35128 ima található a honlapon, összesen 54123 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    A Pápa hangja

    A Pápa hangja
    Változó frissítés

    Ferenc pápa megnyilatkozásai

    Ferenc pápa hamvazószerdán Térjünk vissza Istenhez,hogy visszataláljunk az örömhöz!

    Napi Ima32 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    17
    Ferenc pápa hamvazószerdán Térjünk vissza Istenhez, hogy visszataláljunk az örömhöz!

    Megkezdjük nagyböjti utunkat. Ez az út Joel próféta szavaival kezdődik, melyek jelzik a követendő irányt. Elhangzik egy hívás Isten szívéből, aki tárt karokkal és vágyakozó szemekkel könyörög nekünk: „Térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Jo 2,12). Térjetek vissza hozzám! A nagyböjt visszaút Istenhez. Hányszor mondtuk neki elfoglaltan vagy közömbösen: „Uram, majd később jövök hozzád, várj csak… Ma nem tudok, de holnap majd elkezdek imádkozni és tenni valamit másokért.” És így telik egyik nap a másik után. Most Isten a szívünkhöz szól.

    Az életben mindig lesznek teendőink és kifogásaink, de, testvéreim, ma van itt az ideje annak, hogy visszatérjünk Istenhez!

    Térjetek vissza hozzám – mondja – teljes szívetekből! A nagyböjt olyan út, amely egész életünket, egész lényünket igénybe veszi. Itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk, milyen utakon járunk, hogy megtaláljuk a hazafelé vezető utat, hogy újra felfedezzük az Istennel való alapvető kapcsolatot, melytől minden függ.

    A nagyböjt nem rendkívüli tettek gyűjtögetése, hanem annak megvizsgálása, merre tart a szívünk. Ez a nagyböjt központi kérdése: merre tart a szívem?

    Kérdezzük meg magunktól: merre visz életem GPS-e, Isten felé vagy magam felé? Azért élek, hogy az Úr kedvében járjak, vagy hogy az emberek észrevegyenek, dicsérjenek, előnyben részesítsenek, első helyre tegyenek…? Vajon nem „táncoló” szívem van-e, mely egy lépést előre tesz, aztán egyet hátra, egy kicsit szereti az Urat és egy kicsit a világot, vagy szilárdan áll a szívem Istenben? Jól elvagyok a képmutatásaimmal, vagy küzdök, hogy megszabadítsam szívemet a rabságban tartó kétszínűségektől és hamisságoktól?

    A nagyböjt útja kivándorlás a szolgaságból a szabadságba. A nagyböjt negyven napja arra a negyven évre utal, amikor Isten népe a pusztában vándorolt, hogy visszatérjen hazájába. De milyen nehéz volt elhagynia Egyiptomot!

    Sokkal nehezebb volt elhagynia az Isten népe szívében, a belül lakozó Egyiptomot, mint elhagynia Egyiptom földjét…

    Nagyon nehéz elhagyni Egyiptomot… Az út során mindig megkísértette, hogy visszasírja az ottani finom hagymát, hogy visszaforduljon, hogy a múlt emlékeihez kötődjön, bálványokhoz ragaszkodjon. Velünk is ez történik: az Istenhez való visszatérést akadályozzák egészségtelen ragaszkodásaink, gátolja a bűnös szokások csábító csapdája, a pénz és a látszat hamis biztonsága, az áldozatszerep bénító bánkódása. A járáshoz le kell leplezni ezeket a tévképzeteket!

    Feltehetjük a kérdést: hogyan haladhatunk hát az Istenhez vezető úton? Ebben segítségünkre lehetnek azok a visszautak, amelyekről Isten igéje beszámol nekünk.

    Tekintsünk a tékozló fiúra, és megértjük, hogy számunkra is eljött az ideje, hogy visszatérjünk az Atyához. Ahogyan az a fiú, mi is elfelejtettük az otthon illatát, értékes kincseket pazaroltunk el limlomért, s végül kezünk üres maradt, szívünk pedig elégedetlen.

    Elestünk: gyermekek vagyunk, akik folytonosan elesnek, olyanok vagyunk, mint a kisgyermekek, akik próbálnak járni, de a földre huppannak, és apjuknak kell minden alkalommal felsegíteni őket.

    Mindig az Atya megbocsátása állít talpra bennünket: Isten bocsánata, a gyónás az első lépés a visszaúton. A gyónást említettem – nyomatékosan kérem a gyóntatókat: atyák legyetek, ne ostorozzátok, hanem öleljétek az embereket!

    Aztán vissza kell térnünk Jézushoz, úgy kell tennünk, mint az a gyógyult leprás, aki visszatért, hogy köszönetet mondjon neki. Tízen nyertek gyógyulást, de ő volt az egyedüli, aki üdvösséget is nyert, amiért visszatért Jézushoz (vö. Lk 17,12–19). Mindannyiunknak vannak lelki betegségei, egyedül nem tudunk kigyógyulni belőlük; mindannyiunkban vannak mélyen gyökerező rossz szokások, egyedül nem tudjuk kiirtani őket; mindannyiunkban működnek bénító félelmek, egyedül nem tudjuk legyőzni őket. Utánoznunk kell azt a leprást, aki visszatért Jézushoz, és lábához vetette magát.

    Jézus gyógyítására van szükségünk, elé kell tárnunk sebeinket, és azt kell mondanunk neki: „Jézusom, itt vagyok előtted, bűneimmel, nyomorúságaimmal.

    Te vagy az orvos, te meg tudsz szabadítani engem. Gyógyítsd meg szívemet! Gyógyíts meg leprámból!”

    Isten igéje tehát arra biztat bennünket, hogy térjünk vissza az Atyához, térjünk vissza Jézushoz, és azt is kéri, hogy térjünk vissza a Szentlélekhez.

    A fejünkön lévő hamu emlékeztet arra, hogy por vagyunk, és a porba térünk vissza. Ám erre a porra, mely mi vagyunk, Isten ráfújta az élet Leheletét.

    Így tehát nem élhetünk a por kergetésével, a ma létező, de holnap tovatűnő dolgok utáni futkosással. Térjünk vissza a Lélekhez, az Életadóhoz, a Tűzhöz, mely feltámaszt hamvainkból, a Tűzhöz, mely szeretni tanít bennünket! Mindig por maradunk, de ahogy egy liturgikus himnusz mondja, szerelmes por. Térjünk vissza a Szentlélekhez való imádkozáshoz, fedezzük fel újra a dicsőítés tüzét, mely elégeti a panaszkodás és lemondás hamvait.

    Testvérek, ez a visszautunk Istenhez csak azért lehetséges, mert már megvalósult az ő odaútja hozzánk. Másképp nem lenne lehetséges! Mielőtt mi hozzá mennénk, ő már lejött hozzánk. Megelőzött bennünket, elénk jött. Értünk mélyebbre ereszkedett, mint amit el tudtunk képzelni: bűnné tette önmagát, halállá lett. Erre emlékeztetett bennünket Szent Pál: „Isten azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk” (2Kor 5,21). Annak érdekében, hogy ne hagyjon egyedül és elkísérjen bennünket utunkon, leszállt bűnünkbe és halálunkba, megérintette a bűnt, megérintette halálunkat. És akkor utunk nem más, mint hogy hagyjuk, hogy kézen fogjon bennünket.

    Az Atya, aki visszatérésre biztat bennünket, az, aki elhagyja otthonát, hogy eljöjjön megkeresni bennünket; az Úr, aki meggyógyít bennünket, az, aki hagyja magát megsebesíteni a kereszten; a Lélek, aki segít megváltoztatni életünket, az, aki erősen s mégis gyengéden ráfúj porunkra.

    Halljuk az apostol könyörgését: „Hagyjátok magatokat kiengesztelni Istennel!” (2Kor 5,20). Hagyjátok magatokat kiengesztelni: az út nem a saját erőfeszítésünktől függ. Senki sem tud kiengesztelődni Istennel a maga erejéből, nem lehetséges! A szív megtérése, az ezt kifejező tettekkel és gyakorlatokkal, csak akkor lehetséges, ha Isten cselekvésének elsőbbségéből indul ki. Nem képességeink vagy fitogtatott érdemeink, hanem az ő befogadásra váró kegyelme teszi lehetővé, hogy visszatérjünk hozzá. A kegyelem ment meg bennünket, az üdvösség tiszta kegyelem, tiszta ingyenesség! Jézus világosan megmondta az evangéliumban: igazzá nem az emberek szeme előtt gyakorolt igazságosság tesz bennünket, hanem az Atyával való őszinte kapcsolat. Az Istenhez való visszatérés kezdete annak elismerése, hogy szükségünk van rá, hogy rászorulunk az ő irgalmára, rászorulunk az ő kegyelmére. Ez a helyes út, az alázat útja. Én minek érzem magam: rászorulónak vagy önelégültnek?

    Ma lehajtjuk fejünket, hogy hamut szórjanak rá. A nagyböjt után még jobban lehajlunk, hogy megmossuk testvéreink lábát. A nagyböjt alázatos leereszkedés magunkba és másokhoz.

    Annak megértése, hogy az üdvösség nem kaptatás a dicsőségért, hanem leereszkedés szeretetből. Kicsinnyé válás. Ezen az úton, hogy ne tévesszük el az irányt, álljunk meg Jézus keresztje, Isten szótlan tanítószéke előtt. Mindennap nézzük sebeit, melyeket magával vitt a mennybe, és mindennap az Atya elé tárja őket közbenjáró imájában! Mindennap nézzük sebeit! Sebhelyeiben felismerjük ürességünket, hiányosságainkat, a bűn sebeit, az ütéseket, melyek fájdalmat okoztak nekünk. Mégis épp ott látjuk, hogy Isten nem ujjal mutogat felénk, hanem kitárja előttünk karjait! Sebei értünk vannak nyitva, és e sebek által nyertünk gyógyulást (vö. 1Pt 2,25; Iz 53,5). Csókoljuk meg őket, és megértjük, hogy Isten az ő végtelen irgalmával éppen ott, az élet legfájdalmasabb pontjain vár ránk. Mert ott, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk, ahol a legjobban szégyenkezünk, ott jött elénk. És most, hogy elénk jött, arra hív bennünket, hogy térjünk vissza hozzá, hogy újra átérezzük annak örömét, hogy ő szeret bennünket!

    Fordította: Tőzsér Endre SP

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa 2021 Nagyböjti üzenete A hit, remény és a szeret megújításának az ideje„Íme, felmegyünk Jeruzsálembe…” (Mt 20,18)

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    13
    Ferenc pápa 2021 Nagyböjti üzenete A hit, remény és a szeret megújításának az ideje „Íme, felmegyünk Jeruzsálembe…” (Mt 20,18)

    Kedves Testvérek!

    Amikor Jézus előre közli tanítványaival szenvedését, halálát és feltámadását, mely az Atya akaratának teljesítéseként fog megvalósulni, akkor küldetésének legmélyebb titkát tárja fel előttük, és meghívja őket, hogy ők is vegyenek részt ebben a küldetésben a világ üdvösségéért.

    Nagyböjti utunkon, mely a húsvéti titok ünneplése felé halad, arra emlékezünk, aki „megalázta magát, és engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A megtérés ezen időszakában megújítjuk hitünket, merítünk a remény „élő vizéből”, és nyitott szívvel fogadjuk Isten szeretetét, aki mindannyiunkat testvérré formál Krisztusban. Húsvét éjjelén megújítjuk keresztségi ígéreteinket, hogy a Szentlélek működésének köszönhetően új emberré szülessünk. De ezt a nagyböjti utat, akárcsak a keresztény élet egész zarándokútját, már most a feltámadás fénye világítja be, mely irányítja mindazok érzéseit, viselkedését és döntéseit, akik Krisztust kívánják követni.

    A böjt, az ima és az alamizsna Jézus tanítása szerint (vö. Mt 6,1–18) megtérésünk feltételei és kifejezőeszközei. A szegénység és az önmegtagadás útja (a böjt), a megsebzett emberre való odafigyelés és a róla való szeretetteljes gondoskodás (az alamizsna), és az Atyával folytatott gyermeki párbeszéd (az ima) lehetővé teszi az őszinte hit, az élő remény és a tevékeny szeretet megvalósulását.

    1. A hit arra hív bennünket, hogy befogadjuk az Igazságot, és tanúságot tegyünk róla Isten és minden testvérünk előtt.

    Ebben a nagyböjti időszakban a Krisztusban kinyilvánuló Igazság befogadása és megélése elsősorban azt jelenti, hogy megnyitjuk szívünket Isten igéje előtt, melyet az Egyház nemzedékről nemzedékre továbbad. Ez az Igazság nem az értelem szüleménye, mely néhány kiválasztott, kiváló vagy tekintélyes elmének van csak fenntartva, hanem olyan üzenet, amelyet megkapunk, és megérthetünk azon szív bölcsességének köszönhetően, amely nyitott Isten nagyságára, aki már azelőtt szeretett bennünket, mielőtt mi tudatára ébredtünk volna. Ez az Igazság maga Krisztus, aki azáltal, hogy teljesen magára vette emberségünket, Úttá – sokat kívánó, de mindenki előtt nyitott Úttá – tette magát, mely elvezet az Élet teljességére.

    Az önmegtagadásként megélt böjt abban segíti azokat, akik azt szívük egyszerűségében vállalják, hogy újra felfedezzék Isten ajándékát, és megértsék az ő képére és hasonlatosságára való teremtettségünket, amely őbenne találja meg beteljesedését. Az önként vállalt szegénység megtapasztalásával az, aki böjtöl, szegénnyé lesz a szegények közt, és felhalmozza a kapott és szétosztott szeretet kincseit. Ha a böjtöt ily módon fogjuk fel és éljük meg, az segít szeretni Istent és felebarátainkat, mivel – ahogy Aquinói Szent Tamás tanítja – a szeretet olyan mozgás, amely figyelmünket a másik felé fordítja, és őt önmagunkkal egynek tekinti (vö. Fratelli tutti [Mindnyájan testvérek] enciklika [a továbbiakban: FT], 93).

    A nagyböjt arra szolgáló idő, hogy higgyünk, vagyis befogadjuk Istent az életünkbe, és megengedjük neki, hogy „lakást vegyen” nálunk (vö. Jn 14,23). A böjtölés azt jelenti, hogy felszabadítjuk életünket mindattól, ami azt megterheli – az igaz és hamis információk és a fogyasztási cikkek áradatától is –, hogy kitárjuk szívünk ajtaját az előtt, aki egészen szegényen, mégis „kegyelemmel és igazsággal telve” (Jn 1,14) érkezik hozzánk: az Üdvözítő Isten Fia előtt.

