A Pápa hangja

Kedves testvéreim, boldog új évet kívánok!

Miközben a hónapok ritmusa ismétlődik, az Úr arra hív minket, hogy újítsuk meg korunkat, és hozzuk el végre a béke és a barátság korszakát minden nép között. E jó szándék nélkül nem lenne értelme lapozgatni a naptárat és tölteni a naplókat.

A hamarosan véget érő Jubileum megtanított minket arra, hogyan ápoljuk egy új világ kialakulásának reményét. Ezt úgy tehetjük, hogy a szívünket Isten felé fordítjuk, hogy a rosszat megbocsátássá, a fájdalmat vigasztalássá, az erényes szándékokat pedig jó cselekedetekké változtatjuk. Így Isten maga lakozik a történelemben, és megmenti azt a feledéstől, megadva a világnak Megváltónkat, Jézus Krisztust. Ő az Egyszülött Fiú, aki a testvérünkké válik, megvilágítva a jó szándékú emberek lelkiismeretét, hogy a jövőt minden világra jövő ember számára befogadó otthonként építhessük fel.

Ebben a vonatkozásban a mai karácsonyi ünnep a tekintetünket Szűz Máriára irányítja, aki elsőként tapasztalta meg Krisztus dobogó szívét. Szűz méhének csendjében az élet Igéje a kegyelem szívveréseként mutatkozik meg.

Isten, a jó Teremtő, mindig is ismerte Mária szívét és a mi szívünket. Emberré válva megismerteti velünk a saját szívét. Jézus szíve tehát minden emberért dobog: azokért, akik készek befogadni őt, mint a pásztorok, és azokért is, akik nem akarják őt, mint Heródes. Szíve nem közömbös azok iránt, akik nem törődnek embertársaikkal: ugyanúgy dobog az igazakért, hogy kitartóak maradjanak elkötelezettségükben, mint a bűnösökért, hogy megváltoztassák az életüket és békét találjanak.

A Megváltó egy nőtől születve jön a világra. Álljunk meg egy pillanatra, hogy imádjuk ezt az eseményt, amely a Legszentebb Máriában ragyog fel, és tükröződik minden meg nem született gyermekben, feltárva az emberségünkbe vésett isteni képet.

A béke világnapján imádkozzunk együtt a békéért: először is a konfliktusok és szenvedések által meggyötört nemzetek között, de otthonainkban is, az erőszak vagy fájdalom által megsebzett családokban. Bizonyosan abban, hogy Krisztus, a mi reménységünk, az igazságosság soha le nem nyugvó Napja, kérjük bizalommal Szűz Mária, Isten Anyja és az Egyház Anyja közbenjárását.

_________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Melegen üdvözöllek mindannyiatokat, akik az év első napján összegyűltetek a Szent Péter téren, és békés új évet kívánok nektek. Mély hálával viszonzom az Olasz Köztársaság elnökének, Sergio Mattarella úrnak az üdvözletét.

1968. január 1. óta, Szent VI. Pál pápa kérésére, ezen a napon ünnepeljük a Béke Világnapját. Üzenetemben megismétlem azt a kívánságot, amelyet az Úr sugallt nekem, amikor elhívott erre a szolgálatra: „Béke legyen mindnyájatokkal!” Ez a béke fegyvertelen és lefegyverző, Istentől származik, az Ő feltétel nélküli szeretetének ajándéka, és a mi felelősségünkre van bízva.

Kedves barátaim, kezdjük el ma Krisztus kegyelmével egy békés év építését, fegyverezzük le a szívünket és tartózkodjunk minden erőszaktól.

Hálámat fejezem ki a világszerte ebből az alkalomból szervezett számtalan kezdeményezésért. Különösen megemlékezem a tegnap este Cataniában megrendezett nemzeti menetről, és üdvözlöm a Sant’Egidio közösség által szervezett mai menet résztvevőit.

Üdvözlöm a New Jersey-i Richlandból érkezett diákok és tanárok csoportját, valamint az összes jelen lévő római polgárt és zarándokot.

Ebben az évben, amely Szent Ferenc halálának nyolcadik évszázadát jelzi, szeretném mindenkinek átadni az ő Szentírásból vett áldását: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád arcát az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd arcát az Úr, és adjon neked békességet!”

