A Pápa hangja

Ma az evangelizálás „magna cartáját” hallgatjuk meg a mai világban: VI. Szent Pál Evangelii nuntiandi apostoli buzdítását (EN ,1975. december 8.). Aktuális, 1975-ben íródott, de olyan, mintha tegnap született volna. Az evangelizálás több, mint egyszerű elméleti és erkölcsi tanítás. Ez mindenekelőtt tanúságtétel a Jézus Krisztussal való személyes találkozásról – nem lehet evangelizálni tanúságtétel nélkül –, találkozás a Megtestesült Igével, ami által beteljesedik az üdvösség. Nélkülözhetetlen tanúságtétel, mert elsőként „az evangéliumhirdetőket hívja a világ, hogy beszéljenek neki egy olyan Istenről, akit maguknak az evangélistáknak is ismerniük kell, és akivel közeli kapcsolatban kell lenniük” (EN ,76). Ne ideológiát vagy „doktrínát” közvetítsek Istenről, nem. A bennem élő Isten átadása: ez a tanúságtétel, mert „a modern ember szívesebben hallgat a tanúkra, mint a tanítókra, és ha hallgat a tanítókra, az azért van, mert ők tanúk” (uo. 41). Krisztus tanúságtétele tehát egyben az evangelizálás első eszköze (vö. uo.), és hatékonyságának elengedhetetlen feltétele (vö. uo., 76), hogy az evangélium hirdetése gyümölcsöző legyen. Legyünk tanúságtevők.

Emlékeznünk kell arra, hogy a tanúságtétel magában foglalja a megvallott hitet is, vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek Istenhez való meggyőződéses és nyilvánvaló ragaszkodást, aki szeretetből teremtett és váltott meg minket. Olyan hit, ami átalakít minket, ami átalakítja kapcsolatainkat, a döntéseinket meghatározó szempontjainkat és értékeinket. Ezért a tanúságtételt nem lehet elválasztani a megegyezőségtől aközött, amit az ember hisz és hirdet, és amit él. Az ember nem hiteles pusztán egy tan vagy egy ideológia megfogalmazása miatt, nem. Az ember akkor hiteles, ha összhang van aközött, amit hisz, és ahogyan él. Sok keresztény csak mondja, hogy hisz, de másként él, úgy, mintha nem hinne. Ez pedig képmutatás. A tanúságtétel ellentéte a képmutatás. Hányszor halljuk, hogy „Á, ez az ember minden vasárnap misére jár, és közben így vagy úgy él”: bizony, ez hitelteleníti a tanúságtételt.

Mindannyiunknak válaszolnia kell a VI. Pál által feltett három alapvető kérdésre: „Hiszed, amit hirdetsz? Azt éled, amiben hiszel? Azt prédikálod, amit élsz?” (vö. uo.). Megvan a harmónia?: Hiszed azt, amit hirdetsz? Aszerint élsz, amit hirdetsz? Azt hirdeted, amit élsz? Nem elégedhetünk meg egyszerű, előre összeállított válaszokkal. El kell fogadnunk a kutatás kockázatát, ha bizonytalanul is, teljes mértékben bízva a mindannyiunkban munkálkodó Szentlélek működésében, amely egyre tovább visz minket: túl a határainkon, a korlátainkon, bármilyen típusú korlátainkon.

Ebben az értelemben a keresztény élet tanúságtétele magában foglalja a keresztségen alapuló szentség felé vezető utat, amely „az isteni természet részesévé tesz bennünket; ily módon valóban megszentelődünk” (Dogmatic Constitution Lumen gentium, 40). Ez egy, nem a kevesek számára fenntartott szentség; amely Isten ajándéka, és amelyet el kell fogadnunk, hogy gyümölcsöt teremjünk magunk és mások számára. Isten által kiválasztottak és szeretettek vagyunk, arra hivatva, hogy ezt a szeretetet másoknak is elvigyük. VI. Pál azt tanítja, hogy az evangelizálás iránti buzgóság a szentségből fakad, az Istennel eltöltött szívből fakad. Az imából és mindenekelőtt az Eucharisztia iránti szeretetből táplálkozva az evangelizálás növeli a szentséget az azt végző emberekben (vö. EN, 76). Ugyanakkor szentség nélkül az evangéliumhirdető szava „nehezen érinti meg a modern ember szívét”, és „fennáll annak a veszélye, hogy hiábavaló és meddő lesz” (uo.).

