Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja

Végül pedig, nővéreim, okuljunk azon az alázatosságon, amellyel a mi jó Mesterünk tanít bennünket. Könyörögjetek hozzá, bocsássa meg nekem, hogy oly magas dolgok fejtegetésére mertem vállalkozni. De hiszen engedelmességből tettem. Jól tudja Ő Szent Felsége, hogy az én eszemtől nem telt volna ki ilyesmi. Ő tanított engem arra, amit itt elmondtam. Adjatok Neki hálát ti, nővéreim, mert valószínűleg azt akarta ezzel megjutalmazni, hogy oly alázatosak voltatok s megkértetek engem ennek megírására; szóval, hogy magamforma hitvány személytől kértetek felvilágosítást. Azt hiszem, Ő Szent Felsége nem akarja, hogy többet mondjak, mert nincs több gondolat a fejemben. Pedig az volt a szándékom, hogy még folytatom. Látom azonban, hogy az Úr már eléggé megmutatta nektek az utat. Különben is abban a másik könyvben, amelyet írtam, megoktatott engem arról és megíratta velem azt, hogy miképpen kell az embernek viselkednie, ha egyszer eljutott az élő víz eme forrásához; hogy mit érez ott a lélek; hogyan itatja meg Isten; hogyan szünteti meg a földi dolgokra irányuló szomját és hogyan növeli benne azt a vágyat, hogy Neki szolgáljon. Ez a könyv nagyon hasznos lesz azok számára, akik közületek eljutnak ehhez a forráshoz, amennyiben sok felvilágosítást fognak benne találni.

Mielőtt a ti szemetek elé kerülne ez a könyv, odaadom az én gyóntatómnak, Bañez Domokos atyának és ha ő úgy találja majd, hogy lelki hasznotokra szolgálhat és odaadja nektek, örülni fogok a ti örömötöknek. Ellenben, ha jobbnak gondolná, hogy senki kezébe ne kerüljön, elégedjetek meg a jó akaratommal, mert hiszen tényleg megtettem azt, amire kértetek. Egyébként megelégszem azzal, hogy legalább az írás került fáradságomba; mert hiszen a gondolkodást nem én végeztem, az bizonyos. Áldjuk és dicsérjük az Urat mindörökkön örökké, mert Őtőle származik minden jó szavainkban, gondolatainkban és tetteinkben. Amen. Amen.

Eleinte az volt a szándékom, hogy az Üdvözlégy elimádkozására is megtanítlak benneteket; csakhogy eddigi tárgyalásom túlságosan hosszúra nyúlt s így le kell erről mondanom. Különben is, ha valaki megtanulta, hogyan kell a Miatyánkot jól elmondani, annak a többi imával sem lesz többé nehézsége.

Most pedig figyeljék csak meg, nővéreim, mennyire megkönnyítette az Úr ezt a munkámat azáltal, hogy Ő maga oktatott engem is, meg titeket is arra az útra, amelyről beszélni kezdtem nektek, s megértette velem, hogy mi mindent kérünk akkor, amidőn elmondjuk ezt az evangéliumi imádságot. Legyen mindörökké áldva! Nekem magamnak ugyan sohasem jutott volna eszembe, hogy ez az ima oly nagy titkokat foglal magában. Pedig hát láttátok, hogy benne van az egész lelki élet útja az elejétől kezdve egészen addig, ahol ez útnak végén a lélek elmerül Istenben és bőségesen iszik az élet vizének forrásából. Azért is, bevégezvén ezt az imát, én egy lépést sem tudnék többet előre tenni. Úgy látszik, az Úr meg akarta velünk értetni, nővéreim, hogy mennyi vigasztalás rejlik ebben az imában. Azért is annyira hasznos az olyanok számára, akik nem tudnak olvasni. Ha jól megértenék, ebből az egy imából nagyon sok tudást és vigasztalást meríthetnének.

Vajon mi jót adhat nekünk az az élet, nővéreim, tekintve hogy annak egész folyamán nélkülöznünk kell azt a végtelen Kincset, melynek élvezete most még nincs nekünk megengedve. Uram, szabadíts meg engem a halálnak ettől az árnyékától; ments meg annyi gondtól; ments meg annyi fájdalomtól; ments meg annyi hányatottságtól; annyi udvariassági kötelezettségtől; annyi, annyi, de annyi dologtól, amelynek súlya alatt görnyedezem és roskadozom, s amelyeknek még az elsorolása is megkínozná e sorok olvasóját. Énnálam természetesen onnét van ez az életuntság, hogy olyan rosszul éltem, s hogy még most sem élek úgy, ahogy kellene, bár jobban vagyok arra kötelezve, mint bárki más.

