75224 ima található a honlapon, összesen 174008 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

A Pápa hangja

A Pápa hangja
Változó frissítés

Ferenc pápa megnyilatkozásai

Ferenc pápa ÚrangyalaAdvent 2. vasárnapján

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
04
Ferenc pápa Úrangyala Advent 2. vasárnapján

Kedves testvéreim, buongiorno, (jó napot kívánok), boldog vasárnapot kívánok!

Ma, advent második vasárnapján a liturgia evangéliuma Keresztelő János alakját mutatja be. A szöveg szerint János "teveszőrből készült ruhát viselt", "sáska és vadméz volt az eledele" (Mt 3,4), és mindenkit megtérésre hívott. És ezt mondta: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!” (2. v.) Az Ország közelségét hirdette. Egyszóval szigorú és radikális ember volt, aki első látásra keménynek tűnhetett, és bizonyos félelmet kelthetett. De aztán megkérdezhetjük magunktól, hogy miért javasolja őt az Egyház minden évben elsődleges útitársunknak ebben az adventi időszakban. Mi rejtőzik szigorúsága, látszólagos keménysége mögött? Mi János titka? Milyen üzenetet ad nekünk ma az Egyház János által?

A valóságban Keresztelő több mint kemény ember, ő olyan ember, aki allergiás a kétszínűségre. Jól figyeljetek oda erre: allergiás a kétszínűségre. Amikor például a képmutatásukról ismert farizeusok és szadduceusok közelednek hozzá, az ő "allergiás reakciója" igen erős! Sőt, néhányan közülük valószínűleg kíváncsiságból mentek hozzá, vagy azért, hogy nyerjenek valamit, mert János elég népszerűvé vált. Ezek a farizeusok és szadduceusok azt hitték, hogy mindenük megvan, és a Keresztelő nyers felszólításával szembesülve igazolták magukat, mondván: "Ábrahám az atyánk!" (9. v.). Így kétszínűségük és elbizakodottságuk miatt elszalasztották a kegyelem pillanatát, a lehetőséget, hogy új életet kezdjenek. Bezárkóztak abba a feltételezésbe, hogy igazuk van. János tehát azt mondja nekik: "Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!"! (8. v.) Ez a szeretet kiáltása, olyan, mint az apa kiáltása, aki látja, hogy a fia tönkreteszi magát, és azt mondja neki: "Ne dobd el az életed!". Lényegében, kedves testvéreim, a képmutatás a legnagyobb veszély, mert még a legszentebb valóságokat is tönkreteheti. A képmutatás komoly veszélyt jelent. Ezért van az, hogy a Keresztelő - ahogy később Jézus is - keményen bánik a képmutatókkal. Olvashatjuk például Máté evangéliumának 23. fejezetét, ahol Jézus igazán keményen szól az akkori képmutatókhoz. És miért teszi ezt a Keresztelő és Jézus is? Hogy felrázza őket. Ehelyett azok, akik érezték, hogy bűnösök, "kimentek hozzá [Jánoshoz], megvallották bűneiket, s ő megkeresztelte őket" (5. v.). Ezért nem a bravúr fontos Isten befogadásához, hanem az alázat. Ez az út vezet ahhoz, hogy befogadjuk Istent. Nem a bravúr - "erősek vagyunk, nagyszerű emberek vagyunk!". Nem, nem. Az alázatosság. Bűnös vagyok. De nem elvontan, nem - "azért mert ez és ez és ez és ez". Mindannyiunknak meg kell vallani a saját bűneinket, a saját hibáinkat, a saját képmutatásunkat. Ehhez le kell szállni a piedesztálról, és meg kell merülni a bűnbánat vizében.

Kedves testvéreim, János és az ő "allergiás reakciói" elgondolkodtatnak bennünket. Nem hasonlítunk-e időnként egy kicsit azokra a farizeusokra? Talán felülről lefelé tekintünk másokra, és azt gondoljuk, hogy mi jobbak vagyunk náluk, hogy mi urai vagyunk az életünknek, hogy nincs szükségünk Istenre, az Egyházra, vagy a testvéreinkre a mindennapjainkban. Elfelejtjük, hogy egy esetben jogos lenézni valakit: amikor segíteni  kell neki felállni. Ez az egyetlen eset; a többi nem jogos. Advent a kegyelem pillanata, hogy levegyük az álarcainkat - mindannyiunknak van -, és felsorakozzunk az alázatosak mellé, hogy megszabaduljunk az önállóság hitéből fakadó önhittségtől, hogy elmenjünk megvallani a bűneinket, a rejtetteket, és hogy fogadjuk Isten bocsánatát, és bocsánatot kérjünk azoktól, akiket megbántottunk. Így lehet új életet kezdeni. Csak egy út van, az alázat útja - megtisztulni a felsőbbrendűség érzésétől, a formaságoktól és a képmutatástól, hogy testvéreinkkel együtt bűnösnek lássuk önmagunkat, és Jézust a Megváltónak lássuk, aki értünk jön, nem a többiekért, értünk, úgy, ahogy vagyunk, szegénységünkkel, nyomorúságunkkal és hibáinkkal, mindenekelőtt azzal, hogy szükségünk van a felemelkedésre, a megbocsátásra és a megváltásra.

Emlékezzünk egy dologra: Jézussal mindig van lehetőség az újrakezdésre. Soha nem késő. Mindig újrakezdhetjük. Legyetek bátrak! Ő közel van hozzánk, és ez a megtérés ideje. Mindenki azt gondolhatja: "Van bennem ez a helyzet, ez a probléma, amit szégyellek". De Jézus ott van mellettetek. Kezdjétek újra. Mindig van lehetőség arra, hogy egy lépést tegyünk előre. Ő vár ránk, és soha nem fárad bele várni bennünket. Ő soha nem fárad bele! Bár mi idegesítőek vagyunk, de Ő soha nem fárad el! Hallgassunk Keresztelő János felhívására, hogy térjünk vissza Istenhez. És ne hagyjuk, hogy ez az advent úgy teljen el, mint a naptár napjai, mert ez a kegyelem pillanata, a kegyelemé számunkra is, itt és most! Mária, az Úr alázatos szolgálója segítsen bennünket, hogy találkozzunk vele, Jézussal és testvéreinkkel az alázat útján, amely az egyetlen út, amely segít hogy előrehaladjunk.

_____________________________________________

Az Úrangyala után a Szentatya így folytatta:

Kedves testvéreim!

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat, Olaszországból és a különböző országokból érkezett családokat, plébániákat, egyesületeket és egyéneket. Még zászlókat is látok - spanyolt, lengyelt, argentint - sokat. Üdvözlök mindenkit. Külön köszöntöm a spanyol zarándokokat Madridból, Salamancából, Bolaños de Calatravából és La Solanából. A Lengyelországból érkezetteket üdvözölve szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik támogatják az imanapot és az adománygyűjtést a kelet-európai egyház számára.

Örömmel üdvözlöm a Katolikus Akciót Aversából, Spinillo püspökkel együtt; valamint a Palermóból, Sutrióból és Saronnóból érkezetteket; a bérmálkozásra készülőket Pattadából, az Ozieri egyházmegyéből; és a római Sant'Enrico plébániáról.

Szép vasárnapot kívánok mindnyájatoknak és jó tovább haladást az adventi úton. Most csütörtökön ünnepeljük a Szeplőtelen Fogantatás ünnepét. Bízzuk imáinkat a békéért, különösen a megkínzott ukrán népért, az ő közbenjárására.

Kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez és arrivederci (viszont látásra)!


Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2022/documents/20221204-angelus.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa katekézise Katekézis a megkülönböztetésról.10. Az igazi vigasztalás

Napi Ima12 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
30
Ferenc pápa katekézise Katekézis a megkülönböztetésról. 10. Az igazi vigasztalás

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Miközben folytatjuk elmélkedésünket a megkülönböztetésről, és különösen a „vigasztalásnak” nevezett lelki élményről, amelyről a múlt szerdán beszéltünk, azt kérdezzük: hogyan ismerhetjük fel az igazi vigasztalást ? Ez egy nagyon fontos kérdés a jó megkülönböztetés szempontjából, hogy ne essünk tévedésbe az igazi javunk keresésekor.

Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatainak egy részletében találhatunk ehhez néhány szempontot. „Jól meg kell figyelnünk a gondolatok folyamatát – mondja Szent Ignác –, és ha az eleje, közepe és vége mind jó, minden a jó felé hajlik, az a jó Angyal jele; de ha az általa előidézett gondolatok során valami rosszra, zavarra vagy a lélek által korábban elgondoltnál kevésbé jóra vezet, vagy ha gyengíti vagy megzavarja a lelket, elveszi a békéjét, [elveszi] a korábban meglévő nyugalmat és csendet, ez egyértelmű jele annak, hogy a gonosz lélektől, hasznunk és örök üdvösségünk ellenségétől származik.” (333.) Mert igaz: van igazi vigasztalás, de vannak olyan vigasztalások is, amelyek nem igaziak. És ezért jól meg kell értenünk a vigasztalás folyamatát: honnan jön és hová vezet? Ha valami rosszra vezet, az nem jó, a vigasztalás nem igazi, mondjuk ki, „hamis”.

És ezek értékes jelzések, amelyek megérdemelnek egy rövid megjegyzést. Mit jelent az, hogy a kezdet a jóra hajlik, ahogy Szent Ignác a jó vigasztalásról mondja? Például eszembe jut az imádkozás, és felismerem, hogy ez együttjár az Úr és a felebarát iránti szeretettel, a nagylelkűségre, a szeretet megnyilvánulásaira hív: ez egy jó kezdet. Ehelyett előfordulhat, hogy egy ilyen gondolat egy rám bízott munka vagy feladat elkerülése érdekében merül fel: minden alkalommal, amikor el kell mosogatnom vagy ki kell takarítanom a lakást, erős késztetést érzek az imádkozásra! Ez akár kolostorokban is történhet. De az imádság nem a feladatok elől való menekülés; éppen ellenkezőleg, segít abban, hogy megvalósítsuk azt a jót, amit itt és most meg kell tennünk. Ez vonatkozik a kezdetre.

Aztán ott van a közepe: Szent Ignác azt mondta, hogy a kezdetének, a közepének és a végének egyaránt jónak kell lennie. A kezdet a következő: imádkozni akarok, hogy ne kelljen mosogatnom: menj, mosogass el, aztán menj imádkozni. Aztán a közepe: vagyis az, ami utána következik, ami ezt a gondolatot követi. Az előző példánál maradva, ha elkezdek imádkozni, és mint a farizeus a példázatban (vö. Lk 18,9-14), hajlamos vagyok az önelégültségre, és hogy megvessek másokat, esetleg neheztelve és savanyú lélekkel, akkor ezek annak a jelei, hogy a gonosz lélek kulcsként használta ezt a gondolatot arra, hogy behatoljon a szívembe, és az ő érzéseit adja át nekem. Ha elkezdek imádkozni, és az jut az eszembe, hogy, a nevezetes farizeus példája szerint tegyem  – „Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, aki nem keres téged, aki nem imádkozik” –, akkor az az imádság rossz véget ér. Az imádkozásnak az a vigasztalása, hogy pávának érezzük magunkat Isten előtt, ez rossz út.

És akkor ott a vége: a kezdete, a közepe és a vége. A vég egy olyan szempont, amellyel már találkoztunk, nevezetesen: hová vezet egy gondolat? Például mire vezet az imádkozás gondolata? Megtörténhet például, hogy keményen dolgozom egy jó és méltó feladatért, de ez arra késztet, hogy abbahagyjam az imádkozást, mert sok mindennel el vagyok foglalva; Egyre agresszívebb és dühösebb leszek, úgy érzem, minden énrajtam múlik, egészen addig a pontig, hogy elveszítem az Istenbe vetett bizalmamat. Itt nyilvánvalóan a gonoszlélek tevékenysége van jelen. Elkezdek imádkozni, de mindenhatónak érzem az imádságomat, hogy mindennek az én kezemben kell lennie, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogyan kell elintézni a dolgokat: itt nyilván nem jó lélek van jelen. Jól meg kell vizsgálni érzéseink, vigasztalásunk útját abban a pillanatban, amikor tenni akarunk valamit; az elejét, a közepét és a végét.

Az ellenség stílusa – amikor az ellenségről beszélünk, az ördögről beszélünk, mert az ördög létezik, ott van! – Tudjuk, hogy az a stílusa, hogy fondorlatosan, álarcban jelentkezik: abból indul ki, ami számunkra a legkedvesebb, majd apránként behálóz minket: a gonosz titokban behatol, úgy, hogy az ember észre sem veszi. És idővel a szelídség keménységgé válik: ez a lelkület felfedi magát a maga valójában.

Ezért fontos gondolataink indítékának és igaz voltának türelmes, de nélkülözhetetlen vizsgálata; ez egy felhívás, hogy tanuljunk a tapasztalatokból, abból, ami velünk történik, hogy ne ismételjük meg ugyanazokat a hibákat. Minél inkább ismerjük önmagunkat, annál jobban megérezzük, hol lép be a gonosz lélek, mi az ő „jelszava” a szívünkbe vezető bejárathoz, mely pontokra vagyunk a legérzékenyebbek, hogy a jövőben odafigyeljünk rájuk. Mindannyiunknak megvannak a maga érzékenyebb pontjai, a személyiségünk gyenge pontjai: és ott lép be a gonosz lélek, és rossz útra vezet, vagy eltérít az igaz, helyes úttól. Megyek és imádkozom, de ő eltérít az imádságaimtól.

A példákat tetszés szerint sorolhatnánk napjainkra utalva. Ezért olyan fontos a napi lelkiismeret-vizsgálat: mielőtt véget ér a nap, állj meg egy pillanatra. Mi történt? Nem az újságokban, nem az életben: mi történt a szívemben? Figyelmes volt a szívem? Fejlődött? Átlépett valamin anélkül, hogy a tudatára ébredt volna? Mi történt a szívemben? Ez a vizsgálat fontos, ez a tapasztalataink egy bizonyos nézőpontból való újraolvasásának értékes erőfeszítése. Fontos, hogy észrevegyük, hogy mi történik, ez annak a jele, hogy Isten kegyelme munkálkodik bennünk, segít szabadabbá és tudatosabbá válnunk. Nem vagyunk egyedül: velünk van a Szentlélek. Nézzük meg, hogyan zajlottak a dolgok.

Az igazi vigasztalás annak egyfajta megerősítése, hogy azt tesszük, amit Isten akar tőlünk, hogy az ő útján járunk, vagyis az élet, az öröm és a béke útján. A megkülönböztetés valójában nem csupán arról szól, hogy mi a jó vagy a lehető legnagyobb jó, hanem arról, hogy mi a jó nekem itt és most: arra vagyok hivatva, hogy ebben fejlődjek, korlátokat állítva más, vonzó, de irreális javaslatok számára. hogy ne tévesszen meg bennünket az igazi javunk keresésében.

Testvéreim, meg kell értenünk, előre kell haladnunk annak a megértésében, hogy mi történik a szívemben. Ezért van szükség lelkiismeret-vizsgálatra, hogy felismerjük, mi történt ma. „Ma dühös lettem, nem én tettem…”: De miért? Túllépve a „miérten”, a hibák gyökerét kell megkeresnünk. „De ma boldog voltam, bár unatkoztam, mert segítenem kellett azokon az embereken, de a végén úgy éreztem, hogy eltöltött ez a segítség” – és ott jelen van a Szentlélek. Tanuljuk meg a nap folyamán történteket szívünk könyvében olvasni. Tegyétek meg: csak két percet vesz igénybe, de biztosíthatlak benneteket, hogy jót fog tenni nektek.

___________________________________________

Külön köszöntés

Köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat, különösen az Angliából, Ausztráliából, Vietnamból és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket. Imádkozom, hogy mindannyian és a családjaitok áldott adventet éljenek át, készülve arra, hogy karácsonykor az újszülött Jézus, Isten Fia és a világ Megváltója eljön. Isten áldjon meg benneteket!