    2. A remény mint „élő víz”, mely lehetővé teszi utunk folytatását

    A szamariai asszony, akitől Jézus inni kér a kútnál, nem érti, amikor Jézus azt mondja, hogy „élő vizet” tudna neki adni (Jn 4,10). Először természetesen a hétköznapi vízre gondol, Jézus ellenben a Szentlelket érti rajta, akit bőségesen ad majd a húsvéti misztériumban, és aki belénk önti a reményt, mely nem csal meg. Jézus már akkor beszél a reményről, amikor szenvedését és halálát meghirdetve azt mondja, hogy „harmadnapra feltámad” (Mt 20,19). Jézus arról a jövőről beszél, melyet az Atya irgalma tárt elénk. Jézussal és neki köszönhetően remélni azt jelenti, hogy hisszük: a történelem nem zárul le hibáinkkal, erőszakos és igazságtalan tetteinkkel, a Szeretetet keresztre feszítő bűnnel. Azt jelenti, hogy átszúrt Szívéből az Atya bocsánatát merítjük.

    A mai, gondokkal teli időben, amikor minden törékenynek és bizonytalannak tűnik, provokációnak tűnhet reményről beszélni. A nagyböjt azonban épp arra szolgál, hogy reméljünk, hogy tekintetünket újra Isten türelme felé fordítsuk, aki továbbra is gondját viseli teremtésének, jóllehet mi gyakran rosszul bántunk vele (vö. Laudato si’ [Áldott légy] enciklika, 32–33; 43–44). Ez a remény a kiengesztelődésre irányul, melyre szenvedélyesen buzdít bennünket Szent Pál: „Engesztelődjetek ki Istennel” (2Kor 5,20). Azáltal, hogy a bűnbocsánat szentségében, amely megtérésünk útjának középpontjában áll, bocsánatot nyerünk, mi is bocsánatot adókká válunk: mivel mi magunk is kaptuk, továbbadhatjuk azt másoknak, ha képesek vagyunk a figyelmes párbeszédre és felkaroljuk a megsebzett embereket. Isten megbocsátása – a mi szavainkon és tetteinken keresztül is – lehetővé teszi, hogy a testvériség húsvétját éljük meg.

    A nagyböjt folyamán figyeljünk jobban arra, hogy „biztató szakkal szóljuk, melyek bátorítanak, erőt adnak, vigasztalnak, előrelendítenek, és ne olyan szavakkal, amelyek megaláznak, elszomorítanak, bosszantanak és semmibe vesznek” (FT, 223). Ahhoz, hogy reményt önthessünk másokba, néha elég egyszerűen „kedves embernek lenni, aki félreteszi saját gondjait és teendőit annak érdekében, hogy figyelmet szenteljen, mosolyt ajándékozzon, biztató szót szóljon, teret adjon a meghallgatásra az általános közöny közepette” (uo. 224).

    Az elmélyedésben és a csendes imádságban inspirációként és belső fényként kapjuk a reményt, amely megvilágítja küldetésünkkel kapcsolatos kihívásokat és döntéseket: íme, ezért olyan fontos, hogy elmélyülten imádkozzunk (vö. Mt 6,6), és találkozzunk – a rejtekben – a mi gyengéden szerető Atyánkkal.

    A nagyböjt reménnyel való megélése annak átérzését jelenti, hogy Jézus Krisztusban tanúi vagyunk az új korszaknak, amikor Isten „újjáteremt mindent” (vö. Jel 21,1–6). Azt jelenti, hogy megkapjuk Krisztus reményét, aki életét adja a kereszten, és akit Isten harmadnapra feltámaszt, és hogy „mindig készen állunk arra, hogy bárkinek megfeleljünk, aki a [bennünk élő] remény indoklását kéri [tőlünk]” (1Pét 3,15).

    3. Hitünk és reményünk legtökéletesebb megnyilvánulása a szeretet, melyet Krisztus nyomdokain járva az emberekre való odafigyelésben és a velük való együttérzésben élünk meg.

    A szeretet annak örül, amikor a másikat növekedni látja. Ezért szenved, ha a másik bajban van: ha magányos, beteg, hajléktalan, megvetett vagy szűkölködő… A szeretet a szív késztetése, mely kiszólít magunkból, és megteremti az osztozás és a közösségvállalás kötelékeit.

    „A társadalmi szeretetből kiindulva előrehaladhatunk a szeretet civilizációja felé, amelyre mindannyian meghívottnak érezzük magunkat. Egyetemes dinamizmusával a szeretet új világot képes építeni, mert a szeretet nem egy meddő érzelem, hanem a legjobb módja annak, hogy hatékony utakat találjunk a fejlődéshez mindenki számára” (FT, 183).

    A szeretet ajándék, mely értelmet ad életünknek, és lehetővé teszi, hogy a rászorulókra családtagként, barátként és testvérként tekinthessünk. A kevés, ha szeretettel megosztjuk, sosem fogy el, hanem az élet és a boldogság forrásává válik. Így történt a száreptai özvegyasszony lisztjével és olajával, aki hamuban sült lepénnyel kínálta Illés prófétát (vö. 1Kir 17,7–16); és a kenyerekkel, melyeket Jézus megáld, megtör és a tanítványoknak ad, hogy szétosszák a tömegnek (vö. Mk 6,30–44). Ugyanez történik a mi adományunkkal is, akár kicsi, akár nagy, amikor örömmel és egyszerű természetességgel adjuk.

    A szeretet nagyböjtjének megélése azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik a koronavírus-járvány miatt szenvednek, elhagyottnak érzik magukat vagy aggódnak. A jövő miatti nagy bizonytalanság idején, ha emlékezetünkbe idézzük, amit az Úr az ő Szolgájának mondott: „Ne félj, mert megváltottalak” (Iz 43,1), szeretetünkkel bizalmat közvetítünk és megéreztetjük velük, hogy Isten gyermekeiként szereti őket.

    „Csak a szeretet által átformált, a másik ember méltóságát felismerő látásmóddal lehet a szegényeket mérhetetlen méltóságukban elismerni és megbecsülni, saját életstílusukban és kultúrájukban tiszteletben tartani, és így a társadalomba valóban integrálni” (FT, 187).

    Kedves Testvérek! Életünk minden szakasza arra szolgáló idő, hogy higgyünk, reméljünk és szeressünk. Ez a felhívás, hogy a nagyböjtöt a megtérésnek, az imádságnak és javaink megosztásának útjaként éljük meg, segítsen bennünket abban, hogy közösségi és egyéni emlékezetünkben átgondoljuk az élő Krisztusból fakadó hitet, a Szentlélek fújása által ébresztett reményt és az Atya irgalmas szívéből kiapadhatatlanul forrásozó szeretetet.

    Mária, a Megváltó édesanyja, aki hűen áll a kereszt tövében és az Egyház szívében, támogasson bennünket szeretetteljes jelenlétével, és a feltámadott Úr áldása kísérjen bennünket a húsvét fénye felé vezető utunkon!

    Kelt a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. november 11-én, Tours-i Szent Márton emléknapján.

    Ferenc

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa üzenete A betegek 29. világnapjáraMindnyájan testvérek vagytok (Mt 23,8)

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    10
    Ferenc pápa üzenete A betegek 29. világnapjára Mindnyájan testvérek vagytok (Mt 23,8)

    „Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8)

    Kedves testvérek!

    A betegek 29. világnapja, a Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapja jó alkalom arra, hogy különös figyelmet fordítsunk a betegekre és azokra, akik őket a kórházakban, az idősotthonokban, valamint a családokban és a közösségekben gondozzák. Különösen is gondolok azokra, akik a koronavírus-járvány következményei miatt szenvednek világszerte. Mindnyájukat, különösen is a szegényeket és a kirekesztetteket lelki közelségemről és az Egyház szeretetteljes gondoskodásáról biztosítom.

    1. Ennek a napnak a témája abból az evangéliumi szakaszból származik, melyben Jézus azok képmutatását kritizálja, akik nem azt teszik, amit hirdetnek (vö. Mt 23,1–12). Amikor hitünk üres szavakra redukálódik, nem törődve mások életével és szükségleteivel, hitvallásunk aligha van összhangban a való élettel. A veszély nagy. Jézus ezért használ kemény szavakat, amikor önmagunk bálványozásának veszélyéről van szó, és így tanít minket: „Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8).

    Jézus kritikája azok iránt, akik „beszélnek, de nem cselekszenek” (vö. Mt 23,3), mindig és mindenki számára hasznos, mivel egyikünk sincs védve az álszentség súlyos gonoszságától, ami megakadályozza, hogy az egyetlen Atya gyermekeként növekedjünk, mint olyanok, akik egyetemes testvériség megélésére kaptak meghívást.

    Testvéreink szükségleteivel szembesülve, Jézus a képmutatással teljesen ellentétes magatartást állít szemünk elé. Arra hív meg minket, hogy álljunk meg, figyeljünk, közvetlen és személyes kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, empátiát és együttérzést tápláljunk irántuk, hagyjuk, hogy szenvedésük annyira megérintsen minket, hogy szolgálatukra akarjunk állni (vö. Lk 10,30–35).

    2. A betegség tapasztalata ráébreszt saját sérülékenységünkre és a másoktól való velünk született függésünkre. Teremtményi mivoltunk ezáltal lesz még nyilvánvalóbb, mert megtapasztaljuk Istentől való egyértelmű függőségünket. A félelem, a zavar, a bizonytalanság, néha pedig a megdöbbenés is birtokba veheti elménket és szívünket, ha betegek vagyunk; tehetetlennek érezzük magunkat, mivel egészségünk nem a képességeinktől vagy az aggodalmaskodásunktól függ (vö. Mt 6,27).

    A betegség felveti az élet értelmének kérdését, amelyet hittel Isten elé hozunk: ez az egzisztencia új irányára és értelmére irányuló kérdés, amelyre előfordulhat, hogy nem kapunk azonnal választ. Rokonaink és barátaink sem tudnak mindig segíteni minket ebben a fáradságos keresésben.

    Jób bibliai alakja e tekintetben jelképértékű. Felesége és barátai nincsenek mellette a szerencsétlenségében, sőt, hibáztatják és csak súlyosbítják magányát és szorongását. Jób elhagyatottnak és félreértettnek érzi magát. De épp e rendkívüli kiszolgáltatottsága által utasít el minden képmutatást, és választja az őszinteség útját Isten és embertársai felé. Olyan kitartóan kiált Istenhez, hogy Isten végül válaszol neki, új látóhatárt nyitva előtte. Megerősíti abban, hogy szenvedése nem büntetés vagy az Istentől való elszakadás állapota, még kevésbé Isten közönyének a jele. Jób megsebzett és meggyógyított szívéből fakad ezután a megindító vallomás az Úr felé: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak.” (Jób 42,5).

    3. A betegségnek mindig van arca, nem is csak egy: minden beteg arca, de azoké is, akik figyelmen kívül hagyva, kirekesztve érzik magukat és akik olyan társadalmi igazságtalanságok áldozatává válnak, amelyek megfosztják őket alapvető jogaiktól (vö. Fratelli tutti, 22). A jelenlegi világjárvány az egészségügyi rendszerek egyenlőtlenségeit, valamint a betegellátás terén mutatkozó hiányokat is felszínre hozta. Az idős, gyenge és kiszolgáltatott emberek nem mindig kapnak méltányos egészségügyi ellátását. Ez politikai döntésektől, az erőforrás-gazdálkodástól és a felelős pozíciókat betöltő személyek elkötelezettségétől függ. A betegek gondozására és beteg testvéreink ápolására fordított erőforrás elsőbbséget élvez, ami azzal az alapelvvel függ össze, hogy az egészség elsődleges fontosságú közjó. Ugyanakkor a világjárvány rávilágított az egészségügyi személyzet, az önkéntesek, a dolgozók, a lelkipásztorok, a szerzetesek és szerzetesnők elkötelezettségére és nagylelkűségére is, akik profi módon, felelősségtudattal és felebaráti szeretettől indíttatva segítették, kezelték, vigasztalták és szolgálták a számtalan beteget és családtagjaikat. Férfiak és nők csendes sokasága döntött úgy, hogy ezekre az arcokra tekintenek és vállalják a betegek szenvedéseit, akiket a közös emberi család tagjaként testvéreiknek éreztek.

    A közelség egy értékes balzsam, amely támaszt és vigaszt nyújt a betegeknek szenvedéseikben. Keresztényként ezt a közelséget Jézus Krisztus, az irgalmas szamaritánus szeretetének jeleként éljük meg, aki együttérzéssel közelít minden bűntől megsebzett ember felé. A Szentlélek működése által Krisztussal egyesülve arra kaptunk meghívást, hogy irgalmasok legyünk, mint az Atya, és különösen is szeressük gyenge, beteg és szenvedő testvéreinket (vö. Ján 13,34–35). Ezt a közelséget nemcsak egyénként, hanem közösségként is megtapasztaljuk: a Krisztusban való testvéri szeretet valóban létrehoz egy gyógyító közösséget, amely senkit sem hagy hátra, amely befogadó, különösen is a leginkább rászorultak iránt.

    Itt szeretném megemlíteni a testvéri szolidaritás fontosságát, amely a szolgálatban válik konkréttá és változatos formákat ölthet, amelyek mind felebarátaink támogatására irányulnak. „A szolgálat azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik törékenyek a családunkban, a társadalomban, a népünkben.” (Homília Havannában 2015. szeptember 20-án). Ebben a szolgálatban mindenki képes arra, „hogy félretegye kívánalmait, elvárásait, mindenhatóságra irányuló vágyait a legtörékenyebbek konkrét tekintetének színe előtt. (…) A szolgálat mindig a testvér arcát nézi, érinti az ő testét, érzi az ő közelségét olyannyira, hogy nemegyszer „el is kell viselnie”, miközben segíteni próbálja. Ezért a szolgálat sosem ideológiai, minthogy nem eszméket, hanem személyeket szolgál.” (Uo.)

    4. Abban, hogy egy terápia jó legyen, a kapcsolat döntő jelentőségű, ami lehetővé teszi a beteg holisztikus megközelítését. Ennek a szempontnak a kiemelése segíthet az orvosoknak, az ápolóknak, a szakembereknek és az önkénteseknek, hogy felelősnek érezzék magukat abban, hogy a betegeket a gyógyulás olyan útján vezessék, ami a bizalmon alapuló személyes kapcsolatra épül. (vö. Nuova Carta degli Operatori Sanitari [2016], 4). Ez egyfajta szerződéskötést jelent a gondozásra szorulók és az ellátást nyújtók között, ami a kölcsönös bizalmon és tiszteleten, az őszinteségen és a segítőkészségen alapszik, így segít legyőzni a védekező attitűdöket, középpontba állítani a betegek méltóságát, megőrizni az egészségügyi dolgozók szakmaiságát és elősegíteni a jó kapcsolatot a betegek családjával.

