A Pápa hangja

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Örülök, hogy ismét itt lehetek, miután veletek együtt részt vehettem az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, mely a kegyelem nagy pillanata volt, és biztos vagyok abban, hogy lelki gyümölcseit máig élvezitek. Köszönöm Veres püspök úrnak a hozzám intézett üdvözletét, és hogy ezekkel a szavakkal tolmácsolta a magyarországi katolikusok vágyát: „Szeretnénk ebben a változó világban hitelesen tanúságot tenni arról, hogy nekünk Krisztus a jövőnk.” Krisztus. Nem azt mondja: „a jövő Krisztus”, nem, hanem: „nekünk Krisztus a jövőnk.” Ne keverjük össze a kettőt! Ez az egyik legfontosabb feladat, amely előttünk áll: korunk változásait és átalakulását értelmezni és megpróbálni a lelkipásztori kihívásokkal a lehető legmegfelelőbb módon szembenézni. Krisztussal és Krisztusban! Semmit sem Krisztuson kívül, semmit sem Krisztustól távol!

Ez akkor lehetséges, ha Krisztusra mint jövőnkre tekintünk: ő „az Alfa és az Ómega [...], aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható” (Jel 1,8), a kezdet és a vég, az emberi történelem alapja és végső célja. Ha e húsvéti időben annak dicsőségét szemléljük, aki „az Első és az Utolsó” (Jel 1,17), akkor megláthatjuk a világunkat időnként megrázó viharokat, a gyors és folyamatos társadalmi változásokat és a hit válságát is Nyugaton, de azzal a látással, amely nem enged a csüggedésnek, és nem veszíti szem elől a húsvét középpontját: a feltámadt Krisztust, aki a történelem középpontja és a jövő. Életünk, bármennyire is törékeny, szilárdan az ő kezében van. Ha erről megfeledkezünk, akkor mi, lelkipásztorok és világi hívők emberi eszközöket és megoldásmódokat fogunk keresni, hogy megvédjük magunkat a világtól, bezárkózva kényelmes és békés vallási oázisainkba; vagy éppen ellenkezőleg, alkalmazkodunk a világiasság váltakozó széljárásaihoz, akkor pedig kereszténységünk elveszíti erejét, és megszűnünk a föld sója lenni. Térjünk vissza Krisztushoz, aki a jövő, hogy ne essünk a világiasság váltakozó széljárásainak csapdájába! Ez lenne ugyanis a legrosszabb, ami az Egyházzal történhet: egy világias Egyház.

Ez két értelmezés – úgy is mondhatnám, hogy két kísértés –, amelytől Egyházként mindig óvakodnunk kell. Az első a jelenlegi történelem katasztrofális olvasata, amelyet azok kishitűsége táplál, akik azt ismételgetik, hogy minden elveszett, nincsenek már meg a múlt értékei, nem tudjuk, hová jutunk. Annyira szép, hogy Sándor főtisztelendő úr hálát adott Istennek, aki „megszabadította őt a kishitűségtől”! És mit csinált az életéből, egy nagy katedrálist? Nem, hanem egy kis, vidéki szükségkápolnát. De megcsinálta, nem hagyta magát legyőzni. Köszönöm, testvérem! És ott a másik veszély, saját korunk naiv olvasata, amely viszont az alkalmazkodás, a konformitás kényelmén alapul, és elhiteti velünk, hogy mégiscsak rendben van minden, csak a világ mostanra megváltozott, és megkülönböztetés nélkül alkalmazkodnunk kell hozzá. Ez helytelen! Íme, a katasztrofális kishitűséggel és a világias alkalmazkodó szellemmel szemben az evangélium új látást ad nekünk, megajándékoz a megkülönböztetés kegyelmével, hogy egyszerre befogadó magatartással és a prófécia lelkével lépjünk be korunkba. Vagyis a próféciára nyitott befogadással. Nem szeretem a „prófétai” jelzőt használni, túl sokszor használjuk. A főnevet használjuk: prófécia. A főnevek válságát éljük át, és oly gyakran nyúlunk a melléknevekhez. Nem! Prófécia. Befogadó magatartással, nyitott lélekkel, és próféciával a szívünkben!

Ennek kapcsán szeretnék röviden utalni egy gyönyörű képre, amelyet Jézus használt: a fügefa képére (vö. Mk 13,28–29), amely a jeruzsálemi templommal összefüggésben jelenik meg. Azokat, akik annak gyönyörű köveit csodálták, és így egyfajta világias konformizmusban éltek, biztonságukat a szent térbe és annak ünnepélyes pompájába helyezve, Jézus arra figyelmeztette, hogy itt a földön semmit sem szabad abszolútnak tekinteni, mert minden bizonytalan, és kő kövön nem marad – a zsolozsmában ezekben a napokban a Jelenések könyvét olvassuk, mely elénk tárja, hogy kő kövön nem marad –, ugyanakkor az Úr nem akar csüggedést okozni, sem félelmet kelteni, ezért hozzáteszi: amikor minden elmúlik, amikor az emberi templomok összeomlanak, amikor szörnyű dolgok történnek és heves üldözések támadnak, akkor „majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkön nagy hatalommal és dicsőséggel” (vö. Mk 13,26). És itt hív meg bennünket arra, hogy a fügefát szemléljük: „Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban” (Mk 13,28–29). Arra kapunk tehát meghívást, hogy gyümölcsöt termő növényként használjuk fel a nekünk adott időt, annak változásaival és kihívásaival együtt, mert mindezeken keresztül – mondja az evangélium – az Úr közeledik. És addig is arra vagyunk hivatva, hogy megbecsüljük ezt az időt, hogy olvassuk az evangéliumot és elvessük a magvait, hogy lemetsszük a gonoszság száraz ágait, hogy gyümölcsöt teremjünk. Próféciával végzett befogadásra kaptunk meghívást.

Próféciával végzett befogadás: azt jelenti, hogy megtanuljuk felismerni Isten jelenlétének jeleit a való világban, még ott is, ahol nem jelenik meg kifejezetten a keresztény szellem jegyében, vagy ahol kihívás vagy kérdés formájában érkezik. Ugyanakkor mindent az evangélium fényében kell értelmeznünk, anélkül, hogy elvilágiasodnánk – erre vigyázzatok! –, a keresztény prófécia hirdetőiként és tanúiként. Vigyázzatok az elvilágiasodás folyamatára! A világiasságba süllyedés talán a legrosszabb, ami egy keresztény közösséggel történhet! Azt látjuk, hogy még ebben az országban is, ahol a hit hagyománya szilárdan gyökeret vert, tanúi vagyunk az elvilágiasodásnak és az azt kísérő jelenségek terjedésének, mely veszélyezteti a család egységét és szépségét, kiteszi a fiatalokat az anyagias és hedonista életideál kockázatának és polarizálja az új kérdésekről és kihívásokról szóló vitát. Így megjelenik az a kísértés, hogy megmerevedjünk, bezárkózzunk és „harcos” hozzáállást vegyünk fel. Pedig ez a valóság lehetőségeket is hordozhat számunkra, keresztények számára, mert hitre és bizonyos témák elmélyítésére ösztönöz, és arra hív, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ezek a kihívások miként léphetnek párbeszédbe az evangéliummal, hogy új utak, eszközök és nyelvezet keresésére indítsanak? Ebben az értelemben jelentette ki XVI. Benedek, hogy a szekularizáció különböző korszakai az Egyház segítségére voltak, mert „lényegesen hozzájárultak belső megtisztulásához és reformjához. A szekularizációk valójában […] minden alkalommal az Egyház mély megszabadulását jelentették a világiasság formáitól” (Találkozó az Egyházban és a társadalomban elkötelezett katolikusokkal, Freiburg im Breisgau, 2011. szeptember 25.). Ha bármiféle szekularizációval találkozunk, az valójában kihívás és felhívás arra, hogy megtisztítsuk az Egyházat mindenféle világiasságtól. Térjünk vissza ehhez a szóhoz, mely a legrosszabb: a világiasságba süllyedés a legrosszabb, ami történhet velünk! Ez egy békés, megnyugtató pogányság, olyan pogányság, amely nem veszi el a békédet. Miért? Mert jó? Nem! Hanem mert érzéketlenné tesz, elaltat!

A mai élethelyzetekkel folytatott párbeszédre irányuló elköteleződés azt kívánja a keresztény közösségtől, hogy jelen legyen és tanúságot tegyen, hogy képes legyen félelem és megcsontosodás nélkül meghallgatni a kérdéseket és meglátni a kihívásokat. Ez a jelen helyzetben nem könnyű, mert belső nehézségekből sincs hiány. Különösen a papok túlterheltségét szeretném kiemelni. Egyrészt a plébániai és lelkipásztori élet követelményei sokrétűek, másrészt a hivatások száma csökken, és a papok kevesen vannak, sokan közülük előrehaladott korúak és a fáradtság jelei mutatkoznak rajtuk. Ez sok európai ország közös valósága, amellyel kapcsolatban fontos, hogy mindenki – lelkipásztorok és világi hívők egyaránt – érezze a közös felelősséget: mindenekelőtt az imádságban, hiszen a válaszok az Úrtól és nem a világtól jönnek, a tabernákulumból, nem pedig az internetről. Aztán a hivatásokért végzett lelkipásztori munka szenvedélyében, keresve annak a módját, hogy a sajátos megszentelődés útján is lelkesen felkínáljuk a fiataloknak Jézus követésének a varázsát.

Szép, amit Krisztina nővér a „Jézussal való perlekedésről” mondott. Nehezen alakult az ő hivatása, hiszen ahhoz, hogy domonkos lehessen, először egy ferences pap segítette, aztán a jezsuiták a lelkigyakorlatokkal…, és végül domonkos lett. Ügyes vagy! Szép utat jártál be! Szép, amit Krisztina nővér a „Jézussal való perlekedésről” mondott: hogy miért éppen őt hívta meg, azt akarta, hogy a testvéreit hívja, ne őt. Szükség van azokra, akik meghallgatják a fiatalokat és segítik őket, hogy jól tudjanak perlekedni az Úrral! És általánosabban: szükség van arra, hogy egyházi reflexiót kezdeményezzünk – szinodális, együttesen végzett reflexiót – a lelkipásztori élet megújítására, nem megelégedve a múlt ismétlésével, nem félve a plébánia átszervezésétől, hanem prioritásként kezelve az evangelizációt és aktív együttműködést kezdeményezve a lelkipásztorok, a katekéták, a lelkipásztori munkatársak és a tanárok között. Ti már ezen az úton jártok: kérem, ne álljatok meg! Keressétek a lehetséges módokat, hogy örömmel tudjatok együttműködni az evangélium ügyében és együtt mozdítsátok elő, ki-ki a maga karizmájával a lelkipásztori munkát mint örömhírhirdetést, kérügmatikus örömhírhirdetést, vagyis amely megszólítja az emberek lelkiismeretét. Szép volt, amit ebben az összefüggésben Dorina arról mondott, hogy a narráció és a kommunikáció által, a mindennapi életet érintve kell elérnünk felebarátainkat. Itt megállok egy kicsit, hogy kiemeljem a katekéták gyönyörű munkáját, ezt az antiquum ministeriumot. Vannak olyan helyek a világon – gondoljunk például Afrikára –, ahol az evangelizációt katekéták végzik. A katekéták az Egyház oszlopai! Köszönjük, amit tesztek! Köszönetet mondok a diakónusoknak és a katekétáknak is, akiknek döntő szerepük van a hit átadásában a fiatalabb nemzedékeknek, és mindazoknak, tanároknak és nevelőknek, akik nagylelkűen munkálkodnak az oktatás területén: köszönöm, nagyon szépen köszönöm!

Engedjétek meg, hogy elmondjam: a lelkipásztori munka akkor lesz gyümölcsöző, ha képesek vagyunk megélni azt a szeretetet, amelyet az Úr parancsolt nekünk, és amely az ő Lelkének ajándéka. Ha távolságtartónak vagy megosztottnak mutatkozunk, ha megcsontosodunk álláspontjainkban és csoportosulásainkban, akkor nem fogunk gyümölcsöt teremni. Önmagunkra gondolunk, saját elgondolásainkra, saját teológiánkra gondolunk. Szomorú, ha megosztottak vagyunk, mert ahelyett, hogy egy csapatként játszanánk, az ellenség játékát segítjük: a sátán bomlaszt, a sátán művésze a bomlasztásnak, ez a specialitása! Mi pedig egymástól eltávolodott püspököket, a püspökükkel feszültségben élő papokat látunk, viszály van az idősebb és a fiatalabb papok, az egyházmegyések és a szerzetesek, a papok és a világi hívők, a latinok és a görögök között; pártokra szakadunk az Egyház életét érintő kérdésekben, de politikai és társadalmi téren is, mereven képviselve ideológiai álláspontunkat. Ne engedjétek be az ideológiákat! A hitéletet, a hívő magatartásmódot nem lehet ideológiára redukálni: ez a sátántól való! Nem, kérem: az első lelkipásztori cselekedet az egymás közti közösségről való tanúságtétel, mert Isten maga közösség, és ott van jelen, ahol testvéri szeretet uralkodik. Győzzük le az emberi megosztottságot, hogy együtt dolgozzunk az Úr szőlőjében! Merüljünk el az evangélium szellemében, verjünk gyökeret az imádságban, különösen a szentségimádásban és Isten igéjének hallgatásában, törekedjünk az élethosszig tartó tanulásra, ápoljuk a testvériséget, a közelséget és az egymásra való odafigyelést. Nagy kincs birtokába jutottunk, ne pazaroljuk el az evangéliumhoz képest másodlagos értékeket hajszolva!

Itt hadd figyelmeztesselek benneteket: óvakodjatok a pletykálástól, a püspökök közötti, a papok közötti, a szerzetesnők közötti, a világi hívők közötti fecsegéstől… A pletyka rombol. Olyan szép dolognak tűnik a fecsegés, édes, mint a cukorka, jó dolog másokról fecsegni. Az ember gyakran beleesik. Vigyázzatok, mert ez a rombolás útja. Ha egy felszentelt személynek, egy megszentelt személynek vagy egy világi hívőnek, aki komolyan veszi hivatását, sikerül, hogy sose szóljon meg másokat, az egy szent! Ezen az úton menjetek: ne mondjatok rosszat másokról! „Ó, Atyám, ez nehéz, mert néha az ember elcsúszik: itt ezt mondom, ott amazt…” A megszólás ellen van egy jó orvosság: például az ima; de van egy másik jó orvosság is: megharapni a nyelvünket. Tudtátok ezt? Harapjátok meg a nyelveteket, és ne pletykáljatok! Rendben?