_______________________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! A megkülönböztetésről szóló katekézis sorozatunkban a lelki „vigasztalás” élményét tárgyaltuk, a mély belső öröm érzését, a Szentlélek ajándékát, amely képessé tesz bennünket arra, hogy még a megpróbáltatások és nehézségek pillanataiban is mindenben megérezzük Isten vigasztaló jelenlétét és gondviselő törődését. A hiteles vigasztalás az isteni kegyelem gyümölcse, amely arra késztet bennünket, hogy növekedjen az Úr és felebarátunk iránti szeretetünk, hogy felismerjük az életünkben Isten akaratát, és hogy a lelki és gyakorlati szeretet cselekedeteit tegyük. Szent Ignác azt mondja, hogy az igazi imádság minden szakaszában: a kezdetén, a közepén és a végén jó gyümölcsöt terem. Fontos, hogy felismerjük imádságaink gyümölcsét, és megtanuljuk felismerni azokat a rejtett kísértéseket, amelyek igyekeznek megtéveszteni bennünket, hogy kisebb jóval helyettesítsünk egy nagyobb jót. A hiteles vigasztalás felismeréséhez nagy segítséget nyújt a napi lelkiismeretvizsgálat, amely megtisztítja elménket és szívünket, és megnyitja Isten akarata előtt, hogy növekedjünk a szentségben és a vele való egységben.


 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa ÚrangyalaAdvent 1. vasárnapján

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
27
Ferenc pápa Úrangyala Advent 1. vasárnapján

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok), áldott vasárnapot!

A mai liturgia evangéliumában egy gyönyörű ígéretet hallunk, amely bevezet bennünket az adventi időbe: "Eljön Uratok." (Mt 24,42) Ez reménységünk alapja, ez az, ami életünk legnehezebb és legfájdalmasabb pillanataiban is támogat bennünket: Isten eljön, Isten közel van és eljön. Soha ne felejtsük el ezt! Az Úr mindig eljön, az Úr meglátogat bennünket, az Úr közel helyezi magát hozzánk, és az idők végén visszatér, hogy ölelésébe fogadjon bennünket. Ezen ige előtt kérdezzük meg magunktól: Hogyan jön el az Úr? És hogyan fogjuk felismerni és üdvözölni őt? Röviden térjünk ki erre a két kérdésre.

Az első kérdés: hogyan jön el az Úr? Nagyon gyakran halljuk azt, hogy az Úr jelen van az utunkon, hogy elkísér minket és szól hozzánk. De talán, mivel sok minden elvonja a figyelmünket, ez az igazság csupán elméleti marad számunkra; igen, tudjuk, hogy az Úr eljön, de nem ennek az igazságnak megfelelően élünk, vagy azt képzeljük, hogy az Úr látványos módon, talán valamilyen csodálatos jel által fog eljönni. Ehelyett Jézus azt mondja, hogy úgy jön el, mint "Noé napjaiban" (vö. 37. v.). És mit tettek Noé napjaiban? Egyszerűen az élet normális, mindennapi dolgait, mint mindig: "ettek-ittak, nősültek, férjhez mentek" (38. v.). Tartsuk ezt szem előtt: Isten el van rejtve az életünkben, mindig ott van - el van rejtve életünk legszokványosabb és leghétköznapibb helyzeteiben. Nem rendkívüli eseményekben, hanem a mindennapi dolgokban jelenik meg; a mindennapi dolgokban nyilvánul meg. Ott van a mindennapi munkánkban, egy véletlen találkozásban, egy rászoruló ember képében, még akkor is, amikor szürkének és egyhangúnak tűnő napok elé nézünk, éppen ott találjuk meg az Urat, aki hív minket, beszél hozzánk, és ösztönzi tetteinket.

Van azonban egy második kérdés is: hogyan ismerhetjük fel és fogadhatjuk be az Urat? Ébernek, figyelmesnek, ébernek kell lennünk. Jézus figyelmeztet bennünket: fennáll a veszélye annak, hogy nem vesszük észre az ő eljövetelét, és nem leszünk felkészülve a látogatására. Más alkalmakkor is felidéztem már, amit Szent Ágoston mondott: "Félek az Úrtól, hogy elmegy mellettem" (Prédikációk, 88, 14.13), vagyis attól félek, hogy elmegy mellettem, és nem ismerem fel! Valóban, Jézus azt mondja, hogy azok az emberek Noé idejében ettek és ittak, "és nem ismerték fel, egészen addig, amíg Noé be nem ment a bárkába, s jött a vízözön, és el nem ragadta mindnyájukat." (39. v.). Figyeljetek erre oda: nem vettek észre semmit! Elmerültek a saját dolgaikban, és nem vették észre, hogy az özönvíz hamarosan bekövetkezik. Sőt, Jézus azt mondja, hogy amikor eljön, "ha ketten lesznek a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják." (40. v.). Milyen értelemben? Mi a különbség? Egyszerűen az, hogy az egyik éber volt, várt, képes volt észrevenni Isten jelenlétét a mindennapi életben, míg a másik figyelmetlen volt, "hagyta sodródni magát", és nem vett észre semmit.

Testvéreim, az adventi időszakban rázzunk fel minket a bágyadtságból, és ébredjünk fel álmunkból! Próbáljuk meg feltenni magunknak a kérdést: tudatában vagyok-e annak, amit megélek, éber vagyok-e, ébren vagyok-e? Igyekszem-e felismerni Isten jelenlétét a mindennapi helyzetekben, vagy elkalandozom, és kicsit elborítanak a dolgok? Ha ma nem vagyunk tudatában az Ő eljövetelének, akkor mi is felkészületlenek leszünk, amikor elérkezik az idők végén. Ezért, testvéreim, maradjunk éberek! Várjuk az Úr eljövetelét, várjuk, hogy az Úr közel jöjjön hozzánk, mert ő ott van, de várjuk éberen. És a Szent Szűz, a várakozás Asszonya, aki tudta, hogyan vegye észre Isten eljövetelét a názáreti alázatos és rejtett életében, és befogadta őt a méhébe, segítsen minket ezen az úton, hogy éberen várjuk az Urat, aki közöttünk van és elhalad mellettünk.

___________________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Aggodalommal követem a hónapok óta zajló erőszak és összecsapások növekedését Palesztina államban és Izraelben. Múlt szerdán két gyáva támadás Jeruzsálemben sok embert megsebesített, és megölt egy izraeli fiút; és ugyanezen a napon Nábluszban fegyveres összecsapások során meghalt egy palesztin fiú. Az erőszak megöli a jövőt, összetöri a fiatalok életét és gyengíti a békére vonatkozó reményeket. Imádkozzunk ezekért a meghalt fiatalemberekért és családjaikért, különösen az édesanyjukért. Remélem, hogy az izraeli és a palesztin hatóságok jobban a szívükön viselik majd a párbeszédre való törekvést, a kölcsönös bizalom kiépítését, amely nélkül soha nem lesz békés megoldás a Szentföldön.

És szeretnék megemlékezni Burkhard Schefflerről is, aki három nappal ezelőtt halt meg itt, a Szent Péter tér oszlopcsarnoka alatt; megfagyott.

Szeretettel köszöntöm mindnyájukat, Olaszországból és a különböző országokból, különösen a Varsóból és Granadából érkezett zarándokokat, a román közösség és a kelet-timori közösség Rómában jelenlévő képviselőit, valamint az ecuadoriakat, akik az El Quinche-i Szűzanya ünnepét ünneplik. Köszöntöm az Acerenza-i Vöröskereszt önkénteseit, az Ente Nazionale Pro Loco d'Italia-t, valamint a torinói, pinerolói, palermói, grottammare-i és campobassói híveket. Külön köszönetet intézek az olasz pékekhez, abban a reményben, hogy túljutnak a jelenlegi nehézségeken.

Üdvözlöm a ma délelőtt a nők elleni szexuális erőszak elítélése érdekében tartott menet résztvevőit, amely sajnos mindenhol általános és elterjedt valóság, és amelyet háborús fegyverként is használnak. Ne fáradjunk bele, hogy nemet mondjunk a háborúra, nemet az erőszakra, igent a párbeszédre, igent a békére; különösen a meggyötört ukrán népért. Tegnap emlékeztünk meg a holodomor tragédiájáról.

Köszöntöm a FIAC (Nemzetközi Katolikus Akció Fóruma) titkárságát, amely a nyolcadik közgyűlés alkalmából gyűlt össze Rómában.

És kívánok mindannyiuknak áldott vasárnapot és jó adventi utat. Kérem, ne felejtsenek el imádkozni értem. Jó étvágyat az ebédhez, és arrivederci (viszontlátásra)!

 

Forráshttps://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2022/documents/20221127-angelus.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa katekézise Katekézis a megkülönböztetésről9. A vigasztalás

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
23
Ferenc pápa katekézise Katekézis a megkülönböztetésről 9. A vigasztalás

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a lelkek megkülönböztetéséről szóló katekézist, és arról, hogyan lehet megkülönböztetni őket, amikor a szívünkben és a lelkünkben történnek. Miután megvizsgáltuk az elkeseredés - ez a sötétség a lélekben - több aspektusát, ma beszéljünk a vigasztalásról - ami a fény a lélekben, és egy másik fontos elem a megkülönböztetésben, amit nem szabad magától értetődőnek venni, mert félreértésekre adhat alkalmat. Meg kell értenünk, mi a vigasztalás, ahogyan azt is igyekeztünk jól megérteni, mi a vigasztalanság.

Mi a lelki vigasztalás? A belső öröm megtapasztalása, amely abban áll, hogy Isten jelenlétét látjuk mindenben. Megerősíti a hitet és a reményt, sőt a jócselekedetek képességét is. Aki megtapasztalja a vigasztalást, az soha nem adja fel a nehézségekkel szemben, mert mindig olyan békét tapasztal, amely erősebb minden megpróbáltatásnál. Ezért óriási ajándék a lelki élethez, valamint általában az élethez... és ahhoz, hogy megéljük ezt a belső örömöt.

A vigasztalás olyan belső indítás, amely mélységeinket érinti. Nem hivalkodó, hanem lágy, finom, mint egy vízcsepp a szivacson (vö. Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, 335). A személy úgy érzi, hogy Isten jelenléte úgy burkolja be, hogy mindig tiszteletben tartja a szabadságát. Ez soha nem valami hangolatlan dolog, ami megpróbálja kikényszeríteni az akaratunkat; és nem is múló eufória. Ellenkezőleg, mint láttuk, még a szenvedés is - amelyet például saját bűneink okoznak - a vigasztalás okává válhat.

Emlékezzünk arra az élményre, amelyet Szent Ágoston élt át, amikor édesanyjával, Mónikával az örök élet szépségéről beszélt; vagy Szent Ferenc tökéletes örömére, amely az általa elszenvedett nagyon nehéz helyzetekhez társult; és gondoljunk arra a sok szentre, akik nem azért voltak képesek nagy dolgokra, mert nagyszerűnek vagy rátermettnek tartották magukat, hanem azért, mert Isten szeretetének békés édessége meghódította őket. Ezt a békét fedezte fel magában Szent Ignác olyan csodálattal, amikor a szentek életét olvasta. Vigasztalódni annyit jelent, mint békében lenni Istennel, érezni, hogy minden békében rendeződött, minden harmóniában van bennünk. Ezt a békét érezte Edith Stein megtérése után. Egy évvel a keresztség felvétele után írta - ezt mondja Edith Stein: „Ahogy átadom magam ennek az érzésnek, apránként egy új élet kezd betölteni, és - az akaratomra gyakorolt nyomás nélkül - új felismerések felé hajt. Ez az élő kiáradás mintha egy olyan tevékenységből és erőből eredne, amely nem az enyém, és amely anélkül, hogy erőszakot tenne rajtam, aktívvá válik bennem." (Psicologia e scienze dello spirito, Città Nuova, 1996, 116) A valódi béke tehát az, amely a jó érzéseket virágzásba hozza bennünk.

A vigasztalás mindenekelőtt a reményre hat, és a jövő felé nyúl, útra késztet, lehetővé teszi, hogy kezdeményezzük, amit mindig elhalasztottunk vagy el sem tudtunk képzelni, mint ahogyan Edith Stein számára a keresztség volt.

A vigasztalás az a fajta béke, de nem olyan, hogy csak ülünk és élvezzük, nem..... Békét ad, és az Úr felé vonz, elindít, hogy cselekedjünk, jó dolgokat tegyünk. A vigasztalás pillanatában, amikor megvigasztalódunk, annyi jót akarunk tenni, mindig. Ehelyett, amikor a vigasztalanság pillanata van, úgy érezzük, hogy magunkba zárkózunk és semmit sem teszünk..... A vigasztalás előre lök bennünket a mások, a társadalom, a többi ember szolgálatában.

A lelki vigaszt nem „gombnyomásra adják" - nem mondhatod most, hogy a vigasztalás el fog jönni - nem, nem lehet „gombnyomásra adni", tetszés szerint programozni. Ez a Szentlélek ajándéka. Olyan ismeretséget tesz lehetővé Istennel, amely látszólag eltörli a távolságokat. Amikor a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz tizennégy éves korában meglátogatta a római Santa Croce in Gerusalemme bazilikát, megpróbálta megérinteni az ott tisztelt szöget, az egyik szöget, amellyel Jézust keresztre feszítették. Teréz a merészségét a szeretet és a bizalom jöveteleként értelmezte. Később ezt írta: „Valóban túl merész voltam. De az Úr látja szívünk mélységeit. Ő tudja, hogy szándékom tiszta volt [...] Úgy cselekedtem vele, mint egy gyermek, aki mindent megengedhetőnek tart, és aki az Atya kincseit a sajátjának tekinti." (Önéletrajzi kézirat, 183) A vigasztalás spontán. A vigasztalás arra késztet, hogy mindent spontán módon tegyünk, mintha gyerekek lennénk. A gyerekek spontánok, és a vigasztalás arra késztet, hogy gyengédséggel, nagyon mély békével legyünk spontánok. Egy tizennégy éves lány a lelki vigasztalás nagyszerű leírását adja. Olyan gyengédséget érzünk Isten iránt, amely bátorságra késztet bennünket, hogy részt vegyünk az ő életében, hogy azt tegyük, ami neki tetszik, mert úgy érezzük, hogy ismerjük őt, úgy érezzük, hogy az ő háza a mi házunk, úgy érezzük, hogy szívesen látnak, szeretnek, helyreállítanak. Ezzel a vigasztalással nem adjuk fel a nehézségekkel szemben - sőt, ugyanezzel a bátorsággal mert Teréz engedélyt kérni a pápától, hogy beléphessen a Kármelbe, bár túl fiatal volt, és kívánsága teljesült. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a vigasztalás bátorrá tesz bennünket. Amikor a sötétség, a sivárság pillanatában találjuk magunkat, azt gondoljuk: „Én erre nem vagyok képes, nem....". A vigasztalanság lehúzza az embert. Minden sötét.... „Nem, nem vagyok képes erre... nem fogom megtenni". Ehelyett a vigasztalás idején ugyanazok a dolgok - „Nem, én megyek előre. Meg fogom csinálni". „De biztos vagy benne?" „Érzem Isten erejét, és megyek előre." Így a vigasztalás arra ösztökél, hogy előremenj, és megtedd azokat a dolgokat, amelyekre egy pillanat alatt nem lennél képes; arra ösztökél, hogy megtedd az első lépést. Ez a gyönyörű a vigasztalásban.

De legyünk óvatosak. Jól meg kell különböztetnünk az Istentől származó vigasztalást a hamis vigasztalástól. A lelki életben valami hasonló történik, mint az emberi produkciókban: vannak eredetiek és vannak utánzatok. Ha a hiteles vigasztalás olyan, mint egy csepp a szivacson, lágy és bensőséges, az utánzatok zajosabbak és harsányabbak, puszta lelkesedés, mint a szalmaláng, hiányzik belőlük a tartalom, arra vezetnek, hogy magunkba zárkózunk, és nem törődünk másokkal. A hamis vigasztalás végül üresen hagy minket, távol a létünk középpontjától. Éppen ezért, amikor boldognak, békésnek érezzük magunkat, bármire képesek vagyunk. De ne keverjük össze ezt a békét a múló lelkesedéssel, mert ma még van lelkesedés, de aztán elvész, és nincs többé.