Ó én Uram, én Istenem, szabadíts meg engem minden gonosztól és légy oly kegyes engem odavinni, ahol minden jó. Mit várjon idelent az, akivel Te csak némileg is megértetted, hogy mi a világ és akinek az élő hite beszél arról, hogy mit tartogat számára a mennyei Atya? Ha a szemlélődő ember ezt forró vággyal és azzal a szándékkal kéri, hogy Istent élvezhesse: ez nagyon biztos jele annak, hogy a kegyelmek, amelyekben részesül, csakugyan Istentől valók. Azért is, akiben ég ez a vágy, becsülje azt sokra. Énnálam nem ezen múlik a dolog – akarom mondani, nálam nem ez az indítóok – hanem az, hogy mivel olyan rosszul éltem, félek tovább élni és belefáradtam a sok szenvedésbe.

Tárgyalja ezen utolsó szavakat: de szabadíts meg a gonosztól. Amen.

Azt hiszem az édes Jézusnak nagyon igaza van, amikor azt kéri Atyjától, a mi számunkra, hogy szabadítson meg bennünket a gonosztól, vagyis ezen élet veszedelmeitől és szenvedéseitől, mert, amíg csak e földön vagyunk, mindenünk kockán forog. De joggal kéri azt önmaga számára is, mert hiszen látjuk, mennyire belefáradt már ebbe az életbe, midőn az utolsó vacsorán így szólt apostolaihoz: „Vágyva-vágyódtam megenni veletek ezt a vacsorát”. Pedig ez volt az utolsó az Ő életében, s ebből világos, hogy mily édes volt reá nézve a halál.

Napjainkban pedig az emberek száz éves korukban sem unnak még rá az életre, hanem tovább szeretnének élni! Az is igaz azonban, hogy mi nem töltjük életünket oly rosszul, annyi szenvedés közepette és oly szegénységben, mint Ő Szent Felsége. Mi más volt ugyanis az Ő élete, mint folytonos meghalás, amennyiben mindig szeme előtt lebegett az a kegyetlen kivégzés, amely ellenségei részéről várt reá. Pedig ez még a kisebbik szenvedése volt. Sokkal nagyobb volt az, hogy látnia kellett azt a sok bűnt, amit Atyja ellen elkövetnek és azt a sok lelket, amely elkárhozik. Mert ha ez még egy földi embernek is fáj, akiben csak egy kis szeretet van: mennyire gyötörhette ez a gondolat az Úrnak határtalanul, végtelenül szerető szívét?! Nagy oka volt tehát arra kérni mennyei Atyját, hogy szabadítsa meg végre Őt ezektől a nagy bajoktól és szenvedésektől, s hogy engedje Őt örökké megpihenni országában. Hiszen Ő volt annak igazi örököse. S ezért tette hozzá, hogy: Amen. Ezt ugyanis én úgy értem, hogy mivel ezzel a szócskával végződik az egész ima, az Úr azt kéri számunkra, hogy legyünk mindörökre mentek minden bajtól. Azt kérem tehát én is az Úrtól, hogy mentsen meg engem minden rossztól egyszer s mindenkorra, mert hiszen ezen élet folyamán nemcsak, hogy nem törlesztem Ővele szemben a tartozásomat, hanem talán napról-napra több adósságba keveredem. Ez pedig igazán elviselhetetlen gondolat, Uram! Azaz hogy még csak afelől sem vagyok biztos, vajon szeretlek-e és vajon kedvesek-e előtted az én vágyaim!

Ez az elv nagyon fontos a kolostori életben. Minél szentebb valaki közületek, annál szívélyesebb legyen a többi nővérrel szemben. S még ha rosszul is esnék nektek, hogy egyiknek-másiknak viselkedése nem olyan, amilyennek ti szeretnétek, sohase hidegüljetek el irányukban, mert csak így lesztek hasznukra, s így fognak szeretni benneteket. Igyekezzünk nagyon kedvesek, szívélyesek és szolgálatkészek lenni mindenki iránt, akivel dolgunk van, főleg azonban a mi nővéreinkkel szemben.

