A Pápa hangja

Kedves Testvéreim, boldog Karácsonyt! 

Izajás próféta szavaival szeretném eljuttatni mindenkihez az üzenetet, amelyet az Egyház ezen az ünnepen hirdet: „Gyermek születik nekünk, Fiú adatik nekünk” (Iz 9,5). Gyermek született: a születés mindig a remény forrása, a bimbózó élet, a jövő ígérete. És ez a Gyermek, Jézus, „nekünk született”: ennek a „mi-nekünknek” nincsenek határai, nem ismer privilégiumokat és kirekesztéseket. A Gyermek, akinek Szűz Mária adott életet Betlehemben, mindenkiért született: ő a „Fiú”, akit Isten az egész emberi családnak adott. Ennek a Gyermeknek hála, mindannyian úgy fordulhatunk Istenhez, hogy „Atyának”, „Apukának” hívjuk őt. Jézus az Egyszülött; senki más nem ismeri az Atyát, csakis Ő. Ám Ő épp azért jött el a világba, hogy kinyilatkoztassa nekünk a mennyei Atya arcát. És így, ennek a Gyermeknek hála, mindannyian testvérnek hívhatjuk egymást, s valóban azok is lehetünk: minden földrészről, az összes nyelvből és kultúrából, önazonosságainkkal és különbözőségeinkkel, mégis mindannyian testvérek.

Valós szereteten alapuló testvériség

Ebben a történelmi pillanatban, amelyre az ökológiai válság és a súlyos gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek nyomják rá bélyegüket, melyeket csak tovább súlyosbít a koronavírus-járvány, minden korábbinál inkább szükségünk van a testvériségre. És Isten felkínálja ezt a számunkra, amikor nekünk ajándékozza a Fiát, Jézust: ez nem szép szavakból, elvont eszményekből, üres érzelmekből álló testvériség… Nem. Ez a valós szereteten alapuló testvériség, amely képes találkozni a másikkal, aki különbözik tőlem, együtt tud szenvedni az ő szenvedéseivel, közel léphet hozzá és gondoskodhat róla, még akkor is, ha ez a másik nem az én családomból, etnikumomból, vallásomból való; különbözik tőlem, de a testvérem. Ez érvényes a népek s a nemzetek közötti kapcsolatokra is. Mindenki testvér. Karácsonykor Krisztus világosságát ünnepeljük, aki a világba jön és ő mindenkiért jön: nemcsak némelyekért. A pandémia okozta bizonytalanság és sötétség idejében a reménység különféle fényei tűnnek fel, mint a vakcinák felfedezései. Ám, hogy ezek a fények világítsanak és reményt vigyenek az egész világnak, mindenkinek a rendelkezésére kell állniuk. Nem is hagyhatjuk, hogy a gyökeres individualizmus vírusa legyőzzön minket és közömbössé tegyen szenvedő testvéreink iránt. Nem tehetem magamat mások elé, fölébe helyezve a piac és a szabadalmak törvényét a szeretet és az emberiség egészsége törvényének. Mindenkit kérek: állami vezetőket, vállalkozásokat, nemzetközi szervezeteket, hogy mozdítsák elő az együttműködést és a versengés kerülését, hogy megoldást keressenek mindenki számára. Jusson vakcina mindenkinek, a föld minden térségében főként a legsérültebbeknek és legrászorulóbbaknak. A legsérültebbeknek és legrászorulóbbaknak. A betlehemi Gyermek segítsen hát minket, hogy készségesek, nagylelkűek és szolidárisak legyünk, különösképpen a leginkább törékenyek, a betegek és mindazok felé, akik ezekben az időkben elvesztették a munkájukat s komoly nehézségekkel néznek szembe, amelyeket a járvány gazdasági következményei váltanak ki, és a nők felé, akik a bezártság jelen hónapjai idején a családon belüli erőszak áldozataivá váltak.

Egy korlátlan kihívással szemben mi sem emelhetünk korlátokat

Egy olyan kihívással szemközt, amely nem ismer határokat, mi sem emelhetünk korlátokat. Mindannyian egy hajóban evezünk. Minden ember a testvérem. Mindenkiben Isten arcának a tükröződését látom, és minden szenvedőben az Urat láthatom meg, aki az én segítségemet kéri. Őt látom a betegben, a szegényben, a munkanélküliben, a kirekesztettben, az elvándorlóban és a menekültben, minden fivérben és minden nővérben. Azon a napon, amikor Isten Igéje kisgyermekké lett, tekintetünket azon nagyon nagyszámú gyermek felé fordítjuk, akik szerte a világon, különösen Szíriában, Irakban és Jemenben még mindig megfizetik a háború árát. Az ő arcuk rendítse meg a jóakaratú emberek lelkiismeretét, hogy szembenézzenek a konfliktusok kiváltó okaival, és bátran munkálkodjanak a békés jövő felépítésén.

Felhívás Közel-Kelet és főként Líbia békéjéért   

Legyen ez a kedvező idő arra, hogy oldják a feszültségeket az egész Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti régióiban. A Kisded Jézus gyógyítsa meg a szeretett szír nép sebeit, amelyet immár egy évtizede merít ki a háború és annak  megannyi következménye. Ezeket mostanság tovább súlyosbítja a járvány. Hozzon vigasztalást az iraki népnek és mindazoknak, akik elkötelezetten járják a kiengesztelődés útját, különösen a jazidiknak, akiket kegyetlenül sújtanak a háború utóbbi évei. Hozzon békét Líbiának és tegye lehetővé, hogy a tárgyalások folyamatban lévő új szakasza véget vessen az országban az ellenségeskedés minden formájának.

A betlehemi Gyermek adjon testvériséget annak a földnek, amely szemtanúja volt születésének. Az izraeliek és a palesztinok nyerhessék vissza a kölcsönös bizalmat, hogy együtt keressék az igazságos és tartós békét a nyílt, az erőszakot legyőzni és a helyiek közötti ellenérzést meghaladni képes párbeszéd révén, hogy így tegyenek tanúságot a világ előtt a testvériség szépségéről. A Karácsony éjét bevilágító csillag vezérelje és bátorítsa a libanoni népet, hogy mostani nehézségei közepette, a nemzetközi közösség támogatásával, el ne veszítse a reménységét. A Béke Fejedelme segítse az ország felelős vezetőit, hogy tegyék félre az egyéni érdekeiket, és őszintén, tisztességgel és transzparens módon köteleződjenek el, s így Libanon végigjárhassa a reformok útját és mind teljesebben kibontakoztathassa a szabadságra és a békés együttélésre irányuló hivatását. A Magasságbeli Fia támogassa a nemzetközi közösség és az érintett országok elköteleződését, hogy betartsák a tűzszünetet Hegyi-Karabahban, valamint Ukrajna keleti területein, és előnyben részesítsék a párbeszédet, ami az egyetlen békére és kiengesztelődésre vivő út.

Az Atya örök Igéje segítse Afrika, Ázsia és Amerika népeit  

Az isteni Gyermek enyhítse Burkina Faso, Mali és Niger lakosságának a szenvedéseit, akiket súlyos humanitárius válság sújt. Ezek gyökerét a szélsőségesség és a fegyveres konfliktusok képezik, valamint a járvány és más természeti csapások. Vessen véget az erőszaknak Etiópiában, ahol az összecsapások nyomán sokan arra kényszerültek, hogy elmeneküljenek. Nyújtson vigaszt az észak-mozambiki Cabo Delgado tartomány lakosainak, akik a nemzetközi terrorizmus áldozatául estek. Ösztökélje Dél-Szudán, Nigéria és Kamerun felelős vezetőit, hogy folytassák a testvériség és a párbeszéd megkezdett útját.

Az Atya örök Igéje legyen a remény forrása az amerikai földrész számára, amelyet különösképpen sanyargat a koronavírus. Ez még gyötrőbbé tette az itt élőket amúgy is sújtó megannyi szenvedést, amelyeket gyakran tovább súlyosbítanak a korrupció és a kábító-szerkereskedelem következményei. Segítsen leküzdeni a Chilében nemrég fellépett társadalmi feszültségeket, és véget vetni a venezuelai nép szenvedéseinek.

A mennyek Királya védelmezze a dél-kelet-ázsiai országok természeti csapások által sújtott népeit, különösen a Fülöp-szigeteken és Vietnamban, ahol a számos vihar áradásokat váltott ki. Ezek pusztító hatással bírnak az ott élő a családok életére: sokan meghalnak, károsodik a környezet és romlik a helyi gazdaság állapota. Amikor Ázsiára gondolok, nem feledkezhetem meg a rohingyákról: Jézus, aki szegényként született meg a szegények között, hozzon reményt szenvedéseik idején.

Fedezzék fel újra a családban az élet és a hit bölcsőjét

Kedves Testvéreim! „Gyermek születik nekünk” (Iz 9,5). Azért jött el, hogy megmentsen minket! Azt hirdeti, hogy nem a fájdalomé és a rosszé az utolsó szó. Ha megadjuk magunkat az erőszaknak és az igazságtalanságnak, ez azt jelenti, hogy visszautasítjuk Karácsony örömét és reményét. Ezen az ünnepnapon különösen is gondolok azokra, akik nem engedik, hogy a mostoha körülmények legyőzzék őket, hanem azon munkálkodnak, hogy a remény, a vigasztalás és a segítségnyújtás hordozói legyenek, amikor segítségére sietnek mindazoknak, akik szenvednek, és társul szegődnek azok mellé, akik egyedül vannak. Jézus egy istállóban született, ám Szűz Mária és Szent József szeretete betakarta, körülölelte őt. Isten Fia testben megszületve megszentelte a családi szeretetet. Ezekben a percekben a gondolok a családokra is: azokra, akik nem tudnak összejönni a mai napon, és azokra, akik arra kényszerülnek, hogy otthonukban maradjanak. Karácsony legyen mindannyiuk számára alkalom arra, hogy újra felfedezzék a családban az élet és a hit bölcsőjét; a befogadó szeretet, a párbeszéd, a megbocsátás, a testvéri szolidaritás és a megosztott öröm helyét, a béke forrását az egész emberiség számára. Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Az Urbi et Orbi üzenet szövegét fordította dr. Török Csaba atya.

Ezen az éjszakán beteljesedik Izajás nagy próféciája: „Gyermek születik, fiú adatik nekünk” (Iz 9,5).

Fiú adatik nekünk. Gyakran mondják, hogy az élet legnagyobb öröme egy gyermek születése. Ez valami egészen rendkívüli, ami megváltoztat mindent, hihetetlen energiákat hoz mozgásba és átlendít a fáradalmakon, a bajokon s az álmatlan éjszakákon, mivel leírhatatlan örömet hoz el, amivel szemközt többé már semmi sem túl nehéz. Ilyen a karácsony:

Jézus születése az az újdonság, amely minden évben lehetővé teszi számunkra, hogy belsőleg újjászülessünk, Őbenne találjuk meg az erőt ahhoz, hogy szembenézzünk minden próbatétellel.

Azért van ez így, mert Ő értünk születik: értem, érted, mindannyiunkért. Értünk, nekünk – ez a szó tér vissza újra meg újra ezen az éjszakán: „Gyermek születik nekünk”, jövendölte Izajás; „Ma született nekünk a Megváltó”, válaszoltuk a zsoltárra; Jézus „önmagát adta értünk” (Tit 2,14), hirdette Szent Pál; és az angyal ezt az üzenetet adta át az Evangéliumban: „Ma megszületett nektek a Megváltó” (Lk 2,11).

De mit is jelent ez az értünk, nekünk? Azt, hogy Isten Fia, aki természeténél fogva áldott, eljön, hogy a kegyelem által áldott fiakká tegyen minket. Igen, Isten Fiúként jön el a világba, hogy Isten gyermekeivé tegyen bennünket. Milyen csodálatos ajándék! Isten ma ámulatba ejt minket és mindannyiunknak ezt mondja: „Te egy csoda vagy!” Testvérem, ne veszítsd el a kedved! Megkísért a gondolat, hogy úgy érezd, elhibázott vagy? Isten ezt mondja neked: „Nem, te az én gyermekem vagy!”

Úgy érzed, hogy nem vagy elég, rettegsz, hogy alkalmatlan vagy, félsz, hogy nem jutsz ki a próbatétel sötét alagútjából? Isten ezt mondja neked: „Bátorság, veled vagyok!”

Nem szavakkal mondja ezt neked, hanem hozzád hasonlóan gyermekké lesz, hogy emlékeztessen téged minden újjászületésed kiindulópontjára: ismerd fel, hogy Isten fia, leánya vagy! Ez a reményünk elpusztíthatatlan szíve, az az izzó mag, amely fenntartja a létezésünket:

minden tulajdonságunknál és gyarlóságunknál mélyebben, múltbeli sebeinknél és bukásainknál, a jövő miatt érzett félelmeinknél és nyugtalanságunknál erősebben tárul fel ez az igazság: szeretett gyermekek vagyunk.

Isten irántunk érzett szeretete pedig soha nem tőlünk függ, nem fog tőlünk függni: ez ingyenes szeretet, tiszta kegyelem. Ezen az éjszakán ezt mondta nekünk Szent Pál: „Isten üdvözítő kegyelme megnyilvánult minden ember számára” (Tit 2,11). Semmi sem értékesebb ennél.

Fiú adatik nékünk. Az Atya nem valamit adott nekünk, hanem saját egyszülött Fiát, aki az ő teljes öröme. És mégis, ha az ember Istennel szembeni hálátlanságára és megannyi testvérünk iránti igazságtalanságára tekintünk, kétely ébredhet bennünk:

jól tette az Úr, hogy ennyire nekünk ajándékozta magát, helyesen teszi, hogy még mindig táplálja bennünk a bizalmat? Nem értékel túl minket?

Igen, túlértékel bennünket, és azért teszi ezt, mert halálosan szeret minket. Képtelen nem szeretni bennünket. Ő egyszerűen ilyen, annyira más, mint mi. Mindig szeret minket, jobban szeret bennünket, mint amennyire mi képesek vagyunk önmagunkat szeretni. Ez az ő titka, így lép be a szívünkbe. Isten tudja, hogy megmentésünknek, belülről való meggyógyításunknak az az egyetlen módja, ha szeret minket.

Tudja, hogy csak akkor válunk jobbá, ha elfogadjuk fáradhatatlan szeretetét, amely nem változik, hanem minket változtat meg.

Csakis Jézus szeretete alakítja át az életet, gyógyítja meg a legmélyebb sebeket, szabadít ki az elégedetlenség, a harag és a siránkozás ördögi köreiből.

Fiú adatik nékünk. Egy sötét istálló szegényes jászolában hever maga az Isten Fia. Ez felvet egy újabb kérdést:

miért az éjszaka fényénél, méltó szállást nélkülözve, szegénységben és elutasítva jött el, amikor pedig megérdemelte volna, hogy úgy szülessen meg, mint a legnagyobb király a legszebb palotákban? Miért?

