123457 ima található a honlapon, összesen 300213 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!
A tökéletesség útja, amelyet Jézusról nevezett Terézia, a kármelhegyi Boldogasszony rendjének szerzetesnôje írt. Ez a könyv a kármelhegyi Boldogasszony sarutlan szerzetesnôi számára van írva, akik a rend ôsi szabályát követik.
J + H + S
Ez a könyv utasításokat és tanácsokat tartalmaz, amelyeket Jézusról nevezett Terézia intéz leányaihoz, tudniillik azon kolostorok szerzetesnôihez, amelyeket ô alapított a mi Urunk és a mi Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Istenanya segélyével, a kármelhegyi Boldogasszony rendjének ôsi szabálya alapján. Különösen pedig az ávilai Szent József-kolostor nôvéreinek van szánva, minthogy ezt a kolostort alapította legelôször és ennek perjelnôje volt, mikor e művet írta.
Én csak azokról az említett megengedett vonzalmakról beszélek, amilyenek miközöttünk is előfordulnak, s amilyenekkel a rokonok és jóbarátok viseltetnek egymás iránt. Ez az egész szeretet abban a vágyban csúcsosodik ki, hogy valahogy meg ne találjon halni az, akit szeretünk. Ha a feje fáj, nekünk a szívünk vérzik, ha szerencsétlenség éri, akkor, mint mondani szokták, végünk van; és más hasonló dőreségeket követünk el. Azzal a másik barátsággal egészen másképp áll a dolog. Igaz ugyan, hogy emberi gyarlóságunk érzi valamelyest barátunk szenvedését, de az ész azonnal felülkerekedik és csak azt nézi, hasznára van-e a lelkének? vajon növekesznek-e ezáltal erényei? vajon türelemmel viseli-e azt? – s azután imádkozik érte, hogy Isten kegyelméből legyen türelmes és szerezzen érdemeket azzal a szenvedéssel. Ha a tökéletes ember látja, hogy barátjában mindez megvan, akkor egyáltalában nem fáj érte a szíve, sőt örül és meg van elégedve. Igaz ugyan, hogy szívesebben szenvedne ő maga, semhogy barátját lássa szenvedni, de csak abban az esetben, ha a szenvedés érdemét és hasznát neki juttathatná. Arról azonban, hogy nyugtalankodjék, vagy aggódjék miatta, szó sem lehet.
Ismétlem, hogy nézetem szerint ez a szeretet hasonló ahhoz, amelyet a mi szerelmes Jézusunk érzett irántunk. Akikben megvan ez a szeretet, azok nagy hasznára vannak másoknak, mert magukra vállalnak értük minden fáradságot, a gyümölcsöket pedig nekik engedik át. Az ő barátaik tehát nagyon sokat nyernek, de higgyék is el, hogy ez a szent barátságuk csak akkor lesz maradandó, ha elszántan és tökéletesen a mi Urunk nyomaiba lépnek és teljes erővel igyekeznek haladni a mennyei haza felé, amint ezt Szent Mónika és Szent Ágoston tették; ellenkező esetben ez a barátság meg fog szűnni. Az ilyen lélek ugyanis nem képes kétszínűségre barátaival szemben, s nem tudja elhallgatni, ha hibát vesz észre bennük. Sőt ahányszor ilyesmit lát, mindannyiszor szemükre veti, ha gondolja, hogy ezzel használ nekik; mert igazán szívén viseli lelki javukat. Egyébként az ilyenek nem törődnek az egész világgal, de ezzel az utóbbi dologgal annál inkább. Nem képesek másként viselkedni, nem tudnak hízelegni, sem pedig barátaik előtt valamit eltitkolni. Azoknak vagy meg kell javulniok, vagy pedig vége a barátságnak, mert az ellenkezőt nem képesek, de nem is lehet elviselniük. Állandó harc volna közöttük. A világ nem érdekli őket, s azt sem nézik, hogy mások híven szolgálják-e Istent, mert csak önmagukra van gondjuk: azonban barátaikkal szemben nem képesek ilyen közömbösen viselkedni. Semmi fölött sem képesek szemet hunyni s még a porszemet is észreveszik rajtuk. Merem mondani, hogy súlyos kereszt nekik ez az érzelem. Annál boldogabb azonban az az ember, akit ilyen lélek szeret! Áldott az a nap, amelyen megismerkedett vele!
