Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Ha valami nagy megtiszteltetésben van részünk, vagy ajándékot kapunk, vagy jól bánnak velünk: akkor helyén van az ilyen tiltakozás, mert az igazán ellenkezik a józan ésszel, hogy ezen életünk folyamán részesítsenek bennünket ilyenekben. De hogy miképpen beszélhetünk mi sérelmekről – mert így nevezik azokat a dolgokat, amelyek éppen nem sértenek meg bennünket – azt nem tudom felfogni. Mert vagy jegyesei vagyunk a nagy Királynak, vagy nem. Ha azok vagyunk, akkor azt kérdem, vajon melyik az az előkelő nő, aki nem vállalná el szívesen a maga részét azokból a sérelmekből, amelyekkel jegyesét illetik, bármennyire kedve ellen legyen is a dolog egyébként. Mert végre is meg kell osztanunk vele úgy a dicsőséget, mint a gyalázatot. Micsoda esztelenség volna, ha valaki csak arra volna hajlandó, hogy majd az uralkodásban osztozik vele, de a gyalázatból és szenvedésből nem akarná magára venni az őt megillető részt. Ne engedje Isten, hogy így gondolkozzunk, hanem ellenkezőleg, az érezze magát a legboldogabbnak, akit valamennyinél kevesebbre becsülnek. S ez valóban így is van, mert ha úgy viseli el ezt a bánásmódot, amint illik elviselnie, kijut neki a dicsőségből úgy ebben, mint az örök életben. Higgyétek ezt el nekem. Azaz hogy mit is beszélek: ne nekem higgyék el, mert hiszen maga az örök Bölcsesség mondja ezt.

Folytatólag fejtegeti az önmegtagadást. A szerzetesnők kerüljék a világ elveit és gondolkodásmódját s kizárólag a helyes elvhez tartsák magukat.

Nagyon sokszor mondtam már, nővéreim s most írásban hagyom nektek emlékezetül mindenkorra, hogy ezen ház tagjai, de más is, aki tökéletes akar lenni, ezer mérföld távolságra kerülje az ilyen okoskodást: „igazam volt” – „jogtalanul jártak el velem szemben” – „nem volt igaza annak, aki így tett velem”, stb. Isten mentsen meg bennünket az ilyen gondolatoktól! Az, aki nem akar más keresztet elviselni, mint az olyant, amelyet alapos okadatolással és jogosan tesznek a vállára: az menjen Isten hírével. Nem tudom, mit keresne ebben a kolostorban. Menjen vissza a világba, bár attól félek, ott sem részesül majd jogos bánásmódban. Vagy talán azt hiszitek, hogy többet szenvedtek annál, amivel Istennek tartoztok? Micsoda gondolkozás volna ez? én igazán nem értem. Szerintetek talán jogos dolog volt az, hogy az édes Jézusnak annyi sértést és kínzást kellett szenvednie; hogy úgy bántak vele; hogy annyi igazságtalanságot követtek el rajta?

Azt mondjátok talán, hogy hiszen ezek csak olyan apró, természetes gyarlóságok, amelyeket nem szabad komolyan venni. Kérlek, ne vegyétek félvállról, mert, ha az ilyesmi egyszer belevette magát a kolostorba, úgy nő benne, mint a gomba. Nem szabad lekicsinyelni azt, ami oly nagy veszedelmet hoz a házra, mint ezek a rangkérdések, meg annak latolgatása, nem esett-e valakin sérelem. Ha akarjátok – mellőzve sok más dolgot – mondok egy okot a sok közül arra, hogy miért: az ilyen gondolat felmerül az egyikben s akkor csakugyan még semmi az egész; azonban az ördög azonnal megmozgat egy másik nővért, aki nagyra veszi a dolgot, sőt szeretetbeli kötelességének tartja szólni az előbbinek, hogy miképp is tud egy ilyen sértést eltűrni?! – hogy adjon neki Isten türelmet! – hogy ajánlja fel Istennek ezt az áldozatot! – hogy még egy szent sem tudna nagyobb türelmet tanúsítani! Szóval az ördög annyit jártatja ez utóbbinak nyelvét, hogy az illető, még ha akkor sikerült is elviselnie a dolgot, utólag elkezd képzelődni afölött, hogy mily tökéletességet tanúsított annak elviselésében. A mi természetünk úgyis annyira gyarló, hogy még ha nem is vagyunk ilyen kísértésnek kitéve és még ha mondogatjuk is magunkban, hogy ezt vagy azt elviselni az semmi: azért mégis csak úgy érezzük, hogy valami nagyot tettünk, amidőn elviseltünk olyat, ami nehezünkre esett. Hát még ha azt látjuk, hogy mások részvéttel vannak irányunkban. Ez növeli bennünk a kellemetlen érzést és elhiteti velünk, hogy igazunk van. Így azután a lélek elmulaszt egy jó alkalmat az érdemszerzésre s elgyöngül; az ördög számára pedig megnyílt a kapu, hogy máskor még rosszabb dologgal jöjjön ellenünk.