Hogy megértesse velünk, mennyire szereti a mi emberi létállapotunkat: elmegy egészen addig, hogy kézzel fogható szeretetével érintse meg legszörnyűbb nyomorúságunkat. Isten Fia félredobva született meg, hogy elmondja nekünk: mindenki, aki leselejteztek, Istennek a gyermeke.

Úgy érkezett a világba, ahogyan egy újszülött jön a világra, gyöngén és törékenyen, hogy mi gyöngéden fogadhassuk be a saját törékenységünket.

Felfedezhetünk ebben egy fontos dolgot: akárcsak Betlehemben, úgy Isten a mi életünkben is a szegénységünkön keresztül szereti végbevinni a nagy dolgokat. Egész üdvösségünket egy istállói jászolba helyezte, és nem fél a szegénységünktől: engedjük, hogy irgalmassága átalakítsa a nyomorúságainkat!

Ezt jelenti hát, hogy fiú adatik nekünk. Van azonban még egy további nekünk, amelyet az angyal hirdet a pásztoroknak: „Ez lesz nektek a jel: Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve” (Lk 2,12). Ez a jel, a Kisded a jászolban, hozzánk is szól, irányt ad az életünknek. Betlehemben — ami azt jelenti: „a kenyér háza” — Isten egy jászolban fekszik, mintha csak arra akarna emlékeztetni bennünket, hogy annyira szükségünk van Őrá az élethez, mint amennyire a mindennapi betevő kenyérre.

Szükségünk van arra, hogy az Ő ingyenes, fáradhatatlan, kézzel fogható szeretete átjárjon minket.

Mi azonban hányszor tápláljuk a szórakozásra, sikerre és világiasságra éhezve az életünket olyan étkekkel, amelyek nem veszik el az éhséget és belső ürességet hagynak hátra! Az Úr Izajás próféta szaván keresztül felrótta, hogy miközben az ökör és a szamár felismeri a maga jászlát, addig mi, az Ő népe, nem ismerjük fel Őt, aki az életünk forrása (vö. Iz 1,2–3). Mennyire igaz: a birtoklás kielégíthetetlen vágyától vezérelve belevetjük magunkat megannyi hiábavaló jászolba, megfeledkezve a betlehemi jászolról. Ez a jászol minden szempontból szegény, mégis gazdag a szeretetben.

Megtanítja nekünk, hogy az élet valódi tápláléka az, ha engedjük Isten által szeretni magunkat, s mi is szeretjük a többi embert.

Jézus példát ad számunkra: Ő, az Isten Igéje, Kisded; nem beszél, hanem felkínálja nekünk az életét. Mi azonban sokat beszélünk, ám gyakran analfabéták vagyunk a jóság terén.

Fiú adatik nekünk. Akinek kisgyermeke van, tudja, mennyi szeretetre és türelemre van szükség hozzá. Táplálni, gondozni kell őt, tisztába kell tenni, gondoskodni kell róla a maga törékenységében és ki kell elégíteni a szükségleteit, amelyeket olykor alig értünk meg. Egy gyermek megérezteti velünk, hogy szeretve vagyunk, ugyanakkor meg is tanít arra, hogy szeressünk. Isten gyermekként született, hogy a másik emberről való gondoskodásra ösztönözzön minket.

Gyöngéd sírása megérteti velünk, mennyire haszontalan megannyi szeszélyünk.

Fegyvertelen és lefegyverző szeretete arra emlékeztet minket, hogy a rendelkezésünkre álló idő nem önmagunk siratására, hanem a szenvedők könnyeinek a felszárítására szolgál. Isten körünkben veri fel sátorát, szegényen és szükséget szenvedőn, hogy elmondja nekünk: a szegényeket szolgálva Őt fogjuk szeretni. Ettől az éjszakától kezdve — egy költőnő szavaival élve — „Isten lakása az enyém mellett van. Bútorzata pedig a szeretet” (Emily Dickinson, Poems, XVII).

Fiú adatik nekünk. Jézus, Te vagy a Fiú, aki gyermekké tesz engem.

Te úgy szeretsz, ahogy vagyok, nem pedig úgy, ahogy megálmodom önmagam.

Jászolban fekvő Kisded, Téged átölelve a saját életemet is átölelem. Élet Kenyere, Téged befogadva én is oda akarom ajándékozni az életemet. Te, Aki megmentesz engem, taníts meg a szolgálatra! Te, Aki nem hagysz egyedül, segíts, hogy megvigasztaljam a testvéreidet, mivel ettől az éjszakától kezdve ők már mind az én testvéreim is.

Fordította: Török Csaba

Apai szívvel: így szerette József Jézust, akit mind a négy evangéliumban „József fiának” neveznek. [1.]

A József alakját kiemelő két evangélista, Máté és Lukács keveset mondanak, mégis elegendőt ahhoz, hogy világossá tegyék, milyen apa is volt ő, és milyen küldetést bízott rá a Gondviselés.

Tudjuk, hogy egy egyszerű ács volt (vö. Mt 13,55), Mária jegyese (vö. Mt 1,18; Lk 1,27); „igaz ember” (Mt 1,19), aki mindig készen állt Isten akaratának teljesítésére, mely az Isten által adott törvényben (vö. Lk 2,22.27.39) és négy alkalommal álomban tárult fel előtte (vö. Mt 1,20; 2,13.19.22). Egy Názáretből Betlehembe megtett hosszú és fárasztó út végén látta megszületni a Messiást egy istállóban, mert máshol „nem volt hely számukra” (Lk 2,7). Tanúja volt a pásztorok és a mágusok imádásának (vö. Lk 2,8–20; Mt 2,1–12), akik Izrael népét és a pogány népeket képviselték.

Volt bátorsága elvállalni Jézus törvényes apaságát, akinek az angyal által kinyilatkoztatott nevet adta: „Jézusnak nevezd el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől” (Mt 1,21). Mint köztudott, az ókori népeknél nevet adni egy személynek vagy dolognak azzal a szándékkal történt, hogy az adott személy vagy dolog az illetőhöz tartozzon, ahogy Ádám is tette a Teremtés könyvének elbeszélésében (vö. Ter 2,19–20).

Negyven nappal Jézus születése után édesanyjával együtt József felajánlotta a gyermeket az Úrnak a templomban, és meglepetten hallgatta Simeon Jézusra és Máriára vonatkozó jóslatát (vö. Lk 2,22–35). Hogy megvédje Jézust Heródestől, idegenként Egyiptomban tartózkodott (vö. Mt 2,13–18). Hazájába visszatérve a kicsiny és ismeretlen galileai falunak, Názáretnek rejtekében élt – ahonnan, azt mondták, „nem támad próféta”, és „semmi jó sem jöhet” (vö. Jn 7,52; 1,46) –, távol Betlehemtől, szülővárosától és Jeruzsálemtől, ahol a templom állt. Amikor pedig – konkrétan egy jeruzsálemi zarándoklat során – elveszítették a tizenkét éves Jézust, ő és Mária aggódva keresték, és a templomban találták meg, miközben ő a törvénytudókkal vitatkozott (vö. Lk 2,41–50).

Mária, Isten anyja után egyetlen szent sem foglal el annyi helyet a pápai megnyilatkozásokban, mint József, az ő férje. Elődjeim elmélyítették az evangéliumok által közölt néhány adatban rejlő üzenetet, hogy jobban kiemeljék az üdvtörténelemben betöltött központi szerepét: Boldog IX. Piusz „a Katolikus Egyház védőszentjévé” nyilvánította [2.]; Tiszteletreméltó XII. Piusz a „munkások védelmezőjeként” állította a hívők elé [3.]; Szent II. János Pál pedig „a Megváltó őrzőjeként” mutatta be [4.]. Az emberek „a jó halál kiesdőjeként” szólítgatják imájukban [5.].

Ezért, mivel százötven év telt el azóta, hogy Boldog IX. Piusz 1870. december 8-án a Katolikus Egyház védőszentjévé nyilvánította, azt szeretném – amint Jézus mondja –, hogy „a száj kifejezze azt, amivel csordultig van a szív” (vö. Mt 12,34 ), hogy megosszam veletek néhány személyes gondolatomat erről a rendkívüli személyiségről, aki oly közel áll mindnyájunk emberi állapotához.

E vágyam a világjárványnak ezekben a hónapjaiban érlelődött meg, amikor a minket sújtó válság közepette azt tapasztaljuk, hogy életünket olyan – legtöbbször elfeledett – hétköznapi emberek szövik egybe és tartják fenn, akik soha nem jelennek meg az újságok és magazinok címlapjain, sem a legújabb show-műsorok látványos kifutóin, ám napjainkban mégis kétségkívül ők írják történelmünk döntő fontosságú lapjait: az orvosok, az ápolók, a bevásárlóközpontok dolgozói, a takarítók, a gondozók, a szállítók, a rendfenntartók, az önkéntesek, a papok, a szerzetesek és még soknak mások, akik megértették, hogy senki sem menekülhet meg egyedül. […] Hány ember van, aki minden áldott nap türelmet gyakorol és reménységet sugároz, aki figyel arra, hogy ne pánikot keltsen, hanem a közös felelősségvállalásra figyelmeztessen? Hány apa, anya, nagypapa, nagymama és tanár mutatja meg apró, mindennapi mozdulatokkal gyermekeinknek, hogy miként nézzenek szembe ezzel a válsággal s jussanak túl rajta: újragondolva szokásainkat, felemelve tekintetünket és buzgóbban imádkozva? Hányan imádkoznak, tesznek felajánlást és járnak közben mindannyiunk javára?” [6.] Szent Józsefben mindenki megtalálhatja az észrevétlenül maradó embert, a mindennapi jelenlétében diszkrét és rejtett embert, a közbenjárót, a támogatót és a vezetőt a nehéz időkben. Szent József emlékeztet bennünket arra, hogy mindazok, akik látszólag rejtve vagy a „második vonalban” vannak, páratlan főszereplői az üdvösség történetének. Mindegyikük megérdemli az elismerést és a hálát.

 

1. Szeretett apa

Szent József nagysága abban áll, hogy Mária férje és Jézus apja volt. Mint ilyen „az egész üdvterv szolgálatára állt”, amint azt Aranyszájú Szent János mondja. [7.]

Szent VI. Pál meglátása szerint József apasága konkrétan abban fejeződött ki, hogy „életét áldozattá tette, a megtestesülés misztériumának és a hozzá kapcsolódó megváltó küldetésnek a szolgálatába állította; élt törvényes felhatalmazásával, mely a Szent Család felett megillette, hogy önmagát, életét, munkáját teljesen a Szent Családnak szentelje; a házastársi szeretetre szóló emberi elhivatottságát önmaga emberfeletti feláldozásává változtatta, szívével és minden képességével együtt, és szeretetét a házában felcseperedő Messiás szolgálatába állította”. [8.]

Az üdvtörténetben betöltött eme szerepe miatt Szent József olyan apa, akit a keresztény nép mindig szeretett, ezt bizonyítja az a tény, hogy számos templomot szenteltek a tiszteletére az egész világon; hogy sok szerzetes intézményt, testvérületet és egyházi csoportot inspirált az ő lelkisége, és közülük sokan viselik az ő nevét; és hogy évszázadok óta megannyi misztériumjátékot mutatnak be tiszteletére. Sok szent férfi és nő volt lelkes tisztelője, köztük Avilai Szent Teréz, aki védelmezőjévé és közbenjárójává választotta, egészen rábízta magát, és meg is kapta tőle az összes kért kegyelmet; saját tapasztalatai által ösztönözve Szent Teréz másokat is rábeszélt, hogy legyenek a tisztelői. [9.]

Minden imakönyvben találhatunk imákat Szent Józsefhez. Különleges fohászokat intéznek hozzá minden szerdán, és különösen egész március hónapban, melyet hagyományosan neki szentelnek. [10.]

Az emberek Szent József iránti bizalmát az „Ite ad Ioseph” kifejezés foglalja össze, amely az egyiptomi éhínség idejére utal, amikor az emberek kenyeret kértek a fáraótól, ő pedig így válaszolt: „Menjetek Józsefhez, és tegyétek azt, amit mond” (Ter 41,55). Itt Józsefről, Jákob fiáról van szó, akit testvérei irigységből eladtak (vö. Ter 37,11–28), és aki – a bibliai elbeszélés szerint – később Egyiptom alkirálya lett (vö. Ter 41,41–44).

Dávid leszármazottjaként (vö. Mt 1,16.20), kinek gyökeréből kellett Jézusnak kihajtania Nátán próféta Dávidnak tett ígérete szerint (vö. 2Sám 7), és mint a Názáreti Mária férje, Szent József a pánt, amely összekapcsolja az Ó- és az Újszövetséget.

 

2. Gyengéd apa

József látta, amint Jézus napról napra növekszik „bölcsességben, korban és kegyelemben Isten és az emberek előtt” (Lk 2,52). Ahogy az Úr Izraellel tette, úgy „tanította meg járni kézen fogva; olyan volt hozzá, mint az apa, aki arcához emeli a csecsemőt, aki föléje hajol, hogy megetesse” (vö. Oz 11,3–4).

Jézus Józsefben látta meg Isten gyengédségét: „Amilyen gyengéd egy apa gyermekei iránt, olyan gyengéd az Úr azokhoz, akik félik őt” (Zsolt 103,13).

József minden bizonnyal hallotta visszhangzani a zsinagógában a zsoltárok imádkozásakor, hogy Izrael Istene gyengéd Isten, [11.] aki jó mindenkihez, és „gyengédsége minden teremtményre kiterjed” (Zsolt 145,9).

Az üdvösség története gyengeségeinken keresztül „a remény ellenére történő reménykedésben” (Róm 4,18) megy végbe. Túl sokszor gondoljuk úgy, hogy Isten csak a jó és győztes oldalunkra számít, míg valójában terveinek többségét gyengeségünkön keresztül és annak ellenére valósítja meg.

Ez mondatja Szent Pállal: „Azért, hogy el ne bízzam magam, testembe tövist kaptam: a Sátán angyalát, hogy arcul csapdosson. Háromszor kértem az Urat, hogy ez távozzék tőlem; de ő azt mondta nekem: »Elég neked az én kegyelmem, az erő ugyanis az erőtlenségben nyilvánul meg teljesen«” (2Kor 12,7–9).

Ha ez az üdvrend perspektívája, akkor meg kell tanulnunk mély gyengédséggel elfogadni gyengeségünket. [12.]

