A Pápa hangja

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A mai evangéliumi olvasmányban (Mt 10,26–33) Jézus elküldi a tanítványokat küldetésükre, és a következő buzdítással fordul hozzájuk: „Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön” (27. vers).

Párhuzamot von az között, amit „fülbe súgva” hallunk – vagyis ami szívünk titkában van –, és aközött, amit mindenkinek hirdetnünk kell. Emlékeztet bennünket arra, hogy az evangélium hirdetése elsősorban és legfőképpen a Vele való személyes találkozás megosztása, amely mindannyiunk számára egyedi.

Valójában minden apostoli tevékenység ereje – a technikákon és eszközökön túl – a Szentlélek bennünk végzett munkájából és válaszunk hitelességéből fakad. Aquinói Szent Tamás a prédikálásról úgy beszélt, mint amelyben másoknak továbbadjuk azt, amiről elmélkedtünk: „contemplata aliis tradere” (vö. Summa Theologiae, III, q. 40, a. 1, ad 2).

Ne gondoljuk, hogy a szemlélődés kizárólagos élmény, amely csak néhány szentnek, szerzetesnek vagy remetének van fenntartva. Mindannyian képesek vagyunk rá, ha igyekszünk a mindennapi életünk kötelezettségei között csendes időt elkülöníteni arra, hogy Isten előtt elmerüljünk a csendben, meghallgassuk az Ő hangját, Rá bízzuk az örömeinket és a gondjainkat, és vele együtt áttekintsük az életünket. Ez segít abban, hogy a hitünk szilárdabb és tudatosabb legyen, és ennek következtében hiteles és szabad tanítványok legyünk, olyan emberek, akik képesek az evangélium fényét minden környezetben és az élet minden helyzetében tükrözni, és arról tanúskodni még ott is, ahol annak értékét nem értik meg vagy nem fogadják el.

Szent Máté – az általunk említett bibliai szakasz szerzője – olyan közösségeknek írt, amelyeknek az élete nem volt könnyű. Ellenségeskedéssel és üldöztetéssel kellett szembenézniük, ahogyan ma is oly sok kereszténynek a világ különböző részein. Nagy volt a kísértés, hogy elbátortalanodjanak, és hagyják, hogy a fáradtság vagy a félelem felülkerekedjen rajtuk.

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A mai evangélium (Mt 9,36–10,8) nagy ajándékot hoz számunkra, hiszen mindazokat, akik hallgatják, Jézus tekintetébe vonja: ez a történet e tekintet figyelmességéről tanúskodik, és egyben tudatja velünk, mit lát az Úr. Olvashatjuk ugyanis, hogy Krisztus „Jézus meglátta a tömeget, és megesett rajta a szíve, mert kimerültek és levertek voltak” (36. v.). Miután testvérünkké vált, Isten Fia az emberekre tekint, az emberiségre tekint: látja az elnyomást, amely terhet ró rájuk, és az erőszakot, amely elszívja az erejüket. Látja a háború sebeit és a fogyasztói társadalom ürességét. Látja az arcokat, amelyek maszkokká váltak, a gonosz által szétszakított családokat és a hamis eszmék által félrevezetett fiatalokat. Jézus lát és szeret. Szeret, és szenved értünk és velünk együtt: irgalma nem csupán testvéri közelséget fejez ki, hanem a megváltásunk iránti vágyát is.

Mert ismeri a szívünket, és törődik velünk. Látva a sok embert, akik „pásztor nélküli juhok” (36. v.), Krisztus a Jó Pásztorként mindenkinek szenteli magát, és mint a szüret Ura, munkásokat küld a világ aratásába (vö. 38. v.). Mi a feladatuk? Isten vigaszát kell nyújtaniuk a szenvedőknek azáltal, hogy szeretetet visznek oda, ahol nyomor van, reményt oda, ahol szenvedés van, hitet oda, ahol bizalmatlanság van.