Folytatólag beszél a szellemi szeretetről, s néhány tanáccsal szolgál arra nézve, hogy miképpen lehet azt megszerezni.
Csodálatos dolog, hogy milyen szenvedélyes ez a szeretet! Mennyi könnyhullatásba kerül! Mennyi penitenciával és imádsággal jár! Mily szorgalmasan ajánlgatja mindenkinek imájába jóbarátja érdekeit, s hogyan kéri az embereket, hogy könyörögjenek érette Istenhez! Állandóan az a vágy emészti, hogy a barátja haladjon a jóban, s nem tud megnyugodni, amíg nem látja, hogy tényleg előre halad. Ha meg azután a barátja eljutott már a tökéletesség egy bizonyos fokára s kissé visszaesik, akkor meg van keserítve minden öröme az életben. Nincs étvágya, nem tud aludni, folyton ez a gond nyomja, szüntelenül remeg, nem fog-e elveszni az a lélek, akit ő annyira szeret; nem kell-e majd tőle az örökkévalóságban elválnia. Mert hiszen a földi elválást, a halált nem veszi semmibe: minek is ragaszkodjék az ember az élethez, egy olyan dologhoz, amelyet egy fuvallat kiragad kezei közül anélkül, hogy képes volna azt visszaszerezni! Ebben a szeretetben, mint mondom, semmi helye nincs az önérdeknek: hanem egyetlen óhaja, egyetlen vágya, hogy az a másik lélek minél gazdagabb legyen égi javakban. Ezt nevezem én szeretetnek, de nem azokat a nyomorúságos kicsinyes földi érzelmeket. Nem a rosszakat értem, Isten mentsen azoktól, mert az afféle pokoli dolgokra nem érdemes miközöttünk szót vesztegetni. Még az is rettenetes, amelyik köztük legkevésbé rossz. Az ilyesmit nekünk, nővéreim, ki sem szabad mondanunk. Még csak gondolnunk sem szabad arra, hogy ilyesmi is van a világon; sem meghallgatnunk ilyesmit akár tréfából, akár komolyan mondják; sem megengedni, hogy előttetek beszéljenek ilyesféle érzelmekről. Az ilyesminek nincs semmi haszna s még a meghallgatása is nagyon káros lehetne.
Az olyan lélek tehát, amelyikbe az Úr beleöntötte az igazi bölcsességet, csak annyiba veszi ezeket a földi élet tartamára kötött barátságokat, amennyit érnek, sőt még annyira se. Mert ha valaki tudja élvezni ezen világ javait, örömeit, mulatságait, kincseit, arra nézve még van értéke az ilyen jóbarátnak, főleg, ha gazdag és módjában áll híveit megörvendeztetni és megvendégelni; de ha valaki mindettől irtózik, vajon mit ér neki az ilyen barátság?
Midőn tehát az ilyen ember szeret valakit, akkor egész szívvel azon van, hogy az illető megszeresse Istent és kegyelmében legyen; ugyanis, mint mondom, tudja, hogy szeretete nem lehet másképpen állandó. Különben is nagyon önzetlen a szeretete: minden követ megmozgat, hogy a másiknak hasznára legyen s kész volna életét ezerszer feláldozni annak legkisebb lelki előmeneteléért. Ó drágalátos szeretet, mely oly szépen utánozza a szeretet fejedelmét, a mi drága kincsünket, az édes Jézust.
Azt is kérdezhetnétek, vajon mit szeretnek azok a jó emberek, ha nem azt szeretik, amit látnak? Azt mondom erre, hogy igenis azt szeretik, amit látnak és ahhoz vonzódnak, amit hallanak: csakhogy amit ők látnak, az nem mulandó dolog. Az ő tekintetük ugyanis nem áll meg a felszínen, hanem keresztülhatol a testen, a lelket nézi s azt vizsgálja, vajon van-e rajta szeretni való. S még ha első tekintetre nem is találnának rajta semmit, valami kis jóindulatot vagy hajlamot mégis csak fölfedeznek benne, s ennek nyomán kutatva aranyat lelnek ama lélek bányájában. És ha azután szeretik az illetőt, akkor semmi fáradságot sem sajnálnak, s készörömest tesznek meg érte mindent. Azt akarják ugyanis, hogy szeretetük állandó legyen; már pedig ha az illető nem tesz szert lelki kincsekre és nem szereti nagyon Istent, akkor ez az állandóság ki van zárva. Az ilyen tökéletes emberrel hiába tenne az illető jót; hiába szeretné teljes szívéből; hiába hozna meg érte minden áldozatot; hiába volna meg benne minden képzelhető természetes kedvesség: nem lesz képes sokáig megőrizni vonzalmát s a barátság nem maradhat állandó. Az ilyen ember tapasztalatból tudja, hogy mit érnek mindezek a dolgok: őt ilyesmivel nem lehet megvesztegetni. Látja, hogy nem illenek egymáshoz, s hogy kölcsönös szeretetüknek nincs meg a biztos alapja. Hiszen, ha az a másik nem tartja meg Isten törvényeit, akkor barátságuknak úgy is vége szakad ezzel a földi élettel, mert azon túl elválnak útjaik, s azért nem is képes igazában szeretni őt.