Isten Szent Anyja vezessen minket az új év útján. Mindnyájatoknak minden jót kívánok!

Forrás: https://www.vatican.va/content/leo-xiv/en/angelus/2026/documents/20260101-angelus.html

https://www.youtube.com/watch?v=KvhQKpQY2Vs

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma van Szent István „születésnapja”, ahogyan az első keresztény generációk mondták, abban a bizonyosságban, hogy nem csak egyszer születünk. Sőt, a hit szemével látni azt jelenti, hogy többé még a halálban sem csupán sötétséget látunk, mert a vértanúság a mennybe való születés. Nem mi választjuk, hogy a világra jöjjünk, de aztán sok olyan élményben részesülünk, amelyek során egyre tudatosabban kell eldöntenünk, hogy „a fényhez jövünk”, hogy a fényt választjuk. Az Apostolok cselekedeteinek a beszámolója arról tanúskodik, hogy azok, akik látták István vértanúságát, megdöbbentek arcának és szavainak fényétől. Így írják le: „A főtanács tagjai mind őt figyelték, és olyannak találták arcát, mintha angyalé volna” (ApCsel 6,15). Ilyen az arca annak, aki nem nézi közönyösen a történelmet, hanem szeretettel válaszol rá. Minden, amit István tesz és mond, Jézusban megnyilvánult isteni szeretetet képviseli, a sötétségünkben ragyogó Fényt.

Drága barátaim, Isten Fiának közénk születése arra hív minket, hogy Isten gyermekeként éljünk. Ezt azáltal teszi lehetővé, hogy vonz minket olyan emberek alázatossága révén, mint Mária, József és a pásztorok, akikkel azon az éjszakán Betlehemben találkozunk. Jézus és azok szépségét, akik az ő életét utánozzák, azonban elutasítják, mert vonzereje kezdettől fogva provokálja azok reakcióját, akik a hatalomért küzdenek, akiknek igazságtalan cselekedeteit leleplezi az a jóság, amely feltárja szívük szándékait (vö. Lk 2,35). A mai napig azonban egyetlen hatalom sem tud diadalmaskodni Isten műve felett. A világ minden táján vannak olyanok, akik nagy áron is az igazságosságot választják, akik a félelmüknél előbbre valónak tartják a békét, és akik a szegényeket szolgálják, nem pedig önmagukat. Akkor a remény kihajt, és mindennek ellenére van értelme ünnepelnünk.

A világ jelenlegi bizonytalan és szenvedéssel teli helyzetében az öröm lehetetlennek tűnhet. Ma azokat, akik hisznek a békében, és Jézus és a vértanúk fegyvertelen útját választották, gyakran kigúnyolják, kizárják a nyilvánosságból, és nem ritkán azzal vádolják őket, hogy ellenségeiket és ellenfeleiket támogatják. A keresztényeknek azonban nincsenek ellenségeik, csak testvéreik, akik akkor is azok maradnak, ha nem értik meg egymást. A karácsony misztériuma olyan örömet hoz nekünk, amelyet azok kitartása motivál, akik már testvériségben élnek, akik már felismerik környezetükben, még ellenségeikben is, Isten gyemekeinek eltörölhetetlen méltóságát. Jézushoz hasonlóan István is másoknak megbocsátva halt meg, egy fegyverekenél is valóságosabb erőnek köszönhetően. Ez egy már mindannyiunk szívében jelen lévő önzetlen erő, amely ellenállhatatlanul felébred és megosztódik, amikor más szemmel kezdünk nézni a felebarátunkra, figyelmet és elismerést adva neki. Igen, ez az, amit újjászületésnek, a világosságba való visszatérésnek nevezünk, ez a mi „karácsonyunk”!

Imádkozzunk most Máriához, és szemléljük őt, aki áldott minden asszony között, aki életet ad, és az önteltséget figyelmességgel, a bizalmatlanságot pedig hittel ellensúlyozza. Szűz Mária vezessen minket az ő minden félelmet és fenyegetést úgy felolvasztó örömébe, ahogyan a hó elolvad a nap előtt.

_______________________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Újból szívből békét és nyugalmat kívánok nektek Urunk születésének fényében.

Üdvözöllek mindannyiatokat, római híveket és a sok országból érkezett zarándokokat.