Gondoljátok meg, nővéreim, vajon csakugyan oly lényegtelen dolgok-e reátok nézve ezek a látszólagos kicsinységek? Mert hiszen mi másért volnátok itt? Ha ezekkel törődtök, azért nem fogtok több tiszteletben részesülni, ellenben elvesztitek mindazt az előnyt, amelyet megszerezhettetek volna. A megalázás és a veszteség ez esetben együtt jár.

Azt nézze mindegyik, hogy mennyire alázatos, mert ez a mértéke a haladásnak. Azt hiszem, az igazán alázatos embert még az ördög sem meri rangkérdés tekintetében megkísérteni – még önkéntelen indulat¹⁵ alakjában sem – mert van annyi esze, hogy előre látja a vereséget. Az ilyen kísértés legyőzésével ugyanis, – ha valaki igazán alázatos – csak még jobban megerősödnék ebben az erényben s az ördög ily módon előmozdítaná haladását. Ilyenkor ugyanis az illető visszatekint életére; látja, mily keveset szolgált az Úrnak; mily sokkal tartozik neki; hogy mily nagyszerű példát adott Ő nekünk az alázatosságra, midőn leereszkedett hozzánk; azután elgondolja bűneit s azt, hogy hol kellene lennie, ha az Úr érdeme szerint bánt volna vele. Ezekből a megfontolásokból az illető lélek akkora hasznot merít, hogy az ördög nem egyhamar fogja ez oldalról újra megkísérteni, mert látja, hogy itt betörik a fejét.

¹⁵ Önkéntelen indulat az érzéki törekvő képesség megmozdulása valamely előtte álló tárgy felé, amihez a szabad akarat még nem járult hozzá.

Azt kérdezhetnék talán, hogy miért tulajdonítok én ennek oly nagy fontosságot és miért vagyok annyira szigorú? – hiszen Isten megadja a szellemi örömöket olyanoknak is, akik nem vitték ennyire az önmegtagadásban. Megengedem, hogy Isten így tesz; végtelen bölcsességével ezt is felhasználja eszközül arra, hogy az illetők Ő érette mindenről lemondjanak. Ezen lemondás alatt nem értem azt, hogy szerzetbe lépnek, mert végre is ezt nem mindenki teheti meg s a tökéletes lélek, bárhol legyen is, mindenütt képes lesz gyakorolni az önmegtagadást és az alázatosságot. Sőt, ha a világban marad, nehezebb neki ezeket gyakorolni, mint nekünk, mert sok függ ám a környezettől. Azt az egyet azonban higgyék el nekem, hogyha valaki ragaszkodik a megbecsüléshez,¹⁴ vagy más valamihez, ami az övé – mindez épp úgy előfordulhat a kolostorban, mint odakint, csakhogy itt nagyobb a bűne az illetőnek, tekintve, hogy kevesebb az alkalom rá – az ilyen, még ha már évek óta gyakorolja is a szemlélődést, illetve jobban mondva az elmélkedést, – mert a tökéletes szemlélődés végül is kiöli a lélekből ezeket a gyarlóságokat – soha sem fogja sokra vinni és nem is fogja sohasem élvezni az igazi imádság gyümölcseit. 

