A Pápa hangja

„A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” (vö. Sir 7,32). A régi bölcsesség e szavakat mint követendő szent életszabályt állítja elénk. Ezek a szavak ma is ugyanolyan időszerűek, mint bármikor és segítenek abban, hogy tekintetünket a lényegesre irányítsuk és áttörjük a közöny válaszfalait. A szegénység számos különféle módon jelenik meg, és minden egyes sajátos helyzet figyelmet követel: mindegyikben lehetőségünk nyílik arra, hogy az Úr Jézussal találkozzunk, aki kijelentette, hogy a legkisebb testvéreiben jelen van (vö. Mt 25,40).

1. Vegyük kézbe Jézus, Sirák fia könyvét az Ószövetségből, amelyben megtaláljuk a Krisztus előtt kb. kétszáz évvel élt bölcs szavait, aki azt az igazságot kereste, ami az embereket jobbá teszi, illetve képessé az élet eseményeinek mélyebb megértésére. Tette ezt akkor, amikor Izrael népét idegen hatalmak uralma következtében súlyos próbatételek érték, a szenvedés, a gyász és a szomorúság idején. Mint nagy hitű és elődeinek hagyományaira építő embernek, első gondolata az volt, hogy Istenhez fordul és a bölcsesség ajándékát kéri tőle. És az Úr nem tagadta meg tőle segítségét.

A könyv első soraitól kezdve Jézus, Sirák fia számos tanácsot ad az élet konkrét helyzeteire vonatkozóan, közöttük a szegénységére is. Ragaszkodik ahhoz, hogy a nehézségek közepette is bíznunk kell Istenben: „Keményítsd meg szíved és légy állhatatos, a kísértés napján ne kapkodj el semmit. Ragaszkodj az Úrhoz és ne tágíts tőle, hogy életed végén majd felmagasztaljon. Mindent, ami rád szakad, tűrj el békességgel, maradj hűséges a megaláztatásban. Mert az aranyat tűzben próbálják, a kiválasztottakat meg a balsors kohójában. Bízzál az Istenben: gondodat viseli, járj egyenes úton és reménykedj benne. Akik Istent félitek, várjátok kegyelmét, ne hagyjátok el, nehogy elessetek” (Sir 2,2–7).

2. Oldalról oldalra értékes tanácsokat találunk arra nézve, hogy hogyan kell viselkednünk Istennel, a Teremtővel szemben, aki szereti a teremtést, minden gyermeke iránt igazságos és gondoskodik róluk. Ez az állandó Istenre tekintés azonban nem távolíthat el attól, hogy az emberekre is figyeljünk, éppen ellenkezőleg, e kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Egyértelműen mutatja ezt a jelen üzenet mottója (vö. 7,29–36). Az Istenhez forduló ima, valamint a szegények és a szenvedők iránti szolidaritás elválaszthatatlan egymástól. Ahhoz, hogy az Úrnak tetsző istentiszteletet mutassunk be, fel kell ismernünk, hogy minden egyes ember, legyen az a legszegényebb és leginkább megvetett is, Isten képmását hordozza. Ebből a felismerésből fakad Isten áldásának ajándéka, amelyet a szegények iránt tanúsított nagylelkűség jellemez. Az imádságra fordított idő ezért soha nem lehet indoka rászoruló embertársaink elhanyagolásának. Valójában éppen az ellenkezője igaz: az Úr áldása száll reánk, és az ima akkor ér célba, ha a szegények szolgálata kíséri.

3. Mennyire időszerű ez a régi tanítás a mi számunkra is! Isten Igéje túlmutat téren, időn, vallásokon és kultúrákon. A nagylelkűség, amely támogatja a szegényt, vigasztalja a szenvedőt, enyhíti a szenvedést, visszaadja méltóságát a kifosztottnak, feltétele a teljesen emberi életnek. A döntés, hogy figyelmet fordítunk a szegényekre és számos szükségletükre, nem függhet a rendelkezésre álló időtől, az egyéni érdekektől, sem személytelen társadalmi vagy lelkipásztori tervektől. Nem szabad, hogy a nárcisztikus tendencia, amely mindig saját énünket tolja előtérbe, elfojtsa Isten kegyelmének erejét.

Nehéz feladat figyelmünket a szegényeken tartani, de annál fontosabb ahhoz, hogy személyes és társadalmi életünket a megfelelő irányba fordítsuk. Nem szép szavakkal kell ezt tennünk, hanem sokkal inkább az isteni szeretet által vezérelve, saját életünket odaajándékozva. A Szegények Világnapjával minden évben hangsúlyozom ezt az Egyház számára alapvető igazságot, hogy a szegények mindig velünk vannak (vö. Jn 12,8) azért, hogy segítsenek a mindennapokban felfedezni Krisztus jelenlétét.

4. A szegénységben élő emberrel való találkozás mindig kihívást jelent és kérdéseket vet fel. Hogyan segíthetjük elő kirekesztettségének és szenvedésének megszűnését vagy legalább enyhülését? Hogyan tudunk segíteni neki a szellemi szegénységében? A keresztény közösség arra kapott meghívást, hogy részese legyen a megosztás tapasztalatának, tudva, hogy ezt a feladatot nem szabad másokra áthárítani. Annak érdekében, hogy támogatást nyújtsunk a szegényeknek, elengedhetetlen, hogy személyesen is megéljük az evangéliumi szegénységet. Nem érezhetjük „helyünkön magunkat” akkor, amikor az emberi család bármely tagja kirekesztett és háttérbe szorul. A sok szegény csendes kiáltása mindig és mindenütt első sorban, az Isten embereit kell, hogy megérintse meg, hogy hangot adhassanak nekik, megvédjék őket és szolidaritást vállaljanak velük a képmutatás és a be nem tartott ígéretek számos tapasztalatával szemben, illetve lehetővé tegyék számukra, hogy részesei legyenek a közösség életének.

Igaz, hogy az Egyház nem tud tökéletes megoldást javasolni, de Krisztus kegyelmével felkínálja a tanúságtételt és a megosztás gesztusait. Kötelességének érzi azt is, hogy felkarolja azok panaszát, akik a legszükségesebbeknek is híján vannak. A keresztény közösség számára az, hogy mindenkit a közjó nagy értékére emlékeztessen, életfeladat, ami abban valósul meg, hogy nem feledkezünk meg senkiről, akinek az emberi mivoltát érintő alapvető szükségleteit semmibe veszik.

5. A kéz kinyújtása mindenekelőtt az ezt cselekvőknek segít felfedezni, hogy képesek vagyunk olyan dolgokra, amelyek az életnek értelmet adnak. Hány és hány kinyújtott kezet láthatunk minden nap! Sajnos egyre gyakoribb, hogy a rohanás a közömbösség örvényébe torkollik, így azt a sok jót, amit nap mint nap csendben és nagylelkűséggel tesznek, az ember már észre sem veszi. Így történik meg, hogy csak az életünk folyását megzavaró eseményekben nyílik meg a szemünk arra, hogy észrevegye a „közöttünk élő szentek” jóságát, „azokét, akik a közelünkben laknak, és akik Isten jelenlétének visszatükröződései” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás 7.), de akikről senki sem beszél. A rossz hírek elárasztják a címlapokat, a weboldalakat és a televíziót, azt sugallva, hogy a gonosz teljes mértékben győzedelmeskedik. De ez nem így van. Természetesen nincs hiány rosszindulatból és erőszakból, visszaélésből és a korrupcióból, de az életet a tisztelet és nagylelkűség hálója tartja meg, amely nemcsak ellensúlyozza a rosszat, hanem ösztönzést is ad az embernek, hogy túllépjen rajta és reménnyel teljen el.

6. A kéz kinyújtása egy jel: olyan jel, amely közvetlenül a közelségre, a szolidaritásra, a szeretetre utal. Hány és hány kinyújtott kezet láthattunk ezekben a hónapokban, amikor az egész világon végigsöpört egy vírus, fájdalmat és halált, kétségbeesést és zavart okozva. Az orvos kinyújtott kezét, aki minden beteggel törődik és keresi a megfelelő gyógymódot. A nővér és ápoló kinyújtott kezét, aki jóval a munkaidején túl is ápolja a betegeket. A közigazgatásban dolgozó kinyújtott kezét, aki eszközökről gondoskodik a lehető legtöbb élet megmentése érdekében. A gyógyszerész kinyújtott kezét, aki számtalan kérésnek van kitéve az emberekkel való kockázatos találkozások folyamán. A pap kinyújtott kezét, aki gyötrelmes szívvel oszt áldást. Az önkéntes kinyújtott kezét, aki segíti az utcán élőket és azokat, akiknek ugyan van otthonuk, de nincs mit enniük. Az emberek egymás felé kinyújtott kezét, akik az alapvető szolgáltatások biztosítása és a biztonság fenntartása érdekében dolgoznak. És más kinyújtott kezeket is fel tudnánk sorolni, egész litániát állíthatnák össze a jócselekedetekből. Mindezek a kezek szembeszegültek a fertőzéssel és a félelemmel, hogy támogatást és vigaszt nyújtsanak.

7. Ez a világjárvány váratlanul érkezett, meglepve, felkészületlenül érve minket, nagyfokú bizonytalanságot és tehetetlenséget okozva. A szegények felé kinyújtott kezek mégsem mondhatók váratlannak. Inkább tanúskodnak a felkészülésről arra, hogy felismerjük a szegényeket, hogy segítsük őket a szükség idején. Az irgalom eszközei nem improvizálhatók. Napi gyakorlásra van szükség, ami azzal a felismeréssel kezdődik, hogy először nekünk van szükségünk egy felénk nyújtott kézre.