Szent Istvánról, az első vértanúról megemlékezve, kérjük közbenjárását, hogy erősítse hitünket és támogassa azokat a közösségeket, amelyek a leginkább szenvednek keresztény tanúságtételük miatt.

Kérem, hogy alázatosságának, bátorságának és megbocsátásának példája kísérje azokat, akik konfliktushelyzetekben elkötelezettek a párbeszéd, a megbékélés és a béke előmozdítására.

Mindnyájatoknak boldog ünnepnapot kívánok!

Forrás: https://www.vatican.va/content/leo-xiv/en/angelus/2025/documents/20251226-angelus.html

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma, advent negyedik vasárnapján a liturgia arra hív minket, hogy Szent József alakján elmélkedjünk. Különösen abban a pillanatban látjuk őt, amikor Isten egy álomban kinyilatkoztatja küldetését (vö. Mt 1,18-24). Így egy nagyon szép üdvtörténeti epizódot mutatunk be, amelyben a főszereplő, hozzánk hasonlóan, törékeny és esendő ember, ugyanakkor bátor és erős hitű.

Máté evangélista „igaz embernek” nevezi (vö. 1,19), jámbor izraelitaként jellemzi, aki betartja a törvényt és zsinagógába jár. Ezen túlmenően azonban a názáreti József egy rendkívül érzékeny és emberi emberként is megragad minket.

Erre már azelőtt is látunk példát, mielőtt az Angyal feltárná előtte a Máriában zajló misztériumot. Amikor József nehezen érthető és elfogadható helyzettel szembesül jövendőbelijével kapcsolatban, nem a botrány és a nyilvános elítélés útját választja, hanem a titokban tartás diszkrét és jóindulatú útját (vö. Mt 1,19). Ily módon megmutatja, hogy megérti saját vallásos gyakorlatának legmélyebb értelmét: az irgalmasság jelentését.

Érzelmeinek tisztasága és nemeslelkűsége azonban még nyilvánvalóbbá válik, amikor az Úr egy álomban kinyilatkoztatja neki üdvözítő tervét, jelezve azt a váratlan szerepet, amelyet a Messiás Szűzanyjának jegyeseként kell betöltenie. Itt valóban nagy hittel József elhagyja még biztonságának utolsó mentsvárát is, és egy olyan jövő felé hajózik, amely most már teljesen Isten kezében van. Szent Ágoston így írja le a beleegyezését: „József jámborsága és szeretete révén fiú született Szűz Máriától, és Isten Fia lett” (Serm 51,20.30).

Jámborság és szeretet, irgalmasság és önátadás: a názáreti férfinek ezeket az erényeit mutatja be nekünk a mai liturgia, hogy elkísérjenek minket advent utolsó napjaiban, a karácsony felé. Fontos magatartások ezek, amelyek a szívet a Krisztussal és testvéreinkkel való találkozásra nevelik. Segíthetnek bennünket abban is, hogy egymás számára befogadó jászol, vendégszerető otthon, Isten jelenlétének jele legyünk. Ebben a kegyelmi időben ne szalasszuk el a lehetőséget, hogy gyakoroljuk őket: bocsássunk meg, bátorítsunk, adjunk egy kis reményt azoknak, akikkel együtt élünk és akikkel találkozunk; és újítsuk meg gyermeki önátadásunkat az Úrnak és gondviselésének imában, bizalommal bízva Rá mindent.

Kérjük Szűz Mária és Szent József segítségét, akik hittel és nagy szeretettel elsőként fogadták be Jézust, a világ Megváltóját.

______________

Az Úrangyala után:

Kedves testvéreim!

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat – rómaiakat és zarándokokat Olaszországból és a világ más részeiről. Különösen üdvözlöm azokat, akik a spanyolországi Jumilla városából, valamint az Our Lady College tanárainak csoportját, akik Hongkongból érkeztek. Köszöntöm Chieti Scalo és Voghera híveit is, valamint a leccei „Banzi Bazoli” középiskola tanárait és diákjait, és a „Fondazione Agostiniani nel Mondo” tagjait évfordulójuk alkalmából.