A Gonosz arra késztet, hogy negatívan ítéljük meg esendőségünket, a Lélek azonban gyengéden napvilágra hozza azt. A gyengédség a legjobb módja annak, hogy megérintsük azt, ami törékeny bennünk. A másikra mutogatás és a másik megítélése igen gyakran annak a jele, hogy képtelenek vagyunk elfogadni magunkban saját gyengeségünket, saját gyarlóságunkat ugyanazon a területen. Csak a gyengédség ment meg bennünket a Vádló működésétől (vö. Jel 12,10). Ezért fontos, hogy találkozzunk Isten irgalmával, különösen a kiengesztelődés szentségében, az igazság és a gyengédség megtapasztalásával. Paradox módon a Gonosz is elmondhatja nekünk az igazat, de ha megteszi, azt azért teszi, hogy elítéljen bennünket. Tudjuk azonban, hogy az Istentől származó Igazság nem elítél, hanem befogad, átölel, támogat bennünket, és megbocsát nekünk. Az Igazság mindig úgy mutatkozik meg előttünk, mint a példázatban szereplő irgalmas Atya (vö. Lk 15,11–32): elénk jön, helyreállítja méltóságunkat, talpra állít, ünnepet rendez nekünk, azzal a megokolással, hogy „ez a fiam halott volt, de életre kelt, elveszett, de megkerült” (Lk 15,24).

József aggódásán keresztül is megvalósul Isten akarata, története, projektje. József így azt tanítja nekünk, hogy az Istenbe vetett hit magában foglalja azt a hitet is, hogy ő félelmeinken, gyarlóságainkon, gyengeségünkön keresztül is képes működni. Azt is tanítja, hogy az élet viharai közepette nem szabad félnünk Istenre hagyni életünk hajójának kormányát. Néha mi mindent szeretnénk ellenőrzésünk alatt tartani, de őneki mindig nagyobb a rálátása.

 

3. Engedelmes apa

Hasonlóan ahhoz, amit Isten Máriával tett, amikor kinyilvánította neki üdvözítő tervét, ugyanígy József előtt is feltárta terveit, mégpedig álmokon keresztül, melyeket a Bibliában, mint minden ókori népnél, az egyik olyan eszköznek tekintettek, amellyel Isten kinyilvánítja akaratát. [13.]

Józsefet erősen felzaklatja Mária érthetetlen terhessége: nem akarja „nyilvánosan bevádolni” [14.], hanem úgy dönt, hogy „titokban küldi el” (Mt 1,19). Az első álomban az angyal segít megoldania súlyos dilemmáját: „Ne félj feleségül venni Máriát, mert a benne fogant magzat a Szentlélektől van! Fiút fog szülni, akit Jézusnak nevezz el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől!” (Mt 1,20–21). Ő nyomban válaszol: „Amikor felébredt álmából, úgy tett, ahogy az Úr angyala megparancsolta neki” (Mt 1,24). Engedelmességével legyőzte drámáját, és megmentette Máriát.

A második álomban az angyal megparancsolja Józsefnek: „Kelj fel, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket!” (Mt 2,13). József nem habozott engedelmeskedni, anélkül, hogy kérdéseket tett volna fel a nehézségekről, melyekkel szembe kell néznie: „Ő pedig felkelt, fogta a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba, és ott maradt Heródes haláláig” (Mt 2,14–15).

Egyiptomban József bizalommal és türelemmel várta az angyaltól a megígért értesítést arról, hogy visszatérhet hazájába. Egy harmadik álomban az isteni hírvivő tájékoztatja őt, hogy meghaltak azok, akik meg akarták ölni a gyermeket, aztán megparancsolja neki, hogy keljen fel, fogja a gyermeket és anyját, és térjen vissza Izrael földjére (vö. Mt 2,19–20), ő pedig ismét habozás nélkül engedelmeskedik: „Felkelt, fogta a gyermeket és anyját, és Izrael földjére ment” (Mt 2,21).

De a visszaút során „amikor meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik atyja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután figyelmeztetést kapott álmában – és ez már negyedik alkalommal történt –, Galileába indult, és amikor odaért, egy Názáret nevű városban telepedett le” (Mt 2,22–23).

Lukács evangélista arról számol be, hogy József megtette a hosszú és kényelmetlen utat Názáretből Betlehembe, Augustus császár népszámlálásra vonatkozó törvényének megfelelően, hogy regisztráltassa magát szülővárosában. És épp ehhez az alkalomhoz kapcsolódóan született meg Jézus (vö. Lk 2,1–7), és felvették a Birodalom nyilvántartásába, mint az összes többi gyermeket.

Különösen Szent Lukács az, aki igyekszik kiemelni, hogy Jézus szülei betartották a törvény minden előírását: elvégezték Jézus körülmetélésének, Mária szülés utáni tisztulásának, az elsőszülött Istennek való felajánlásának szertartását (vö. Lk 2,21–24.) [15.]

Egész életében, minden körülmények között József ki tudta mondani „fiat”-ját, mint Mária az angyali üdvözletkor és Jézus a Getszemáni-kertben.

Családfőként megtanította Jézust, hogy engedelmeskedjen szüleinek (vö. Lk 2,51), Isten parancsának megfelelően (vö. Kiv 20,12).

Názáret rejtekében, József iskolájában, Jézus megtanulta teljesíteni az Atya akaratát. Ez az akarat lett mindennapi eledele (vö. Jn 4,34). Életének legnehezebb pillanatában is, melyet a Getszemáni-kertben élt át, inkább az Atya akaratát követte, és nem a sajátját, [16.] és „engedelmes volt […] a kereszthalálig” (Fil 2,8). Ezért a Zsidóknak írt levél szerzője arra a következtetésre jut, hogy Jézus „abból tanulta meg az engedelmességet, amit elszenvedett” (Zsid 5,8).

Mindezekből az eseményekből kitűnik, hogy Józsefet „Isten arra rendelte, hogy apaságának gyakorlásával szolgálja Jézust és küldetését: József ily módon együttműködik az idők teljességében a megváltás nagy misztériumával, s így ő valóban az üdvösség szolgája”. [17.]

 

4. Elfogadó apa

József elfogadja Máriát anélkül, hogy előzetesen feltételeket szabna. Bízik az angyal szavaiban. „Szívének nemessége a szeretet alá rendeli azt, amit a törvényből tanult; és ebben a mai világban, ahol nyilvánvaló a nőkkel szembeni pszichológiai, szóbeli és testi erőszak, József tisztelettudó, tapintatos férfialakként jelenik meg, aki bár nincs birtokában minden információnak, mégis Mária jó hírnevének, méltóságának és életének érdekében dönt. Bizonytalanságában, hogy mit lenne legjobb tennie, Isten megsegítette, megvilágosította helyzetértékelését.” [18.]

Életünkben gyakran történnek olyan események, amelyeknek nem értjük a jelentését. Első reakciónk gyakran a csalódás és a lázadás. József félreteszi okoskodását, hogy helyet adjon a történéseknek, és bármennyire is titokzatosnak tűnnek szemében, elfogadja őket, felelősséget vállal értük, és megbékél saját történetével. Ha nem békülünk meg élettörténetünkkel, akkor a következő lépést sem tudjuk megtenni, mert mindig várakozásaink és a belőlük fakadó csalódásaink túszai maradunk.

Az a lelki élet, amelyet József mutat nekünk, nem olyan út, amely magyaráz, hanem amely elfogad. Csak ebből az elfogadásból, ebből a megbékélésből kiindulva tudunk megsejteni egy nagyobb történetet, egy mélyebb értelmet. Mintha Jób lelkes szavai visszhangzanának, aki felesége unszolására, hogy lázadjon fel minden vele történt rossz dologért, így válaszol: „Ha elfogadjuk Istentől a jót, miért ne fogadhatnánk el a rosszat?” (Jób 2,10).

József nem egy passzívan beletörődő ember. Vezető szerepe bátor és erős. Az elfogadás az az út, amelyen keresztül a Szentlélektől kapott erő ajándéka megnyilvánul életünkben. Csak az Úr adhat erőt ahhoz, hogy elfogadjuk az életet úgy, ahogy van, hogy tered adjunk a lét ellentmondásos, váratlan, kiábrándító oldalának is.

Jézus közénk jövetele az Atya ajándéka, hogy mindenki megbékélhessen saját történetének hús-vér valóságával, még ha nem is érti teljesen.

Ahogy Isten Szent Józsefnek mondta: „József, Dávid fia, ne félj” (Mt 1,20), úgy tűnik, nekünk is megismétli: „Ne féljetek!” Félre kell tenni a haragot és a csalódást, és minden világias lemondás nélkül, de reményteli lelkierővel helyet kell adni annak, amit nem mi választottunk, s mégis létezik. Az élet ilyen módon történő elfogadása ennek a nem választottnak a rejtett értelméhez visz közelebb bennünket. Valamennyiünk élete csodálatosan újrakezdődhet, ha bátorságot merítünk ahhoz, hogy úgy éljük meg ezt, ahogy az evangélium mutatja nekünk. És nem számít, ha úgy tűnik, hogy már minden rossz irányba fordult, és ha egyes dolgok már visszafordíthatatlanok. Isten tud virágokat növeszteni a kövek között. Még ha szívünk korhol is minket valamiért, Ő „nagyobb a szívünknél, és mindent ismer” (1Jn 3,20).

Ismét csak visszatér a keresztény realizmus, mely nem utasít el semmit abból, ami létezik. A valóság a maga titokzatos visszavonhatatlanságában és összetettségében a fényeivel és árnyékaival megélt egzisztencia értelmének hordozója. Ez mondatja Pál apostollal: „Tudjuk, hogy minden javukra szolgál azoknak, akik szeretik Istent” (Róm 8,28). Szent Ágoston pedig hozzáteszi: „az is, amit rossznak mondunk (etiam illud quod malum dicitur)”. [19.] Ebben a teljes perspektívában a hit értelmet ad minden örvendetes vagy szomorú eseménynek.

Távol álljon tőlünk a gondolat, hogy hinni könnyű, vigasztaló megoldások megtalálását jelenti. A hit, melyet Krisztus tanított nekünk, inkább az, amit Szent Józsefnél látunk, aki nem keres kiskapukat, hanem „nyitott szemmel” szembenéz azzal, ami történik vele, és személyes felelősséget vállal érte.

József elfogadó magatartása arra hív bennünket, hogy kivétel nélkül mi is elfogadjuk a többieket úgy, ahogy vannak, előnyben részesítve a gyengéket, mert Isten azokat választja, akik erőtlenek (vö. 1Kor 1,27), ő „az árvák atyja és az özvegyek védelmezője” (Zsolt 68,6), és azt parancsolja, hogy szeressük az idegent. [20.] Úgy képzelem, hogy Jézust József magatartása inspirálta a tékozló fiúról és az irgalmas apáról szóló példázatában (vö. Lk 15,11–32).

 

5. Teremtő bátorságú apa

Ha minden valódi belső gyógyulás első szakasza saját történetünk elfogadása, vagyis az, hogy helyet adunk magunkban annak is, amit életünk során nem mi választottunk, hozzá kell tennünk egy másik fontos jellemvonást: a teremtői bátorságot. Ez különösen akkor kerül elő, ha nehézségek adódnak. Nehézség esetén ugyanis meg lehet állni, be lehet dobni a törülközőt, vagy lehet próbálkozni valahogy. Időnként épp a nehézségek hozzák elő azokat az erőforrásainkat, amelyekről azt se gondoltuk, hogy vannak.

Amikor a „gyermekségevangéliumokat” olvassuk, sokszor feltesszük magunknak a kérdést, vajon Isten miért nem avatkozott be közvetlenül és egyértelműen. Mert Isten események és emberek révén lép közbe. József az az ember, akin keresztül Isten gondoskodik a megváltás történetének kezdeti időszakáról. Ő az igazi „csoda”, amellyel Isten megmenti a gyermeket és anyját. A Menny ennek a férfinak a teremtő bátorságában bízva avatkozik be, aki, amikor Betlehembe érkezik, és nem talál szállást, ahol Mária szülhet, egy istállót rendez be, és úgy rendbe teszi azt, hogy a lehető legbefogadóbb hely legyen Isten Fia számára, aki a világra jön (vö. Lk 2,6–7). Amikor pedig a Heródes felől közelgő veszéllyel szembesül, aki meg akarja ölni a gyermeket, József ismét álomban kap figyelmeztetést, hogy védje meg a gyermeket, és az éj kellős közepén megszervezi a menekülést Egyiptomba (vö. Mt 2,13–14).

Ha felületesen olvassuk ezeket az elbeszéléseket, mindig az a benyomásunk, hogy a világ az erősek és hatalmasok kezében van, ám az evangélium „jó híre” abban rejlik, hogy megmutatja: a földi uralkodók zsarnoksága és erőszakossága ellenére Isten mindig megtalálja a módját üdvterve megvalósítására. Időnként úgy tűnhet, hogy a mi életünk is a hatalmasok kezében van, de az evangélium azt üzeni nekünk, hogy ami számít, azt Istennek mindig sikerül megmentenie, feltéve, hogy ugyanazt a teremtő bátorságot tanúsítjuk, mint a názáreti ács, aki a Gondviselésbe vetett bizalmat helyezve első helyre mindig képes a problémát lehetőséggé alakítani.

Ha néha úgy tűnik, hogy Isten nem segít rajtunk, ez nem azt jelenti, hogy elhagyott volna minket, hanem azt, hogy bízik bennünk, bízik abban, amit eltervezhetünk, kitalálhatunk, megtalálhatunk.

Ugyanarról a teremtő bátorságról van szó, amelyről annak a béna embernek a barátai tettek tanúságot, akit, hogy Jézusnak megmutassák, a tetőről eresztettek le (vö. Lk 5,17–26). A nehézség nem gátolta meg ezeknek a barátoknak a merészségét és konokságát. Meg voltak győződve arról, hogy Jézus meg tudja gyógyítani a beteget, „de akkora volt a tömeg, hogy nem találtak utat. Ezért felmentek a háztetőre, és cserepeket leszedve eresztették le ágyastul középre, Jézus elé. Hitük láttán Jézus így szólt: »Ember, bűneid bocsánatot nyertek«” (Lk 5,19–20). Jézus elismeri a kreatív hitet, amellyel ezek az emberek megpróbálják eléje vinni beteg barátjukat.

Az evangélium nem ad tájékoztatást arról az időszakról, amikor Mária, József és a gyermek Egyiptomban maradtak. De mindenképpen enniük kellett, otthont, munkát kellett találniuk. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy pótoljuk az evangélium hallgatását. A Szent Családnak szembe kellett néznie konkrét problémákkal, mint minden más családnak, mint sok migráns testvérünknek, akik csapásoktól és éhségtől üldöztetve ma is életüket kockáztatják. Ebben az értelemben úgy gondolom, Szent József különleges védőszentje mindazoknak, akiknek háború, gyűlölet, üldöztetés és ínség miatt el kell hagyniuk földjüket.

Minden történés végén, melynek József a főszereplője, az evangélium megjegyzi, hogy ő felkel, fogja a gyermeket és anyját, és azt teszi, amit Isten parancsol neki (vö. Mt 1,24; 2,14.21). Jézus és Mária, az ő anyja ugyanis hitünk legértékesebb kincsei. [21.] Az üdvösség tervében a Fiú nem választható el az anyától, attól, aki „a hit zarándokútját járta, és a Fiúval való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig”. [22.]

Mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy teljes erőnkkel védelmezzük-e Jézust és Máriát, akik titokzatosan a mi felelősségünkre, gondoskodásunkra, oltalmunkra vannak bízva. A Mindenható Fia nagy kiszolgáltatottságot vállalva jön a világra. Rászorul József védelmére, oltalmára, gondozására, nevelésére. Isten bízik ebben a férfiban, csakúgy, mint Mária, aki Józsefben azt a férfit találja meg, aki nemcsak meg akarja menteni életét, hanem aki mindig gondoskodni fog róla és a gyermekről. Ebben az értelemben nem lehetséges, hogy Szent József ne legyen az Egyház őrzője, mert az Egyház Krisztus testének meghosszabbítása a történelemben, ugyanakkor az Egyház anyaságában Mária anyasága rejtőzik. [23.] József, folytatva az Egyház védelmezését, továbbra is védi a gyermeket és anyját, és mi is az Egyház iránti szeretettel továbbra is szeretjük a gyermeket és anyját.

Ez a gyermek az, aki azt fogja mondani: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Így minden rászoruló, minden szegény, minden szenvedő, minden haldokló, minden idegen, minden fogoly, minden beteg az „a gyermek”, akit József továbbra is őriz. Ezért hívják Szent Józsefet a nyomorultak, a rászorulók, a száműzöttek, a szenvedők, a szegények, a haldoklók védelmezőjének. És ez az oka annak, amiért az Egyház nem tudja nem a legutolsókat szeretni mindenekelőtt, hiszen Jézus őket részesítette előnyben, velük azonosult személyesen. Ugyanezt a gondoskodást és felelősséget kell megtanulnunk Józseftől: szeretni a gyermeket és anyját; szeretni a szentségeket és a szeretetet; szeretni az Egyházat és a szegényeket. E valóságok mindegyike mindig a gyermek és anyja.

 

6. Dolgozó apa

A Szent Józsefet jellemző egyik vonás, mely az első szociális enciklika, XIII. Leó Rerum Novaruma óta nagy hangsúlyt kapott, az ő munkával való kapcsolata. Szent József ács volt, aki becsületesen dolgozott, hogy családja megélhetését biztosítása. Jézus tőle tanulta meg annak értékét, méltóságát és örömét, hogy az ember a saját munkájával megkeresett kenyeret eszi.

Korunkban, amikor úgy tűnik, hogy a munka ismét sürgető társadalmi kérdéssé válik, és a munkanélküliség olykor megdöbbentő méreteket ölt, még olyan országokban is, ahol évtizedeken át bizonyos mértékű jólétben éltek az emberek, meg kell értenünk – új tudatossággal – a méltóságot adó munka értelmét, melynek József példamutató védőszentje.

A munka az üdvösség művében való részvétellé válik, alkalommá Isten országa eljövetelének felgyorsítására, az ember képességeinek és tulajdonságainak kifejlesztésére, hogy a társadalom és a közösségépítés szolgálatába állítsuk őket. A munka lehetővé teszi nemcsak önmagunk megvalósítását, hanem mindenekelőtt a társadalom eredendő alapsejtének, a családnak a kibontakozását. Az a család, ahol nincs munka, jobban ki van téve nehézségeknek, feszültségeknek, szakadásoknak, sőt a felbomlás kétségbeesett és kétségbeejtő kísértésének. Hogyan beszélhetnénk az emberi méltóságról anélkül, hogy el ne köteleznénk magunkat annak érdekében, hogy mindenkinek legyen lehetősége a méltó megélhetésre?

Az a személy, aki dolgozik, bármi legyen is a feladata, magával Istennel működik együtt, és bizonyos mértékben a körülöttünk lévő világ teremtőjévé válik. Korunk válsága, mely gazdasági, társadalmi, kulturális és spirituális válság, mindenki számára felhívást jelenthet a munka értékének, fontosságának és szükségességének újrafelfedezésére, hogy elkezdődjön egy új „normalitás”, amelyben senki sincs kirekesztve. Szent József munkája arra emlékeztet bennünket, hogy maga az emberré lett Isten sem vetette meg a munkát. A munka elvesztésének, mely sok testvérünket és nővérünket sújtja, és amely az utóbbi időben csak fokozódott a koronavírus-járvány miatt, figyelmeztetésül kell szolgálnia arra, hogy átgondoljuk prioritásainkat. Kérjük Szent Józsefet, a munkást, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy elkötelezetten kijelenthessük: egyetlen fiatal, egyetlen ember, egyetlen család se legyen munka nélkül!

 

7. Árnyékként kísérő apa

Jan Dobraczyński lengyel író a Cień Ojca [Az Apa árnyéka] című könyvében [24.] regény formájában mesélte el Szent József életét. Az árnyék szuggesztív képével határozza meg József alakját, aki Jézus irányában a mennyei Atya földi árnyéka: őrzi, védi őt, sosem szakad el tőle, szüntelenül kíséri lépteit. Gondoljunk csak arra, amire Mózes emlékezteti Izraelt: „A pusztában […] láttad, hogyan vitt téged az Úr, a te Istened az egész úton: ahogy az ember a saját fiát viszi” (MTörv 1,31). József így gyakorolta apaságát egész életében. [25.]

Apává nem születik, apává válik az ember. És nemcsak azért válik azzá, mert gyermeke születik, hanem azért, mert felelősséggel törődik vele. Valahányszor valaki felelősséget vállal valaki másnak az életéért, bizonyos értelemben apaságot gyakorol irányában.

A mai társadalomban a gyerekek gyakran apátlannak tűnnek. A mai Egyháznak is szüksége van atyákra. Mindig időszerű Szent Pálnak a korintusiakhoz intézett intelme: „Ha tízezer tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok” (1Kor 4,15); és minden papnak vagy püspöknek képesnek kellene lennie hozzáfűzni, mint az apostol: „Az evangélium hirdetése által én adtam nektek életet Krisztus Jézusban” (uo.). A galatáknak pedig azt mondja: „Gyermekeim, a szülés fájdalmait szenvedem újra értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek” (Gal 4,19.)

Apának lenni azt jelenti, hogy a gyermeket bevezetjük az élet megtapasztalásába, a valóságba. Ne tartsd meg magadnak, ne börtönözd be, ne birtokold, hanem tedd képessé arra, hogy döntsön, szabad legyen, elinduljon! Az apa jelző mellett a hagyomány vélhetően ezért adta Józsefnek a „tisztaságos” jelzőt is. Ez nem egy merőben érzelmi megjelölés, hanem a birtoklás ellentétét kifejező viselkedésmód összefoglalása. A tisztaság a birtoklástól való mentesség az élet minden területén. A szeretet csak akkor valódi szeretet, ha tiszta. A birtokolni akaró szeretet végül mindig veszélyessé válik, bebörtönöz, megfojt, boldogtalanná tesz. Maga Isten is tiszta szeretettel szerette az embert, szabadon hagyva arra, hogy hibát kövessen el és szembe forduljon vele. A szeretet logikája mindig a szabadság logikája, és József rendkívül szabadon tudott szeretni. Sosem helyezte önmagát a középpontba. Úgy tudott élni, hogy nem önmagát, hanem Máriát és Jézust helyezte életének középpontjába.

József boldogsága nem az önfeláldozás logikájában, hanem az önajándékozás logikájában rejlik. Sosem látunk ebben a férfiban frusztrációt, hanem csak bizalmat. Huzamos hallgatása nem panaszokat, hanem állandó, konkrét bizalmi gesztusokat feltételez. A világnak apákra van szüksége. A világ elutasítja az uralkodókat, vagyis elutasítja azokat, akik mások birtoklásával akarják saját ürességüket betölteni; elutasítja azokat, akik összekeverik a vezető szerepet a parancsolgatással, a szolgálatot a szolgalelkűséggel, a vitát az elnyomással, a szeretetet a segélyezéssel, az erőt a pusztítással. Minden igazi hivatás önmagunk odaajándékozásából születik, ami az egyszerű áldozatvállalás érett formája. A papi hivatásban és a megszentelt életben is ilyen érettségre van szükség. Ahol egy hivatás, legyen az házas, cölebsz vagy szűzi hivatás, nem éri el az önajándékozás érettségét, hanem megáll a pusztán áldozati logikánál, akkor ahelyett, hogy a szeretet szépségének és örömének a jele lenne, félő, hogy a boldogtalanság, a szomorúság és a csalódottság kifejezésévé válik.

Az az apaság, amely nem enged annak a kísértésnek, hogy gyermekei életét élje, mindig teret nyit az újdonság előtt. Minden gyermek mindig misztériumot, újdonságot hordoz magában, amelyet csak egy olyan apa segítségével lehet napvilágra hozni, aki tiszteletben tartja az ő szabadságát. Egy olyan apa segítségével, aki tudatában van annak, hogy nevelő tevékenységét csak akkor fejezi be és apaságát csak akkor éli meg teljesen, amikor önmagát „hasztalanná” tette, amikor azt látja, hogy gyermeke önállóvá válik, és egyedül jár az élet útjain, amikor József helyzetébe kerül, aki mindig tudta, hogy a gyermek nem az övé, hanem egyszerűen a gondjaira bízatott. Alapvetően ez érteti meg velünk, miért mondja Jézus azt, hogy „senkit se szólítsatok a földön atyának, mert egyetlen a ti Atyátok, a mennyei” (Mt 23,9).

Valahányszor olyan helyzetben vagyunk, hogy az apaságot kell gyakorolnunk, mindig emlékeznünk kell arra, hogy az sosem a birtoklás gyakorlása, hanem egy „jel”, mely egy magasabb rendű apaságra utal. Bizonyos értelemben valamennyien mindig József állapotában vagyunk: annak az egyetlen mennyei Atyának az árnyéka vagyunk, aki „felkelti napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt” (Mt 5,45); olyan árnyék, amely követi a Fiút.

* * *

„Kelj fel, fogd a gyermeket és anyját” (Mt 2,13), mondja Isten Szent Józsefnek.

Ennek az apostoli levélnek az a célja, hogy növelje a szeretetet e nagy szent iránt, hogy indítást adjon arra, hogy kérjük közbenjárását s utánozzuk erényeit és odaadását.

A szentek sajátos küldetése ugyanis nemcsak az, hogy megadjanak csodákat és kegyelmeket, hanem hogy közbenjárjanak értünk Istennél, ahogy Ábrahám tette, [26.] Mózes tette, [27.] ahogy Jézus, „az egyetlen közvetítő” tette (1Tim 2,5), aki „szószólónk” az Atyaistennél (1Jn 2,1), s aki „örökké él, hogy közbenjárjon [értünk]” (Zsid 7,25; vö. Róm 8,34).

A szentek minden hívőt segítenek „az állapotának megfelelő életszentség és tökéletesség elérésében”. [28.] Életük konkrét bizonyíték arra, hogy lehetséges megélni az evangéliumot.

Jézus azt mondta: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11,29), a szentek pedig követendő életpéldák. Szent Pál kifejezetten erre buzdít: „Legyetek követőim!” (1Kor 4,16). [29.] Szent József ezt beszédes hallgatásával mondja.

Megannyi szent férfi és nő példáját látva Szent Ágoston azt kérdezte magától: „Te nem tudnád megtenni, amit ezek meg tudtak tenni?” És így eljutott a végleges megtérésig, és azt kiáltotta: „Későn szerettelek meg, ó, mindig régi és mindig új Szépség!” [30.]

Nincs más hátra, mint hogy kérjük Szent Józseftől a kegyelmek kegyelmét: megtérésünket.

Hozzá intézzük imánkat:

Üdvöz légy, Megváltó őrzője,
Szűz Mária férje!
Isten rád bízta Fiát;
Mária beléd vetette bizalmát;
Krisztus veled lett emberré.

Ó, boldog József, mutatkozz apának felénk is,
és vezess bennünket az élet útján!
Nyerj nekünk kegyelmet, irgalmat és bátorságot,
és védj meg minden bajtól!
Ámen.

Róma, a lateráni Szent Jánosnál, december 8-án, a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának főünnepén, 2020-ban, pápaságom nyolcadik évében.

Ferenc

 

JEGYZETEK

[1.] Lk 4,22; Jn 6,42; vö. Mt 13,55; Mk 6,3.

[2.] Szent Rítuskongregáció: Quemadmodum Deus (1870. december 8.): ASS 6 (1870–71) 194.

[3.] Vö. Discorso alle ACLI [Associazioni Cristiane dei Lavoratori Italiani] in occasione della Solennità di San Giuseppe Artigiano [Beszéd az Olasz Munkások Keresztény Egyesületeihez Munkás Szent József főünnepe alkalmából] (1955. május 1.): AAS 47 (1955) 406.

[4.] Redemptoris custos apostoli buzdítás (1989. augusztus 15.): AAS 82 (1990) 5–34.

[5.] Katolikus Egyház katekizmusa, 1014.

[6.] Meditazione in tempo di pandemia [Elmélkedés világjárvány idején] (2020. március 27.): L’Osservatore Romano, 2020. március 29., 10.

[7.] In Matth. Hom [Homília Máté evangéliumáról], V, 3: PG 57, 58.

[8.] Homília (1966. március 19.): Insegnamenti di Paolo VI, IV (1966) 110.

[9.] Vö. Önéletrajz, 6, 6–8.

[10.] Több mint negyven év óta a zsolozsma reggeli dicsérete után mindennap elmondok egy imát Szent Józsefhez, amely egy 19. századi francia imakönyvből való. Ezt az imakönyvet Jézus és Mária Szerzetesnőinek Kongregációja adta ki. Az ima áhítatot, bizalmat fejez ki Szent József iránt, de egyfajta kihívás elé is állítja őt: „Dicsőséges Atyám, Szent József, neked hatalmad van arra, hogy lehetségessé tedd a lehetetlen dolgokat, segíts meg ebben a gondterhelt, nehéz időszakban! Vedd oltalmadba ezeket a súlyos és nehéz helyzeteket, melyeket rád bízok, hogy megfelelő megoldást találjanak! Drága Atyám, minden bizalmam benned van! Senki se mondhassa, hogy hiába fohászkodtam hozzád, és mivel te mindent elérhetsz Jézusnál és Máriánál, mutasd meg nekem, hogy oly nagy a te jóságod, amekkora a hatalmad! Ámen.”

[11.] Vö. MTörv 4,31; Zsolt 69,17; 78,38; 86,5; 111,4; 116,5; Jer 31,20.

[12.] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), 88; 288: AAS 105 (2013) 1057; 1136–1137.

[13.] Vö. Ter 20,3; 28,12; 31,11.24; 40,8; 41,1–32; Szám 12,6; 1Sám 3,3–10; Dán 2; 4; Jób 33,15.