Ezért tudatában kell lennünk annak, hogy az evangelizálás, nem csak a más hitet vallókhoz vagy a nem hívőkhöz szól, hanem mi magunkhoz, Krisztusban hívőkhöz és Isten népének aktív tagjaihoz is. Minden nap meg kell térnünk, be kell fogadnunk Isten igéjét, és meg kell változtatnunk az életünket: minden nap. Ezáltal evangelizálódik a szívünk. Ahhoz, hogy ezt a tanúságot tegye, magának az Egyháznak is önmaga evangelizálásával kell kezdenie. Ha az Egyház nem evangelizálja magát, akkor múzeumi darab marad. Ehelyett azáltal, hogy evangelizálja magát, folyamatosan frissül. Szüntelenül hallgatnia kell arra, hogy miben higgyen, a reménykedés okaira, a szeretet új parancsolatára. Az Egyház, amely Isten népe, elmerült a világban, és gyakran bálványok kísértik – sok közülük –, és mindig szüksége van arra, hogy hallja Isten cselekedeteinek hirdetését. Röviden ez azt jelenti, hogy állandóan szüksége van az evangelizálásra, olvasnia kell az evangéliumot, imádkoznia kell, és éreznie kell a Lélek erejét, ahogy megváltoztatja a szívét (vö. EN, 15).

Az az Egyház, amely evangelizálja önmagát, hogy evangelizáljon, olyan Egyház, amelynek a Szentlélek által vezérelve egy igényes utat kell járnia, a megtérés és megújulás útját. Ez magában foglalja azt a képességet is, hogy megváltoztassuk az evangelizáló jelenlét megértésének és megélésének módjait a történelemben, elkerülve a „mindig is így volt” logika védett övezeteiben való menedéket. Ezek azok a menedékek, amelyek megbetegítik az Egyházat. Az Egyháznak előre kell haladnia, folyamatosan növekednie kell; így marad fiatal. Ez az Egyház teljesen Isten felé fordult, ezért részt vesz az emberiség üdvözítő tervében, és ugyanakkor teljesen az emberiség felé fordult. Az Egyháznak olyan Egyháznak kell lennie, amely párbeszédben találkozik a kortárs világgal, amely testvéri kapcsolatokat sző, találkozási tereket teremt, beváltja a vendéglátás, a fogadtatás, a másik és a másság elismerésének és integrációjának jó gyakorlatait, és törődik a közösséggel otthonában, ami a teremtés. Vagyis egy olyan Egyház, amely párbeszédben találkozik a kortárs világgal, amely párbeszédet folytat a kortárs világgal, de minden nap találkozik az Úrral, párbeszédet folytat az Úrral, és beengedi a Szentlelket, az evangelizálás közvetítőjét. A Szentlélek nélkül csak az Egyházat tudjuk hirdetni, evangelizálni nem. A bennünk lévő Lélek az, ami az evangelizálás felé hajt bennünket, és ez Isten gyermekeinek igazi szabadsága.

Kedves testvéreim, ismételten felkérlek benneteket, hogy olvassátok el és olvassátok újra az Evangelii nuntiandit: Megmondom az igazat, gyakran olvasom, mert ez VI. Szent Pál remekműve, az az örökség, amelyet ránk hagyott. Térít.

_________________________________________

Külön üdvözlés

Szeretettel köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat és látogatókat, különösen az Angliából, Indonéziából, Fülöp-szigetekről és az Amerikai Egyesült Államokból érkező csoportokat. Nagyböjti utazásunk a Szentlélek kegyelmétől megtisztult és megújult szívvel vigyen el bennünket húsvétra. Örömet és békét kérek rátok és családotokra Megváltónk Krisztusban.

_____________________________________________

FELHÍVÁSOK

Ma van A víz világnapja. Assisi Szent Ferenc szavai jutnak eszembe: „Áldott légy Uram, a víz által, aki nagyon hasznos, alázatos, értékes és tiszta”. Ezekben az egyszerű szavakban érezzük a teremtés szépségét és a gondozásával járó feladatok tudatát. Ezekben a napokban zajlik New Yorkban az ENSZ második vízügyi konferenciája. Imádkozom a sikeres kimeneteléért, és remélem, hogy ez a fontos esemény felgyorsítja azokat a kezdeményezéseket, amelyek a vízhiányban szenvedők támogatására irányulnak. A vizet nem lehet pazarolni és visszaélni vele, és nem lehet háborús ok, hanem meg kell őrizni a magunk és a jövő nemzedékeinek érdekében.