Az evangélium felsorolja az első tizenkét „munkás” nevét: ők a tanítványokból lett apostolok, vagyis misszionáriusok és igehirdetők. Közülük elsőként Simont, akit Péternek hívnak, említi meg. De ott van Iskarióti Júdás is, akit utoljára nevez meg, hogy emlékeztessen bennünket arra: lehetséges Jézust követni és mégis elárulni őt. Ennek ellenére az evangélium mindenki számára élő és igaz szó marad. A századokon átívelő Jó Hír ugyanaz, mindig fiatal, friss és felszabadító: „Közel van a mennyek országa!” (Mt 10,7). Igen, közel van, mert Jézus Krisztusban Isten minden enberhez, minden néphez és nemzethez közeledik. Amikor ezt az evangéliumot hirdetik és megélik, a gonosz összeomlik, mint meggyógyuló betegség (vö. 8. v.), mint az éjszaka, amely átadja helyét a hajnalnak, mint a halál, amelyet a feltámadott legyőzött.

Így alakítja át Jézus tekintete a valóságot. Szeretettel telve kezdeményezése új népet hoz létre, az Egyházat, amelyet az apostolok küldetésének folytatására hívtak el: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (8. v.). Igen, Jézus ajándéka teljesen ingyenes, mert értéke minden mértéket felülmúl: lehetetlen kiérdemelni vagy „megvásárolni”. Ez a kegyelem Isten irgalmának gyönyörű neve, amely bárhol is legyünk, megkeres minket, hogy magához vonzzon. „Kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9,38)!

Kedves barátaim! Az evangelizáció feladata Isten ajándékából fakad, amely Krisztusban a világ iránti megbocsátássá, a legkisebbek és a szegények iránti szolgálattá, valamint az igazságosság iránti elkötelezettséggé válik. Kérjük a kegyelemmel teljes Szűz Mária segítségét, hogy örömmel és bátorsággal tudjunk válaszolni arra a küldetésre, amelyre Jézus hív minket.

________________

Az Úrangyala imádság után

Kedves testvéreim,

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

„Halljam, mit szól hozzá az Úr Isten! Békességet hirdet népének, híveinek, azoknak, akik szívükben hozzá fordulnak.” (Zsolt 85,8) E zsoltár szavai méltóképpen kísérik ma esti rózsafüzér-imádkozásunkat, mert kifejezik azt a reményt, amelyre szükségünk van, különösen a jelenlegi nehézségek és erőszak közepette.

Készítsük fel szívünket Isten szavának meghallgatására, hogy imádságban megérthessük a történelem eseményeinek jelentését, felismerve Isten gondviselését, aki mindig vezeti és fenntart minket. Szűz Mária a hívő példaképe, aki szíve fülét arra fordítja, hogy meghallgassa, „mit mond Isten”. Példakép számunkra az engedelmességében, amely a megtestesülésben befogadta Isten Fiát méhébe.

A rózsafüzér misztériumainak Máriával való szemlélése arra vezet minket, hogy felismerjük Jézus Krisztusban az Atya egyetlen utolsó szavát, a béke szavát mindazok számára, akik bűnbánó szívvel térnek vissza hozzá. Az Úr soha nem hagy el minket, még akkor sem, ha elfelejtjük őt, még akkor sem, ha eltévedünk. Keres minket, és örök szeretetével közeledik hozzánk. Ahogy Izajás próféta emlékeztet minket: „Béke, béke, közel és távol valóknak – mondja az Úr” (57,19). Aki bízik Istenben, megérti ezt a békehirdetést, és a béke eszközévé válik, saját kezűleg építve azt (vö. Mt 5,9).

A béke valójában nem egy laboratóriumban tesztelendő elmélet, nem naiv illúzió, nem is önérdekből fakadó dolog. Ha őszinte szívvel keressük, inkább mindennapi elkötelezettség: az igazságosságból és a szeretetből fakad, mint a személyeket, családokat, közösségeket és népeket egyesítő harmónia. Még ebben a feszültséggel és konfliktusokkal teli időszakban is lehetségessé válik a béke, ha úgy döntünk, hogy meghallgatjuk azok kiáltását, akiket megfosztottak tőle: ártatlan gyermekek, gyötrődő anyák és apák, bántalmazott foglyok, menekültek és minden korosztály szenvedő emberei. Mindannyiuknak csak egy szó van az ajkán: béke!