Igazán sokszor elgondolom, mennyire vakok vagyunk, amidőn azt óhajtjuk, hogy mások szeressenek bennünket; kivéve ha – mint mondom – olyanokról van szó, akik jó hatással vannak reánk s az örök javakhoz segítik a lelkünket. Különben is jegyezzék meg, hogy abba a szeretetbe, amellyel más irányában viseltetünk, részünkről mindig belevegyül valami kis önzés, amennyiben a saját hasznunkat, vagy legalább is élvezetünket keressük. Ellenben ezek a tökéletes emberek lábbal tipornak már minden jót, gyönyörűséget és élvezetet, amelyet a világ nyújthat. S amennyiben bizonyos értelemben mégis keresik az élvezetet, nem képesek azt másban feltalálni, mint Istenben és az Istenről való beszélgetésben. Ennek következtében nem tudják belátni, mi hasznuk lehetne abból, ha valaki szereti őket s nem is keresik mások vonzalmát. S mivel ez az igazság egészen világos előttük, nevetnek önmagukon, ha visszagondolnak azokra az időkre, amikor még képesek voltak egész komolyan tépelődni afölött, vajon viszonozza-e valaki a vonzalmukat, vagy sem. Mert az ember már olyan, bármily nemes is egyébként a vonzalma, hogy feltétlenül azt akarja, fizessék vissza. Pedig az a fizetés, amit beszed érte, puszta szalma, levegő, súlytalan dolog, amelyet elfúj a szél. Mert hiszen bármennyire szerettek is bennünket valamikor, vajon mink maradt belőle? Azért is az említettem emberek épp oly kevésbe veszik, ha szeretik őket, mintha nem szeretnék őket; kivéve, ha a szeretet lelki hasznukra van. Belátják ugyanis, hogy csupán emberi gyöngeség részünkről, midőn szeretet után áhítozunk.
Azt hihetnétek ugyebár, hogy az ilyenek Istenen kívül nem is képesek mást szeretni. Pedig ez nem áll. Sőt sokkal jobban tudnak szeretni, s a szeretetük sokkal jótevőbb és hatásosabb: egyszóval igazi szeretet. Az ilyen lélek ugyanis sokkal jobban szeret adni, mint kapni; s még magával a Teremtővel szemben is így van. Ezt nevezem én szeretetnek; mert azok a többi alacsony érzelmek csak bitorolják ezt a szép nevet.
Azt mondjátok talán erre, hogy az ilyenek nem is tudnak szeretni és nem képesek viszonozni mások ragaszkodását. Az az egy talán igaz, hogy nem sokba veszik mások vonzalmát, s ha olykor örülnek is, ha azt látják, hogy mások szeretik őket – ami végre is emberi dolog – hamar észbe kapnak s belátják ennek oktalanságát. Azaz, hogy van rá eset, amikor nem az, tudniillik, midőn olyanoknál találnak szeretetre, akik tudományuk és jámborságuk révén lelki hasznukra vannak. Minden egyéb vonzalom csak terhükre van, mert érzik, hogy semmi előnyük sincs belőle, sőt kárukra lehet. De azért hálásak a vonzalomért, s azzal viszonozzák, hogy az illetőt Istennek ajánlják. Úgy tekintik ugyanis a dolgot, hogy aki őket szereti, az az Istennek tesz szolgálatot, mert látják, hogy Isten iránti szeretetből származik az egész. Arról ugyanis meg vannak győződve, hogy saját magukban nincs semmi szeretetreméltóság; nézetük szerint tehát irántuk csak azért viseltethetik valaki vonzalommal, mert tudja, hogy Isten is szereti őket.