Szombaton lesz az Angyali Üdvözlet ünnepe, és gondolataink tavaly március 25-e felé fordulnak, amikor a világ összes püspökével egységben az Egyházat és az emberiséget, különösen Oroszországot és Ukrajnát a Szeplőtelen Szívnek szenteltük. Mária… Ne fáradjunk bele abba, hogy a béke ügyét a Béke Királynőjére bízzuk. Ezért arra kérek minden hívőt és közösséget, különösen az imacsoportokat, hogy minden március 25-én újítsák meg a Szűzanyának való felajánlásukat, hogy ő, az Anya, mindannyiunkat őrizzen meg egységben és békében.

Ne feledkezzünk meg ezekben a napokban az oly sokat szenvedő meggyötört Ukrajnáról.

________________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! A missziós buzgalomról szóló katekézis sorozatunkban most VI. Pálnak az Evangelii Nuntiandi apostoli buzdításában adott tanításával foglalkozunk, amely a modern világban való evangelizálásról szól. Pál pápa ragaszkodott ahhoz, hogy az evangelizálás elsősorban az evangéliumról és annak üdvözítő igazságáról való személyes tanúságtétel. Emiatt hangsúlyozta a háromegy Istenbe vetett élő hit fontosságát minden megkereszteltben, amely az általunk hirdetett üzenettel teljes összhangban álló szentségi életben nyilvánul meg. A keresztségben kapott Szentlélek ajándékán alapuló életszentség arra való buzgóságunknak a forrása, hogy megosszuk másokkal az új életben való reményünk kincsét. Pál pápa kifejtette, hogy az Egyház nemcsak evangelizál, hanem maga is evangelizálódik, vagyis állandóan hívva van a Lélekben való megtérésre és belső megújulásra. Az evangelizáló Egyház teljes mértékben Istenhez, üdvösségünk forrásához fordul, ugyanakkor teljes mértékben alkotó párbeszédet folytat a világgal, együttműködve az Úr emberi családunk egységét és békéjét szolgáó irgalmas tervével.

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2023/documents/20230322-udienza-generale.html

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2023/documents/20230319-angelus.html

Folytassuk a katekézist az evangelizálás szenvedélyéről: ne csak az „evangelizálásról”, hanem az evangelizálás szenvedélyéről , és a II. Vatikáni Zsinat iskolájában próbáljuk meg jobban megérteni, mit jelent ma „apostolnak” lenni. Az „apostol” szó a Jézus által kiválasztott tizenkét tanítvány csoportját juttatja az eszünkbe. Néha egyes szenteket, vagy általánosabban a püspököket is „apostoloknak” nevezzük: ők apostolok, mert Jézus nevében járnak. De tisztában vagyunk-e azzal, hogy apostolnak lenni minden keresztényt érint? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy ez mindannyiunkat érint? Valójában apostoloknak – vagyis követeknek – kell lennünk egy olyan Egyházban, amelyet a Hitvallásban apostolinak vallunk.

Mit jelent tehát apostolnak lenni? Ez azt jelenti, hogy küldetésre vagyunk küldve. Az az esemény, amelyben a feltámadott Krisztus elküldi apostolait a világba, átadva nekik azt a hatalmat, amelyet ő maga kapott az Atyától, és átadva nekik Lelkét, példaértékű és alapvető. János evangéliumában ezt olvassuk: „Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!”” (20:21-22).

Az apostoli lét másik alapvető vetülete a hivatás, vagyis az elhívás. Így van ez attól fogva, amikor az Úr Jézus „magához hívta azokat, akiket akart. Azok hozzá mentek.” (Mk 3:13). Csoportot alakított belőlük, és az „apostol” nevet adta nekik, hogy vele járjanak, és elküldje őket küldetésükre (vö. Mk 3:14; Mt 10:1-42). Szent Pál leveleiben úgy mutatkozik be, mint „Pál, Isten akaratából meghívott apostol”, azaz követ (1Kor 1:1), és ismét: „Pál, Krisztus Jézus szolgája, meghívott apostol” (Róm 1:1). És kitart amellett, hogy „Pál, aki nem emberektől, nem is ember által, hanem Jézus Krisztus, és az őt a halálából föltámasztó Atyaisten által apostol” (Gal 1:1); Isten elhívta őt anyja méhétől fogva, hogy hirdesse az evangéliumot a pogányoknak (vö. Gal 1:15-16).