Ez a most átélt időszak sok biztosnak gondolt dolgot válságba juttatott. Szegényebbnek és gyengébbnek érezzük magunkat, mert megtapasztaltuk a határainkat és a szabadságunk korlátozását. A munkánktól és a legmélyebb érzelmektől való megfosztottság, valamint a megszokott emberi kapcsolatok hiánya hirtelen olyan horizontot nyitott meg előttünk, amelyet általában nem szoktunk észrevenni. Szellemi és anyagi gazdagságunk megkérdőjeleződött és felfedeztük magunkban a félelmet is. Bezárkóztunk otthonunk csendjébe, és újra felfedeztük, hogy mennyire fontos az egyszerűség és az, hogy figyelmünket az alapvető dolgokra irányítsuk. Elmélyítettük az igényünket egy új testvériség iránt, amely képes a kölcsönös segítésre és tiszteletre. Alkalmas idő ez arra, hogy „átérezzük, hogy szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk másokért és a világért. (…) Már hosszú időt töltöttünk erkölcsi hanyatlásban, gúnyt űzve az etikából, a jóságból, a hitből, a tisztességből. (…) A társadalmi élet egész alapjának ez a lerombolása azt eredményezi, hogy egymásnak esünk saját érdekeink védelmében, az erőszak és a kegyetlenség új formái látnak napvilágot, és lehetetlenné válik, hogy kialakítsuk a környezet gondozásának valódi kultúráját” (Laudato si’ enciklika, 229.). Összefoglalva: a nagy gazdasági, pénzügyi és politikai válságok nem szűnnek meg addig, amíg hagyjuk, hogy a felelősség, amelyet mindenkinek éreznie kell felebarátai és minden ember iránt, valamiféle tehetetlenségbe süppedjen.
 
8. „A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” felszólítás tehát felelősségvállalásra és konkrét cselekvésre szóló meghívást jelent azok számára, akik sorsközösséget éreznek a többi emberrel. Felhívás arra, hogy a gyengébbek terheit hordozzuk, amint Szent Pál emlékeztet minket: „szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ebben a mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. (…) Hordozzátok egymás terhét” (Gal 5,13–14; 6,2). Az apostol azt tanítja nekünk, hogy a Jézus Krisztus halála és feltámadása által nekünk ajándékozott szabadság mindannyiunk számára felelősséget jelent, hogy szolgáljunk egymásnak, különös tekintettel a leggyengébbekre. Ez nem csupán egy választható lehetőség, hanem az általunk vallott hit hitelességének feltétele.

Jézus, Sirák fia könyve ismét segítségünkre siet: a leggyengébbek támogatására konkrét tetteket javasol, szuggesztív képeket használva. Először a gyász miatti gyengeségről ír: „Azoktól, akik sírnak, ne húzódjál félre” (7,34). A világjárvány időszaka mindannyiunkat bezárkózásra kényszerített; még azt is megakadályozta, hogy vigasztalást nyújtsunk és társául szegődjünk olyan barátoknak és ismerősöknek, akik elveszített szeretteiket gyászolják. A bibliai szerző így folytatja: „Ne légy rest, hanem látogasd meg a betegeket” (7,35). Meg kellett tapasztalnunk, hogy nem tudunk ott állni a szenvedők mellett, ugyanakkor létezésünk törékenysége is tudatossá vált számunkra. Isten Igéje tehát soha nem hagy nyugodni és továbbra is a jóra ösztönöz bennünket.

9. „A szegény felé is nyújtsd ki a kezedet” – hangsúlyos ellentétben azoknak a viselkedésével, akik zsebre dugják a kezüket és nem engedik, hogy megérintse őket a szegénység, amelyért pedig gyakran maguk is felelősek. Mindennapi kenyerük a közömbösség és a cinizmus. Mekkora különbség azokkal a kezekkel szemben, amelyekről korábban írtunk! Mert vannak kinyújtott kezek, amelyek a számítógép billentyűzetén száguldanak és pénzeket mozgatnak a világ egyik pontjából a másikba, növelve ezáltal egyes oligarchák gazdagságát, valamint tömegek nyomorát vagy egész nemzetek összeomlását okozva. Vannak kinyújtott kezek, amelyek pénzt halmoznak fel fegyverek eladásával, amelyeket más (köztük gyermek-)kezek arra használnak, hogy halált és szegénységet vessenek. Vannak kinyújtott kezek, amelyek titokban halálos szereket adnak át, hogy gazdagodjanak, luxusban és pillanatnyi élvezetekben éljenek. Vannak kinyújtott kezek, amelyek illegális előnyöket nyújtanak a gyors és korrupt nyereség érdekében. És vannak, nem is kevesen, kinyújtott kezek, amelyek tiszteletreméltóságot színlelve olyan törvényeket írnak, amelyeket maguk nem tartanak be.

Ebben a környezetben „a kirekesztettek továbbra is várakoznak. Annak érdekében, hogy fenntartható legyen a másokat kirekesztő életstílus, vagy hogy ezzel az önző eszménnyel lehessen fellelkesíteni magunkat, kialakult a közömbösség globalizációja. Mintha észre se vettük volna, részvétlenné válunk mások fájdalomkiáltása hallatán; már nem sírunk mások drámája miatt, és nem is érdekel bennünket, hogy segítsünk rajtuk: mintha semmi közünk nem volna hozzájuk, és nem tartozna ránk” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 54.). Nem lehetünk elégedettek mindaddig, amíg a kezek, amelyek a halált vetik, nem változnak át az igazságosság és a béke eszközévé az egész világ számára.

10. „Bármit teszel, gondolj halálodra” (Sir 7,36). Ezzel zárja gondolatait Jézus, Sirák fia. A szöveg két értelmezést tesz lehetővé. Az első azt hangsúlyozza, hogy mindig szem előtt kell tartanunk életünk végét. A közös sorsunkon való elgondolkodás elősegítheti a tudatos viselkedést azokkal szemben, akik szegényebbek és akik nem rendelkeznek ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint mi. Van egy másik értelmezés is, ami sokkal inkább a célt hangsúlyozza, amely felé mindannyian tartunk. Az életünk céljáról van szó, amely egy terv megvalósítását és egy út fáradhatatlan végigjárását kívánja meg. Minden munkálkodásunk célja csak a szeretet lehet. Ez az a cél, ami felé útnak indulunk és semmi sem téríthet el tőle. Ez a szeretet megosztást, odaadást és szolgálatot jelent, de azzal a felfedezéssel kezdődik, hogy előbb szerettek minket és a szeretetre kaptunk meghívást. Ez valósul meg akkor, amikor a gyermek édesanyja mosolyát látva felismeri, hogy szeretik, csak azért, mert létezik. Az a mosoly is, amelyet egy szegény embernek adunk, a szeretet forrása és lehetőséget nyit arra, hogy örömben éljünk. Ezért a kinyújtott kezek mindig gazdagodhatnak azok mosolyától, akik nem hangoztatják jelenlétüket és segítségüket, hanem egyszerűen csak boldogok attól, hogy Krisztus tanítványainak módján élnek.

Kísérjen minket Isten Anyja azon az úton, amelyen a szegényekkel naponta találkozunk, aki mindenki másnál inkább a szegények édesanyja. Szűz Mária közvetlen közelről ismeri a kirekesztettek nehézségeit és szenvedéseit, hiszen neki egy istállóban kellett Isten Fiát megszülnie. Heródes fenyegetése miatt menekült egy idegen országba jegyesével, Józseffel és a kisded Jézussal – a Szent Család évekig menekültként élte életét. A Szegények Anyjához szóló ima egyesítse szeretett gyermekeit és mindazokat, akik Krisztus nevében szolgálják őket és alakítsa ki a kinyújtott kezekből a felismert testvériség közös ölelését.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. június 13-án, Páduai Szent Antal emléknapján.

Ferenc

„Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!” – mondta Jézus tanítványainak. E felhívást követik a világ számos országában tevékenykedő misszionáriusok, akiknek célja Krisztus tanításának továbbadása az egész földkerekségen. Az Egyház 1926 óta minden év október harmadik vasárnapján megtartja a világmisszió napját. Október 18-án a magyar templomokban is a missziókért és a hithirdetőkért imádkoznak, és a perselypénzt az evangelizáció javára fordítják. A missziós világnapra Ferenc pápa „Itt vagyok, engem küldj” (Iz 6,8) című üzenetével fordult a hívekhez, melyet az alábbiakban adunk közre.

Kedves testvérek,

szeretnék hálát adni Istennek azért az elköteleződésért, amellyel az elmúlt év októberében megéltétek az Egyházban a rendkívüli missziós hónapot. Meggyőződésem, hogy ez sok közösségben elősegítette a missziós megtérést a „Megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban” mottó szerint kijelölt módon.

Még ha az idei évet a Covid-19 világjárvány okozta szenvedések és kihívások jellemzik is, az egész Egyház missziós útja folytatódik azon szavak fényében, amelyeket Izajás próféta meghívásának elbeszélésében olvasunk: „Itt vagyok, engem küldj” (Iz 6,8). Ez mindig új válasz az Úr kérdésére: „Kit küldjek el?” (Uo.). Isten szívéből, irgalmából fakad ez a hívás, amely a jelenlegi globális válságban mind az Egyházhoz, mind pedig az egész emberiséghez szól. „Akárcsak az evangéliumi szakaszban szereplő tanítványok, felkészületlenül miránk is ránk tört a váratlan és vad vihar. Ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, ugyanakkor mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy evezzünk együtt, hisz mindannyiunknak szüksége van a kölcsönös támasznyújtásra. Ebben a bárkában… itt vagyunk mindannyian. Akárcsak azok a tanítványok, akik egy hangon szólalnak meg, és szorongásukban ezt mondják: »Elveszünk« (4,38), mi is ugyanígy rájöttünk, hogy nem tudunk külön-külön, a magunk erejéből előre jutni, hanem csakis együttesen” (Szentbeszéd a Szent Péter téren, 2020. március 27-én). Nagyon megijedtünk, összezavarodtunk és félünk. A fájdalom és a halál nyilvánvalóvá teszi emberi törékenységünket; ugyanakkor mindannyiunkban erős az életösztön és a rossztól való megszabadulás vágya. Ebben az összefüggésben a misszióra való meghívás – az önmagunkból való kilépésre, az Isten és a felebarát iránti szeretetre szóló meghívás – lehetőséget nyújt arra, hogy megosszunk, szolgáljunk és közbenjárjunk. A küldetés, amelyet Isten reánk bíz, az, hogy a rettegő és zárkózott énünkből kilépjünk az újrafelfedezett és az önmaga ajándékozása által megújult énünk felé.