Ennek alapján azután a fizetést is Ő Szent Felségére bízzák s ha imádkoztak az illetőkért, hogy Isten fizessen meg nekik, úgy érzik, hogy fel vannak mentve minden további kötelezettség alól s a dolog nem érdekli őket többé.
Ez a szellemi szeretet csak olyan emberben lehet meg, aki Isten kegyelméből világosan belátja, hogy mi ez a világ; hogy van ezen kívül egy más világ is; hogy mekkora a különbség a kettő között; hogy az egyik örökkévaló, a másik pedig olyan, mint az álom. Meg kell értenie, hogy mi az Isten iránti és mi a teremtmény iránti szeretet. Hozzá saját tapasztalatából kell tudnia a kettő közötti különbséget, mert ez egészen más, mintha valaki csak úgy hiszi és gondolja. Tudnia kell ugyancsak tapasztalatból, hogy mennyit nyer az ember az egyikkel, s mennyit veszít a másikkal. Világos fogalmának kell lennie arról, hogy mi a Teremtő és mik a teremtmények; és sok más dologról, amelyekre vonatkozólag csakis az Úr ad igazi és világos ismeretet azoknak, akik belépnek hozzá az imádság iskolájába, illetve, akiket az Úr felvesz abba. Mert azok aztán egészen másképp tudnak ám szeretni, mint mi, akik nem jutottunk ennyire.
Talán azt fogjátok mondani, nővéreim, hogy minek is beszélek én nektek ezekről a dolgokról, mikor ti mindezt úgyis tudjátok. Adja Isten, hogy úgy legyen; hogy tudjátok, de úgy ám, amint azt tudni kell, vagyis, hogy mélyen a szívetekbe legyen vésve. Ha ugyanis tudjátok, akkor legalább nem fogjátok hazugságnak tekinteni azt az állításomat, hogy abban az emberben, akit az Úr a tökéletességnek erre a magaslatára emelt, megvan ez a tökéletes szeretet is. Ezek azután a nemes lelkek, a királyi lelkek, akik Isten kegyelméből ennyire vitték! Ezek nem képesek arra, hogy olyan hitvány dolgot szeressenek, mint amilyen az emberi test. Nem mondom, hogy nem dicsérik annak Teremtőjét, midőn látják, hogy szép, kedves és szemrevaló, de hogy nagyra becsüljék, arról szó sem lehet. Azt akarom ezzel mondani, hogy csupán a testi szépség miatt sohasem fognak más iránt szeretetre gerjedni. Az ilyen szeretetet tárgytalannak tekintenék; és úgy éreznék magukat, mintha valami árnyékba szerettek volna bele. Valósággal pirulnának önmaguk előtt s nem mernék többé Istennek azt mondani, hogy igazán szeretik Őt.
Visszatér a tökéletes szeretet tárgyalására.
Nagyon eltértem a tárgyamtól, de ha valaki belátja a mondottak fontosságát, nem fogja ezt tőlem rossz néven venni.
Térjünk tehát már most vissza ahhoz a szeretethez, amellyel illik és szabad egymás irányában viseltetnünk, ahhoz tudniillik, amelyik tisztán szellemi. Nem tudom, helyesen fogom-e fel a dolgot, de azt hiszem, nem érdemes róla hosszasabban beszélni, mert nagyon kevesen jutnak erre a magaslatra. Akinek azonban az Úr megadta volna ezt a szeretetet, az legyen nagyon hálás érte, mert ez valami igen nagy tökéletesség lehet.10 Azért azonban egyet-mást mégis mondok róla, mert talán hasznotokra válik. Minél élénkebben áll ugyanis szemünk előtt valamely erénynek képe, annál könnyebben szeretjük meg s annál őszintébben óhajtjuk azt magunkban megvalósítani. Csak az Úristen adhatja meg nekem, hogy ezt a szeretetet megértsem; hát még azt, hogy másokkal megértessem! Mert igazán, úgy hiszem, még azt sem tudom, micsoda is az a szellemi dolog, sem azt, hogy miképpen keveredik hozzá érzékiség. Azt pedig még kevésbé értem, hogy miért kell éppen nekem ilyen dolgokról beszélnem! Úgy vagyok vele, mint aki a távolban valamit beszélni hallott, de nem értette meg, hogy mit mondtak. Én is, sokszor igazán, valószínűleg azt sem tudom, hogy mit mondok, de azért az Úr úgy rendezi a dolgot, hogy jól megértsenek. Ha azután más esetben badarságot találnék beszélni, azon nincs csodálkozni való, mert hogy is tudnám én valamiben az igazat eltalálni.