A tizenkét apostol tapasztalata és Pál bizonyságtétele ma is kihívás elé állít bennünket. Arra hívnak bennünket, hogy ezekre a meghatározott pontokra építve ellenőrizzük hozzáállásunkat, vizsgáljuk meg választásainkat, döntéseinket: minden Isten ingyenes elhívásán múlik; Isten olyan szolgálatokra is kiválaszt bennünket, amelyek időnként meghaladják képességeinket, vagy nem felelnek meg elvárásainknak; az ingyenes ajándékként kapott hívásra ingyenesen kell válaszolnunk.

A Zsinat azt mondja: „a keresztény hivatás természeténél fogva egyben az apostolkodásra való elhívás is” (Apostolicam actuositatem [ AA ], 2.). Ez közös hivatás, mint ahogy „a Krisztusban való újjászületésükből eredően a tagok közösen [osztoznak] a méltóságban, akik ugyanúgy megkapták a gyermekség kegyelmét és az elhívást a tökéletességre; közösen részük az egy üdvösség, egy remény és egy osztatlan szeretet” (Lumen gentium, 32).

Ez a meghívás egyaránt vonatkozik a felszenteltekre, a megszentelt személyekre és minden világi hívőre, férfiakra és nőkre egyaránt: ez mindenkihez szóló hívás. A keresztény hivatásotokkal kapott kincset kötelességetek továbbadni: ilyen a hivatás dinamikus jellemzője, az élet dinamikus természete. Ez egy olyan hívás, amely képessé teszi őket arra, hogy aktívan és kreatívan elvégezzék apostoli feladataikat egy olyan Egyházon belül, amelyben „a szolgálat sokféle, de a küldetés egységes. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta az Ő nevében és hatalmával való tanítás, megszentelés és uralkodás feladatát. De a laikusok is: ti szinte mindannyian laikusok vagytok. A laikusok ugyanúgy részesednek Krisztus papi, prófétai és királyi méltóságában, és ezért részük van Isten egész népének az Egyházban és a világban való küldetésében” (AA , 2).

Ebben a vonatkozásban mit ért a Zsinat a laikusok és a hierarchia együttműködésén? Hogyan értendő ez? Ez pusztán stratégiai alkalmazkodás az új helyzetekhez, ahogy jönnek? Egyáltalán nem, dehogy: valami többről, a pillanat esetlegességein túlmutatóról van szó, ami számunkra is megőrzi saját értékét. Az Egyház ilyen, alapított és apostoli.

A misszió egységének keretein belül a karizmák és a szolgálatok sokfélesége nem eredményezhet az egyházi testületen belül kitüntetett kategóriákat: itt nincs előléptetés, és ha a keresztény életet előléptetésként fogjuk fel, akkor az, aki fölöttük áll, az parancsolna az összes többinek, mert neki sikerült felkapaszkodnia, ez nem kereszténység. Ez tiszta pogányság. A keresztény hivatás nem előléptetés, hogy felemelkedjünk, nem! Ez valami más. Ez ** nagyszerű dolog, mert bár Krisztus akaratából néhányan fontos pozícióban vannak, talán orvosok, „pásztorok és titkok kiosztói mások nevében, mégis mindnyájan egyenrangúak a méltóság és az összes hívő közös tevékenysége tekintetében, ami Krisztus testének építése” (LG , 32). Kinek nagyobb a méltósága az Egyházban: a püspöknek, a papnak? Nem, mindannyian mások szolgálatában álló keresztények vagyunk. Kinek a méltósága nagyobb az Egyházban: a szerzetesnővéré vagy a hétköznapi emberé, megkeresztelté, meg nem keresztelté, a gyermeké, a püspöké…? Mindannyian egyenrangúak, egyenlőek vagyunk, és ha bármelyik fél fontosabbnak tartja magát a többieknél, fennhordja az orrát, az hiba. Nem ilyen a Jézus szerinti hivatás. A Jézus szerinti hivatás mindenki, még a látszólag a legmagasabb helyeken lévők számára is a szolgálat, mások szolgálata, önmagunk megalázása. Ha találsz valakit, akinek az Egyházban magasabb hivatása van, és azt látod, hogy hiú, mondd: „Szegény lélek”, imádkozz érte, mert nem értette meg, mi az Isten szerinti hivatás. Az Isten szerinti hivatás az Atya imádása, a közösség iránti szeretet és a szolgálat. Ilyen apostolnak lenni, ilyen az apostolok tanúságtétele.