És még egy dolgot szeretnék mondani a lelkipásztoroknak: az Atya arcát mutassátok meg Isten szent népének, és alakítsátok ki a családias lelkületet – ne legyünk merevek, hanem irgalmas és könyörületes tekintettel és megközelítésekkel éljünk. Ezzel kapcsolatban szeretnék hangsúlyozni egy dolgot: mi Istennek a stílusa? Isten első stílusa a közelség. Ő maga mondta ezt a Második Törvénykönyvben: „Mondd, melyik néphez vannak olyan közel az istenei, mint én tehozzád?” Isten magatartására a közelség, az együttérzéssel és a gyengédség jellemző. Közelség, együttérzés és gyengédség: ez Istennek a stílusa. Ezt a stílust kövessük! Vajon én közel állok-e az emberekhez, segítem-e az embereket, együttérző vagyok-e, vagy mindenkit elítélek? Gyengéd és kedves vagyok-e? Tehát semmi merevség, hanem közelség, együttérzés és gyengédség! Ezzel kapcsolatban megragadtak József atya szavai, aki felidézte testvére, Brenner János boldoggá avatását és szolgálatát, egy olyan papét, akit mindössze huszonhatéves korában barbár módon meggyilkoltak. Ennek a népnek hány meg hány vértanúja és hitvallója élt a múlt század totalitárius diktatúrái alatt! Sokat szenvedtetek! Boldog János annyi szenvedést élt át, hogy könnyen megtehette volna, hogy haragot tart, bezárkózik, merevvé válik. Ehelyett jó pásztor volt. Erre van mindannyiunknak, különösen a papoknak szükségünk: irgalmas tekintetre, együttérző szívre, mely mindig megbocsát, újra és újra megbocsát, amely segít az újrakezdésben, befogad és nem ítélkezik, nem zavar el, bátorít és nem kritizál, szolgál és nem pletykál.

Ez a magatartás felkészít bennünket a befogadásra, olyan befogadásra, amely prófécia. Felkészít az Úr vigasztalását közvetíteni a világban tapasztalható fájdalom és szegénység valóságában, közel lenni az üldözött keresztényekhez, a befogadást kereső menekültekhez, a más etnikumú emberekhez, és bárkihez, aki rászorul. A szentség nagyszerű példáival bírtok ebben a tekintetben, mint például Szent Mártonéval. Az ő gesztusa, amellyel megosztotta köpenyét a szegénnyel, sokkal több, mint a szeretet cselekedete: egy olyan Egyház képe, amely felé törekednünk kell, amit a Magyar Egyház Európa szívében próféciaként hordozhat: az irgalmasság és közelség felmutatása. De szeretnék megemlékezni Szent Istvánról is, akinek ereklyéje itt van mellettem: ő, aki először bízta Isten anyjára a nemzetet, aki elszánt evangéliumhirdető térítő volt, kolostorok és apátságok alapítója, képes volt arra is, hogy mindenkit meghallgasson és mindenkivel párbeszédet folytasson, tudott gondoskodni a szegényekről: csökkentette adójukat, és álruhában osztott alamizsnát, hogy ne ismerjék fel. Ilyen Egyházról kell álmodnunk: olyan Egyházról, amely képes meghallgatni, párbeszédet folytatni, a gyengébbekre odafigyelni; olyan Egyházról, amely befogadó mindenki irányába; olyan Egyházról, amelynek van bátorsága mindenkihez elvinni az evangélium próféciáját.

Kedves testvéreim, Krisztus a jövőnk, mert ő irányítja a történelmet, ő a történelem ura. Erről szilárdan meg voltak győződve hitvallóitok: megannyi püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő, akik az ateista üldözés alatt vértanúhalált haltak; ők tanúsítják a magyarság sziklaszilárd hitét. Ez nem túlzás, meggyőződésem, hogy sziklaszilárd hitetek van, és hálát adunk Istennek érte. Szeretnék megemlékezni Mindszenty bíboros úrról, aki hitt az ima erejében, olyannyira, hogy szinte szállóigeként idézik szavait: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!” Legyetek befogadóak, legyetek tanúi az evangélium ígéretének, de mindenekelőtt legyetek az imádság emberei, mert a történelem és a jövő ettől függ. Megköszönöm hiteteket és hűségeteket, mindazt a jót, amik vagytok, és amit tesztek. És nem tudom elfelejteni az Angolkisasszonyok közösségébe tartozó magyar nővérek bátor és türelmes tanúságát, akikkel Argentínában találkoztam, miután a vallásüldözés idején elhagyták Magyarországot. Tanúságtevő, csodálatos nők voltak! Tanúságtételükkel annyi jót tettek velem. Imádkozom értetek, hogy a hit nagyszerű tanúinak példáját követve sose győzzön le benneteket a középszerűségbe süllyesztő belső fáradtság, és örömmel haladjatok előre. És kérlek benneteket, hogy továbbra is imádkozzatok értem.

Budapest, Szent István-társszékesegyház, 2023. április 28.

Tisztelt Köztársasági Elnök Asszony, Tisztelt Miniszterelnök Úr,

A Kormányzat és a Diplomáciai Testület mélyen tisztelt Tagjai, A társadalmi élet kiváló Vezetői és Képviselői, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szívből üdvözlöm Önöket, és köszönöm Elnök asszony köszöntését, kedves és mélyértelmű szavait. A politika a városból, a poliszból, az együttélés, a jogok garantálása és a kötelességek tiszteletben tartása iránti kézzelfogható szenvedélyből születik. Kevés olyan város van, ami segíti a gondolkodásunkat erről, mint ahogy Budapest, amely nemcsak méltóságteljes és életerős főváros, hanem a történelemnek is központi helye: évszázadok jelentős fordulópontjainak tanúja, a jelen és a jövő főszereplője. Itt, ahogy egyik nagy költőtök írta: „A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai” (József Attila: A Dunánál). Ezért szeretnék néhány gondolatot megosztani, Budapestet mint a történelem, a hidak és a szentek városát szemlélve.

1. A történelem városa. Ez a főváros ősi eredetű, amit a kelta és római kori maradványok is bizonyítanak. Pompája azonban a modern korba kalauzol, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia egyik fővárosa volt, abban a békeidőben, amelyet belle époque-nak neveznek, és amely a monarchia létrejöttének éveitől egészen az első világháborúig tartott. A béke mellett a város fájdalmas konfliktusokat élt meg: nemcsak réges-régi megszállásokat, hanem a múlt században a náci és a kommunista diktatúra alatti erőszakot és elnyomást – hogyan is lehetne 1956-ot elfelejteni? A második világháború idején pedig a lakosság tízezreinek deportálását, a megmaradt zsidó származású lakosság gettóba zárását és a rengeteg vérengzést. Ekkoriban sok igaz ember élt itt – ehelyütt gondolok például Angelo Rotta nunciusra –, lenyűgöző volt a kitartásuk és nagy az újjáépítés melletti elkötelezettségük, így Budapest ma az egyik olyan európai város, ami nagy számú zsidó lakossággal bír, egy olyan ország központja, amely ismeri a szabadság értékét és amely miután a diktatúrákért magas árat fizetett, küldetésként magában hordozza a demokrácia kincsének és a béke álmának őrzését.

Ennek kapcsán szeretnék Budapest alapítására utalni, amelyről ebben az évben ünnepélyesen emlékeznek meg. Ez ténylegesen 150 évvel ezelőtt, 1873-ban történt három város, a Duna nyugati partján fekvő Buda és Óbuda, valamint a túlparton fekvő Pest egyesítésével. A kontinens szívében fekvő nagy főváros születése Európa közös útját idézi fel, ahol Magyarország is otthonra lelt. A háború utáni időszakban Európa az Egyesült Nemzetek Szervezetével a közösen kitűzött célban azt a nagy reményt képviselte, hogy a nemzetek közötti szorosabb kötelékek megakadályozzák a további konfliktusokat. Sajnos nem így történt. Abban a világban azonban, amelyben élünk, a közösségi politika és a multilateralizmus iránti szenvedély mintha már a múlté lenne: úgy látszik, végig kell néznünk, ahogy a béke álmát éneklő kórusnak sajnálatosan leáldozik, miközben a háború szólistái törnek utat maguknak. Általánosságban elmondható, hogy a nemzetek közötti békés és stabil közösség felépítése iránti lelkesedés mintha eltűnt volna az emberek fejéből, miközben új mozgástereket jelöltek ki, megjelentek az ellentétek, fellángolt a nacionalizmus és az ítélkezés, a kommunikáció hangneme pedig elmérgesedett. Nemzetközi szinten úgy tűnik, hogy a politika a problémák megoldása helyett inkább az indulatokat szítja, megfeledkezve a háború borzalmai után elért érettségről, visszafejlődve egyfajta háborús infantilizmusba. A béke azonban soha nem a stratégiai érdekek követéséből fog fakadni, hanem olyan politikából, amely képes az egészet, mindenki érdekeit szem előtt tartani: odafigyelve az emberekre, a szegényekre és a jövőre; nem csupán a jelen hatalmára, nyereségére és lehetőségeire.

Ebben a történelmi helyzetben Európa szerepe alapvető jelentőségű. Mivel történelmének köszönhetően az emberiség közös emlékezetét képviseli, arra hivatott, hogy betöltse az ennek megfelelő hivatást: gyűjtse egybe az elszakadtakat, fogadja be a népeket és senkit se tartson meg örökre ellenségének. Ezért elengedhetetlen, hogy újra felfedezzük az európai lelket: az alapító atyák lelkesedését és álmát, olyan államférfiakét, akik tudtak a saját korukon, a nemzeti határokon és a közvetlen szükségleteken túlra tekinteni és olyan diplomáciát kialakítani, amely képes volt egységet alkotni ahelyett, hogy a szakadékokat szélesítette volna. Arra gondolok, amikor De Gasperi egy kerekasztal-beszélgetésen, amelyen Schuman és Adenauer is részt vett, azt mondta: „Önmagáért, és nem másokkal szemben fogalmazzuk meg az egységes Európát... az egységért dolgozunk, nem pedig a megosztottságért” (Hozzászólás az Európai Kerekasztal ülésén, Róma 1953. október 13.). És Schuman szavait idézve ugyanerről: „Az, amivel egy jól szervezett és életteli Európa hozzá tud járulni a civilizációhoz, elengedhetetlenül szükséges a békés kapcsolatok fenntartásához, mert – emlékezetes szavak! – a világbékét csak úgy lehet megőrizni, ha az azt fenyegető veszélyekkel arányban álló kreatív erőfeszítéseket teszünk” (Schuman-nyilatkozat, 1950. május 9.). Korunk történelmi időszakában számtalan veszély leselkedik ránk, de felteszem a kérdést – gondolva a meggyötört Ukrajnára is –: vajon hol vannak a békét szolgáló kreatív erőfeszítések?

2. Budapest a hidak városa. Fentről szemlélve a „Duna gyöngyszeme” éppen a hídjainak köszönhetően mutatja meg különlegességét, amelyek összekötik a város részeit, harmóniát teremtve a város és a nagy folyó karaktere között. Ez a környezettel való harmónia elismerést kelt bennem ennek az országnak az elkötelezett ökológiai gondossága iránt. A különböző valóságokat összekötő hidak azonban azt is sugallják, hogy el kellene gondolkodnunk az egység fontosságán, amely nem egyformaságot jelent. Budapesten ezt mutatja a több mint húsz kerület figyelemre méltó sokfélesége. Még a huszonhét nemzetet tömörítő Európa számára is, amely a népek közötti hidakra épül, szükséges mindegyikük hozzájárulása anélkül, hogy ez bármelyikük egyediségét csorbítaná. Ebben a tekintetben az egyik alapító atya jósolta meg: „Európa létezni fog, és semmi sem fog elveszni abból, ami az egyes nemzetek dicsőségét és boldogságát jelenti. Éppen egy nagyobb társadalomban, egy erősebb harmóniában tud az egyén érvényesülni” (a fent idézett hozzászólásból). Erre a harmóniára van szükségünk: egy olyan egészre, amely nem nyomja agyon a részeket, és olyan részekre, amelyek jól illeszkednek az egészbe, de megőrzik saját identitásukat. Jelzésértékűek ebben a tekintetben a magyar Alaptörvény megfogalmazásai: „Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki”, illetve: „Hisszük, hogy nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység sokszínűségéhez.”

Tehát egy olyan Európára gondolok, amely nem válik a részeinek túszává és az önmagára hivatkozó populizmus áldozatává, de nem is válik cseppfolyós, sőt gáznemű dologgá, egyfajta absztrakt szupranacionalizmus képviselőjévé, amely nem vesz tudomást a népek életéről. Ez az „ideológiai gyarmatosítás” alantas útja, amely eltünteti a különbségeket – mint az úgynevezett gender-kultúra esetében – vagy a szabadság beszűkített fogalmait helyezi az élet valósága elé, például vívmányként dicsekedve az értelmetlen „abortuszhoz való joggal”, ami mindig tragikus vereséget jelent. Ehelyett milyen csodálatos, ha egy személy- és emberközpontú Európát építünk, ahol hatékony születés- és családpolitika működik, mint amilyet ebben az országban oly gondosan művelnek, ahol a különböző nemzetek egy családot alkotnak, amelyben mindegyikük növekedését és egyediségét ápolják. Vannak olyan országok Európában, ahol az átlagéletkor 46-48 év. Budapest leghíresebb hídja, a Lánchíd segít abban, hogy egy ilyen Európát képzeljünk el, egy sok különböző láncszemből állót, amelyek az összetartozásban találják meg szilárdságukat. Ebben segítségünkre van a keresztény hit, és Magyarország „hídépítő” lehet, kihasználva sajátos ökumenikus jellegét: itt különböző felekezetek élnek egymás mellett, ellentétek nélkül – emlékszem az összejövetelre, melyen együtt voltam velük másfél évvel ezelőtt –, tisztelettudóan, építő szellemben együttműködve. Lélekben és a szívemben a pannonhalmi apátság, az ország egyik nagy lelki emlékműve felé fordulok, az imádság helye és a testvériség hídja felé.

3. Ez elvezet az utolsó szemponthoz: Budapest a szentek városa – az Elnök Asszony Szent Erzsébetről beszélt –, ahogyan ezt ebben a teremben ez az új festmény is sugallja. Nem tudunk nem gondolni Szent Istvánra, Magyarország első királyára, aki akkor élt, amikor Európában a keresztények teljes közösségben éltek; szobra a Budai Várban védelmezően a város fölé magasodik, a főváros szívében álló, neki szentelt bazilika pedig az esztergomi bazilikával együtt az ország legimpozánsabb egyházi épülete. A magyar történelem tehát életszentséggel fémjelezve született, és nemcsak egy király, hanem egy egész királyi család, az uralkodó, hitvese, Boldog Gizella és fia, Szent Imre szentsége által. Szent Imre intelmeket kapott atyjától, amelyek egyfajta végrendeletet jelentenek a magyar nép számára. Ma megígérték nekem, hogy kapok majd egy példányt belőle, várom is! Néhány nagyon aktuális sort találhatunk benne: „Arra kérlek, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem az idegenekhez is.” Szent Istvánt az őszinte keresztény szellem vezeti, amikor ezt írja: „A szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz”, és a gondolatot ezzel zárja: „Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen” (Intelmek, X). Ily módon elválaszthatatlanul összekapcsolja az igazságot és a szelídséget. Ez a hit nagy tanítása: a keresztény értékekről nem lehet mereven és bezárkózva tanúságot tenni, mert Krisztus igazsága a szelídséget és a kedvességet jelenti a Boldogságok szellemében. Innen fakad az a magyar népi jóság, amely a köznyelv bizonyos kifejezéseiben is megnyilvánul, mint például: „jónak lenni jó”, és „jobb adni, mint kapni”.