[14.] Ezekben az esetekben a megkövezés is elő volt írva (vö. MTörv 22,20–21).

[15.] Vö. Lev 12,1–8; Ez 13,2.

[16.] Vö. Mt 26,39; Mk 14,36; Lk 22,42.

[17.] Szent II. János Pál: Redemptoris custos apostoli buzdítás (1989. augusztus 15.), 8: AAS 82 (1990) 14.

[18.] Homília a boldoggá avatási misén, Villavicencio – Kolumbia (2017. szeptember 8.): AAS 109 (2017) 1061.

[19.] Enchiridion de fide, spe et caritate [Kézikönyv a hitről, a reményről és a szeretetről], 3.11: PL 40, 236.

[20.] Vö. MTörv 10,19; Ez 22,20–22; Lk 10,29–37.

[21.] Vö. Szent Rítuskongregáció: Quemadmodum Deus (1870. december 8.): ASS 6 (1870–71) 193; IX. Piusz: Inclytum Patriarcham (1871. július 7.): uo., 324–327.

[22.] II. vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 58.

[23.] Vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 963–970.

[24.] Eredeti kiadás: Cień Ojca, Warszawa, 1977; magyar kiadás: József, az ács. Bibliai regény, Ecclesia, Budapest, 1980.

[25.] Vö. Szent II. János Pál: Redemptoris custos apostoli buzdítás (1989. augusztus 15.), 7–8: AAS 82 (1990) 12–16.

[26.] Vö. Ter 18,23–32.

[27.] Vö. Ez 17,8–13; 32,30–35.

[28.] II. vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 42.

[29.] Vö. 1Kor 11,1; Fil 3,17; 1Tessz 1,6.

[30.] Vallomások, 8, 11, 27: PL 32, 761; 10, 27, 38: PL 32, 795.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Szentévi búcsú nyerhető a pápa által meghirdetett Szent József-évben, mely idén december 8-tól 2021. december 8-ig tart. Ezzel állít emléket a pápa Mária jegyesének, Jézus nevelőapjának, akit a katolikus egyház védőszentjeként tisztelünk immár 150 éve.

Szerető, gyöngéd apa, engedelmes és befogadó Isten akaratával szemben. Bátran kreatív, munkás, aki mindig árnyékban marad: Ferenc pápa e szavakkal jellemzi Szent Józsefet Patris corde – Atyai szívvel – kezdetű apostoli levelében, melyet december 8-án tett közzé. Boldog IX. Piusz pápa 1870. december 8-án írta alá Quemadmodum Deus – kezdetű dekrétumát, mellyel a katolikus egyház védőszentjévé nyilvánította Szent Józsefet. Ez előtt tisztelegve hirdeti most meg a Jézus nevelőapjának emlékévét Ferenc pápa, aki köztudottan nagy tisztelője Szent Józsefnek.

A hétköznapok hősei a pandémia idején

Apostoli levele a koronavírus-járvány kontextusában értelmezve rávilágít a köz emberének jelentőségére, mindazoknak a szerepére, akik a hétköznapokban távol a rivaldafénytől türelemmel hinti maguk körül a reményt és a felelős magatartást. Olyanok, mint Szent József, aki észrevétlen marad a maga hétköznapi diszkrét, rejtett jelenlétében. És mégis az ő főszereplése példa nélkül való az üdvtörténetben - állapítja meg Ferenc pápa. Szent József úgy fejezte ki konkrétan apai szerepét, hogy háttérbe állította magát és szeretettel a Messiás szolgálatának szentelte életét. Ezért mindig is nagy szeretettel vette körül őt a keresztény nép. Benne látta meg Jézus Isten gyengédségét, amely elfogadja gyöngeségünket is, melyen keresztül megvalósul az isteni tervek nagy része. Isten ugyanis nem ítél el, hanem elfogad, átölel, támogat és megbocsát. Szent József apasága megmutatkozik az Istennek való engedelmességében is. Az ő beleegyezése (fiat) megmenti Máriát és Jézust, megtanítja Fiának, hogy az Atya akaratát kövesse, és együttműködjön a megváltás nagy misztériumában.

Ne féljetek! – a hit értelmet ad minden boldog vagy szomorú eseménynek

Szent József ugyanakkor a befogadás atyja is, mert előfeltételek nélkül elfogadja Máriát. Ez a gesztusa ma is fontos, amikor nyilvánvaló erőszak éri a nőket pszichés, verbális és fizikai értelemben egyaránt – mutat rá levelében a pápa. Mária jegyese bizakodik az Úrban, elfogadja élete történéseit anélkül, hogy megértené azokat, bátran és erősen vállal főszerepet, a Szentlélek erejéből fakadóan. Rajta keresztül üzen nekünk Isten: Ne féljetek! – mert a hit értelmet ad minden boldog vagy szomorú eseménynek. József nyomán mi is fogadjunk el másokat kirekesztés nélkül, előnyben részesítve a gyengéket. A Patris corde – kezdetű apostoli levél méltatja Szent József kreatív bátorságát, mely a gondokat lehetőségként képes szemlélni és bízik a gondviselésben. Szembenéz családja konkrét problémáival, éppúgy, ahogy a világ sok más családja, különösen a migránsok. Jézus és Mária őrzőjeként József az egyház őrzője is kell, hogy legyen. Minden rászorulóra úgy tekintsünk, mint a Kisjézusra, akit Szent József őriz, és akitől megtanulhatjuk szeretni az egyházat és a szegényeket.

A munka méltósága és a család

Az ács József, Mária jegyese megtanítja nekünk a saját kezűleg megszerzett napi betevő kenyér értékét, méltóságát és örömét. Ezzel kapcsolatban Ferenc pápa felhívást intéz a sürgető szociális kérdés, a munka világának rendezésére, mely még a jóléti államokban sem megoldott. A munka értelme méltóságot ad, általa tevékeny részt vállalunk az üdvösségben, megvalósítjuk önmagunkat és a családunkat, mely a társadalom alapsejtje. Fedezzük föl újra a munka értékét, jelentőségét és szükségességét, melyből senkit nem szabad kihagyni – buzdít a Szentatya. A Covid-19 világjárvány előidézte munkanélküliségről szólva a pápa erőteljesen felszólít mindenkit: kötelezzük el magunkat azért, hogy elmondhassuk: Egyetlen fiatal, egyetlen személy, egy család sem marad munka nélkül!

Minden nap imádkozik a pápa Szent Józsefhez

Az Atyai szívvel – kezdetű apostoli levélben Ferenc pápa napi rutinjáról is ír. Mint ismeretes, a Szentatya minden nap imádkozik Mária jegyeséhez, egy XIX. századi francia ájtatoskönyv alapján. Bizalommal és tisztelettel fordul Szent Józsefhez, de mintegy ki is hívja őt, amikor azt mondja: “Hogy ne mondhassák, hiába fohászkodtunk hozzád, mutasd meg nekem jóságodat és hogy mily nagy a hatalmad.” A Szent József-évet meghirdető pápai dokumentum mellett az Apostoli Penitenticiária hivatala dekrétumban rendelkezik a 2021. december 8-ig tartó szentévi búcsú elnyeréséről.

„A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” (vö. Sir 7,32). A régi bölcsesség e szavakat mint követendő szent életszabályt állítja elénk. Ezek a szavak ma is ugyanolyan időszerűek, mint bármikor és segítenek abban, hogy tekintetünket a lényegesre irányítsuk és áttörjük a közöny válaszfalait. A szegénység számos különféle módon jelenik meg, és minden egyes sajátos helyzet figyelmet követel: mindegyikben lehetőségünk nyílik arra, hogy az Úr Jézussal találkozzunk, aki kijelentette, hogy a legkisebb testvéreiben jelen van (vö. Mt 25,40).

1. Vegyük kézbe Jézus, Sirák fia könyvét az Ószövetségből, amelyben megtaláljuk a Krisztus előtt kb. kétszáz évvel élt bölcs szavait, aki azt az igazságot kereste, ami az embereket jobbá teszi, illetve képessé az élet eseményeinek mélyebb megértésére. Tette ezt akkor, amikor Izrael népét idegen hatalmak uralma következtében súlyos próbatételek érték, a szenvedés, a gyász és a szomorúság idején. Mint nagy hitű és elődeinek hagyományaira építő embernek, első gondolata az volt, hogy Istenhez fordul és a bölcsesség ajándékát kéri tőle. És az Úr nem tagadta meg tőle segítségét.

A könyv első soraitól kezdve Jézus, Sirák fia számos tanácsot ad az élet konkrét helyzeteire vonatkozóan, közöttük a szegénységére is. Ragaszkodik ahhoz, hogy a nehézségek közepette is bíznunk kell Istenben: „Keményítsd meg szíved és légy állhatatos, a kísértés napján ne kapkodj el semmit. Ragaszkodj az Úrhoz és ne tágíts tőle, hogy életed végén majd felmagasztaljon. Mindent, ami rád szakad, tűrj el békességgel, maradj hűséges a megaláztatásban. Mert az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában. Bízzál az Istenben: gondodat viseli, járj egyenes úton és reménykedj benne. Akik Istent félitek, várjátok kegyelmét, ne hagyjátok el, nehogy elessetek” (Sir 2,2–7).

2. Oldalról oldalra értékes tanácsokat találunk arra nézve, hogy hogyan kell viselkednünk Istennel, a Teremtővel szemben, aki szereti a teremtést, minden gyermeke iránt igazságos és gondoskodik róluk. Ez az állandó Istenre tekintés azonban nem távolíthat el attól, hogy az emberekre is figyeljünk, éppen ellenkezőleg, e kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Egyértelműen mutatja ezt a jelen üzenet mottója (vö. 7,29–36). Az Istenhez forduló ima, valamint a szegények és a szenvedők iránti szolidaritás elválaszthatatlan egymástól. Ahhoz, hogy az Úrnak tetsző istentiszteletet mutassunk be, fel kell ismernünk, hogy minden egyes ember, legyen az a legszegényebb és leginkább megvetett is, Isten képmását hordozza. Ebből a felismerésből fakad Isten áldásának ajándéka, amelyet a szegények iránt tanúsított nagylelkűség jellemez. Az imádságra fordított idő ezért soha nem lehet indoka rászoruló embertársaink elhanyagolásának. Valójában éppen az ellenkezője igaz: az Úr áldása száll reánk, és az ima akkor ér célba, ha a szegények szolgálata kíséri.

3. Mennyire időszerű ez a régi tanítás a mi számunkra is! Isten Igéje túlmutat téren, időn, vallásokon és kultúrákon. A nagylelkűség, amely támogatja a szegényt, vigasztalja a szenvedőt, enyhíti a szenvedést, visszaadja méltóságát a kifosztottnak, feltétele a teljesen emberi életnek. A döntés, hogy figyelmet fordítunk a szegényekre és számos szükségletükre, nem függhet a rendelkezésre álló időtől, az egyéni érdekektől, sem személytelen társadalmi vagy lelkipásztori tervektől. Nem szabad, hogy a nárcisztikus tendencia, amely mindig saját énünket tolja előtérbe, elfojtsa Isten kegyelmének erejét.

Nehéz feladat figyelmünket a szegényeken tartani, de annál fontosabb ahhoz, hogy személyes és társadalmi életünket a megfelelő irányba fordítsuk. Nem szép szavakkal kell ezt tennünk, hanem sokkal inkább az isteni szeretet által vezérelve, saját életünket odaajándékozva. A Szegények Világnapjával minden évben hangsúlyozom ezt az Egyház számára alapvető igazságot, hogy a szegények mindig velünk vannak (vö. Jn 12,8) azért, hogy segítsenek a mindennapokban felfedezni Krisztus jelenlétét.

4. A szegénységben élő emberrel való találkozás mindig kihívást jelent és kérdéseket vet fel. Hogyan segíthetjük elő kirekesztettségének és szenvedésének megszűnését vagy legalább enyhülését? Hogyan tudunk segíteni neki a szellemi szegénységében? A keresztény közösség arra kapott meghívást, hogy részese legyen a megosztás tapasztalatának, tudva, hogy ezt a feladatot nem szabad másokra áthárítani. Annak érdekében, hogy támogatást nyújtsunk a szegényeknek, elengedhetetlen, hogy személyesen is megéljük az evangéliumi szegénységet. Nem érezhetjük „helyünkön magunkat” akkor, amikor az emberi család bármely tagja kirekesztett és háttérbe szorul. A sok szegény csendes kiáltása mindig és mindenütt első sorban, az Isten embereit kell, hogy megérintse meg, hogy hangot adhassanak nekik, megvédjék őket és szolidaritást vállaljanak velük a képmutatás és a be nem tartott ígéretek számos tapasztalatával szemben, illetve lehetővé tegyék számukra, hogy részesei legyenek a közösség életének.

Igaz, hogy az Egyház nem tud tökéletes megoldást javasolni, de Krisztus kegyelmével felkínálja a tanúságtételt és a megosztás gesztusait. Kötelességének érzi azt is, hogy felkarolja azok panaszát, akik a legszükségesebbeknek is híján vannak. A keresztény közösség számára az, hogy mindenkit a közjó nagy értékére emlékeztessen, életfeladat, ami abban valósul meg, hogy nem feledkezünk meg senkiről, akinek az emberi mivoltát érintő alapvető szükségleteit semmibe veszik.

5. A kéz kinyújtása mindenekelőtt az ezt cselekvőknek segít felfedezni, hogy képesek vagyunk olyan dolgokra, amelyek az életnek értelmet adnak. Hány és hány kinyújtott kezet láthatunk minden nap! Sajnos egyre gyakoribb, hogy a rohanás a közömbösség örvényébe torkollik, így azt a sok jót, amit nap mint nap csendben és nagylelkűséggel tesznek, az ember már észre sem veszi. Így történik meg, hogy csak az életünk folyását megzavaró eseményekben nyílik meg a szemünk arra, hogy észrevegye a „közöttünk élő szentek” jóságát, „azokét, akik a közelünkben laknak, és akik Isten jelenlétének visszatükröződései” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás 7.), de akikről senki sem beszél. A rossz hírek elárasztják a címlapokat, a weboldalakat és a televíziót, azt sugallva, hogy a gonosz teljes mértékben győzedelmeskedik. De ez nem így van. Természetesen nincs hiány rosszindulatból és erőszakból, visszaélésből és a korrupcióból, de az életet a tisztelet és nagylelkűség hálója tartja meg, amely nemcsak ellensúlyozza a rosszat, hanem ösztönzést is ad az embernek, hogy túllépjen rajta és reménnyel teljen el.

