Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Nem lehetne jobb Atyátok annál, akit a jó Jézus ad nektek s mi közöttünk ne is folyjék a társalgás más atyáról. Igyekezzetek olyanok lenni, leányaim, hogy Ő benne tudjátok találni örömötöket és az Ő karjai között pihenhessetek. Azt úgyis tudjátok, hogy ha jó leányai vagytok, akkor nem fog titeket magától elűzni. Vajon ki ne félne attól, hogy egy ilyen Atyát elveszítsen? Én Istenem, mennyi vigasztaló gondolatot lehet mindebből meríteni; azonban, nehogy túl sokáig időzzem ennél a tárgynál, ezt inkább a ti eszetekre bízom.

Bármily rajongással járjon is az eszetek e nagy Fiú és nagy Atya körül, szükségképpen meg kell állapodnia a Szentlélek személyénél. Ő gyújtsa lángra az akaratotokat és kösse meg nagy szeretettel, amennyiben erre nem volna elegendő a ti saját érdeketek megfontolása.

Nos, mit szóltok hozzá, leányaim, nem jó Mester ez a miénk? Hogy megszerettesse velünk a tárgyat, amire tanít, mindjárt az elején ekkora nagy kegyelmet ád nekünk. Hiszitek-e ezek után, hogy elegendő gépiesen kimondani ezt a szót, anélkül, hogy az értelmünk foglalkoznék vele? Nem kell-e inkább még a szívünknek is meghasadnia ennyi szeretet láttára? Van-e gyermek ezen a világon, aki nem igyekeznék megismerkedni atyjával, mikor tudja róla, hogy jó s hogy magasállású, hatalmas úr? Hiszen, ha nem volna ilyen hatalmas, akkor még érteném, hogy nem szívesen vallanánk magunkat gyermekeinek; mert olyan a világ, hogy ha az atya alacsonyabb rangú a fiánál, ez utóbbi restelli őt atyjának elismerni. Ez természetesen nem vonatkozik mireánk, mert ne adja Isten, hogy ilyenféle felfogás valaha is beférkőzhessék a mi kolostorainkba. Ez pokoli dolog volna. Sőt ellenkezőleg, minél magasabb származású valaki nálunk, annál ritkábban beszéljen atyjáról. Mert nálunk mindenki egyenlő.

Mily szép volt az apostolok testülete! Abban egy Szent Péternek, aki halász volt, nagyobb volt a tekintélye, mert így akarta az Úr, mint Szent Bertalannak, aki egy királynak volt a fia.⁵³ Jól tudta Ő Szent Felsége mennyire fogják majd egykor a világot izgatni az olyan kérdések, hogy ez az ember van-e finomabb agyagból teremtve, vagy pedig amaz? ami nem különb dolog, mintha akárcsak arról vitatkoznának, hogy ez vagy az az agyag inkább vályognak való-e, vagy pedig téglának. Uram segíts, milyen szőrszálhasogatás! Isten ments, nővéreim, hogy ti még csak tréfából is vitatkozzatok ilyeneken. Ha ez a hiba bármi csekély fokban is meg volna valamelyikben közületek, azonnal tegyetek róla; az illető pedig térjen észre, nehogy Júdás váljék belőle az apostolok között. Rójanak reá penitenciát mindaddig, amíg csak be nem látja, hogy ő maga a lehető legrosszabb földből való s nem érdemli meg, hogy a mi testületünk építésénél felhasználják.

 _______________________________________

 ⁵³Ez az állítás Szent Terézia egyes kortársainak téves felfogásán alapszik. Az apostol nevét ugyanis így értelmezték: Bartolomaeus – Bar Ptolomaeus – a Ptolomaeus királyi család sarja, holott az Bar Tolmái – Tolmái fia.