Azért is törekedjetek azt igazán megérteni, leányaim, hogy az Úristen nem akad fönn mindenféle apró-cseprő dolgon, mint ahogy ti gondoljátok. Ne engedjétek, hogy a lelketek megmerevedjék és a bátorságtok lelohadjon, mert nagyon sok jót vesztenétek el. Legyen meg bennetek a jó szándék és az eltökélt akarat, mint mondtam, hogy nem bántjátok meg az Istent, de azután ne engedjétek, hogy a lelketek begubózza magát. Mert azzal nemcsak hogy nem lesz szentté, hanem sok minden tökéletlenséget szed föl, amelyeket az ördög más utakon csempész beléje. Főleg pedig nem lesz oly mértékben hasznára önmagának és másoknak, mint ahogy tehetné.

Íme látjátok tehát, hogy ezen két erénynek, az Isten iránti szeretetnek és az istenfélelemnek segítségével, nyugodtan és biztosan haladhatunk ezen az úton, bár sohasem óvatosság nélkül, mert a félelemnek mindig előttünk kell mennie. Amíg ugyanis a földön élünk, nem szabad magunkat biztonságban éreznünk; ez nagyon veszedelmes volna. Így értette ezt a mi Tanítónk, s azért intézte Atyjához a Miatyánk végén ezeket a szavakat. Nagyon jól tudta, hogy erre szükségünk van.

Egy másik káros következménye ennek az volna, hogy vakmerően megítélnétek másokat, akik talán sokkal szentebbek nálatok, és pedig pusztán azért, mert nem követik a példátokat, hanem azzal akarnak embertársaik javára szolgálni, hogy minden ilyen merevség nélkül, fesztelenül érintkeznek velük. S az ilyeneket ti azonnal tökéletleneknek tartanátok. Ha szentekhez illő módon jókedvűek, az a ti szemetekben könnyűvérűség. Ez a felfogás nagyon veszedelmes, főleg magunkfajta emberekben, akiknek nincs képzettségük s így nem tudják, mit lehet bűn nélkül megtenni. Hozzá ez valóságos állandósítása a kísértésnek; teljesen félszeg gondolkodás és vétek a felebaráti szeretet ellen. Nem lehet rosszabbat képzelni annál a felfogásnál, hogy ha valaki nem azon az úton halad, mint mi, akkor nem jó úton jár.

Ezenfelül még az a káros hatása is megvan, hogy olyankor – amidőn illenék, sőt kötelességtek volna valamihez hozzászólni – nem mertek beszélni, mert attól féltek, hogy véteni találtok a nyelvetekkel. Vagy pedig jót fogtok mondani olyasmiről, amiről undorodással kellene nyilatkoznotok. Arra kérlek tehát nővéreim, amennyire csak Isten megbántása nélkül lehetséges, legyetek fesztelenek és szívélyesek, s úgy viselkedjetek mindenkivel szemben, akivel összekerültök, hogy szeressék a ti társaságtokat; hogy tessék nekik a ti életmódotok és viselkedéstek; s ne riadjanak vissza, ne ijedjenek meg az erénytől.

Sokat dicsérem az Urat azért és sokszor gondolkodom rajta, honnét van, hogy az istenfélő embernek puszta jelenléte – anélkül, hogy egy szót is szólna – torkán akasztja egy másik embernek Isten elleni beszédét. Az lehet az oka, amit a társadalmi életben is tapasztalunk: tudniillik, hogy mindig tekintettel vannak arra, vajon valaki jóbarátja-e egy másiknak, s az ő jelenlétében nem beszélnek rosszat jóbarátjáról, mert nem akarják ezzel megsérteni. Hasonlóképpen, ha valaki, s legyen még oly alacsony sorsú, Isten kegyelmében van, tekintettel vannak érzületére s nem akarják olyasmivel megbántani, ami akkora fájdalmat okozna neki; szóval az ő jelenlétében nem merik Istent sértegetni. Az igazi okát nem tudnám megmondani, de tény, hogy a dolog így van.

Azért ne is legyetek félős természetűek és merevek. Mert ha a lélek ijedőssé válik, ez nagy akadályául szolgál minden jónak. Az ilyen olykor aggályossá is válik, akkor pedig haszontalan lesz, mind maga, mind mások számára. De tegyük fel, hogy nem esik ebbe a hibába, akkor is csak a maga számára fogja gyakorolni az erényeket, de félénksége és merevsége következtében nem fog más lelkeket Istenhez vonzani. Mert a mi természetünk már olyan, hogy az ilyesmi visszariasztja és szinte fojtogatja. Ha ilyenek volnátok, az embereknek elmenne a kedvük attól, hogy a ti példátokat kövessék, még ha világosan látnák is, mennyire erényesek vagytok, mert nem akarnának ők maguk is ilyen merevekké válni.