Ezért kell megkülönböztetnünk még akkor is, amikor vigasztalva érezzük magunkat. A hamis vigasztalás veszélyessé válhat, ha megszállottan öncélúan keressük, megfeledkezve az Úrról. Ahogy Szent Bernát mondaná, ez az Isten vigasztalásait keresi, nem pedig a vigasztalások Istenét. Az Urat kell keresnünk, és az Úr megvigasztal minket jelenlétével. Ő vigasztal bennünket, előrevisz bennünket. Nem Istent kell keresnünk, aki vigasztalásokat hoz nekünk itt lent: Nem, ez nem helyes, nem szabad, hogy ez érdekeljen minket. Ez annak a gyermeknek a dinamikája, akiről a múltkor beszéltünk, aki csak azért keresi a szüleit, hogy kapjon valamit, de nem őket keresi - hanem a saját érdekeit. „Apa, anya" - a gyerekek tudják, hogy ezt hogyan kell csinálni, tudják, hogy kell játszani... és amikor a család megosztott, és megszokják, hogy hol az egyikhez mennek, hol a másikhoz, ez nem jó, ez nem vigasztalás, hanem személyes érdek. Mi is azt kockáztatjuk, hogy az Istennel való kapcsolatunkat gyermeki módon éljük meg, a saját érdekeinket keressük, egy tárgyra redukáljuk, amit használunk és fogyasztunk, elveszítve a legszebb ajándékot, ami maga Isten. Haladjunk tehát előre az életünkben, amely az Istentől származó vigasztalások és a világ bűnéből fakadó pusztulások között halad, de tudva, hogyan lehet megkülönböztetni, hogy mikor van az Istentől származó vigasztalás, amely békét hoz a lélek mélyére, és különböztessük meg a múló lelkesedéstől, amely nem rossz, de nem Istentől származó vigasztalás.

________________________________________

FELHÍVÁS

Az elmúlt órákban erős földrengés rázta meg az indonéziai Jáva szigetét. Közelségemet fejezem ki a tisztelt lakosságnak, és imádkozom a halottakért és a sérültekért.

Az elmúlt vasárnap az ugandai Kalongóban boldoggá avatták Giuseppe Ambrosoli atyát. Comboni misszionárius, pap és orvos volt, aki a Comói Egyházmegyében született, és 1987-ben halt meg Ugandában, miután életét a betegekért áldoztata, akikben Krisztust látta. Rendkívüli tanúságtétele segítsen mindannyiunknak, hogy méltók legyünk a kilépő Egyházhoz. Tapsoljuk meg az új Boldogot!

Szeretném üdvözletemet küldeni a Katarban zajló labdarúgó-világbajnokságon részt vevő sportolóknak, valamint a szurkolóknak és nézőknek. Legyen ez a fontos esemény alkalom a nemzetek közötti találkozásra és harmóniára, a népek közötti testvériség és béke előmozdítására. Imádkozzunk a világ békéjéért és minden konfliktus végéért, különös tekintettel a drága és mártírsorsú ukrán nép szörnyű szenvedéseire, és gondoljunk a háború sújtotta Ukrajnára. Ezen a szombaton van a szörnyű holodomor népirtás, a Sztálin által 1932-33-ban mesterségesen előidézett éhínség általi népirtás évfordulója. Imádkozzunk az áldozatokért, és imádkozzunk minden ukránért, a gyermekekért, a nőkért és az idősekért, a csecsemőkért, akik ma az agresszió mártíriumát szenvedik.

A tegnap ünnepelt Halászati Világnap segítse elő a halászat és az akvakultúra fenntarthatóságát a halászok jogainak tiszteletben tartása révén, akik munkájukkal hozzájárulnak az élelmezésbiztonsághoz, a táplálkozáshoz és a szegénység csökkentéséhez a világon.

______________________________________

Külön köszöntés

Köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat, különösen az Egyesült Királyságból és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket. Mindnyájatokra Krisztus Urunk örömét és békéjét kérem. Isten áldjon meg benneteket!

_________________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! A megkülönböztetésről szóló katekézis sorozatunkban most a lelki „vigasztalás" megtapasztalását vizsgáljuk, a mély belső örömnek azt az érzését, amely a Szentlélek ajándéka, és amely lehetővé teszi számunkra, hogy megérezzük Isten vigasztaló jelenlétét és gondviselését mindenben, még a megpróbáltatások és nehézségek pillanataiban is. Szent Ignác a szívnek ezt a kegyelemmel teli mozdulatát a szivacsra cseppentett vízhez hasonlítja: csendben és szabadságunk teljes tiszteletben tartásával az Úr megerősít bennünket a hitben és a reményben, valamint az Ő halhatatlan szeretetébe vetett bizalomban. Olyan nagy szentek életében, mint Ignác, Edith Stein és Lisieux-i Teréz, láthatjuk, hogy a lelki vigasztalás megtapasztalása nemcsak mély belső békét és meggyőződést eredményez, hanem erőt ad ahhoz is, hogy rendkívüli dolgokat vigyünk véghez Isten szolgálatában. A hiteles vigasztalás jele éppen az a derűs, gyümölcsöző és tartós béke, amit az hoz. A megkülönböztetés képességére van szükség ahhoz, hogy el tudjuk választani az igazi vigasztalásokat a hamis, felszínes és öncélú vigasztalásoktól; lelki utunkon mindig hallgassunk Szent Bernát jó tanácsára, aki arra buzdít, hogy Isten vigasztalásait keressük, és ne a vigasztalások Istenét.

 

Forráshttps://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2022/documents/20221123-udienza-generale.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa homíliája Asti székesegyházábanKRISZTUS A MINDENSÉG KIRÁLYA ünnepén

Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
20
Ferenc pápa homíliája Asti székesegyházában KRISZTUS A MINDENSÉG KIRÁLYA ünnepén

Láttuk ezt a fiatalembert, Stefanót, aki a papság felé vezető úton az akolitusi szolgálatot kérte. Imádkoznunk kell érte, hogy folytassa hivatását és legyen hűséges; de imádkoznunk kell ezért az Asti-i egyházért is, hogy az Úr küldjön papi hivatásokat, mert mint látjátok, a többség öreg, mint én: fiatal papokra van szükségünk, mint például itt néhányan, akik nagyon jók. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy áldja meg ezt a földet.

Ezekről a földekről indult el apám, hogy kivándoroljon Argentínába; és itt ezeken a földeken, amelyeket a jó termések és mindenekelőtt az emberek rendkívüli szorgalma tett értékessé, újra felfedeztem a gyökereim ízét. Ma azonban ismét az evangélium az, ami visszavezet minket a hit gyökereihez. Ezek a Golgota száraz talaján találhatók, ahol Jézus magja halálával csíráztatta ki a reményt: a föld szívébe ültetve megnyitotta számunkra az utat a mennybe; halálával örök életet adott nekünk; a kereszt fája által elhozta számunkra az üdvösség gyümölcseit. Nézzünk tehát Rá, nézzünk a Megfeszítettre.

A kereszten csak egy mondat szerepel: Íme, a zsidók királya" (Lk 23,38). Ez a címe: Király. Ha azonban Jézusra nézünk, a királyról alkotott elképzelésünk megdől. Próbáljunk meg szemünk elé idézni egy királyt: egy erős férfira gondolunk, aki trónon ül, értékes jelvényekkel, kezében jogarral, ujjai között csillogó gyűrűkkel, miközben ünnepélyes szavakat intéz alattvalóihoz. Nagyjából ez a kép él a fejünkben. De ha Jézusra nézünk, éppen az ellenkezőjét látjuk. Nem kényelmes trónon ül, hanem akasztófán lóg; az Isten, aki letaszította trónjukról a hatalmasokat" (Lk 1,52), a hatalmasok által keresztre feszített szolgaként viselkedik; csak szögek és tövisek díszítik, mindenétől megfosztották, de szeretetben gazdag, a kereszt trónjáról már nem szavakkal tanítja a tömeget, már nem emeli fel kezét tanításra. Többet tesz: nem mutat senkire ujjal, hanem mindenki felé kitárja a karjait. Királyunk így nyilvánul meg: tárt karokkal, egy brasa aduerte.

Csak akkor értjük ezt meg, ha belépünk az Ő ölelésébe: megértjük, hogy Isten éppen azért ment el olyan messzire, mint amilyen messzire ment, egészen a kereszt paradoxonáig, hogy mindent magához öleljen bennünket, még azt is, ami a legtávolabb állt tőle: a halálunkat - magához ölelte a halálunkat -, a fájdalmunkat, a szegénységünket, a gyarlóságunkat és a nyomorúságunkat. Ő mindezt elfogadta. Megengedte, hogy sértegessék és gúnyolják, hogy egyikünk se legyen többé egyedül semmilyen megaláztatásban; megengedte, hogy levetkőztessék, hogy senki se érezze magát megfosztva méltóságától; felment a keresztre, hogy a történelem minden megfeszítettjében ott legyen Isten jelenléte. Így van itt a mi Királyunk, mindannyiunk Királya, a világegyetem Királya, mert átlépte az emberiség legtávolabbi határait, belépett a gyűlölet fekete lyukaiba, az elhagyatottság fekete lyukaiba, hogy megvilágítson minden életet és átöleljen minden valóságot. Testvérek, nővérek, ezt a Királyt ünnepeljük ma! Nem könnyű őt megérteni, de ő a mi királyunk. És a kérdés, amit fel kell tennünk: vajon a világegyetemnek ez a királya az én létezésem királya? Hiszek benne? Hogyan ünnepelhetném Őt, mint mindenek Urát, ha nem válik az én életem Urává is? És ti, akik ma elindultok a papság felé, ne felejtsétek el, hogy ez legyen a példa számotokra: ne ragaszkodjatok a kitüntetésekhez, nem. Ő legyen a te példaképed; ha úgy gondolod, hogy nem lehetsz olyan pap, mint ez a király, akkor jobb, ha itt megállsz.

Szemünket azonban továbbra is szegezzük a Megfeszített Jézusra. Látod, Ő nem csak egy pillanatra figyeli az életedet, nem egy futó pillantást vet rád, ahogyan mi gyakran tesszük vele, hanem ott marad, a brasa aduerte, hogy csendben elmondja neked, hogy semmi sem idegen tőle, hogy Ő át akar ölelni, fel akar emelni, meg akar menteni úgy, ahogy vagy, a történeteddel, a nyomorúságaiddal, a bűneiddel együtt. De Uram, igaz ez? Így szeretsz engem nyomorúságomban? Ebben a pillanatban mindenki a saját szegénységére gondol: De hát szeretsz engem ezekkel a lelki nyomorúságaimmal, a korlátaimmal?". Ő pedig mosolyog, és rádöbbent minket, hogy szeret bennünket, és az életét adta értünk. Gondolkodjunk el egy kicsit a korlátainkon, még a jó dolgokon is: Ő úgy szeret minket, ahogy vagyunk, ahogy most vagyunk. Ő megadja nekünk a lehetőséget, hogy uralkodjunk az életben, ha átadjuk magunkat az ő szelíd szeretetének, amely javaslatot tesz, de soha nem erőltet - Isten szeretete soha nem erőlteti ránk magát -, bízzuk rá magunkat az ő  mindig megbocsátó szeretetére. Olyan gyakran belefáradunk abba, hogy megbocsássunk az embereknek, és keresztet vetünk, társadalmi temetést végzünk. Soha nem fárad bele a megbocsátásba, soha, soha: mindig talpra állít, mindig visszaadja királyi méltóságodat. Igen, honnan jön az üdvösség? Abból, hogy megengedjük magunknak, hogy Ő szeressen minket, mert csak így szabadulunk meg egónk rabszolgaságától, az egyedülléttől való félelemtől, attól a gondolattól, hogy nem tudunk megbirkózni vele. Testvérek, nővérek, menjünk gyakran a feszület elé, hagyjuk, hogy szeressenek minket, mert ezek a brasa aduerte számunkra is megnyitják a paradicsomot, mint a jobb lator" számára. Halljuk meg, hogy hozzánk szól az a mondat, az egyetlen, amit Jézus ma a keresztről mond: velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,43). Ez az, amit Isten akar és amit mondani akar nekünk, mindannyiunknak, minden alkalommal, amikor megengedjük, hogy Ő ránk nézzen. És akkor megértjük, hogy nem egy ismeretlen Istenünk van, aki ott van fent az égben, aki hatalmas és távoli, nem: Ő egy közel lévő Isten, a közelség Isten stílusa: közelség, gyöngéden és irgalmasan. Ilyen Isten stílusa. Egyedül ilyen. Közeli, irgalmas és gyengéd. Gyengéd és könyörületes, akinek kitárt karjai vigasztalnak és simogatnak. Íme a mi királyunk!

Testvéreim, miután ránéztünk, mit tehetünk? A mai evangélium két utat tár elénk. Jézus előtt vannak, akik nézőként viselkednek, és vannak, akik résztvevők. A nézők sokan vannak, ők a többség. Nézik, látványosság számukra, ahogy valaki meghal a kereszten. Sőt - mondja a szöveg - „a nép bámészkodott" (35. v.). Nem voltak rossz emberek, sokan hívők voltak, de a Megfeszített láttán nézők maradnak: nem tesznek egy lépést sem Jézus felé, hanem távolról, kíváncsian és közömbösen nézik, anélkül, hogy igazán érdeklődnének, anélkül, hogy azon gondolkodnának, mit tehetnének. Lehet, hogy megjegyezték: De nézd csak meg ezt..." Lehet, hogy ítéleteket és véleményeket mondtak: De hát ő ártatlan, nézd csak meg ezt így..." Lehet, hogy valaki panaszkodott, de ők mindannyian csak álltak, összekulcsolt kézzel, összefont karokkal. De még a kereszt közelében is vannak nézők: a nép vezetői, akik szemtanúi akarnak lenni Krisztus dicstelen vége véres látványának; a katonák, akik remélik, hogy a kivégzés hamarosan véget ér, és hazamehetnek; az egyik gonosztevő, aki Jézuson tölti ki haragját. Gúnyolódnak, sértegetnek, szellőztetnek.

Mindezek a bámészkodók osztoznak a refrénben, amelyet a szöveg háromszor is elmond: Ha király vagy, mentsd meg magad!" (vö. 35.37.39. v.) Így sértegetik, hívják ki őt! mentsd magad, pontosan az ellenkezője annak, amit Jézus tesz, aki nem magára gondol, hanem arra, hogy azokat megmentse, akik sértegetik őt. De az önmegmentés fertőző: a vezetőktől a katonákon át a népig szinte mindenkit elér a gonoszság hulláma. Gondoljuk csak meg: a gonoszság ragályos, megfertőz minket: mint amikor elkapunk egy fertőző betegséget, azonnal megfertőződünk. És ezek az emberek beszélnek ugyan Jézusról, de egy pillanatra sem hangolódnak Rá. Távolságot tartanak és beszélgetnek. Ez a közömbösség halálos fertőzése. Csúnya betegség a közöny. Ez nem érint meg, ez nem számít nekem". Közömbösség Jézus iránt és közömbösség a betegek, a szegények, a föld nyomorultjai iránt is. Szeretem megkérdezni az embereket, és mindannyiótokat megkérdezem; tudom, hogy mindegyikőtök ad alamizsnát a szegényeknek, és megkérdezem tőletek: Amikor alamizsnát adtok a szegényeknek, belenéztek a szemükbe?". Képes vagy belenézni annak a szegény embernek a szemébe, aki alamizsnát kér tőled? Amikor alamizsnát adsz a szegényeknek, odadobod az érmét, vagy megérinted a kezüket? Képes vagy megérinteni az emberi nyomorúságot?" Mindenki adja meg magának ma a választ. Azok az emberek közömbösek voltak. Ezek az emberek beszélnek ugyan Jézusról, de nem hangolódnak rá Jézusra. És ez a közömbösség halálos ragálya: távolságokat teremt a nyomorúsággal szemben. A gonoszság hulláma mindig így terjed: azzal kezdődik, hogy elhatárolódik, hogy figyel anélkül, hogy bármit is tenne, hogy nem törődik vele, aztán az ember csak arra gondol, ami érdekli, és megszokja, hogy elfordul. Ez a hitünk számára is kockázatot jelent, amely elsorvad, ha elmélet marad, amely nem válik gyakorlattá, ha nincs meg a részvétel, ha nem veszünk részt benne. Így végül rózsavíz-keresztényekké válunk - ahogy itthon hallottam -, akik azt mondják, hogy hisznek Istenben és békét akarnak, de nem imádkoznak, és nem törődnek a felebarátaikkal, és nem is érdekli őket sem Isten, sem a béke. Ezek a keresztények csak a szavaikban azok, felszínesek!