Ó   jóságos Jézus, mily világosan bizonyítottad be, hogy egy vagy Ővele! Hogy a Te akaratod az Övé és az Övé a Tied! Mennyire érthető a Te vallomásod! Mily végtelen nagy az a szeretet, én Uram, amellyel irántunk viseltetel! Kerülő utakon jártál, hogy elleplezd az ördög elől istenfiúi méltóságodat, nekünk pedig annyira kívánod a javunkat. Semmi sem tud attól visszatartani, hogy ebben a végtelen kegyelemben részesíts! Ezt senki más nem adhatta meg nekünk, csak Te. A rossz szellem ebből az egy szóból megérthette volna, hogy ki vagy. Azt az egyet világosan látom, Jézusom, hogy mint forrón szeretett Fia az Atyának, szót emeltél a magad és a mi szívünkben. Pedig Te elég hatalmas vagy arra, hogy megtörténjék az égben az, amit a földön mondasz. Áldott légy mindörökké, én Uram, aki annyira szeretsz ajándékozni, hogy semmi sem tud gátat vetni bőkezűségednek.

Ó   Istennek Fia, én jó Uram! Hogy adhatsz egyszerre annyit, mindjárt az első szóval? Hiszen már azzal is oly végtelen leereszkedést tanúsítasz, hogy velünk együtt imádkozol s ilyen alacsony és hitvány lények testvérének vallod magadat! Hogyan adhatod meg még ráadásul nekünk Atyád nevében mindazt, amit egyáltalában adni lehet?! Hogyan kívánhatod, hogy bennünket gyermekeinek tekintsen?! Mert hiszen a Te szavad nem maradhat üres szó! Kényszeríted Atyádat, hogy váltsa be, már pedig ezzel ugyancsak nagy terhet rósz rá! Mert hiszen, ha Ő egyszer csakugyan Atyánk, akkor kénytelen türelemmel lenni irányunkban s megbocsátani nekünk, ha a tékozló fiú módjára visszatérünk Őhozzá, még ha a legsúlyosabb bűnöket követtük is volna el. Kénytelen vigasztalni bennünket a mi keserveinkben; kénytelen gondoskodni rólunk! Ilyen Atya nem tehet másképp, mert hiszen Ő szükségképpen jobb, mint az összes atyák ezen a világon s Őbenne minden jóság végtelen fokban van meg. Mindezeken fölül pedig még a mennyei örökségből nekünk is kiadja részünket, akárcsak Neked!

Vigyázz, én jó Uram! Mert, ha irántunk való nagy szereteted és a Te alázatosságod mindezt természetesnek találja is – s végre abban némileg igazad is van; hogy ha már egyszer lejöttél a földre és magadra vetted ezt a mi földi természetünket, nem lehetsz közömbös a mi érdekeinkkel szemben – de azért mégis csak tekintettel kell lenned Atyádra, aki saját szavaid szerint az égben lakik! Ne feledkezzél meg az Ő dicsőségéről! Ha már Te magad gyalázatot vállaltál magadra miérettünk, hagyd békében Atyádat és ne kényszeríts reá oly hitvány népséget, amilyen én magam vagyok s aki oly hálátlan leszek irányában!

Beszél arról a nagy szeretetről, amelyet az Úr a Miatyánk első szavaiban fejez ki; s arról, hogy azoknak, akik Istennek igazi leányai akarnak lenni, nem szabad semmit sem adniok nemes származásukra.

Miatyánk, ki vagy a mennyekben. Ó Istenem, mennyire meglátszik rajtad, hogy Te vagy az Atyja ennek a Te nagy Fiadnak s mennyire meglátszik a Te Fiadon, hogy ily dicső Atyától származik. Légy áldott örökön örökké! Ez a nagy kegyelem, én jó Uram, nem illenék talán jobban ennek az imának a végére? Hiszen így mindjárt az elején úgy megtöltöd a kezünket s akkora ajándékot adsz, hogy nem volna csoda, ha az értelmünk teljesen megtelnék vele és úgy lángra gyulladna a szeretetünk,⁵² hogy egy szót sem tudnánk többé mondani. S mily nagy jótétemény volna ez, leányaim, mert hiszen ez volna a tökéletes szemlélődés! Ó mily jó volna a léleknek így magába szállnia, hogy azután annál könnyebben emelkedhessék önmaga fölé s ott megtudhassa ettől a Szent Fiútól, hogy milyen az a hely, milyen az a mennyország, ahol az ő Atyja lakik! Hagyjuk el ezt a földet, leányaim! Ilyen nagy kegyelmet, amekkora ez, nem szabad kevésbe venni s ha egyszer felfogtuk végtelen méreteit, nem is illenék többé a földön maradnunk.