6. A kéz kinyújtása egy jel: olyan jel, amely közvetlenül a közelségre, a szolidaritásra, a szeretetre utal. Hány és hány kinyújtott kezet láthattunk ezekben a hónapokban, amikor az egész világon végigsöpört egy vírus, fájdalmat és halált, kétségbeesést és zavart okozva. Az orvos kinyújtott kezét, aki minden beteggel törődik és keresi a megfelelő gyógymódot. A nővér és ápoló kinyújtott kezét, aki jóval a munkaidején túl is ápolja a betegeket. A közigazgatásban dolgozó kinyújtott kezét, aki eszközökről gondoskodik a lehető legtöbb élet megmentése érdekében. A gyógyszerész kinyújtott kezét, aki számtalan kérésnek van kitéve az emberekkel való kockázatos találkozások folyamán. A pap kinyújtott kezét, aki gyötrelmes szívvel oszt áldást. Az önkéntes kinyújtott kezét, aki segíti az utcán élőket és azokat, akiknek ugyan van otthonuk, de nincs mit enniük. Az emberek egymás felé kinyújtott kezét, akik az alapvető szolgáltatások biztosítása és a biztonság fenntartása érdekében dolgoznak. És más kinyújtott kezeket is fel tudnánk sorolni, egész litániát állíthatnák össze a jócselekedetekből. Mindezek a kezek szembeszegültek a fertőzéssel és a félelemmel, hogy támogatást és vigaszt nyújtsanak.

7. Ez a világjárvány váratlanul érkezett, meglepve, felkészületlenül érve minket, nagyfokú bizonytalanságot és tehetetlenséget okozva. A szegények felé kinyújtott kezek mégsem mondhatók váratlannak. Inkább tanúskodnak a felkészülésről arra, hogy felismerjük a szegényeket, hogy segítsük őket a szükség idején. Az irgalom eszközei nem improvizálhatók. Napi gyakorlásra van szükség, ami azzal a felismeréssel kezdődik, hogy először nekünk van szükségünk egy felénk nyújtott kézre.

Ez a most átélt időszak sok biztosnak gondolt dolgot válságba juttatott. Szegényebbnek és gyengébbnek érezzük magunkat, mert megtapasztaltuk a határainkat és a szabadságunk korlátozását. A munkánktól és a legmélyebb érzelmektől való megfosztottság, valamint a megszokott emberi kapcsolatok hiánya hirtelen olyan horizontot nyitott meg előttünk, amelyet általában nem szoktunk észrevenni. Szellemi és anyagi gazdagságunk megkérdőjeleződött és felfedeztük magunkban a félelmet is. Bezárkóztunk otthonunk csendjébe, és újra felfedeztük, hogy mennyire fontos az egyszerűség és az, hogy figyelmünket az alapvető dolgokra irányítsuk. Elmélyítettük az igényünket egy új testvériség iránt, amely képes a kölcsönös segítésre és tiszteletre. Alkalmas idő ez arra, hogy „átérezzük, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk másokért és a világért. (…) Már hosszú időt töltöttünk erkölcsi hanyatlásban, gúnyt űzve az etikából, a jóságból, a hitből, a tisztességből. (…) A társadalmi élet egész alapjának ez a lerombolása azt eredményezi, hogy egymásnak esünk saját érdekeink védelmében, az erőszak és a kegyetlenség új formái látnak napvilágot, és lehetetlenné válik, hogy kialakítsuk a környezet gondozásának valódi kultúráját” (Laudato si’ enciklika, 229.). Összefoglalva: a nagy gazdasági, pénzügyi és politikai válságok nem szűnnek meg addig, amíg hagyjuk, hogy a felelősség, amelyet mindenkinek éreznie kell felebarátai és minden ember iránt, valamiféle tehetetlenségbe süppedjen.
 
8. „A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” felszólítás tehát felelősségvállalásra és konkrét cselekvésre szóló meghívást jelent azok számára, akik sorsközösséget éreznek a többi emberrel. Felhívás arra, hogy a gyengébbek terheit hordozzuk, amint Szent Pál emlékeztet minket: „szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. (…) Hordozzátok egymás terhét” (Gal 5,13–14; 6,2). Az apostol azt tanítja nekünk, hogy a Jézus Krisztus halála és feltámadása által nekünk ajándékozott szabadság mindannyiunk számára felelősséget jelent, hogy szolgáljunk egymásnak, különös tekintettel a leggyengébbekre. Ez nem csupán egy választható lehetőség, hanem az általunk vallott hit hitelességének feltétele.

Jézus, Sirák fia könyve ismét segítségünkre siet: a leggyengébbek támogatására konkrét tetteket javasol, szuggesztív képeket használva. Először a gyász miatti gyengeségről ír: „Azoktól, akik sírnak, ne húzódjál félre” (7,34). A világjárvány időszaka mindannyiunkat bezárkózásra kényszerített; még azt is megakadályozta, hogy vigasztalást nyújtsunk és társául szegődjünk olyan barátoknak és ismerősöknek, akik elveszített szeretteiket gyászolják. A bibliai szerző így folytatja: „Ne légy rest, hanem látogasd meg a betegeket” (7,35). Meg kellett tapasztalnunk, hogy nem tudunk ott állni a szenvedők mellett, ugyanakkor létezésünk törékenysége is tudatossá vált számunkra. Isten Igéje tehát soha nem hagy nyugodni és továbbra is a jóra ösztönöz bennünket.

9. „A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” – hangsúlyos ellentétben azoknak a viselkedésével, akik zsebre dugják a kezüket és nem engedik, hogy megérintse őket a szegénység, amelyért pedig gyakran maguk is felelősek. Mindennapi kenyerük a közömbösség és a cinizmus. Mekkora különbség azokkal a kezekkel szemben, amelyekről korábban írtunk! Mert vannak kinyújtott kezek, amelyek a számítógép billentyűzetén száguldanak és pénzeket mozgatnak a világ egyik pontjából a másikba, növelve ezáltal egyes oligarchák gazdagságát, valamint tömegek nyomorát vagy egész nemzetek összeomlását okozva. Vannak kinyújtott kezek, amelyek pénzt halmoznak fel fegyverek eladásával, amelyeket más (köztük gyermek-)kezek arra használnak, hogy halált és szegénységet vessenek. Vannak kinyújtott kezek, amelyek titokban halálos szereket adnak át, hogy gazdagodjanak, luxusban és pillanatnyi élvezetekben éljenek. Vannak kinyújtott kezek, amelyek illegális előnyöket nyújtanak a gyors és korrupt nyereség érdekében. És vannak, nem is kevesen, kinyújtott kezek, amelyek tiszteletreméltóságot színlelve olyan törvényeket írnak, amelyeket maguk nem tartanak be.

Ebben a környezetben „a kirekesztettek továbbra is várakoznak. Annak érdekében, hogy fenntartható legyen a másokat kirekesztő életstílus, vagy hogy ezzel az önző eszménnyel lehessen fellelkesíteni magunkat, kialakult a közömbösség globalizációja. Mintha észre se vettük volna, részvétlenné válunk mások fájdalomkiáltása hallatán; már nem sírunk mások drámája miatt, és nem is érdekel bennünket, hogy segítsünk rajtuk: mintha semmi közünk nem volna hozzájuk, és nem tartozna ránk” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 54.). Nem lehetünk elégedettek mindaddig, amíg a kezek, amelyek a halált vetik, nem változnak át az igazságosság és a béke eszközévé az egész világ számára.

10. „Bármit teszel, gondolj halálodra” (Sir 7,36). Ezzel zárja gondolatait Jézus, Sirák fia. A szöveg két értelmezést tesz lehetővé. Az első azt hangsúlyozza, hogy mindig szem előtt kell tartanunk életünk végét. A közös sorsunkon való elgondolkodás elősegítheti a tudatos viselkedést azokkal szemben, akik szegényebbek és akik nem rendelkeznek ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint mi. Van egy másik értelmezés is, ami sokkal inkább a célt hangsúlyozza, amely felé mindannyian tartunk. Az életünk céljáról van szó, amely egy terv megvalósítását és egy út fáradhatatlan végigjárását kívánja meg. Minden munkálkodásunk célja csak a szeretet lehet. Ez az a cél, ami felé útnak indulunk és semmi sem téríthet el tőle. Ez a szeretet megosztást, odaadást és szolgálatot jelent, de azzal a felfedezéssel kezdődik, hogy előbb szerettek minket és a szeretetre kaptunk meghívást. Ez valósul meg akkor, amikor a gyermek édesanyja mosolyát látva felismeri, hogy szeretik, csak azért, mert létezik. Az a mosoly is, amelyet egy szegény embernek adunk, a szeretet forrása és lehetőséget nyit arra, hogy örömben éljünk. Ezért a kinyújtott kezek mindig gazdagodhatnak azok mosolyától, akik nem hangoztatják jelenlétüket és segítségüket, hanem egyszerűen csak boldogok attól, hogy Krisztus tanítványainak módján élnek.

Kísérjen minket Isten Anyja azon az úton, amelyen a szegényekkel naponta találkozunk, aki mindenki másnál inkább a szegények édesanyja. Szűz Mária közvetlen közelről ismeri a kirekesztettek nehézségeit és szenvedéseit, hiszen neki egy istállóban kellett Isten Fiát megszülnie. Heródes fenyegetése miatt menekült egy idegen országba jegyesével, Józseffel és a kisded Jézussal – a Szent Család évekig menekültként élte életét. A Szegények Anyjához szóló ima egyesítse szeretett gyermekeit és mindazokat, akik Krisztus nevében szolgálják őket és alakítsa ki a kinyújtott kezekből a felismert testvériség közös ölelését.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. június 13-án, Páduai Szent Antal emléknapján.

Ferenc

„Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!” – mondta Jézus tanítványainak. E felhívást követik a világ számos országában tevékenykedő misszionáriusok, akiknek célja Krisztus tanításának továbbadása az egész földkerekségen. Az Egyház 1926 óta minden év október harmadik vasárnapján megtartja a világmisszió napját. Október 18-án a magyar templomokban is a missziókért és a hithirdetőkért imádkoznak, és a perselypénzt az evangelizáció javára fordítják. A missziós világnapra Ferenc pápa „Itt vagyok, engem küldj” (Iz 6,8) című üzenetével fordult a hívekhez, melyet az alábbiakban adunk közre.

Kedves testvérek,

szeretnék hálát adni Istennek azért az elköteleződésért, amellyel az elmúlt év októberében megéltétek az Egyházban a rendkívüli missziós hónapot. Meggyőződésem, hogy ez sok közösségben elősegítette a missziós megtérést a „Megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban” mottó szerint kijelölt módon.

Még ha az idei évet a Covid-19 világjárvány okozta szenvedések és kihívások jellemzik is, az egész Egyház missziós útja folytatódik azon szavak fényében, amelyeket Izajás próféta meghívásának elbeszélésében olvasunk: „Itt vagyok, engem küldj” (Iz 6,8). Ez mindig új válasz az Úr kérdésére: „Kit küldjek el?” (Uo.). Isten szívéből, irgalmából fakad ez a hívás, amely a jelenlegi globális válságban mind az Egyházhoz, mind pedig az egész emberiséghez szól. „Akárcsak az evangéliumi szakaszban szereplő tanítványok, felkészületlenül miránk is ránk tört a váratlan és vad vihar. Ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, ugyanakkor mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy evezzünk együtt, hisz mindannyiunknak szüksége van a kölcsönös támasznyújtásra. Ebben a bárkában… itt vagyunk mindannyian. Akárcsak azok a tanítványok, akik egy hangon szólalnak meg, és szorongásukban ezt mondják: »Elveszünk« (4,38), mi is ugyanígy rájöttünk, hogy nem tudunk külön-külön, a magunk erejéből előre jutni, hanem csakis együttesen” (Szentbeszéd a Szent Péter téren, 2020. március 27-én). Nagyon megijedtünk, összezavarodtunk és félünk. A fájdalom és a halál nyilvánvalóvá teszi emberi törékenységünket; ugyanakkor mindannyiunkban erős az életösztön és a rossztól való megszabadulás vágya. Ebben az összefüggésben a misszióra való meghívás – az önmagunkból való kilépésre, az Isten és a felebarát iránti szeretetre szóló meghívás – lehetőséget nyújt arra, hogy megosszunk, szolgáljunk és közbenjárjunk. A küldetés, amelyet Isten reánk bíz, az, hogy a rettegő és zárkózott énünkből kilépjünk az újrafelfedezett és az önmaga ajándékozása által megújult énünk felé.

A kereszt áldozatában, amelyben Jézus küldetése beteljesedik (vö. Jn 19,28–30), Isten feltárja számunkra mindenre és mindenkire irányuló szeretetét (vö. Jn 19,26–27). Egyúttal személyes elköteleződésünket is kéri küldésének elfogadására, mert Ő maga a szeretet, amely szüntelen missziós mozgásban van, mindig készen arra, hogy kilépjen önmagából azért, hogy életet adjon. Az emberek iránti szeretetből az Atyaisten elküldte saját Fiát, Jézust (vö. Jn 3,16). Jézus az Atya misszionáriusa: személye és műve teljes mértékben engedelmes az Atya akaratának (vö. Jn 4,34; 6,38; 8,12–30; Zsid 10,5–10). Az értünk keresztre feszített és feltámadott Jézus bevon minket szeretetmozgásába Szentlelkével, aki az Egyházat élteti, aki minket Krisztus tanítványaivá tesz és misszióba küld a világ és a népek felé.

„A misszió és a »mozgásban lévő Egyház« nem egy program, egy szándék, amelyet el lehet érni az akarat megfeszítésével. Krisztus az, aki küldi az Egyházat. Az evangélium hirdetésének küldetésében jársz, mert a Szentlélek indít és vezet téged” (Senza di Lui non possiamo far nulla, Città del Vaticano 2019, 16–17.). Isten mindig előbb szeret minket, és ezzel a szeretettel lép hozzánk és szólít meg minket. Személyes meghívásunk abból a tényből fakad, hogy az Egyházban Isten gyermekei vagyunk, az Ő családja és testvérei abban a szeretetben, amelyről Jézus tanúságot tett számunkra. Mindenki rendelkezik azzal az emberi méltósággal, amelynek alapja az isteni meghívás alapján Isten gyermeke és hogy olyanná váljon a keresztség szentségében és a hit szabadságában, amilyenek Isten szívében mindig is voltunk.

Maga a tény, hogy az életet ajándékba kaptuk, hallgatólagos meghívás, hogy belépjünk az önátadás dinamikájába: egy mag, amely a megkereszteltekben mint a szeretet válasza ölt érett formát a házasságban vagy az Isten országáért vállalt tisztaságban. Az emberi élet Isten szeretetéből fakad, szeretetben növekedik és a szeretet felé törekszik. Senki sincs kizárva Isten szeretetéből, és Fiának, Jézusnak a kereszten bemutatott szent áldozatában Isten legyőzte a bűnt és a halált (vö. Róm 8,31–39). Isten számára a rossz, sőt, még a bűn is az egyre nagyobb, a mindvégig tartó szeretet kihívásává válik (vö. Mt 5,38–48; Lk 23,33–34). Ezért a Húsvéti Misztériumban az isteni irgalom meggyógyítja az emberiség ősi sebét és kiárad az egész világmindenségre. Az Egyház, mint Isten világ iránti szeretetének egyetemes szentsége folytatja Jézus küldetését a történelemben, és elküld minket mindenhová azért, hogy tanúságtételünk és az evangélium hirdetése által Isten újra nyilvánvalóvá tegye szeretetét, mindenütt és mindenkor megérinthesse és átformálhassa a szíveket, az elméket, a társadalmakat és a kultúrákat.