Jól tudjuk, hogy a béke mindig lehetséges, mert Isten ajándéka. Ennek a békének, az ő békéjének arca van: Jézus Krisztusé, Isten Fiáé, aki értünk adott életével kibékítette a mennyet és a földet. Ahogy Pál apostol írja: „Ő a mi békénk” ( Ef 2,14). Ő az, aki lebontja az ellenségeskedés falait, alázattal legyőzi a gőgöt, és megváltja az egész teremtést a bűntől.

Amikor az Úr Jézus velünk van, és mi az ő szeretetének igazi tanítványaiként viselkedünk, akkor képes a Szentlélek megvalósítani azt, ami emberileg lehetetlennek tűnik. Épp ellenkezőleg, amikor eltávolodunk Istentől, az emberiségtől, a felebarátainktól is eltávolodunk, és közömbösek vagyunk a szenvedésük iránt. Valahányszor visszatérünk az Úrhoz, az ő békéje a mi felelősségünkké válik, kinek-kinek a kötelességei és feladatai szerint.

Így imánk küldetéssé és próféciává válik. Az ártatlanok kiáltását többé nem szabad hallani városainkban. Senkinek sem szabadna elmenekülnie otthonából a bombák fenyegetése miatt. A hatalomvágynak és a szavak erőszakának utat kell engednie az igazságosság és az igazság utáni szomjúságnak. Mégis mindenkinek meg kell tennie a magáét, kezdve apró, de fontos dolgokkal, tartózkodva a szóbeli vagy fizikai erőszak minden formájától a mindennapi életben és a közösségi médiában is.

Kedves testvéreim és nővéreim, az igazi béke a szerető szívben kezdődik. Tanúságot tesznek róla az ajkak, amelyek a megbékélés szavait szólják. Visszatükröződik a szemekben, amelyek szelíden és bölcsen tekintenek a világra. Ez az igazi erő, az igazság és a szeretet ereje.

Isten béketeremtőket keres! Boldogságos Szűzanya segítsen minket, hogy minden nap válaszolhassunk neki a saját „Itt vagyok”-unkkal, nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is.

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A világ számos országában ma ünneplik Urunk mennybemenetelének ünnepét.

Az a kép, ahogyan Jézus – a Biblia leírása szerint (vö. ApCsel 1,1–11) – fölemelkedik a földről és felmegy a mennybe, arra késztethet bennünket, hogy ezt a misztériumot távoli, régen történt eseménynek tekintsük. De ez nem így van, mert mi Jézussal közösségben vagyunk, mint egy test tagjai, akik össze vannak kötve a fejjel. A mennybe való felmenetelével tehát magával vonz minket is az Atyával való teljes közösség felé. Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston így fogalmazott: „A fej fölmenetele a tagok reménysége” (265. sz. prédikáció, 1.2).

Valóban, Krisztus egész élete egy felfelé irányuló mozgás. Ember volta által magába öleli és bevonja az egész világot, felemelve és megváltva az embereket bűnös állapotukból. Így hoz fényt, megbocsátást és reményt oda, ahol korábban sötétség, igazságtalanság és kétségbeesés volt, hogy a férfiak és nők elérhessék a végleges húsvéti győzelmet, amelyben Isten Fia halálával „megsemmisítette a halálunkat, és feltámadásával helyreállította életünket” (I. húsvéti előszó).

A Mennybemenetel tehát nem egy távoli ígéretről szól számunkra, hanem egy élő kötelékről, amely minket is a mennyei dicsőség felé vonz, már ebben az életben felemelve és kiterjesztve a horizontunkat, és a gondolkodásunkat, az érzéseinket és a cselekedeteinket egyre inkább Isten szívének mércéje szerint irányítja.