----------------------------------------------

Vegyétek tekintetbe, hogy annak már hosszú ideje múlt, amióta a lélek nem él együtt hitvesével, s hogy sok rábeszélésre van szüksége, amíg rászánja magát arra, hogy visszatérjen a házába. Mert hát bizony ilyenek vagyunk mi bűnösök. Lelkünket és gondolatainkat úgy hozzászoktattuk ahhoz, hogy kedvükre – illetve jobban mondva: szerencsétlenségükre – kint csavarogjanak, hogy az a szegény lélek nincs többé tisztában önmagával. Hogy tehát újra megkedveltessük vele az otthonát, ahhoz sok ügyességre és türelemre van szükség, mert ha nem haladunk lassan és vigyázva, nem érünk el semmit.

Nagyon megkönnyíthetitek ezt az egész szemlélődést azáltal, ha állandóan hordtok magatoknál az Úr Jézusról egy kis képet, és pedig olyant, amely megfelel az ízlésteknek. Ezt pedig nem úgy értem, hogy nálatok legyen ugyan, de sohase nézzétek meg, hanem úgy, hogy gyakran beszélgessetek vele. Ő majd a nyelvetekre adja, hogy mit mondjatok neki. Hiszen másokkal tudtok beszélni, ugyebár: hát miért ne volna akkor mondanivalótok, ha Isten áll veletek szóba? Ne higgyétek, hogy nincs. Én legalább nem hiszem, feltéve, hogy szokásotok Istennel beszélni. Mert ha ez nem szokásotok, akkor elhiszem, hogy meg lesztek akadva. Ha olyasvalakivel van dolgunk, akivel nem szoktunk érintkezni, feszélyezve érezzük magunkat, s nem tudjuk, hogyan beszéljünk vele. Az ilyent idegennek tekintjük, még akkor is, ha egyébként rokonunk volna. Hiszen még a rokoni és a baráti érzelem is kivész az emberből, ha egyszer megszűnt az érintkezés.

Nagyon jó módszer az is, ha az ember valamely, az anyanyelvén megírt jó könyvet vesz elő. Ezzel leköti a figyelmét és az ajakimát is jobban tudja végezni. Így azután, ilyen mesterfogásokkal és édesgetéssel lassankint rávezetjük a lelkünket az imára, ahelyett, hogy attól elriasztanánk.

Azt kérdezhetitek, nővéreim, hogy miképpen lehet ezt gyakorlatilag megvalósítani? Más volna, ha testi szemeitekkel látnátok Őt – úgy, mint kortársai, amidőn Ő Szent Felsége e földön élt –; akkor nagyon szívesen megtennétek, s akár mindig Őt néznétek. Ne higgyétek ezt. Akiben nincs annyi jóakarat, hogy egy kissé összeszedje magát és saját lelkében szemlélje ezt a mi Urunkat – ami nem jár veszéllyel s amihez elég egy kis igyekezet – az még sokkal kevésbé lett volna hajlandó odaállni Magdolna mellé a kereszt tövéhez, hogy testi szemeivel nézze az Úr halálát. Mennyi mindent kellett ott a Boldogságos Szűznek és ennek az áldott emlékű szentnek elszenvednie! Mennyi fenyegetés hangzott feléjük! Mennyi gyalázó szó! Mennyi durvaság! Mennyi sértegetés! Mert hiszen micsoda udvariasságot várhattak ott azoktól, akik a pokolnak voltak udvaroncai és az ördögnek szolgái? Az az egy bizonyos, hogy rettenetes dolgokat kellett ott elviselniük, csakhogy persze az a másik fájdalom olyan óriási volt, hogy a magukét föl sem vették. Azért ne is gondoljátok, nővéreim, hogy képesek lettetek volna ekkora szenvedést elviselni, mikor most ezt a keveset sem bírjátok el. Gyakoroljátok magatokat előbb a kicsinyekben, s akkor azután szembenézhettek a nagyokkal is.