A kereszt áldozatában, amelyben Jézus küldetése beteljesedik (vö. Jn 19,28–30), Isten feltárja számunkra mindenre és mindenkire irányuló szeretetét (vö. Jn 19,26–27). Egyúttal személyes elköteleződésünket is kéri küldésének elfogadására, mert Ő maga a szeretet, amely szüntelen missziós mozgásban van, mindig készen arra, hogy kilépjen önmagából azért, hogy életet adjon. Az emberek iránti szeretetből az Atyaisten elküldte saját Fiát, Jézust (vö. Jn 3,16). Jézus az Atya misszionáriusa: személye és műve teljes mértékben engedelmes az Atya akaratának (vö. Jn 4,34; 6,38; 8,12–30; Zsid 10,5–10). Az értünk keresztre feszített és feltámadott Jézus bevon minket szeretetmozgásába Szentlelkével, aki az Egyházat élteti, aki minket Krisztus tanítványaivá tesz és misszióba küld a világ és a népek felé.

„A misszió és a »mozgásban lévő Egyház« nem egy program, egy szándék, amelyet el lehet érni az akarat megfeszítésével. Krisztus az, aki küldi az Egyházat. Az evangélium hirdetésének küldetésében jársz, mert a Szentlélek indít és vezet téged” (Senza di Lui non possiamo far nulla, Città del Vaticano 2019, 16–17.). Isten mindig előbb szeret minket, és ezzel a szeretettel lép hozzánk és szólít meg minket. Személyes meghívásunk abból a tényből fakad, hogy az Egyházban Isten gyermekei vagyunk, az Ő családja és testvérei abban a szeretetben, amelyről Jézus tanúságot tett számunkra. Mindenki rendelkezik azzal az emberi méltósággal, amelynek alapja az isteni meghívás alapján Isten gyermeke és hogy olyanná váljon a keresztség szentségében és a hit szabadságában, amilyenek Isten szívében mindig is voltunk.

Maga a tény, hogy az életet ajándékba kaptuk, hallgatólagos meghívás, hogy belépjünk az önátadás dinamikájába: egy mag, amely a megkereszteltekben mint a szeretet válasza ölt érett formát a házasságban vagy az Isten országáért vállalt tisztaságban. Az emberi élet Isten szeretetéből fakad, szeretetben növekedik és a szeretet felé törekszik. Senki sincs kizárva Isten szeretetéből, és Fiának, Jézusnak a kereszten bemutatott szent áldozatában Isten legyőzte a bűnt és a halált (vö. Róm 8,31–39). Isten számára a rossz, sőt, még a bűn is az egyre nagyobb, a mindvégig tartó szeretet kihívásává válik (vö. Mt 5,38–48; Lk 23,33–34). Ezért a Húsvéti Misztériumban az isteni irgalom meggyógyítja az emberiség ősi sebét és kiárad az egész világmindenségre. Az Egyház, mint Isten világ iránti szeretetének egyetemes szentsége folytatja Jézus küldetését a történelemben, és elküld minket mindenhová azért, hogy tanúságtételünk és az evangélium hirdetése által Isten újra nyilvánvalóvá tegye szeretetét, mindenütt és mindenkor megérinthesse és átformálhassa a szíveket, az elméket, a társadalmakat és a kultúrákat.

A misszió a szabad és tudatos válasz Isten hívására. De csak akkor hallhatjuk meg ezt a hívást, ha személyes szeretetkapcsolatot ápolunk az Egyházában élő Jézussal. Tegyük fel magunknak a kérdést: készen állunk-e elfogadni a Szentlélek jelenlétét az életünkben? Készen állunk-e meghallani a misszióra való felhívást, akár a házasság, akár a megszentelt élet vagy a felszentelt papság útján, illetve általában a hétköznapi életünkben? Készen állunk-e elfogadni a küldetést bárhová, hogy tanúságot tegyünk az irgalmas Atyaistenbe vetett hitünkről, hogy Jézus Krisztus megváltásának evangéliumát hirdessük, hogy megosszuk a Szentlélek isteni életét, így építve az Egyházat? Készen állunk-e, ahogyan Szűz Mária, Jézus édesanyja, hogy fenntartás nélkül szolgáljuk Isten akaratát (vö. Lk 1,38)? Ez a belső készség nagyon fontos ahhoz, hogy Istennek válaszolni tudjunk: „Itt vagyok, Uram, engem küldj” (vö. Iz 6,8). És mindezt nem elvont módon, hanem az Egyház és a történelem „itt és most”-jában cselekedve.

Az Egyház küldetésében aktuális kihívás, hogy megértsük, mit akar Isten most, a világjárvány idején mondani nekünk. A betegség, a szenvedés, a félelem, az elszigeteltség kérdéseket vet fel bennünk. Kérdőre von minket azok szegénysége, akik magányosan halnak meg, akiket magukra hagynak, akik elveszítik a munkájukat és a megélhetésüket, akiknek nincs otthonuk és nincs mit enniük. Az, hogy kötelesek vagyunk fizikai távolságot tartani és otthon maradni, meghívás annak újrafelfedezésére, hogy társadalmi kapcsolatokra és közösségben megélt istenkapcsolatra is szükségünk van. A jelenlegi helyzet növeli a bizalmatlanságot és a közömbösséget, de közben figyelmesebbé is kell tennie minket a másokkal való viszonyunkra. És az imádság, amelyben Isten megérinti és megmozdítja a szívünket, megnyit minket a szeretet, a méltóság, testvéreink szabadsága, valamint az egész teremtés iránti gondviselés vágya felé. Az, hogy lehetetlen mint Egyház összegyűlnünk az Eucharisztia megünneplésére, annak a számos keresztény közösségnek a helyzetét tapasztaltatja meg velünk, akiknek nincs lehetőségük minden vasárnap szentmisét ünnepelni. Ebben az összefüggésben hangzik el Istentől a kérdés, hogy „Kit küldjek el?”. Ismét nekünk szegezi a kérdést, nagylelkű és meggyőződéssel kimondott választ várva tőlünk: „Itt vagyok, engem küldj” (Iz 6,8). Isten továbbra is keresi azokat, akiket elküldhet a világba és a népekhez, hogy tanúságot tegyenek a szeretetéről, a bűntől és a haláltól való megváltásáról, a gonosztól való megszabadításáról (vö. Mt 9,35–38; Lk 10,1–12).

A Missziós Világnap ünneplése alkalmat ad annak megerősítésére is, hogy az imádság, az elmélkedés és az anyagi segítség eszközei mindannyiótok számára lehetőséget nyújtanak, hogy az Egyházban aktívan részt vegyetek Jézus missziójában. Az október harmadik vasárnapjának liturgikus alkalmain tartott gyűjtések célja az, hogy támogassuk a Pápai Missziós Művek nevemben folytatott missziós munkáját, hogy az az egész világon kielégítse a népek és az Egyházak szellemi és anyagi szükségleteit, minden ember üdvösségére.

A Boldogságos Szűz Mária, az evangelizáció csillaga, a szomorúak vigasztalója, Fiának, Jézusnak misszionárius tanítványa járjon közben továbbra is értünk és segítsen minket.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. május 31-én, Pünkösd Főünnepén.

Ferenc

Az idei év elején a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjaihoz intézett beszédemben a mai világ egyik kihívásának neveztem a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek drámáját: „A konfliktushelyzetek és a humanitárius vészhelyzetek, amelyek hatását a klímaváltozás okozta elsivatagosodás is tovább erősíti, növeli az elűzöttek számát és különösen is sújtja azokat, akik már súlyos szegénységben élnek. Az ilyen csapások által sújtott országok közül soknak nincs megfelelő intézményrendszere, amely lehetővé tenné, hogy kielégítsék a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek szükségleteit (2020. január 9.).

Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma Elvándorlókkal és Úton levőkkel foglalkozó osztálya kiadta „A belső menekültek pasztorációjának irányelvei”-t (Vatikán, 2020. május 5.), egy olyan dokumentumot, amelynek e sajátos területen az Egyház lelkipásztori munkáját ösztönöznie és inspirálnia kell.

Ezen okok miatt úgy döntöttem, hogy ezt az üzenetet a belső menekültek – gyakran láthatatlanul zajló – drámájának szentelem, amelyet csak súlyosbított a COVID-19 világjárvány által kiváltott globális válság. A járvány okozta válság súlyossága, gyors mélyülése és földrajzi kiterjedtsége mellett sok más, akár több millió embert érintő humanitárius vészhelyzetet jelentéktelenebbnek láttunk, és az életmentéshez nélkülözhetetlen, sürgős nemzetközi kezdeményezések és segélyakciók a nemzeti politika napirendjén az utolsó helyre szorultak. De „ez nem a megfeledkezés ideje. Az előttünk álló válság ne feledtesse el velünk azt a sok egyéb szükséghelyzetet, amely számos ember szenvedését okozza” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.).

A 2020-as év tragikus eseményeinek fényében kiterjesztem a belső menekülteknek szentelt üzenet témáját mindazokra is, akik a koronavírus miatt a bizonytalanság, az elhagyatottság, a kirekesztés és az elutasítás áldozataivá váltak és válnak.