Ez nemcsak a szilárd identitás gazdagságáról árulkodik, hanem a mások iránti nyitottság szükségességéről is, amint azt az Alaptörvény is elismeri, amikor kimondja: „Tiszteljük más népek szabadságát és kultúráját, együttműködésre törekszünk a világ minden nemzetével.” És megerősíti: „A Magyarországon élő nemzetiségeket és népcsoportokat a magyar nemzet részének tekintjük”, valamint elkötelezi magát a nemzetiségek és népcsoportok nyelvhasználata és saját kultúrájuk ápolása és védelme mellett. Ez valóban evangéliumi perspektíva és ellensúlyozza azt a bizonyos – olykor a saját hagyományok, sőt, a hit nevében megindokolt – tendenciát, hogy az ember bezárkózik önmagába.

Az Alaptörvény néhány határozottan keresztény szellemiségű szóval azt is kimondja: „Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.” Ez a magyar életszentség történetének folytatására utal, amelyről a főváros számos kultuszhelye beszél: az első királytól, aki lefektette az egymás mellett élés alapjait, eljutunk egy hercegnőig, aki ezt az építményt további méltóságra emelte. Ő Szent Erzsébet, akinek tanúságtétele minden földre eljutott. Hazátok e leánya huszonnégy éves korában halt meg, lemondva minden vagyonáról és mindenét szétosztva a szegények között. Az általa épített kórházban a legvégsőkig a betegek ápolásának szentelte magát: ő az evangélium fénylő drágaköve.

Tisztelt Vezetők, szeretnék köszönetet mondani Önöknek az ezen értékek által inspirált karitatív és oktatási intézmények támogatásáért, amelyekben a helyi katolikus közösség munkálkodik, valamint a világban, különösen is a Szíriában és Libanonban élő, sok megpróbáltatásnak kitett keresztényeknek nyújtott konkrét segítségért. Az állam és az egyház közötti termékeny együttműködés gyümölcsöző, azonban meg kell őriznie a megfelelő határokat, hogy ilyen is maradjon. Fontos, hogy minden keresztény emlékezzen erre, az evangéliumot tartsa viszonyítási pontnak, ragaszkodjon a szabad és felszabadító jézusi döntésekhez és ne köteleződjön el a hatalom sajátos logikája mellett. Ebből a szempontból jó az egészséges szekularizáció, ami nem azonos a széles körben elterjedt, minden szakrális szempontra allergiás és önmagát a profit oltárán feláldozó szekularizációval. Azok, akik kereszténynek vallják magukat, a hitvallókkal együtt elsősorban arra kaptak meghívást, hogy tanúságot tegyenek és együtt járjanak mindenkivel, ápolva az evangélium által ihletett humanizmust, amely két alapvető forrásból fakad: magunkra mint az Atya szeretett gyermekeire tekinteni és mindenkit testvérként szeretni.

Ebben az értelemben Szent István a testvériség csodálatos szavait bízta fiára, mondván, „ékesíti az országot” az, aki eltérő nyelvvel és szokásokkal érkezik oda. „Mert – írta – az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak” (Intelmek, VI). Ez a téma, a befogadás, ami napjainkban sok vitára ad okot, minden bizonnyal összetett. Azonban azok számára, akik keresztények, az alapvető viszonyulás nem lehet más, mint amit Szent István hátrahagyott, ezt tanulva Jézustól, aki azonosította magát a befogadandó idegennel (vö. Mt 25,35). Krisztusra gondolva, aki jelen van a konfliktusok, a szegénység és az éghajlatváltozás elől menekülő, kétségbeesett testvéreink sokaságában, kell a problémával foglalkoznunk kifogások és halogatás nélkül. Ez egy olyan kérdés, amellyel együtt, közösen kell szembenéznünk, azért is, mert ott, ahol élünk, a hatásai előbb vagy utóbb mindenkit érinteni fognak. Ezért sürgető, hogy mint Európa, biztonságos és törvényes utakon, közös eljárásmódokon dolgozzunk egy olyan sorsfordító kihívással szemben, amelyet nem lehet elutasítással megfékezni, hanem csak elfogadni, hogy olyan jövőt teremthessünk, amely ha nem közös jövőnk lesz, akkor nem lesz. Ez pedig azokat hívja az élre, akik Jézust követik és az evangéliumi tanúk példáját akarják utánozni.

Nem lehet felsorolni Pannonia Sacra valamennyi nagy hitvallóját, de szeretném legalább Szent Lászlót és Szent Margitot megemlíteni, továbbá utalnék a múlt század néhány nagyszerű alakjára, mint Mindszenty Józsefre, Boldog Apor Vilmos és Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspökökre, valamint Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóra. Ők, megannyi különböző hitvallású igaz emberrel együtt, Hazátok atyái és anyái. Rájuk szeretném bízni ennek a számomra oly kedves országnak a jövőjét. És miközben megköszönöm, hogy meghallgattátok, amit el akartam mondani – köszönöm türelmeteket! –, szeretnélek biztosítani benneteket közelségemről és imáimról minden magyarért, külön is gondolva azokra, akik az anyaországon kívül élnek, és megemlékezve mindazokról, akikkel életem során találkoztam és akik oly sok jót tettek velem. A magyar szerzetesközösségre is gondolok, akiket Buenos Airesben segítettem. Isten, áldd meg a magyart!

Budapest, Egykori Karmelita Kolostor, 2023. április 28.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytassuk katekézisünket az apostoli buzgóságot tanúsítókról. Szent Pállal kezdtük, és legutóbb a vértanúkat vizsgáltuk, akik életükkel hirdetik Jézust, egészen odáig, hogy odaadják az életüket Érte és az evangéliumért. De van egy, a hit történetén végigvonuló másik nagyszerű tanúságtétel is: az apácák és szerzetesek, a nővérek és testvérek tanúsága, akik megtagadják magukat és lemondanak a világról, hogy a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség útján kövessék Jézust, és közbenjárjanak mindenkiért. Életük önmagáért beszél, de feltehetjük a kérdést: hogyan tudják segíteni a kolostorokban élők az evangélium hirdetését? Nem tennék jobban, ha energiáikat a misszióba fektetnék? Kijönnének a kolostorból és hirdetnék az evangéliumot, kint… a kolostoron kívül? Valójában a szerzetesek a igehirdetés dobogó szíve. Ez különös: ők a dobogó szív. Az ő imádságuk oxigén Krisztus Testének minden tagja számára, imájuk a missziót fenntartó láthatatlan erő. Nem véletlen, hogy a missziók védőszentje egy apáca, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz. Hallgassuk meg, hogyan fedezte fel hivatását – ezt írta: „Megértettem, hogy az Egyháznak szíve van, és ez a Szív ég a szeretettől. Megértettem, hogy egyedül a szeretet késztette az Egyház tagjait cselekvésre, hogy ha a Szeretet valaha is kihalna, az apostolok nem hirdetnék az evangéliumot, és a mártírok nem ontanák a vérüket. Megértettem, hogy a szeretet magában foglal minden hivatást. … Ekkor mámoros örömömben felkiáltottam: Ó, Jézusom, szerelmem... végre megtaláltam a hivatásomat... az én hivatásom a szeretet! … Anyámnak, az Egyháznak szívében Szeretet leszek” (B önéletrajzi kézirat, 1896. szeptember 8.) Szemlélődők, szerzetesek, apácák: emberek, akik imádkoznak, dolgoznak, csendben imádkoznak az egész Egyházért. Ez hát a szeretet: a kolostorokban az Egyházért való imádkozásban, az Egyházért végzett munkában megnyilvánuló szeretet.

Ez a mindenki iránti szeretet lelkesíti az apácák és szerzetesek életét, és jelenik meg közbenjáró imájukban is. Ezzel kapcsolatban Nareki Szent Gergely, az egyháztanító példáját szeretném felidézni önöknek. Ő egy 1000 körül élt örmény szerzetes, aki egy imakönyvet hagyott hátra, melyben az örmény nép, a kereszténységet elsőként elfogadó nép hite tárul fel; egy népé, amely Krisztus keresztjéhez csatlakozva oly sokat szenvedett a történelem során. Szent Gergely pedig szinte egész életét Narek kolostorában töltötte. Ott megtanult az emberi lélek mélységeibe tekinteni, és a költészetet és az imát egybeolvasztva megalkotta az örmény irodalom és lelkiség csúcsát. A legszembeötlőbb benne az az egyetemes szolidaritás, amelyet tolmácsol. A szerzetesek és apácák között pedig egyetemes a szolidaritás, bármi történik a világban, az helyet talál a szívben, az ő szívükben, és imádkoznak, és imádkoznak. A szerzetesek és apácák szíve olyan szív, amely antennaként ragadja meg, fogja fel, ami a világban történik, és imádkozik és közbenjár érte. Így: egységben élnek az Úrral és mindenkivel. Egyikük azt mondta: „Önként magamra vállaltam minden hibát, az első apától az utolsó leszármazottjáig, és magamra vállaltam a felelősséget értük”. Ahogy Jézus tette: magukra veszik a világ problémáit, a nehézségeket, a betegségeket, megannyi dolgot, és imádkoznak értük. Ők a fő evangelizálók. A kolostorok… de hogyan tudnak bezártságban élni és evangelizálni? Így igaz… mert az ige révén, például a közbenjárás és a mindennapi munka által a közbenjárás hídját képezik minden emberért és minden bűnért. Sírnak, még könnyeket is hullatnak, sírnak a bűneik miatt – elvégre mindannyian bűnösök vagyunk – és sírnak a világ bűnei miatt is, és felemelt kézzel és szívvel imádkoznak, közbenjárnak. Gondoljunk egy kicsit erre az Egyházban lévő – ha megengedhetem magamnak ezt a szóhasználatot – „tartalékunkra”: ők jelentik az igazi erőt, az Isten népét előre vivő igazi erőt, és ebből ered az a szokás, hogy az emberek – Isten népe – egy megszentelt férfival vagy nővel találkozva azt mondják: „Imádkozz értem, imádkozz értem”, mert tudnak a közbenjáró imáról. Hasznunkra válik – amennyire csak lehetőségünk van rá – ha ellátogatunk egy kolostorba, ahol az emberek imádkoznak és dolgoznak. Mindegyiknek megvannak a maga szabályai, de a kezük mindig elfoglalt: munkával vagy imádkozással. Adjon nekünk az Úr új kolostorokat, adjon új szerzeteseket és nővéreket, hogy közbenjárásukkal előrehaladjon az Egyház. Köszönöm.

_________________________________________

Külön üdvözlés

Szeretettel köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen az Angliából, Dániából, Máltáról, Kenyából, Kuvaitból, Ausztráliából, Indonéziából, Vietnamból, a Fülöp-szigetekről és az Amerikai Egyesült Államokból érkező csoportokat. A feltámadt Krisztus örömében kérem rátok és családotokra Isten, a mi Atyánk szerető irgalmát. Az Úr áldjon meg mindnyájatokat!

________________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves Testvéreim! Az apostoli buzgóságról szóló katekézis sorozatunkban most minden kor szentjeinek példájára térünk át, azokkal kezdve, akik a szerzetesi életet vállalták. Az ő tanúságtételük Krisztusnak szegénységben, tisztaságban és engedelmességben való követése által szüntelen közbenjáró imával párosult az evangélium terjesztéséért és az Egyház növekedéséért. Ma Nareki Szent Gergelyt, a középkori örmény szerzetest és egyháztanítót tekintjük az örmény népnek – az elsőnek, aki az evangéliumot magáévá tette – mély keresztény hagyományát megjelenítő írásaiban. Kolostorának rejtekében Gergely mélységes szolidaritást érzett az egész Egyházzal és küldetésével, hogy Jézus Krisztus örömhírét minden nemzetnek és népnek hirdesse. A bűnös emberiséggel azonosulva, egész életét a közbenjárásra szentelte a bűnösökért, a szegényekért és mindazokért, akiknek szükségük van az Úr gyógyítására és megbocsátására. Nareki Szent Gergely példája juttassa eszünkbe azt a felelősségünket, hogy saját közbenjáró imáinkkal működjünk együtt az Egyház küldetésében, a kiengesztelődés, a megváltás és a béke evangéliumi üzenetének hirdetésében az egész emberiség számára.

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!

Húsvét e harmadik vasárnapján az evangélium a feltámadott Jézus és az emmauszi tanítványok találkozását meséli el (vö. Lk 24,13-35). Két tanítványról van szó, akik beletörődve a Mester halálába, Húsvétvasárnap úgy döntenek, hogy elhagyják Jeruzsálemet és hazatérnek. Talán egy kicsit nyugtalanok voltak, mert hallották, ahogy az asszonyok a sírtól jőve azt mondták, hogy az Úr olyan… Elindulnak, és miközben mennek, szomorúan beszélgetnek a történtekről, Jézus megjelenik mellettük, de nem ismerik fel őt. Megkérdezi tőlük, hogy miért olyan szomorúak, ők pedig azt mondják neki: „De hát te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” (18.v.). Jézus így válaszol: „Micsoda?” (19. v.). Elkezdik mondani neki a történetet az elejétől, és Jézus rábírja őket, hogy elmondják neki az egészet. Aztán menetközben segít nekik másképpen értelmezni a tényeket a próféciáknak, Isten Igéjének és mindannak a fényében, amit Izrael népének hirdettek. Újraértelmezni: ezt teszi velük Jézus, segíti az újraértelmezést. Maradjunk ennél a nézőpontnál.

Valóban, számunkra fontos, hogy Jézussal együtt újraértelmezzük történetünket: életünk egy bizonyos időszakát, napjaink történését, csalódásaival és reményeivel együtt. Emellett mi is, mint azok a tanítványok, szembesülve a velünk történtekkel, elveszve találhatjuk magunkat ezen események között, egyedül és bizonytalanul, sok kérdéssel és aggodalommal, csalódásokkal, sok mindennel. A mai evangélium arra hív, hogy mondjunk el mindent Jézusnak, őszintén, anélkül, hogy attól félnénk, hogy zavarjuk: ő meghallgat; anélkül, hogy félnénk, hogy rosszat mondunk, és a megértésért való küzdelmünk miatti szégyenkezés nélkül. Az Úr örül, valahányszor megnyílunk előtte; csak így tud kézen fogni, elkísérni és újra lángra lobbantani a szívünket (vö. 32. v.). Mi is, mint az emmauszi tanítványok, arra vagyunk hivatva, hogy időt töltsünk vele, hogy amikor esteledik, velünk maradjon (vö. 29. vers).