    A betegekkel való ilyesfajta kapcsolat kiapadhatatlan motivációt és erőforrást találhat Krisztus szeretetében, miként azt azoknak a férfiaknak és nőknek a tanúbizonysága is mutatja, akik évezredeken keresztül a szenvedők szolgálatára szentelték magukat. Ugyanis Krisztus halálának és feltámadásának misztériuma annak a szeretetnek a forrása, amely képes hiteles értelmet adni a betegek és ápolóik élethelyzetének. Az evangélium sokszor alátámasztja ezt azzal, hogy bemutatja, hogy Jézus nem varázslattal gyógyít, hanem a gyógyulások mindig egy találkozásnak, egy személyek közti kapcsolatnak az eredményei, amelyben a Jézus által felajánlott isteni ajándék választ talál azok hitében, akik befogadják. Ezt foglalja össze a Jézus által gyakran elismételt kifejezés: „A hited megmentett téged.”

    5. Kedves testvérek, a szeretetparancsnak, amelyet Jézus tanítványaira hagyott, konkrét megvalósulása a betegekkel való kapcsolatban történik meg. Egy társadalom annál inkább emberi, minél inkább hatékonyan törődik a testvéri szeretet jegyében az esendő és szenvedő tagjaival. Törekedjünk e cél elérésére, hogy senki ne érezze magát egyedül, kirekesztve vagy magára hagyva.

    Máriára, az Irgalmasság és a Betegek Anyjára bízom a betegeket, az egészségügyi dolgozókat és mindazokat, akik nagylelkűen segítik szenvedő testvéreiket. A lourdes-i barlangból és szerte a világon számos más szentélyéből Ő támogassa hitünket és reménységünket, és segítsen abban, hogy testvéri szeretettel viseljük gondját egymásnak. Mindenkinek szívből küldöm áldásomat.

    A Lateráni Szent Jánosnál, 2020. december 20-án, Advent 4. vasárnapján

    Ferenc

     

    MKPK Sajtószolgálat

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa AzÚr nem szólóénekesnek hív benünket hanem kórusbaA MEGSZENTELT ÉLET 25. VILÁGNAPJA

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    02
    Ferenc pápa AzÚr nem szólóénekesnek hív benünket hanem kórusba A MEGSZENTELT ÉLET 25. VILÁGNAPJA

    Simeon – írja Szent Lukács – „Izrael vigaszára várt” (Lk 2,25). Felment a templomba, és amikor Mária és József hozzák Jézust, ő karjába veszi a Messiást.

    A gyermekben a népek megvilágosítására jött fényt egy öregember ismeri fel, aki türelmesen várta az Úr ígéreteinek beteljesedését. Türelmesen várt.

    Simeon türelme. Vizsgáljuk meg alaposabban ennek az agg Simeonnak a türelmét. Egész életében várakozott, és gyakorolta a szív türelmét. Imáiban megtanulta, hogy

    Isten nem rendkívüli eseményekben érkezik, hanem hétköznapjaink látszólagos monotonitásában viszi végbe művét,

    teendőink nemegyszer fárasztó ritmusában, azokban az apró dolgokban, amelyeket állhatatosan és alázatosan végzünk, hogy teljesítsük az ő akaratát. Simeon türelmesen járta útját, és nem engedte, hogy az idő múlása felőrölje. Előrehaladott korú ember, szívének lángja azonban még mindig ég; hosszú élete folyamán kaphatott sebeket, és érhették csalódások, mégsem vesztette el reményét; türelemmel őrzi az ígéretet – az ígéret őrzése! – anélkül, hogy keseregne az idő múlásán vagy lemondó melankóliába süllyedne, mely élete alkonyán érheti az embert. A várakozó remény mindennapi türelemmé vált benne, mindenek ellenére virrasztó maradt, míg végül „szemei meglátták a szabadítást” (vö. Lk 2,30).

    Felteszem a kérdést: Hol tanulta Simeon ezt a türelmet? Népének imájából és életéből kapta. Népe ugyanis az Úrban mindig az „irgalmas és könyörülő Istent” ismerte fel, azt, aki „aki lassú a haragban, de gazdag kegyelemben és hűségben” (Kiv 34,6); az Atyát ismerte fel, aki az ember elutasításával és hűtlenségével szemben sem fárad el, sőt „türelmes számos éven át” – mondja Nehemiás (vö. Neh 9,30), és minden alkalommal megadja a megtérés lehetőségét.

    Simeon türelme tehát Isten türelmének a tükre: népének imájából és történelméből Simeon megtanulta, hogy Isten türelmes.

    Türelmével – mondja Szent Pál – „megtérésre késztet bennünket” (Róm 2,4). Szeretek Romano Guardinire hivatkozni, aki azt mondta: a türelem az a mód, ahogyan Isten reagál gyengeségünkre, hogy időt adjon a változtatásra (vö. Glaubenserkenntnis, Würzburg, 1949, 28). És mindenekelőtt a Messiás, Jézus az – akit Simeon a karjában tart –, aki feltárja előttünk Isten türelmét, az Atyát, aki irgalmas hozzánk, és az utolsó órában is hív bennünket, aki nem tökéletességet követel, hanem a szív iparkodását igényli, aki új lehetőségeket nyit, ahol már minden elveszettnek tűnik, aki akkor is megpróbál szívünkbe lopódzni, amikor mi bezárkózunk, aki engedi a jó mag növekedését a konkoly kitépése nélkül.

    Ez a mi reményünk oka: Isten vár ránk anélkül, valaha belefáradna. Isten vár ránk anélkül, valaha belefáradna!

    Ez az oka reményünknek! Amikor eltávolodunk tőle, ő keresésünkre indul, amikor elesünk, ő talpra állít, amikor eltévedésünk után visszatérünk hozzá, ő tárt karokkal vár bennünket. Szeretetét nem emberi számítások szerint mérlegeli, hanem mindig bátorságot önt belénk az újrakezdéshez. Megtanítja nekünk a rezilienciát, a bátorságot az újrakezdéshez. Állandóan, minden áldott nap. Mindig, minden elesés után újra kell kezdenünk. Ő türelmes hozzánk!

    Most pedig nézzük a mi türelmünket. Nézzük most Isten és Simeon türelmét megszentelt életünk szempontjából. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi a türelem? Biztosan nem a nehézségek egyszerű elviselése vagy a megpróbáltatások fatalista eltűrése.

    A türelem nem a gyengeség jele, hanem az a lelki erősség, amely képessé tesz bennünket a személyes és közösségi problémák „terhének hordozására”,

    testvérünk másságának elfogadására, a jóban való kitartásra akkor is, ha minden hasztalannak tűnik, az úton maradásra akkor is, ha a fásultság és restség ránk telepszik.

    Szeretnék megjelölni három „helyet”, ahol a türelem konkrétan megvalósul.

    Az első hely a személyes életünk. Egy napon válaszoltunk az Úr hívására, lelkesedéssel és nagylelkűen felajánlottuk magunkat neki. Utunk során a vigasztalásokkal együtt csalódásokban és frusztrációkban is részünk volt. Megesik, hogy odaadó munkánk nem hozza meg a kívánt eredményt, vetésünk látszólag nem termi a megfelelő gyümölcsöt, lángoló imánk tüze alábbhagy, és nem vagyunk mindig felvértezve a lelki szárazság ellen. Előfordulhat, hogy a be nem teljesült várakozások miatt a remény kialszik megszentelt életünkben.

    Türelmesnek kell lennünk önmagunkhoz, és bizakodva kell várnunk Isten idejét és módját: ő hű ígéreteihez. Ez az alap: ő hű ígéreteihez!

    Ha emlékszünk erre, az lehetővé teszi számunkra útjaink újragondolását és álmaink felélesztését anélkül, hogy megadnánk magunkat a belső szomorúságnak és a reménytelenségnek. Testvérek, a szomorúság bennünk, megszenteltekben, egy féreg, mely belülről rág bennünket! Meneküljetek a belső szomorúságtól!

    második hely, ahol a türelem megvalósul, a közösségi élet. Az emberi kapcsolatok, különösen, ha közös az élettervünk és az apostoli tevékenységünk, nem mindig békések, ez mindnyájan tudjuk. Előfordul, hogy konfliktusok támadnak, és nem lehet azonnali megoldásra jutni, és nem szabad elsietett ítéletet mondani sem személyekről, sem a helyzetről: tudni kell távolságot venni, nem elveszíteni béketűrésünket, és várni a megfelelő időt, amikor majd szeretetben és igazságban minden tisztázódik. Ne engedjük, hogy a vihar felkavarjon bennünket! A zsolozsma holnapi olvasmányában van egy szép szöveg Diadochus fótikai püspöktől a lelki megkülönböztetésről. Ezt mondja: „Amikor vihar korbácsolja fel a tengert, nem lehet látni a halakat, de amikor csendes, tiszta az idő, akkor látjuk őket.” Sosem tudunk helyesen ítélni, nem tudjuk meglátni az igazságot, ha a szívünk fel van kavarodva és türelmetlen. Sosem! Közösségeinkben erre a kölcsönös türelemre van szükség:

    hordoznunk kell egymást

    vállunkra kell venni testvérünk, nővérünk életét, gyengeségeit és gyarlóságait is. Mindet! Emlékezzünk erre:

    az Úr nem szólóénekesnek hív bennünket – jól tudjuk, van belőlük bőven az Egyházban –, hanem egy kórus tagjának, mely néha hamis, mégis mindig igyekeznie kell együtt énekelni.

    Végül a harmadik „hely”, a világ iránti türelem. Simeon és Anna ápolták szívükben a próféták által meghirdetett reményt, még akkor is, amikor az késlekedett és csak lassan növekedett a világ hűtlenségei és romjai között. Ők nem siránkoznak a rossz dolgok miatt, hanem türelmesen várják a világosságot a történelem sötétjében. Várni a világosságot a történelem sötétjében! Várni a világosságot saját közösségünk sötétjében! Erre a türelemre van szükségünk, hogy

    ne maradjunk a panasz foglyai. Némelyek igazi mesterei a panaszkodásnak, profi panaszkodók! Nem szabad!

    A panasz fogságban tart: „a világ már nem hallgat ránk” – sokszor lehet ezt hallani –, „nincsenek hivatásaink, becsukhatjuk a boltot”, „nehéz időket élünk”, „nekem mondja?!”… Így kezdődik a panaszduett. Megesik, hogy a türelemre, mellyel Isten a történelem földjén munkálkodik, és amellyel szívünk földjén is munkálkodik, mi a mindenen azonnal ítélkezők türelmetlenségével reagálunk. Most vagy soha! Most, most és most! És így elveszítjük azt a kicsiny, de mégis a legszebb erényt: a reményt. Sok szerzetest láttam, akik elveszítették reményüket. Egyszerűen türelmetlenségből.

    türelem segít, hogy irgalommal nézzünk önmagunkra, közösségeinkre és a világra. Kérdezzük meg magunktól: befogadjuk-e a Lélek türelmét életünkbe? Közösségeinkben hordozzuk-e egymást, tanúságot teszünk-e a testvéri élet öröméről? A világ felé pedig türelemmel végezzük-e szolgálatunkat, vagy keserű ítélkezők vagyunk? Ezek kihívások megszentelt életünk számára: 

    mi nem maradhatunk mozdulatlanok nosztalgiázva a múlton, a megszokott dolgok örökös ismételgetésével vagy a mindennapos panaszkodással.

    Bátor türelemre van szükségünk, hogy előrelépjünk, új utakat fedezzünk fel, és keressük, amit a Szentlélek sugall nekünk. És ezt alázatosan kell tennünk, egyszerűen, hangzatos propaganda nélkül, látványos reklám nélkül.

    Szemléljük Isten türelmét, és könyörögjünk Simeon és Anna bizakodó türelméért, hogy a mi szemeink is megláthassák az üdvösség fényét és elvihessük azt az egész világnak, ahogyan dicséretükben ez a két kis öreg elvitte!

    Fordította: Tőzsér Endre SP

    https://youtu.be/J7UUDfPVc7o

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa üzenete a Betegek világnapjára Bizalmi kapcsolat a betegápolás alapja

    Napi Ima13 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    13
    Ferenc pápa üzenete a Betegek világnapjára Bizalmi kapcsolat a betegápolás alapja

    „Egy a ti mesterek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8) címmel tették közzé január 12-én kedden Ferenc pápának a Betegek 29. világnapjára írt üzenetét. A pápa a világjárványtól sújtott emberek közül elsősorban a szegényekre és a peremre szorultakra gondol, lelki közelségéről biztosítva őket, miközben elismeréssel szól az egészségügyi dolgozók hősies helytállásáról.

    A pápa mostani betegek világnapi üzenetét Jézus kritikája ihlette, mely a képmutatást leplezi le. Amikor a „hit terméketlen szóbeli gyakorlattá válik, figyelmen kívül hagyva a másik szükségét, akkor megszűnik az összetartozás a megvallott hit és a megélt valóság között”. Erre a „nagy kockázatra figyelmeztet Jézus erős szavakkal”, „nehogy önmagunk imádatába essünk”. A „mondják, de nem teszik” magatartás azért is súlyos veszély, mert „megakadályozza, hogy az egyetlen Atya gyermekeiként megéljük az egyetemes testvériséget”.

    Jób a betegség tapasztalatán keresztül ismeri fel a közeli Istent                         

    A „betegség tapasztalata megérezteti velünk sebezhetőségünket”, ugyanakkor „nyilvánvalóvá teszi Istentől való függőségünket” is. A betegség értelmének a keresésében „példaértékű a szenvedő Jób tapasztalata”, akit még a családtagjai sem értenek meg és végül egyedül marad. Ám éppen „törékenységének a tapasztalatán” keresztül jut el „mindenfajta képmutatás elvetésére” és egy „gyökeres őszinteségre Isten felé”. Jób a betegség tapasztalatán keresztül ismeri fel, hogy a „szenvedés nem büntetés és nem csapás, nem távollét az Istentől vagy éppen közömbösség”. A szenvedés tapasztalata segíti közelebb Istenhez: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak” (Jób 42,5).

    Az egészség az elsődleges közjó            

    Ferenc pápa betegek világnapi üzenetének központi gondolatában a „világjárvány adta keserű felismerésekre utalt, mint a társadalmi igazságtalanság, a kirekesztés, a nem megfelelő egészségügyi rendszerek, a nem egyenlő hozzáférés az orvosi ellátáshoz”. Ezek a problémák „politikai döntésektől” függenek, melyeknek alapja az a meggyőződés, hogy „az egészség az elsődleges közjó”. Ugyanakkor a világjárvány megmutatta „az orvosok és egészségügyi dolgozók nagylelkű szolgálatát”, akik az „irgalmas szamaritánus példájára vitték a betegekhez a közelség balzsamát”.