Abból a képből szeretnék kiindulni, amely XII. Pius pápa Exsul Familia (1952. augusztus 1.) apostoli konstitúciójának megírását motiválta. Az Egyiptomba való menekülés során a kisded Jézus szüleivel együtt átéli az elüldözöttek és a menekültek drámai helyzetét „amelyet a félelem, a bizonytalanság és a nélkülözés jellemez (vö. Mt 2,13–15.19–23). Sajnos napjainkban családok milliói találják magukat ugyanebben a szomorú valóságban. A televízió és a sajtó szinte minden nap hírt ad menekültekről, akik az éhezés, a háborúk és más súlyos veszélyek elől menekülnek, biztonságot és emberhez méltó életet keresve maguk és családjuk számára” (Úrangyala imádság, 2013. december 29.). Mindegyikükben jelen van az a Jézus, aki Heródes idejében menekülni kényszerült, hogy életét mentse. Arra vagyunk meghívva, hogy arcukban felismerjük az éhes, szomjas, ruhátlan, beteg, idegen és fogságban lévő Krisztus arcát, aki kérdőn tekint reánk (vö. Mt 25,31–46). Amikor felismerjük őt, mi magunk leszünk azok, akik köszönetet mondanak, hogy találkozhattak vele, szerethették őt és szolgálhattak neki.

Az elűzöttek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy találkozzunk az Úrral, „még akkor is, ha a szemünknek nehezére esik felismerni őt: szakadt ruhában, piszkos lábakkal, eltorzult arccal, sebesült testtel, képtelenül arra, hogy a mi nyelvünkön szóljon” (Homília, 2019. február 15.). Meghívást kapunk, hogy erre a lelkipásztori kihívásra azzal a négy tettel válaszoljunk, amelyet a menekültek 2018-as világnapjára írt üzenetben tártam elétek: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Most szeretném ezt hat szópárral kiegészíteni, amelyek egészen konkrét és egymással ok-okozati összefüggésben álló cselekvéseket fejeznek ki.

Az embernek először ismernie kell, hogy megértsen. Az ismeret szükséges lépés a másik ember megértéséhez. Maga Jézus tanítja ezt az emmauszi tanítványokkal való találkozás során: „Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni” (Lk 24,15–16). Amikor az úton lévőkről és a menekültekről beszélünk, túl gyakran megrekedünk a számok szintjén. De itt nem számokról, hanem emberekről van szó! Amikor találkozunk velük, megismerjük őket. És ha megismerjük történetüket, akkor meg is fogjuk érteni őket. Például megértjük, hogy a bizonytalanság, amelyet a világjárvány következtében fájdalmasan tapasztaltunk, az elűzött emberek életének állandó velejárója.

Felebaráttá kell válni ahhoz, hogy szolgálhassunk. Ez nyilvánvalónak tűnik, de gyakran mégsem egyértelmű. „Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta” (Lk 10,33–34). A félelmek és az előítéletek – számtalan előítélet – arra késztetnek minket, hogy távolságot tartsunk másoktól, és gyakran megakadályoznak abban, hogy „felebaráttá váljunk” számukra és szeretettel szolgáljunk nekik. Másokhoz közeledni gyakran kockázatvállalást jelent, amint azt az elmúlt hónapokban sok orvos és ápoló példáján láthattuk. Ez a közelség, amely lehetővé teszi mások szolgálatát, meghaladja a kötelességteljesítés szintjét; ennek a legjobb példáját Jézus adta nekünk, amikor megmosta tanítványainak lábát: levetette ruháját, letérdelt és bepiszkolta a kezét (vö. Jn 13,1–15).

A megbékéléshez szükséges a meghallgatás. Ezt maga Isten tanítja nekünk, aki elküldte Fiát a világba, mert az emberiség sóhaját emberi fülekkel akarta hallani: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta [...], hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,16–17). A szeretet, amely kibékít és üdvözít, a meghallgatással kezdődik. A mai világban egyre több üzenetet kapunk, de a meghallgatás magatartása kiveszőben van. Valódi megbékélést azonban csak alázatos és figyelmes hallgatással érhetünk el. Utcáinkon 2020-ban hetekig csend uralkodott. Drámai és nyugtalanító csend volt, de lehetőséget adott arra, hogy meghalljuk a leggyengébbek hangját, az elűzöttek jajkiáltását éppúgy, mint súlyosan beteg bolygónkét. És ha meghallgatjuk őket, akkor lehetőségünk van megbékélni velük – felebarátainkkal, a számtalan kirekesztett emberrel, önmagunkkal és Istennel, aki soha nem fárad bele, hogy irgalmát kínálja nekünk.

A növekedéshez kell, hogy megosszunk. A megosztás volt az első keresztény közösség egyik alapvető sajátossága. „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Isten nem akarta, hogy bolygónk erőforrásai csak kevesek javát szolgálják. Nem, ezt nem akarta az Úr! Meg kell tanulnunk megosztani javainkat, hogy együtt gyarapodjunk. Nem szabad senkit sem magára hagynunk. A világjárvány emlékeztetett rá, hogy mindannyian egy hajóban evezünk. Az, hogy valamennyien nagyon hasonló aggodalmakkal és félelmekkel szembesültünk, megint megmutatta, hogy egyikünk sem mentheti meg maga önmagát. Ahhoz, hogy valóban növekedjünk, együtt kell növekednünk, és meg kell osztanunk azt, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak felajánlott öt árpakenyeret és két halat... ami elegendő lett ötezer embernek (vö. Jn 6,1–15)!

A segítségnyújtáshoz az kell, hogy a másikat is bevonjuk. Ezt tette Jézus is a szamariai asszonnyal (vö. Jn 4,1–30). Az evangéliumi leírás szerint az Úr közeledik felé, meghallgatja és a szívére beszél, azért, hogy elvezesse az igazsághoz és az Örömhír hirdetőjévé alakítsa: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?” (29. vers). Időnként lelkes segíteni akarásunkban figyelmen kívül hagyjuk embertársaink gazdag erőforrásait. Ha valóban támogatni akarjuk azokat az embereket, akiknek segítséget nyújtunk, be kell vonódniuk és őket kell a megváltás főszereplőivé tennünk. A világjárvány emlékeztetett a felelősség megosztásának fontosságára, illetve arra, hogy a válságot csak minden egyes ember közreműködésével tudjuk legyűrni, ideértve azokat is, akiket gyakran lebecsülnek. Bátorságot kell találnunk „olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését” (Beszéd a Szent Péter téren, 2020. március 27.).

Az építéshez szükséges, hogy tudjunk együttműködni. Erre hívja Pál apostol a korinthusi közösséget: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). Isten Országának építése minden keresztény közös feladata, és ezért meg kell tanulnunk együtt dolgozni anélkül, hogy féltékenység, viszály és megosztottság elválasztana minket egymástól. A jelen helyzetben azt is szükséges hangsúlyozni, hogy „ez az időszak nem az önzések ideje, mivel a kihívás, amely előttünk áll, mindannyiunkat egyformán érint, és nem tesz különbséget senki között” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.) Annak érdekében, hogy megőrizzük közös otthonunkat és egyre inkább megfeleljünk Isten eredeti tervének, el kell köteleznünk magunkat a nemzetközi együttműködés, a globális szolidaritás és a helyi felelősségvállalás garantálása mellett, senkit sem hagyva magára.

Szent József példáján felbuzdulva, akinek Egyiptomba kellett menekülnie, hogy a kisded Jézust megmentse, a következő imával szeretném zárni az üzenetemet:

Atyánk, te Szent Józsefre bíztad a legdrágábbat, a kisded Jézust és édesanyját, hogy megvédje őket a gonoszok fenyegetéseitől és üldözésétől.

Add, hogy megtapasztaljuk mi is az ő oltalmát és segítségét. Ő, aki átélte a szenvedést, hogy a hatalmasok gyűlölete miatt menekülnie kellett, vigasztalja és védelmezze azokat a testvéreinket, akik háború, szegénység és ínség miatt elhagyják szülőföldjüket és hazájukat, hogy menekültként útnak induljanak biztonságosabb helyek felé.

Az ő közbenjárására adj nekik erőt a vándorláshoz, vigasztald őket bánatukban és bátorítsd minden bajukban.

Add meg mindazoknak, akik őket befogadják, az igazságos és bölcs apa szelídségét, aki Jézust mint a saját fiát szerette és Máriának egész életében támasza volt.

Ő, aki saját keze munkájával kereste meg kenyerét, vigyázzon azokra, akiket az élet mindentől megfosztott, hogy nyerjenek emberhez méltó munkát és békés otthont.

Ezt kérjük a Te Fiad, Jézus Krisztus által, akit Szent József Egyiptomba menekülve megmentett, és Szűz Mária közbenjárására, akit ő a Te akaratod szerint hűséges jegyesként szeretett. Ámen.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában, 2020. május 13-án, a Fatimai Boldogságos Szűz Mária emléknapján.

Ferenc pápa

„Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadulást a föld minden lakosának! Legyen ez jubileum számotokra!” (Lev 25,10)

Kedves testvérek és nővérek!

Minden évben, különösen a Laudato si’ körlevél megjelenése óta (LS, 2015. május 24.), szeptember első napja a keresztény család számára a teremtésvédelem imavilágnapját jelenti, amellyel a teremtés időszaka kezdődik, mely október 4-én Assisi Szent Ferenc emléknapján ér véget. Ebben az időszakban a keresztények az egész világon megújítják a teremtő Istenbe vetett hitüket, és különleges módon egyesülnek a közös otthon megőrzéséért végzett imában és cselekvésben.

Örülök, hogy abban az évben, amikor a Föld napja bevezetésének ötvenedik évfordulóját tartjuk, az ökumenikus család a „Jubileum a földért” témát választotta a teremtés időszakának megünneplésére.

A Szentírásban a jubileum szent idő, melynek célja az emlékezés, a visszatérés, a megpihenés, a helyreállítás és az örvendezés.

1. Az emlékezés ideje

Elsősorban arra kell emlékeznünk, hogy a teremtés végső rendeltetése az Isten „örök szombatjába” való belépés. Időben zajló utazás ez, mely magában foglalja a hét hét napjának ritmusát, a hét év ciklusát és a nagy jubileumi évet, mely hét szombatév végén érkezik el.