Van ere egy jó módszer, és ma ezt szeretném javasolni nektek: ez abból áll, hogy minden este szenteljünk egy kis időt egy rövid lelkiismeretvizsgálatra. Mi is zajlott ma bennem? Tegyük fel ezt a kérdést. Arról van szó, hogy értelmezzük újra a napot Jézussal, értelmezzem újra az én napomat: nyissuk meg előtte a szívünket, hozzuk elé az embereket, döntéseinket, aggodalmainkat, eleséseinket és reményeinket, mindazt, ami történt; tanuljuk meg fokozatosan más szemmel nézni a dolgokat, az ő szemével, nem csak a sajátunkkal. Így újra átélhetjük e két tanítvány tapasztalatát. Krisztus szeretete előtt még a fárasztónak és sikertelennek tűnő dolgok is más megvilágításba kerülhetnek: egy nehezen átölelhető kereszt, a döntés egy sérelem megbocsátásáról, egy helyrehozási lehetőség elmulasztása, a fáradságos munka, az őszinteség, aminek ára van, és a családi élet nehézségei új megvilágításban jelenhetnek meg előttünk, a Megfeszített és Feltámadott fényében, aki tudja, hogyan lehet minden elesést előrelépéssé alakítani. Ehhez azonban fontos, hogy feladjuk a védekezésünket: időt és teret adjunk Jézusnak, ne titkoljunk el semmit előle, vigyük hozzá a szenvedéseinket, engedjük, hogy megsebezzen minket az ő igazsága, hogy a szívünket megdobbantsa Igéjének lehelete.

Kezdjük el ma, hogy ezen az estén imaidőt szentelünk arra, hogy feltesszük magunknak a kérdést: milyen volt a napom? Milyen örömei, bánatai voltak, milyen mindennapi dolgok történtek? Mik voltak a nap talán rejtett gyöngyszemei, amelyekért hálás lehetek? Volt egy kis szeretet abban, amit tettem? Mik azok az elesések, szomorú dolgok, kétségek és félelmek, amelyeket Jézus elé kell vinnem, hogy új utakat nyisson előttem, felemeljen és bátorítson? Mária, a bölcs Szűz, segítsen bennünket, hogy felismerjük a velünk járó Jézust, és újraértelmezzük – a szó: újra-olvassuk – életünk minden napján őelőtte.

_____________________________________________________

A Regina Caeli után

Kedves testvéreim!

Tegnap Párizsban boldoggá avatták Henri Planchatot, a Páli Szent Vince Kongregáció papját, Ladislas Radigue-t és a Jézus és Mária Szent Szíve Kongregáció három papját. Az apostoli buzgóságtól ihletett lelkipásztorok hitükről egészen a vérük ontásáig tettek tanúságot, amelyet 1871-ben Párizsban, az úgynevezett párizsi „kommün” idején szenvedtek el. Tapsoljuk meg az új Boldogokat!

Tegnap volt a Föld Napja. Remélem, hogy a teremtés védelme iránti elkötelezettség mindig együtt jár a legszegényebbekkel való hatékony szolidaritással.

A szudáni helyzet sajnálatos módon továbbra is súlyos, ezért megismétlem felhívásomat az erőszak mielőbbi megszüntetésére és a párbeszéd útjára való visszatérésre. Arra kérek mindenkit, hogy imádkozzon szudáni testvéreinkért.

Ma van a 99. a Szent Szív Katolikus Egyetem napja, melynek témája A tudás szeretetéért. Az új humanizmus kihívásai. Remélem, hogy a legnagyobb olasz katolikus egyetem az alapítók szellemében néz szembe ezekkel a kihívásokkal, különös tekintettel az egy éve Boldoggá avatott fiatal Armida Barellire,.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!

Ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján az evangélium a feltámadt Jézus két megjelenését meséli el tanítványai, különösen Tamás, a „kételkedő apostol” számára (vö. Jn 20,24-29).

Valójában nem Tamás az egyetlen, aki nehezen tudott hinni. Ő tulajdonképpen egy kicsit mindannyiunkat képvisel. Valóban nem mindig könnyű hinni, különösen akkor nem, ha, mint az ő esetében, óriási csalódás ért minket. És egy ilyen hatalmas csalódás után nehéz volt hinnie. Évekig követte Jézust, kockázatot vállalva, és elviselve a kellemetlenségeket. De a Tanítót keresztre feszítették, mint egy bűnözőt, és senki sem szabadította meg. Senki nem tett semmit! Halott volt, és mindenki félt. Hogyan bízhatott volna újra? Hogyan bízhatott meg az olyan hírekben, amelyek azt mondták, hogy életben van? Kétségek merültek fel benne.

Tamás azonban bátornak mutatkozott. Míg a többiek félelemből bezárkóztak az emeleti terembe, ő kiment, vállalva annak a kockázatát, hogy valaki felismeri, feljelenti és letartóztatja. Azt is gondolhatnánk, hogy bátorságával ő a többieknél jobban megérdemelte volna, hogy találkozzon a Feltámadott Úrral. Ehelyett, éppen azért, mert távol volt, Tamás nem volt jelen, amikor Jézus először jelent meg a tanítványoknak Húsvét estéjén, és így elvesztette ezt a lehetőséget. Eltávozott a közösségtől. Hogyan tudta volna visszaszerezni a lehetőséget? Csak úgy, hogy visszament a többiekhez, visszatért a félve és szomorúan hátrahagyott családhoz. Amikor ezt megteszi, amikor visszatér, elmondják neki, hogy Jézus eljött, de ő nehezen hiszi el – látni akarja a sebeit. És Jézus eloszlatja a kétségét: nyolc nappal később újra megjelenik tanítványai között, és megmutatja nekik a sebeit, kezeit, lábait, ezeket a sebeket, szeretetének bizonyítékait, irgalmának örökre megnyílt csatornáit.

Gondolkodjunk el ezeken a tényeken. Ahhoz, hogy higgyen, Tamás rendkívüli jelet akar – megérinteni a sebeket. Jézus megmutatja neki őket, de hétköznapi módon, mindenki elé lépve, a közösségben, nem pedig kívül. Mintha azt mondaná neki: ha találkozni akarsz velem, ne nézz messzire, maradj a közösségben, a többiekkel. Ne menj el... imádkozz velük... törd meg velük a kenyeret. És ezt mondja nekünk is. Ott fogtok megtalálni engem; ott fogom megmutatni nektek a testemre vésett sebek jeleit: a gyűlöletet legyőző Szeretet jeleit, a bosszút lefegyverző Bocsánat jeleit, a halált legyőző Élet jeleit. Ott, a közösségben fogjátok felfedezni arcomat, amint a kétség és a félelem pillanatait megosztjátok testvéreitekkel, még erősebben ragaszkodva hozzájuk. A közösség nélkül nehéz megtalálni Jézust.

Kedves testvéreim, a Tamásnak adott felhívás nekünk is szól. Mi hol keressük a Feltámadottat? Valamilyen különleges eseményben, valamilyen látványos vagy csodálatos vallási megnyilvánulásban, kizárólag az érzelmek vagy a szenzáció szintjén? Vagy inkább a közösségben, az Egyházban, vállalva a kihívást, hogy ott maradjunk, még ha nem is tökéletes? Anyaszentegyházunk minden korlátja és hibája ellenére, amelyek a mi korlátaink és hibáink is, Krisztus Teste. És ott, Krisztus Testében találhatók meg, most és mindörökké az Ő szeretetének legnagyobb belevésett jelei. Kérdezzük meg azonban magunktól, hogy ennek a szeretetnek a nevében, Jézus sebei nevében hajlandók vagyunk-e kitárni karjainkat az élet által megsebzettek előtt, senkit sem zárva ki Isten irgalmából, hanem mindenkit befogadva – minden embert, mint fivért, mint nővért, ahogy Isten mindenkit befogad. Isten mindenkit szeretettel fogad.

Mária, az Irgalmasság Anyja segítsen bennünket abban, hogy szeressük az Egyházat, és hogy mindenki számára befogadó otthonná tegyük.

____________________________________

A Regina Caeli után
 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Miután két héttel ezelőtt láttuk Szent Pál személyes evangélium iránti buzgalmát, most elmélkedjünk mélyebben az evangéliumi buzgóságon az ő saját szavai, és a néhány levelében leírtak szerint.

Pál személyes tapasztalatai alapján nem ismeri a rossz irányba terelő, torz buzgóság veszélyét. Ő maga is beleesett ebbe a veszélybe gondviselés-szerű bukása előtt a damaszkuszi úton. Néha meg kell küzdenünk egy elhibázott buzgalommal, amely makacsul ragaszkodik a tisztán emberi és elavult keresztény közösség normáinak betartásához. „Némelyek buzgólkodnak köztetek” – írja az apostol – „de nem jó szándékkal.” (Gal 4:17) Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a gondosságot, amellyel egyesek még magán a keresztény közösségen belül is rossz törekvéseknek szentelik magukat; hamis evangéliumi buzgalommal büszkélkednek, miközben valójában hiú dicsőségre, saját meggyőződésre vagy egy kis önszeretetre törekszenek.

Tegyük fel ezért magunknak a kérdést, hogy Pál szerint melyek az igazi evangéliumi buzgóság jellemzői? Ehhez hasznosnak tűnik az elején hallott szöveg, azoknak a „fegyverek” felsorolása, amelyeket az apostol a lelki harchoz feltüntet. Ezek közé tartozik az evangélium terjesztésének készsége, amelyet egyesek „buzgóságnak” fordítanak – ez a személy buzgón viszi tovább ezeket az ötleteket, ezeket a dolgokat –, és „cipőnek” is nevezik. Miért? Hogyan kapcsolódik az evangélium iránti buzgóság ahhoz, ami a lábadon van? Ez a metafora Izajás próféta szövegén alapul, aki ezt mondja: „Milyen szép a hegyeken / annak a lába, aki jó hírt hoz; / aki békét hirdet, aki örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást / Aki azt mondja Sionnak: „Királlyá lett a te Istened” (52:7).

Itt is a jó hír hírnökének lábára találunk utalást. Miért? Mert aki hirdetni indul, annak mozognia kell, járnia kell! De jegyezzük meg azt is, hogy Pál ebben a szövegben a harcba induló katona felszerelésének hasonlatát követve a páncélruha részeként beszél a lábbeliről: a harcban elengedhetetlen volt a láb stabilitása, hogy elkerüljük a terep buktatóit – mert az ellenfél gyakran csapdákkal szórta tele a csatateret –, és hogy legyen erőnk futni és a helyes irányba haladni. Tehát a lábbeli a futáshoz, és az ellenfél mindezen dolgainak elkerüléséhez szükséges.

Az evangéliumi buzgóság az a támasz, amelyen az igehirdetés alapul, és a hírnökök némileg olyanok, mint Krisztus testének, amely az Egyház, a lába. Nincs igehirdetés mozgás, „kilépés” nélkül, kezdeményezés nélkül. Ez azt jelenti, hogy nem keresztény, ha nem mozog; nem keresztény, ha nem lép ki önmagából, hogy elinduljon az úton és vállalja az igehirdetést. Nincs igehirdetés mozgás, járás nélkül. Az ember nem állva hirdeti az evangéliumot, egy irodába, az íróasztalhoz vagy a számítógéphez láncolva, „billentyűzet-harcosként” vitatkozva, és a hirdetés kreativitását innen-onnan átvett másolás-beillesztés ötletekkel helyettesítve. Az evangéliumot mozogva, járva, odamenve hirdethetjük.

A Pál által az evangéliumot hordozók lábbelijének jelölésére használt kifejezés egy görög szó, amely készenlétet, felkészültséget, készséget jelöl. Ellentéte a hanyagságnak, ami összeegyeztethetetlen a szeretettel. Sőt, máshol Pál azt mondja: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (Róm 12:11). Ezt a hozzáállást követelte meg a Kivonulás könyve a pászkai szabadulás áldozatának alkalmakor: „Így fogyasszátok: a derekatok felövezve, saru a lábatokon, bot a kezetekben. Sietve egyétek, mert ez az Úr átvonulása. Én végigvonulok azon az éjszakán Egyiptomon” (12:11-12a).

A hírnök útra kész, és tudja, hogy az Úr meglepő módon halad el mellette. Ezért mentesnek kell lennie a tervektől, és fel kell készülnie valami váratlan és új cselekedetre: fel kell készülnie a meglepetésekre. Aki az evangéliumot hirdeti, nem záródhat be a hihetőség ketrecébe vagy abba a gondolatba, hogy „mindig is így volt”, hanem legyen kész a nem ebből a világból való bölcsesség követésére, ahogyan Pál, önmagáról szólva, mondja: „Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja” (1Kor 2:4-5).

Ezért fontos, testvéreim, hogy készen álljunk az evangélium újdonságára, legyen lendületes, kezdeményezőkész, elsőként lépő a hozzáállásunk. Ez azt jelenti, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a lehetőséget a béke evangéliumának hirdetésére, azét a békéét, amelyet Krisztus többet és jobban tud adni, mint ahogyan a világ adja.

Ezért arra buzdítalak benneteket, hogy legyetek félelem nélküli evangéliumhirdetők, akik előre mennek, hogy elhozzák Jézus szépségét, hogy elhozzák Jézus újdonságát, aki mindent megváltoztat. „Igen, Atyám, Ő megváltoztatja a naptárt, mert most már Jézustól kezdve számoljuk az éveket…” De vajon a szívet is megváltoztatja? Hajlandó vagy engedni, hogy Jézus megváltoztassa a szíved? Vagy langyos keresztény vagy, aki nem mozdul? Gondolj bele: Lelkesedsz Jézusért, előrehaladsz? Gondolkozz el egy kicsit.

_________________________________________

Külön üdvözlés

Szeretettel köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen a Svédországból, Svájcból, Kanadából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezett csoportokat. A feltámadt Krisztus örömében kérem rátok és családotokra Isten, a mi Atyánk szerető irgalmát. Az Úr áldjon meg mindnyájatokat!

__________________________________________________________

FELHÍVÁS

Kedves testvéreim,

Krisztus feltámadt!

Ezen a napon azt hirdetjük, hogy ő, életünk Ura, a világ „feltámadása és élete” (vö. Jn 11,25). Ma Húsvét van, a héber szó „Pészah”, aminek a jelentése „átjmenet”, mert Jézusban megtörtént az emberiség döntő átmenete: a halálból az életbe, a bűnből a kegyelembe, a félelemből a bizalomba, az elhagyatottságból a közösségbe. Benne, az idő és a történelem Urában, szívből jövő örömmel kívánok mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Legyen ez a Húsvét mindannyiotok számára, kedves testvérek, és különösen a betegek és a szegények, az idősek és a megpróbáltatások és fáradtság idejét átélők számára, átmenet a nyomorúságból a vigasztalásba. Nem vagyunk egyedül: Jézus, az Élő, velünk van, örökké. Örüljön az Egyház és a világ, mert ma reményeink már nem ütköznek a halál falába, mert az Úr hidat épített számunkra az élet felé. Igen, testvéreim, húsvétkor megváltozott a világ sorsa, és ezen a napon, amely egybeesik Krisztus feltámadásának legvalószínűbb dátumával is, örömmel ünnepelhetjük tiszta kegyelemből a világ történelmének legfontosabb és legszebb napját.