Ma különleges üdvözletemet küldöm Róma gyermekeinek és fiataljainak! Kedves barátaim, családjaikkal és hitoktatóikkal eljöttetek a Gyermek Jézus szobrocskáinak megáldására, melyeket otthonaitokban, iskoláitokban és plébániai közösségi központjaitokban a jászolba helyeztek majd. Köszönöm a Római Oratórium Központnak az esemény megszervezését, és szívből megáldom az összes betlehemi kisdedet (bambinellit). Kedves gyermekek, miközben a betlehemeitek előtt álltok, kérlek benneteket, hogy imádkozzatok Jézushoz a pápa szándékaiért is. Imádkozzunk együtt különösen azért, hogy a világ minden gyermeke békében élhessen. Szívem mélyéből köszönöm nektek!

És a „bambinellikkel” és a Gyermek Jézusba vetett hitünk minden kifejeződésével együtt áldjon meg benneteket mindig az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Boldog vasárnapot és békés, áldott karácsonyt kívánok mindnyájatoknak!

Forrás: https://www.vatican.va/content/leo-xiv/en/angelus/2025/documents/20251221-angelus.html

https://www.youtube.com/watch?v=_qqrr4QOM6c

Kedves testvéreim, boldog ünnepnapot kívánok!

Ma ünnepeljük a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepnapját.  Örömünket fejezzük ki, mert a Mennyei Atya úgy akarta, hogy ő „minden eredendő bűn foltjától mentesen” (Pius IX, Apostoli Konstitúció Ineffabilis Deus, 1854. december 8.) maradjon, telve ártatlansággal és szentséggel, hogy rábízhassa a mi üdvösségünket, „egyszülött Fiát, akit az Atya szívéből szeret” (vö. ibid.).

Az Úr Máriának rendkívüli kegyelmet adott, teljesen tiszta szívet, egy még nagyobb csoda érdekében: Krisztus, a Megváltó emberként történő világra eljöveteléért (vö. Lk 1,31-33). A Szűz ezt az angyal köszöntéséből tudta meg, a szerényekre jellemző csodálkozással: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr!” (v. 28), és hittel válaszolt „igen”-jével: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint.” (v. 38).

Ezeket a szavakat kommentálva Szent Ágoston azt mondja, hogy „Mária hitt, és amit hitt, az beteljesedett benne” (215. prédikáció, 4).  A kegyelem teljességének ajándéka a názáreti fiatalasszonyban gyümölcsöt hozott, mert ő szabad akaratából fogadta be, és magáévá tette Isten tervét. Az Úr mindig így cselekszik: nagy ajándékokat ad nekünk, de szabadon hagy minket, hogy elfogadjuk-e azokat vagy sem. Ezért Ágoston hozzáteszi: „Mi is hiszünk, mert ami [benne] megvalósult, nekünk is hasznunkra válhat” (uo.). .  Így ez az ünnep, amely örömünkre szolgál Isten Anyjának szennyezetlen szépsége miatt, arra is meghív minket, hogy úgy higgyünk, ahogy ő hitt, és nagylelkűen elfogadjuk azt a küldetést, amelyre az Úr hív minket.

A csoda, amely Mária fogantatásakor történt, megújult számunkra a keresztségben: megtisztítva az eredendő bűntől, Isten gyermekeivé váltunk, az Ő lakóhelyévé és a Szentlélek templomává.  És ahogy Mária egy különleges kegyelem révén képes volt befogadni Jézust magába és odaadni őt minden embernek, úgy „a keresztség is lehetővé teszi, hogy Krisztus bennünk éljen, és hogy mi vele egyesülve éljünk, hogy mindannyian a saját helyzetünknek megfelelően együttműködjünk az Egyházban a világ átalakításában” (Ferenc pápa, katekézis, 2018. április 11.).

Drága barátaim, milyen nagy ajándék a Szeplőtelen Fogantatás - de ugyanolyan nagy ajándék a keresztség is, amelyet kaptunk! Az Úr Anyjának „igenje” csodálatos, de a miénk is az lehet, ha minden nap hűségesen megújítjuk, hálával, alázatosan és kitartóan, imádságban és konkrét szeretetcselekedetekben, a legkülönlegesebb gesztusoktól a leghétköznapibb és legszokványosabb erőfeszítésekig és szolgálatokig.  Így Krisztus mindenhol megismerhető, befogadható és szerethető, és az üdvösség mindenkihez eljuthat.

Kérjük ma ezt az Atyától, a Szeplőtelen Szűz Mária közbenjárásával, miközben együtt imádkozunk ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel ő maga is először hitt.

_____________

Az Úrangyala után:

Kedves testvéreim!