A jubileum egyben kegyelmi idő, hogy emlékezzünk a teremtés eredeti hivatására, mely nem más, mint hogy szeretetközösségként létezzünk és boldoguljunk.

Csak kapcsolatokon keresztül létezünk: a teremtő Istennel, testvéreinkkel és nővéreinkkel mint a közös emberi család tagjaival, és minden teremtménnyel, mely ugyanazon otthonban lakik. „Minden kapcsolatban áll mindennel, és mi, emberi lények mindannyian testvérként egybekapcsolódunk egy csodálatos zarándoklásban. Összeköt bennünket az a szeretet, amellyel Isten szereti minden teremtményét, és amely minket is egybeköt – gyengéd szeretettel – napfivérrel, holdnővérrel, folyófivérrel és földanyával” (LS 92).

A jubileum tehát az emlékezés ideje, melynek során ápolnunk kell kapcsolatban létezésünk emlékét. Állandóan emlékeznünk kell arra, „hogy minden összefügg mindennel, a saját életünk és a természethez fűződő kapcsolataink igazi gondozása pedig elválaszthatatlan a testvéri szeretettől, az igazságosságtól és a másokhoz való hűségtől” (LS 70.).

2. A visszatérés ideje

A jubileum a visszatérés és a bűnbánat ideje. Elszakítottuk a kötelékeket, amelyek összekötöttek bennünket a Teremtővel, az emberekkel és a teremtés többi részével. Be kell gyógyítanunk ezeket a sérült kapcsolatokat, amelyek nélkülözhetetlenek önmagunk és az élet teljes szövetének fenntartásához.

A jubileum a visszatérés ideje Istenhez, szerető Teremtőnkhöz. Nem lehet összhangban élni a teremtéssel anélkül, hogy békében ne lennénk a Teremtővel, minden dolog eredetével és forrásával. Amint Benedek pápa megjegyezte, „a teremtés brutális fogyasztása ott kezdődik, ahol nincs Isten, ahol az anyag már csak nyersanyag számunkra, ahol mi magunk vagyunk a végső mérce, ahol az egész egyszerűen a mi tulajdonunk” (Találkozás a Bolzano–Bressanone-i egyházmegye papságával, 2008. augusztus 6.).

A jubileum arra hív, hogy gondoljunk újfent a többiekre, különösen a szegényekre és a legkiszolgáltatottabbakra. Újból el kell fogadnunk Isten eredeti és szeretetteljes tervét a teremtésről mint közös örökségről, mint lakomáról, melyen minden testvérünkkel és nővérünkkel a közös részvétel szellemében osztoznunk kell;

nem tolakodó versengésben, hanem örömteli egységben és közösségben, ahol támogatjuk és óvjuk egymást.

A jubileum annak az ideje, hogy szabadságot adjunk az elnyomottaknak és mindazoknak, akik a modern rabszolgaság bármely formájának bilincsét és láncát hordozzák, ideértve az emberkereskedelmet és a gyermekmunkát is.

Vissza kell térnünk ahhoz is, hogy meghallgassuk a földet, amelyet a Szentírás adamának hív, vagyis ez az a hely, ahonnan az ember, Ádám vétetett. Ma a teremtés riadt hangja arra buzdít bennünket, hogy térjünk vissza megfelelő helyünkre a természet rendjében, hogy emlékezzünk arra, hogy

az élet szövevényes hálójának részei és nem birtokosai vagyunk.

A biológiai sokféleség felbomlása, az éghajlati katasztrófák szédületes növekedése, a folyamatban lévő világjárvány egyenlőtlen hatása a legszegényebbekre és a legkiszolgáltatottabbakra – mind vészjelzés az erőforrások féktelen és kapzsi felélésére.

Különösen most, a teremtés időszakában hallgassuk a teremtés szívdobogását. A teremtett világ ugyanis azért jött létre, hogy kinyilvánítsa és közölje Isten dicsőségét, hogy segítsen megtalálnunk szépségében mindenek Urát és visszatérni hozzá (vö. Szent Bonaventura: In II Sent, I, 2,2, q. 1, concl.; Brevil., 11.5.11). A föld tehát, ahonnan vétettünk, ezért az ima és a meditáció helye: „Ébresszük fel az Isten által belénk ültetett esztétikai és szemlélődő érzéket” (Querida Amazonia apostoli buzdítás, 56.). A csodálkozás és a szemlélődés képessége olyasmi, amit különösen az őslakos testvéreinktől és nővéreinktől tanulhatunk meg, akik összhangban élnek a földdel és annak számos életformájával.

3. A megpihenés ideje

Bölcsességében Isten fenntartotta a szombat napját, hogy a föld és annak lakói megpihenhessenek és felfrissülhessenek. Ma azonban olyan életstílusokban élünk, amelyek szétfeszítik a bolygó határait.

A növekedés folyamatos igénye, a szüntelen termelés és fogyasztás ciklusa kimeríti a környezeti világot.

Az erdők szétbomlanak, a talaj erodálódik, a mezők eltűnnek, a sivatagok ránk telepednek, a tengerek savasodnak, egyre erősebb viharok csapnak le ránk: nyög a teremtés!

A jubileum idején Isten népének meg kellett pihennie szokásos munkájából, lehetővé téve, hogy a szokásos fogyasztás csökkenésének köszönhetően a föld újjászülessen és a világ újrarendeződjön.

Ma olyan igazságos és fenntartható életstílusokat kell találnunk, amelyek visszaadják a földnek a neki járó pihenést,

meg kell találnunk a módját, hogy mindenki elegendő táplálékhoz jusson, anélkül, hogy tönkretennénk a bennünket fenntartó ökoszisztémákat.

A mostani járvány valahogy egyszerűbb és fenntarthatóbb életstílusok újrafelfedezéséhez vezetett bennünket. Bizonyos értelemben a válság alkalmat adott új életmódok kialakítására. Megfigyelhettük, hogyan képes a Föld helyreállni, ha hagyjuk pihenni: a levegő tisztább lett, a vizek áttetszőbbek, az állatfajok sok helyre visszatértek, ahonnan korábban eltűntek. A járvány válaszút elé állított bennünket. Ki kell használnunk ezt a döntő időszakot, hogy véget vessünk a felesleges és romboló tevékenységeknek és céloknak, és hogy életadó értékeket, kapcsolatokat és projekteket valósítsunk meg.

Felül kell vizsgálnunk energiafelhasználási, fogyasztási, közlekedési és táplálkozási szokásainkat.

El kell távolítanunk gazdaságunk nem alapvetően fontos és káros vonásait, és ki kell alakítanunk az áruk kereskedelmének, előállításának és szállításának eredményes formáit.

4. A helyreállítás ideje

A jubileum arra szolgáló idő, hogy

helyreállítsuk a teremtés eredeti harmóniáját és begyógyítsuk a sérült emberi kapcsolatokat.

Arra hív bennünket, hogy méltányos társadalmi kapcsolatokat állítsunk fel újra, visszaadva mindenkinek a szabadságát és a tulajdonát, valamint elengedve mások adósságát. Ezért nem szabad megfeledkeznünk a bolygó déli részének kizsákmányolásáról, amely óriási ökológiai adósságot eredményezett, főleg az erőforrások kifosztása és a közös környezeti térnek hulladéktárolásra történő túlzott felhasználása miatt. Itt az ideje a helyreállító igazságszolgáltatásnak. Ennek kapcsán

megismétlem felhívásomat a legkiszolgáltatottabb országok adósságának eltörlésére, tekintettel a koronavírus-járványt követő egészségügyi, társadalmi és gazdasági válság súlyos következményeire, melyekkel szembe kell nézniük.

Biztosítani kell azt is, hogy az újrakezdést ösztönző kezdeményezések, melyeket globális, regionális és nemzeti szinten kidolgoznak és megvalósítanak, valóban hatékonyak legyenek: közjóra összpontosító politikákkal, jogszabályokkal és beruházásokkal, valamint a globális társadalmi és környezeti célok elérésének biztosításával.

A Föld helyreállítására is szükség van. Rendkívül fontos az éghajlati egyensúly helyreállítása, hiszen vészhelyzetben élünk. Fogytán az időnk, ahogyan gyermekeink és a fiatalok emlékeztetnek bennünket. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a globális átlaghőmérséklet 1,5 Celsius-fok alatti küszöb alatt maradjon, amint azt a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény rögzíti: e határ átlépése katasztrofális lenne, különösen a legszegényebb közösségek számára az egész világon. Ebben a kritikus időszakban egy nemzedékeken belüli és egy nemzedékek közötti szolidaritást kell előmozdítani. Készülve az Egyesült Királyságban, Glasgow-ban megrendezésre kerülő nagy klímacsúcsra (COP 26) arra biztatok minden országot, hogy a kibocsátás csökkentése érdekében ambiciózusabb nemzeti célokat fogadjon el.

A biológiai sokféleség helyreállítása ugyanolyan kulcsfontosságú a fajok soha nem látott eltűnése és az ökoszisztémák rendkívüli pusztulása miatt. Támogatni kell az ENSZ arra vonatkozó felhívását, hogy őrizzük meg a föld 30%-át védett élőhelyként 2030-ig, hogy lecsökkentsük a biológiai sokféleség elvesztésének riasztó mértékét. Kérem a nemzetközi közösséget, hogy tagjai működjenek együtt annak biztosítása érdekében, hogy a biodiverzitással foglalkozó csúcstalálkozó a kínai Kunmingban (COP 15) fordulópontot jelentsen a Föld helyreállításában, olyan otthonná alakításában, ahol a Teremtő akarata szerint bőséges az élet.