¹⁴ Az eredetiben „punto de honra” franciául „point d’honneur”; németül: „Ehrenpünktlein”; a magyarban nem találok ezen fogalom kifejezésére egészen megfelelő kifejezést. Ez a szó: „megbecsültetés” csak megközelítőleg adja vissza, amennyiben ezenkívül benne van „becsület” és „tekintély” fogalma is. Mi az összefüggés szerint hol az egyik, hol a másik szóval fogjuk fordítani.

Ismétlem, minden, vagy legalábbis a dolognak nagyobb része azon fordul meg, hogy feledkezzünk meg önmagunkról és kényelmünkről. Mert aki igazán rászánja magát az Úr szolgálatára, az nem fogja tőle megtagadni a kisebb dolgot, az életét, mikor a nagyobbat, az akaratot úgyis odaadta már neki. S vajon miért is féltené az életét? Hiszen, ha valaki igazi szerzetes, ha valaki imádságos lélek és vágyódik a mennyei örömök után: akkor csak nem fog meghátrálni a halál, sőt még a vértanúhalál elől sem? Azt úgyis tudjátok, nővéreim, hogy a jó szerzetesnek és az olyan embernek élete, aki Isten benső barátságára tart számot, hosszú vértanúság? Hosszúnak mondjuk tudniillik azokéhoz viszonyítva, akiket egy-kettőre lefejeztek, de azért igazában még sem hosszú, mert hiszen az egész élet nagyon rövid; némely emberé pedig különösen az. S ki tudja, vajon nincs-e a miénk is oly rövidre szabva, hogy éppen midőn egészen Isten szolgálatára határoztuk el magunkat, mindössze csak egy óránk, vagy talán csak egy pillanatunk van még hátra? Ez nem lehetetlen. De különben, ami egyszer véget ér, azt nem érdemes sokra becsülni, az életet pedig legkevésbé, mert hiszen egyetlen napjára sem számíthatunk biztosan. Ha pedig meggondoljuk, hogy minden óra az utolsó lehet: vajon ki ne igyekeznék azt jól felhasználni? Higgyétek el nekem, legjobb, ha ehhez az elvhez tartjuk magunkat.

Azért igyekezzünk akaratunkat mindenben megtagadni. Ez ugyan nem megy egy-kettőre, de azért, ha buzgón igyekeztek és sokat imádkoztok, egyszer csak mielőtt észrevennétek, fent lesztek a csúcson. Nagyon kegyetlen követelésnek látszik, hogy tagadjunk meg magunktól minden élvezetet, de csak akkor az, ha nem tudjuk, mennyi élvezetben és gyönyörűségben részesít bennünket éppen ez az önmegtagadás s hogy mennyit nyerünk általa már ez élet folyamán. Minálunk, tekintve, hogy valamennyien gyakoroljátok ezt, a dolognak nehezebbik része úgyis el van végezve, egymást bíztatjátok és gyámolítjátok s így szükségképpen versengve haladtok előre.

Arról beszél, hogyha valaki igazán szereti Istent, akkor nagyon kevésbe veszi az életet és az emberek becsülését.

Egyéb dolgokra kell most rátérnünk, amelyek bár nagyon kicsinyeseknek látszanak, annál fontosabbak.

Mindez kezdetben nagyon nehéznek tűnik föl – és nem ok nélkül – mert hiszen önmagunk ellen kell harcolnunk. De ha az ember egyszer belefogott, Isten oly erősen működik a lélekben és úgy elárasztja kegyelmeivel, hogy csekélységnek tartja mindazt, amit az életben tehet. Mi szerzetesek pedig meghozzuk a legnagyobb áldozatot is, amennyiben Isten iránti szeretetből lemondunk szabadságunkról; akaratunkat másénak rendeljük alá; s annyi fáradságot, böjtöt, hallgatást, elzárkózottságot és közös imádságot vállalunk, hogy még ha keresnők is a pihenést, ugyancsak ritkán juthatunk hozzá. Sőt az is igaz, hogy sok kolostort láttam, de nem találtam bennük egyetlen kényelemszeretőt sem, kivéve önmagamat. Ha tehát külsőleg úgyis gyakoroljuk az önmegtagadást, miért ne tennők azt belsőleg is, mikor ezáltal minden sokkal rendszeresebb, érdemszerzőbb és tökéletesebb lesz s minden fáradság édessé és könnyűvé válik. Ezt a belső önmegtagadást pedig azáltal gyakoroljuk, ha mint mondottam, nem cselekszünk saját akaratunk és érzéki vágyunk szerint még a legkisebb dolgokban sem, míg végre sikerül a testet a léleknek alávetnünk.

