt kérjük viszonzásul azért, mert mi nyomorult lények szintén megbocsátunk az elleneinknek? Ami engem illet, én még ezekből az értéktelen megbocsátásokból is oly keveset tudok neked felajánlani, Uram, hogy nekem teljesen ingyen kell megbocsátanod.⁸¹ Milyen tág tere nyílik itt a Te irgalmadnak! Áldott légy azért, hogy türelmes vagy az én végtelen szegénységemmel szemben. Így, amint vagyok és nem lévén semmim, nem tudom javamra fordítani azt, amit a Te Fiad mindnyájunk nevében ígér. Nem tudom, van-e kívülem más is hasonló helyzetben. Ha van s ha nem fogná föl helyesen ezt a dolgot, a Te nevedre kérem, jegyezze meg magának, hogy nem szabad törődnünk azokkal a nevetséges csekélységekkel, amelyeket sértéseknek szokás nevezni. Valósággal úgy vagyunk ezekkel a becsületbeli kérdésekkel, mint a kis gyerekek, akik házakat építenek szalmaszálakból.

________________________

⁸¹ Szent Teréziának élete folyamán bőven kijutott a legádázabb üldözésekből és a leghajmeresztőbb sértegetésekből, azonban alázatossága olyan mély volt, hogy a sértést sohasem vette sértésnek, s ezért szerinte  „nem volt mit megbocsátania”.

Ezen szavakat fejtegeti: Bocsásd meg a mi bűneinket.

A mi jó Mesterünk világosan látta, hogy ez a mennyei eledel mindent könnyűvé tesz számunkra, s hogy ha akarjuk, nagyon is jól teljesíthetjük azt, amire vállalkoztunk, tudniillik, hogy az Ő akarata legyen meg bennünk. Most tehát azt kéri Tőle, hogy bocsássa meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk. S azért ezen szavakkal folytatja az imát: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, Uram, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

Figyeljük meg, nővéreim, nem azt mondja, hogy amint mi is meg fogunk bocsátani. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy aki olyan nagy kegyelmet kér, amilyen az előbbeni, s aki az akaratát teljesen alárendelte Istenének: annál ennek a megbocsátásnak már bevégzett ténynek kell lennie. Ezért mondja: „miképpen mi is megbocsátunk”. Aki tehát őszinte szívvel tette meg az Úr előtt azt a kijelentést, hogy „Fiat voluntas tua”, „Legyen meg a Te akaratod” – annak meg kellett már ezt is tennie vagy legalább eltökélt szándékának kell lennie eziránt.

Mert mit jelentsen mindez, én Uram, én Istenem? Vagy vess véget ennek a világnak, vagy pedig szüntesd meg ezeket a rettenetes bajokat, hiszen azt emberi szív nem tudja tovább nézni! Még az ilyen hitvány szív sem, amilyen a miénk! Esdve kérlek, örök Atya, ne tűrd ezt tovább! Oltsd el ezt a tűzvészt, mert, ha akarod, meg tudod tenni. Vedd tekintetbe, hogy Fiad még most is e földön tartózkodik: Őreá való tekintetből szűnjenek meg már egyszer ezek a rút, undorító és piszkos dolgok. Hogyan érdemelte azt meg, hogy Ő, aki olyan szép és tiszta, olyan házban lakjék, amelyben ilyen dolgok történnek. Teljesítsd Uram, ezt a kérést, nem miránk való tekintetből, mert hiszen mi nem érdemeljük meg, hanem a Te Fiad kedvéért! Azt nem merjük kérni, hogy szüntesd be további itt-tartózkodásodat, mert hiszen akkor végünk volna; de meg különben is Ő kieszközölte Nálad azt, hogy ezen mai nap végéig, vagyis amíg a világ tart, itt hagyod Őt velünk! Mit csinálnánk mi nélküle? Mert, ha valami, úgy csakis az csillapítja haragodat, hogy ilyen zálog van birtokunkban. Én jó Uram, valami módja csak van annak, hogy ez az állapot megszűnjék! Szüntesse meg tehát Szent Felséged!

Ó  én Istenem! Bárcsak nagyon híven szolgáltalak volna, hogy annak alapján zaklathatnálak és érdemeim jutalma fejében kérhetném Tőled ezt a nagy kegyelmet, tekintve, hogy Te semmit sem hagysz jutalmazatlanul. Sajnos, nem úgy éltem, Uram, sőt talán éppen én haragítottalak meg annyira és az én bűneim miatt jött ennyi baj a világra! De hát mit tehetek én mást, Uram, mint azt, hogy fölajánlom Neked ezt a szentséges Kenyeret. Miután nekünk ajándékoztad, én visszaadom azt Neked és esedezem Hozzád, hogy a Te Fiad érdemeiért add meg nekem ezt a kegyelmet. Hiszen Ő oly sokféleképpen érdemelte azt ki! Jaj, édes Uram! jaj, édes Uram: tedd meg, hogy ez a vihar megszűnjön már végre-valahára és ne hányja-vesse tovább az Egyház hajóját! Ments meg minket Uram, mert elveszünk!