10 A szentanya el akarja hárítani a gyanút, mintha őbenne meg lett volna ez a tökéletes szeretet. Pedig hát kiben lett volna meg, ha nem őbenne?
Mindazt, amit írtam, magam láttam, tapasztaltam és megbeszéltem tudós és jámbor emberekkel. Ez utóbbiak alaposan megfontolták, hogy milyen rendszer válik be majd leginkább ebben a kolostorban s miképpen fog benne a tökéletesség legszebben virágozni. Bár ebben a földi életben nem képzelhető rendszer, amelynek nem volna rossz oldala, mégis legüdvösebbnek azt találtuk, hogy ebben a házban sem a káplánnak, sem a gyóntatónak ne legyen soha szabad be- és kijárása. Mindketten őrködjenek afölött, hogy a házbeliek szentül éljenek és minden rendben legyen; hogy mind külsőleg, mind bensőleg előrehaladjanak a jóban; s ha valami hibát vesznek észre, azt jelentsék a rendfőnöknek; ők maguk azonban ne viselkedjenek úgy, mintha elöljárók volnának.
Így van ez most minálunk és ebben én nem a magam feje után indultam. Mi ugyanis több oknál fogva nem a rendfőnöknek fogadunk engedelmességet, hanem a püspök joghatósága alá tartozunk. A mi mostani püspökünk, névszerint Don Alváró de Mendoza, nagy barátja a szerzetesi életnek és a jámborságnak és nagy szolgája az Úrnak; főrangú család tagja és mindenképpen igyekszik előmozdítani ennek a mi kolostorunknak érdekeit. Ő e kérdés megbeszélésére több tudóst, okos és tapasztalt férfiút hívott össze, akik az említett megállapodásra jutottak, miután velem, szegény bűnös lélekkel együtt mások is sokan és sokat imádkoztak, hogy az Úr világítsa meg elméjüket. Annál inkább indokolt dolog tehát, hogy a jövendőbeli rendfőnökök szintén magukévá tegyék ennek a sok okos embernek véleményét s annyi imádságnak és az Úr annyi kegyelmeinek eredményét, amely az eddigi tapasztalatok alapján tényleg a legjobbnak bizonyult. Adja az Úr, hogy ezután is így legyen és mindig az Ő legnagyobb dicsőségére szolgáljon. Amen.9
9 Ezen pont körül később nagy küzdelem keletkezett. 1585-ben a nagyon szigorú elveket valló P. Doria Miklós lett a tartományi főnök. Az 1591-ben teljesen megszorította a nővéreknek szabadságát, aminek következtében egyes női zárdák el is szakadtak a Rendtől. Doria párthívei azt állítják, hogy maga Szent Terézia is megváltoztatta volna élete végén a nézetét és sokallta volna, hogy egyes zárdákban annyi a gyóntató, és e tekintetben Szent Bertalanról nevezett Boldog Anna nővérnek, Szent Terézia titkárának tanúságára hivatkoznak. „Anna – mondá neki a Szent 1581- vagy 1582-ben – én azt hiszem, mi rossz úton vagyunk. Nem volna szabad ajtót nyitnunk annyi gyóntatónak. Valamikor más nézeten voltam, most azonban helyeslem a ferencrendi nővérek eljárását… mert ha akad náluk valami baj… nem tudja meg az egész világ.” Hogy azért Doria is túllőtt a célon, azt abból következtethetjük, hogy Keresztes Szent János helytelenítette eljárását. Azt hisszük, hogy X. Pius pápa és az új törvénykönyv erre vonatkozó intézkedései felelnek meg a lehető legpontosabban Szent Terézia elveinek, amennyiben megtartják a középutat a két véglet között.