A misszió a szabad és tudatos válasz Isten hívására. De csak akkor hallhatjuk meg ezt a hívást, ha személyes szeretetkapcsolatot ápolunk az Egyházában élő Jézussal. Tegyük fel magunknak a kérdést: készen állunk-e elfogadni a Szentlélek jelenlétét az életünkben? Készen állunk-e meghallani a misszióra való felhívást, akár a házasság, akár a megszentelt élet vagy a felszentelt papság útján, illetve általában a hétköznapi életünkben? Készen állunk-e elfogadni a küldetést bárhová, hogy tanúságot tegyünk az irgalmas Atyaistenbe vetett hitünkről, hogy Jézus Krisztus megváltásának evangéliumát hirdessük, hogy megosszuk a Szentlélek isteni életét, így építve az Egyházat? Készen állunk-e, ahogyan Szűz Mária, Jézus édesanyja, hogy fenntartás nélkül szolgáljuk Isten akaratát (vö. Lk 1,38)? Ez a belső készség nagyon fontos ahhoz, hogy Istennek válaszolni tudjunk: „Itt vagyok, Uram, engem küldj” (vö. Iz 6,8). És mindezt nem elvont módon, hanem az Egyház és a történelem „itt és most”-jában cselekedve.

Az Egyház küldetésében aktuális kihívás, hogy megértsük, mit akar Isten most, a világjárvány idején mondani nekünk. A betegség, a szenvedés, a félelem, az elszigeteltség kérdéseket vet fel bennünk. Kérdőre von minket azok szegénysége, akik magányosan halnak meg, akiket magukra hagynak, akik elveszítik a munkájukat és a megélhetésüket, akiknek nincs otthonuk és nincs mit enniük. Az, hogy kötelesek vagyunk fizikai távolságot tartani és otthon maradni, meghívás annak újrafelfedezésére, hogy társadalmi kapcsolatokra és közösségben megélt istenkapcsolatra is szükségünk van. A jelenlegi helyzet növeli a bizalmatlanságot és a közömbösséget, de közben figyelmesebbé is kell tennie minket a másokkal való viszonyunkra. És az imádság, amelyben Isten megérinti és megmozdítja a szívünket, megnyit minket a szeretet, a méltóság, testvéreink szabadsága, valamint az egész teremtés iránti gondviselés vágya felé. Az, hogy lehetetlen mint Egyház összegyűlnünk az Eucharisztia megünneplésére, annak a számos keresztény közösségnek a helyzetét tapasztaltatja meg velünk, akiknek nincs lehetőségük minden vasárnap szentmisét ünnepelni. Ebben az összefüggésben hangzik el Istentől a kérdés, hogy „Kit küldjek el?”. Ismét nekünk szegezi a kérdést, nagylelkű és meggyőződéssel kimondott választ várva tőlünk: „Itt vagyok, engem küldj” (Iz 6,8). Isten továbbra is keresi azokat, akiket elküldhet a világba és a népekhez, hogy tanúságot tegyenek a szeretetéről, a bűntől és a haláltól való megváltásáról, a gonosztól való megszabadításáról (vö. Mt 9,35–38; Lk 10,1–12).

A Missziós Világnap ünneplése alkalmat ad annak megerősítésére is, hogy az imádság, az elmélkedés és az anyagi segítség eszközei mindannyiótok számára lehetőséget nyújtanak, hogy az Egyházban aktívan részt vegyetek Jézus missziójában. Az október harmadik vasárnapjának liturgikus alkalmain tartott gyűjtések célja az, hogy támogassuk a Pápai Missziós Művek nevemben folytatott missziós munkáját, hogy az az egész világon kielégítse a népek és az Egyházak szellemi és anyagi szükségleteit, minden ember üdvösségére.

A Boldogságos Szűz Mária, az evangelizáció csillaga, a szomorúak vigasztalója, Fiának, Jézusnak misszionárius tanítványa járjon közben továbbra is értünk és segítsen minket.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. május 31-én, Pünkösd Főünnepén.

Ferenc

Az idei év elején a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjaihoz intézett beszédemben a mai világ egyik kihívásának neveztem a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek drámáját: „A konfliktushelyzetek és a humanitárius vészhelyzetek, amelyek hatását a klímaváltozás okozta elsivatagosodás is tovább erősíti, növeli az elűzöttek számát és különösen is sújtja azokat, akik már súlyos szegénységben élnek. Az ilyen csapások által sújtott országok közül soknak nincs megfelelő intézményrendszere, amely lehetővé tenné, hogy kielégítsék a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek szükségleteit (2020. január 9.).

Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma Elvándorlókkal és Úton levőkkel foglalkozó osztálya kiadta „A belső menekültek pasztorációjának irányelvei”-t (Vatikán, 2020. május 5.), egy olyan dokumentumot, amelynek e sajátos területen az Egyház lelkipásztori munkáját ösztönöznie és inspirálnia kell.

Ezen okok miatt úgy döntöttem, hogy ezt az üzenetet a belső menekültek – gyakran láthatatlanul zajló – drámájának szentelem, amelyet csak súlyosbított a COVID-19 világjárvány által kiváltott globális válság. A járvány okozta válság súlyossága, gyors mélyülése és földrajzi kiterjedtsége mellett sok más, akár több millió embert érintő humanitárius vészhelyzetet jelentéktelenebbnek láttunk, és az életmentéshez nélkülözhetetlen, sürgős nemzetközi kezdeményezések és segélyakciók a nemzeti politika napirendjén az utolsó helyre szorultak. De „ez nem a megfeledkezés ideje. Az előttünk álló válság ne feledtesse el velünk azt a sok egyéb szükséghelyzetet, amely számos ember szenvedését okozza” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.).

A 2020-as év tragikus eseményeinek fényében kiterjesztem a belső menekülteknek szentelt üzenet témáját mindazokra is, akik a koronavírus miatt a bizonytalanság, az elhagyatottság, a kirekesztés és az elutasítás áldozataivá váltak és válnak.

Abból a képből szeretnék kiindulni, amely XII. Pius pápa Exsul Familia (1952. augusztus 1.) apostoli konstitúciójának megírását motiválta. Az Egyiptomba való menekülés során a kisded Jézus szüleivel együtt átéli az elüldözöttek és a menekültek drámai helyzetét „amelyet a félelem, a bizonytalanság és a nélkülözés jellemez (vö. Mt 2,13–15.19–23). Sajnos napjainkban családok milliói találják magukat ugyanebben a szomorú valóságban. A televízió és a sajtó szinte minden nap hírt ad menekültekről, akik az éhezés, a háborúk és más súlyos veszélyek elől menekülnek, biztonságot és emberhez méltó életet keresve maguk és családjuk számára” (Úrangyala imádság, 2013. december 29.). Mindegyikükben jelen van az a Jézus, aki Heródes idejében menekülni kényszerült, hogy életét mentse. Arra vagyunk meghívva, hogy arcukban felismerjük az éhes, szomjas, ruhátlan, beteg, idegen és fogságban lévő Krisztus arcát, aki kérdőn tekint reánk (vö. Mt 25,31–46). Amikor felismerjük őt, mi magunk leszünk azok, akik köszönetet mondanak, hogy találkozhattak vele, szerethették őt és szolgálhattak neki.

Az elűzöttek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy találkozzunk az Úrral, „még akkor is, ha a szemünknek nehezére esik felismerni őt: szakadt ruhában, piszkos lábakkal, eltorzult arccal, sebesült testtel, képtelenül arra, hogy a mi nyelvünkön szóljon” (Homília, 2019. február 15.). Meghívást kapunk, hogy erre a lelkipásztori kihívásra azzal a négy tettel válaszoljunk, amelyet a menekültek 2018-as világnapjára írt üzenetben tártam elétek: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Most szeretném ezt hat szópárral kiegészíteni, amelyek egészen konkrét és egymással ok-okozati összefüggésben álló cselekvéseket fejeznek ki.

Az embernek először ismernie kell, hogy megértsen. Az ismeret szükséges lépés a másik ember megértéséhez. Maga Jézus tanítja ezt az emmauszi tanítványokkal való találkozás során: „Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni” (Lk 24,15–16). Amikor az úton lévőkről és a menekültekről beszélünk, túl gyakran megrekedünk a számok szintjén. De itt nem számokról, hanem emberekről van szó! Amikor találkozunk velük, megismerjük őket. És ha megismerjük történetüket, akkor meg is fogjuk érteni őket. Például megértjük, hogy a bizonytalanság, amelyet a világjárvány következtében fájdalmasan tapasztaltunk, az elűzött emberek életének állandó velejárója.

Felebaráttá kell válni ahhoz, hogy szolgálhassunk. Ez nyilvánvalónak tűnik, de gyakran mégsem egyértelmű. „Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta” (Lk 10,33–34). A félelmek és az előítéletek – számtalan előítélet – arra késztetnek minket, hogy távolságot tartsunk másoktól, és gyakran megakadályoznak abban, hogy „felebaráttá váljunk” számukra és szeretettel szolgáljunk nekik. Másokhoz közeledni gyakran kockázatvállalást jelent, amint azt az elmúlt hónapokban sok orvos és ápoló példáján láthattuk. Ez a közelség, amely lehetővé teszi mások szolgálatát, meghaladja a kötelességteljesítés szintjét; ennek a legjobb példáját Jézus adta nekünk, amikor megmosta tanítványainak lábát: levetette ruháját, letérdelt és bepiszkolta a kezét (vö. Jn 13,1–15).

A megbékéléshez szükséges a meghallgatás. Ezt maga Isten tanítja nekünk, aki elküldte Fiát a világba, mert az emberiség sóhaját emberi fülekkel akarta hallani: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta [...], hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,16–17). A szeretet, amely kibékít és üdvözít, a meghallgatással kezdődik. A mai világban egyre több üzenetet kapunk, de a meghallgatás magatartása kiveszőben van. Valódi megbékélést azonban csak alázatos és figyelmes hallgatással érhetünk el. Utcáinkon 2020-ban hetekig csend uralkodott. Drámai és nyugtalanító csend volt, de lehetőséget adott arra, hogy meghalljuk a leggyengébbek hangját, az elűzöttek jajkiáltását éppúgy, mint súlyosan beteg bolygónkét. És ha meghallgatjuk őket, akkor lehetőségünk van megbékélni velük – felebarátainkkal, a számtalan kirekesztett emberrel, önmagunkkal és Istennel, aki soha nem fárad bele, hogy irgalmát kínálja nekünk.

A növekedéshez kell, hogy megosszunk. A megosztás volt az első keresztény közösség egyik alapvető sajátossága. „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Isten nem akarta, hogy bolygónk erőforrásai csak kevesek javát szolgálják. Nem, ezt nem akarta az Úr! Meg kell tanulnunk megosztani javainkat, hogy együtt gyarapodjunk. Nem szabad senkit sem magára hagynunk. A világjárvány emlékeztetett rá, hogy mindannyian egy hajóban evezünk. Az, hogy valamennyien nagyon hasonló aggodalmakkal és félelmekkel szembesültünk, megint megmutatta, hogy egyikünk sem mentheti meg maga önmagát. Ahhoz, hogy valóban növekedjünk, együtt kell növekednünk, és meg kell osztanunk azt, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak felajánlott öt árpakenyeret és két halat... ami elegendő lett ötezer embernek (vö. Jn 6,1–15)!

A segítségnyújtáshoz az kell, hogy a másikat is bevonjuk. Ezt tette Jézus is a szamariai asszonnyal (vö. Jn 4,1–30). Az evangéliumi leírás szerint az Úr közeledik felé, meghallgatja és a szívére beszél, azért, hogy elvezesse az igazsághoz és az Örömhír hirdetőjévé alakítsa: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?” (29. vers). Időnként lelkes segíteni akarásunkban figyelmen kívül hagyjuk embertársaink gazdag erőforrásait. Ha valóban támogatni akarjuk azokat az embereket, akiknek segítséget nyújtunk, be kell vonódniuk és őket kell a megváltás főszereplőivé tennünk. A világjárvány emlékeztetett a felelősség megosztásának fontosságára, illetve arra, hogy a válságot csak minden egyes ember közreműködésével tudjuk legyűrni, ideértve azokat is, akiket gyakran lebecsülnek. Bátorságot kell találnunk „olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését” (Beszéd a Szent Péter téren, 2020. március 27.).

Az építéshez szükséges, hogy tudjunk együttműködni. Erre hívja Pál apostol a korinthusi közösséget: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). Isten Országának építése minden keresztény közös feladata, és ezért meg kell tanulnunk együtt dolgozni anélkül, hogy féltékenység, viszály és megosztottság elválasztana minket egymástól. A jelen helyzetben azt is szükséges hangsúlyozni, hogy „ez az időszak nem az önzések ideje, mivel a kihívás, amely előttünk áll, mindannyiunkat egyformán érint, és nem tesz különbséget senki között” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.) Annak érdekében, hogy megőrizzük közös otthonunkat és egyre inkább megfeleljünk Isten eredeti tervének, el kell köteleznünk magunkat a nemzetközi együttműködés, a globális szolidaritás és a helyi felelősségvállalás garantálása mellett, senkit sem hagyva magára.

Szent József példáján felbuzdulva, akinek Egyiptomba kellett menekülnie, hogy a kisded Jézust megmentse, a következő imával szeretném zárni az üzenetemet:

Atyánk, te Szent Józsefre bíztad a legdrágábbat, a kisded Jézust és édesanyját, hogy megvédje őket a gonoszok fenyegetéseitől és üldözésétől.

Add, hogy megtapasztaljuk mi is az ő oltalmát és segítségét. Ő, aki átélte a szenvedést, hogy a hatalmasok gyűlölete miatt menekülnie kellett, vigasztalja és védelmezze azokat a testvéreinket, akik háború, szegénység és ínség miatt elhagyják szülőföldjüket és hazájukat, hogy menekültként útnak induljanak biztonságosabb helyek felé.

Az ő közbenjárására adj nekik erőt a vándorláshoz, vigasztald őket bánatukban és bátorítsd minden bajukban.

Add meg mindazoknak, akik őket befogadják, az igazságos és bölcs apa szelídségét, aki Jézust mint a saját fiát szerette és Máriának egész életében támasza volt.

Ő, aki saját keze munkájával kereste meg kenyerét, vigyázzon azokra, akiket az élet mindentől megfosztott, hogy nyerjenek emberhez méltó munkát és békés otthont.