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A mai evangéliumban azokat a szavakat hallhatjuk, amelyeket Jézus az utolsó vacsora alkalmával intézett a tanítványaihoz. Miközben a kenyeret és a bort szeretete élő jeleivé változtatja, Krisztus így szól: „Ha szerettek engem, tartsátok meg a parancsaimat” (Jn 14,15).  Ez a kijelentés megszabadít minket attól a tévhittől, hogy azért szeretnek minket, mert megtartjuk a parancsokat, mintha a becsületességünk lenne Isten szeretetének előfeltétele.  Éppen ellenkezőleg, Isten szeretete a becsületességünk alapja.  Akkor tartjuk be igazán az Isten akaratának megfelelő parancsokat, amikor felismerjük irántunk érzett szeretetét, ahogyan Krisztus kinyilatkoztatta azt a világnak.  Jézus szavai tehát egy kapcsolatra való meghívás, nem pedig zsarolás vagy gyanakvó ultimátum.

Ezért parancsolja nekünk az Úr, hogy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket (vö. Jn 13,34): Jézus szeretete az, ami szeretetet szül bennünk.  Maga Krisztus a valódi szeretet mércéje: Ő az örökké hűséges, tiszta és feltétel nélküli szeretet. A szeretet, amely nem ismer „de”-ket és „talán”-okat; a szeretet, amely önmagából ad, anélkül, hogy birtokolni akarna; a szeretet, amely életet ad, anélkül, hogy bármit is kérne cserébe.  Mivel Isten szeretett minket először, mi is tudunk szeretni, és amikor igazán szeretjük Istent, akkor igazán szeretjük egymást is.  Ez olyan, mint maga az élet: ahogyan csak azok élhetnek, akik életet kaptak, úgy csak azok tudnak szeretni, akiket szerettek. Az Úr parancsolatai tehát olyan életmódot jelentenek, amely meggyógyít minket a hamis szeretetektől.  Olyan lelki életmódot jelentenek, amely az üdvösség felé vezető út.

Pontosan azért, mert szeret minket, az Úr nem hagy magunkra az élet próbatételeiben; megígéri nekünk a Vigasztalót, vagyis a Védőügyvédet, az „igazság Lelkét” (Jn 14,17).  Ezt az ajándékot „a világ nem kaphatja meg” (uo.), amíg a gonoszságban marad, elnyomja a szegényeket, kirekeszti a gyengéket és megöli az ártatlanokat.  Azok viszont, akik válaszolnak Jézus mindenki iránti szeretetére, a Szentlélekben olyan szövetségesre találnak, aki soha nem hagy cserben: „Ti ismeritek őt” – mondja Jézus –, „mert bennetek van, és bennetek marad” (uo.).  Így tehát mindig és mindenhol tanúskodhatunk Istenről, aki a szeretet.  A szeretet nem az emberi elme szüleménye, hanem az isteni élet valósága, által minden létező a semmiből teremtetett és megváltatott a haláltól.

Azáltal, hogy igazi és örök szeretetet kínál nekünk, Jézus megosztja velünk a szeretett Fiú identitását: „Én Atyámban vagyok, ti pedig bennem, és én bennetek” (20. v.).  Ez a mindent átfogó életközösség megdönti a Vádlót – a Paraklétosz ellenségét, a védelmezőnkkel szemben álló szellemet.  Valójában, míg a Szentlélek az igazság ereje, a Vádló a „hazugság atyja” (Jn 8,44), aki arra törekszik, hogy az emberiséget Isten ellen, az embereket pedig egymás ellen fordítsa: pontosan az ellenkezője annak, amit Jézus tesz, amikor megment minket a gonosztól, és testvérekként egyesít bennünket az Egyházban.

Kedves barátaim, hálával eltelve ezért a kegyelemért, bízzuk magunkat Szűz Mária, az Isteni Szeretet Anyja közbenjárására.

_______________________

A Regina Caeli imádság után: 

Kedves testvéreim,

Mély aggodalommal értesültem a Száhel-övezetben, különösen Csádban és Maliban tapasztalható fokozódó erőszakról szóló hírekről, ahol a közelmúltban terrortámadások történtek. Az áldozatokért szívből jövő imáimat és lelki közelségemet ígérem mindazoknak, akik a tragikus események miatt szenvednek. Mélyen remélem, hogy megszűnik minden fajta erőszak, és bátorítok minden erőfeszítést, amelynek célja a béke és a fejlődés előmozdítása azon a szeretett földön.