Helyre kell állítanunk az igazságszolgáltatást, biztosítva, hogy azok, akik nemzedékek hosszú során át laktak egy földet, teljes mértékben újra használatba vehessék. Az őslakos közösségeket meg kell védeni azoktól a vállalatoktól, különösen multinacionális vállalatoktól, amelyek a fosszilis tüzelőanyagok, ásványok, fa és agrár-ipari termékek káros kitermelése révén „olyasmit tesznek a kevésbé fejlett országokban, amit nem tehetnek meg az őket pénzelő országokban” (LS 51.). Ez a tisztességtelen vállalati viselkedés „új típusú gyarmatosítást” jelent (Szent II. János Pál: Beszéd a Pápai Társadalomtudományi Akadémiához, 2001. április 27., idézi: Querida Amazonia, 14.), amely szégyenteljesen kihasználja a legszegényebb, a gazdasági fejlődés kétségbeesett keresésében élő közösségeket és országokat. Meg kell erősíteni és egységes szerkezetbe kell foglalni a nemzeti és nemzetközi törvényeket, hogy azok szabályozzák a kitermelő társaságok tevékenységét, és biztosítsák az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést azok számára, akik sérelmet szenvedtek.

5. Az örvendezés ideje

A bibliai hagyomány szerint a jubileum örömteli esemény, melynek kezdetét az egész földön hallható kürtszó jelezte. Tudjuk, hogy a Földnek és a szegényeknek a kiáltása az utóbbi években még hangosabbá vált. Ugyanakkor tanúi vagyunk annak is, hogy a Szentlélek arra indít egyéneket és közösségeket mindenütt, hogy összefogjanak közös otthonunk újjáépítésére és a legkiszolgáltatottabbak megvédésére. Azt lájuk, hogy

egyre többen és többen vannak olyanok, akik alulról és a perifériákról indulva nagylelkűen dolgoznak a föld és a szegények védelmén.

Öröm látni a megannyi fiatalt és közösséget, különösen őslakosokat, akik élen járnak abban, hogy válaszoljanak az ökológiai válságra. Ők a Föld jubileumára hívnak, és egy új kezdetet követelnek, annak tudatában, hogy „a dolgokon lehet változtatni” (LS 13.).

Örülnünk kell annak is, hogy a Laudato si’ megjelenésének évfordulóján tartott különleges év számos helyi és globális szintű kezdeményezést ösztönöz a közös otthon és a szegények gondozásának érdekében. Ennek az évnek hosszú távú operatív tervekhez kellene vezetnie, hogy egy átfogó ökológia gyakorlata valósuljon meg a családokban, a plébániákon, az egyházmegyékben, a szerzetesrendekben, az iskolákban, az egyetemeken, az egészségügyben, a vállalkozásokban, a gazdaságokban és sok más területen.

Örüljünk annak is, hogy a hívő közösségek összefognak, hogy igazságosabb, békésebb és fenntarthatóbb világot teremtsenek. Különleges örömre ad okot, hogy a teremtés időszaka valóban ökumenikus kezdeményezéssé kezd válik.

Egyre jobban ébredjünk tudatára, hogy mindannyian közös otthonban élünk, hiszen ugyanazon család tagjai vagyunk!

Örüljünk, mert szeretetében a Teremtő támogatja a Föld iránti alázatos erőfeszítéseinket. Ez egyben Isten háza is, ahol az ő Igéje „testté lett és köztünk lakozott” (Jn 1,14), olyan hely, amelyet a Szentlélek kiáradása folytonosan megújít.

„Küldd el Lelked, Uram, és újítsd meg a föld színét” (vö. Zsolt 104,30).

Róma, Lateráni Keresztelő Szent János-bazilika,
2020. szeptember 1.

Ferenc
 

Fordította: Tőzsér Endre SP

Mint Jézus Krisztus, menekülni kényszerültek

Befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni a hazájukon belül kitelepített személyeket

Ferenc pápa üzenete elején idéz idén január 9-én, a Szentszékhez akkreditált Diplomáciai Testület tagjaihoz intézett beszédéből, amelyben korunk kihívásai közé besorolta a lakóhelyüket hazájukon belül elhagyni kényszerülő személyek drámáját is: „A konfliktusok és a humanitárius vészhelyzetek, amelyeket az éghajlat destabilizációja tovább súlyosbít, növelik a kitelepítettek számát és azokat az embereket érintik, akik már eleve nagy szegénységben élnek. Sok olyan ország, ahol ezek a súlyos helyzetek állnak fenn, nem rendelkezik megfelelő struktúrákkal, hogy válaszoljon a kitelepítettek szükségleteire”.

Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma migránsokkal és menekültekkel foglalkozó szekciója május 5-én közzé tette „A belső kitelepítettek gondozására vonatkozó lelkipásztori irányelvek”-et. A dokumentum az egyház lelkipásztori tevékenységét kívánja ihletni és elevenné tenni ezen a sajátos területen.

A kitelepítettek drámája gyakran láthatatlan

A pápa ezeket az okokat szem előtt tartva úgy döntött, hogy ezt az idei Üzenetet a belső kitelepítettek drámájának szenteli. Ezt a gyakran láthatatlan drámát a COVID-19 pandémia által okozott világválság még tovább súlyosbította. Ez a válság ugyanis hevessége, súlyossága és földrajzi kiterjedése miatt átértékelt emberek millióit sújtó annyi más humanitárius vészhelyzetet. Olyan nemzetközi kezdeményezéseket és segélyeket, amelyek alapvetőek és sürgősek emberi életek megmentésére, a nemzeti politikai napirendek végére szorította. „Azonban ez most nem a megfeledkezés ideje. A válság, amellyel szembe nézünk, ne feledtesse el velünk azt a számos szükséghelyzetet, amely sok személy szenvedését okozza” – idéz Ferenc pápa idei Urbi et Orbi üzenetéből, majd így folytatja: „A 2020-as évet jellemző tragikus események fényében kiterjesztem ezt a belső kitelepítetteknek szentelt Üzenetet, mindazokra, akik a bizonytalanság, a magára hagyatottság, a peremre szorultság és visszautasítás tapasztalatát élték meg vagy még mindig tapasztalják a COVID-19 miatt”.

Minden menekültben ismerjük fel Jézust

Ferenc pápa üzenetében a Szent Család Egyiptomba menekülésének ikonjából indul ki. Ez ihlette meg elődjét, XII. Piusz pápát, amikor 1952. augusztus elsején megfogalmazta az Exsul Familia k. Apostoli Konstitúcióját. Az Egyiptomba menekülés idején a Kis Jézus megtapasztalja szüleivel együtt a kitelepítettek és menekültek tragikus körülményeit, amelyeket „félelem, bizonytalanság, nélkülözések” jellemeznek (vö. Mt 2,13-15.19-23). Sajnos napjainkban családok milliói magukra ismerhetnek ebben a szomorú valóságban – állapítja meg a pápa. A televízió és az újságok csaknem minden nap hírt adnak menekültekről, akik éhség, háború és más súlyos veszélyek elől menekülnek, biztonságot és emberhez méltó életet keresnek maguk és családjuk számára” (Úrangyala, 2013. december 29.) Mindnyájukban jelen van Jézus, aki, mint Heródes idején, menekülni kényszerül, hogy életben maradjon. Arcukban ismerjük fel az éhező, szomjazó, ruhátlan, beteg, idegen és bebörtönzött Krisztust, aki lelkiismeretünkhöz szól (vö. Mt 25,31-46). Ha felismerjük, akkor mi fogunk neki köszönetet mondani azért, hogy találkozhattunk vele, szerethetjük és szolgálhatunk neki.

A lelkipásztori kihívásokra válaszoljunk konkrét tettekkel

A kitelepített személyek felkínálják számunkra azt a lehetőséget, hogy találkozzunk az Úrral, „akkor is, ha szemünk csak nehezen ismeri fel Őt: a szakadt ruhákban, piszkos lábbal, eltorzult arccal, sebekkel beborított testtel, aki nem beszéli nyelvünket” idéz a pápa 2019. február 15-én mondott homíliájából. Valóságos lelkipásztori kihívásról van szó, amelyre azzal a négy igével kell válaszolnunk, amelyeket már 2018-ban megjelölt ugyanerre a Világnapra: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Most ezekhez hat igepárt tesz hozzá, amelyek nagyon konkrét cselekvéseknek felelnek meg, ok-okozati összefüggés kapcsolja őket egybe.

Az első igepár: megismerni, hogy megértsük. A megismerés szükséges lépés a másik megértése felé. Ezt tanítja Jézus az emmauszi tanítványok epizódjában. „Miközben így beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett és csatlakozott hozzájuk. De szemük el volt takarva, hogy föl ne ismerjék” (Lk 24,15-16). Amikor migránsokról és kitelepítettekről van szó, gyakran megállunk a számoknál. De nem számokról van szó, hanem személyekről! – hangsúlyozza a migránsok és menekültek Világnapjára írt üzenetében Ferenc pápa. Ha találkozunk velük, előbb-utóbb megismerjük őket. És ismerve történeteiket, képesek leszünk megérteni őket. Megérthetjük például, hogy az a létbizonytalanság, amelyet a pandémia miatt szenvedve megtapasztaltunk, a kitelepítettek életének állandó eleme.

A második igepár: közel állni, hogy szolgáljunk. Szükséges, hogy a személyek mellé álljunk, hogy szolgáljuk őket. Magától értetődőnek tűnik, de gyakran nem az. „Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Mikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire és bekötözte azokat. Aztán föltette teherhordó állatára, szállására vitte és gondját viselte” (Lk 10.33-34). A félelmek és az előítéletek – olyan sok előítélet – arra késztetnek, hogy távolságot tartsunk másoktól és gyakran megakadályoznak abban, hogy „melléjük álljunk” és szolgáljuk őket szeretettel. Felebarátunkhoz közelíteni gyakran azt jelenti, hogy készen állunk a kockázatok vállalására is, mint ahogy ezt sok orvos és ápoló megtanította nekünk az utóbbi hónapokban. Ez a felebarátaink mellé állás, hogy szolgáljuk őket, túlmutat a puszta kötelességérzeten; a legnagyobb példát Jézus hagyta ránk, amikor megmosta tanítványai lábát: „levetette felsőruháját”, letérdelt és bepiszkolta kezét (vö. Jn 13,1-15).