Christòs anesti! – „Krisztus feltámadt; valóban feltámadt!” A keleti egyházak hagyományos kiáltásában a „valóban” szó arra emlékeztet bennünket, hogy reményünk nem illúzió, hanem az igazság! És hogy a húsvét nyomán az emberiség útja, amelyet immár a remény jellemez, még gyorsabban halad előre. A feltámadás első tanúi ezt mutatják példájukkal. Az evangéliumok arról a sietségről beszélnek, amellyel húsvét reggelén az asszonyok „siettek, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak” (Mt 28,8). Mária Magdolna „elfutott Simon Péterhez” (Jn 20,2), míg maga János és Péter „együtt futott” (vö. 4. vers) arra a helyre, ahol Jézust eltemették. Később, húsvét estéjén, miután az Emmaus felé vezető úton találkoztak a Feltámadt Úrral, két tanítvány „még abban az órában útra kelt” (vö. Lk 24,33), és több mérföldet utazott, felfelé és sötétben, az emmauszi úton a húsvét szívükben lángoló elfojthatatlan örömével (vö. 32. v.). Ugyanaz az öröm, amely arra késztette Pétert a galileai tó partján, miután megpillantotta a feltámadt Jézust, a többiekkel együtt elhagyta a csónakot, azonnal a vízbe vetette magát, és gyorsan felé úszott (vö. Jn 21,7). Húsvétkor tehát az út felgyorsul és futássá válik, hiszen az emberiség már látja útja célját, sorsának értelmét, Jézus Krisztust, és arra hivatott, hogy sietve találkozzon vele, aki a világ reménysége.

Siessünk mi is, hogy a kölcsönös bizalom: az egyének, népek és nemzetek közötti bizalom útján haladjunk. Engedjük, hogy rácsodálkozzunk a Húsvét örömhírére, a világunkra túlságosan gyakran boruló sötétséget és a homályt megvilágító fényre.

Siessünk, hogy legyőzzük konfliktusainkat és megosztottságainkat, és nyissuk meg szívünket a legnagyobb szükségben lévők előtt. Siessünk, hogy a béke és a testvériség útjain járjunk. Örüljünk a remény konkrét jeleinek, amelyek oly sok országból érnek el hozzánk, kezdve azoktól, amelyek segítséget nyújtanak és szeretettel várnak minden háború és szegénység elől menekülőt.

Ugyanakkor ezen az úton számos buktatóval is találkozunk, amelyek megnehezítik és megterhelővé teszik a Feltámadott Úr felé való sietésünket. Imádkozzunk hát hozzá: Uram, segíts, hogy futva siessünk Feléd! Segíts, hogy megnyíljanak a szíveink!

Segítsd a szeretett ukrán népet a béke felé vezető úton, és ontsd a húsvét fényét Oroszország népére. Vigasztald meg a sebesülteket és mindazokat, akik szeretteiket vesztették el a háború miatt, és add, hogy a foglyok épségben vissza tudjanak térni a családjukhoz. Nyisd ki az egész nemzetközi közösség szívét, hogy törekedjenek arra, hogy véget vessünk ennek a háborúnak és minden konfliktusnak és vérontással a világunkban, kezdve Szíriával, amely még mindig békére vár. Erősítsd mindazokat, akiket az erőszakos földrengés érintett Törökországban és magában Szíriában is. Imádkozzunk mindazokért, akik elvesztették családjukat és barátainkat, és a hajléktalanokért. Kapjanak vigasztalást Istentől és segítséget a nemzetek családjától.

Ezen a napon, Urunk, rád bízzuk Jeruzsálem városát, feltámadásod első tanúját. Mély aggodalmamat fejezem ki az elmúlt napok támadásai miatt, amelyek az izraeliek és palesztinok közötti párbeszéd újrakezdéséhez szükséges bizalom és kölcsönös tisztelet kívánt légkörét veszélyeztetik, hogy béke uralkodhasson a Szent Városban és az egész régióban.

Uram, segíts Libanonnak, amely még mindig stabilitásra és egységre törekszik, hogy le tudják küzdeni a megosztottságot, és minden ember együttműködjön az ország közös javáért.

Tekints Tunézia szeretett népére, és különösen a fiatalokra és a társadalmi és gazdasági nehézségekkel küzdőkre, hogy ne veszítsék el a reményt, és együtt dolgozhassanak a béke és a testvériség jövőjének építésén.

Fordítsd tekinteted Haitire, amely régóta súlyos társadalmi, gazdasági és humanitárius válságon megy keresztül, és támogasd a politikai szereplők és a nemzetközi közösség azon erőfeszítéseit, hogy végleges megoldást keressenek az embereket súlyosan sújtó problémákra.

Szilárdítsd meg az Etiópiában és Dél-Szudánban megkezdett béke- és megbékélési folyamatokat, és szüntesd meg az erőszakot a Kongói Demokratikus Köztársaságban.

Támogasd, Uram, azokat a keresztény közösségeket, amelyek ma nehéz körülmények között ünneplik a húsvétot, például Nicaraguában és Eritreában, és emlékezz mindazokra, akiket akadályoznak abban, hogy szabadon és nyilvánosan megvallják hitüket. Adj vigaszt a nemzetközi terrorizmus áldozatainak, különösen Burkina Fasóban, Maliban, Mozambikban és Nigériában.

Segíts Mianmarnak a béke útjára lépni, és világosítsd meg a vezetők szívét, hogy a mélyen sújtott rohingják igazságot találjanak.

Vigasztald a menekülteket, deportáltakat, politikai foglyokat és migránsokat, különösen azokat, akik a legkiszolgáltatottabbak, valamint az éhség, a szegénység és a kábítószer-kereskedelem, az embercsempészet és a rabszolgaság minden formája súlyos hatásainak áldozatait. Uram, lelkesítsd a nemzetek vezetőit annak biztosítására, hogy egyetlen férfi vagy nő se találkozzon megkülönböztetéssel, és ne sérüljön a méltóságuk; hogy ezek a társadalmi sebek az emberi jogok és a demokrácia teljes tiszteletben tartása mellett begyógyuljanak; hogy mindig és kizárólag a polgárság közjavát kövessék; és hogy garantáljáj a biztonság és a párbeszédhez és a békés együttéléshez szükséges feltételeket.

Testvéreim, fedezzük fel újra az úton járás élvezetét, tegyük szaporábbá reményünk szívverését, és tapasztaljuk meg a mennyország szépségének előízét! Ma ébresszük fel az erőnket, hogy a jó úton haladjunk a Jóság felé, amely soha nem csal meg. Ha – ahogyan az egyik ókori atya írta egykor – „a legnagyobb bűn az, ha nem hiszünk a feltámadás erejében” (NIVEHI SZENT Izsák, Sermones Ascetici , I, 5), ma higgyük és valljuk meg: „Krisztus valóban feltámadt a halálból!” (húsvéti szekvencia). Hiszünk benned, Urunk Jézus. Hisszük, hogy veled újjászületik a remény, és az út folytatódik. Te, az élet Ura, bátoríts minket utunkon, és ismételd el nekünk, mint Húsvét estéjén a tanítványoknak: „Békesség nektek!” (Jn 19,21).

Kezdőima

Úr Jézus, te vagy „a mi békességünk” (Ef 2,14).

Szenvedésed előtt ezt mondtad: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.” (Jn 14,27). Urunk, szükségünk van a te békédre, arra a békére, amelyet saját erőnkből nem tudunk megteremteni. Szükségünk van azoknak a szavaknak az elismétlésére, amelyekkel feltámadásod után háromszor is megerősítetted a tanítványok szívét: „Békesség nektek!” (Jn 20,19.21.26). Jézus, aki értünk átölelted a keresztet, nézz békére szomjazó földünkre, ahol továbbra is kiontják testvéreid vérét, s a háborúban fiaikat elvesztő anyák könnyei szent anyád könnyeivel vegyülnek. Urunk, te is megsirattad Jeruzsálemet, mert nem ismerte fel a béke útját (vö. Lk 19,42).

Ma este éppen a Szentfölddel indul el nyomodban a keresztút. Miközben végigjárjuk, szemléljük szenvedésed, mely a világban a béke hiánya miatt szenvedett és szenvedő testvéreink fájdalmában tükröződik, s elmélyedünk a tanúságtételekben és a visszhangokban, melyek részben utazásai során jutottak el a pápa fülébe, szívébe. A béke hangjai ezek, melyek a „darabokban zajló harmadik világháború” idején szólalnak meg. Kiáltások ezek, melyek olyan országokból és térségekből hangzanak fel, ahol ma is erőszak, igazságtalanság és szegénység dúl. Minden hely, ahol konfliktusokat, gyűlöletet vagy üldöztetéseket állnak ki, jelen van a mostani Nagypéntek imájában.

Úr Jézus, születésedkor a mennyei angyalok ezt hirdették: „Békesség a földön az embereknek” (Lk 2,14). Most a mennybe szállnak imáink, hogy kiesdjék „a békét, minden emberi lény mindenkori vágyát a földön” (Pacem in terris, 1). Imánkban azt a békét kérjük, amelyet ránk bíztál, és amelyet nem vagyunk képesek megőrizni. Jézus, öleld magadhoz keresztedről az egész világot: bocsásd meg tévedéseinket, gyógyítsd meg szívünket, add meg nekünk a te békédet!

1. Jézust halálra ítélik

(a béke hangjai a Szentföldről)

„Akkor [Pilátus] szabadon bocsátotta nekik Barabást, Jézust pedig megostoroztatta és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre.” (Mt 27,26)

Barabás vagy Jézus? Választaniuk kell. Nem akármilyen választásról van szó: el kell döntenünk, hol állunk, miként viszonyulunk az élet igen összetett dolgaihoz. A béke, melyre mindannyian várunk, nem születik meg magától, hanem a mi döntésünkre vár. Ma is, mint mindig, arra kapunk meghívást, hogy válasszunk Barabás és Jézus között: a lázadás és a szelídség, a fegyverek és a tanúságtétel, az emberi erő és a kicsiny mag csöndes ereje, a világ hatalma és a Szentlélek hatalma között. Úgy tűnik, a Szentföldön mindig Barabást választjuk. Mintha az erőszak lenne az egyetlen nyelv, amelyet beszélünk. A kölcsönös megtorlások hajtóerejét szünet nélkül táplálja saját fájdalmunk, mely gyakran a választás egyetlen kritériumává lesz. Igazságosság és megbocsátás nem tudnak szóba állni egymással. Együtt élünk, ám nem ismerjük el egymást, egyikünk megtagadja a másiknak az élethez való jogát, kölcsönösen elítéljük egymást, egy végtelen ördögi körben mozogva, amely mindinkább erőszakossá válik. Ebben a gyűlölettől és haragtól átjárt környezetben nekünk is az a dolgunk, hogy döntsünk és állást foglaljunk. Nem tehetjük ezt másként, mint hogy ránézünk arra, akit csöndes, vesztes halálra ítéltünk, és akit mégis választunk: Jézusra. Krisztus arra hív bennünket, hogy ne Pilátus és a tömeg mércéjét használjuk, hanem ismerjük fel egymás szenvedését, kezdjen párbeszédbe az igazságosság és a megbocsátás, és minden ember üdvösségét kívánjuk, még a latrokét, még Barabásét is.

Imádkozzunk: Világosíts meg bennünket, Úr Jézus!

Amikor azt hisszük, hogy mindig igazunk van: Világosíts meg bennünket, Úr Jézus!

Amikor könyörtelenül elítéljük testvéreinket: Világosíts meg bennünket, Úr Jézus!

Amikor behunyjuk szemünket az igazságtalanság láttán: Világosíts meg bennünket, Úr Jézus!

Amikor elfojtjuk magunk körül a jót: Világosíts meg bennünket, Úr Jézus!

2. Jézus vállára veszi a keresztet

(a béke hangai egy nyugat-afrikai migránstól)

„Vétkeinket a saját testében fölvitte a (kereszt)fára, hogy meghaljunk a bűnöknek, s az igazságnak éljünk. Sebei szereztek számotokra gyógyulást.” (1Pt 2,24)

Keresztutam hat évvel ezelőtt kezdődött, amikor elhagytam a városomat. Tizenháromnapnyi utazás után elérkeztünk a sivatagba, melyet nyolc nap alatt szeltünk át. Kiégett autókat, üres vizeskannákat, holttesteket láttunk, mígnem elékeztünk Líbiába. Aki még nem fizette ki az emberkereskedőknek az átkelés díját, azt bezárták, s addig kínozták, amíg nem fizetett. Egyesek elvesztették az életüket, mások a fejüket. Azt ígérték, hogy feltesznek egy Európába induló hajóra, ám törölték az utat, s a pénzünket sem kaptuk vissza. Háború vett körül bennünket, s már fel sem figyeltünk az erőszakra, a cikázó golyókra. Vakolóként kaptam állást, hogy megkereshessem a pénzt a hajóútra. Végül több mint száz emberrel együtt zsúfolódtam be egy gumicsónakba. Órákig hánykolódtunk, mígnem egy olasz hajó megmentett bennünket. Tele voltam örömmel, letérdeltünk, hogy hálát adjunk Istennek. Aztán észrevettük, hogy a hajó Líbia felé indult el. Ott egy börtöntáborba zártak bennünket, ez a világ legrosszabb helye. Tíz hónappal később újból egy bárkán voltam. Az első éjszakán hatalmasak voltak a hullámok, négyen a tengerbe estek, csak kettőt tudtunk kimenteni. Amikor elaludtam, azt reméltem, hogy meghalok. Felébredve nevető embereket láttam magam körül. A tuniszi halászok segítséget hívtak, s egy civil szervezet hajóján ételt, ruhát és menedéket nyújtottak nekünk. Újra dolgozni kezdtem, hogy kifizethessek egy újabb átkelést. Ez már a hatodik alkalom volt. Három, tengeren töltött nap után megérkeztünk Máltára. Hat hónapon át egy központba zártan éltem, s ott kétségbe estem. Minden este ezt kérdeztem Istentől: miért? Miért tartanak bennünket ellenségnek? Sok háború elől menekülő ember az enyémhez hasonló keresztet cipel.

Imádkozzunk: Ments meg bennünket, Úr Jézus!

A felebarát felszínes megítélésétől: Ments meg bennünket, Úr Jézus!

Az elsietett ítélkezéstől: Ments meg bennünket, Úr Jézus!

A kritikától és a haszontalan szavaktól: Ments meg bennünket, Úr Jézus!

A romboló fecsegéstől: Ments meg bennünket, Úr Jézus!

3. Jézus először esik el a kereszttel

(a béke hangja közép-amerikai fiataloktól)

„Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53,4–5).

Mi, fiatalok, békét akarunk. Sokszor elesünk, és ennek a bukásnak megannyi neve van: padlóra visz bennünket a lustaság, a félelem, a reménytelenség, egy könnyű, ám szennyes, pénzéhségre és korrupcióra épülő üres élet ígérete. Ez csak tovább erősíti a drogkereskedelem spirálját, miközben megannyi család továbbra is gyermekei elvesztését siratja. A csalók, az erőszakot gyakorlók, a gyilkosok továbbra is büntetlenek. Hogyan érhetjük el a békét? Jézus, te elestél a kereszt alatt, ám azután újra felkeltél, megint magadra vetted a keresztet, és ezzel megadtad nekünk a békét. Arra indítasz, hogy kézbe vegyük életünket, arra ösztönzöl, hogy bátran elköteleződjünk, amit a mi nyelvünkön így mondunk: compromiso. Azt jelenti, hogy nemet mondunk megannyi compromiso-ra, a hamis kompromisszumokra, melyek megölik a békét. Számtalan ilyen kompromisszumunk van: nem akarjuk az erőszakot, de a közösségi hálókon rárontunk azokra, akik nem azt gondolják, amit mi; egységes társadalmat akarunk, de nem teszünk erőfeszítést azért, hogy megértsük embertársainkat; vagy ami még rosszabb, megfeledkezünk arról, akinek szüksége van ránk. Urunk, ültesd el szívünkbe a vágyat, hogy az elesettet felemeljük. Ahogyan te is teszed velünk.