Minden év május 10-én a „Kopt-katolikus barátság napját” ünnepeljük. Testvéri üdvözletemet küldöm II. Tawadros pápának, és biztosítom az egész szeretett kopt egyházat imádságomban való megemlékezésemről. Remélem, hogy barátságunk útja elvezet minket a tökéletes egységhez Krisztusban, aki „barátainak” nevezett bennünket (vö. Jn 15,15).

És most szívből köszöntelek mindannyiatokat, római híveket és a különböző országokból érkezett zarándokokat!

Különösen üdvözlöm a „Jézus Szent Szíve Tiszteletbeli Őrsége” csoportot, amelynek tagjai Olaszország különböző városaiból érkeztek, valamint a Mária Rádió családjához tartozó „Evangelizációs önkéntesek” csoportját.  Szeretettel üdvözlöm továbbá a „Komen Italia” egyesület önkénteseit is, akiknek köszönetet mondok az emlőrák-megelőzés érdekében tett erőfeszítéseikért.

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A húsvéti időszakban, az őskeresztény egyházhoz hasonlóan, visszatérünk Jézus szavaihoz, amelyek szenvedése, halála és feltámadása fényében nyerik el teljes jelentésüket. Ami egykor elkerülte a tanítványok figyelmét, vagy szomorúságot okozott nekik, most újra eszükbe jut, megmelengeti a szívüket és reménnyel tölti el őket.

A vasárnap hirdetett evangélium a Mester utolsó vacsora alatti párbeszédét mutatja be a tanítványaival. Különösen egy olyan ígéretet hallunk, amely ettől a pillanattól kezdve bevon minket feltámadásának a misztériumába. Jézus így szól: „Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Jn 14,3). Az apostolok így rájönnek, hogy Istennél mindenki számára van hely. Kettőjük már megtapasztalta ezt, amikor először találkoztak Jézussal a Jordán folyónál. Jézus észrevette, hogy követik őt, és aznap délután meghívta őket, hogy látogassák meg ott, ahol lakik (vö. Jn 1,39). Most is, a halállal szembesülve, Jézus egy otthonról beszél, de ezúttal egy nagyon nagy otthonról. Ez az ő Atyja és a mi Atyánk háza, ahol mindenkinek van helye. A Fiú úgy írja le önmagát, mint a szolgát, aki előkészíti a szobákat, hogy minden testvér, amikor megérkezik, készen találja a sajátját, és azt érezze, hogy mindig is várták, és végre megtalálták.

Kedves barátaim! Abban a régi világban, amelyben még mindig vándorlunk, a figyelmet az exkluzív helyek, a csak kevesek számára elérhető élmények és az a kiváltság vonzza, hogy olyan helyekre mehetünk, ahová mások nem juthatnak. Azonban abban az új világban, ahová a Feltámadott vezet minket, a legértékesebb dolgok mindenki számára elérhetők. Ez azonban nem teszi őket kevésbé vonzóvá. Éppen ellenkezőleg: ami mindenki számára nyitva áll, az örömet szerez. A versengés helyét a hála veszi át; a befogadás legyőzi a kirekesztést; a bőség pedig már nem jár együtt az egyenlőtlenséggel. Mindenekelőtt senkit sem tévesztenek össze másvalakivel, és senki sem vész el. A halál azzal fenyeget, hogy kitörli az ember nevét és emlékét, de Istenben mindenki teljes mértékben önmaga marad. Valóban, ezt keressük egész életünkben, néha hajlandóak vagyunk bármit megtenni csak azért, hogy egy kis figyelmet és elismerést kapjunk.