Mindazt, amit eddig mondtam, elsősorban a főnöknőnek szól, s azért újólag arra kérem őt, legyen minderre gondja. Hiszen mi nem keresünk más boldogságot, mint lelkünk nyugalmát; már pedig Isten sokféle úton tudja vezetni a lelkeket, s a gyóntató talán mégsem ismeri ezeket az utakat mind. Arról pedig biztosítom önöket, hogy bármennyire szegények is, ha olyanok maradnak, amilyeneknek lenniök kell, mindig fog akadni szentéletű ember, aki kész önöknek tanáccsal szolgálni s lelküket megnyugtatni. Mert Ő, akinek gondja van anyagi szükségleteikre, bizonyára meg fogja adni az illetőnek a hajlandóságot arra, hogy világosítsa fel az Ő leányait és vegye elejét ennek a bajnak, amelytől én jobban félek, mint bármi mástól. Így azután az ördög megkísértheti ugyan a gyóntatót, hogy valami téves irányban vezesse gyónóit; de ha látja, hogy a nővérek mással is megbeszélik lelki ügyeiket, észre fog térni és jobban vigyáz magára.
Ha elvágjuk az ördög elől ezt az utat, úgy remélem, hogy más módon nem lesz képes bejutni ebbe a házba. Azért is Isten szerelmére kérem a püspököt vagy a rendfőnököt – akárki legyen is az –, hogy ne szorítsa meg e tekintetben a nővérek szabadságát, s ha tudós és jámbor egyének akadnának közelükben – amit az ilyen kis városban könnyű megtudni –, engedje meg, hogy olykor meggyónhassanak náluk, még ha van is rendes gyóntatójuk. Tapasztalatból tudom, hogy ez sok szempontból hasznos, s még ha volna is némi hátrányos oldala, ez semmi ahhoz a nagy, leplezett és szinte gyógyíthatatlan betegséghez képest, amelyet az ellenkező eljárás okoz. A kolostori életnek ugyanis az a sajátsága, hogy a jót nagy gonddal kell benne őrizni, mert különben tönkremegy; ellenben a rosszat, ha egyszer befészkelte magát, rendkívül nehéz belőle kiirtani s a legcsekélyebb rossz szokás hamarjában orvosolhatatlan állapotot teremthet.
Azt már úgyis tudjátok, hogy lelki épületeteknek sarkköve a jó lelkiismeret; ezért minden erővel iparkodjatok megszabadulni még a bocsánatos bűnöktől is, s tegyétek mindig azt, ami tökéletesebb. Azt hihetné az ember, hogy ezt már csak minden gyóntató tudja: pedig nem úgy van a dolog. Velem megesett, hogy lelki ügyeimet tárgyaltam egy olyannal, aki végigtanulta az egész teológiát s aki mindamellett nagyon rossz hatással volt reám, amennyiben mindenre azt mondta, hogy az semmi. Tudom, hogy nem akart félrevezetni, hiszen erre semmi oka sem volt, hanem hát nem értett a dolgához. S ugyanezt tapasztaltam kívüle még más kettőnél vagy háromnál.
Pedig nagy kincs mireánk nézve, ha világosan látjuk, miképpen kell tökéletesen megtartanunk Isten törvényeit; mert csakis ezen az alapon épülhet fel az imádságunk, s ezen erős vakolat nélkül minden düledezik. Ezért van tehát önöknek8 arra szükségük, hogy okos és tudós emberekkel beszélhessék meg a lelki ügyeiket. Ha gyóntatójukban nem volna meg a jámborság mellett a tudomány is, idejekorán nézzenek más tanácsadó után. S ha esetleg megtiltanák önöknek, hogy másnál gyónjanak, akkor gyónás nélkül tárgyaljanak olyanokkal, akikben megvannak az említett kellékek. Sőt ennél is tovább megyek s azt mondom, hogy ha a gyóntatóban meg is volna minden jó tulajdonság, még akkor is forduljanak olykor másokhoz: mert azt sohasem lehet kizártnak tekinteni, hogy egyben-másban téved, s akkor legalább ne tévedjenek miatta valamennyien. Csak arra vigyázzanak, hogy ilyesmi sohase történjék az engedelmesség rovására. Mindennek megvan a maga módja. Egyetlen egy lélek is megéri, hogy érdekében minden eszközt felhasználjunk, hát még ha valamennyiük lelkéről van szó.
8 Szent Terézia néha tegezi, néha pedig önözi a nővéreket; olykor leányainak, olykor nővéreinek, olykor még úrasszonyainak is szólítja.
Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."