A méltóságban való egyenlőség kérdése arra indít bennünket, hogy gondoljuk át kapcsolatainknak az evangelizáció szempontjából meghatározó területeit. Például tisztában vagyunk-e azzal, hogy szavainkkal alááshatjuk az emberek méltóságát, tönkretéve ezzel az Egyházon belüli kapcsolatokat? Miközben megpróbálunk párbeszédet folytatni a világgal, tudjuk-e azt is, hogyan kell párbeszédet folytatni egymás közt, hívőkként? Vagy a plébánián az egyik ember szembefordul a másikkal, rosszat mond a másikról, hogy előrébb kapaszkodjon? Tudunk-e meghallgatni, hogy megértsük a másik indokait, vagy ráerőltetjük magunkat, esetleg megnyugtató szavakkal? Meghallgatni, alázatosnak lenni, mások szolgálatában állni: ez a szolgálat , ez kereszténynek lenni, ez apostolnak lenni.

Kedves testvéreim, ne féljünk feltenni ezeket a kérdéseket. Kerüljük a hiúságot, a pozíciók hiúságát. Ezek a szavak segíthetnek megerősödni abban, hogyan éljük meg keresztelésünk által kapott hivatásunkat, hogyan éljük meg apostol létünket egy mások szolgálatában álló apostoli Egyházban. Köszönöm.

_________________________________________

Különleges üdvözlet

Szeretettel köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat és látogatókat, különösen a Svédországból és az Amerikai Egyesült Államokból érkező csoportokat. Imádságos jókívánságokkal, hogy ez a nagyböjt a kegyelem és a lelki megújulás ideje legyen számotokra és családotokra, örömet és békét kérek mindnyájatokhoz a mi Urunk Jézus Krisztusban.

________________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! A missziós buzgalomról szóló folyamatos katekézisünkben most az evangelizáció apostoli dimenzióját vizsgáljuk. A Hitvallásban azt valljuk, hogy az Egyház „apostoli”. Az „apostol” szó szerint az, akit „küldtek”. A Szentírásban azt olvassuk, hogy Jézus kiválasztotta a tizenkét apostolt, magához hívta őket, majd elküldte őket az evangélium hirdetésére. Feltámadása után megjelent a Tizenkettőnek, és így szólt: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20:21-22). A Krisztus Testében végzett szolgálatok és karizmák sokféleségén belül minden megkereszteltet elhívják és elküldik, hogy előmozdítsák az Egyház apostolkodását. A felszenteltek az Jézus nevében és hatalmával való tanítás, megszentelés és uralkodás feladatának küldetését kapták, de a hívek minden tagja, mint az Úr papi, prófétai és uralkodói hivatalának részese, missziós tanítványságr, „apostolságra” van hivatva. egy apostoli Egyházban”. Közös méltóságunk és egyenlőségünk elismerése ösztönözzön bennünket egyre nagyobb egységre és együttműködésre, hogy szóval és példával hirdessük Krisztusban való üdvösségünk örömhírét.

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2023/documents/20230315-udienza-generale.html

Most pénteken, március 17-én és szombaton, 18-án megismétlődik a „24 óra az Úrért” kezdeményezés az egész Egyházban. Ez az imádságnak és a kiengesztelődés szentségének szentelt idő lesz. Péntek délután, egy római plébániára megyek bűnbánati ünnepre. Egy évvel ezelőtt ebben az összefüggésben végeztük el a Mária Szeplőtelen Szívének való felajánlás ünnepélyes aktusát, a béke ajándékát kérve. Bizakodásunk nem lankad, reménységünk nem lankad! Az Úr mindig meghallgatja azokat az imákat, amelyeket népe a Szűzanya közbenjárására intéz hozzá. Maradjunk egységben hitben és szolidaritásban a háború miatt szenvedő testvéreinkkel. Mindenekelőtt ne feledkezzünk meg Ukrajna meggyötört népéről!

Mindenkinek szép vasárnapot kívánok. Kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez és arrivederci (viszontlátásra)!

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2023/documents/20230312-angelus.html

Forás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2023/documents/20230212-angelus.html