A mondottakban nem az olyan esetet tartottam szem előtt, amikor nagyobb betegségről van szó, például nagy lázról – bár az ilyen esetekben is nagyon ajánlom az önmérséklést és türelmet –, hanem azokról a kisebb bajokról, amelyeket el lehet viselni ágyon kívül, anélkül, hogy miattuk mindenkit agyonzaklatnánk. De mi volna akkor, ha ezeket a sorokat a mi házunkon kívül is olvasná valaki? Mit mondanának rólam az apácák? Mindazt örömest elviselném, ha csak egy is megjavulna e tekintetben. Mert, ha csak egy ilyen panaszkodó akad, odáig fejlődhetik a dolog, hogy legtöbb esetben nem hisznek többé senkinek sem, akármennyire komoly legyen is a baja.

Gondoljunk csak vissza a mi őseinkre, azokra a remetékre, akiknek nyomaiba akarunk lépni. Mennyi fájdalmat tűrhettek el teljes egyedüllétben; mennyit fázhattak, éhezhettek; mennyit szenvedhettek a forró naptól, a nyári hőségtől s Istenen kívül nem volt senkijök, akinek panaszkodhattak volna. Azt hiszitek talán, hogy vasból volt a testük? Éppen olyan gyönge szervezetük volt bizony, mint minekünk. S higgyétek el, leányaim, hogyha egyszer elkezdjük megfékezni ezt a nyomorult testet, akkor már nem okoskodik annyit. Másoknak kötelessége gondoskodni minden szükséges dolgotokról. Ezért, ha csak nem komolyabb a bajotok, ne is törődjetek magatokkal. Ha mi nem számolunk azzal az eshetőséggel, hogy meghalhatunk; vagy hogy az egészségünk tönkre mehet, úgy soha sem megyünk semmire. Törekedjetek ezeket a dolgokat semmibe se venni s bízzátok magatokat Istenre, akármi történjék. Vajon mi van abban, ha meghalunk? Hányszor megcsúfolt bennünket a mi testünk: talán nincs jogunk ahhoz, hogy olykor mi űzzünk csúfot vele? Higgyétek el, hogy ezzel az elszántsággal többet érünk el, mintsem gondolnók; mert ha az Úr kegyelmével újra és újra felújítjuk magunkban, lassankint mégis csak urai leszünk a testünknek. Pedig ennek az ellenségnek leküzdése nagyon fontos dolog reánk nézve, ha győztesen akarunk kikerülni ezen élet harcaiból. Adja Isten, hiszen Ő mindent megtehet. Csak az érti meg, én szerintem, hogy mekkora haszonról van itt szó, aki egyszer már győzelmet aratott ebben a harcban. Oly nagy ez a haszon, hogy az ember utólag semmibe sem veszi a szenvedést, amelynek árán megszerezte ezt a nyugalmat és hatalmat.

Folytatólag beszél az önmegtagadásról és fejtegeti annak azt a faját, amelyet a betegség idején kell gyakorolni.

Nagy tökéletlenségnek tartom, nővéreim, ha unos-untalan panaszkodunk holmi apró-cseprő bajokról; ne tegyétek ezt soha, amíg csak el tudjátok azokat viselni. Ha a baj komoly, akkor panaszkodik az magától; ez azután egészen más panasz; ezt nem lehet süket fülre venni. Fontoljátok meg, hogy kevesen vagytok; ha tehát valamelyikteknek megvan ez a rossz szokása, akkor ez, mivel őszintén szeretitek egymást, keseríteni fogja a többieket mind. Természetesen, ha komoly baja van, az más; akkor szóljon s tegyenek meg érte mindent, amire szüksége van; hiszen, ha valaki elfojtotta magában az önszeretetet, annak annyira terhére van minden ápolás, hogy komoly ok nélkül nem fogja azt elfogadni. Soh’se féljetek attól, hogy az ilyen nővér ok nélkül panaszkodjék.