Ez volt a gonosz hullám, amely ott volt a Golgotán. De ott van a jó hulláma is. A sok néző között egyvalaki belekeveredik, mégpedig a jobb lator". A többiek kinevetik az Urat, ő megszólítja és nevén nevezi Őt: Jézus"; sokan a haragjukat vetik rá, ő megvallja a hibáit Krisztusnak; sokan azt mondják: mentsd meg magad", ő imádkozik: Jézus, emlékezz meg rólam" (42. v.). Csak ezt kéri az Úrtól. Gyönyörű ima ez. Ha mindannyian minden nap elmondjuk, akkor ez egy ragyogó út: a szentséghez vezető út: Jézus, emlékezz meg rólam". Így lesz egy gonosztevőből az első szent: egy pillanatra közel kerül Jézushoz, és az Úr örökre magával tartja. Az evangélium a jobb latorról beszél számunkra, hogy meghívjon bennünket, hogy legyőzzük a rosszat, és ne legyünk többé szemlélők. Kérem, ez rosszabb, mint a gonoszság, a közömbösség. Hol kezdjem? A bizalomtól, attól, hogy Istent nevén nevezzük, ahogyan a jobb lator tette, aki az élet végén újra felfedezi a gyermekek bátor bizalmát, akik bíznak, kérnek, ragaszkodnak. És bizalommal vallja be a hibáit, sír, de nem maga felett, hanem az Úr előtt. És mi, megvan-e bennünk ez a bizalom, elhozzuk-e Jézus elé azt, ami bennünk van, vagy csak álcázzuk magunkat Isten előtt, talán egy kis szentséggel és tömjénnel? Kérlek, ne csináld a sminkes spiritualitást: az unalmas. Isten előtt: csak víz és szappan, semmi smink, csak a lélek, ahogy van. És onnan jön a megváltás. Aki gyakorolja a bizalmat, mint ez a jobb lator, megtanulja a közbenjárást, megtanulja Isten elé vinni, amit lát, a világ szenvedéseit, az embereket, akikkel találkozik; elmondani neki, mint a jobb lator: Emlékezz, Uram! Nem csak azért vagyunk a világban, hogy megmentsük magunkat, nem: hanem hogy testvéreinket a Király ölelésébe vigyük. A közbenjárás, az Úrra való emlékezés megnyitja a mennyek kapuit. De vajon mi, amikor imádkozunk, közbenjárunk-e? Emlékezz meg, Uram, emlékezz meg rólam, emlékezz meg a családomról, emlékezz meg erről a problémáról, emlékezz, emlékezz, emlékezz....". Az Úr figyelmének felkeltése.

Testvéreim, ma a mi királyunk, brasa aduerte [tárt karokkal] néz ránk a keresztről. Rajtunk múlik, hogy nézők vagy résztvevők akarunk-e lenni. Néző vagyok, vagy részt akarok venni benne? Látjuk napjaink válságait, a hit hanyatlását, a részvétel hiányát..... Mit tegyünk? Csak elméleteket gyártunk, csak kritizálunk, vagy felgyűrjük az ingujjunkat, saját kezünkbe vesszük az életet, a kifogások ha" helyett az imádság és a szolgálat igen"-je felé fordulunk? Mindannyian azt hisszük, hogy tudjuk, mi a baj a társadalommal, mindannyian; minden nap arról beszélünk, hogy mi a baj a világgal és az egyházzal is: annyi minden baj van az egyházzal. De akkor tegyünk valamit? Mi is bemocskoljuk a kezünket, mint a fára szegezett Istenünk, vagy zsebre tett kézzel állunk és nézzük? Ma, amikor Jézus a kereszten levetkőzve leránt minden fátylat Istenről, és lerombol minden hamis képet az Ő királyságáról, nézzünk rá, hogy bátorságot találjunk arra, hogy magunkra nézzünk, hogy a bizalom és a közbenjárás útját járjuk, hogy szolgákká váljunk azért, hogy Vele együtt uralkodjunk. Emlékezz meg, Uram, emlékezz meg": Imádkozzuk gyakrabban ezt az imát. Köszönöm.

 

A szentmise végén szeretném kifejezni köszönetemet az Egyházmegyének, a tartománynak és Asti városának. Köszönöm a szívélyes fogadtatást! Nagyon hálás vagyok a civil és egyházi hatóságoknak is az előkészületekért, amelyek lehetővé tették ezt a várva várt látogatást. Szeretném mindnyájuknak elmondani, hogy örülök a találkozásnak [dialektusban beszélve: a la fame propri piasi' encuntreve !]; és minden jót kívánok [dialektusban: ch'a staga bin! ]!

Szeretnék egy külön gondolatot megfogalmazni és szeretetemet küldeni a fiataloknak – köszönöm, hogy ilyen nagy számban megjelentetek! Tavaly óta a helyi egyházak kifejezetten Krisztus Király ünnepe alkalmából tartják meg az Ifjúsági Világnapot. A témája megegyezik a következő lisszaboni Ifjúsági Világnapéval – megújítom a meghívást, hogy részt vegyetek rajta – „Mária útnak indult, és a hegyekbe sietett” (Lk 1,39). A Szűzanya ezt tette fiatalon, és ezzel elmondja nekünk, hogy a fiatalság titka pontosan ebben a két igében található, elindulni és sietni. Szeretek a sietve menő Szűzanyára gondolni. Tényleg gyorsan; sietve ment. Sokszor imádkozom így a Szűzanyához: „Kérlek, sietve oldd meg ezt a problémát!” Felkelni és menni – nem maradni mozdulatlanul önmagunkra gondolva, az életünket vesztegetve, a kényelmet vagy a legújabb divatokat hajszolva, hanem törekedjünk a magasságok felé, induljunk el, magunk mögött hagyva félelmeinket, hogy kézen fogva vigyünk valakit, aki rászorul. Ma olyan fiatalokra van szükségünk, akik valóban „átlépők”, olyan fiatalokra, akik valójában „meghaladók”, nonkonformisták, akik nem a mobiltelefonjuk rabszolgái, hanem megváltoztatják a világot, mint Mária, hordozzák és elviszik Jézust másoknak, gondoskodnak másokról, testvéri közösségeket építenek másokkal, valóra váltják a béke álmait!

Jelenleg a béke éhínségét éljük: a béke éhínségét. Gondoljunk csak arra, hogy a világ hány helyén dúl háború, különösen a háború sújtotta Ukrajnára. Tűrjük fel az ingujjunkat, és folytassuk az imát a békéért! Imádkozzunk az elmúlt napokban a palesztinai gázai menekülttáborban történt súlyos tűzvész áldozatainak családjaiért is, ahol több gyermek is meghalt. Az Úr fogadja a mennye azokat, akik életüket vesztették, és vigasztalja azokat, akik évek óta szenvednek a konfliktusokban. És most szólítsuk meg a Béke Királynőjét, a Szűzanyát, akinek ezt a gyönyörű katedrálist szentelték. Bízzuk rá a családjainkat, a betegeket és mindannyiunkat a szívünkben hordozott gondokkal és jó szándékkal együtt.

 

Forráshttps://www.vatican.va/content/francesco/it/homilies/2022/documents/20221120-omelia-cristo-redelluniverso.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa üzenete A XXXVII. IFJÚSÁGI VILÁGNAPRA„Mária felkelt, és útnak indult” (Lk 1,39)

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
18
Ferenc pápa üzenete A XXXVII. IFJÚSÁGI VILÁGNAPRA „Mária felkelt, és útnak indult” (Lk 1,39)

Kedves Fiatalok!

A panamavárosi ifjúsági világtalálkozó mottója ez volt: „Íme, az Úr szolgálója, történjék velem szavaid szerint” (Lk 1,38). Az eseményt követően új cél – Lisszabon, 2023 – felé vettük az irányt, és folyamatosan engedjük szívünkben visszhangozni Isten útra szólító sürgető meghívását. 2020-ban Jézus szavain elmélkedtünk: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” (Lk 7,14). Tavaly Pál apostol alakja inspirált bennünket, akihez a feltámadt Úr így szólt: „Kelj fel, és állj talpra! Azért jelentem meg neked, hogy terjesztője és tanúja légy annak, amit láttál, és amit még ezután fogsz látni” (ApCsel 26,16). Az út Lisszabonig hátralévő szakaszát a názáreti Szűzzel együtt járjuk végig, aki az angyali üdvözlet után rögtön „felkelt, és sietve útnak indult” (vö. Lk 1,39), hogy rokona, Erzsébet segítségére legyen. A három téma közös igéje a „felkel”, amely – jó, ha ezt észben tartjuk – a „feltámad” és az „életre kel” jelentéssel is bír.

Ezekben a nehéz időkben, amikor a világjárvány által már próbára tett emberiséget most a háború drámája gyötri, Mária mindenki előtt – különösen előttetek, akik hozzá hasonlóan fiatalok vagytok – feltárja a közeledés és a találkozás útját. Remélem, és szilárdan hiszem is, hogy az az élmény, amelyet jövő augusztusban Lisszabonban sokan átélnek majd, új kezdetet jelent számotokra, fiatalok, és veletek együtt az egész emberiség számára.

Mária felkelt

Az angyal híradása után Mária foglalkozhatott volna önmagával, figyelmét egészen leköthette volna az új állapota miatti aggódás és félelem. Ő azonban teljesen rábízza magát Istenre, és mindenekelőtt Erzsébetre gondol. Felkel, és kilép a napfényre, ahol élet és mozgás van. Bár az angyal váratlan üzenete mint egy „földrengés” dönti össze terveit, nem engedi, hogy úrrá legyen rajta a bénultság, mert benne él Jézus, a feltámadás ereje. Ő már testében hordozza a feláldozott és mégis élő Bárányt. Felkel, és elindul, mert biztos abban, hogy az életére nézve Isten tervei a legjobb tervek. Mária Isten temploma lesz, a mozgásban lévő Egyház képe, az Egyházé, amely elindul és szolgál, az Egyházé, amely elviszi az örömhírt mindenkihez!

A feltámadt Krisztus jelenlétét saját életünkben megtapasztalni, vele, az élővel találkozni a legnagyobb lelki öröm, a fény kiáradása, amely utána már senkit sem hagy „nyugton”. Azonnal mozgásba hozza az embert, és arra készteti, hogy megossza a hírt másokkal is, és tanúságot tegyen a találkozás öröméről. Ez az, ami az első tanítványokat a feltámadás utáni napokban sietségre késztette: „[Az asszonyok] gyorsan otthagyták a sírt, és félelmükben meg nagy örömükben is siettek, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak” (Mt 28,8).

A feltámadásról szóló leírások gyakran használnak két igét: felébred és felkel. Az Úr e szavakkal hív meg bennünket, hogy lépjünk ki a fényre, hagyjuk, hogy ő vezessen bennünket, és lépjünk ki minden zárt ajtónk mögül. „Ez jelentős kép az Egyház számára. Az Úr tanítványaiként és keresztény közösségként mi is arra kapunk meghívást, hogy gyorsan felkeljünk, hogy belépjünk a feltámadás dinamizmusába, és hagyjuk, hogy az Úr vezessen bennünket azokon az utakon, amelyeket ő akar mutatni nekünk” (Homília Szent Péter és Pál apostolok főünnepén, 2022. június 29.).

Az Úr anyja példakép az útra kelő fiatalok előtt, akik nem üldögélnek a tükör előtt saját képmásukat bámulva, és akiket nem „ejtenek rabul” a közösségi oldalak. Mária teljesen kifelé fordul. Ő a húsvéti asszony, aki állandó „exodusban” van, aki önmagától a nagy Másik, maga Isten felé tart, és más emberek, testvérei és nővérei felé, különösen azok felé, akiknek szükségük van rá, ahogyan rokonának, Erzsébetnek.

...és sietve útnak indult

Milánói Szent Ambrus Lukács evangéliumához írt kommentárjában úgy fogalmaz, hogy Mária sietve útra kelt a hegyekbe, „mert örült az ígéretnek, és a szívből jövő öröm lendületével kívánta a jámbor szolgálatot végezni. Hová máshová sietett volna most, Istennel eltelve, mint felfelé? A Szentlélek kegyelme nem ismer lassú, nehézkes lépéseket.” Mária sietsége nem más, mint a kötelességtudó szolgálat, az örömteli igehirdetés és a Szentlélek kegyelmére való azonnali válaszkészség igyekezete.

Mária hagyta, hogy megérintse idősebb rokona szüksége. Nem hátrált meg, nem maradt közömbös. Többet gondolt másokra, mint saját magára. Ez pedig dinamizmust és lelkesedést adott életének. Mindannyian megkérdezhetitek magatoktól: hogyan reagálok a körülöttem jelen lévő szükségletekre? Azonnal kifogást találok, vagy érdeklődő vagyok, és rendelkezésre állok? Természetesen nem tudjátok a világ összes problémáját megoldani. De talán elkezdhetitek a hozzátok legközelebb állók problémáival, saját környezetetek kihívásaival. Valaki egyszer azt mondta Teréz anyának: „Amit teszel, az csak egy csepp az óceánban.” Erre ő azt válaszolta: „De ha nem tenném meg, az óceán egy cseppel kevesebb lenne.”

Konkrét és sürgető szükség esetén gyorsan kell cselekedni. A világon hány és hány ember vár arra, hogy valaki odalépjen hozzá és gondjaiba vegye?! Hány idős embernek, betegnek, rabnak, menekültnek van szüksége együttérző tekintetünkre, látogatásunkra, egy testvérre, aki áttöri a közöny falait?!

Milyen „igyekezet” hajt benneteket, kedves fiatalok? Mitől éreztek késztetést az indulásra, olyannyira, hogy nem tudtok egyhelyben megmaradni? A világjárvány, a háború, az elvándorlás kényszere, a szegénység, az erőszak és az éghajlati katasztrófák által érintett emberek közül sokan felteszik maguknak a kérdést: Miért velem történik ez? Miért pont én? Miért most? Emberlétünk központi kérdése tehát: Kiért vagyok? (vö. Christus vivit szinódus utáni apostoli buzdítás, 286).

A názáreti lány sietsége azok sietsége, akik rendkívüli ajándékokat kaptak az Úrtól, és nem tudják nem megosztani azokat, nem hagyják, hogy a megtapasztalt mérhetetlen kegyelem ne áradjon szét. Azoknak az igyekezetéről van szó, akik tudják mások szükségleteit a sajátjuk elé helyezni. Mária az olyan fiatalok példája, akik nem pazarolják idejüket mások figyelmének vagy elismerésének keresésére – mint akik manapság a közösségi média „like”-jaitól függenek –, hanem igyekeznek megtalálni azt a valódi kapcsolatot, amely a találkozás, a megosztás, a szeretet és a szolgálat gyümölcse.