Melegen köszönetelek mindannyiatokat, rómaiakat, zarándokokat Olaszországból és a világ más részeiről.  Különösen üdvözlöm a spanyol Molina hívőit, a „Firenze in Armonia” és a „Ragazzi dell’Immacolata” kulturális egyesületeket.  Örömmel áldom meg a Rocca di Papa csoportot és a fáklyát, amely meggyújtja a karácsonyi csillagot a gyönyörű város erődjén.

Különleges üdvözletemet küldöm az Olasz Katolikus Akció tagjainak, akik ma ünneplik a tagság napját plébániai közösségeikben. Mindenkinek gyümölcsöző oktatási és apostoli tevékenységet kívánok, hogy hiteles tanúi lehessenek az evangéliumnak.

Veletek, kedves rómaiak és zarándokok, délután találkozhatunk a Piazza di Spagna-n, ahol Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának hagyományos ünnepségén veszek részt.

Békés ünnepet kívánok mindnyájatoknak mennyei Anyánk fényében.

Fotó: Vatican Media

1. „Te vagy, Uram, az én reménységem” (Zsolt 71,5). Ezek a szavak egy súlyos megpróbáltatásoktól terhelt szívből törnek elő: „Sok kemény terhet raktál rám” – mondja a zsoltáros (20. vers). Mindezek ellenére lelke nyitott és bizalommal teli, mert hite szilárd, felismeri Isten támogatását, és megvallja: „Valóban te vagy sziklám és váram” (3. vers). Ebből fakad rendíthetetlen bizalma abban, hogy az Istenbe vetett remény nem csal meg: „Uram, hozzád menekülök, ne hagyj soha szégyent érnem!” (1. vers).

Az élet megpróbáltatásai közepette a reményt az Isten szeretetéről szerzett erős és bátorító bizonyosság élteti. Isten szeretete a Szentlélek által áradt ki a szívünkbe. Ezért a remény nem csal meg (vö. Róm 5,5), és Szent Pál ezért írhatja Timóteusnak: „azért fáradunk és küzdünk, mert remélünk az élő Istenben” (1Tim 4,10). Az élő Isten ugyanis „a reménység Istene” (Róm 15,13), aki Krisztusban – az ő halála és feltámadása által – „a mi reménységünkké” lett (vö. 1Tim 1,1). Nem feledhetjük, hogy ebben a reményben részesültünk az üdvösségben, s ezért gyökeret kell vernünk és meg kell maradnunk ebben a reményben.

2. A szegény egy erős és megbízható remény tanújává válhat, éppen azért, mert ezt a reményt egy nélkülöző, kiszolgáltatott, kirekesztett, bizonytalan élethelyzetben vallja meg. Nem a hatalom és a birtoklás biztonságára támaszkodik; épp ellenkezőleg, a hatalmi és vagyoni viszonyok terheit viseli, és sok esetben ezek áldozatává válik. Reménye csakis másra támaszkodhat. Amikor elismerjük, hogy Isten a mi első és egyetlen reményünk, mi magunk is megtesszük ezt a lépést a mulandó remények világából az örök remény felé. Ha őszintén vágyunk arra, hogy Isten legyen útitársunk, a vagyon elveszíti túlzott jelentőségét, mert rátalálunk az igazi kincsre, amelyre valóban szükségünk van. Fülünkben csengenek az Úr Jézus világos és határozott szavai, amelyekkel tanítványait figyelmeztette: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön […]. A mennyben gyűjtsetek…” (Mt 6,19–20)!

3. A legnagyobb szegénység az, ha valaki nem ismeri Istent. Erre emlékeztetett bennünket Ferenc pápa is, amikor az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában ezt írta: „a legrosszabb, a szegények által leginkább megszenvedett hátrányos megkülönböztetés a spirituális figyelem hiánya. A legtöbb szegény különösen nyitott a hitre; szükségük van Istenre, és nem mulaszthatjuk el, hogy felkínáljuk nekik Isten barátságát, áldását, szavát, a szentségeket és a hitbeli növekedés és érlelődés útját” (200. pont). Ez egy alapvető és egészen sajátos felismerése annak, hogyan találhatunk rá Istenben igazi kincsünkre. Ezzel összefüggésben János apostol hangsúlyozza: „Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát” (1Jn 4,20).