Imádkozzunk: Emelj fel bennünket, Úr Jézus!

Lustaságunkból: Emelj fel bennünket, Úr Jézus!

Elbukásainkból: Emelj fel bennünket, Úr Jézus!

Szomorúságainkból: Emelj fel bennünket, Úr Jézus!

Abból a gondolatból, hogy nem nekünk kell segíteni a másikon: Emelj fel bennünket, Úr Jézus!

4. Jézus szent Anyjával találkozik

(a béke hangjai egy dél-amerikai édesanyától)

„Simeon megáldotta őket, anyjának, Máriának pedig ezt mondta: »Íme, sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben; jel lesz, melynek ellene mondanak – és a te lelkedet tőr járja át –, hogy nyilvánosságra jussanak sok szív gondolatai«” (Lk 2,34–35).

2012-ben egy gerillák által kihelyezett bomba felrobbanása elvitte az egyik lábamat. A repeszek tucatnyi sebet okoztak a testemen. Arra emlékszem, hogy az emberek ordítottak, s mindenhol vér volt. Ennél azonban sokkal jobban megrémített, hogy láttam héthónapos kislányomat vérben fürödni, arcába üvegcserepek fúródtak. Ilyen lehetett Máriának látni Jézus feldagadt és véres arcát! Az értelmetlen erőszak áldozataként először haragot és dühöt éreztem, ám aztán rájöttem: ha gyűlöletet terjesztek, azzal csak még több erőszakot szülök. Megértettem, hogy bennem és körülöttem vannak a test sérüléseinél mélyebb sebek. Rádöbbentem, hogy a sok áldozatnak – hozzám hasonlóan és általam – fel kell fedeznie: még nem ért véget a történetük, nem élhetnek haraggal a szívükben. Elkezdtem segíteni nekik: tanultam, hogy megtanítsam, miként lehet elkerülni a balesetet, melyet a területünkön milliószámra található aknák okozhatnak. Köszönetet mondok Jézusnak és anyjának, hogy ráébredtem: nem az idő elvesztegetése, ha felszárítom mások könnyeit. Ez a legjobb orvosság önmagam gyógyítására!

Imádkozzunk: Add, hogy felismerjünk téged, Úr Jézus!

A szenvedő ember eltorzult arcában: Add, hogy felismerjünk téged, Úr Jézus!

A kicsikben és szegényekben: Add, hogy felismerjünk téged, Úr Jézus!

Abban, aki a szeretet gesztusára vár: Add, hogy felismerjünk téged, Úr Jézus!

Azokban, akiket az igazságért üldöznek: Add, hogy felismerjünk téged, Úr Jézus!

5. Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni

(a béke hangjai három, afrikai, dél-ázsiai és közel-keleti migránstól)

„Ahogy elvezették, megállítottak egy cirenei embert, Simont, aki éppen a mezőről tartott hazafelé. Vállára adták a keresztet, hogy vigye Jézus után.” (Lk 23,26)

[1] A gyűlölet által megsebzett ember vagyok. Ha megtapasztaljuk, soha nem feledjük el a gyűlöletet, az megváltoztat bennünket. Rettenetes formái vannak a gyűlöletnek. Arra viszi az embert, hogy ne csak a másik lelövésére használja a pisztolyát, de még el is töri a csontjait, miközben a többiek nézik. A szeretet űrje van bennem, amitől haszontalan tehernek érzem magam. Lesz nekem is egy Cirenei Simonom? [2] Utazás az életem. Elmenekültem a bombák, a kések, az éhség és a szenvedés elől. Felzsúfolódtam egy kamionra, elrejtőztem a rakomány között, veszélyes bárkára dobtak. Mégis folytattam az utamat, hogy biztonságos helyre érjek, ahol szabadság és lehetőségek várnak, ahol adhatok és kaphatok szeretetet, gyakorolhatom a hitemet, ahol valóban remélhetek. Lesz nekem is egy Cirenei Simonom? [3] Gyakran megkérdezik tőlem: Ki vagy? Miért vagy itt? Mi a státuszod? Itt akarsz maradni? Hová fogsz menni? Nem azért kérdezik, hogy bántsanak, mégis megsebeznek. A reményem így nem más, mint egy rovatba beírt jel valamiféle űrlapon; ki kell választanom: idegen, áldozat, menedékkérő, menekült, migráns, egyéb vagyok-e? Én azt szeretném írni: személy, testvér, barát, hívő, embertárs vagyok… Lesz nekem is egy Cirenei Simonom?

Imádkozzunk: Bocsáss meg nekünk, Úr Jézus!

Megvetettünk a szerencsétlen emberekben: Bocsáss meg nekünk, Úr Jézus!

Semmibe vettünk a segítségre szorulókban: Bocsáss meg nekünk, Úr Jézus!

Magadra hagytunk a védtelenekben: Bocsáss meg nekünk, Úr Jézus!

Nem szolgáltunk téged a szenvedőkben: Bocsáss meg nekünk, Úr Jézus!

6. Veronika kendőt nyújt Jézusnak

(a béke hangjai egy Balkán-félszigeti szerzetespaptól)

„Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” (Mt 25,34–36)

Negyvenéves plébános voltam, amikor kitört a háború. A fegyveres ügynökök betörtek a plébániára, és elvittek egy táborba, ahol négy hónapot töltöttem. Borzalmas időszak volt: nem voltak meg a minimális higiénés feltételek, éhségtől és szomjúságtól szenvedtünk, nem mosakodhattunk vagy borotválkozhattunk; fizikailag is rosszul bántak velünk, különféle tárgyakkal vertek és kínoztak bennünket. Olykor napjában ötször is kivittek, főként éjszaka, plébánosnak hívtak, és vertek. Három bordámat is eltörték, azzal fenyegettek, hogy letépik a körmeimet, hogy sót hintenek a sebeimre, hogy elevenen megnyúznak. Egyszer olyan nehéz volt kibírni, hogy arra kértem az őrt: öljön meg! Azt éreztem, hogy már úgyis mindegy. Az őr ezt válaszolta: „Nem halsz meg ilyen könnyen, érted százötven társunkat kapjuk cserébe.” Ezek a szavak reményt adtak arra, hogy túl fogom élni. Egyedül, Isten nélkül azonban nem bírtam volna ki ennyi borzalmat: az imádság, melyet szívemben ismételgettem, csodákat tett. A Gondviselés eljött értem, segítség és étel formájában, egy muzulmán asszony, Fatima révén, aki be tudott jutni hozzánk, teret nyitva a gyűlölet közepette. Olyan volt ő nekem, mint Veronika Jézusnak. Most életem utolsó napjáig tanúságot teszek a háború borzalmairól, és ezt kiáltom: Soha többé háborút!

Imádkozzunk: Ajándékozd nekünk arcodat, Úr Jézus!

Hogy szeressük, akit nem szeretnek: Ajándékozd nekünk arcodat, Úr Jézus!

Hogy segítsünk annak, aki utat tévesztett: Ajándékozd nekünk arcodat, Úr Jézus!

Hogy gondoskodjunk az erőszakot szenvedőkről: Ajándékozd nekünk arcodat, Úr Jézus!

Hogy befogadjuk, aki megbánta a rosszat: Ajándékozd nekünk arcodat, Úr Jézus!

7. Jézus másodszor esik el a kereszttel

(a béke hangja két észak-afrikai tizenévestől)

„Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna?” (Mt 25,37–40)

[1] Josephnak hívnak, tizenhat éves vagyok. 2015-ben érkeztem meg szüleimmel a menekülttáborba, és itt élek már több mint nyolc éve. Ha béke lett volna, otthon maradtam volna, ahol születtem, és örültem volna a gyerekkoromnak. Itt nem szép az élet. Félek a jövőtől, magam miatt, és a többi srác miatt is. Miért szenvedünk a menekülttáborban? Az országomban zajló harcok miatt. Azóta dúl a háború, amióta létezik az országom. Béke nélkül nem leszünk képesek felállni. Mindig megígérik a békét, de végül továbbra is a háború, a mi keresztünk terhe alatt élünk. Megköszönöm Istennek, hogy Atyaként felemel bennünket, és a sok nagylelkű embernek, akiket talán nem is ismerek meg soha, de mégis segítenek, és ezzel lehetővé teszik, hogy túléljük ezt az időszakot. [2] Johnson vagyok, és 2014 óta élek egy másik menekülttárborban, a B blokkban, a 2-es szektorban. Tizennégy éves vagyok, az általános iskola harmadik osztályába járok. Nem jó itt az élet, sok gyerek nem jár iskolába, mert nincsenek tanárok, és iskola sincs mindenkinek, a hely túl kicsi és túlzsúfolt, még annyi hely sincs, hogy focizhatnánk. Békét akarunk, hogy hazatérhessünk. A béke jó, a háború rossz. Ezt el szeretném mondani a világ vezetőinek. És azt kérem minden barátomtól, hogy imádkozzon a békéért.

Imádkozzunk: Tégy erőssé bennünket, Úr Jézus!

A próbatétel idején: Tégy erőssé bennünket, Úr Jézus!

Amikor a testvériség hídjait igyekszünk építeni: Tégy erőssé bennünket, Úr Jézus!

Keresztünk hordozásakor: Tégy erőssé bennünket, Úr Jézus!

Amikor tanúságot kell tennünk az evangéliumról: Tégy erőssé bennünket, Úr Jézus!

8. Jézus találkozik a jeruzsálemi asszonyokkal

(a béke hangjai Dél-Kelet-Ázsiából)

„Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta.” (Lk 23,27)

Jézus, hordozod a kereszted. Arra gondolok, hogy az én országom is hordozza a keresztjét. Békeszerető nép vagyunk, ám a harcok keresztje elüldözött bennünket: az erőszak, a belső vándorlások, az imahelyeink elleni támadások… Súlyos ez a teher, Jézus, melyet egy olyan keresztúton hordozunk, amelynek nem látszik a vége. Anyáink keserű könnyel siratják gyermekeik éhezését. Hozzájuk hasonlóan én sem tudok sok szóval imádkozni, de van sok könnyem, melyet fel tudok ajánlani. Uram, rettenetes volt a sereglet, amely elkísért a Golgotára, de a síró asszonyok utat törtek maguknak ebben a gonoszságtól eltorzult tömegben. Ők adtak neked erőt, az anyák, akik nem egy elítéltet láttak benned, hanem egy fiút. Nálunk is megtörtént, hogy kilépett a tömegből egy asszony, aki lélekben sokak édesanyjává vált. Meg akarta védeni a népét, ezért letérdelt a fegyverek elszabadult ereje előtt, készen, hogy feláldozza életét. Szelídségével békéért és kiengesztelődésért esdekelt. Jézus, ma is úgy van, mint egykor: a gyűlölet fertelmes tobzódása közepette megszületik a béke tánca. És mi, keresztények, ennek a békének akarunk az eszközei lenni. Téríts magadhoz bennünket, Jézus, és adj erőt, mert egyedül te vagy a mi erősségünk!

Imádkozzunk: Téríts meg bennünket, Úr Jézus!

A szégyentelen és lelkiismerettelen fegyverkereskedelemből: Téríts meg bennünket, Úr Jézus!

A pénzek élelem helyett fegyverre költéséből: Téríts meg bennünket, Úr Jézus!

A pénz rabságából, mely háborút és igazságtalanságot szül: Téríts meg bennünket, Úr Jézus!

Hogy a lándzsákból sarlókat készítsünk: Téríts meg bennünket, Úr Jézus!

9. Jézus harmadszor esik el a kereszttel

(a béke hangjai egy közép-afrikai szerzetesnőtől)

„Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. ²⁵Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.” (Jn 12,24–25)

2013. december 5-én hajnali ötkor fegyverropogásra ébredtem. A lázadók éppen megszállták a fővárost. Sokan futottak és rejtekhelyet kerestek, de egy eltévedt golyó is elég volt ahhoz, hogy bárki meghaljon. Leírhatatlan szenvedések kezdete volt ez: gyilkosságok, családtagok, barátok és kollégák elvesztése. A húgom eltűnt, és soha többé nem került elő. Ez óriási traumát okozott édesapánknak, aki pár évvel később, rövid betegség után hagyott itt bennünket. Én továbbra is sírtam. A könnyek, a „miért”-ek völgyében… Jézusra gondoltam. Ő is elesett az erőszak súlya alatt, míg végül ezt mondta a kereszten: „Istenem, miért hagytál el engem?” Egyesítettem az én „miért”-jeimet az övéivel, és apránként utat tört bennem egy válasz: szeress úgy, ahogyan Jézus szeret téged! Fény volt ez a sötétségben! Megértettem, hogy a szeretet erejébe kell kapaszkodnom. Azóta minden alkalommal, amikor kicsit nyugodtabb a helyzet, azonnal misére megyek. Hosszú az út, amíg eljutok a plébániára, és legalább három, lázadók által emelt úttorlaszon kell átjutnom. Ám miséről misére nőtt bennem a bizonyosság: annak ellenére, hogy gyakorlatilag mindent elvesztettem, beleértve a házat, ahol felnőttem, minden elmúlik – Istenen kívül. Ez megerősítést adott, és pár baráttal elkezdtük összegyűjteni a gyerekeket, akik katonásdit játszottak. Ők a jövő. Át szeretnénk adni nekik az evangéliumi értékeket: a kölcsönös segítségnyújtást, a megbocsátást, a tisztességet, hogy a béke álma valósággá váljon.

Imádkozzunk: Gyógyíts ki bennünket, Úr Jézus!

A félelemből, hogy nem szeretnek minket: Gyógyíts ki bennünket, Úr Jézus!

A félelemből, hogy értenek meg minket: Gyógyíts ki bennünket, Úr Jézus!

A félelemből, hogy megfeledkeznek rólunk: Gyógyíts ki bennünket, Úr Jézus!

A félelemtől, hogy kudarcot vallunk: Gyógyíts ki bennünket, Úr Jézus!