Oly esetben, amikor valaki igazán beteg, nem teszi jól, ha nem szól. Az ilyen rosszabbul cselekszik, mint aki ok nélkül kíméli magát, de még rosszabb volna, ha a többiek nem lennének iránta részvéttel. No, de hiszen e tekintetben nincs veszély, mert ahol oly kevesen vagytok s hozzá imádságos, gyöngéd lelkek: ott ki van zárva, hogy ne ápoljátok a beteget s ne tegyetek meg mindent, hogy meggyógyuljon. De az afféle apró női gyöngeségeket és bajok föl se vegyétek és ne panaszkodjatok miattuk, mert sokszor csak a rossz szellem nagyítja meg őket képzeletünkben. Az ilyenek jönnek és megint elmúlnak s ha nem szoktok le arról, hogy mindig emlegessétek őket és folyton panaszkodjatok miattuk – hacsak nem Isten előtt – akkor soh’se lesz vége.

Azért hangsúlyozom ezt annyira, mert nagyon fontos s nézetem szerint ez az egyik oka annak, hogy némely kolostorban annyira meglazult a fegyelem. Ez a mi nyomorult testünk ugyanis olyan sajátságos természetű, hogy minél több kényelmet engedünk meg neki, annál többre van szüksége. Csodálatos dolog, mennyire szereti, ha dédelgetik s ha bármi csekélyke kis ürügyet tud találni a követelődzésre, befonja a szegény lelket s megakadályozza abban, hogy előrehaladjon. Gondoljátok meg, hány szegény beteg van rosszabb helyzetben, mint ti, mivel senkije sincs, akinek panaszkodhatnék; mert a szegénység és a kényelem nem járnak együtt. Gondoljatok arra is, hány férjes nő van – s én magam is ismerek ilyeneket, még pedig előkelő nőket – akik keserves helyzetükben és súlyos szenvedéseikben nem mernek panaszkodni, nehogy terhére legyenek férjüknek. Már pedig azt tudhatná az ilyen magamforma bűnös lélek, hogy nekünk csak nincs jogcímünk nagyobb kényelemre, mint azoknak s nem azért jöttünk ide, hogy élvezzünk s kényelemben éljünk! Ha már megszabadultunk attól a sok szenvedéstől, amely kijutott volna nekünk a világban, talán valamit mégis csak elviselhetünk Isten szerelméért, anélkül, hogy telepanaszkodnók vele a házat! Hányszor előfordul, hogy az olyan férjes nő, aki szerencsétlen házasságban él, még azt sem meri megtenni, hogy más előtt öntse ki szívét, hanem szótlanul viseli szenvedéseit; mert a férje megharagudnék, ha megtudná, hogy másoknak elmondta bajait, vagy panaszkodott. Mi pedig azokból a bajokból, amelyeket bűneinkért szenvedünk, nem volnánk képesek valami keveset elviselni, úgy, hogy csak az Úristen tudjon róla? Hiszen különben is vajon mit segít az a betegségen, ha másoknak elmondjuk?

Tudom, hogy azok, akik e tekintetben nem így járnak el, nem fogják szavaimat rossz néven venni; amint én sem veszem zokon, ha mások mondják, hogy én azt hiszem, mindenki úgy tesz, mint én; mert ebben igazuk van. Nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom, hogy nővéreim között többen vannak, akikre veszedelmessé válhatnék, ha e pontban nem volnának óvatosak. Úgy gondolom, az Úr akarja azt, hogy egyesek közülünk betegesek legyenek; legalább én nálam

Ő  akarta s ez nagy kegyelem reám nézve, mert amúgyis kényelemszerető voltam, s azért Ő azt akarta, hogy a betegség mentségemül szolgáljon nekem.