Ez a hit szabálya és a remény titka: a földi javak, a kézzelfogható valóságok, a világ nyújtotta örömök, az anyagi jólét – bármennyire fontosak is – önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy a szívet boldoggá tegyék. Az anyagi javak gyakran megtévesztők, és a szegénység drámai formáihoz vezethetnek, elsősorban ahhoz, hogy az ember azt hiszi, nincs szüksége Istenre és életét tőle függetlenül irányíthatja. Eszünkben jutnak Szent Ágoston szavai: „Isten legyen minden reményed: érezd, hogy szükséged van rá, hogy betölthessen téged! Nélküle bármid legyen is, csak még üresebbé tesz” (Zsoltármagyarázatok, 85,3).

4. A keresztény remény, melyre Isten igéje irányítja a figyelmünket, bizonyosságot jelent életutunk során, mert alapja nem az emberi erő, hanem a mindig hűséges Isten ígérete. Ezért a keresztények a reményt kezdettől fogva a horgony jelképével kapcsolták össze, mely a szilárdság és a biztonság szimbóluma. A keresztény remény olyan, mint egy horgony, amely szívünket az Úr Jézus ígéretéhez köti, aki halálával és feltámadásával megváltott bennünket, és újra el fog jönni közénk. Ez a remény folyton az „új eget” és az „új földet” (2Pt 3,13) tárja szemünk elé az élet valódi távlataként, ahol minden teremtmény megtalálja létezésének valódi értelmét, mert a mi igazi hazánk a mennyben van (vö. Fil 3,20).

Isten városa tehát kötelezettséget ró ránk az emberek városai iránt, melyeknek már most hasonlóvá kell válniuk az örök városhoz. A remény, melyet Istennek a Szentlélek által a szívünkbe árasztott szeretete tart fenn (vö. Róm 5,5), az emberi szívet termékeny földdé formálja át, amelyből kihajthat a világ életét szolgáló szeretet. Az Egyház hagyománya következetesen megerősíti a három isteni erény, vagyis a hit, a remény és a szeretet közötti körforgás valóságát. A remény a hitből születik, amely a szeretet talaján táplálja és élteti a reményt, hiszen a szeretet minden erény anyja. És a szeretetre ma, most van szükségünk! A szeretet nem ígéret, hanem valóság, amelyre örömmel és felelősséggel tekintünk: bevon bennünket és döntéseinket a közjóra irányítja. Akiben viszont nincs szeretet, az nemcsak maga szenved hiányt hitben és reményben, hanem felebarátját is megfosztja a reménytől.

5. A Szentírás reményre szóló felhívása tehát azt a kötelességet rója ránk, hogy következetesen és habozás nélkül vállaljuk felelősségünket a történelemben. A szeretet ugyanis „a legfontosabb társadalmi parancsolat” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1889). A szegénységnek strukturális okai vannak, amelyeket fel kell tárni és fel kell számolni. Miközben ez a folyamat zajlik, mindannyian arra kapunk meghívást, hogy a remény új jeleit mutassuk fel, melyek a keresztény szeretetről tanúskodnak, ahogyan számos szent tette ezt minden korban. A kórházak és az iskolák például olyan intézmények, amelyeket azért hoztak létre, hogy befogadhassák a leggyengébbeket és a társadalom peremére szorultakat. Ezeknek ma már minden ország közpolitikájának részét kellene képezniük, ám a háborúk és az egyenlőtlenségek gyakran még mindig akadályozzák ezt. A mai világban egyre inkább a remény jeleivé válnak a családtípusú otthonok, a kiskorúak számára kialakított közösségek, a meghallgatást és befogadást kínáló központok, a szegénykonyhák, a hajléktalanszállók, a népfőiskolák, a tanodák: mennyi rejtett jel, amelyek mellett talán elmegyünk, pedig mennyire fontosak ahhoz, hogy lerázzuk magunkról a közönyt és vállaljuk az önkéntesség valamelyik formáját!