Ha meg akarjátok szerezni ezt az istenfélelmet, nővéreim, az Isten szerelméért, értsétek meg, milyen súlyos dolog az Úristen megsértése. Ennek belátása végtelenül fontos. Foglalkozzatok ezzel a gondolattal igen gyakran és elmélkedjetek fölötte. Az életünk, sőt még annál is több fordul meg azon, vajon gyökeret ver-e a lelkünkben ez az erény, vagy sem. S amíg meg nem szereztétek, legyetek nagyon óvatosak; kerüljétek az alkalmat és az olyanok társaságát, akik nem növelik bennünk az Istenhez való ragaszkodást. Vigyázzatok magatokra mindabban, amit tesztek, hogy sikerüljön megfékezni akaratotokat. Ne beszéljetek mást, mint épületes dolgot s kerüljétek azt a társalgást, amelynek nem Isten a tárgya.

Sok kell ahhoz, hogy ez az istenfélelem meggyökereddzék és mélyen bevésődjék a lélekbe; (bár az is igaz, hogyha valakiben megvan az igazi szeretet, az hamar megszerzi ezt is.) De ha valakinek állandóan lelki szemei előtt lebeg az az eltökélt szándék, hogy Istent nem bántja meg semmiért széles e világon: akkor, ha meg is talál olykor botlani, ne veszítse el bátorságát, hanem kérjen sietve bocsánatot. Hiszen végre is gyarlók vagyunk s nem bízhatunk önmagunkban; s az egyetlen, akire számíthatunk, az az Úristen. Ha azonban érezzük, hogy megvan bennünk az említett erős elhatározás, akkor ne legyünk többé félénkek és kislelkűek. Az Úr majd megsegít bennünket, de meg azután az a körülmény is segítségünkre lesz, hogy szokásszerűleg kerüljük a bűnt. Ilyenkor már bizonyos szent szabadsággal viselkedhetünk s érintkezhetünk minden becsületes emberrel, még ha nem is volna éppen buzgó. Mert azok, akiknek társasága annak előtte, amidőn még nem volt meg bennetek az istenfélelem, méreg lett volna a számotokra és veszélyeztette volna a lelketek életét: most már csak arra indít, hogy még jobban szeressétek és dicsérjétek Istent, mert most belátjátok, hogy mily nagy veszedelemből mentett ki benneteket. Azelőtt ti is csak növeltétek volna az illetőknek gyarlóságait, most pedig szavaitok és példátok oly irányban befolyásolják őket, hogy vegyék fel a harcot bűnös hajlamaik ellen. Nem akarok nektek hízelegni, de ez így lesz.

Őrizzétek meg szívetekben ezt a figyelmeztetést és tanácsot. Legyetek nagyon, de nagyon óvatosak, amíg csak ki nem fejlődik bennetek az az erős elszántság, hogy inkább ezer halált szenvedtek el, semhogy egyetlenegy halálos bűnt kövessetek el. Arra is nagyon vigyázzatok, hogy ne essetek tudatosan bocsánatos bűnbe. Mert öntudatlanul vajon ki ne vétkeznék nagyon is gyakran? Van azonban a tudatosságnak egy neme, amely alapos megfontolással jár, míg ellenben máskor a tudatosság olyan fölületes, hogy mikorra észbe kapunk, akkor már el is követtük a bocsánatos bűnt. Mert hiába, nem értjük önmagunkat. Azonban az olyan alapos megfontolással elkövetett bocsánatos bűntől és lenne bár a lehető legkisebb: attól őrizzen meg bennünket az Úristen. Én nem is tudom megérteni, hogy merészkedhetik valaki még a legcsekélyebb dologban is ellene tenni ekkora nagy Úrnak. De meg különben is semmit sem lehet csekélységnek nevezni, ami ilyen végtelen Felség ellen irányul, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy állandóan szemmel tart bennünket. Mert nézetem szerint a tudatosan elkövetett bűnnel ezt fejezzük ki: „Uram, tudom ugyan, hogy ez a dolog nehezedre esik, de azért megteszem, csak azért is; tudom azt is, hogy idetekintesz; tudom, hogy ellenzed: azonban én inkább az én szeszélyemet és vágyamat akarom követni, mint a Te akaratodat!” S az ilyen eljárást talán szabad volna csekélységnek nevezni? Én az ilyen bűnt nem tartom kicsinynek, hanem nagynak, igen nagynak.