    A Lourdes-i Szűzanya segítsen beteg testvéreink szerető gondozásában

    A jó betegápolásban „döntő jellegű a helyes kapcsolat”, mely „a beteg személyt holisztikus módon segíti”. Ferenc pápa „a betegek és az ápolók közötti szerződés szükségességét” sürgeti, mely a „beteg méltóságát helyezi a középpontba” és védelmezi az orvosok-ápolók szakmaiságát. A beteg és az ápoló közti kapcsolat motiválásának kimeríthetetlen forrása a krisztusi karitászban rejlő erő. Végső értelemben ugyanis „Krisztus halála és feltámadása titkából fakad az a szeretet, mely értelmet ad a beteg szenvedésének és az ápolói elkötelezettségnek”. Az üzenet végül a „Lourdes-i Szűzanya segítségét kéri, hogy erősítse hitünket és reményünket beteg testvéreink szerető gondozásában”.

     

    Forrás: Vatican news

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa Motu proprioja nők is lehetnek hivatalosan lektorok és akolitusok

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    11
    Ferenc pápa Motu proprioja nők is lehetnek hivatalosan lektorok és akolitusok

    Ferenc pápa motu proprioja elrendeli, hogy a nők is állandó, intézményesített formában hozzáférhessenek a lektorátus és akolitátus liturgikus szolgálatához. Maga a tény, hogy liturgikus szertartások során nők olvassák fel Isten szavát, vagy végeznek ministráns szolgálatot az oltárnál vagy áldoztatóként működnek a szentáldozáskor, természetesen nem új keletű dolog, minthogy ez ma már a világ számos egyházi közösségében a püspökök által engedélyezett gyakorlatnak számít. Mostanáig azonban mindez érvényes intézményi felhatalmazás nélkül zajlott, eltekintve Szent VI. Pál pápa rendelkezésétől, aki 1972-ben az úgynevezett „kisebb rendek” megszüntetésekor úgy döntött, hogy továbbra is csak férfiak számára legyenek hozzáférhetőek ezek az egyházi szolgálatok. Azokat ugyanis akkor úgy tekintette, mint egyfajta „előkészítést a lehetséges papszenteléshez”. Most azonban Ferenc pápa, tekintetbe véve a legutóbbi püspöki szinódusok során kialakult észrevételeket, hivatalossá és intézményessé akarta tenni a nők oltár körüli szolgálatát.

    A közös szolgálat a keresztség szentségében elnyert királyi papságban gyökerezik

    Az Urunk keresztsége napján megjelent motu proprio módosítja a Kánonjogi Kódex 230. paragrafusának első bekezdését, melyben a pápa megállapítja, hogy a nők hozzáférhetnek ezekhez a szolgálatokhoz, melyet egy liturgikus szertartás keretében nyernek el és ami intézményesíti a szolgálatukat. Ferenc pápa megjegyzi, hogy be akarta fogadni a különféle szinódusi összejöveteleken felmerült ajánlásokat, jelezve: „az utóbbi években eljutottunk egy olyan tanfejlődéshez, amely rávilágított arra, hogy az egyház által létrehozott szolgálatok alapja a megkereszteltség közös állapotában, a keresztség szentségében elnyert királyi papságban gyökerezik”. Éppen ezért kéri a pápa, hogy ezeket a szolgálatokat laikus, világi szolgálatnak ismerjük el, melyek lényegileg különböznek a papi rend szolgálatától, amit a papság szentségével nyernek el. A kánon új megfogalmazása így hangzik: „Azok a laikusok, akik rendelkeznek a Püspöki Konferencia által megszabott életkorral és megkívánt képességekkel, meghatározott liturgikus szertartás révén állandó jelleggel rendelhetők a felolvasók és az akolitusok szolgálatára”. Éppen ezért a kódex szövege a világiakra vonatkozó „férfi” megjelölést eltörölte.

    Fedezzük fel az Egyházban a megkereszteltek közös felelősségét

    A motu proprióhoz Ferenc pápa a Hittani Kongregáció prefektusának, Luis Ladaria bíborosnak címzett levelet kapcsolt, amelyben elmagyarázza döntésének teológiai szempontjait. A pápa szerint „a II. Vatikáni Zsinat által hozott megújulás távlatában napjaink egyre sürgetőbb feladata, hogy újra felfedezzük az Egyházban a megkereszteltek közös felelősségét, különös tekintettel a világiak küldetésére”. Hivatkozik a levél a pánamazóniai szinódus záródokumentumára, mely szerint „sürgető feladat az egész Egyház számára, hogy a különféle helyzetekben támogassák a férfiakra és nőkre bízható szolgálatokat. A megkeresztelt férfiak és nők egyházát kell erősíteni, a keresztségben nyert méltóságuk tudatosságának és szolgálatuknak a támogatásával”.

    Érvényben marad a szolgálati papság hagyományos értelmezése   

    Ferenc pápa Ladaria bíboroshoz intézett levelében utal Szent II. János Pál pápa szavaira, aki szerint „a szolgálati papság tekintetében az egyház semmilyen módon nem rendelkezik azzal a képességgel (facultas), hogy a papi rend szentségét a nőknek adja”, majd hozzáteszi, hogy „ellenben a nem papi szolgálatok számára ma lehetségesnek és alkalmasnak tűnik e fenntartás meghaladása”. A pápa elmagyarázza továbbá, hogy „a lektorátus és akolitátus szolgálatának a hozzáférhetővé tétele mindkét nem számára, a keresztségben nyert papi küldetés jegyében, gyarapítja értékes hozzájárulásuk elismerését, amit már régóta sok világi hívő, köztük számos nő nyújt az egyház élete és küldetése számára”. Ferenc pápa végül megállapítja, hogy „e szolgálatok átadása a nőknek egy püspöki megbízatás formájában, azok nyilvános elismerését jelenti és hatékonyabbá teszi mindenki részvételét az Egyház evangelizációs munkájában”.

    A szolgálatok a kétféle papság közötti kölcsönös együttműködés dinamikájában valósulnak meg

    A mostani rendelkezésre egy elmélyült teológiai reflexió után kerül sor. A zsinat utáni teológia valójában újra felfedezte a lektorátus és az akolitátus jelentőségét nemcsak a szolgálati papság, hanem mindenekelőtt a keresztség vonatkozásában. Ezek a szolgálatok a kétféle papság közötti kölcsönös együttműködés dinamikájában valósulnak meg és egyre inkább rávilágítottak valódi „laikus-világi” jellegükre, amely az összes megkeresztelt közös papi szolgálatához kapcsolódik.

    Forrás: Vatican news

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa üzenete a béke 54. világnapjáraA gondoskodás kultúrája – mint a béke útja

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    01
    Ferenc pápa üzenete a béke 54. világnapjára A gondoskodás kultúrája – mint a béke útja

    A gondoskodás kultúrája – mint a béke útja

    1. Béke kívánság

    1. Az új év hajnalán szívből szeretném köszönteni az állam- és kormányfőket, a nemzetközi szervezetek vezetőit, a különböző vallások szellemi vezetőit és híveit, valamint minden jóakaratú embert. A legjobbakat kívánom mindenkinek, hogy ez az esztendő az emberiség családját az egyes emberek, közösségek, nemzetek és országok közötti testvériség, igazságosság és békesség útján vezesse. A 2020-as évet a Covid-19 nagy egészségügyi válsága jellemezte, amely határokon átívelő globális jelenséggé vált, súlyosbítva az egymással szorosan összefüggő válságokat, nevezetesen az éghajlati, az élelmezési, a gazdasági és a migrációs kríziseket, súlyos szenvedéseket és szükséget okozva. Azokra gondolok különösen, akik elvesztették családtagjukat vagy számukra kedves embereket, és azokra is, akik elvesztették munkájukat. Különösen is gondolok az orvosokra és a nővérekre, a gyógyszerészekre, a kutatókra, az önkéntesekre, a lelkészekre, valamint a kórházak és egészségügyi központok személyzetére, akik nagy áldozatot hoznak, és sok erőfeszítést tesznek - sokszor életük árán is - azért, hogy a betegek között legyenek, szenvedéseiket enyhítsék és életüket megmentsék. Miközben tisztelettel adózom irántuk, megismétlem felhívásomat a politikai vezetők és a magánszektor képviselői felé, hogy tegyék meg a szükséges erőfeszítéseket a Covid-19 elleni vakcinákhoz való hozzáférés és az alapvető technikai eszközök biztosítása érdekében a betegek, a szegények és a legkiszolgáltatottabbak ellátására.1

    Szomorúan állapítom meg, hogy a szeretet és a szolidaritás számtalan tanúságtétele mellett sajnos a nacionalizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet számos formájának, s ugyanígy a háborúknak és konfliktusoknak a felerősödését is tapasztalhattuk, amelyek halált és pusztulást hoznak.

    Ezek és más események, amelyek az emberiség útját jellemezték az elmúlt évben, megtanítanak minket arra, hogy milyen fontos törődnünk egymással és a teremtéssel egy testvéribb társadalom felépítése érdekében. Ezért választottam az idei üzenet címének azt, hogy A gondoskodás kultúrája mint a béke útja. A gondoskodás kultúrájáról van szó, ami a korunkban olyannyira elterjedt közöny, pazarlás és konfliktusok kultúrájának leküzdését jelenti.

    2. A Teremtő Isten, a gondoskodásra irányuló emberi hivatásunk forrása

    Számos vallási hagyományban található leírás az ember eredetéről és a Teremtővel, a természettel, valamint embertásaival való kapcsolatáról. A Bibliában a Teremtés könyve kezdettől fogva feltárja a gondoskodás vagy a védelem fontosságát Istennek az emberiségre vonatkozó tervében, kiemelve az ember (’adam) és a föld (’adamah), valamint az embertársak közötti kapcsolatot. A teremtés bibliai beszámolójában Isten „kertet ültetett az Édenbe” (vö. Ter 2,8), amelyet Ádámra bízott azzal, hogy „művelje és gondozza” (vö. Ter 2,15). Ez egyrészt jelenti a föld termelékennyé tételét, másrészt azt, hogy védje és őrizze meg a földnek azt a képességét, hogy táplálja az életet. 2 A „művelni” és a „gondozni” igék leírják Ádám kapcsolatát kertbéli otthonával, de jelzik azt a bizalmat is, amelyet Isten Ádám irányában tanúsított azzal, hogy az egész teremtés urává és őrzőjévé tette.

    Káin és Ábel születése a testvérek történetével folytatódik, akiknek kapcsolatára - negatív módon - még Káin is a védelem vagy a gondoskodás kifejezését használja. Miután megölte testvérét, Ábelt, Káin így felel Isten kérdésére: „Talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9).3 Úgy bizony! Káin „őrzője” testvérének. „Ezekben az oly régi elbeszélésekben, melyek mély szimbolikus jelentésekkel vannak teli, már jelen van egy korszerű meggyőződés, mégpedig az, hogy minden összefügg mindennel, a saját életünk és a természethez fűződő kapcsolataink igazi gondozása pedig elválaszthatatlan a testvéri szeretettől, az igazságosságtól és a másokhoz való hűségtől.”4

    3. A Teremtő Isten, a gondoskodás példaképe

    A Szentírás nemcsak Teremtőként mutatja be Istent, hanem úgy is, mint aki törődik teremtményeivel, különösen Ádámmal, Évával és gyermekeikkel. Még Káin is, noha az elkövetett bűntettért átkozott lesz, védelmező jelet kap a Teremtőtől, hogy megkíméljék életét (vö. Ter 4,15). E tény, miközben megerősíti az Isten képmására és hasonlatosságára alkotott személy sérthetetlen méltóságát, egyben feltárja Isten tervét is, hogy megőrizze a teremtés harmóniáját, mivel „a béke és az erőszak nem élhetnek együtt.”5

    A teremtés megóvása a sabbath, a szombatnap intézményének az alapja, amelynek célja az istentisztelet szabályozása mellett a társadalmi rend helyreállítása és a szegényekre fordított figyelem volt (vö. Ter 1,1-3; Lev 25,4). A jubileumi év minden hetedik, szombatévi ünneplése békét hozott a földnek, a rabszolgáknak és az eladósodottaknak. Ebben a kegyelmi évben gondoskodtak a leginkább szükséget szenvedőkről, új életesélyt ajánlva nekik, hogy „ne legyen szegény néped körében” (vö. MTörv 15,4).

    Figyelemre méltó a prófétai hagyomány, amely az igazságosság bibliai értelmezésének a csúcsa, és amelyben az nyilvánul meg, hogy miként bánik egy közösség a leggyengébb tagjaival. Különösen Ámosz (2,6-8 és 8) és Izajás (58) emelik fel szavukat az igazságosságért a szegények érdekében, akik kiszolgáltatottságukban és tehetetlenségükben kiáltanak, és Isten az egyetlen, aki gondot visel rájuk és meghallgatja őket. (vö. Zsolt 34,7; 113,7-8).

    4. A Jézus működésében megnyilvánuló gondoskodás

    Jézus élete és szolgálata az Atya emberiség iránti szeretete kinyilatkoztatásának csúcspontját jelenti (Jn 3,16). A názáreti zsinagógában Jézus úgy mutatta meg magát, mint akit az Úr kent fel, és elküldött „hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak, látást a vakoknak, szabadon bocsássa az elnyomottakat.” (Lk 4,18). Ezek a jubileumi évre jellemző messiási cselekedetek ékesszólóan tanúskodnak az Atyától rábízott küldetéséről. Krisztus együttérzően közelít a testben és lélekben betegekhez és gyógyulást hoz számukra; megbocsát a bűnösöknek és új életet ad nekik. Jézus a jó pásztor, aki gondját viseli bárányainak (vö. Jn 10,11-18; Ez 34,1-31), Ő az irgalmas szamaritánus, aki lehajol, hogy segítsen a sebesültön, bekötözi sebeit és gondját viseli (vö. Lk 10,30-37).

    Küldetésének végén Jézus végső bizonyítékát adta irántunk való szeretetének, amikor feláldozta magát a kereszten, hogy megszabadítson a bűn és a halál rabszolgaságától. Így élete ajándékával és áldozatával megnyitotta előttünk a szeretet útját, és mindannyiunknak ezt tanítja: „Kövess engem; menj és tégy te is hasonlóképpen” (vö. Lk 10,37).