10. Jézust megfosztják a ruháitól

(a béke hangjai ukrán és orosz fiataloktól)

„Azután keresztre feszítették, a ruháit pedig elosztották, sorsot vetve rájuk, hogy kinek mi jusson. Így beteljesedett az Írás: »Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.«” (Mk 15,24; Jn 19,24)

[1] Tavaly apa és anya fogtak engem és az öcsémet, hogy elhozzanak Olaszországba, ahol a nagymamánk több mint húsz éve dolgozik. Éjszaka indultunk el Mariupolból. A határon a katonák lefogták apukámat, és azt mondták neki, hogy Ukrajnában kell maradnia harcolni. Még két napig utaztunk a buszon. Amikor megérkeztünk Olaszországba, szomorú voltam. Úgy éreztem, hogy mindent elvettek tőlem: teljesen meztelen vagyok. Nem ismertem a nyelvet, és nem volt egy barátom sem. Nagymamánk mindent megtett, hogy szerencsésnek érezzem magam, de én folyton csak ezt hajtogattam: haza akarok menni! Végül úgy döntött a családom, hogy visszamegyünk Ukrajnába. Itt továbbra is nehéz a helyzet, mindenhol háború van, a város elpusztult. De a szívemben megmaradt a bizonyosság, melyről a nagymamám beszélt, amikor sírtam: „Meglátod, minden jó lesz! A jó Isten segítségével visszatér a béke!” [2] Én pedig egy orosz fiú vagyok… miközben ezt mondom, szinte bűntudatom van, ugyanakkor nem értem, miért, és kétszeresen is rosszul érzem magam. Elvették tőlem a boldogságot és a jövőre vonatkozó álmaimat. Két éve nézem, ahogy sír a nagymamám és az anyukám. Egy levélben megírták, hogy a bátyám meghalt. Még emlékszem a tizennyolcadik születésnapjára, nevetett és ragyogott, mint a nap, és mindez csak pár héttel azelőtt volt, hogy hosszú útra indult volna. Mindenki azt mondta, hogy büszkének kell lennünk, de odahaza csak szenvedés és szomorúság volt. Ugyanez történt apukámmal és nagypapámmal. Ők is elindultak, és azóta semmit nem tudunk róluk. Az egyik iskolatársam félve a fülembe súgta: Háború van! Hazatérve írtam egy imát: Jézus, kérlek szépen, add, hogy béke legyen az egész világon, és mindannyian testvérek lehessünk!

Imádkozzunk: Tisztíts meg bennünket, Úr Jézus!

A haragtól és a dühtől: Tisztíts meg bennünket, Úr Jézus!

Az erőszakos szavaktól és reakcióktól: Tisztíts meg bennünket, Úr Jézus!

A megoszlást szító magatartástól: Tisztíts meg bennünket, Úr Jézus!

Attól, hogy mást megalázva akarjunk kitűnni: Tisztíts meg bennünket, Úr Jézus!

11. Jézust a keresztre szegezik

(a béke hangjai egy közel-keleti fiataltól)

„Vele együtt két gonosztevőt is fölfeszítettek, az egyiket jobb, a másikat bal felől. Így beteljesedett az Írás: „A gonoszok közé sorolták.” Az arra menők káromolták, csóválták a fejüket s mondogatták: „Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!”” (Mk 15,27–30)

2012-ben szélsőséges fegyveres csoportok törtek be a városrészünkbe, és gépfegyverből leadott sorozatokkal megöltek mindenkit, aki a teraszon vagy a társasházban volt. Kilencéves voltam. Emlékszem mama és papa félelmére; este átöleltük egymást, így imádkoztunk. Tudtuk, hogy új és kemény valóság vár ránk. A háború napról napra rettenetesebbé vált. Hosszú időszakokra elment az áram, nem volt víz, mindenütt kutakat ástak. Mindennapos problémává vált az élelem. 2014-ben a teraszon voltunk. Egy bomba csapódott be a házunk előtt. Betaszított bennünket a lakásba, üveg és szilánkok borítottak bennünket. Pár hónappal később egy bomba találta el a szüleim szobáját, akik csodával határos módon menekültek meg. Fájó szívvel úgy döntöttek, hogy elhagyják az országot. Egy újabb kálvária kezdődött, mert két sikertelenül vízumkérelem után nem maradt más választásunk, mint hajóra szállni. Kockára tettük az életünket. Egy zátonyon kötöttünk ki, így vártuk a hajnalt és a parti őrség hajóját. Megmenekülésünk után a helybeliek tárt karokkal fogadtak bennünket, megértették nehézségeinket. A háború volt életünk keresztje. A háború megöli a reményt. Országunkat rettenetes természeti csapások is sújtották. Ezután még több család, gyermek és idős maradt remény nélkül. Jézus kitárta karjait a kereszten. Az ő nevében kérlek benneteket: nyújtsatok kezet népemnek!

Imádkozzunk: Gyógyíts ki bennünket, Úr Jézus!

A párbeszédre való képtelenségből: Gyógyíts ki bennünket, Úr Jézus!

A bizalmatlanságból és a gyanakvásból: Gyógyíts ki bennünket, Úr Jézus!

A türelmetlenségből és sietősségből: Gyógyíts ki bennünket, Úr Jézus!

A bezárkózásból és elszigetelődésből: Gyógyíts ki bennünket, Úr Jézus!

12. Jézus, megbocsátva gyilkosainak, meghal

(a béke hangjai egy nyugat-ázsiai anyától)

„A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét.” (Lk 23,34.44–46)

2014. augusztus 6-án bombák zajára riadt fel a város. A terroristák a kapuk előtt álltak. Három héttel korábban már lerohanták a közeli városokat és falvakat, sokat kegyetlenkedtek. Akkor elbujdostunk, de pár nap múlva hazatértünk. Egy reggel sok dolgunk volt. A gyerekek a ház előtt játszottak. Egyszerre egy ágyú dördült el. Kirohantam. Már nem lehetett hallani a gyerekek hangját, ám egyre erősödött a felnőttek ordítása. A fiamat, az unokatestvérét és a fiatal szomszédlányt, aki az esküvőjére készült, eltalálták. Meghaltak. Ennek a három angyalnak a halála rávett, hogy elmeneküljünk: ha nem így döntünk, a városban maradva elkerülhetetlenül a terroristák kezére kerülünk. Nehéz elfogadni ezt a valóságot. A hitem azonban segít, hogy reméljek, mert arra emlékeztet, hogy halottaink Jézus kezében vannak. Mi, túlélők pedig próbálunk megbocsátani a támadóknak, mert Jézus is megbocsátott hóhérainak. Halálunkban benned hiszünk, élet Ura! Téged akarunk követni, hogy tanúságot tegyünk szeretetedről, mely mindennél erősebb!

Imádkozzunk: Taníts meg bennünket, Úr Jézus!

Hogy úgy szeressünk, ahogy te szerettél minket: Taníts meg bennünket, Úr Jézus!

Hogy megbocsássunk, ahogy te megbocsátottál: Taníts meg bennünket, Úr Jézus!

Hogy megtegyük az első lépést a kiengesztelődésért: Taníts meg bennünket, Úr Jézus!

Hogy viszonzás nélkül is tegyük a jót: Taníts meg bennünket, Úr Jézus!

13. Jézus testét leveszik a keresztről

(a béke hangjai egy kelet-afrikai szerzetesnőtől)

„Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? […] De mindezeken győzedelmeskedünk általa, aki szeret minket.” (Róm 8,35.37)

2022. szeptember 7. volt. Ezen a napon emlékezünk arra, hogy népünk elnyerte a teljes függetlenséget. Váratlanul olyasvalami történt, ami összetörte az örömünket: megölték egy nővértársunkat, aki mindig misszionáriusként szolgált. A terroristák betörtek a házunkba, és kegyetlenül kioltották az életét. A győzelem napja vereséggé lett: félelem és bizonytalanság töltötte be szívünket. Számunkra is valósággá vált sok száz család tapasztalata, akik szemtanúi voltak szeretteik tragikus halálának: kezünk között hevert nővérünk élettelen teste. Nehéz végignézni egy családtagunk, egy barátunk, egy szomszédunk erőszakos halálát, ahogy azt sem könnyű látni, hogy a házunk és a javaink hamuvá lesznek, a jövőre pedig sötétség borul. De ez az én népem élete, ez az én életem. A hit által megvilágosított szeretettel szemléltem a názáreti Szüzet, aki karjai között tartotta a halott Jézust, és aki arról tanúskodik, arra tanít, hogy sosem szabad felhagynunk a bátorsággal, hogy reményt, békét és kiengesztelődést hozó jövőről álmodjunk. Hiszen szívünkbe áradt a feltámadt Krisztus szeretete, hiszen ő a mi békénk, ő a mi valódi győzelmünk. Soha semmi nem szakíthat el bennünket az ő szeretetétől.

Imádkozzunk: Könyörülj rajtunk, Úr Jézus!

Jó pásztor, aki életedet adod nyájadért: Könyörülj rajtunk, Úr Jézus!

Aki meghalva legyőzted a halált: Könyörülj rajtunk, Úr Jézus!

Akinek átszúrt oldalából fakad az élet forrása: Könyörülj rajtunk, Úr Jézus!

Aki sírodból világítod meg a történelmet: Könyörülj rajtunk, Úr Jézus!

14. Jézus holttestét sírba helyezik

(a béke hangjai dél-afrikai lányoktól)

„Arimateai József ... arra kérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Így elment és levette a testet. Nikodémus is elment, ... s vitt mintegy 100 font mirha­ és aloékeveréket. Fogták Jézus testét és a fűszerekkel együtt gyolcsba göngyölték, ahogy a zsidóknál temetni szokás.” (Jn 19,38–40)

Péntek este volt, amikor a lázadók betörtek a falunkba. Akit csak tudtak, túszul ejtettek, elvittek mindenkit, akit találtak, és ránk málházták rabolt zsákmányukat. Útközben puskával és késsel sok férfit megöltek. A nőket egy parkba vitték. Nap mint nap testileg és lelkileg bántalmaztak bennünket. Megfosztottak ruhánktól és méltóságunktól, meztelenül éltünk, hogy ne tudjunk elmenekülni. Szerencsére egy nap, amikor leküldtek a folyóra vízért, meg tudtam szökni. Tartományunk ma is a könnyek és a fájdalom földje. Amikor a pápa eljött földrészünkre, Krisztus keresztje alá tettük a fegyveresek ruháit, akiktől még most is félünk. Jézus nevében megbocsátjuk nekik mindazt, amit velünk tettek. Az Úrtól kérjük a békés és emberi együttélés kegyelmét. Tudjuk és hisszük, hogy a sír nem a végső hajlékunk, hanem mindannyian meghívást kaptunk az új életre a mennyei Jeruzsálemben.

Imádkozzunk: Őrizz meg bennünket, Úr Jézus!

A reményben, mely nem csal meg: Őrizz meg bennünket, Úr Jézus!

A fényben, mely nem alszik ki: Őrizz meg bennünket, Úr Jézus!

A megbocsátásban, mely megújítja a szívet: Őrizz meg bennünket, Úr Jézus!

A békében, mely boldoggá tesz: Őrizz meg bennünket, Úr Jézus!

Záróima

(tizennégy köszönet)

Úr Jézus, az Atya örök Igéje, értünk csönddé lettél. Ez a csönd elvezet bennünket sírodhoz. Ebben a csöndben ott van még egy szó, melyet el szeretnénk mondani neked, újra végiggondolva a veled járt keresztutat: köszönjük!

Köszönjük, Úr Jézus, a szelídséget, mely összezavarja a gőgöt.

Köszönjük a bátorságot, mellyel átölelted a keresztet.

Köszönjük a békét, mely sebeidből fakad.

Köszönjük, hogy anyaként nekünk adtad szent anyádat.

Köszönjük a szeretetet, melyet az árulást megtapasztalva tanúsítottál.

Köszönjük, hogy mosolyra változtattad a könnyeket.

Köszönjük, hogy kivétel nélkül mindenkit szerettél.

Köszönjük a reményt, melyet a próbatétel idején belénk árasztasz.

Köszönjük az irgalmasságot, mely meggyógyítja bajainkat.

Köszönjük, hogy mindentől megfoszthattak, hogy minket gazdaggá tégy.

Köszönjük, hogy az élet fájává változtattad keresztedet.

Köszönjük a megbocsátást, melyet felkínáltál gyilkosaidnak.

Köszönjük, hogy legyőzted a halált.

Köszönjük, Úr Jézus, a fényt, melyet éjszakánkban gyújtottál, és hogy minden megosztottságot kiengesztelve, mindnyájunkat testvérekké, ugyanannak a mennyei Atyának gyermekeivé tettél:

Mi Atyánk…

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az elmúlt vasárnap a liturgiában az Úr szenvedését hallgattuk meg. Ezekkel a szavakkal zárult: „lepecsételték a követ” (vö. Mt 27,66). Úgy tűnt, hogy mindennek vége. A tanítványok számára az a szikla a reményük legvégét jelentette. A Tanítót keresztre feszítették, a legkegyetlenebb és legmegalázóbb módon ölték meg, felfeszítették a hírhedt akasztófára a városon kívül – nyilvános kudarc, a lehető legrosszabb vég, akkoriban ez volt a legborzasztóbb. Számunkra ma már nincs semmi egészen különös abban a csüggedésben, amely a tanítványokat nyomasztotta. A komor gondolatok és a csalódottság érzései bennünk is felgyülemlenek. Miért van ennyi közömbösség Isten iránt? Ez érdekes: Miért van annyi gonoszság a világban? Nos, nézd, van gonoszság a világban! Miért nőnek tovább az egyenlőtlenségek, és miért nem érkezik meg a régóta várt béke? Miért ragaszkodunk annyira a háborúhoz, egymás rossz bánásmódjához? Minden ember szívében mennyi elvárás elhalványult; mennyi téveszme van! Megint ott van az az érzés, hogy az elmúlt idők jobbak voltak, és hogy a világban, talán még az egyházban sem úgy mennek a dolgok, mint régen... Egyszóval, még ma is úgy tűnik, hogy a remény néha a bizalmatlanság köve mögé van zárva. És mindannyiukat arra kérem, hogy gondolkodjanak el: hol van a reményük? Él a reményetek, vagy elzártátok, egy fiókba tettétek, mint egy emléket? A reményetek arra ösztökél benneteket, hogy járjatok, vagy csak egy romantikus emlék, mintha valami olyan lenne, ami nem is létezik. Hol van ma a reményed?

A tanítványok fejében egy kép maradt meg: a kereszt. Ott ért véget minden. ott volt a középpontban mindennek a vége. De egy kis idő múlva egy új kezdetet fedeztek fel, pont ott, a keresztben. Kedves testvéreim, így csírázik ki Isten reménye. Megszületik és újjászületik csalódott elvárásaink fekete lyukaiban – és a remény, az igazi remény,ehelyett soha nem csalódik. Gondoljunk pontosan a keresztre: a kínzás legszörnyűbb eszközéből Isten a szeretetének legnagyobb jelét teremtette meg. Miután az élet fájává vált, ez a halálfa arra emlékeztet bennünket, hogy Isten kezdetei gyakran a mi végeinkkel kezdődnek. Így szeret csodákat tenni. Nézzük hát ma a kereszt fáját, hogy csírázzon bennünk a remény – az a mindennapi erény, az a csendes, alázatos erény, de az az erény is, amely talpon tart, amely segít előrehaladni. Remény nélkül nem lehet élni. Gondolkodjunk el: Hol van az én reménységem? Ma nézzük meg a kereszt fáját, hogy a remény csírázzon bennünk... hogy meggyógyuljunk szomorúságunkból. Mennyi szomorú ember van. Amikor régen ki tudtam menni az utcára, most nem tehetem, mert nem engedik, de amikor egy másik egyházmegyében ki tudtam menni az utcára, szerettem nézni az emberek arcát. Mennyi szomorú arc! Szomorú emberek, emberek, akik magukban beszélnek, emberek, akik egyedül sétálnak a mobiltelefonjukkal, de béke és remény nélkül. És hol van ma az önök reménye? Kell egy kis remény, ugye, hogy meggyógyuljunk a szomorúságból, ami megbetegít bennünket – annyi szomorúság van –, hogy meggyógyuljunk a keserűségből, amivel az egyházat és a világot szennyezzük. Testvérek, nézzünk oda, a feszületre. És mit látunk? Látjuk Jézust meztelenül, Jézust lecsupaszítva, Jézust megsebesítve, Jézust meggyötörve. Ez mindennek a vége? Ez az, ahol a mi reménységünk van.