Az istenfélelem is olyan dolog, amelyet, ha egyszer megvan, szintén nagyon könnyen észrevesz az ember, mind önmagán, mind másokon. Arra azonban figyelmeztetlek titeket, hogy a kezdőknél nem fogjátok azt olyan szembeszökőnek találni, kivéve egyeseket, akiket az Úr rövid idő alatt úgy elhalmoz kegyelmeivel s az imádságnak olyan magas színvonalára emel, hogy mindjárt az elején meglátszik rajtuk az istenfélelem is. Akinél azonban a kegyelmek nem növekednek oly rohamosan s a lélek nem lesz egyszerre gazdag minden erényben: annál ez is csak lassan, de azért napról-napra fokozódik. Mindazonáltal még a kezdőknél is azonnal meg lehet állapítani a jelenlétét, amennyiben rögtön szakítanak bűneikkel, a bűnre szolgáló alkalmakkal s a rossz társasággal. Ezenkívül pedig egyéb jelek is elárulják. Mikor azonban a lélek már egyszer eljutott a szemlélődés fokára – már pedig mi itt ilyenekről beszélünk – akkor az istenfélelem épp olyan szembeszökő nála, mint az Isten iránti szeretet. Nem tudja elleplezni; még a külsején is meglátszik. Mert akármilyen szorgosan figyeljük is meg az ilyeneket, sohasem veszünk rajtuk észre gondatlanságot. Nézhetjük őket még oly közelről is, látni fogjuk, hogy a világ minden kincséért sem követnének el egyetlenegy szándékos bocsánatos bűnt sem: annyira őrködik fölöttük az Úr. A halálos bűnöktől pedig rettegnek, mint a tűztől.

Ezek azok a veszedelmek, nővéreim, amelyektől nagyon kell félnünk. Könyörögjünk is Istenhez, ne engedje, hogy megbántsuk s hogy a kísértés fölülmúlja az erőt, amelyet nekünk annak leküzdésére ad. Segítsen meg, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretünk s a kísértés lehetőleg kevés, vagy semmi kárt se tehessen bennünk. Ez az, amire nekünk szükségünk van. Ezt a félelmet óhajtanám én mindig magunkban látni, mert ez ment meg minket a veszedelemtől.

Ó mily nagy dolog az, ha az ember tudja, hogy nem sértette meg az Urat s hogy az Ő pokoli rabszolgáit bilincsekben tartja! Hiszen szolgái azok is, csakhogy ők kénytelenségből engedelmeskednek neki, mi pedig egész szívünkből. Azért is, ha Őneki kedvében járunk, az ördögök csak bizonyos határokon belül mozoghatnak s bármennyire kísértsenek is bennünket és akármennyi titkos csapdát állítsanak is nekünk, nem képesek nekünk ártani.

Tárgyalja az istenfélelmet és azt, hogy miképpen őrizkedjünk a bocsánatos bűnöktől.

Mennyire bőbeszédű voltam! De azért még sem mondtam el mindazt, amit szerettem volna elmondani, mert nagyon édes dolog ám erről a szeretetről beszélni. Hát még milyen lehet az, ha megvan valakiben! Ó Uram, add meg nekem! Add, hogy mielőtt elhagynám ezt a világot, semmit se kívánjak többé belőle s ne is tudjam, mit jelent Kívüled bármit is szeretni! Ne is tudjak szeretetnek nevezni más érzelmet, mert hiszen kívüled minden hazugság. Hazugság mindennek az alapja, hogyne volna tehát hazugság a ráépített épület? Nem értem, hogy miképpen tudunk valamin csodálkozni! Nevetek magamban, ha ilyeneket hallok, hogy: ez hálátlan volt irányomban; az nem szeret engem. Hát mi mást vártál tőle s miért szeressen téged? Ebből láthatod, hogy mi a világ: maga az a szeretet büntet meg benneteket; a legkeservesebb pedig az, hogy ezt a szent érzelmünket ilyen gyerekes hitványságra pazaroltuk.

Most tehát térjünk át az istenfélelemre, bár megvallom, jobban szeretnék még egy kicsit beszélni erről a világ iránti szeretetről, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljatok tőle. Csakhogy ezáltal megint csak eltérnék a tárgyamtól s azért inkább abbahagyom.