Vegyétek ki részeteket abból a keresztből, leányaim, s ne törődjetek azzal, hogy a zsidók szidalmaznak benneteket. A fő az, hogy az Ő terhe legyen könnyebb. Oda se nézzetek annak, amit mások mondanak. Vegyétek süket fülre a megszólásokat, s meg-megbotolva és a földre esve a teher súlya alatt, haladjatok csak előre a ti Jegyesetekkel. Ne távozzatok a kereszt mellől egy pillanatra sem, s ne eresszétek azt ki a kezetekből. Figyeljétek meg jól, hogy mily kínosan vonszolja tagjait, s hogy mennyivel nagyobb az Ő szenvedése a tieteknél. Mert akármilyen sötét színekkel festitek is a saját bajotokat, s akármennyire fáj is az állítólag nektek: ez a látvány mégis könnyűvé fogja tenni azt reátok nézve, s meg fogjátok érteni, hogy a ti szenvedéstek valóságos gyerekjáték az Úréhoz képest.

Ha nehézségeitek vannak, vagy bú nehezült a szívetekre, képzeljétek el Őt, amint a Gethsemani-kert felé halad. Mekkora fájdalom töltötte el ekkor a lelkét; Hiszen Ő, aki a megszemélyesített türelem, nem tudta panaszhang nélkül megállni! Vagy pedig szemléljétek az oszlophoz kötözve, rettenetes kínok között, egész teste széjjelmarcangolva, csak azért, mert annyira szeret benneteket. Egyesek sértegetik, mások leköpdösik, barátai megtagadják, hívei cserbenhagyják; nincs senkije, aki védelmére kelne; didereg a hidegtől, s teljesen el van hagyatva. Úgy társaloghattok vele, mintha négyszemközt volnátok, és vigasztalhatjátok egymást. Vagy pedig nézzétek, amint a keresztet hordozza, amidőn szintén nem engedik megpihenni. Meglátjátok, rátok fog tekinteni azzal az Ő szépségesen szép és irgalmas szemével, mely most könnyekkel van telve, s el fogja felejteni saját szenvedését, hogy benneteket megvigasztalhasson; s mindezt azért teszi, mert Őnála kerestetek vigasztalást, mert feléje fordítottátok fejeteket, hogy megnézzétek Őt. „Ó Ura a világnak; ó én igazi Jegyesem!” – így szólhattok hozzá, ha elérzékenyül a szívetek, amikor ilyen állapotban látjátok. Mert ne elégedjetek azzal, hogy szemlélitek, hanem teljék abban is örömötök, hogy beszélhettek vele. S ne intézzetek hozzá megfogalmazott imákat, hanem szívetek fájdalmát öntsétek szavakba, mert ezt Ő nagyon szereti. Hát annyira meg vagy szorulva én jó Uram, én egyetlen kincsem, hogy még az ilyen nyomorult embernek a társasága is jól esik neked, amilyen én vagyok?! S látom az arcodon, hogy jelenlétem megvigasztal! Hát miképpen lehetséges az, Uram, hogy magadra hagytak az angyalok? Hogy Atyád sem vigasztal Téged? Ha pedig Te, Uram, mindezt énérettem akarod elszenvedni, mi ehhez képest ez a kis szenvedés, amelyet én viselek most éretted?! Mi jogom van nekem panaszkodni? Igazán szégyenlem is magamat, amióta láttalak, s ezentúl, Uram, kész vagyok nemcsak elszenvedni minden fájdalmat, amely utamba akad, hanem még nagy kincsnek is fogom azt tekinteni. Így legalább annyira, amennyire utánozhatlak Téged. Menjünk együtt, Uram; ahol Te vagy, ott akarok én is lenni; amerre Te jársz, arra akarok én is járni.