Ebben a két vonatkozásban ragadjuk meg hát, hogyan születik újjá a remény, amely látszólag meghalt. Először is, lássuk a ruháitól megfosztott Jézust. Valóban: „Aztán keresztre feszítették, és sorsot vetve megosztoztak ruháján” Istent levetkőztették – Ő, akinek mindene megvan, megengedte, hogy mindenétől megfosszák. De ez a megaláztatás a mi megváltásunk útja. Így győzi le Isten a mi külsőségeinket. Valóban, nehezen tudjuk magunkat leplezni, igaznak lenni. Mindig megpróbáljuk eltakarni az igazságot, mert nem szeretjük. Külsőségekkel ruházzuk fel magunkat, amelyeket keresünk és ápolunk, álarcokkal, hogy álcázzuk magunkat és jobbnak tűnjünk, mint amilyenek vagyunk. Ez egy kicsit olyan, mint a „sminkes” hozzáállás: belső smink, hogy jobbnak tűnjünk, mint mások... Fontosnak tartjuk, hogy felvágjunk, hogy ilyennek tűnjünk, hogy mások jót beszéljenek rólunk, és a látszattal, a látszattal, a felesleges dolgokkal díszítjük magunkat. De így nem találjuk meg a békét. Aztán a smink eltűnik, és a tükörben a csúnya, de igazi arcoddal nézel magadra – azzal, amit Isten szeret –, nem pedig a sminkelt arcoddal. És mindentől megfosztva Jézus arra emlékeztet minket, hogy a remény úgy születik újjá, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz – ha őszinték vagyunk magunkhoz – , ha elfordulunk a kétszínűségetől, ha megszabadulunk attól, hogy békésen együtt éljünk a hamisságunkkal. Néha annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy hazugságokat mondjunk magunknak, hogy úgy élünk a hazugságokkal, mintha azok az igazságot jelentenék, és végül saját hamisságunk megmérgez bennünket. Erre van szükség: vissza kell térnünk a szívhez, a lényeghez, az egyszerű élethez, megfosztva a reményt helyettesítő sok haszontalan dologtól. Ma, amikor minden bonyolult, és fennáll a veszélye, hogy elveszítjük az értelmet, szükségünk van az egyszerűségre, újra fel kell fedeznünk a józanság értékét, a lemondás értékét, hogy megtisztítsuk azt, ami szennyezi a szívünket, és elszomorítja azt. Mindannyiunknak eszébe juthat valami haszontalan dolog, amitől meg kell szabadulnunk, hogy újra megtaláljuk önmagunkat. Gondoljatok bele, mennyi minden haszontalan. Itt, tizenöt nappal ezelőtt a Szent Márta házban, ahol lakom – ez egy szálloda sok ember számára –, az a gondolat keringett, hogy ezen a nagyhéten jó lenne, ha belenéznénk a szekrényeinkbe, és megszabadulnánk a dolgainktól, ha elajándékoznánk azokat a dolgokat, amik vannak, de amiket nem használunk. El sem tudjátok képzelni, mennyi minden van! Jó megszabadulni a haszontalan dolgoktól. Ezt pedig a szegényeknek, a rászorulóknak adtuk. Nekünk is, mennyi haszontalan dolog van a szívünkben – és kívül is. Nézzétek meg a szekrényeiteket: nézzétek meg őket. Ez hasznos, ez haszontalan... és takarítsatok ott. Nézzétek meg a lelketek szekrényét – nevettek, ugye? Ez igaz, ez igaz. Nézzétek meg a lelketek szekrényét – mennyi haszontalan dolgotok van, mennyi ostoba illúzió. Térjünk vissza az egyszerűséghez, az igaz dolgokhoz, amiket nem kell kitalálni. Milyen jó gyakorlat!

Irányítsuk második pillantásunkat a feszületre, és meglátjuk a megsebzett Jézust. A kereszt mutatja a szögeket, amelyek átszúrják a kezét és a lábát, a nyitott oldalát. De a testén lévő sebekhez hozzáadódnak a lelkén lévő sebek is. Mennyi gyötrelem, Jézus egyedül van, elárulva, átadva és megtagadva az övéi – barátai, sőt tanítványai – által, elítélve a vallási és polgári hatalom által, kiátkozva, Jézus még Istentől is elhagyatottnak érzi magát (vö. 46. v.). Ráadásul a kereszten megjelenik elítélésének oka is: „Ez Jézus, a zsidók királya” (37. v.). Ez gúnyolódás: Őt, aki elmenekült, amikor királlyá akarták tenni (vö. Jn 6,15), most azért ítélik el, mert királlyá tette magát. Annak ellenére, hogy nem követett el semmilyen bűnt, két bűnöző közé állították, és a bűnöző Barabbást részesítik előnyben vele szemben (vö. Mt 27,15–21). Végül Jézus testben és lélekben is megsebesül. Felteszem magamnak a kérdést: Miben segíti ez a reménységünket? Ily módon a meztelen, mindentől, mindentől megfosztott Jézus mit mond az én reményemnek, hogyan segíthet ez nekem?

Mi is meg vagyunk sebesülve – ki nem az életben? És ezek gyakran rejtett sebek, amelyeket szégyenszemre elrejtünk. Ki ne hordozná a múltbeli döntések, a félreértések, a bennünk maradt és nehezen leküzdhető fájdalmak sebeit? De az elszenvedett sérelmek, éles szavak, könyörtelen ítéletek is? Isten nem rejti el szemünk elől a testét és lelkét átszúró sebeket. Megmutatja őket, hogy lássuk, húsvétkor új utat nyithatunk: hogy a saját sebeinkből fénylyukakat csináljunk. „De, Szentséged, te túlzol” – mondhatja nekem valaki. Nem, ez így van. Próbáljátok ki, próbáljátok csak ki. Tegyétek meg. Gondoljatok a saját sebeitekre, azokra, amelyekről csak ti tudtok, amelyeket mindenki a szívében rejteget. És nézzetek az Úrra, és látni fogjátok, látni fogjátok, hogy azokból a sebekből fénylyukak törnek elő. Jézus nem vádol a kereszten, hanem szeret. Szeret és megbocsát azoknak, akik bántották őt (vö. Lk 23,34). Így változtatja át a rosszat jóra; így változtatja át és alakítja át a bánatot szeretetté.

Testvéreim, nem az a lényeg, hogy kicsit vagy nagyon sebeznek meg minket az életben, a lényeg az, hogy mit kezdjek a sebeimmel – a kicsikkel, a nagyokkal, azokkal, amelyek örökre nyomot hagynak a testemen, a lelkemben. Mit tudok kezdeni a sebeimmel? Mit tudsz te, te, te, te kezdeni a sebeiddel? „Nem, Atyám, nincsenek sebeim” – „Légy óvatos, gondold meg kétszer, mielőtt ezt kimondod”. Kérdezem tőled: mit kezdesz a sebeiddel, azokkal, amelyekről csak te tudsz? Hagyhatom, hogy nehezteléssel és szomorúsággal fertőzzenek meg, vagy ehelyett egyesíthetem őket Jézus sebeivel, hogy az én sebeim is „világítóvá váljanak.” Gondolj arra, hogy hány fiatal, hány fiatal nem tűri el a saját sebeit, és az öngyilkosságban keresi a megváltás útját. Ma, városainkban nagyon sok fiatal nem lát más kiutat, nincs reményük, és inkább kábítószerrel tépnek be, hogy felejtsenek... szegény emberek. Gondoljatok csak bele! Te, mi az a drog, amivel elrejted a sebeidet? A sebeink akkor válhatnak a remény forrásává, ha ahelyett, hogy sajnálnánk magunkat, vagy elrejtenénk őket, felszárítjuk a mások által hullatott könnyeket; ha ahelyett, hogy neheztelést táplálnánk azért, amit tőlünk elvettek, gondoskodnánk arról, ami másoknak hiányzik; ha ahelyett, hogy magunkon rágódunk, a szenvedők fölé hajolnánk; ha ahelyett, hogy szomjazunk a szeretetre, a ránk szorulók szomját oltanánk. Mert csak akkor találjuk meg újra önmagunkat, ha nem gondolunk többé magunkra. De ha továbbra is magunkra gondolunk, akkor már nem találjuk meg önmagunkat. Ez által – mondja a Szentírás – sebünk gyorsan begyógyul (vö. Iz 58:8), és a remény újból kivirágzik. Gondoljatok erre! Mit tehetek másokért? Meg vagyok sebezve. Megsebez a bűn, megsebez a múltam, mindenkinek megvan a maga sebe. Mit tehetek én? Nyalogassam a sebeimet életem végéig? Vagy meg tudom látni a mások sebeit, és életem sebesültségének tapasztalatával elindulhatok a gyógyulás felé, hogy segítsek másokon? Ez a mai nap kihívása mindannyiótoknak, mindannyiótoknak, mindannyiunknak. Segítsen az Úr, hogy tovább tudjunk lépni.

____________________________________

Különleges üdvözlés

Szeretettel köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen a Hollandiából, Új–Zélandról, a Fülöp–szigetekről, Szingapúrból, Kanadából és az Amerikai Egyesült Államokból érkező csoportokat. Ez a Nagyhét vezessen bennünket arra, hogy a Szentlélek kegyelme által megtisztított és megújult szívvel ünnepeljük az Úr Jézus feltámadását. Isten áldjon meg benneteket!

__________________________________________________

FELHÍVÁSOK

Holnap lesz a Sport a fejlődésért és a békéért nemzetközi napja, amelyet az ENSZ hozott létre. Remélem, hogy ez hozzájárul a szolidaritásra, a baráti hajlandóságra és a testvéri megosztásra vonatkozó javaslatok elmélyítéséhez.

Krisztus szenvedésének e Nagyhetén, amely Krisztus igazságtalan halálára emlékezik, különösen megemlékezem a háborús bűnök minden áldozatáról, és miközben arra hívlak benneteket, hogy imádkozzatok értük, emeljük imánkat Istenhez, hogy mindenkinek a szíve megtérjen. És a kereszt előtt álló Máriára, a Szűzanyára tekintve gondolataim az édesanyákhoz szólnak: a háborúban elesett ukrán és orosz katonák édesanyáihoz. Ők azok az édesanyák, akiknek a fiai meghaltak. Imádkozzunk ezekért az édesanyákért.

__________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim és nővéreim! A nagyhét ezen napjaiban Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának misztériumát készülünk megünnepelni. A kereszt, amely először a vereség és a kétségbeesés jelének tűnik, ehelyett az élet fájának és a halhatatlan remény forrásának bizonyul. A keresztre feszített Jézus szemlélése a maga mezítelenségében és megalázottságában arra hív minket, hogy megfosszuk magunkat a hamis illúzióktól, hogy felismerjük az igazságot önmagunkról, és hogy megtaláljuk a gyógyulást és az újrakezdés lehetőségét. Jézus értünk vállalt szenvedései nem csupán fizikaiak voltak, hanem magukban foglalták az árulás, a tagadás, sőt a kereszten az Atya általi elhagyatottság emberi tapasztalatait is. Jézus sebeiben megláthatjuk a sajátjainkat; az Atya akaratának való engedelmességében és az őt keresztre feszítőknek való megbocsátásában Isten szeretetének győzelmét mutatja meg, és a belső megújulás és megváltás reményét kínálja nekünk. Ezekben az elkövetkező napokban közeledjünk az Úrhoz, és helyezzük reményünket az ő keresztjének erejébe, hogy a rosszat jóra fordítsa, a szenvedést pedig testvéreink és nővéreink, különösen a legnagyobb szükségben lévők iránti nagylelkű szeretetre.

Kedves testvéreim!

Üdvözöllek mindnyájatokat, rómaiakat és zarándokokat, különösen azokat, akik messziről érkeztek. Köszönöm a részvételt és az imákat is, amelyek az elmúlt napokban felerősödtek. Valóban köszönöm!

Külön áldásomat adom a Béke Karavánjára, amely ezekben a napokban indult el Olaszországból Ukrajnába számos egyesület támogatásával: XXIII. János pápa, FOCSIV, Pro Civitate Christiana, Pax Christi és mások. Az alapvető szükségletek mellett az olasz nép közelségét viszik el a meggyötört ukrán néphez, és ma olajágakat, Krisztus békéjének szimbólumát ajánlják fel. Csatlakozzunk ehhez a gesztushoz imánkkal, amely a nagyhét napjaiban legyen még intenzívebb.

Testvéreim, a Nagyhetet ezzel a szentmisével kezdtük meg:

Arra kérlek mindnyájatokat, hogy Isten szent, hűséges népe hagyományának a tanítása szerint, vagyis az Úr Jézust hittel és szeretettel kísérve éljétek meg a Nagyhetet. Tanuljunk Édesanyánktól, Szűz Máriától. Ő szívének közelségével követte Fiát. Egy lélek volt Vele. És vele együtt, bár nem értett mindent, mégis teljesen átadta magát az Atyaisten akaratának. A Szűzanya segítsen minket, hogy Jézushoz közel maradjunk, jelen legyen a szenvedő, kitaszított, elhagyatott emberekben. A Szűzanya vezessen minket kézen fogva az ezekben az emberekben jelenlévő Jézushoz.

Mindenkinek jó utat kívánok Húsvét felé!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az apostoli buzgóságról szóló katekézis során kezdjünk el ma szemlélni néhány olyan személyt, akik különböző módon és időben példamutatóan tettek tanúságot arról, hogy mit jelent az evangélium iránti szenvedély. Az első tanú pedig természetesen Pál apostol. Ezt a két katekézist szeretném neki szentelni.

Tarzusi Pál története pedig jelképes értékű ebből a szempontból. A Galatákhoz írt levél első fejezetében, akárcsak az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélésében, láthatjuk, hogy az evangélium iránti buzgalma megtérése után jelentkezik, és átveszi a zsidóság iránti korábbi buzgalmának a helyét. Olyan ember volt, aki buzgón foglalkozott Mózes zsidóságnak szóló törvényével, és megtérése után ez a buzgósága folytatódott, de a hirdetésért, azért, hogy Jézus Krisztust hirdesse. Pál szerette Jézust. Saul – ez Pál eredeti neve – is buzgó volt már, de Krisztus új írányt ad a buzgóságának: a törvénytől az evangélium felé. Buzgalma először le akarta rombolni az egyházat, ezután pedig felépíteni. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi történt, ami átvezette a rombolásból az építésbe? Mi változott meg Pálban? Hogyan alakult át a buzgósága, Isten dicsőségéért való törekvése? Mi történt benne akkor?