A harmadik igepár: kiengesztelődni, hogy meghallgassunk. Isten maga tanítja ezt nekünk, hogy Fiát küldve a világba, emberi füllel akarta meghallgatni az emberiség sóhajtozását: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,16-17). A szeretet, mely kiengesztel és üdvözít, a meghallgatással kezdődik. A mai világban megsokszorozódnak az üzenetek, ám eközben az ember elveszti a képességét a meghallgatásra. Mert csak az alázatos és figyelmes meghallgatáson keresztül tudunk eljutni a valódi kiengesztelődésre. 2020-ban heteken át csend uralta az utcáinkat. Drámai és nyugtalanító csend, mely azonban lehetőséget kínált nekünk, hogy meghalljuk a legsérülékenyebbek, a kitelepítettek és a súlyosan beteg földgolyónk kiáltását. És ezt hallva, lehetőségünk van a felebaráttal, a számos leselejtezettel, önmagunkkal és az Istennel való kiengesztelődésre, aki soha nem fárad bele abba, hogy felkínálja nekünk az irgalmát.   

A negyedik igepár: növekedni, hogy megosszunk. Az első keresztény közösség közös alkotó elemeinek egyikében együtt osztozott: „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Isten nem akarta, hogy földünk erőforrásait csak néhányan birtokolják. Nem, az Úr nem akarta ezt! Meg kell tanulni a megosztást, hogy együtt növekedjünk, anélkül, hogy bárkit is kihagynánk. A világjárvány arra emlékeztetett, hogy mindnyájan egy bárkában vagyunk. A tény, hogy közös aggodalomban és félelemben vagyunk, ismét megmutatta nekünk, hogy senki sem üdvözül egyedül. A növekedéshez valóban együtt kell növekednünk, megosztva, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak kínált fel öt árpakenyeret és két halat… Ami aztán elég lett ötezer embernek (vö Jn 6,1-15).

Az ötödik igepár: előmozdítani, hogy bevonjunk. Így tett Jézus is a szamáriai asszonnyal (vö Jn 4,1-30). Az Úr a közelébe lép, meghallgatja, a szívéhez szól, aztán elvezeti az igazságra és átalakítja őt az örömhír hirdetőjévé: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?”. Néha mások szolgálatának a lendületét megakadályozza, hogy látjuk a gazdagságukat. Ha valóban segíteni akarjuk az embereket, akiknek támogatásunkat nyújtjuk, be kell őket vonni és saját felszabadulásuk főszerepelőivé kell tenni. A világjárvány arra emlékeztetett minket, hogy mennyire fontos a közös felelősség és hogy mindenki közreműködésével – még a lebecsült kategóriákéval is – le lehet győzni a válságot. „Bátorságra kell lelni, hogy új tereket nyissunk, ahol mindenki meghívottnak érzi magát, és ami lehetővé teszi a befogadás, a testvériség és a szolidaritás új formáit (Elmélkedés a Szent Péter téren, 2020. március 27.)      

A hatodik igepár: építeni, hogy együttműködjünk. Ez az, amit Pál apostol a korinthusi közösségnek ajánl: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). Isten Országának az építése minden keresztény közös elkötelezettsége és éppen ezért szükséges, hogy megtanuljunk együttműködni anélkül, hogy engednénk a féltékenység, a viszálykodás és a megosztottság kísértésének. A jelenlegi helyzetben le kell szögezni: „Ez nem az önzés ideje, mert a bennünket ért kihívás összeköt bennünket és nem tesz különbséget a személyek közt” (Urbi et Orbi üzenet, 2020. április 12.)   

Ahhoz, hogy megóvjuk a közös házat és hogy mind inkább hasonlóvá tegyük Isten eredeti tervéhez, el kell köteleződni a nemzetközi együttműködés, a globális szolidaritás és a helyi elkötelezettség biztosításában, anélkül, hogy bárkit is kihagynánk belőle.  

Egy olyan imádsággal szeretnék zárni – szól Ferenc pápa a Migránsok és Menekültek Világnapjára írt üzenete végén –, amit Szent József példája sugall, főként amikor menekülni kényszerült Egyiptomba, hogy megmentse a Gyermeket.

"Atyám, te Szent Józsefre bíztad, ami a legdrágább volt számodra, a gyermek Jézust és az Anyját, hogy oltalmazd a veszedelmektől és a gonoszok fenyegetéseitől. Engedd meg nekünk, hogy mi is megtapasztaljuk a védelmedet és a segítségedet. Ő, aki megtapasztalta annak a szenvedését, aki a hatalmasok gyűlölete elől menekül, add, hogy tudja segíteni és oltalmazni azokat a fivéreket és nővéreket, akik a háborúk, a szegénység és az ínség elől menekülve elhagyják otthonukat és földjüket, hogy menekültként útnak induljanak biztonságosabb helyek felé. Közbenjárására segítsd őket, hogy legyen erejük tovább haladni és legyen vigaszuk a szomorúságban és bátorságuk a próbatételben. Annak, aki befogadja őket, adj valamit ennek az igaz és bölcs atyának a gyengédségéből, aki saját fiaként szerette Jézust és erőt adott Máriának a hosszú út során. Ő, aki két kezével kereste meg a kenyerét, tudjon gondoskodni azokról, akiktől az élet elvett mindent és adja meg nekik a munka méltóságát és az otthon békéjét. Ezt kérjük Tőled Jézus Krisztus, a te Fiad által, akit Szent József Egyiptomba menekített, továbbá Szűz Mária közbenjárására, akit ő hűséges jegyesként szeretett, akaratod szerint, Ámen."

Róma, Lateráni Szent János bazilika, 2020. május 13., a fatimai Boldogasszony emléknapján – zárul Ferenc pápának a Migránsok és Menekültek Világnapjára írt üzenete.

Kedves testvérek,

tavaly augusztus 4-én, a szent ars-i plébános halálának 160. évfordulóján levelet intéztem a papokhoz, akik Isten népének szolgálatában életüket nap mint nap az Úrnak adják.

Ebből az alkalomból négy kulcsszót választottam – fájdalom, hála, bátorság és dicsőítés –, hogy köszönetet mondjak a papoknak és támogassam szolgálatukat. Úgy vélem, hogy ma, a megszentelt hivatások 57. világnapján, ezeket a szavakat újra felidézhetjük és Isten egész népéhez intézhetjük abból az evangéliumi szakaszból kiindulva, amely Jézusnak és Péternek egy viharos éjszaka során a Tibériás taván átélt különleges tapasztalatát mondja el (vö. Mt 14,22–33).

A tömeg körében lelkesedést kiváltó kenyérszaporítás után Jézus megparancsolta övéinek, hogy szálljanak bárkába és menjenek át a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a népet. A tavon való utazás képe életünk utazására emlékeztet: életünk hajója lassan halad, mindig úton van, keresve a boldog kikötőt; készen a veszélyek leküzdésére és a tenger nyújtotta lehetőségek megragadására, de közben arra vágyunk, hogy a kormányos egy mozdulattal végre a megfelelő irányba fordítsa. Az is előfordulhat időnként, hogy a hajó eltéved, hamis illúziók elvakítják, és így nem követi a biztonságos kikötőbe vezető világítótorony fényét, máskor a hajó a nehézségek, kétségek és félelmek okozta ellenszélnek van kitéve.

Ugyanez a helyzet a tanítványok szívében is. Miután meghívást kaptak a názáreti Mester követésére, el kellett dönteniük, hogy átkelnek a túlpartra; bátran dönteniük kellett arról, hogy saját biztonságukat feladják és követik az Urat. Ez nem egy békés vállalkozás: beköszönt az éjszaka, szembeszél fúj, a hajót összevissza dobálják a hullámok, a tehetetlenség és a meghívás nagysága okozta félelem azzal fenyeget, hogy legyűri őket.

Az evangélium azonban azt is elmondja nekünk, hogy e nehéz utazás kalandjában nem vagyunk egyedül. Mintha az éjszaka közepén valamiképp derengene a hajnali fény, az Úr lépked a felkavart vízen a tanítványok felé. Arra hívja Pétert, hogy a hullámokon át induljon el feléje, és megmenti, amikor látja, hogy süllyed. Végül beszáll a hajóba és elnémítja a szelet.

A hívás első szava a hála. A helyes irány megtartásának feladata nem csak a mi erőnkre van bízva, és nem függ kizárólag az általunk választott utaktól sem. Önmagunk és életterveink megvalósulása nem egy matematikai levezetés eredményeként születik abból, amit magunkba zárkózva eldöntöttünk, hanem sokkal inkább egy felülről jövő hívásra adott válasz. Az Úr ugyanis megmutatja nekünk, hogy melyik part felé kell tartanunk, és bátorságot ad ahhoz, hogy hajóra szálljunk; miközben hív minket, ő már maga lesz a kormányos, hogy kísérjen minket, megmutassa az irányt, megakadályozza, hogy a bizonytalankodás zátonyára fussunk, és akár arra is alkalmassá tesz minket, hogy járni tudjunk a hullámzó vízen.

Minden hivatás ebből a szeretetteljes pillantásból származik, amellyel az Úr ránk talál, talán éppen akkor, amikor hajónkat a vihar sújtja. Nem „annyira a mi döntésünk, sokkal inkább az Úr ingyenes meghívására adott válasz” (Levél a papoknak, 2019. augusztus 4.). Ezért fel tudjuk fedezni és át tudjuk ölelni az ő hívását, ha szívünk hálásan megnyílik és képes lesz felismerni Isten lépéseit az életünkben.

Amikor a tanítványok látják, hogy Jézus közeledik a víz színén, először azt gondolják, hogy kísértet, és megijednek. Jézus viszont azonnal megnyugtatja őket olyan szavakkal, amelyeknek életünket és hivatásbeli utunkat mindig kísérniük kell: „Bátorság, én vagyok; ne féljetek!” (Mt 14,27). Ez a második szó, amelyet rátok akarok bízni: a bátorság.