    5. A gondoskodás kultúrája Jézus követőinek életében

    Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei alkották az Ősegyház szeretetszolgálatának magját. Az első keresztények megosztották egymással azt, amijük volt, hogy ne legyen köztük senki szűkölködő (vö. ApCsel 4,34-35), és arra törekedtek, hogy közösségüket befogadó otthonná tegyék, ami nyitva áll minden emberi élethelyzet előtt, és kész arra, hogy a leggyengébbeknek gondját viselje. Szokássá vált, hogy önkéntes felajánlásokat tesznek a szegények élelmezésére, a halottak eltemetésére, az árvák, az idősek és a katasztrófák, mint például a hajótörések áldozatainak gondozására. A későbbi időkben, amikor a keresztények nagylelkűsége kissé engedett kezdeti buzgalmából, néhány egyházatya sürgette a tulajdonnak mint a közjó céljának Isten szándéka szerinti értelmezését. Szent Ambrus így tanít: „a természet mindent az emberiség közös használatára adott [...] és így a természet mindenkinek közös tulajdonjogot alkotott, viszont a kapzsiság ezt keveseknek járó joggá változtatta.”6 Az Egyház az első évszázadok üldöztetései után új szabadságát felhasználva inspirálta a társadalmat és a kultúrát. „Az idők szükségletei új erőfeszítéseket igényeltek a keresztény szeretet szolgálatában. A történelem számtalan példája tanúskodik az irgalmasság számos cselekedetéről […] az emberi szükség enyhítésére számos intézmény jött létre: kórházak, szegényházak, árvaházak, lelencházak, szálláshelyek az utazók számára ...” 7

    6. Az Egyház társadalmi tanának alapelvei, mint a gondoskodás kultúrájának alapja

    Az eredeti diakónia, amelyet az egyházatyák reflexiója gazdagított, és amelyet az évszázadok során a hit számos ragyogó tanújának aktív felebaráti szeretete lelkesített, az Egyház társadalmi tanának dobogó szívévé vált. Ezt a tanítást minden jóakaratú ember figyelmébe ajánljuk, mint olyan elvek, kritériumok és javaslatok értékes örökségét, amelyek a gondoskodás „nyelvtanául” szolgálhatnak: elköteleződés minden emberi személy méltóságának előmozdítása iránt, szolidaritás a szegényekkel és kiszolgáltatottakkal, a közjó megvalósulására irányuló törekvés és a teremtés védelme.
     

    * A gondoskodás, mint az emberi személy méltóságának és jogainak előmozdítása

    „A kereszténység ölén megszületett és megérett személy-fogalom segít minket a teljes emberi fejlődést követni, hiszen a személy, a persona mindig kapcsolatot, és nem individualizmust, odafordulást, és nem kizárást, az egyedülálló és sérthetetlen méltóságot, és nem kizsákmányolást jelent.”8 Minden ember öncél, soha nem egyszerűen egy eszköz, amelyet csak a hasznossága miatt értékelnek. A személy közös életre teremtetett, arra, hogy olyan családban, közösségben és társadalomban éljen, ahol mindenki ugyanolyan méltósággal rendelkezik. E méltóságból fakadnak az emberi jogok, csakúgy, mint a kötelességek, például a felelősség a szegények, betegek, kirekesztettek iránt, minden „térben és időben közeli vagy távoli felebarátunk” befogadásának és megsegítésének felelőssége.9


    * A közjóról való gondoskodás

    A társadalmi, politikai és gazdasági élet minden részlete akkor éri el a beteljesedését, ha a közjó szolgálatába áll, más szavakkal a közjó „azon társadalmi életfeltételek összessége, melyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket.”10 Következésképpen terveinknek és törekvéseinknek mindig szem előtt kell tartaniuk az egész emberi családra gyakorolt hatást, és figyelembe kell venniük a jelen és a jövendő generációkra gyakorolt következményeket. A Covid-19 járvány megmutatta nekünk, hogy ez mennyire igaz és időszerű, mellyel szembesülve „ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, ugyanakkor mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy evezzünk együtt” 11 mert „senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában”,12 és egyetlen elszigetelt nemzetállam sem képes a közjót saját lakossága számára biztosítani.13


    * Gondoskodás a szolidaritás által

    A szolidaritás konkrét formában fejezi ki embertársaink iránti szeretetünket, amely nem valami homályos érzés, hanem „eltökélt akarat a közjó szolgálatára, állandó gondoskodás róla, azaz mindenkiről külön-külön és összességében, mert mindnyájan felelősek vagyunk egymásért.”14 A szolidaritás segít abban, hogy másokra - akár egyes személyekre, akár tágabb értelemben népekre vagy nemzetekre - ne pusztán statisztikai adatként vagy olyan eszközként tekintsünk, amelyet használhatunk, aztán eldobunk, ha már nem hasznos; hanem felebarátainkként, útitársainkként, akik hozzánk hasonlóan arra kaptak meghívást, hogy részt vegyenek azon a vacsorán, amelyre Isten mindannyiunkat meghív.


    * A teremtés gondozása és védelme

    Laudato si’ enciklika teljes mértékben figyelembe veszi minden teremtett lény kapcsolatát, és rávilágít arra, hogy meg kell hallgatnunk a szegények és egyúttal a teremtés kiáltását is. Az állandó és figyelmes hallgatásból a föld, közös otthonunk, valamint a rászoruló testvéreink iránti hatékony gondoskodás születik. Ebben az összefüggésben még egyszer szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy „nem lehet valódi a természet többi létezőjével való szoros egység érzése, ha egyidejűleg nincs szívünkben gyengédség, együttérzés és aggódás az emberi lényekért.15 „A béke, az igazságosság és a teremtés iránti gondoskodás három belsőleg összekapcsolódó kérdés, amelyek nem választhatók szét úgy, hogy egyesével kezeljék őket, anélkül, hogy redukcionizmusba ne esnénk.”16


    7. Iránytű, amely közös utunkra mutat

    Egy olyan időszakban, amelyet a selejtezés kultúrája, és amelyet mind a népeken belüli, mind pedig a nemzetek között egyre növekvő egyenlőtlenségek jellemeznek,17 arra kérem a kormányok, a nemzetközi szervezetek, a gazdasági, az üzleti, a tudományos élet, a kommunikáció és az oktatási intézmények vezetőit, hogy vegyék kezükbe iránytűként ezeket az elveket, hogy a globalizáció folyamata egy közös irányt, „egy valóban emberi irányt”18 mutasson. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy megbecsüljük az emberi személy értékét és méltóságát, szolidárisan tudjunk fellépni a közjó érdekében, és segítsünk a szegénységben, betegségekben, rabszolgaságban, fegyveres konfliktusokban és megkülönböztetésben szenvedőkön. Arra bátorítok mindenkit, hogy ennek az iránytűnek a segítségével a számos társadalmi egyenlőtlenség leküzdése céljából a gondoskodás kultúrájának prófétai tanújává váljon. Ez csak a nők széles körű és hatékony részvételével valósulhat meg, akik a családban, valamint minden társadalmi, politikai és intézményi szférában főszerepet játszanak. 

    E társadalmi elvek iránytűje, amely a gondoskodás kultúrájának növekedéséhez szükséges, utat mutat a nemzetek közötti kapcsolatok számára is, inspirálva a testvériséget, a kölcsönös tiszteletet, a szolidaritást és a nemzetközi jog betartását. Ebben az összefüggésben le kell szögeznünk az alapvető emberi jogok védelmének és előmozdításának szükségességét, amelyek elidegeníthetetlenek, egyetemesek és oszthatatlanok.19

    Hasonlóképpen szükséges felhívni a figyelmet az emberi jogok tiszteletben tartására, különösen akkor, amikor a konfliktusok és háborúk zavartalanul folytatódnak. Tragikus, hogy sok régióban és közösségben már nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor biztonságban és békében éltek. Számos város a bizonytalanság epicentrumává vált: lakosaik a mindennapi életritmusuk fenntartásáért küzdenek, mivel állandóan ki vannak téve a robbanóanyagok, a bombák, a tüzérség vagy a kézifegyverek támadásainak. A gyermekek nem tanulhatnak. A szülők nem dolgozhatnak családjuk eltartásáért. Éhínség terjed olyan vidékeken, ahol korábban az ismeretlen volt. Az embereknek menekülniük kell, nemcsak otthonaikat, hanem múltjukat és kulturális gyökereiket is hátrahagyva.

    Bár az ilyen konfliktusoknak számos oka lehet, az eredmény mindig ugyanaz: pusztítás és humanitárius válság. Meg kell állnunk és fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi késztetett minket arra, hogy a világban a konfliktusokat megszokottnak tekintsük? És legfőképp: hogyan lehetne szívből megtérni és gondolkodásmódunkat megváltoztatni annak érdekében, hogy szolidaritásban és testvériségben a valódi békét keressük?

    Mennyi erőforrást áldoznak fegyverekre, különösen nukleáris fegyverekre, 20 erőforrásokat, amelyeket fel lehetne használni olyan fontosabb célokra, mint a biztonság, a béke és az átfogó emberi fejlődés előmozdítása, a szegénység elleni küzdelem és az egészségbiztosítás megvalósítása. Az olyan globális problémák, mint a jelenlegi Covid-19 járvány és az éghajlatváltozás, csak még nyilvánvalóbbá tették ezeket a kihívásokat. „Milyen bátor döntés lenne a fegyverekre és egyéb katonai kiadásokra fordított pénzből »egy globális alap« létrehozása az éhínség végleges megszüntetése és a legszegényebb országok fejlődéséhez való hozzájárulás érdekében!” 21

    8. A gondoskodás kultúrájára való nevelésért

    A gondoskodás kultúrájának előmozdítása nevelési folyamatot kíván meg. A társadalmi alapelvek „iránytűje” az egymással összefüggő területeken e célból is megbízható eszköznek bizonyulhat. Hadd szolgáljak néhány példával:

    - A gondoskodásra való nevelés a családban, a társadalom természetes és alapvető sejtjében kezdődik, ahol megtanuljuk, hogyan kell egymással kapcsolatban és a kölcsönös tisztelet szellemében élni. Olyan helyzetbe kell hozni tehát a családokat, hogy képesek legyenek e létfontosságú és nélkülözhetetlen feladat végrehajtására.

    - A családdal együttműködve az iskolák és az egyetemek - s hasonlóképpen bizonyos szempontból a társadalmi kommunikáció is - felelősek az oktatásért. 22 Egy olyan értékrend továbbadására vannak meghívva, amely minden emberi személy, minden nyelvi, etnikai és vallási közösség és nép méltóságának, valamint az ebből fakadó alapvető jogoknak az elismerésén alapul. Az oktatás az igazságosabb és testvéri társadalom egyik pillérét alkotja.

    - A vallások általában, és különösen a vallási vezetők nélkülözhetetlen szerepet játszhatnak a hívek és az egész társadalom számára a szolidaritás, a különbözőségek tiszteletben tartásának és a rászoruló testvéreink iránti gondoskodás továbbadásában. Ebben az összefüggésben azokra a szavakra emlékezem, amelyeket VI. Pál pápa 1969-ben mondott az Ugandai Parlamentben: „Ne féljetek az Egyháztól; az Egyház tisztel titeket, becsületes és hűséges polgárokat nevel nektek, nem rivalizálást és megoszlást szít, hanem az egészséges szabadság, a társadalmi igazságosság és a béke előmozdítására törekszik. Ha mégis valakit előnyben részesít, akkor a szegényeket, a kicsinyek és a nép oktatását, a szenvedők és elhagyatottak gondozását.” 23

    - Még egyszer bátorítom mindazokat, akik közszolgálatban, a nemzetközi kormányzati vagy nem kormányzati szervezetekben tevékenykednek, és mindazokat, akik különféle módon foglalkoznak az oktatás és a kutatás területeivel, hogy egy olyan nevelést tűzzenek célul maguk elé „amely nyitottabb és integrálóbb, képes a türelmes hallgatásra, a konstruktív dialógusra, az építő párbeszédre és a kölcsönös megértésre.” 24 Remélem, hogy a Globális Nevelési Megállapodás keretében tett meghívás széles körben elterjed és elfogadják.


    9. A gondoskodás kultúrája nélkül nem lehet béke

    A gondoskodás kultúrája tehát közös, szolidáris és résztvevő elköteleződést kíván meg minden ember méltósága és java védelmének előmozdítása iránt, figyelmet szentelve az együttérzésre, a megbékélésre és a gyógyulásra, valamint a kölcsönös tiszteletre és elfogadásra, ami a békéhez vezető kiemelt utat jelenti. „A világ számos részén a béke útjára van szükség, amely a sebek gyógyulásához vezet, béketeremtőkre van szükség, akik készen állnak arra, hogy bátran és kreatívan dolgozzanak a gyógyulás és a megújult találkozás folyamatának elindításán.”25

    Ebben az időben, amikor az emberiség bárkája, amelyet a válság vihara dobál, nehezen halad egy nyugodtabb és békésebb horizont felé, az emberi méltóság „hajókormánya” és az alapvető társadalmi elvek „iránytűje” lehetővé teszi számunkra, hogy egy biztos és közös irányba hajózzunk. Keresztényként mindig a Szűzanyára, a Tenger Csillagára és a Remény Édesanyjára tekintsünk. Dolgozzunk együtt a szeretet és a béke, a testvériség és a szolidaritás, a kölcsönös támogatás és elfogadás új horizontjának elérése érdekében. Soha ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy a többi emberrel, különösen a legkiszolgáltatottabbakkal szemben közönyösek legyünk, ne szokjunk hozzá ahhoz, hogy elfordítjuk tekintetünket,26 ehelyett mindennap törekedjünk konkrét és gyakorlati módon „a testvérekkel való közösség létrehozására, akik elfogadják egymást és törődnek egymással.”27

    Vatikán, 2020. december 8.

    Ferenc

     

    Jegyzetek:

    1 Vö. Videóüzenet Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 75. ülése alkalmából, 2020. szeptember 25.

    2 Vö. Laudato si’ enciklika 67, (2015. május 24).

    3 Vö. „A testvériség, mint a béke útja és alapja”, Üzenet a béke 47. világnapjára, 2014. január 1, (2018. december 8)

    4 Vö. Laudato si’ 70.

    5 Az Igazságosság és a Béke Pápai Tanácsa, Az Egyház szociális tanításának kompendiuma, 488.

    6 De officiis, 1,28, 132: PL 16, 67.

    7 Bihlmeyer, K., - Tüchle, H., Storia della Chiesa I., L’antichità cristiana, Morcelliana, Brescia 1994, 447-448.

    8 Beszéd az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériumának a „Popolorum progessio” enciklika megjelenésének 50. évfordulójára rendezett konferencia résztvevőihez (2017. április 4).

    9 Üzenet a COP22 ülésére, 2016. november 22. Vö. Tavolo interdicasteriale della Santa Sede sull’ecologia integrale, In cammino per la cura della casa comune. A cinque anni dalla Laudato si’, LEV, 31 maggio 2020.

    10 II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes 26.

    11 Az imádság különleges pillanata a járvány idején, 2020. március 27.

    12 Uo.

    13 Vö. Mindnyájan testvérek enciklika 8; 153 (2020. október 3).

    14 Szent II. János Pál pápa, Sollicitudo rei socialis enciklika 38 (1987. március 30).

    15 Laudato si’ 91.

    16 Conferenza dell’Episcopato Dominicano, Lett. past. Sobre la relación del hombre con la naturaleza (21 gennaio 1987); vö. Laudato si’ 92 (24 maggio 2015).