Mária az angyali üdvözlet, az első útra kelés óta nem szűnik meg téren és időn át felkeresni gyermekeit, akiknek gondoskodó segítségére van szükségük. Ha Istennel együtt járjuk, akkor utunk egyenesen testvéreink szíve felé vezet. Hány és hány tanúságtételt hallunk olyan emberektől, akiket Mária, Jézus anyja, aki egyben a mi anyánk is, „meglátogatott”? A föld hány és hány távoli pontján látogatta meg népét az évszázadok során Mária jelenések vagy különleges kegyelmek útján? Alig van hely a földön, amelyet még nem látogatott meg. Isten anyja népe körében jár, gondoskodó gyengédségtől vezetve, magára vállalva az emberek félelmeit és sorscsapásait. Bárhol legyen is egy neki szentelt kegyhely, templom vagy kápolna, gyermekei nagy számban özönlenek oda. Hányféle megnyilvánulása van a népi jámborságnak! Zarándoklatok, ünnepek, könyörgések, az otthonokban kitett szentképek és még sok más ad konkrét példát az Úr anyja és népe közötti élő kapcsolatra, akik meglátogatják egymást!

A jó sietség mindig felfelé és embertársainkhoz vezet

A jó sietség mindig felfelé és embertársainkhoz vezet. De létezik rossz sietség is, például amely felületes életre késztet, arra, hogy mindent félvállról vegyünk, hogy elkötelezettség és odafigyelés nélkül éljünk és ne adjuk bele magunkat igazán abba, amit csinálunk; sietve élünk, tanulunk, dolgozunk vagy találkozunk másokkal, vagyis anélkül, hogy a fejünkkel, pláne hogy a szívünkkel jelen lennénk. Ez személyes kapcsolatainkban is megtörténhet: a családban, amikor soha nem hallgatjuk meg igazán a többieket, vagy nem szentelünk nekik időt; a barátságokban, amikor elvárjuk a barátunktól, hogy szórakoztasson, és kielégítse igényeinket, de azonnal elhagyjuk őt és más barátot választunk, amikor nehéz helyzetbe kerül, és neki lenne szüksége ránk; sőt, a párkapcsolatban, a jegyesek között is, mivel keveseknek van türelmük eljutni egymás alapos megismeréséig és megértéséig. Ez a hozzáállás az iskolában, a munkahelyen és a mindennapi élet más területein is tapasztalható. Azok a dolgok, amelyeket ilyen sietséggel teszünk, aligha fognak gyümölcsöt hozni. Fennáll a veszélye annak, hogy terméketlenek maradnak. Így olvassuk a Példabeszédek könyvében: „A szorgalmas tervei biztos nyereséget szereznek, de aki elsieti a dolgát – a rossz sietség! –, az ínségbe jut” (Péld 21,5).

Amikor Mária végül megérkezik Zakariás és Erzsébet otthonába, csodálatos találkozás történik! Erzsébet megtapasztalta Isten csodálatos beavatkozását, Isten ugyanis fiúval ajándékozta meg idős korában. Minden oka meglenne arra, hogy először magáról beszéljen, de nem saját magával van eltelve, hanem tárt karokkal fogadja az ifjú rokont és méhének gyümölcsét. Amint meghallja Mária köszöntését, Erzsébet eltelik Szentlélekkel. A Léleknek ezek a meglepetései és „ránk törései” akkor történnek, amikor igazi vendégszeretetet tanúsítunk, amikor a vendéget és nem önmagunkat helyezzük a középpontba. Ezt látjuk Zakeus történetében is. Lukács evangéliumában (19,5–6) azt olvassuk: „Amikor Jézus odaért (ahol Zakeus volt), felnézett, és megszólította: »Zakeus, gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom.« Erre az gyorsan lemászott, és boldogan fogadta.”

Sokunknak volt már ilyen váratlan találkozása Jézussal: először megtapasztaltuk benne a közelséget, az elfogadást, az előítélet- és elítélésmentességet, s azt az irgalmas tekintetet, amelyet másoktól még sosem láttunk. És nem csak ezt: azt is éreztük, hogy Jézusnak nem elég, hogy távolról figyeljen bennünket, hanem velünk akar lenni, és meg akarja osztani velünk az életét. Ennek az élménynek az öröme arra indított, hogy sietve befogadjuk őt, hogy vele akarjunk lenni, és egyre jobban meg akarjuk ismerni. Erzsébet és Zakariás befogadta Máriát és Jézust! Tanuljuk meg ettől a két idős embertől, mit jelent a vendégszeretet! Kérdezzétek meg szüleiteket, nagyszüleiteket, közösségeitek időseit, hogy mit jelent számukra vendégszeretőnek lenni Istennel és embertársaikkal szemben! Hasznos lesz számotokra, ha meghallgatjátok az előttetek járók tapasztalatait.

Kedves fiatalok, itt az ideje, hogy újra konkrét találkozásokra kerüljön sor, amikor valóban befogadjuk azokat, akik valamiben különböznek tőlünk, ahogyan ez a fiatal Mária és az idősebb Erzsébet között is történt. Csak így tudjuk legyőzni a távolságokat – generációk, társadalmi rétegek, etnikumok, különféle csoportok és osztályok között –, sőt, legyőzni a háborúkat is. A fiatalok mindig a megosztott emberiség új egységének reményét hordozzák. De csak akkor tudják meg is valósítani azt, ha részesei a közös emlékezetnek, ha ismerik az idősebbek drámáit és álmait. „Nem véletlen, hogy a háború egy olyan időszakban tért vissza Európába, amikor a múlt században háborút átélt nemzedék eltűnőben van” (Üzenet a nagyszülők és az idősek II. világnapjára, 2022). A fiatalok és az idősek összefogására van szükség ahhoz, hogy ne felejtsük el a történelem tanulságait és győzedelmeskedjünk korunk polarizálódása és szélsőséges jelenségei fölött.

Efezusiaknak írt levelében Pál ezt tanítja: „Most ti, akik »távol« voltatok, Krisztus Jézusban »közel« kerültetek, Krisztus vére árán. Ő, a mi békességünk a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében” (Ef 2,13–14). Az emberiség kihívásaira Isten válasza mindenkor Jézus. És Mária ezt a választ hordozza a szíve alatt, amikor Erzsébethez megy. Mária legnagyobb ajándéka idős rokonának, hogy elviszi neki Jézust. Természetesen a konkrét segítsége is nagyon értékes. De semmi sem tölthette volna el Zakariás házát olyan örömmel és értékkel, mint Jézus jelenléte az élő Isten tabernákulumává vált Szűz méhében. Azon a hegyvidéken Jézus a puszta jelenlétével, szavak nélkül mondja el első „hegyi beszédét”: csendben dicséri a kicsinyeket és alázatosakat, akik Isten irgalmára bízzák magukat.

Az én üzenetem nektek, fiatalok, az a nagy üzenet, amelyet az Egyház hordoz: Jézus! Igen, ő maga, az ő végtelen szeretete mindannyiunk iránt, a megváltás és az új élet, melyet ő adott nekünk. Mária pedig a példa arra, hogy miként tudjuk életünkbe befogadni és mások felé közvetíteni ezt a mérhetetlen ajándékot, hogy mi magunk is Krisztusnak, az ő irgalmas szeretetének, a szenvedő emberiség iránti nagylelkű szolgálatának hordozóivá váljunk.

Mindnyájan együtt Lisszabonba!

Mária egy olyan fiatal lány volt, mint sokan közületek. Egy volt közülünk. Tonino Bello püspök így írt róla: „Szűz Mária, […] jól tudjuk, Isten arra rendelt, hogy nyílt tengeren hajózz. De ha mégis ráveszünk arra, hogy a part közelében evezz, nem azért tesszük, hogy a mi egyszerű, parközeli hajózgatásunk szintjére kényszerítsünk, hanem mert, ha ennyire közel látunk téged nyomorúságunk partjaihoz, tudatára ébredhetünk annak, hogy mi is arra kaptunk meghívást, hogy hozzád hasonlóan kimerészkedjünk a szabadság óceánjára” (Korunk asszonya, Mária, Szent István Társulat, Budapest, 2004, 12).

Portugáliából, ahogyan e trilógia első üzenetében felidéztem, a 15. és a 16. században sok fiatal – köztük sok misszionárius – indult el ismeretlen tájak felé, azzal a céllal is, hogy ismereteiket és tapasztalataikat Jézusról megosszák más népekkel és nemzetekkel (vö. Üzenet a XXXV. ifjúsági világnapra, 2020). És Mária éppen ezt a földet kívánta meglátogatni a 20. század elején, amikor Fatimából minden nemzedéknek hirdette Isten szeretetének erőteljes és lenyűgöző üzenetét, amely megtérésre és igazi szabadságra hív. Megismétlem szívélyes meghívásomat mindannyiótok felé, hogy vegyetek részt a fiatalok földrészeket összekötő zarándoklatán, amely jövő augusztusban a lisszaboni ifjúsági világtalálkozón éri el csúcspontját; illetve emlékeztetlek benneteket, hogy november 20-án, Krisztus Király ünnepén a részegyházakban világszerte megünnepeljük az ifjúsági világnapot. Ebben a tekintetben a Világiak, Család és Élet Dikasztériumának nemrégiben megjelent dokumentuma – Lelkipásztori irányelvek az ifjúsági világnap megünnepléséhez a részegyházakban – nagy segítség lehet mindazoknak, akik az ifjúságpasztorációban tevékenykednek.

Kedves fiatalok, az az álmom, hogy az ifjúsági világtalálkozón ismét megtapasztaljátok az Istennel és testvéreitekkel való találkozás örömét. A távolságtartás és elszigeteltség hosszú időszakai után Lisszabonban – Isten segítségével – újra felfedezzük majd, milyen örömet ad a népek és a nemzedékek közötti testvéri ölelés, a megbékélés és a béke ölelése, egy új misszionáriusi testvériség ölelése! A Szentlélek ébressze fel szívetekben a vágyat, hogy talpra ugorjatok, és szítsa fel bennetek a szinodális együtthaladásnak és a hamis határok leküzdésének az örömét! Itt az ideje, hogy felkeljünk! Sietve keljünk fel! És mi is, miként Mária, hordozzuk magunkban Jézust, hogy őt mindenkihez elvihessük! Haladjatok tovább életeteknek ebben a gyönyörű szakaszában, és ne szalasszátok el azt, amit a Szentlélek végbe akar vinni bennetek! Szívemből adom áldásomat álmaitokra és lépteitekre.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosban, 2022. augusztus 15-én, a Boldogságos Szűz Mária mennybevételének főünnepén.

Ferenc

 

Forrás: katolikus.hu

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Katekézise 8. A megkülönböztetésről„Miért vagyunk szárazságban?”

Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
16
Ferenc pápa Katekézise 8. A megkülönböztetésről „Miért vagyunk szárazságban?”

Kedves testvéreim, jó napot kívánok és üdvözöllek benneteket!

Ma folytatjuk a katekéziseket a megkülönböztetés témájában. Láttuk, mennyire fontos, hogy megvizsgáljuk a bennünk lévő rezdüléseket, hogy ne hozzunk a pillanatnyi érzelmek által indított elhamarkodott döntéseket, amelyeket csak akkor bánunk meg, amikor már késő. Vagyis vizsgáljuk meg, hogy mi történik, azután döntsünk.

Ebben az értelemben még az a lelki állapot is, amelyet szárazságnak nevezünk, amikor a szívben minden sötét, szomorú, ezek a dolgok, ez a szárazság lehetõség lehet a fejlődésre. Valóban, ha nincs egy kis elégedetlenség, egy kis egészséges szomorúság, egészséges képesség arra, hogy magányban éljünk és menekülés nélkül magunkban maradjunk, akkor azt kockáztatjuk, hogy mindig a dolgok felszínén maradunk, és soha nem lépünk kapcsolatba létünk magjával. A szárazság a „lélek felébresztését” eredményezi: ha valaki szomorú, olyan, mintha megrendülne; éberen tart bennünket, éberséget és alázatosságot kelt, és megóv minket a képzelet viharától. Ezek nélkülözhetetlen feltételek az életben, és így a lelki életben is. A tökéletes, de „érzéketlen”, érzés nélküli nyugalom, amikor ez válik a döntések és viselkedés szempontjává, embertelenné tesz bennünket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül érzéseinket: emberek vagyunk, és az érzések ember voltunk részei. Az érzések megértése nélkül pedig embertelenek leszünk; érzéseink megélése nélkül közönyössé válunk mások szenvedéseivel szemben, és képtelenek leszünk elfogadni a sajátunkat. Arról nem is beszélve, hogy a „tökéletes békét” a közönyösségnek ezen az útján nem érhetjük el. Ez a szenvtelen távolságtartás: „Nem szólok bele a dolgokba, megtartom a távolságot”: ez nem élet, olyan, mintha egy laboratóriumban élnénk, elzárva, hogy ne legyenek mikrobák és betegségek. Sok szent számára a nyugtalanság adott döntő lendületet ahhoz, hogy megváltozzon az életük. Ez a mesterséges nyugalom nem az igazi. Igen, kell az egészséges nyugtalanság, a nyugtalan, utat kereső szív, mint például Hippói Ágoston, Edith Stein, Cottolengo József Benedek vagy Charles de Foucauld. A fontos döntéseknek megvan, az élet által kínált ára, amely mindenkit elér; vagy inkább: a fontos döntések nem a lottó alapján születnek meg, nem; áruk van, és ezt az árat neked kell megfizetned. Ez egy olyan ár, amelyet a szíveddel kell megfizetned, ez a döntés ára, egy kis erőfeszítés ára. Nem ingyenes, hanem mindenki számára elérkező ár. Mindannyiunknak fizetnünk kell azért a döntésért, hogy magunk mögött hagyjuk a közönyösséget. A közönyösség mindig lehúz bennünket.

A szárazság egyben felhívás a hálára, arra, hogy ne mindig és kizárólag az érzelmi megelégedés érdekében cselekedjünk. A szárazság lehetőséget kínál számunkra a fejlődésre, egy érettebb, szebb kapcsolat kialakítására az Úrral és szeretteinkkel, egy olyan kapcsolatra, amely nem redukálódik csupán az adás és a birtoklás cseréjére. Gondoljunk például gyermekkorunkra, gondoljunk bele: gyerekként gyakran előfordul, hogy a szüleinket azért keressük, hogy megszerezzünk tőlük valamit, játékot, pénzt, hogy vegyen egy fagylaltot, engedélyért… Így tehát nem saját magukért, hanem személyes haszonszerzésünk céljából keressük őket. Mégis, a legnagyobb ajándékot ők, a szüleink jelentik, és ezt felnövekedve fokozatosan értjük meg.

Több imánk is valahogy így hangzik: szívességkérések az Úrhoz, bármi iránta valódi érdeklődés nélkül. Megyünk, és kérjük, kérjük, kérjük az Urat. Az evangélium megjegyzi, hogy Jézust gyakran sok ember vette körül, akik azért keresték őt, hogy kapjanak valamit: gyógyulást, anyagi segítséget, de nem egyszerűen azért, hogy vele lehessenek. Lökdöste a tömeg, mégis egyedül volt. Néhány szent, sőt néhány művész is elgondolkodott Jézusnak ezen az állapotán. Furcsának, valószerűtlennek tűnhet megkérdezni az Urat: „Hogy vagy?” Pedig ez gyönyörű módja annak, hogy igaz, őszinte kapcsolatba kerüljünk emberségével, szenvedésével, sőt egyedülálló magányával. Vele, az Úrral, aki teljes mértékben meg akarta osztani velünk az életét.

Nagyon jót tesz nekünk, ha megtanulunk Vele lenni, az Úrral lenni, megtanulunk az Úrral lenni bármi hátsó szándék nélkül, pontosan úgy, ahogyan ez azokkal történik, akikről gondoskodunk: szeretnénk őket egyre jobban megismerni, mert jó velük lenni.