Most tehát, Szent Atyánk, aki a mennyekben vagy, mivelhogy akarod és elfogadod (s végre is világos, hogy nem tagadhattad meg ezt a dolgot, amely annyira jó mireánk nézve) mégis csak illik – mint kezdetben mondtam –, hogy valaki felemelje a szavát a Te Fiad érdekében. Tegyük meg mi, leányaim. Igaz ugyan, hogy – tekintve nyomorúságunkat – ez nagy vakmerőség részünkről: másrészt azonban hivatkozhatunk az Úr parancsára, amely bennünket imára kötelez. Engedelmességből kérjük tehát Ő Szent Felségét az édes Jézus nevében, hogyha már mindent megtett értünk és ekkora jótéteménnyel halmozta el a bűnösöket: gondoskodjék az Ő végtelen jóságában arról is, hogy az emberek ne bánjanak vele olyan rosszul. Mivel pedig Szent Fia oly kiváló módot adott nekünk arra, hogy Őt gyakorta legyünk képesek áldozatul bemutatni: akadályozza meg ez a drágalátos ajándék a gonoszságnak és istentelenségnek továbbterjedését. Ne engedje, hogy ezek a szerencsétlen luteránusok feldúlják a legszentebb Oltáriszentség hajlékait, lerombolják a templomokat, legyilkolják a papokat és megfosszák a népet a szentségektől.⁸⁰

_________________________________
⁸⁰ Akkortájt dúltak Franciaországban a hugenotta harcok.

Ne sokat törődjetek leányaim azzal, ha ez a dolog nem menne könnyen és jól mindjárt az elején. Nincs ugyanis kizárva, hogy az ördög szorítja el a szíveteket és okoz nektek aggódást, hogy elriasszon benneteket ettől a gyakorlattól, mert tudja, hogy az mekkora kárt okoz neki. Azt fogja nektek sugdosni, hogy van még elég más és ennél többet érő ájtatossági gyakorlat. Nagyon kérlek, ne hallgassatok rá és ne hagyjátok ezt abba, mert ezzel bizonyíthatjátok be az Úrnak, hogy szeretitek Őt. Gondoljátok meg, hogy kevés lélek van, aki követi őt és vele marad a szenvedések közepette. Ő Szent Felsége meg fog benneteket jutalmazni. Ne felejtsétek el azt sem, hogy hányan vannak, akik nemcsak, hogy nem keresik a társaságát, hanem még durván el is utasítják maguktól. Valami keveset mégis csak kell érte szenvednünk, mert különben ugyan miből értse meg, hogy vágyódunk utána. Ő mindent elvisel és el fog viselni, csakis azért, hogy legalább egyetlen egy lélek találkozzék, amely Őt befogadja és szeretettel tartja magánál. Legyen tehát ez az egy lélek a tiétek. Mert, ha egy ilyen lélek sem akadna, az örök Atya nem is hagyná Őt tovább miközöttünk, s ebben igaza is volna. Így azonban meghagyja, mert Ő oly hűséges barátja híveinek és oly jó Ura szolgáinak, hogy látván az Ő jó Fiának óhaját, nem akarja Őt megakadályozni e kitűnő munka végrehajtásában, amellyel oly csodálatosan mutatja ki szeretetét.

Az örök Atyához intézett imával befejezi ezt a tárgyat.

Nagyon részletesen kitértem ezekre a dolgokra, pedig már az összeszedettségi ima tárgyalásánál is utaltam arra, menynyire hasznos reánk nézve, hogy a lelkünkbe szálljunk és pedig egyedül Istennel. Ez nagyon is fontos dolog. Ha pedig nem járulhatnátok a szentáldozáshoz, leányaim, akkor a szentmise alatt igyekezzetek lelkileg áldozni. Ez is nagy haszonnal jár. Utána pedig tegyetek éppúgy, mint a szentségi áldozás után s szálljatok magatokba! ez kitűnő eszköz arra, hogy az Úr iránti szeretet belehatoljon szívünkbe. Mert, ha előkészülünk a befogadására, Ő mindig sokféleképpen megajándékoz bennünket anélkül, hogy észrevennénk. Úgy vagyunk vele, mint a tűzzel. Akármekkora legyen is, ha távolmaradtok tőle s eldugjátok a kezeteket, nem fogtok megmelegedni; bár az igaz, hogy nem fogtok úgy fázni, mint olyan helyen, ahol egyáltalában nincs tűz. Ellenben, ha közel mentek hozzá, az egészen más dolog. Ha tehát a lélekben megvan a kellő előkészület – értem, hogy szeretne nem fázni többé – s ha egy ideig a közelében van ennek az isteni tűznek, utána több óra hosszat is meleg marad. Ha pedig a tűzből egy szikra talál rápattanni, az egészen lángba borítja. Ez a lelki előkészület annyira fontos mireánk nézve, leányaim, hogy ne csodáljátok, ha annyiszor emlegetem.