    17 Vö. Mindnyájan testvérek 125.

    18 Uo. 29.

    19 Vö. Üzenet „Az emberi jogok a mai világban: eredmények, kudarcok, akadályok” nemzetközi konferencia résztvevőihez, Róma 2018. december 10-11.

    20 Vö. Üzenet az atomfegyverek lehetséges beszüntetéséről tárgyaló ENSZ konferencia résztvevőihez, 2017. március 23.

    21 Videóüzenet a 2020-as Élelmezési világnapra, 2020. október 16.

    22 Vö. XVI. Benedek, „A fiatalok békére és igazságosságra nevelése”, Üzenet a béke 45. világnapjára, 2; 2012. január 1; „Győzd le a közömbösséget és szerezd meg a békét” Üzenet a béke 49. világnapjára, 6; 2016. január 1.

    23 Beszéd az ugandai képviselők és szenátorok előtt, Kampala, 1969. augusztus 1.

    24 Üzenet az Globális Nevelési Megállapodás alkalmából, 2019. szeptember 12, L’Osservatore Romano 8, 2019. szeptember 13.

    25 Mindnyájan testvérek 225.

    26 Vö. Mindnyájan testvérek 64.

    27 Uo. 96, vö. „A testvériség a béke alapja és útja” Üzenet a béke 47. világnapjára, 2014. január 1.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa A család éve

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    27
    Ferenc pápa A család éve

    Kedves testvérek, jó napot kívánok!

    Karácsony után néhány nappal a liturgia arra hív bennünket, hogy szegezzük tekintetünket a Szent Családra, Jézusra, Máriára és Józsefre. Érdemes elgondolkodni azon a tényen, hogy Isten Fia azt akarta, hogy mint minden gyermeknek, neki is szüksége legyen egy család melegére. Éppen ezért – mivel Jézus családja – a názáreti család a mintacsalád, amelyben a világ összes családja megtalálhatja biztos viszonyítási pontját és megbízható inspiráló forrását. Názáretben sarjadt ki Isten Fia emberi életének tavasza, abban a pillanatban, amikor a Szentlélek működése folytán megfogant Mária szűz méhében. Jézus a názáreti ház vendégszerető falai között örömben töltötte gyermekkorát, Mária anyai gondoskodása és József törődő szeretete vette körül, melyben megláthatta Isten gyengédségét (vö. Patris corde apostoli levél, 2.).

    A Szent Családot utánozva újra fel kell fedeznünk a család nevelői értékét: a szereteten kell alapulnia, amely mindig újjáépíti a kapcsolatokat és a remény távlatait nyitja meg. A családban akkor lehet őszinte közösséget megtapasztalni, amikor a család az ima otthona, amikor az érzelmek komolyak, mélyek és tiszták, amikor a megbocsátás érvényesül a viszályok felett, amikor a mindennapi élet keserűségét megédesíti a kölcsönös gyengédség és az Isten akaratára történő derűs ráhagyatkozás. Ily módon a család megnyílik arra az örömre, amelyet Isten mindazoknak megad, akik tudnak örömmel adni. Ugyanakkor a család lelki erőt talál arra, hogy megnyíljon kifelé, mások felé, a testvérek szolgálatára, az együttműködésre egy mindig új és jobb világ felépítése érdekében; következésképpen képes pozitív indíttatások hordozója lenni; a család az életpéldával evangelizál. Igaz, minden családban vannak problémák, sőt néha veszekedések is. „Atyám, veszekedtem…” – emberek vagyunk, gyengék vagyunk, és időnként mindnyájunkkal megesik, hogy veszekszünk a családban. Hadd tanácsoljak valamit:

    ha veszekszünk a családban, az a lényeg, hogy ne fejezzük be a napot anélkül, hogy kibékültünk volna!

    Igen, összevesztél, de még mielőtt vége lenne a napnak, békülj ki! Tudod miért? Mivel a másnapi hidegháború nagyon veszélyes. Semmi jót nem várhatunk tőle. Továbbá a családban van három szó, melyet mindig meg kell őrizni: „Szabad?”; „Köszönöm!”; „Sajnálom!” „Szabad”, hogy ne rontsunk be mások életébe. „Szabad? Megtehetem ezt? Mit szólsz hozzá?” „Szabad?” Sose légy tolakodó, erőszakos! „Szabad” – ez az első szó. „Köszönöm”: sokszor segítjük, szolgáljuk egymást a családban. Mondjunk mindig köszönetet! A nemes lélekben hála lakik. „Köszönöm!” A legnehezebben kimondható szó pedig a „sajnálom”. Mert mindig csinálunk rossz dolgokat, és sokszor előfordul, hogy valaki sértve érzi magát. „Sajnálom!” „Sajnálom!”

    Ne felejtsétek el ezt a három szót: „Szabad?”; „Köszönöm!”; „Sajnálom!” Ha egy családban, a családi környezetben ez a három szó megvan, akkor a család jól működik. 

    A mai ünnep arra hív bennünket, hogy a családdal evangelizáljunk, hogy újra állítsuk szemünk elé a házastársi és családi szeretet eszményét, amint azt az Amoris laetitia apostoli buzdítás hangsúlyozta; március 19-én lesz az ötödik évfordulója e buzdítás közzétételének. Egy teljes évet fogunk arra szánni, hogy az Amoris laetitia buzdításról gondolkodjunk és elmélyítsük e dokumentum tartalmát [2021. március 19. – 2022. június].

    A folyamatosan születő megfontolásokat az egyházi közösségek és a családok rendelkezésére bocsátjuk majd, hogy kísérjük őket útjukon. Már mostantól arra hívok mindenkit, hogy csatlakozzon azokhoz a kezdeményezésekhez, amelyeket az év folyamán szervezni fognak, és amelyeket a Világiak, a Család és az Élet Dikasztériuma koordinál majd. Bízzuk ezt a világ összes családjával járt utat a názáreti Szent Családra és különösképpen Szent Józsefre, a törődő férjre és apjára!

    Szűz Mária, akihez most az Úrangyala imával fordulunk, nyerje el a világ összes családja számára, hogy egyre jobban lenyűgözze a Szent Család evangéliumi eszménye, és így egy új emberiség s egy konkrét és egyetemes szolidaritás kovászává váljon!

    A Szentatya szavai az Angelus elmondása után:

    Kedves testvérek!

    Köszöntelek mindnyájatokat, családok, csoportok és egyéni hívek, akik tömegkommunikáció eszközökön keresztül követitek az Angelus elimádkozását. Elsősorban most azokra a családokra gondolok, amelyek az elmúlt hónapokban elvesztették valamelyik rokonukat, vagy amelyek sokat szenvednek a járvány következményeitől. Az orvosokra, az ápolókra és az egész egészségügyi személyzetre is gondolok, akiknek az elkötelezett munkája a vírus terjedése elleni küzdelem első vonalában jelentős következményekkel járt a családi életre.

    Ma minden családot az Úrra bízok, különösen azokat, akiket legjobban megpróbálnak az élet nehézségei, a meg nem értés és a megosztottság sebei. A Betlehemben született Úr adjon minden családnak derűt és erőt, hogy egységben tudjon járni a jó útján!

    És ne felejtsétek el ezt a három szót, mely nagyon segíti az egység megélését a családban: „Szabad?” – hogy ne legyünk tolakodók, hogy tiszteletben tartsuk a másikat; „Köszönöm!” – köszönetet kell mondanunk egymásnak a családban; és a „Sajnálom!” – ha valami rosszat tettünk. És ezt a „Sajnálom”-ot – vagy amikor veszekedtetek –, kérlek, még a nap vége előtt mondjátok ki: béküljetek ki még a nap befejezése előtt!

    Áldott vasárnapot kívánok mindenkinek, és kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

    Fordította: Tőzsér Endre SP

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa Urbi et Orbi üzenete Valós szereteten alapuló testvériséggelgyőzzük le a rosszat

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    26
    Ferenc pápa Urbi et Orbi üzenete Valós szereteten alapuló testvériséggel győzzük le a rosszat

    Kedves Testvéreim, boldog Karácsonyt! 

    Izajás próféta szavaival szeretném eljuttatni mindenkihez az üzenetet, amelyet az Egyház ezen az ünnepen hirdet: „Gyermek születik nekünk, Fiú adatik nekünk” (Iz 9,5). Gyermek született: a születés mindig a remény forrása, a bimbózó élet, a jövő ígérete. És ez a Gyermek, Jézus, „nekünk született”: ennek a „mi-nekünknek” nincsenek határai, nem ismer privilégiumokat és kirekesztéseket. A Gyermek, akinek Szűz Mária adott életet Betlehemben, mindenkiért született: ő a „Fiú”, akit Isten az egész emberi családnak adott. Ennek a Gyermeknek hála, mindannyian úgy fordulhatunk Istenhez, hogy „Atyának”, „Apukának” hívjuk őt. Jézus az Egyszülött; senki más nem ismeri az Atyát, csakis Ő. Ám Ő épp azért jött el a világba, hogy kinyilatkoztassa nekünk a mennyei Atya arcát. És így, ennek a Gyermeknek hála, mindannyian testvérnek hívhatjuk egymást, s valóban azok is lehetünk: minden földrészről, az összes nyelvből és kultúrából, önazonosságainkkal és különbözőségeinkkel, mégis mindannyian testvérek.

    Valós szereteten alapuló testvériség

    Ebben a történelmi pillanatban, amelyre az ökológiai válság és a súlyos gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek nyomják rá bélyegüket, melyeket csak tovább súlyosbít a koronavírus-járvány, minden korábbinál inkább szükségünk van a testvériségre. És Isten felkínálja ezt a számunkra, amikor nekünk ajándékozza a Fiát, Jézust: ez nem szép szavakból, elvont eszményekből, üres érzelmekből álló testvériség… Nem. Ez a valós szereteten alapuló testvériség, amely képes találkozni a másikkal, aki különbözik tőlem, együtt tud szenvedni az ő szenvedéseivel, közel léphet hozzá és gondoskodhat róla, még akkor is, ha ez a másik nem az én családomból, etnikumomból, vallásomból való; különbözik tőlem, de a testvérem. Ez érvényes a népek s a nemzetek közötti kapcsolatokra is. Mindenki testvér. Karácsonykor Krisztus világosságát ünnepeljük, aki a világba jön és ő mindenkiért jön: nemcsak némelyekért. A pandémia okozta bizonytalanság és sötétség idejében a reménység különféle fényei tűnnek fel, mint a vakcinák felfedezései. Ám, hogy ezek a fények világítsanak és reményt vigyenek az egész világnak, mindenkinek a rendelkezésére kell állniuk. Nem is hagyhatjuk, hogy a gyökeres individualizmus vírusa legyőzzön minket és közömbössé tegyen szenvedő testvéreink iránt. Nem tehetem magamat mások elé, fölébe helyezve a piac és a szabadalmak törvényét a szeretet és az emberiség egészsége törvényének. Mindenkit kérek: állami vezetőket, vállalkozásokat, nemzetközi szervezeteket, hogy mozdítsák elő az együttműködést és a versengés kerülését, hogy megoldást keressenek mindenki számára. Jusson vakcina mindenkinek, a föld minden térségében főként a legsérültebbeknek és legrászorulóbbaknak. A legsérültebbeknek és legrászorulóbbaknak. A betlehemi Gyermek segítsen hát minket, hogy készségesek, nagylelkűek és szolidárisak legyünk, különösképpen a leginkább törékenyek, a betegek és mindazok felé, akik ezekben az időkben elvesztették a munkájukat s komoly nehézségekkel néznek szembe, amelyeket a járvány gazdasági következményei váltanak ki, és a nők felé, akik a bezártság jelen hónapjai idején a családon belüli erőszak áldozataivá váltak.

    Egy korlátlan kihívással szemben mi sem emelhetünk korlátokat

    Egy olyan kihívással szemközt, amely nem ismer határokat, mi sem emelhetünk korlátokat. Mindannyian egy hajóban evezünk. Minden ember a testvérem. Mindenkiben Isten arcának a tükröződését látom, és minden szenvedőben az Urat láthatom meg, aki az én segítségemet kéri. Őt látom a betegben, a szegényben, a munkanélküliben, a kirekesztettben, az elvándorlóban és a menekültben, minden fivérben és minden nővérben. Azon a napon, amikor Isten Igéje kisgyermekké lett, tekintetünket azon nagyon nagyszámú gyermek felé fordítjuk, akik szerte a világon, különösen Szíriában, Irakban és Jemenben még mindig megfizetik a háború árát. Az ő arcuk rendítse meg a jóakaratú emberek lelkiismeretét, hogy szembenézzenek a konfliktusok kiváltó okaival, és bátran munkálkodjanak a békés jövő felépítésén.

    Felhívás Közel-Kelet és főként Líbia békéjéért   

    Legyen ez a kedvező idő arra, hogy oldják a feszültségeket az egész Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti régióiban. A Kisded Jézus gyógyítsa meg a szeretett szír nép sebeit, amelyet immár egy évtizede merít ki a háború és annak  megannyi következménye. Ezeket mostanság tovább súlyosbítja a járvány. Hozzon vigasztalást az iraki népnek és mindazoknak, akik elkötelezetten járják a kiengesztelődés útját, különösen a jazidiknak, akiket kegyetlenül sújtanak a háború utóbbi évei. Hozzon békét Líbiának és tegye lehetővé, hogy a tárgyalások folyamatban lévő új szakasza véget vessen az országban az ellenségeskedés minden formájának.

    A betlehemi Gyermek adjon testvériséget annak a földnek, amely szemtanúja volt születésének. Az izraeliek és a palesztinok nyerhessék vissza a kölcsönös bizalmat, hogy együtt keressék az igazságos és tartós békét a nyílt, az erőszakot legyőzni és a helyiek közötti ellenérzést meghaladni képes párbeszéd révén, hogy így tegyenek tanúságot a világ előtt a testvériség szépségéről. A Karácsony éjét bevilágító csillag vezérelje és bátorítsa a libanoni népet, hogy mostani nehézségei közepette, a nemzetközi közösség támogatásával, el ne veszítse a reménységét. A Béke Fejedelme segítse az ország felelős vezetőit, hogy tegyék félre az egyéni érdekeiket, és őszintén, tisztességgel és transzparens módon köteleződjenek el, s így Libanon végigjárhassa a reformok útját és mind teljesebben kibontakoztathassa a szabadságra és a békés együttélésre irányuló hivatását. A Magasságbeli Fia támogassa a nemzetközi közösség és az érintett országok elköteleződését, hogy betartsák a tűzszünetet Hegyi-Karabahban, valamint Ukrajna keleti területein, és előnyben részesítsék a párbeszédet, ami az egyetlen békére és kiengesztelődésre vivő út.