Kedves testvéreim, a lelki élet nem egy rendelkezésünkre álló technika, nem a belső „jólét” programja, amelyet tőlünk függ, hogy megtervezzünk. Nem. A lelki élet az Élővel való kapcsolat, Istennel, az Élővel, akit nem lehet a mi kategóriáinkra redukálni. A szárazság pedig a legvilágosabb válasz arra az ellenvetésre, hogy az istentapasztalat a vágyálom egyik formája, vágyaink egyszerű kivetítése lenne. A szárazság az az állapot, amikor nem érzünk semmit, amikor minden sötét, de Istent keressük a pusztaságban. Abban az esetben, ha azt gondolnánk, hogy Ő a vágyaink kivetülése, mindig mi lennénk a tervezők, és mindig boldogok és elégedettek lennénk, mint egy folyton ugyanazt a zenét ismétlő lemez. Ehelyett azok, akik imádkoznak, ráébrednek, hogy a végeredmény megjósolhatatlan: azok a tapasztalatok és bibliai részek, amelyek gyakran lenyűgöztek bennünket, ma furcsa módon nem indítanak meg bennünket. Ugyanilyen váratlanul az olyan élmények, találkozások, olvasmányok, amelyekre soha nem fordítottunk különösebb figyelmet, vagy amelyeket szerettünk volna elkerülni – mint például a kereszt élménye – hatalmas békét hoznak. Ne félj a szárazságtól; nézz szembe vele kitartóan, ne kerüld el. A szárazságban próbáld megtalálni Krisztus szívét, megtalálni az Urat, és a válasz mindig eljön.

Ezért, ha nehézségekkel nézel szembe, soha ne csüggedj, hanem határozottan nézz szembe a próbával, Isten soha nem hiányzó kegyelmének segítségével. Ha egy makacs hangot hallunk magunkban, amely el akar fordítani minket az imától, tanuljuk meg leleplezni azt, mint a kísértő hangját; és ne hagyjuk, hogy befolyásoljon bennünket; egyszerűen tegyük az ellenkezőjét annak, amit mond nekünk! Köszönöm.

___________________________________________

Külön köszöntések

Köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat, különösen az Angliából, Dániából, Hollandiából, Indonéziából, Kanadából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezőket. Mindnyájatokra Krisztus Urunk örömét és békéjét kérem. Isten áldjon benneteket!

* * *

FELHÍVÁS

Szomorúan és aggodalommal értesültem az Ukrajna elleni új és még súlyosabb rakétatámadásról, amely halálos áldozatokat is követelt, és sok civil infrastruktúrában okozott kárt. Imádkozzunk, hogy az Úr térítse meg azok szívét, akik még mindig a háborúhoz ragaszkodnak, és juttassa érvényre a béke vágyát a vértanúságot elszenvedő Ukrajnában, hogy elkerülje az eszkalációt, és megnyíljon az út a tűzszünet és a párbeszéd előtt.

_________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! A megkülönböztetésről szóló katekézis sorozatunk során láttuk, mennyire fontos, hogy megértsük szívünk rezdüléseit, ideértve a „szárazság” vagy a belső nyugtalanság és elégedetlenség esetenkénti megtapasztalásait is. Az ilyen pillanatok valójában felhívnak bennünket az önelégültségünkkel szemben, és a lelki életünk fejlődésére ösztönöznek. Sok nagy szent esetében, mint például Ágoston, ennek a belső nyugtalanságnak az érzése a mély megtérés előfutára volt. A szárazság megtapasztalása felnyithatja a szemünket, hogy új megvilágításban lássuk a dolgokat, értékeljük azokat az áldásokat, amelyeket oly gyakran természetesnek tekintünk, és az Úrhoz közelebb kerülve megtaláljuk a békénket. Ezáltal elmélyítjük a kapcsolatunkat Jézussal, ami nemcsak vigasztalást, hanem új ösztönzést is eredményez a keresztény tanítványság érlelésére. A szárazság vagy a csüggedés idején a mélyebb imára, a Krisztussal való szorosabb egységre és az ígéreteibe vetett szilárd bizalomra való meghívásként fogadjuk el ezt az élményt.

 

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2022/documents/20221116-udienza-generale.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala imája

Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
13
Ferenc pápa Úrangyala imája

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok), áldott vasárnapot!

A mai evangélium Jeruzsálembe kalauzol el bennünket, a legszentebb helyre: a templomba. Ott, Jézus körül néhányan a „drága kövekkel díszített” fenséges épület nagyszerűségéről beszélnek (Lk 21,5). De az Úr kijelenti: „kő kövön nem marad, mindent lerombolnak” (Lk 21,6). Majd kiegészíti a történetet, elmagyarázva, hogy a történelemben szinte minden összeomlik: forradalmak és háborúk, földrengések és éhínségek, járványok és üldöztetések lesznek (vö. 9-17. v.). Mintha azt mondaná: nem szabad túlságosan bízni a földi valóságokban, amelyek elmúlnak. Ezek bölcs szavak, amelyek azonban kissé megkeseríthetnek bennünket. Már most is sok baj van. Miért tesz az Úr ilyen kedvezőtlen kijelentéseket? Valójában nem az a szándéka, hogy negatív legyen, hanem az, hogy értékes tanítást adjon nekünk, vagyis, hogy kiutat mutasson ebből a bizonytalan helyzetből. És mi a kiút? Hogyan léphetünk ki ebből a valóságból, amely csak múlik és múlik, és nem lesz többé?

A kiutat egy olyan szóban rejti, amely talán meglep minket. Krisztus az evangélium utolsó mondatában nyilatkoztatja ki ezt, amikor így szól: „Kitartástokkal megmentitek lelketeket” (19. v.). Kitartás. Mi a kitartás? A szó azt jelenti, hogy „nagyon szigorúan”; de milyen értelemben szigorú? Önmagunkkal szemben, amikor úgy tűnik, hogy nem érjük el a megfelelő színvonalat? Nem. Másokkal legyünk merevek és rugalmatlanok? Ezt sem. Jézus arra kér bennünket, hogy „szigorúak”, megalkuvást nem ismerők legyünk, tartsunk ki abban, amit szívén visel, ami a lényeg. Mert ami igazán lényeges, az nagyon gyakran nem ugyanaz, mint ami felkelti az érdeklődésünket. Azokhoz a templombeli emberekhez hasonlóan gyakran mi is a kezünk munkáját, eredményeinket, vallási és civil hagyományainkat, szent és társadalmi szimbólumainkat helyezzük előtérbe. Ez bizonyos fokig rendjén van, de túl nagy jelentőséget tulajdonítunk nekik. Ezek a dolgok fontosak, de elmúlnak. Ehelyett Jézus azt mondja, hogy arra fektessük a hangsúlyt, ami megmarad, ne szenteljük életünket olyasminek az építésére, amit aztán lerombolnak, mint például azt a templomot, miközben elfelejtjük megépíteni azt, ami nem omlik össze; építkezzünk az ő igéjére, a szeretetre, a jóra. Kitartóan, szigorúan és határozottan arra építsünk, ami nem múlik el.

Ez tehát a kitartás: a jó építése minden nap. Kitartani annyit jelent, mint állandóan megmaradni a jóban, különösen akkor, ha a körülöttünk lévő valóság másra késztet. Gondoljunk csak néhány példára: Tudom, hogy az ima fontos, de mint mindenkinek, nekem is mindig sok dolgom van, ezért halogatom: „Nem, most elfoglalt vagyok, nem tudok. Majd később megteszem." Vagy sok ravasz embert látok, akik kihasználják a helyzeteket, kikerülik a szabályokat, és így én is abbahagyom a betartásukat, a kitartást az igazságosság és a törvényesség mellett: „De ha ezek a gazemberek megteszik, én is megteszem!”. Óvakodjunk ettől! És még egyszer: szolgálatot végzek a gyülekezetben, a közösségért, a szegényekért, de azt látom, hogy sok ember szabadidejében csak az élvezetre gondol, ezért kedvet kapok, hogy feladjam, és azt tegyem, amit ők csinálnak. Mert nem látom az eredményt, vagy megunom, vagy ez nem tesz boldoggá.

A kitartás ehelyett a megmaradás a jóban. Tegyük fel magunknak a kérdést: milyen az én kitartásom? Állhatatos vagyok, vagy a pillanatnak megfelelően élem meg a hitemet, az igazságosságot és a szeretetet: akkor imádkozom, amikor kedvem van; becsületes, készséges és segítőkész vagyok, ha nekem megfelel; míg, ha elégedetlen vagyok, ha senki nem köszöni meg, abbahagyom? Röviden: imáim és szolgálataim a körülményektől vagy az állhatatosan Úrhoz ragaszkodó szívemtől függnek? Ha kitartunk – emlékeztet minket Jézus –, nincs mitől félnünk, még az élet szomorú és csúf eseményeiben sem, még a magunk körüli rosszban sem, mert megmaradunk a jóban. Dosztojevszkij ezt írta: „Ne féljetek az emberek bűnétől. Szeresd az embert még a bűnében is, mert ez az isteni szeretet képe, és ez a legmagasabb szeretet a földön” (A Karamazov testvérek, II, 6, 3g). A kitartás Isten szeretetének tükröződése a világban, mert Isten szeretete hűséges, kitartó, soha nem változik.

A Szűzanya, az Úr szolgája, aki kitartó az imában (vö. ApCsel 1,12), Ő erősítse kitartásunkat.

______________________________________

A Szentatya szavai az Úrangyala után:

Kedves testvéreim!

Holnap lesz az első évfordulója a Laudato si Cselekvési Platform elindításának, amely az ökológiai átalakulást és az azzal összhangban álló életmódot támogatja. Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik felkarolták ezt a kezdeményezést: mintegy hatezer résztvevő van, köztük magánszemélyek, családok, egyesületek, vállalkozások, vallási, kulturális és egészségügyi intézmények. Kiváló kezdete egy hétéves útnak, amelynek célja, hogy válaszoljon a föld és a szegények kiáltására. Bátorítom ezt a küldetést, amely kulcsfontosságú az emberiség jövője szempontjából, hogy segítse elő mindenkiben a teremtés iránti őszinte elkötelezettséget.

Ebből a szempontból szeretném felidézni a COP27 klímaváltozási csúcstalálkozót, amelyre Egyiptomban kerül sor. Remélem, hogy a Párizsi Megállapodás nyomán bátran és elszántan lépnek előre.

Maradjunk mindig közel testvéreinkhez a szenvedő Ukrajnában. Fejezzük ezt ki imával és konkrét szolidaritással. A béke lehetséges! Ne nyugodjunk bele a háborúba.

És köszöntöm Önöket, Olaszországból és különböző országokból érkező zarándokokat, családokat, egyházközségeket, egyesületeket és egyes híveket. Külön köszöntöm az Amerikai Egyesült Államokból érkező „El Shaddai” karizmatikus csoportot, az uruguayi „bandoneon” zenészeket – ott látom a zászlótokat, bravó! – a Párizsi Román Görögkatolikus Misszió, a limoges-i és tülli iskolapásztori képviselőket püspökeikkel, valamint a milánói eritreai közösség tagjai, akiknek imádkozom hazájukért. Örömmel köszöntöm az ovadai ministránsokat, a monzai „Új Család” szövetkezetet, Lecco polgári védelmét, Perugia, Pisa, Sassari, Catania és Bisceglie híveit, valamint a Szeplőtelen fiúkat és lányokat.

Szép vasárnapot kívánok mindnyájatoknak. Kérlek, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez, és arrivederci (viszontlátásra)!

 

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2022/documents/20221113-angelus.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa katekézise Apostoli út a Bahreini Királyságba

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
09
Ferenc pápa katekézise Apostoli út a Bahreini Királyságba

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kicsit hideg van, nem? De nagyon szép.

Mielőtt elkezdenék beszélni arról, amivel készültem, szeretném felhívni a figyelmeteket erre a két gyermekre, akik ide jöttek. Nem kértek engedélyt. Nem mondták azt, hogy: „félek”. Egyszerűen feljöttek. Ilyennek kell lennünk nekünk is Istennel: közvetlennek. Példát adtak nekünk arra, hogyan kell viselkednünk Istennel, az Úrral: csak így tovább! Ő mindig vár bennünket. Jó volt látni ennek a két gyermeknek a bizalmát. Példa volt ez mindannyiunk számára. Így kell mindig közelednünk az Úrhoz – szabadon. Köszönöm.

Három nappal ezelőtt tértem vissza a Bahreini Királyságba tett utazásomról, amely helyről valójában semmit sem tudtam. Most megismertem, milyen ez a királyság. Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki imájával kísérte ezt a látogatást, és ismételten szeretném megköszönni Őfelségének, a Királynak, a hatóságoknak, a helyi egyháznak és az egész lakosságnak a szívélyes fogadtatást. És szeretnék köszönetet mondani azoknak is, akik ezeket az utakat szervezik. Ennek érdekében nagyon sok ember mozdul meg, az államtitkár sokat dolgozik a beszélgetések és a logisztika előkészítésén, minden nagy mozgásban van… aztán a fordítók… aztán a csendőrség alakulata, a csodálatos svájci gárda csapata … Annyi minden. Óriási mennyiségű munka! Mindenkinek, mindannyiatoknak szeretném nyilvánosan megköszönni mindazt, amit a pápai út érdekében tettetek. Köszönöm.

Önkéntelenül adódik a kérdés, hogy a pápa miért akarta meglátogatni ezt a kis országot, ahol ekkora az iszlám többség? Annyi keresztény ország van – miért ne mennénk el előbb közülük egy-kettőbe? Három szóval szeretnék válaszolni: párbeszéd, találkozás és utazás.

Párbeszéd : a régóta áhított Utazásra a király Kelet és Nyugat közötti párbeszéd fórumára való meghívása adott lehetőséget, amely párbeszéd a különböző népek, hagyományok és hitek gazdagságának a felfedezésére törekszik. Bahrein, a sok szigetből álló szigetcsoport segít megérteni, hogy nem magunkat elszigetelve kell élnünk, hanem közelednünk kell egymáshoz. A szigetekből álló Bahreinben ugye közel kerültek egymáshoz, egyenesen súrolják egymást. A béke ügye ezt szükségessé teszi, a párbeszéd pedig „a béke oxigénje”. Ezt ne feledjük: A párbeszéd „a béke oxigénje”. Még az otthonunk békéjéé is, igaz? Ha háború van férj és feleség között, párbeszéd által juthatnak előre a béke felé. A családban fontos a párbeszéd, mert a békét a párbeszéd által őrizhetjük meg.

Csaknem hatvan évvel ezelőtt a II. Vatikáni Zsinat a béke építéséről szólva kijelentette, hogy ez „mindenképpen azt követeli meg, hogy [férfiak és nők] a gondolataikat és szellemüket saját nemzetük határain túlra kiterjesszék, félretegyék a nemzeti önzésüket. és a más nemzetek fölötti uralkodásuk vágyát, és tápláljanak mélységes tiszteletet a már a nagyobb egység felé oly fáradságos úton haladó egész emberiség iránt” (Gaudium et spes , 82). Így szól a Zsinat. Éreztem Bahreinben ezt az igényt, és reménykedtem, hogy a vallási és civil vezetők szerte a világon képesek lesznek túl tekinteni saját határaikon, közösségeiken, hogy az egésszel törődjenek. Ez az egyetlen módja annak, hogy szembenézzünk bizonyos egyetemes kérdésekkel, például azzal, hogy Istent elfelejtik, az éhezés tragédiájáról, a teremtésről való gondoskodásról, a békéről. Együtt gondolhatunk ezekre a dolgokra. Ilyen értelemben a „Kelet és Nyugat az emberi együttélésért” elnevezésű párbeszéd-fórum a találkozás útjának megválasztására és a konfrontáció elutasítására ösztönzött. Milyen nagy szükségünk van erre! Óriási igény van az egymással való találkozásra. A háború – őrült – őrületére gondolok, amelynek a meggyötört Ukrajna az áldozata, és sok más konfliktusra, amelyek soha nem oldhatók meg a fegyverkezés infantilis logikájával, hanem csak a párbeszéd gyengéd erejével. De a megkínzott Ukrajnán kívül is sebzett ez a föld. Gondoljunk az évekig tartó háborúkra, például Szíriára – több mint 10 éve! -- gondoljunk a jemeni gyerekekre, gondoljunk Mianmarra: minden helyre! Most Ukrajna van közelebb. És mit művel a háború? Elpusztítja, tönkreteszi az emberiséget, mindent lerombol. A konfliktusokat nem háborúval kell megoldani.