„Higgyetek” – mondja nekünk Jézus. Ez a titok! „Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek” (Jn 14,1). Pontosan ez a hit szabadítja meg a szívünket a birtoklás és a megszerzés iránti aggodalomtól, valamint attól a tévképzettől, hogy presztízsre kell törekednünk ahhoz, hogy értékesek legyünk. Minden embernek már eleve végtelen értéke van Isten misztériumában, amely az igazi valóság. Ha úgy szeretjük egymást, ahogy Jézus szeretett minket, átadjuk ezt a tudatosságot egymásnak. Ez az új parancsolat; így előre megéljük a mennyországot a földön, és mindenkinek megmutatjuk, hogy a testvériség és a béke a hivatásunk.

Valóban, a szeretet által, a testvéreink sokasága között mindannyian rájövünk, hogy egyedülálló módon vagyunk megalkotva.

Imádkozzunk tehát Szűz Máriához, az Egyház Anyjához, hogy minden keresztény közösség mindenki számára nyitott otthon legyen, és figyelmesen forduljon minden egyes ember felé.

____________________

A Regina Caeli után: 

Kedves testvéreim!

Testvéreim, jó napot és kellemes vasárnapot kívánok!

Húsvéti utunkat folytatva a mai evangéliumban Jézus önmagát a pásztorhoz és ugyanakkor a juhok aklának kapujához hasonlítja. (vö. Jn 10,1–10)

Jézus szembeállítja a pásztort a tolvajjal. Valóban, azt mondja, hogy „aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló” (1. vers). Majd ezt még világosabbá teszi: „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (10. vers). A különbség világos: a pásztort különleges kötelék köti a juhaihoz, ezért a juhok aklába vezető kapun mehet be. Másrészt, ha valakinek át kell másznia a kerítésen, hogy bejusson, akkor az biztosan tolvaj, aki el akarja lopni a juhokat.

Jézus azt mondja nekünk, hogy baráti kapcsolat fűzi hozzánk, mert ismer minket, a nevünkön szólít, vezet minket, és – ahogyan a pásztor teszi a juhaival – keres minket, amikor eltévedtünk, és bekötözi a sebeinket, amikor betegek vagyunk (vö. Ez 34,16). Jézus nem tolvajként jön, hogy elvegye az életünket és a szabadságunkat, hanem hogy az igazság ösvényein vezessen minket. Nem azért jön, hogy csapdába ejtse vagy megtévessze a lelkiismeretünket, hanem hogy bölcsességének fényével megvilágítsa. Nem azért jön, hogy beszennyezze a földi örömeinket, hanem hogy megnyissa őket egy teljesebb és tartósabb boldogság felé. Azoknak, akik rábízzák magukat, nincs mitől félniük, mert nem megfoszt minket az élettől, hanem azért jön, hogy bőségesen adja azt nekünk (vö. Ez 34,10).

Testvéreim, arra kaptunk meghívást, hogy gondolkodjunk el, és különösen vigyázzunk szívünk és életünk kapujára, mert aki belép, az vagy növeli az örömünket, vagy tolvajként ellopja azt tőlünk. A „tolvajok” sokféle formát ölthetnek. Lehetnek olyan emberek, akik a látszat ellenére elnyomják a szabadságunkat, vagy nem tisztelik a méltóságunkat; lehetnek olyan hiedelmek és előítéletek, amelyek megakadályoznak minket abban, hogy másokat és az életet derűsen szemléljük; téves elképzelések, amelyek negatív döntésekhez vezethetnek; vagy olyan felszínes és fogyasztói életmód, amely belül üressé tesz minket, és arra kényszerít, hogy folyamatosan önmagunkon túl éljünk. Ne feledkezzünk meg azokról a „tolvajokról” se, akik a Föld erőforrásainak kifosztásával, vérszomjas háborúkkal vagy a gonosz bármilyen formájának szításával nem tesznek mást, mint hogy megfosztanak mindannyiunkat a béke és a nyugalom által jellemzett jövő lehetőségétől.

Tegyük fel magunknak a kérdést: Kitől szeretnénk, hogy vezessen minket az életben? Mely „tolvajok” próbáltak betörni a körünkbe? Sikerült nekik, vagy el tudtuk hárítani őket?