    Az Atya örök Igéje segítse Afrika, Ázsia és Amerika népeit  

    Az isteni Gyermek enyhítse Burkina Faso, Mali és Niger lakosságának a szenvedéseit, akiket súlyos humanitárius válság sújt. Ezek gyökerét a szélsőségesség és a fegyveres konfliktusok képezik, valamint a járvány és más természeti csapások. Vessen véget az erőszaknak Etiópiában, ahol az összecsapások nyomán sokan arra kényszerültek, hogy elmeneküljenek. Nyújtson vigaszt az észak-mozambiki Cabo Delgado tartomány lakosainak, akik a nemzetközi terrorizmus áldozatául estek. Ösztökélje Dél-Szudán, Nigéria és Kamerun felelős vezetőit, hogy folytassák a testvériség és a párbeszéd megkezdett útját.

    Az Atya örök Igéje legyen a remény forrása az amerikai földrész számára, amelyet különösképpen sanyargat a koronavírus. Ez még gyötrőbbé tette az itt élőket amúgy is sújtó megannyi szenvedést, amelyeket gyakran tovább súlyosbítanak a korrupció és a kábító-szerkereskedelem következményei. Segítsen leküzdeni a Chilében nemrég fellépett társadalmi feszültségeket, és véget vetni a venezuelai nép szenvedéseinek.

    A mennyek Királya védelmezze a dél-kelet-ázsiai országok természeti csapások által sújtott népeit, különösen a Fülöp-szigeteken és Vietnamban, ahol a számos vihar áradásokat váltott ki. Ezek pusztító hatással bírnak az ott élő a családok életére: sokan meghalnak, károsodik a környezet és romlik a helyi gazdaság állapota. Amikor Ázsiára gondolok, nem feledkezhetem meg a rohingyákról: Jézus, aki szegényként született meg a szegények között, hozzon reményt szenvedéseik idején.

    Fedezzék fel újra a családban az élet és a hit bölcsőjét

    Kedves Testvéreim! „Gyermek születik nekünk” (Iz 9,5). Azért jött el, hogy megmentsen minket! Azt hirdeti, hogy nem a fájdalomé és a rosszé az utolsó szó. Ha megadjuk magunkat az erőszaknak és az igazságtalanságnak, ez azt jelenti, hogy visszautasítjuk Karácsony örömét és reményét. Ezen az ünnepnapon különösen is gondolok azokra, akik nem engedik, hogy a mostoha körülmények legyőzzék őket, hanem azon munkálkodnak, hogy a remény, a vigasztalás és a segítségnyújtás hordozói legyenek, amikor segítségére sietnek mindazoknak, akik szenvednek, és társul szegődnek azok mellé, akik egyedül vannak. Jézus egy istállóban született, ám Szűz Mária és Szent József szeretete betakarta, körülölelte őt. Isten Fia testben megszületve megszentelte a családi szeretetet. Ezekben a percekben a gondolok a családokra is: azokra, akik nem tudnak összejönni a mai napon, és azokra, akik arra kényszerülnek, hogy otthonukban maradjanak. Karácsony legyen mindannyiuk számára alkalom arra, hogy újra felfedezzék a családban az élet és a hit bölcsőjét; a befogadó szeretet, a párbeszéd, a megbocsátás, a testvéri szolidaritás és a megosztott öröm helyét, a béke forrását az egész emberiség számára. Boldog Karácsonyt mindenkinek!

    Az Urbi et Orbi üzenet szövegét fordította dr. Török Csaba atya.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa szenteste Te úgy szeretsz, ahogy vagyok, nem pedig úgy,ahogy megálmodom önmagam

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    24
    Ferenc pápa szenteste Te úgy szeretsz, ahogy vagyok, nem pedig úgy, ahogy megálmodom önmagam

    Ezen az éjszakán beteljesedik Izajás nagy próféciája: „Gyermek születik, fiú adatik nekünk” (Iz 9,5).

    Fiú adatik nekünk. Gyakran mondják, hogy az élet legnagyobb öröme egy gyermek születése. Ez valami egészen rendkívüli, ami megváltoztat mindent, hihetetlen energiákat hoz mozgásba és átlendít a fáradalmakon, a bajokon s az álmatlan éjszakákon, mivel leírhatatlan örömet hoz el, amivel szemközt többé már semmi sem túl nehéz. Ilyen a karácsony:

    Jézus születése az az újdonság, amely minden évben lehetővé teszi számunkra, hogy belsőleg újjászülessünk, Őbenne találjuk meg az erőt ahhoz, hogy szembenézzünk minden próbatétellel.

    Azért van ez így, mert Ő értünk születik: értem, érted, mindannyiunkért. Értünk, nekünk – ez a szó tér vissza újra meg újra ezen az éjszakán: „Gyermek születik nekünk”, jövendölte Izajás; „Ma született nekünk a Megváltó”, válaszoltuk a zsoltárra; Jézus „önmagát adta értünk” (Tit 2,14), hirdette Szent Pál; és az angyal ezt az üzenetet adta át az Evangéliumban: „Ma megszületett nektek a Megváltó” (Lk 2,11).

    De mit is jelent ez az értünk, nekünk? Azt, hogy Isten Fia, aki természeténél fogva áldott, eljön, hogy a kegyelem által áldott fiakká tegyen minket. Igen, Isten Fiúként jön el a világba, hogy Isten gyermekeivé tegyen bennünket. Milyen csodálatos ajándék! Isten ma ámulatba ejt minket és mindannyiunknak ezt mondja: „Te egy csoda vagy!” Testvérem, ne veszítsd el a kedved! Megkísért a gondolat, hogy úgy érezd, elhibázott vagy? Isten ezt mondja neked: „Nem, te az én gyermekem vagy!”

    Úgy érzed, hogy nem vagy elég, rettegsz, hogy alkalmatlan vagy, félsz, hogy nem jutsz ki a próbatétel sötét alagútjából? Isten ezt mondja neked: „Bátorság, veled vagyok!”

    Nem szavakkal mondja ezt neked, hanem hozzád hasonlóan gyermekké lesz, hogy emlékeztessen téged minden újjászületésed kiindulópontjára: ismerd fel, hogy Isten fia, leánya vagy! Ez a reményünk elpusztíthatatlan szíve, az az izzó mag, amely fenntartja a létezésünket:

    minden tulajdonságunknál és gyarlóságunknál mélyebben, múltbeli sebeinknél és bukásainknál, a jövő miatt érzett félelmeinknél és nyugtalanságunknál erősebben tárul fel ez az igazság: szeretett gyermekek vagyunk.

    Isten irántunk érzett szeretete pedig soha nem tőlünk függ, nem fog tőlünk függni: ez ingyenes szeretet, tiszta kegyelem. Ezen az éjszakán ezt mondta nekünk Szent Pál: „Isten üdvözítő kegyelme megnyilvánult minden ember számára” (Tit 2,11). Semmi sem értékesebb ennél.

    Fiú adatik nékünk. Az Atya nem valamit adott nekünk, hanem saját egyszülött Fiát, aki az ő teljes öröme. És mégis, ha az ember Istennel szembeni hálátlanságára és megannyi testvérünk iránti igazságtalanságára tekintünk, kétely ébredhet bennünk:

    jól tette az Úr, hogy ennyire nekünk ajándékozta magát, helyesen teszi, hogy még mindig táplálja bennünk a bizalmat? Nem értékel túl minket?

    Igen, túlértékel bennünket, és azért teszi ezt, mert halálosan szeret minket. Képtelen nem szeretni bennünket. Ő egyszerűen ilyen, annyira más, mint mi. Mindig szeret minket, jobban szeret bennünket, mint amennyire mi képesek vagyunk önmagunkat szeretni. Ez az ő titka, így lép be a szívünkbe. Isten tudja, hogy megmentésünknek, belülről való meggyógyításunknak az az egyetlen módja, ha szeret minket.

    Tudja, hogy csak akkor válunk jobbá, ha elfogadjuk fáradhatatlan szeretetét, amely nem változik, hanem minket változtat meg.

    Csakis Jézus szeretete alakítja át az életet, gyógyítja meg a legmélyebb sebeket, szabadít ki az elégedetlenség, a harag és a siránkozás ördögi köreiből.

    Fiú adatik nékünk. Egy sötét istálló szegényes jászolában hever maga az Isten Fia. Ez felvet egy újabb kérdést:

    miért az éjszaka fényénél, méltó szállást nélkülözve, szegénységben és elutasítva jött el, amikor pedig megérdemelte volna, hogy úgy szülessen meg, mint a legnagyobb király a legszebb palotákban? Miért?

    Hogy megértesse velünk, mennyire szereti a mi emberi létállapotunkat: elmegy egészen addig, hogy kézzel fogható szeretetével érintse meg legszörnyűbb nyomorúságunkat. Isten Fia félredobva született meg, hogy elmondja nekünk: mindenki, aki leselejteztek, Istennek a gyermeke.

    Úgy érkezett a világba, ahogyan egy újszülött jön a világra, gyöngén és törékenyen, hogy mi gyöngéden fogadhassuk be a saját törékenységünket.

    Felfedezhetünk ebben egy fontos dolgot: akárcsak Betlehemben, úgy Isten a mi életünkben is a szegénységünkön keresztül szereti végbevinni a nagy dolgokat. Egész üdvösségünket egy istállói jászolba helyezte, és nem fél a szegénységünktől: engedjük, hogy irgalmassága átalakítsa a nyomorúságainkat!

    Ezt jelenti hát, hogy fiú adatik nekünk. Van azonban még egy további nekünk, amelyet az angyal hirdet a pásztoroknak: „Ez lesz nektek a jel: Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve” (Lk 2,12). Ez a jel, a Kisded a jászolban, hozzánk is szól, irányt ad az életünknek. Betlehemben — ami azt jelenti: „a kenyér háza” — Isten egy jászolban fekszik, mintha csak arra akarna emlékeztetni bennünket, hogy annyira szükségünk van Őrá az élethez, mint amennyire a mindennapi betevő kenyérre.

    Szükségünk van arra, hogy az Ő ingyenes, fáradhatatlan, kézzel fogható szeretete átjárjon minket.

    Mi azonban hányszor tápláljuk a szórakozásra, sikerre és világiasságra éhezve az életünket olyan étkekkel, amelyek nem veszik el az éhséget és belső ürességet hagynak hátra! Az Úr Izajás próféta szaván keresztül felrótta, hogy miközben az ökör és a szamár felismeri a maga jászlát, addig mi, az Ő népe, nem ismerjük fel Őt, aki az életünk forrása (vö. Iz 1,2–3). Mennyire igaz: a birtoklás kielégíthetetlen vágyától vezérelve belevetjük magunkat megannyi hiábavaló jászolba, megfeledkezve a betlehemi jászolról. Ez a jászol minden szempontból szegény, mégis gazdag a szeretetben.

    Megtanítja nekünk, hogy az élet valódi tápláléka az, ha engedjük Isten által szeretni magunkat, s mi is szeretjük a többi embert.

    Jézus példát ad számunkra: Ő, az Isten Igéje, Kisded; nem beszél, hanem felkínálja nekünk az életét. Mi azonban sokat beszélünk, ám gyakran analfabéták vagyunk a jóság terén.

    Fiú adatik nekünk. Akinek kisgyermeke van, tudja, mennyi szeretetre és türelemre van szükség hozzá. Táplálni, gondozni kell őt, tisztába kell tenni, gondoskodni kell róla a maga törékenységében és ki kell elégíteni a szükségleteit, amelyeket olykor alig értünk meg. Egy gyermek megérezteti velünk, hogy szeretve vagyunk, ugyanakkor meg is tanít arra, hogy szeressünk. Isten gyermekként született, hogy a másik emberről való gondoskodásra ösztönözzön minket.

    Gyöngéd sírása megérteti velünk, mennyire haszontalan megannyi szeszélyünk.

    Fegyvertelen és lefegyverző szeretete arra emlékeztet minket, hogy a rendelkezésünkre álló idő nem önmagunk siratására, hanem a szenvedők könnyeinek a felszárítására szolgál. Isten körünkben veri fel sátorát, szegényen és szükséget szenvedőn, hogy elmondja nekünk: a szegényeket szolgálva Őt fogjuk szeretni. Ettől az éjszakától kezdve — egy költőnő szavaival élve — „Isten lakása az enyém mellett van. Bútorzata pedig a szeretet” (Emily Dickinson, Poems, XVII).

    Fiú adatik nekünk. Jézus, Te vagy a Fiú, aki gyermekké tesz engem.

    Te úgy szeretsz, ahogy vagyok, nem pedig úgy, ahogy megálmodom önmagam.

    Jászolban fekvő Kisded, Téged átölelve a saját életemet is átölelem. Élet Kenyere, Téged befogadva én is oda akarom ajándékozni az életemet. Te, Aki megmentesz engem, taníts meg a szolgálatra! Te, Aki nem hagysz egyedül, segíts, hogy megvigasztaljam a testvéreidet, mivel ettől az éjszakától kezdve ők már mind az én testvéreim is.

    Fordította: Török Csaba

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa Patris corde kezdetű apostoli leveleSzent József az egyetemes Egyház védőszentje

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    09
    Ferenc pápa Patris corde kezdetű apostoli levele Szent József az egyetemes Egyház védőszentje

    Apai szívvel: így szerette József Jézust, akit mind a négy evangéliumban „József fiának” neveznek. [1.]

    A József alakját kiemelő két evangélista, Máté és Lukács keveset mondanak, mégis elegendőt ahhoz, hogy világossá tegyék, milyen apa is volt ő, és milyen küldetést bízott rá a Gondviselés.

    Tudjuk, hogy egy egyszerű ács volt (vö. Mt 13,55), Mária jegyese (vö. Mt 1,18; Lk 1,27); „igaz ember” (Mt 1,19), aki mindig készen állt Isten akaratának teljesítésére, mely az Isten által adott törvényben (vö. Lk 2,22.27.39) és négy alkalommal álomban tárult fel előtte (vö. Mt 1,20; 2,13.19.22). Egy Názáretből Betlehembe megtett hosszú és fárasztó út végén látta megszületni a Messiást egy istállóban, mert máshol „nem volt hely számukra” (Lk 2,7). Tanúja volt a pásztorok és a mágusok imádásának (vö. Lk 2,8–20; Mt 2,1–12), akik Izrael népét és a pogány népeket képviselték.

    Volt bátorsága elvállalni Jézus törvényes apaságát, akinek az angyal által kinyilatkoztatott nevet adta: „Jézusnak nevezd el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől” (Mt 1,21). Mint köztudott, az ókori népeknél nevet adni egy személynek vagy dolognak azzal a szándékkal történt, hogy az adott személy vagy dolog az illetőhöz tartozzon, ahogy Ádám is tette a Teremtés könyvének elbeszélésében (vö. Ter 2,19–20).