Ellenben, ha semmibe se vesszük Őt, ha a szentáldozás után azonnal eltávozunk mellőle és mindenféle anyagias dolgokkal foglalkozunk, akkor mit tehet Ő? Vagy talán erőszakkal kényszerítsen bennünket annak belátására, hogy Ő meg akarja magát velünk ismertetni? Ezt csak nem teheti meg! Hiszen mikor nyíltan megmutatta magát mindenkinek és érthetően megmondta nekik, hogy kicsoda Ő, ugyancsak szépen bántak vele! S mily kevesen voltak, akik hittek Őbenne! Nagy kegyelemben részesít mindenkit Ő Szent Felsége már akkor is, amidőn kinyilatkoztatja, hogy Ő az, aki a legszentebb Oltáriszentségben jelen van. De hogy világosan láthassák, hogy csodálhassák nagyságát és hogy részesülhessenek összes kincseiben: azt nem akarja. Ebben a kiváltságban csak azokat részesíti, akikről látja, hogy nagyon vágyódnak utána, mert ezek az Ő igazi barátai.
 

Biztosítlak benneteket arról, hogy aki nem tartozik ezek közé s a szentáldozásban nem mint igazi barátja veszi Őt magához s nem készül arra elő úgy, amint csak erejétől telik: az ne is alkalmatlankodjék Őnála azzal a kéréssel, hogy nyilatkoztassa ki magát neki. Mert mit is akar az olyan, aki éppen csak hogy eleget tesz az Egyház parancsának, de alig tudja kivárni az időt, hogy hazamehessen s az Urat elűzi magától. Midőn látjuk, hogy az ilyen ember a szentáldozás után hogyan nekifekszik azonnal a dolgának, az ügyeinek és világi gondjainak: igazán azt hihetnénk, hogy mindenáron elejét akarja venni annak, hogy az Úr valahogy el találja foglalni az ő lelkét.

Ha már Krisztus Urunk képe előtt is ilyeneket szoktatok kérni, ugyancsak oktalanság volna ilyenkor eltávozni az Ő jelenlevő személyétől és az arcképét nézni. Vagy talán nem volna együgyűség részünkről, ha egy szeretett, jó barátunktól volna arcképünk s mikor ő személyesen látogatna meg bennünket és beszélni akarna velünk, mi elfordulnánk tőle, az arcképét nézegetnők és azzal beszélnénk? Ellenben tudjátok-e mikor jó és üdvös ez az eljárás? Olyankor, amidőn a mi jó Barátunk messze van tőlünk és nagy lelki szárazság révén érezteti velünk távollétét. Ilyenkor nagy boldogság, ha annak a képében gyönyörködhetünk, akit oly sok okunk van szeretni. Ez nekem is nagy élvezetet okoz s ilyenkor szeretném a képét mindenütt látni, amerre csak a szememet jártatom. De hiszen nincs is nemesebb tárgy és gyönyörűségesebb látvány szemünk számára, mint Ő, aki annyira szeret bennünket és aki magában foglal minden boldogságot. Milyen szerencsétlenek azok az eretnekek, akik a saját hibájukból sok egyébbel együtt ezt a vigasztalást elvesztették.

Midőn tehát magatokhoz vettétek az Urat s az Ő saját személye van előttetek, jól teszitek, ha behunyjátok testi szemeiteket, tágra nyitjátok lelketek szemeit és belenéztek szívetekbe. Mint mondom és ismételve mondom és számtalanszor szeretném ismételni: ha ezt megszokjátok, ha igyekeztek olyan rendben tartani lelkiismereteteket, hogy gyakran áldozhassatok, nem is fog olyan nagyon álruhába öltözötten hozzátok jönni, hanem teljesíti szívetek vágyát, hogy láthassátok és sokféle módon fogja magát kinyilvánítani. Ha pedig a vágyatok eléri a megfelelő fokot, egészen is megmutatja magát nektek.⁷⁹

⁷⁹ Szent Terézia szavaiból látjuk, hogy még a látomások sem tartoznak a nagy szentek kizárólagos kiváltságai közé. Hiszen azok a nővérek, akikhez Ő itt beszél, nem voltak szentek.