A mai evangélium arra hív bennünket, hogy bízzunk az Úrban. Nem azért jön, hogy bármit is elvegyen tőlünk. Éppen ellenkezőleg, ő a Jó Pásztor, aki megsokszorozza az életet, és bőségesen kínálja azt nekünk. A Boldogságos Szűz Mária kísérjen minket mindig az utunkon, és járjon közben értünk és az egész világért.

___________________________

A Regina Caeli után

Kedves testvéreim!

Ma van a tragikus csernobili baleset 40. évfordulója, amely maradandó nyomot hagyott az emberiség lelkiismeretében. Ez az esemény az egyre hatékonyabb technológiák használatában rejlő kockázatokra figyelmeztet. Bízzuk Isten irgalmára azokat, akik meghaltak, és mindazokat, akik még mindig szenvednek a katasztrófa következményeitől. Kívánom, hogy a döntéshozatal minden szintjén a megfontoltság és a felelősségtudat érvényesüljön, hogy az atomenergia minden felhasználása az élet és a béke szolgálatába álljon.

Most pedig üdvözletemet küldöm nektek, rómaiak és különböző országokból érkezett zarándokok: üdvözöllek Benneteket!

Köszöntöm a Szent György Rend és a Habsburg-Lotharingiai Európai Rend lovagjait és dámáit. Köszöntöm a brovari (Ukrajna) „Malva” tánccsoport gyermekeit; a szlovákiai Nagyszombati Érsekség Cantica Sacra kórusát; a bécsi, madridi és a Kanári-szigetekről érkezett híveket; és a lisszaboni Szent Tamás Iskola tanárait.

Köszöntöm továbbá a Bresciai Egyházmegye Val Camonica régiójából érkezett fiatalok nagy csoportját, valamint a Biadenéből és Caonadából érkezett fiatal ministránsokat; valamint a Trevisóból, Vicenzából, Crotonéből, Cariatiból, Oriából és Leccéből érkezett híveket; és az Isteni Irgalmasság Apostolai Egyesülete konferenciájának résztvevőit.

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot és még egyszer boldog húsvétot kívánok!

Ma, a húsvét utáni második vasárnapon, amelyet Szent II. János Pál pápa az Isteni Irgalmasságnak szentelt, az evangélium a feltámadott Jézus Tamás apostol előtt való megjelenéséről szól (vö. Jn 20,19–31).  Ez az esemény húsvét után nyolc nappal történt, amikor a közösség összegyűlt. Ott Tamás találkozott a Mesterrel, aki meghívta, hogy nézze meg a szögek nyomait, tegye a kezét az oldalán lévő sebbe, és higgyen (vö. 27. v.). Ez a jelenet arra hív minket, hogy elmélkedjünk a feltámadott Jézussal való saját találkozásunkról. Hol találhatjuk meg őt? Hogyan ismerhetjük fel? Hogyan higgyünk?  Szent János, aki elmesélte az eseményt, pontos útmutatást ad nekünk: Tamás a nyolcadik napon találkozott Jézussal, az összegyűlt közösségben, és áldozatának a jelei alapján ismerte fel őt. Hitvallása, amely a negyedik evangélium legmagasabb szintű kifejezése, ebből az élményből fakadt: „Én Uram, én Istenem!” (28. v.)

Természetesen nem mindig könnyű hinni.  Tamásnak sem volt könnyű, és nekünk sem az.  A hitet táplálni és gondozni kell.  Ezért a „nyolcadik napon” – vagyis minden vasárnap – az Egyház arra hív minket, hogy tegyünk úgy, ahogyan az első tanítványok tettek: gyülekezzünk össze és ünnepeljük az Eucharisztia szentségét.  A szentmisén Jézus szavait hallgatjuk, imádkozunk, hitvallást teszünk, szeretetből megosztjuk Isten ajándékait, és az életünket Krisztus áldozatával egyesítve felajánljuk.  Testének és Vérének vétele által mi is tanúi lehetünk a feltámadásának, amint azt a „mise” kifejezés is jelzi, amely „küldést” vagy „küldetést” jelent (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 1332).