Mert, ha nem találjátok szépnek, abban az esetben megengedem nektek, hogy ne nézzetek Rá. Gondoljátok meg, leányaim, hogy a ti Jegyesetek soha, még egy pillanatra sem veszi le a szemét rólatok! Eltűrt részetekről ezer csúfságot és undokságot, amelyeket ellene elkövettetek; mindez nem volt elég arra, hogy elfordítsa rólatok a tekintetét: és ti nem volnátok képesek olykor elfordulni ezektől a külső dolgoktól, hogy Őt szemléljétek?! Gondoljátok meg, hogy Ő, amint az Ara mondja (az Énekek énekében), nem vár tőlünk mást, mint azt, hogy szemléljük Őt!⁵¹ Olyannak fogjátok Őt találni, amilyennek kívánjátok; mert Ő annyira óhajtja, hogy forduljunk hozzá és nézzük Őt és mindent megtesz várakozásunk kielégítésére. Azt mondják, hogy a házaséletben a nő csak akkor lehet boldog, ha szomorú arcot mutat, amikor az ura szomorkodik, és jókedvűt – még ha különben esze ágában sem volna jókedvűnek lenni – ha az ura jókedvű. (Ebből is láthatjátok, nővéreim, hogy micsoda rabszolgaságtól menekültetek meg.) A szó szoros értelmében, csakhogy tettetés nélkül, ezt teszi az Úr velünk. Ő magára vállalja az alattvaló szerepét; alkalmazkodik a ti akaratotokhoz; s titeket elismer úrnőinek. Ha jókedvetekben vagytok, szemléljétek föltámadását, mert hiszen ha látjátok, amint kilép a sírból, az maga is örömre fog hangolni benneteket. Mily ragyogó szépségű ebben a pillanatban; micsoda fenséges jelenség; mily győzelmi öntudattal, mily vidám arckifejezéssel áll ott, mint aki oly sikeresen küzdötte végig a harcot, amelyben oly nagyszerű országot hódított meg; s mindezt a ti számotokra. Hát igazán olyan nagy dolog volna részetekről, hogy olykor rávessétek szemeteket arra, aki annyi jóval halmoz el benneteket?

⁵¹„Ostende mihi faciem tuam”. Én 2,14

Ó   nővéreim, ti, kik nem vagytok képesek összeszedni az eszeteket és szórakozottság nélkül imádkozni, szokjatok hozzá ehhez! Biztosítlak, hogy megtudjátok ezt tenni, mert hiszen hosszú éveken át szenvedtem én is abban a bajban, hogy nem voltam képes figyelmemet semmire összpontosítani, s tudom, mekkora szenvedés az. De azt is tudom, hogy az Úr sohasem hagy bennünket egészen magunkra, s ha alázatosan kérjük, kész arra, hogy társul szegődjék hozzánk. S ha nem tudjuk ezt egy esztendő alatt elérni, hát fordítsunk rá többet. Ne sajnáljuk azt az időt, amit ilyen hasznosan töltünk. De meg különben is mit számít nálunk az idő? Higgyétek el, hogy az ember, ha igyekszik, teljesen megszokhatja ezt s végül mindig ennek az igazi Mesternek oldala mellett fog tartózkodni.
 

Nem azt kívánom tőletek, hogy gondolataitokban foglalkozzatok Ővele; vagy hogy sok következtetést vonjatok le; vagy hogy az értelmetek holmi magasztos és körmönfont elmélkedésekbe merüljön: csak arra kérlek, hogy nézzetek Reá. Mert vajon mi akadályozhatna meg benneteket abban, hogy lelki szemeiteket erre a mi Urunkra függesszétek; legalább egy pillanatra, ha már többre nem is volnátok képesek? Arra megvan bennetek a képesség, hogy nagyon csúf dolgokat is meglássatok: s éppen a képzelhető legszebbet nem tudnátok szemlélni?!