De nem létezhet párbeszéd a második szó – találkozás – nélkül. Az első szó – párbeszéd. A második szó – találkozás. Bahreinben találkoztunk. Többször is hallottam azt a vágyat, hogy gyakoribbak legyenek a keresztények és a muszlimok találkozásai, hogy szorosabb kapcsolatokat alakítsanak ki, jobban a szívükön viseljék ezt. Ahogy az Keleten szokás, Bahreinben az emberek a szívükre teszik a kezüket, ha valakit köszöntenek. Én is ezt tettem, hogy helyet készítsek magamban annak, akivel találkoztam. Mert e nélkül az üdvözlés nélkül a párbeszéd üres marad, úgy tűnik, inkább az eszme, mint a valóság talaján álló. A sok találkozás közül amik most az eszembe jutnak: Al-Azhar nagy imámjával – az én kedves bátyámmal – és a Szent Szív Iskola fiataljaival, a diákokkal, akik hatalmas példát adtak nekünk: együtt tanuló keresztények és muszlimok. Fiataloknak, fiúknak és lányoknak, gyerekeknek meg kell ismerniük egymást, hogy a testvéri találkozás megakadályozza az ideológiai megosztottságot. És most szeretném köszönteni a Szent Szív Iskolát; Köszönetet mondok Rosalyn nővérnek, aki ilyen jól felfejlesztette ezt az iskolát, és a gyerekeknek, akik előadásaikkal, imával, tánccal, énekléssel szerepeltek – jól emlékszem mindenre! Nagyon szépen köszönöm! De még az idősek is tanúskodtak a testvéri bölcsességről. Emlékszem a Muszlim Vének Tanácsával, egy néhány éve alakult nemzetközi szervezettel való találkozóra, amely az iszlám közösségek közötti jó kapcsolatokat támogatja a tisztelet, a mértékletesség és a béke zászlaja alatt, szembeszállva a fundamentalizmussal és az erőszakkal.

Így jutunk el a harmadik szóhoz: utazás. A bahreini utat nem szabad elszigetelt epizódnak tekinteni. Ez annak a folyamatnak a része volt, amelyet Szent II. János Pál indított el, amikor Marokkóba utazott. Tehát egy pápa első látogatása Bahreinben egy új lépést jelent a keresztény és muszlim hívők közötti közeledésben – nem azért, hogy összekeverjük a dolgokat, vagy felvizezzük a hitet, nem. A párbeszéd nem felvizez, hanem testvéri szövetségeket hoz létre Ábrahám atyánk nevében, aki az ég egyetlen Istenének, a béke Istenének irgalmas tekintete alatt volt zarándok a földön. Ezért volt az út mottója: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek”. És miért láttam, hogy a párbeszéd nem vizeződik fel? Mert a párbeszédhez saját önazonosságodra van szükséged. Ha nincs saját önazonosságod, nem tudsz párbeszédet folytatni, mert nem is tudod, ki vagy. Ahhoz, hogy egy párbeszéd jó legyen, annak mindig a saját identitásban kell gyökereznie, tisztában kell lennünk saját identitásunkkal, és ettől kezdve alakulhat ki párbeszéd.

Párbeszéd, találkozás és utazás Bahreinben a keresztények között is zajlott. Például az első találkozó ökumenikus volt, a békéért való imádság a kedves pátriárkával és Bartolomeus testvérrel, valamint a különféle hitvallású és szertartású testvérekkel. Az Arábiai Szűzanya tiszteletére szentelt Székesegyházban került sor, amelynek szerkezete a sátorra emlékeztet, ahol a Biblia szerint Isten Mózessel a sivatagban az út során találkozott. A hittestvérek, akikkel Bahreinben találkoztam, valóban „úton” élnek. Többnyire bevándorló munkások, akik távol otthonuktól Isten népében és családjukban fedezik fel gyökereiket az Egyház nagyobb családjában. Csodálatos látni ezeket a bevándorlókat – a Fülöp-szigetekről, Indiából és más helyekről – a keresztényeket, akik összegyűlnek és támogatják egymást a hitben. És örömmel haladnak előre, abban a bizonyosságban, hogy Isten reménysége nem csal meg (vö. Rm 5,5 ). Találkozva a lelkipásztorokkal, a felszentelt férfiakkal és nőkkel, a lelkipásztori munkásokkal, és a stadionban megtartott ünnepi és megrendítő szentmisén oly sok más Öböl-menti országból is érkezett hívővel együtt, elhoztam feléjük az egész Egyház szeretetét. Ilyen volt az út.

És ma szeretném átadni nektek az ő őszinte, egyszerű és megragadó örömüket. Egymással találkozva és együtt imádkozva úgy éreztük, egy szív és egy lélek vagyunk. Az útjukra, a párbeszéd mindennapi tapasztalataira gondolva mindannyian elhivatottnak érezzük magunkat arra, hogy kitágítsuk látókörünket – nyisd ki a szívünket, kérlek! Ne legyen bezárt, kemény a szívünk. Nyissuk ki a szívünket, mert mindannyian testvérek vagyunk, és hogy ez a testvériség erősödni tudjon. Tágítsuk ki a látókörünket, legyünk nyitottak, bővítsük az érdeklődési körünket, és szenteljük magunkat mások megismerésének. Ha mások megismerésének szentelitek magatokat, soha nem fogtok fenyegetni. De ha félsz a másiktól, akkor fenyegetve fogod érezni magad. Mindenkire szükség van a testvériség és a béke útján való előrehaladásához. Nyújtom a kezem, de ha a másik oldalról nincs kéz, ez nem ér semmit. A Szűzanya segítsen bennünket ezen az úton! Köszönöm!

___________________________________________

Külön köszöntések

Köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat, különösen a Dániából, Finnországból, Kanadából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezőket. Mindnyájatokra Krisztus Urunk örömét és békéjét kérem. Isten áldjon benneteket!

_________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves Testvéreim!

Legutóbbi apostoli utamra Bahreinbe a Nemzetközi Párbeszéd Fórum indított, amely különböző vallások vezetőit egyesítette a béke szolgálatában. A párbeszéd valójában „a béke oxigénje”, megnyitja az elméket és a szíveket a találkozás számára, és lebontja az erőszak és a megosztottság falait. Háborúktól és konfliktusoktól sújtott világunkban a vallási és civil vezetőknek, valamint a jóakaratú embereknek túl kell tekinteniük a szűk érdekeken, és az egész emberi család egységét és békéjét keressék. Bahreinben, egy túlnyomórészt muszlim országban tett látogatásom egy újabb lépés volt a keresztények és muszlimok közötti párbeszéd, találkozás és testvéri együttműködés ígéretes útján. Azokban a napokban csatlakozhattam a keresztény vezetőkhöz a békéért folytatott közös imához, valamint a bahreini és a nagyobb Öböl-régió katolikus közösségével együtt szentmisét celebrálhattam. Az Arábiai Szűzanya imái erősítsék meg őket a hit örömteli tanúságtételében, és segítsenek minden hívőt, hogy kitartsunk a béke, a megértés és a testvéri együttélés útján.

 

Forráshttps://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2022/documents/20221109-udienza-generale.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala imájaMindenszentek ünnepén

Napi Ima14 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
01
Ferenc pápa Úrangyala imája Mindenszentek ünnepén

Kedves testvéreim, boldog ünnepnapot, buongiorno (jónapot kívánok)!

Ma minden szentet ünneplünk, és félrevezető benyomásunk lehet: azt gondolhatjuk, hogy azokat a testvéreket ünnepeljük, akik az életben tökéletesek, mindig egyenesek, precízek, hogy úgy mondjam „keményítettek.” Ehelyett a mai evangélium megcáfolja ezt a sztereotip nézetet, ezt a „tökéletes képet mutató szentséget.” Valójában a szentek személyi igazolványának számító, Jézustól elhangzott boldogmondások (vö. Mt 5,1-12) éppen az ellenkezőjét mutatják: egy ezzel ellentétes életről, forradalmi életről beszélnek! A szentek az igazi forradalmárok.

Vegyünk például egy nagyon aktuális boldogmondást: „Boldogok a békességszerzők” (9. v.), azt látjuk, hogy Jézus békéje merőben különbözik attól, amit elképzelünk. Mindannyian békére vágyunk, de gyakran nem is annyira a békére vágyunk, mint inkább békében élni, hogy békében hagyjanak, hogy ne legyenek gondjaink, csak nyugalom legyen. Ehelyett Jézus nem a nyugalmat, a békében élőket nevezi boldogoknak, hanem azokat, akik békét kötnek és békére törekszenek, az építőket, a békességszerzőket. A békét valóban létre kell hozni, és mint minden építkezés, ez is erőfeszítést, együttműködést, türelmet igényel. Szeretnénk, ha a béke felülről záporozna ránk, de ehelyett a Biblia a „béke elvetéséről” beszél (Zak 8,12), mert az élet talajából, a szívünk magjából csírázik ki; napról napra csendben növekszik, az igazságosság és az irgalom cselekedetei által, amint azt a ma ünnepelt világító tanúk mutatják. Napjainkban ismét azt hitetik el velünk, hogy a béke erővel és hatalommal jön létre: Jézus számára ennek éppen az ellenkezője igaz. Az Ő élete és a szenteké azt mondja el nekünk, hogy a béke magvának előbb meg kell halnia, hogy növekedjen és gyümölcsöt teremjen. A békét nem úgy érhetjük el, hogy valakit meghódítunk vagy legyőzünk, soha nem erőszakos, soha nem fegyverkezik. Néztem az „A Sua Immagine” („Az ő képmására”) című televíziós műsort – sok szent, aki harcolt, békét teremtett, de fáradozással, saját életét odaadva, felajánlva.

Hogyan lesz valaki békességszerzővé? Először is le kell fegyverezni a szívünket. Igen, mert mindannyian egymás elleni agresszív gondolatokkal, metsző szavakkal, és a siránkozás szögesdrótjával szerelkeztünk fel, és a közöny betonfalaival próbálunk védekezni, a siránkozás és a közöny között pedig panaszkodunk, és ez nem béke, ez háború. A béke magva a szív mezejének demilitarizálását kéri. Milyen állapotban van a szíved? Már demilitarizált, vagy ilyen, ezekkel a dolgokkal: panasszal és közönnyel, agresszióval eltelt? Hogy hogyan lehet demilitarizálni a szívet: úgy, hogy megnyílunk Jézus felé, aki „a mi békességünk” (Ef 2,14); az ő keresztje elé állva, amely a béke katedrálisa; azzal, hogy a gyónásban megkapjuk tőle „a megbocsátást és a békét.” Kezdjük ezzel, mert békességszerzőnek lenni, szentnek lenni nem a mi képességünk, hanem ezek ajándékok, ezek az ő ajándékai közé tartoznak, ez kegyelem.

Testvéreim, tekintsünk magunkba, és kérdezzük meg magunktól: békességszerzők vagyunk-e? Oda, ahol élünk, tanulunk és dolgozunk, nem viszünk-e feszültséget, bántó szavakat, mérgező fecsegést, megosztó vitákat? A béke felé nyitjuk meg az utat, megbocsátva azoknak, akik megbántottak minket; törődünk a periférián lévőkkel, orvosolunk bizonyos igazságtalanságokat azáltal, hogy segítünk azoknak, akiknek kevesebb van? Ez a béke építése.

Felmerülhet azonban egy utolsó kérdés, amely minden boldogságra vonatkozik: érdemes-e így élni? Nem válunk vesztessé? Jézus adja meg nekünk a választ: a békességszerzőket „Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9): a világban úgy tűnik, hogy nem állnak a helyükön, mert nem engednek a hatalom és az érvényesülés logikájának. A mennyben Ők kerülnek a legközelebb Istenhez, ők válnak a leginkább hasonlóvá hozzá. De a valóságban még itt is üres marad a keze annak, aki felülkerekedik, míg akik mindenkit szeretnek és senkit sem bántanak, azok nyertesek lesznek: ahogy a zsoltár mondja: „a békesség emberének új nemzedéke támad.” (vö. Zsolt 37,37)

Szűz Mária, a minden szentek Királynője segítsen bennünket, hogy békességszerzők legyünk a mindennapi életünk során.

____________________________

A Szentatya szavai az Úrangyala után

Holnap apostoli útra indulok a Bahreini Királyságba, ahol vasárnapig maradok. Ezúton is szeretném köszönteni és szívből köszönetet mondani a királynak, a hatóságoknak, a hittestvéreimnek és az ország egész lakosságának, különösen a látogatás előkészítésén fáradozóknak. Ez a párbeszédnek szentelt utazás lesz: valójában egy Fórumon veszek részt, amelynek témája a Kelet és a Nyugat egymáshoz való közeledésének elengedhetetlen szükségessége az emberi együttélés érdekében. Lehetőségem lesz a vallások képviselőivel, különösen az iszláméival beszélgetnem. Kérlek mindannyiatokat, kísérjetek imáitokkal, hogy minden találkozó és esemény gyümölcsöző alkalom legyen arra, hogy Isten nevében a testvériség és a béke ügyét támogassuk, amelyre napjainkban rendkívüli és sürgető szükség van.

Szeretettel köszöntelek benneteket, rómaiakat és zarándokokat Olaszországból és más országokból. Külön köszöntöm a portugáliai Setúbal híveit és a Cassina de' Pecchi, a milánói egyházmegye hitvalló tizenéveseit.

Örömmel köszöntöm a „Don Bosco Missziók” Alapítvány által szervezett Corsa dei Santi verseny résztvevőit, hogy a Mindenszentek emlékét népünnepélyként éljék meg. Köszönjük szép kezdeményezésüket és jelenlétüket!

Kedves testvéreim, kérlek, ne feledkezzünk meg a meggyötört Ukrajnáról: imádkozzunk a békéért, imádkozzunk azért, hogy Ukrajnában béke legyen.

A holnapi napot az elhunyt hívek megemlékezésének szenteljük. Szeretteink sírjának hagyományos látogatása mellett arra kérlek benneteket, hogy imádságban is emlékezzetek rájuk lelkük megnyugvásáért, különösen a szentmise alatt.

Boldog ünneplést kívánok. Kérlek, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok mindnyájatoknak az ebédhez, és arrivederci (viszontlátásra)!

 

Forráshttps://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2022/documents/20221101-angelus.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala imája

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
30
Ferenc pápa Úrangyala imája

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!

A mai liturgia Evangéliuma Jézus és Zakeus, Jerikó város vámosai főnökének a találkozását meséli el (Lk 19:1-10). Ennek a résznek a középpontjában a keresni ige található. Figyeljetek oda: keresni. Zakeus „kereste, hogy kicsoda Jézus” (3. v.), és Jézus, miután találkozott vele, kijelenti: Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett. (10. v.). Összpontosítsunk egy kicsit erre a két kereső tekintetre: Zakeus pillantására, aki Jézust keresi, és Jézusra, aki Zakeust keresi.

Zakeus tekintete. Ő vámos, vagyis azok közé a zsidók közé tartozik, akik a római uralkodó nevében adót szedtek, a haza árulója, ráadásul ki is használta a helyzetüket. Ezért Zakeus gazdag volt, gyűlölt volt – mindenki által gyűlölt! –, és bűnösnek bélyegezték. A szöveg azt mondja: „alacsony termetű” (3. v.), és ez talán utal belső alacsonyságára is, középszerű, tisztességtelen életére, mindig lefelé fordított tekintetével. De az a lényeg, hogy kicsi volt. Zakeus mégis látni akarja Jézust. Valami arra késztette, hogy meglássa. „Előrefutott – mondja az Evangélium –, és felmászott egy vadfügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia” (4. v.). Felmászott egy vadfügefára: Zakeus, a mindenkit uraló ember nevetségessé tette magát, és a nevetségesség útjára lépett – hogy lássa Jézust. Gondoljunk csak bele, mi történne, ha például egy gazdasági miniszter felmászna a fára, hogy megnézzen valamit: megkockáztatná, hogy kigúnyolják. Zakeus pedig megkockáztatta ezt, hogy megláthassa Jézust, nevetségessé tette magát. Zakeus alázatosan úgy érzi, hogy más látásmódot kell keresnie, Krisztusét. Még nem ismeri Őt, de vár valakit, aki megszabadítja – erkölcsileg alacsony – állapotától, hogy kihozza a sárból, amelyben találta magát. Ez alapvető: Zakeus arra tanít, hogy az életben soha nincs minden elveszve. Kérlek, jegyezzétek meg: nincs minden elveszve, soha. Mindig találhatunk lehetőséget az újrakezdésre, az új útra indulásra, a megtérés vágyára. Újból megtérni, újrakezdeni, újra indulni. Ezt teszi Zakeus.