Vannak kísértetek, amelyek megrettentik a szívünket és gyakran egészen megakadályoznak abban, hogy elinduljunk, növekedjünk és kövessük azt az utat, amelyet az Úr mutatott nekünk. Amikor arra kapunk meghívást, hogy elhagyjuk a biztonságos szárazföldet és vállaljunk egy életállapotot – a házasságot, a felszentelt papságot, a megszentelt életet –, akkor az első reakció gyakran „a hitetlenség kísértetének” formájában jelentkezik: nem lehetséges, hogy ez az én hivatásom; valóban ez a helyes út? Miért éppen tőlem kéri ezt az Úr?

És apránként növekednek bennünk ezek a megfontolások, indoklások és számítások, amelyek elrabolják a lendületünket, összezavarnak és megbénultan hátrahagynak a kiindulási ponton: úgy gondoljuk, hogy bakot lőttünk, hogy nem nőttünk fel hozzá vagy egyszerűen csak szellemet láttunk, amit el kell űzni.

Az Úr tudja, hogy egy ilyen alapvető életdöntés – mint például a házasság vagy különleges elköteleződés az Úr szolgálatában – bátorságot kíván. Ismeri a kérdéseket, a kételyeket és a nehézségeket, amelyek szívünk hajóját megbillentik és ezért megnyugtat minket: „Ne félj, veled vagyok!”. A hit az ő jelenlétében, abban, hogy hozzánk lép és kísér minket, még akkor is, ha a vihar felkorbácsolja a tengert, meg tud szabadítani minket a lustaságtól (akédia), amelyet egyszer „édes szomorúságnak” neveztem (Levél a papoknak, 2019. augusztus 4.), vagyis a belső elbátortalanodástól, amely megbénít minket és nem engedi, hogy megízleljük a hivatás szépségét.

A papoknak írt levélben fájdalomról is beszélek. De itt szeretném másként fordítani ezt a szót, és inkább erőfeszítésnek nevezni. Minden hivatás elkötelezettséget igényel. Az Úr meghív minket, mert Péterhez hasonlóan alkalmassá akar tenni arra, hogy „a vízen járjunk”, vagyis hogy az evangélium szolgálatában napról napra konkrét módon – ahogyan Ő mutatja meg nekünk – vegyük kézbe életünket, különös tekintettel a laikusok, papok vagy a megszentelt életet élők hivatásainak különféle formáiban. Ugyanakkor hasonlóvá válunk az apostolokhoz: van bennünk vágy és lendület, de ugyanígy vannak gyengeségeink és félelmeink is.

Ha hagyjuk, hogy elborítson az a gondolat, hogy milyen felelősség vár ránk – akár a házas életben, akár a papi szolgálatban – vagy milyen akadályok bukkanhatnak fel, akkor hamar levesszük a szemünket Jézusról, ez pedig azzal fenyeget, hogy elmerülünk, mint Péter. De a hit még a gyengeségünkben és a szegénységünkben is lehetővé teszi számunkra, hogy találkozzunk a feltámadt Úrral, és még a viharokat is legyőzzük. Ő kezét nyújtja nekünk, amikor a fáradtság vagy a félelem miatt az elsüllyedés fenyeget, és megadja a szükséges lendületet ahhoz, hogy örömmel és lelkesedéssel éljük meg hivatásunkat.

Amikor Jézus beszáll a hajónkba, a szél végül elül és a hullámok elcsitulnak. Ez egy szép és találó kép arra, amit az Úr életünkben és a történelem zavaros időszakaiban – különösen akkor, amikor viharba kerülünk – végbevisz: parancsol a kedvezőtlen szeleknek, hogy csendesedjenek el, és a gonosz, a félelem, a lemondás erőinek nem lesz hatalmuk többé felettünk.

Abban a különleges hivatásban, amelyben élnünk kell, ezek a szelek teljesen kimeríthetnek minket. Azokra gondolok most, akik fontos feladatokat vállalnak a civil társadalomban, a házastársakra, akiket nem véletlenül szeretek „bátraknak” nevezni és különösen is azokra, akik a megszentelt életet és a papságot vállalják. Ismerem nehézségeiteket, a magányotokat, amely néha elnehezíti a szívet, a megszokás veszélyét, amely fokozatosan eloltja a meghívás lángoló tűzét, a bizonytalanság terheit és korunk kétségekkel teli helyzetét, a jövő iránti aggodalmat. Bátorság, ne féljetek! Jézus a mi oldalunkon áll. Amikor felismerjük őt életünk egyetlen uraként, kinyújtja a kezét és megragad minket, hogy megmentsen.

És ekkor életünk megnyílik a dicsőítésre, még a hullámok közepette is. Ez a hivatás utolsó szava, és egyúttal meghívás is Szűz Mária belső magatartásának kialakítására: ő hálás volt a pillantásért, amellyel Isten reátekintett, megajándékozva őt a hittel a félelmek és a zavarok közepette, bátorsággal átölelte a kapott meghívást, és így életét az Úr örök dicséretévé tette.

Kedves testvérek, azt szeretném, hogy az Egyház – különösen ezen a Világnapon, de közösségeink napi lelkipásztori tevékenységében is – ezen az úton járjon a hivatások szolgálatában és ehhez nyerje meg minden hívő szívét. Hiszen mindenki hálásan felfedezheti az Úr hívását, valamint a bátorságot ahhoz, hogy igent mondjon és a Jézusba vetett hitben legyőzze a terheket, végül pedig az egész életét Isten, a testvérek, valamint az egész világ számára dicséretté formálja. Ebben legyen kísérőnk és közbenjárónk a Boldogságos Szűz Mária.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában, 2020. március 8-án, Nagyböjt 2. vasárnapján

Ferenc

Ferenc pápa első imája Szűz Máriához

Ó Mária, te mindig úgy ragyogsz utunkon, mint az üdvösség és a reménység jele. Betegek Oltalmazója, rád bízzuk magunkat, aki a kereszt alatt Jézus fájdalmához társultál, szilárdan megőrizve a hitedet.

Te a római nép Üdvössége vagy. Tudod, hogy mire van szükségünk, és biztosak vagyunk benne, hogy gondoskodsz rólunk – hogy miként Kánában, a megpróbáltatás után visszatérhessen az öröm és az ünnep. Segíts bennünket, Isteni Szeretet Anyja, igazíts minket az Atya akaratához, hogy megtegyük azt, amit Jézus mond nekünk, aki magára vette szenvedéseinket, vállára vette fájdalmainkat, hogy a kereszt által elvezessen bennünket a feltámadás örömébe. Ámen.

„Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkoron dicsőséges és áldott Szűz.”

 

Ferenc pápa második imája Szűz Máriához

„Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja...”

A szenvedéssel és félelemmel teli jelenlegi járványhelyzetben, mely az egész világot sújtja, hozzád fordulunk, Istennek Anyja és a mi Anyánk, oltalmad alatt védelmet keresve.

Ó Szűz Mária, tekints irgalmas szemmel e koronavírus-járványra; erősítsd meg az eltévelyedetteket és akik elhunyt és oly módon eltemetett szeretteiket siratják, amely önmagában megsebzi a lelket. Támogasd a megbetegedettek miatt félelemmel küzdőket, akik a fertőzés megakadályozása miatt nem lehetnek közel hozzájuk. Töltsd el bizalommal azokat, akik szoronganak a bizonytalan jövő, a gazdasági és munkahelyi következmények miatt.

Istennek Anyja és a mi Anyánk, járj közben értünk Istennél, az irgalmasság Atyjánál, hogy véget érjen ez a kemény próbatétel, és hogy visszatérjen a remény és a béke horizontja. Mint Kánában, járj közben isteni Fiadnál, kérve őt, hogy erősítse meg a betegek és az áldozatok családjait, és nyissa meg szívüket a bizalomra.

Segítsd az orvosokat, a betegápolókat, az egészségügyi dolgozókat, az önkénteseket, akik a jelenlegi szükséghelyzet frontján küzdenek, életüket is kockáztatva. Kísérd hősies küzdelmüket, és adj nekik erőt, jóságot és egészséget.

Légy azok mellett, akik éjjel-nappal segítik a betegeket, és légy a papok mellett, akik lelkipásztori buzgósággal és evangéliumi elkötelezettséggel akarnak mindenkinek segítséget és támogatást nyújtani.

Szent Szűz, világosítsd meg a tudós férfiak és nők elméjét, hogy megfelelő megoldásokat találjanak a vírus legyőzésére.

Segítsd a nemzetek felelőseit, hogy bölcsen, buzgón és nagylelkűen működjenek; támogassák a megélhetési gondokkal küszködőket, miközben társadalmi és gazdasági megoldásokat keresnek, előretekintően és a nagylelkűség szellemében.

Legszentebb Mária, érintsd meg az emberek lelkiismeretét, hogy a fegyverkezés növelésére és tökéletesítésére szánt hatalmas összegeket a jövőben inkább a hasonló katasztrófák elhárításának tanulmányozására fordítsák.

Szeretett Anyánk, növeld a világban az egyetlen családhoz tartozás érzetét, a mindenkit egyesítő kötelék tudatában, hogy testvéri és szolidáris lélekkel siessünk a szegénység és nyomorúság enyhítésére. Erősítsd a hitben való szilárdságot, a szolgálatban való kitartást és az imádságban való állhatatosságot.

Ó Mária, szomorúak Vigasztalója, öleld át meggyötört gyermekeidet, és nyerd el, hogy az Isten mindenható kezével szabadítson meg minket ettől a szörnyű járványtól, hogy az élet derűsen visszatérhessen rendes kerékvágásba.

Rád bízzuk magunkat, aki az üdvösség és a reménység jeleként ragyogsz utunkon, ó áldott, ó drága, ó édes, szép Szűz Mária! Ámen.