Igazán mulatságos dolog látni, hogy egyesek mennyi lelki gyötrelmet okoznak önmaguknak. Olykor valóságos rögeszméjükké lesz az önsanyargatás s ész nélkül esnek neki önmaguknak; az egész buzgóság pedig egy-két napig tart. Ekkor azután az ördög felcsigázza a képzelődésüket, hogy mekkora kárt tettek az egészségükben. Attól kezdve azután hallani sem akarnak önsanyargatásról, még arról sem, amit a rendi szabályok írnak elő: mert hát - mondják - nekik e téren keserves tapasztalatuk van! Nem tartjuk meg szabályunk legelemibb pontjait, például a hallgatást, pedig ez csak nem árt az egészségnek?! Ha pedig eszünkbe jut, hogy fáj a fejünk, akkor már nem megyünk a kórusba: pedig abba sem halnánk bele. Ma az a mentség, hogy a fejünk fáj; holnap az, hogy tegnap fájt a fejünk; három további napon pedig azért maradunk el, nehogy újra megfájduljon. Emellett pedig saját találmányú önsanyargatásokra vállalkozunk, aminek folytán el kell hagynunk majd ezt, majd azt a kötelességet. Olykor alig van valami bajunk, de azért nem érezzük magunkat kötelezve semmire sem, mert felmentést kértünk, s azt hisszük, hogy azzal azután minden rendben van. Azt mondjátok talán, hogy „Hát akkor minek adja meg a fölmentést a főnöknő?” Hiszen ha belelátna az illető belsejébe, talán nem is adná meg; mivel azonban annyira bizonykodtok előtte, hogy szükségtek van rá, orvos meg mindig akad, aki támogatja kérésteket; meg valami jóbarát vagy rokon is ott siránkozik előtte a ti érdeketekben: mit csináljon a szegény főnöknő? Olykor világosan látja, hogy a kérelem nem indokolt, de nem meri megtagadni, nehogy szeretetlenséggel vádolhassák. Azt gondolja, inkább hibázzatok ti, mint ő. Meg azután nem is akar rólatok rosszat feltenni.

Ó, ez az örökös panaszkodás a kolostorokban! Isten bocsássa meg nekem, de igazán azt kell gondolnom, hogy ez már megrögzött szokássá lett. Megeshetnék, hogy ilyesmi nálunk is elő talál fordulni, s azért írok róla itt, hogy annak idején vigyázzatok. Mert ha az ördögnek egyszer sikerül ránk ijeszteni és elhitetni velünk, hogy tönkremegy az egészségünk, akkor nem teszünk soha semmit. Világosítson meg bennünket az Úr, hogy mindig eltaláljuk a helyes középutat. Amen.

Már most a legelső dolog, amivel le kell számolnunk, az, hogy nem szabad ezzel a mi testünkkel törődnünk. Ezen a téren sok lesz a tennivaló, mert legtöbben közülünk természetüknél fogva annyira kényelemszeretők és úgy féltik az egészségüket, hogy csodálatos valami, mennyi gondot ád ez a dolog nemcsak a világiaknak, hanem még a szerzeteseknek is. Sőt igazán úgy látszik, mintha egyik-másik nővér másért se lépett volna a szerzetbe, mint azért, hogy távol tartsa magától a halált: egyik jobban küzd ellene, mint a másik. Igaz ugyan, hogy minálunk az ilyesmi nem lehetséges, legalább gyakorlatilag nem; azt óhajtanám azonban, hogy még az erre irányuló kívánságot is öljétek ki a szívetekből. Ti azért jöttetek ide, nővéreim, hogy meghaljatok Krisztusért, nem pedig azért, hogy az Ő kedvéért ápolgassátok magatokat. Erről meg kell győződve lennetek. Az ördög ugyanis igyekszik a szerzetesekkel elhitetni, hogy vigyázniok kell magukra, mert különben nem képesek elviselni a rendi élet szigorát. Így azután akkora gondot fordítanak az egészségükre – csupán azért, hogy a rendi élet szigorát elviselhessék – hogy meghalnak anélkül, hogy azt a szigort csak egy hónapig, sőt talán csak egy napig is gyakorolták volna. Igazán nem tudom, hogy akkor minek is jöttünk mi ide. Attól ugyan senki se féltsen bennünket, hogy ebben a pontban túlzásba esünk; az már igazán csoda volna, még ha akarnánk is valamit tenni: a mi gyóntatóink azonnal halálra ijednek, hogy megöljük magunkat az önsanyargatással! De meg azután magunk is annyira remegünk e tekintetben a túlzástól, hogy bárcsak minden más téren is épp oly óvatosak volnánk!