A szegények nem mellékes szereplői az Egyháznak, hanem a legszeretettebb testvéreink, mert mindegyikük – a maga létezésével, sőt szavával és bölcsességével – kézzelfoghatóvá teszi számunkra az evangélium igazságát. Ezért a szegények világnapja arra kívánja emlékeztetni közösségeinket, hogy a szegények állnak az egész lelkipásztori gondoskodás középpontjában. Nem csupán a karitatív szolgálat szempontjából, hanem abban is, amit az Egyház ünnepel és hirdet. Isten magára vette szegénységüket, hogy az ő hangjuk, történeteik és arcuk által gazdagítson bennünket. A szegénység minden formája – kivétel nélkül – felhívás arra, hogy az evangéliumot konkrétan éljük meg és a remény kézzelfogható jeleit nyújtsuk.

6. Ezt a felhívást intézi hozzánk az egész szentév. Nem véletlen, hogy a szegények világnapját épp e kegyelmi esztendő végéhez közeledve tartjuk. Miután a szent kapu bezárul majd, őriznünk kell és tovább kell adnunk azokat az isteni ajándékokat, amelyekben egy imádságban, megtéréssel és tanúságtétellel töltött teljes év során részesültünk. A szegények a pasztorális tevékenységnek nem tárgyai, hanem kezdeményező alanyai, akik arra ösztönöznek bennünket, hogy mindig megtaláljuk az evangélium korunknak megfelelő megélésének új formáit. Ahogy az elszegényedés újabb és újabb hullámai követik egymást, fennáll a hozzászokás és beletörődés veszélye. Nap mint nap találkozunk szegény vagy elszegényedett emberekkel, és előfordulhat, hogy nekünk magunknak is kevesebb jut, elveszítjük azt, ami korábban biztosnak tűnt: az otthont, a napi betevőt, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést, a megfelelő színvonalú oktatást és a hiteles tájékoztatást, a vallás- és szólásszabadságot.

A közjó előmozdítása során társadalmi felelősségvállalásunknak Isten teremtő tette ad alapot, aki a föld javait mindenkinek adja: ahogyan ezeknek a javaknak, úgy az emberi munka gyümölcseinek is mindenkihez igazságosan kellene eljutniuk. A szegények segítése ugyanis igazságosság kérdése, még mielőtt a szeretet kérdése lenne. Ahogyan Szent Ágoston is megjegyzi: „Kenyeret adsz az éhezőnek, de jobb volna, ha senki sem éhezne, még ha így nem is lenne, akinek adni lehetne. Ruhát adsz a mezítelennek, de mennyivel jobb lenne, ha mindenkinek volna ruhája, és nem létezne ilyen nélkülözés” (Magyarázat János első leveléhez, VIII, 5).

Kívánom, hogy ez a jubileumi év ösztönözzön intézkedéseket a szegénység régi és új formáinak felszámolására, és kezdeményezéseket a szegények közt is legszegényebbek megsegítésére. A munka, az oktatás, a lakhatás és az egészség képezik az alapját annak biztonságnak, amelyet fegyverekkel sosem lehet megteremteni. Őszinte elismerésem a már folyamatban lévő kezdeményezésekért és azért az elkötelezett munkáért, amelyet nemzetközi szinten nap mint nap megannyi jóakaratú ember végez.

Bízzuk magunkat a Boldogságos Szűz Máriára, a szomorúak vigasztalójára, és vele együtt zengjük a remény énekét, magunkévá téve a Te Deum szavait: „In Te, Domine, speravi, non confundar in aeternum” – „Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem!”

Kelt a Vatikánban, 2025. június 13-án, Páduai Szent Antal, a szegények védőszentjének emléknapján.

XIV. Leó pápa

Testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A Lateráni Bazilika felszentelésének ünnepén az egység és a római egyházzal való közösség misztériumát szemléljük, amelynek hivatása, hogy anyaként gondoskodjon a keresztények hitbeli útjáról az egész világon.

A római egyházmegye székesegyháza és Péter utódjának székhelye, mint tudjuk, nemcsak rendkívüli történelmi, művészeti és vallási értékű műalkotás, hanem az apostolokra bízott és általuk megőrzött hit és annak a történelem során való továbbadásának a hajtóereje is.  E rejtély nagysága az épület művészi pompájában is megmutatkozik, amelynek középső hajójában a tizenkét apostolnak, Krisztus első követőinek és az evangélium tanúinak nagy szobrai állnak.