Esetünkben a második szempont a meghatározó: Jézus tekintete. Az Atya küldte, hogy megkeresse az elveszetteket; és amikor megérkezik Jerikóba, elhalad közvetlenül a mellett a fa mellett, ahol Zakeus van. Az Evangélium elbeszéli, hogy „Jézus felnézett, és megszólította: „Zakeus, gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom.”” (5. v.). Valóban gyönyörű kép, mert, ha Jézusnak fel kell néznie, az azt jelenti, hogy alulról nézi Zakeust. Ez az üdvösség története: Isten soha nem nézett le minket – nem; nem aláz meg minket; – nem ítélkezik felettünk; ellenkezőleg, egészen odáig leereszkedett, hogy megmosta a lábunkat, alulról nézett ránk, és visszaadta a méltóságunkat. Ily módon Zakeus és Jézus tekintetének találkozása mintha az egész üdvtörténetet magába foglalná: az emberiség nyomorúságaival együtt a megváltást keresi, de először is Isten keresi irgalmasan a teremtményt, hogy megmentse.

Testvéreim, emlékezzünk erre: Isten tekintete soha nem áll meg tévedésekkel teli múltunkon, hanem végtelen bizalommal előre néz arra, hogy mivé válhatunk. Ha időnként úgy érezzük, hogy „alacsony termetű emberek vagyunk, akik nem bírják az élet kihívásait és még kevésbé az Evangéliumét, hanem elmerülünk a problémáinkban és bűneinkben, Jézus mindig szeretettel tekint ránk, ránk néz: felénk indul, mint Zakeus felé, a nevünkön szólít, és ha szívesen látjuk, hozzánk jön. Ezért tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan tekintsünk magunkra? Alkalmatlannak érezzük magunkat, feladjuk, vagy éppen akkor, amikor levertnek érezzük magunkat, keressük a találkozást Jézussal? És aztán a másik kérdés: milyen tekintettel nézünk azokra, akik tévedtek, és akik azért küzdenek, hogy újra felkeljenek hibáik porából? Felülről jövő a pillantásunk, elítélő, megvető, kirekesztő? Ne feledjétek, hogy csak azért van jogunk valakire lenézni, hogy segítsünk neki felkelni: semmi másért. Csak ekkor jogos felülről néznünk valakire. De nekünk, keresztényeknek Krisztus tekintetében kell a példát látni, aki alulról ölel át, aki együttérzéssel keresi az elveszetteket. Ez az Egyház tekintete, és olyannak kell lennie mindig, mint Krisztus tekintetének, nem pedig elítélőnek.

Imádkozzunk Máriához, akinek alázatosságára rátekintett az Úr, és kérjük tőle az ajándékot, hogy új tekintettel nézzünk önmagunkra és másokra.

_______________________________________________________

A Szentatya szavai az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Miközben Krisztus győzelmét ünnepeljük a gonosz és a halál felett, imádkozzunk a mogadishui terrortámadás áldozataiért, amelyben több mint száz ember, köztük sok gyermek halt meg. Isten térítse meg az erőszaktevők szívét!

Imádkozzunk a Feltámadott Úrhoz azokért is – különösen a fiatalokért –, akik Szöulban haltak meg, a hirtelen tömeghullám tragikus következményeként.

Tegnap a kolumbiai Medellinben boldoggá avatták María Berenice Duque Henckert, az Angyali üdvözlet kistestvérei szervezet alapítóját. Egész hosszú életét, amely 1993-ban ért véget, Isten és testvérei, különösen a kicsik és a kirekesztettek szolgálatában töltötte. Apostoli buzgalma, amely arra késztette, hogy Jézus üzenetét országa határain túlra elvigye, erősítse mindenkiben azt a vágyat, hogy imával és szeretettel részt vegyen az Evangélium terjesztésében az egész világon. Tapsoljuk meg az új Boldogot!

Köszöntelek benneteket, rómaiakat és a különböző országokból érkezett zarándokokat: családokat, plébániai csoportokat, egyesületeket, egyénileg érkezett híveket. Külön köszöntöm Spanyolországból a córdobai híveket és a 125 éves fennállását ünneplő „San Sebastian Orfeón Donostiarra” kórust; a Hakuna Mozgalom lányait és fiúit; a brazil São Paulo csoportot; és a Rómában lakó indonéz papokat, és civil férfiakat és nőket. Köszöntöm a világméretű „Uniservitate” hálózat és a LUMSA által szervezett konferencia résztvevőit; valamint az elsőáldozásra készülő nápolyi gyerekeket és a Magreta, Nocera Inferiore és Nardó híveit, és Szeplőtelen fiataljait.

Kérem, hogy ne feledkezzünk meg imánkban és szívfájdalmunkban a meggyötört Ukrajnáról. Imádkozzunk a békéért, soha ne fáradjunk bele!

Áldott vasárnapot kívánok mindenkinek. Kérlek, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez, és Mindenszentek ünnepén újra találkozunk.

 

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2022/documents/20221030-angelus.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa katekézis a megkülönböztetésről 7. A megkülönböztetés tárgyaA vigasztalanság

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
26
Ferenc pápa katekézis a megkülönböztetésről 7. A megkülönböztetés tárgya A vigasztalanság

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A megkülönböztetés, mint az előző katekézisekben láttuk, nem elsősorban logikai eljárás; tettekre épül, és a cselekvéseknek érzelmi vonatkozásuk is van, ezt el kell ismernünk, mert Isten a szívhez szól. Lépjünk be az első érzelmi módozatba, a megkülönböztetés tárgyába: a vigasztalanságba. Mit is jelent ez?

A vigasztalanságot a következőképpen definiálták: „A lélek sötétsége, a benne lévő zavar, elmozdulás az alsóbbrendű és földi dolgok felé, a különféle izgalom és kísértések nyugtalansága, a bizalom hiánya, reménytelenség, szeretet nélküli, amikor az ember lustának érzi magát, langyos, szomorú és mintha elszakadt volna Teremtőjétől és Urától” (Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, 317). Mindannyiunknak van tapasztalata erről. Úgy gondolom, hogy így vagy úgy, mindannyian megtapasztaltuk ezt a vigasztalanságot. A probléma az, hogy hogyan értelmezzük, mert ennek is van valami fontos mondanivalója, és ha sietünk, hogy megszabaduljunk tőle, azt kockáztatjuk, hogy ezt elveszítjük.

Senki sem akar vigasztalan, szomorú lenni: ez igaz. Mindannyian olyan életet szeretnénk, amely mindig örömteli, vidám és teljes. De amellett, hogy nem lehetséges – mert nem lehet – ez nekünk sem lenne jó. Valójában a bűn felé orientált életről való elfordulás a szomorúságból, a tettek megbánásából indulhat ki. Ennek a szónak az etimológiája nagyon szép: „bűnbánat” Lelkiismeret-furdalás: szó szerint a lelkiismeret harap [olaszul mordere], amely megfoszt a békétől. Alessandro Manzoni az Eljegyzettben csodálatos leírást adott nekünk a lelkiismeret-furdalásról, mint az életünk megváltoztatásának esélyéről. Federico Borromeo bíboros és a Névtelen híres párbeszédéről van szó, aki egy szörnyű éjszaka után megsemmisülve jelenik meg a bíboros előtt, aki ezekkel a meglepő szavakkal fordul hozzá: „Jó híreid vannak számomra; miért habozol elmondani?" „Jó hírek?" mondja a másik. „A pokol van a lelkemben [...]. Mondd, mondd, ha tudod, milyen jó híreket várhatsz egy olyantól, mint én?” „Hogy Isten megérintette a szívedet, és magához vonz” – válaszolta a bíboros nyugodtan” (23. fejezet). Isten megérinti a szívet, és belsőleg valami szomorúság ébred bennünk, lelkiismeret-furdalás valami miatt, és ez egy meghívás, hogy új útra indulj. Isten embere tudja, hogyan kell mélyen észrevenni azt, ami a szívben megmozdul.

Fontos megtanulnunk, hogyan értelmezzük a szomorúságot. Mindannyian tudjuk, mi a szomorúság: mindannyian. De vajon tudjuk-e, hogyan kell értelmezni? Tudjuk, mit jelent számomra most ez a szomorúság? Korunkban ezt – a szomorúságot – többnyire negatívnak, mindenáron elkerülendő rossznak tekintjük, pedig ehelyett az élet nélkülözhetetlen vészharangja lehet, amely gazdagabb és termékenyebb tájak felfedezésére hív meg, amit a mulandóság és a menekülés nem tesz lehetővé... Szent Tamás a szomorúságot lélekfájdalomként határozza meg: ez, akárcsak a test idegei, figyelmünket egy lehetséges veszélyre vagy figyelmen kívül hagyott haszonra irányítja (vö. Summa Theologica I-II, q. 36, a.1). Ezért egészségünk szempontjából nélkülözhetetlen; megóv attól, hogy magunknak és másoknak kárt okozzunk. Sokkal komolyabb bajt és veszélyt jelentene, ha ezt nem éreznénk, és továbbmennénk. A szomorúság időnként közlekedési lámpaként működik: „Állj, állj meg! Piros! Állj meg!".

Azok számára viszont, akikben megvan a jótett vágya, a szomorúság akadály, amellyel a kísértő megpróbál elbátortalanítani minket. Ebben az esetben a sugallatokkal pontosan ellenkezőleg kell cselekednünk, és szilárdan folytatnunk kell, amit elhatároztunk. (vö. Lelkigyakorlatok, 318). Gondoljunk csak a munkára, a tanulásra, az imádkozásra, egy vállalt kötelezettségre: ha elhagynánk őket, amint unalmat vagy szomorúságot érzünk, soha nem vinnénk végig semmit. Ez is közös tapasztalat a lelki életben: a jóhoz vezető út – emlékeztet minket az Evangélium – keskeny és meredek, harcot, önmagunk legyőzését igényli. Elkezdek imádkozni, vagy egy jócselekedetre határozom el magam, és furcsa módon éppen akkor olyan dolgok jutnak az eszembe, amelyeket sürgősen meg kell tennem – hogy ne imádkozzam vagy tegyek meg valami jót. Mindannyian megtapasztaljuk ezt. Azok számára, akik az Urat akarják szolgálni, fontos, hogy ne engedjék, hogy félrevezesse őket a vigasztalanság. És ilyesmik: „De nem, nem akarom, ez unalmas…” – vigyázz! Sajnos egyesek úgy döntenek, hogy felhagynak az imaélettel, vagy az általuk meghozott döntéssel, a házassággal vagy a szerzetesi élettel, a vigasztalanságtól vezérelve anélkül, hogy először megállnának, hogy mérlegeljék ezt a lelkiállapotot, különösen lelkivezető segítsége nélkül. Egy bölcs szabály szerint ne változtass, ha vigasztalan vagy. A későbbi idő, nem pedig a pillanatnyi hangulat mutatja meg, hogy a döntéseink jók-e vagy sem.

Érdekes megfigyelnünk az Evangéliumban, hogy Jézus határozott döntéssel hárítja el a kísértéseket (vö. Mt 3:14-15; 4:1-11; 16; 21-23). A megpróbáltatások minden oldalról támadják őt, de mindig, amikor ezt az állhatatosságot, eltökéltséget, az Atya akaratának teljesítése melletti szilárd kitartást tapasztalják benne, kudarcot vallanak, és nem tudják tovább akadályozni az útját. A lelki életben a megpróbáltatás fontos pillanat, amint arra a Biblia kifejezetten emlékeztet, amikor ezt mondja: „Ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel igen sok megpróbáltatásra.” (Sir 2:1). Ha a jó úton akarsz járni, készülj fel: lesznek akadályok, lesznek kísértések, lesznek szomorú pillanatok. Olyan ez, mint amikor egy professzor egy hallgatót vizsgáztat: ha azt látja, hogy a hallgató ismeri a tárgy lényegét, akkor nem ragaszkodik a részletekhez: a vizsga sikerült. De ott kell lennie a vizsgán.

Ha tudjuk, hogyan lépjünk át a magányon és a vigasztalanságon nyitottan és tudatosan, akkor emberi és lelki értelemben megerősödve kerülhetünk ki belőlük. Egyetlen próbatétel sem mutat túl rajtunk; és semelyik sem lesz nagyobb annál, mint amit meg tudunk tenni.De ne meneküljünk el a megpróbáltatások elől: vizsgáljuk meg, minek a próbája ez, mit jelent az, hogy szomorú vagyok: miért vagyok szomorú? Mit jelent az, hogy ebben a pillanatban sivárságban vagyok? Mit jelent az, hogy vigasztalan vagyok, és nem tudok tovább lépni? Szent Pál arra emlékeztet bennünket, hogy senkit sem ér erőn felüli kísértés, mert az Úr soha nem hagy el minket, és mellette minden kísértést legyőzhetünk (vö. 1Kor 10,13). Ha ma nem győzzük le, legközelebb felkelünk, járunk-kelünk, és holnap legyőzzük. De nem szabad halottaknak maradnunk – úgymond –, nem engedhetjük, hogy a legyőzöttség, a szomorúság, a vigasztalanság pillanataiban maradjunk: menjünk előre! Az Úr áldja meg ezt az utat – bátorság! – a lelki élet útját, ami mindig egy kaland.

__________________________________________________________

Különleges üdvözlések

Köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat, különösen az Angliából, Írországból, Dániából, Norvégiából, Máltáról, Indonéziából, a Fülöp-szigetekről és az Amerikai Egyesült Államokból érkezőket. Mindnyájatokra Krisztus Urunk örömét és békéjét kérem. Isten áldjon meg benneteket!

________________________________________________

FELHÍVÁS

Elborzadva látjuk, ahogy az események továbbra is vérrel szennyezik a Kongói Demokratikus Köztársaságot. Határozottan elítélem azt az elfogadhatatlan merényletet, amely az elmúlt napokban Maboyában, Észak-Kivu tartományban történt, ahol védtelen embereket, köztük egy az egészségügyi ellátásban részt vevő szerzetesnőt öltek meg. Imádkozzunk az áldozatokért és családjaikért, valamint a keresztény közösségért és a régió azon lakosaiért, akik túlságosan kimerültek az erőszaktól.

__________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves Testvéreim! A megkülönböztetésről szóló katekézis sorozatunkban most arról gondolkodunk, amit a lelki tanítómesterek „vigasztalanságnak” neveznek, azokra a pillanatokra, amikor belső sötétséget, nyugtalanságot és Istentől és a hit vigasztalásától való távolságot élünk meg. Lelki fejlődésünk érdekében fontos, hogy szembenézzünk a lélek sötét éjszakáival, és felismerjük, mit akar az Úr elmondani nekünk rajtuk keresztül. A vigasztalanság időnként felszólítás lehet bűnösségünk elismerésére, valamint Isten szeretet- és megbocsátás-ajánlatának elfogadására. Szent Tamás azt mondja, hogy a lelkünk, akárcsak a testünk, átélhet egyfajta fájdalmat, amely tudatára ébreszt bennünket a lelki egészségünket fenyegető veszélyeknek. Máskor a vigasztalanság megtapasztalása kísértést jelenthet az imádság és a  fegyelmezett keresztény élet ellen. A nagy lelki tanítók itt is arra buzdítanak bennünket, hogy ne engedjünk ennek a kísértésnek, hanem tartsunk ki, bízva abban, hogy ezzel a próbatétellel az Úr az életünkre vonatkozó kegyelmes tervének teljesebb megértésére és a Vele való mélyebb egységre vezet el bennünket hitben, reményben és szeretetben.

 

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2022/documents/20221026-udienza-generale.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."