Ezt kérjük a Te Fiad, Jézus Krisztus által, akit Szent József Egyiptomba menekülve megmentett, és Szűz Mária közbenjárására, akit ő a Te akaratod szerint hűséges jegyesként szeretett. Ámen.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában, 2020. május 13-án, a Fatimai Boldogságos Szűz Mária emléknapján.

Ferenc pápa

„Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadulást a föld minden lakosának! Legyen ez jubileum számotokra!” (Lev 25,10)

Kedves testvérek és nővérek!

Minden évben, különösen a Laudato si’ körlevél megjelenése óta (LS, 2015. május 24.), szeptember első napja a keresztény család számára a teremtésvédelem imavilágnapját jelenti, amellyel a teremtés időszaka kezdődik, mely október 4-én Assisi Szent Ferenc emléknapján ér véget. Ebben az időszakban a keresztények az egész világon megújítják a teremtő Istenbe vetett hitüket, és különleges módon egyesülnek a közös otthon megőrzéséért végzett imában és cselekvésben.

Örülök, hogy abban az évben, amikor a Föld napja bevezetésének ötvenedik évfordulóját tartjuk, az ökumenikus család a „Jubileum a földért” témát választotta a teremtés időszakának megünneplésére.

A Szentírásban a jubileum szent idő, melynek célja az emlékezés, a visszatérés, a megpihenés, a helyreállítás és az örvendezés.

1. Az emlékezés ideje

Elsősorban arra kell emlékeznünk, hogy a teremtés végső rendeltetése az Isten „örök szombatjába” való belépés. Időben zajló utazás ez, mely magában foglalja a hét hét napjának ritmusát, a hét év ciklusát és a nagy jubileumi évet, mely hét szombatév végén érkezik el.

A jubileum egyben kegyelmi idő, hogy emlékezzünk a teremtés eredeti hivatására, mely nem más, mint hogy szeretetközösségként létezzünk és boldoguljunk.

Csak kapcsolatokon keresztül létezünk: a teremtő Istennel, testvéreinkkel és nővéreinkkel mint a közös emberi család tagjaival, és minden teremtménnyel, mely ugyanazon otthonban lakik. „Minden kapcsolatban áll mindennel, és mi, emberi lények mindannyian testvérként egybekapcsolódunk egy csodálatos zarándoklásban. Összeköt bennünket az a szeretet, amellyel Isten szereti minden teremtményét, és amely minket is egybeköt – gyengéd szeretettel – napfivérrel, holdnővérrel, folyófivérrel és földanyával” (LS 92).

A jubileum tehát az emlékezés ideje, melynek során ápolnunk kell kapcsolatban létezésünk emlékét. Állandóan emlékeznünk kell arra, „hogy minden összefügg mindennel, a saját életünk és a természethez fűződő kapcsolataink igazi gondozása pedig elválaszthatatlan a testvéri szeretettől, az igazságosságtól és a másokhoz való hűségtől” (LS 70.).

2. A visszatérés ideje

A jubileum a visszatérés és a bűnbánat ideje. Elszakítottuk a kötelékeket, amelyek összekötöttek bennünket a Teremtővel, az emberekkel és a teremtés többi részével. Be kell gyógyítanunk ezeket a sérült kapcsolatokat, amelyek nélkülözhetetlenek önmagunk és az élet teljes szövetének fenntartásához.

A jubileum a visszatérés ideje Istenhez, szerető Teremtőnkhöz. Nem lehet összhangban élni a teremtéssel anélkül, hogy békében ne lennénk a Teremtővel, minden dolog eredetével és forrásával. Amint Benedek pápa megjegyezte, „a teremtés brutális fogyasztása ott kezdődik, ahol nincs Isten, ahol az anyag már csak nyersanyag számunkra, ahol mi magunk vagyunk a végső mérce, ahol az egész egyszerűen a mi tulajdonunk” (Találkozás a Bolzano–Bressanone-i egyházmegye papságával, 2008. augusztus 6.).

A jubileum arra hív, hogy gondoljunk újfent a többiekre, különösen a szegényekre és a legkiszolgáltatottabbakra. Újból el kell fogadnunk Isten eredeti és szeretetteljes tervét a teremtésről mint közös örökségről, mint lakomáról, melyen minden testvérünkkel és nővérünkkel a közös részvétel szellemében osztoznunk kell;

nem tolakodó versengésben, hanem örömteli egységben és közösségben, ahol támogatjuk és óvjuk egymást.

A jubileum annak az ideje, hogy szabadságot adjunk az elnyomottaknak és mindazoknak, akik a modern rabszolgaság bármely formájának bilincsét és láncát hordozzák, ideértve az emberkereskedelmet és a gyermekmunkát is.

Vissza kell térnünk ahhoz is, hogy meghallgassuk a földet, amelyet a Szentírás adamának hív, vagyis ez az a hely, ahonnan az ember, Ádám vétetett. Ma a teremtés riadt hangja arra buzdít bennünket, hogy térjünk vissza megfelelő helyünkre a természet rendjében, hogy emlékezzünk arra, hogy

az élet szövevényes hálójának részei és nem birtokosai vagyunk.

A biológiai sokféleség felbomlása, az éghajlati katasztrófák szédületes növekedése, a folyamatban lévő világjárvány egyenlőtlen hatása a legszegényebbekre és a legkiszolgáltatottabbakra – mind vészjelzés az erőforrások féktelen és kapzsi felélésére.

Különösen most, a teremtés időszakában hallgassuk a teremtés szívdobogását. A teremtett világ ugyanis azért jött létre, hogy kinyilvánítsa és közölje Isten dicsőségét, hogy segítsen megtalálnunk szépségében mindenek Urát és visszatérni hozzá (vö. Szent Bonaventura: In II Sent, I, 2,2, q. 1, concl.; Brevil., 11.5.11). A föld tehát, ahonnan vétettünk, ezért az ima és a meditáció helye: „Ébresszük fel az Isten által belénk ültetett esztétikai és szemlélődő érzéket” (Querida Amazonia apostoli buzdítás, 56.). A csodálkozás és a szemlélődés képessége olyasmi, amit különösen az őslakos testvéreinktől és nővéreinktől tanulhatunk meg, akik összhangban élnek a földdel és annak számos életformájával.

3. A megpihenés ideje

Bölcsességében Isten fenntartotta a szombat napját, hogy a föld és annak lakói megpihenhessenek és felfrissülhessenek. Ma azonban olyan életstílusokban élünk, amelyek szétfeszítik a bolygó határait.

A növekedés folyamatos igénye, a szüntelen termelés és fogyasztás ciklusa kimeríti a környezeti világot.

Az erdők szétbomlanak, a talaj erodálódik, a mezők eltűnnek, a sivatagok ránk telepednek, a tengerek savasodnak, egyre erősebb viharok csapnak le ránk: nyög a teremtés!

A jubileum idején Isten népének meg kellett pihennie szokásos munkájából, lehetővé téve, hogy a szokásos fogyasztás csökkenésének köszönhetően a föld újjászülessen és a világ újrarendeződjön.

Ma olyan igazságos és fenntartható életstílusokat kell találnunk, amelyek visszaadják a földnek a neki járó pihenést,

meg kell találnunk a módját, hogy mindenki elegendő táplálékhoz jusson, anélkül, hogy tönkretennénk a bennünket fenntartó ökoszisztémákat.

A mostani járvány valahogy egyszerűbb és fenntarthatóbb életstílusok újrafelfedezéséhez vezetett bennünket. Bizonyos értelemben a válság alkalmat adott új életmódok kialakítására. Megfigyelhettük, hogyan képes a Föld helyreállni, ha hagyjuk pihenni: a levegő tisztább lett, a vizek áttetszőbbek, az állatfajok sok helyre visszatértek, ahonnan korábban eltűntek. A járvány válaszút elé állított bennünket. Ki kell használnunk ezt a döntő időszakot, hogy véget vessünk a felesleges és romboló tevékenységeknek és céloknak, és hogy életadó értékeket, kapcsolatokat és projekteket valósítsunk meg.

Felül kell vizsgálnunk energiafelhasználási, fogyasztási, közlekedési és táplálkozási szokásainkat.

El kell távolítanunk gazdaságunk nem alapvetően fontos és káros vonásait, és ki kell alakítanunk az áruk kereskedelmének, előállításának és szállításának eredményes formáit.

4. A helyreállítás ideje

A jubileum arra szolgáló idő, hogy

helyreállítsuk a teremtés eredeti harmóniáját és begyógyítsuk a sérült emberi kapcsolatokat.

Arra hív bennünket, hogy méltányos társadalmi kapcsolatokat állítsunk fel újra, visszaadva mindenkinek a szabadságát és a tulajdonát, valamint elengedve mások adósságát. Ezért nem szabad megfeledkeznünk a bolygó déli részének kizsákmányolásáról, amely óriási ökológiai adósságot eredményezett, főleg az erőforrások kifosztása és a közös környezeti térnek hulladéktárolásra történő túlzott felhasználása miatt. Itt az ideje a helyreállító igazságszolgáltatásnak. Ennek kapcsán

megismétlem felhívásomat a legkiszolgáltatottabb országok adósságának eltörlésére, tekintettel a koronavírus-járványt követő egészségügyi, társadalmi és gazdasági válság súlyos következményeire, melyekkel szembe kell nézniük.

Biztosítani kell azt is, hogy az újrakezdést ösztönző kezdeményezések, melyeket globális, regionális és nemzeti szinten kidolgoznak és megvalósítanak, valóban hatékonyak legyenek: közjóra összpontosító politikákkal, jogszabályokkal és beruházásokkal, valamint a globális társadalmi és környezeti célok elérésének biztosításával.

A Föld helyreállítására is szükség van. Rendkívül fontos az éghajlati egyensúly helyreállítása, hiszen vészhelyzetben élünk. Fogytán az időnk, ahogyan gyermekeink és a fiatalok emlékeztetnek bennünket. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a globális átlaghőmérséklet 1,5 Celsius-fok alatti küszöb alatt maradjon, amint azt a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény rögzíti: e határ átlépése katasztrofális lenne, különösen a legszegényebb közösségek számára az egész világon. Ebben a kritikus időszakban egy nemzedékeken belüli és egy nemzedékek közötti szolidaritást kell előmozdítani. Készülve az Egyesült Királyságban, Glasgow-ban megrendezésre kerülő nagy klímacsúcsra (COP 26) arra biztatok minden országot, hogy a kibocsátás csökkentése érdekében ambiciózusabb nemzeti célokat fogadjon el.

A biológiai sokféleség helyreállítása ugyanolyan kulcsfontosságú a fajok soha nem látott eltűnése és az ökoszisztémák rendkívüli pusztulása miatt. Támogatni kell az ENSZ arra vonatkozó felhívását, hogy őrizzük meg a föld 30%-át védett élőhelyként 2030-ig, hogy lecsökkentsük a biológiai sokféleség elvesztésének riasztó mértékét. Kérem a nemzetközi közösséget, hogy tagjai működjenek együtt annak biztosítása érdekében, hogy a biodiverzitással foglalkozó csúcstalálkozó a kínai Kunmingban (COP 15) fordulópontot jelentsen a Föld helyreállításában, olyan otthonná alakításában, ahol a Teremtő akarata szerint bőséges az élet.

Helyre kell állítanunk az igazságszolgáltatást, biztosítva, hogy azok, akik nemzedékek hosszú során át laktak egy földet, teljes mértékben újra használatba vehessék. Az őslakos közösségeket meg kell védeni azoktól a vállalatoktól, különösen multinacionális vállalatoktól, amelyek a fosszilis tüzelőanyagok, ásványok, fa és agrár-ipari termékek káros kitermelése révén „olyasmit tesznek a kevésbé fejlett országokban, amit nem tehetnek meg az őket pénzelő országokban” (LS 51.). Ez a tisztességtelen vállalati viselkedés „új típusú gyarmatosítást” jelent (Szent II. János Pál: Beszéd a Pápai Társadalomtudományi Akadémiához, 2001. április 27., idézi: Querida Amazonia, 14.), amely szégyenteljesen kihasználja a legszegényebb, a gazdasági fejlődés kétségbeesett keresésében élő közösségeket és országokat. Meg kell erősíteni és egységes szerkezetbe kell foglalni a nemzeti és nemzetközi törvényeket, hogy azok szabályozzák a kitermelő társaságok tevékenységét, és biztosítsák az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést azok számára, akik sérelmet szenvedtek.

5. Az örvendezés ideje

A bibliai hagyomány szerint a jubileum örömteli esemény, melynek kezdetét az egész földön hallható kürtszó jelezte. Tudjuk, hogy a Földnek és a szegényeknek a kiáltása az utóbbi években még hangosabbá vált. Ugyanakkor tanúi vagyunk annak is, hogy a Szentlélek arra indít egyéneket és közösségeket mindenütt, hogy összefogjanak közös otthonunk újjáépítésére és a legkiszolgáltatottabbak megvédésére. Azt lájuk, hogy

egyre többen és többen vannak olyanok, akik alulról és a perifériákról indulva nagylelkűen dolgoznak a föld és a szegények védelmén.

Öröm látni a megannyi fiatalt és közösséget, különösen őslakosokat, akik élen járnak abban, hogy válaszoljanak az ökológiai válságra. Ők a Föld jubileumára hívnak, és egy új kezdetet követelnek, annak tudatában, hogy „a dolgokon lehet változtatni” (LS 13.).

Örülnünk kell annak is, hogy a Laudato si’ megjelenésének évfordulóján tartott különleges év számos helyi és globális szintű kezdeményezést ösztönöz a közös otthon és a szegények gondozásának érdekében. Ennek az évnek hosszú távú operatív tervekhez kellene vezetnie, hogy egy átfogó ökológia gyakorlata valósuljon meg a családokban, a plébániákon, az egyházmegyékben, a szerzetesrendekben, az iskolákban, az egyetemeken, az egészségügyben, a vállalkozásokban, a gazdaságokban és sok más területen.

Örüljünk annak is, hogy a hívő közösségek összefognak, hogy igazságosabb, békésebb és fenntarthatóbb világot teremtsenek. Különleges örömre ad okot, hogy a teremtés időszaka valóban ökumenikus kezdeményezéssé kezd válik.

Egyre jobban ébredjünk tudatára, hogy mindannyian közös otthonban élünk, hiszen ugyanazon család tagjai vagyunk!

Örüljünk, mert szeretetében a Teremtő támogatja a Föld iránti alázatos erőfeszítéseinket. Ez egyben Isten háza is, ahol az ő Igéje „testté lett és köztünk lakozott” (Jn 1,14), olyan hely, amelyet a Szentlélek kiáradása folytonosan megújít.

„Küldd el Lelked, Uram, és újítsd meg a föld színét” (vö. Zsolt 104,30).

Róma, Lateráni Keresztelő Szent János-bazilika,
2020. szeptember 1.

Ferenc
 

Fordította: Tőzsér Endre SP