Ez egy spirituális perspektívára utal, amely segít bennünket, hogy túllépjünk a külső megjelenésen, és megértsük, hogy az Egyház misztériuma sokkal több, mint egy egyszerű hely, egy fizikai tér, egy kőből emelt épület. Valójában, ahogyan az evangélium emlékeztet bennünket Jézus a jeruzsálemi templom megtisztításának epizódjában (vö. Jn 2,13-22), Isten valódi szentélye a meghalt és feltámadott Krisztus.  Ő az üdvösség egyetlen közvetítője, az egyetlen Megváltó, aki azáltal, hogy egyesült az emberiséggel és az ő szeretetével átalakított minket, azt a kaput (vö. Jn 10,9) képviseli, amely szélesre tárul előttünk és elvezet minket az Atyához.

Vele egyesülve mi is ennek a lelki épületnek az élő kövei vagyunk (vö. 1Pt 2,4-5).  Mi vagyunk Krisztus Egyháza, az ő teste, az ő tagjai, akiket arra hívott, hogy az irgalom, a vigasz és a béke evangéliumát terjesszük az egész világon, azon lelki imádás által, amelynek mindenekelőtt életünk tanúságtételében kell megmutatkoznia.

Testvéreim, a szívünket erre a lelki szemléletre kell nevelnünk. A keresztények gyengeségei és hibái, valamint sok klisé és előítélet gyakran megakadályoznak bennünket abban, hogy megértsük az Egyház misztériumának gazdagságát.  Az Egyház szentsége ugyanis nem a mi érdemeinken alapul, hanem „az Úr soha vissza nem vonható ajándékán”, amely továbbra is „paradox szeretettel az emberek piszkos kezeit választja jelenlétének edényéül” (J. Ratzinger, Bevezetés a kereszténységbe, Brescia (2005), 331).

Járjunk tehát abban az örömben, hogy Isten által kiválasztott szent nép vagyunk, és kérjük Szűz Máriát, az Egyház Anyját, hogy segítsen bennünket, hogy Krisztust befogadjuk, és legyen mellettünk közbenjárásával.

_______________

Az Úrangyala után:

Kedves testvéreim!

Közeliségemet fejezem ki a heves tájfun által sújtott Fülöp-szigetek népének: Imádkozom az elhunytakért és családjaikért, valamint a sérültekért és a lakóhelyüket elhagyni kényszerültekért.

Ma az olasz egyház hálaadási ünnepet tart.  Csatlakozom a püspökökhöz, akik a föld iránti felelősségteljes gondoskodásra, az élelmiszer-pazarlás elleni küzdelemre és a fenntartható mezőgazdasági gyakorlatok alkalmazására buzdítanak. Köszönjük Istennek „nővérünket, Anyaföldünket” (Szent Ferenc, A teremtmények dicsérete) és azokat, akik művelik és védik!

Melegen köszöntelek mindannyiatokat, rómaiakat és zarándokokat Olaszországból és a világ számos részéről, különösen a fiatal lengyel jezsuitákat, a varsói és gdanski híveket Lengyelországból, a newarki és kearny-i híveket az Amerikai Egyesült Államokból, a toledói és galapagari híveket Spanyolországból, valamint a londoniakat, és a Regensburger Domspatzen kórust.

Üdvözlöm a genovai érsekség Actio Catholica tagjait és a cava manarai, mede-i, vibo marinai, sant’arcangelo di potentai, noto-i, pozzallo-i és avola-i, cesenatico-i, mercato san severino-i, crespano del grappa-i és noventa padovana-i plébániai csoportokat.  Üdvözlöm a Lazio Manfestazioni Storiche csoportját és az Élelmiszerbank önkénteseit, akik jövő szombaton, a Szegények Világnapja előestéjén élelmiszergyűjtést szerveznek.

Szívből jövő hálámat fejezem ki mindazoknak, akik bármilyen szinten elkötelezettek a béke építése mellett a háború sújtotta különböző régiókban.  Az elmúlt napokban imádkoztunk a halottakért, akik közül sajnos sokakat a harcokban és bombázásokban öltek meg, annak ellenére, hogy civilek, gyermekek, idősek vagy betegek voltak. Ha valóban tisztelni akarjuk az emléküket, akkor meg kell állítanunk a háborúkat, és minden erőfeszítésünket a tárgyalásokra kell fordítanunk.

Áldott vasárnapot kívánok mindnyájatoknak.

Forrás: https://www.vatican.va/content/leo-xiv/en/angelus/2025/documents/20251109-angelus.html