    Negyven nappal Jézus születése után édesanyjával együtt József felajánlotta a gyermeket az Úrnak a templomban, és meglepetten hallgatta Simeon Jézusra és Máriára vonatkozó jóslatát (vö. Lk 2,22–35). Hogy megvédje Jézust Heródestől, idegenként Egyiptomban tartózkodott (vö. Mt 2,13–18). Hazájába visszatérve a kicsiny és ismeretlen galileai falunak, Názáretnek rejtekében élt – ahonnan, azt mondták, „nem támad próféta”, és „semmi jó sem jöhet” (vö. Jn 7,52; 1,46) –, távol Betlehemtől, szülővárosától és Jeruzsálemtől, ahol a templom állt. Amikor pedig – konkrétan egy jeruzsálemi zarándoklat során – elveszítették a tizenkét éves Jézust, ő és Mária aggódva keresték, és a templomban találták meg, miközben ő a törvénytudókkal vitatkozott (vö. Lk 2,41–50).

    Mária, Isten anyja után egyetlen szent sem foglal el annyi helyet a pápai megnyilatkozásokban, mint József, az ő férje. Elődjeim elmélyítették az evangéliumok által közölt néhány adatban rejlő üzenetet, hogy jobban kiemeljék az üdvtörténelemben betöltött központi szerepét: Boldog IX. Piusz „a Katolikus Egyház védőszentjévé” nyilvánította [2.]; Tiszteletreméltó XII. Piusz a „munkások védelmezőjeként” állította a hívők elé [3.]; Szent II. János Pál pedig „a Megváltó őrzőjeként” mutatta be [4.]. Az emberek „a jó halál kiesdőjeként” szólítgatják imájukban [5.].

    Ezért, mivel százötven év telt el azóta, hogy Boldog IX. Piusz 1870. december 8-án a Katolikus Egyház védőszentjévé nyilvánította, azt szeretném – amint Jézus mondja –, hogy „a száj kifejezze azt, amivel csordultig van a szív” (vö. Mt 12,34 ), hogy megosszam veletek néhány személyes gondolatomat erről a rendkívüli személyiségről, aki oly közel áll mindnyájunk emberi állapotához.

    E vágyam a világjárványnak ezekben a hónapjaiban érlelődött meg, amikor a minket sújtó válság közepette azt tapasztaljuk, hogy életünket olyan – legtöbbször elfeledett – hétköznapi emberek szövik egybe és tartják fenn, akik soha nem jelennek meg az újságok és magazinok címlapjain, sem a legújabb show-műsorok látványos kifutóin, ám napjainkban mégis kétségkívül ők írják történelmünk döntő fontosságú lapjait: az orvosok, az ápolók, a bevásárlóközpontok dolgozói, a takarítók, a gondozók, a szállítók, a rendfenntartók, az önkéntesek, a papok, a szerzetesek és még soknak mások, akik megértették, hogy senki sem menekülhet meg egyedül. […] Hány ember van, aki minden áldott nap türelmet gyakorol és reménységet sugároz, aki figyel arra, hogy ne pánikot keltsen, hanem a közös felelősségvállalásra figyelmeztessen? Hány apa, anya, nagypapa, nagymama és tanár mutatja meg apró, mindennapi mozdulatokkal gyermekeinknek, hogy miként nézzenek szembe ezzel a válsággal s jussanak túl rajta: újragondolva szokásainkat, felemelve tekintetünket és buzgóbban imádkozva? Hányan imádkoznak, tesznek felajánlást és járnak közben mindannyiunk javára?” [6.] Szent Józsefben mindenki megtalálhatja az észrevétlenül maradó embert, a mindennapi jelenlétében diszkrét és rejtett embert, a közbenjárót, a támogatót és a vezetőt a nehéz időkben. Szent József emlékeztet bennünket arra, hogy mindazok, akik látszólag rejtve vagy a „második vonalban” vannak, páratlan főszereplői az üdvösség történetének. Mindegyikük megérdemli az elismerést és a hálát.

     

    1. Szeretett apa

    Szent József nagysága abban áll, hogy Mária férje és Jézus apja volt. Mint ilyen „az egész üdvterv szolgálatára állt”, amint azt Aranyszájú Szent János mondja. [7.]

    Szent VI. Pál meglátása szerint József apasága konkrétan abban fejeződött ki, hogy „életét áldozattá tette, a megtestesülés misztériumának és a hozzá kapcsolódó megváltó küldetésnek a szolgálatába állította; élt törvényes felhatalmazásával, mely a Szent Család felett megillette, hogy önmagát, életét, munkáját teljesen a Szent Családnak szentelje; a házastársi szeretetre szóló emberi elhivatottságát önmaga emberfeletti feláldozásává változtatta, szívével és minden képességével együtt, és szeretetét a házában felcseperedő Messiás szolgálatába állította”. [8.]

    Az üdvtörténetben betöltött eme szerepe miatt Szent József olyan apa, akit a keresztény nép mindig szeretett, ezt bizonyítja az a tény, hogy számos templomot szenteltek a tiszteletére az egész világon; hogy sok szerzetes intézményt, testvérületet és egyházi csoportot inspirált az ő lelkisége, és közülük sokan viselik az ő nevét; és hogy évszázadok óta megannyi misztériumjátékot mutatnak be tiszteletére. Sok szent férfi és nő volt lelkes tisztelője, köztük Avilai Szent Teréz, aki védelmezőjévé és közbenjárójává választotta, egészen rábízta magát, és meg is kapta tőle az összes kért kegyelmet; saját tapasztalatai által ösztönözve Szent Teréz másokat is rábeszélt, hogy legyenek a tisztelői. [9.]

    Minden imakönyvben találhatunk imákat Szent Józsefhez. Különleges fohászokat intéznek hozzá minden szerdán, és különösen egész március hónapban, melyet hagyományosan neki szentelnek. [10.]

    Az emberek Szent József iránti bizalmát az „Ite ad Ioseph” kifejezés foglalja össze, amely az egyiptomi éhínség idejére utal, amikor az emberek kenyeret kértek a fáraótól, ő pedig így válaszolt: „Menjetek Józsefhez, és tegyétek azt, amit mond” (Ter 41,55). Itt Józsefről, Jákob fiáról van szó, akit testvérei irigységből eladtak (vö. Ter 37,11–28), és aki – a bibliai elbeszélés szerint – később Egyiptom alkirálya lett (vö. Ter 41,41–44).

    Dávid leszármazottjaként (vö. Mt 1,16.20), kinek gyökeréből kellett Jézusnak kihajtania Nátán próféta Dávidnak tett ígérete szerint (vö. 2Sám 7), és mint a Názáreti Mária férje, Szent József a pánt, amely összekapcsolja az Ó- és az Újszövetséget.

     

    2. Gyengéd apa

    József látta, amint Jézus napról napra növekszik „bölcsességben, korban és kegyelemben Isten és az emberek előtt” (Lk 2,52). Ahogy az Úr Izraellel tette, úgy „tanította meg járni kézen fogva; olyan volt hozzá, mint az apa, aki arcához emeli a csecsemőt, aki föléje hajol, hogy megetesse” (vö. Oz 11,3–4).

    Jézus Józsefben látta meg Isten gyengédségét: „Amilyen gyengéd egy apa gyermekei iránt, olyan gyengéd az Úr azokhoz, akik félik őt” (Zsolt 103,13).

    József minden bizonnyal hallotta visszhangzani a zsinagógában a zsoltárok imádkozásakor, hogy Izrael Istene gyengéd Isten, [11.] aki jó mindenkihez, és „gyengédsége minden teremtményre kiterjed” (Zsolt 145,9).

    Az üdvösség története gyengeségeinken keresztül „a remény ellenére történő reménykedésben” (Róm 4,18) megy végbe. Túl sokszor gondoljuk úgy, hogy Isten csak a jó és győztes oldalunkra számít, míg valójában terveinek többségét gyengeségünkön keresztül és annak ellenére valósítja meg.

    Ez mondatja Szent Pállal: „Azért, hogy el ne bízzam magam, testembe tövist kaptam: a Sátán angyalát, hogy arcul csapdosson. Háromszor kértem az Urat, hogy ez távozzék tőlem; de ő azt mondta nekem: »Elég neked az én kegyelmem, az erő ugyanis az erőtlenségben nyilvánul meg teljesen«” (2Kor 12,7–9).

    Ha ez az üdvrend perspektívája, akkor meg kell tanulnunk mély gyengédséggel elfogadni gyengeségünket. [12.]

    A Gonosz arra késztet, hogy negatívan ítéljük meg esendőségünket, a Lélek azonban gyengéden napvilágra hozza azt. A gyengédség a legjobb módja annak, hogy megérintsük azt, ami törékeny bennünk. A másikra mutogatás és a másik megítélése igen gyakran annak a jele, hogy képtelenek vagyunk elfogadni magunkban saját gyengeségünket, saját gyarlóságunkat ugyanazon a területen. Csak a gyengédség ment meg bennünket a Vádló működésétől (vö. Jel 12,10). Ezért fontos, hogy találkozzunk Isten irgalmával, különösen a kiengesztelődés szentségében, az igazság és a gyengédség megtapasztalásával. Paradox módon a Gonosz is elmondhatja nekünk az igazat, de ha megteszi, azt azért teszi, hogy elítéljen bennünket. Tudjuk azonban, hogy az Istentől származó Igazság nem elítél, hanem befogad, átölel, támogat bennünket, és megbocsát nekünk. Az Igazság mindig úgy mutatkozik meg előttünk, mint a példázatban szereplő irgalmas Atya (vö. Lk 15,11–32): elénk jön, helyreállítja méltóságunkat, talpra állít, ünnepet rendez nekünk, azzal a megokolással, hogy „ez a fiam halott volt, de életre kelt, elveszett, de megkerült” (Lk 15,24).

    József aggódásán keresztül is megvalósul Isten akarata, története, projektje. József így azt tanítja nekünk, hogy az Istenbe vetett hit magában foglalja azt a hitet is, hogy ő félelmeinken, gyarlóságainkon, gyengeségünkön keresztül is képes működni. Azt is tanítja, hogy az élet viharai közepette nem szabad félnünk Istenre hagyni életünk hajójának kormányát. Néha mi mindent szeretnénk ellenőrzésünk alatt tartani, de őneki mindig nagyobb a rálátása.

     

    3. Engedelmes apa

    Hasonlóan ahhoz, amit Isten Máriával tett, amikor kinyilvánította neki üdvözítő tervét, ugyanígy József előtt is feltárta terveit, mégpedig álmokon keresztül, melyeket a Bibliában, mint minden ókori népnél, az egyik olyan eszköznek tekintettek, amellyel Isten kinyilvánítja akaratát. [13.]

    Józsefet erősen felzaklatja Mária érthetetlen terhessége: nem akarja „nyilvánosan bevádolni” [14.], hanem úgy dönt, hogy „titokban küldi el” (Mt 1,19). Az első álomban az angyal segít megoldania súlyos dilemmáját: „Ne félj feleségül venni Máriát, mert a benne fogant magzat a Szentlélektől van! Fiút fog szülni, akit Jézusnak nevezz el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől!” (Mt 1,20–21). Ő nyomban válaszol: „Amikor felébredt álmából, úgy tett, ahogy az Úr angyala megparancsolta neki” (Mt 1,24). Engedelmességével legyőzte drámáját, és megmentette Máriát.

    A második álomban az angyal megparancsolja Józsefnek: „Kelj fel, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba! Maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket!” (Mt 2,13). József nem habozott engedelmeskedni, anélkül, hogy kérdéseket tett volna fel a nehézségekről, melyekkel szembe kell néznie: „Ő pedig felkelt, fogta a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba, és ott maradt Heródes haláláig” (Mt 2,14–15).

    Egyiptomban József bizalommal és türelemmel várta az angyaltól a megígért értesítést arról, hogy visszatérhet hazájába. Egy harmadik álomban az isteni hírvivő tájékoztatja őt, hogy meghaltak azok, akik meg akarták ölni a gyermeket, aztán megparancsolja neki, hogy keljen fel, fogja a gyermeket és anyját, és térjen vissza Izrael földjére (vö. Mt 2,19–20), ő pedig ismét habozás nélkül engedelmeskedik: „Felkelt, fogta a gyermeket és anyját, és Izrael földjére ment” (Mt 2,21).

    De a visszaút során „amikor meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik atyja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután figyelmeztetést kapott álmában – és ez már negyedik alkalommal történt –, Galileába indult, és amikor odaért, egy Názáret nevű városban telepedett le” (Mt 2,22–23).

    Lukács evangélista arról számol be, hogy József megtette a hosszú és kényelmetlen utat Názáretből Betlehembe, Augustus császár népszámlálásra vonatkozó törvényének megfelelően, hogy regisztráltassa magát szülővárosában. És épp ehhez az alkalomhoz kapcsolódóan született meg Jézus (vö. Lk 2,1–7), és felvették a Birodalom nyilvántartásába, mint az összes többi gyermeket.

    Különösen Szent Lukács az, aki igyekszik kiemelni, hogy Jézus szülei betartották a törvény minden előírását: elvégezték Jézus körülmetélésének, Mária szülés utáni tisztulásának, az elsőszülött Istennek való felajánlásának szertartását (vö. Lk 2,21–24.) [15.]

    Egész életében, minden körülmények között József ki tudta mondani „fiat”-ját, mint Mária az angyali üdvözletkor és Jézus a Getszemáni-kertben.

    Családfőként megtanította Jézust, hogy engedelmeskedjen szüleinek (vö. Lk 2,51), Isten parancsának megfelelően (vö. Kiv 20,12).

    Názáret rejtekében, József iskolájában, Jézus megtanulta teljesíteni az Atya akaratát. Ez az akarat lett mindennapi eledele (vö. Jn 4,34). Életének legnehezebb pillanatában is, melyet a Getszemáni-kertben élt át, inkább az Atya akaratát követte, és nem a sajátját, [16.] és „engedelmes volt […] a kereszthalálig” (Fil 2,8). Ezért a Zsidóknak írt levél szerzője arra a következtetésre jut, hogy Jézus „abból tanulta meg az engedelmességet, amit elszenvedett” (Zsid 5,8).

    Mindezekből az eseményekből kitűnik, hogy Józsefet „Isten arra rendelte, hogy apaságának gyakorlásával szolgálja Jézust és küldetését: József ily módon együttműködik az idők teljességében a megváltás nagy misztériumával, s így ő valóban az üdvösség szolgája”. [17.]

     

    4. Elfogadó apa

    József elfogadja Máriát anélkül, hogy előzetesen feltételeket szabna. Bízik az angyal szavaiban. „Szívének nemessége a szeretet alá rendeli azt, amit a törvényből tanult; és ebben a mai világban, ahol nyilvánvaló a nőkkel szembeni pszichológiai, szóbeli és testi erőszak, József tisztelettudó, tapintatos férfialakként jelenik meg, aki bár nincs birtokában minden információnak, mégis Mária jó hírnevének, méltóságának és életének érdekében dönt. Bizonytalanságában, hogy mit lenne legjobb tennie, Isten megsegítette, megvilágosította helyzetértékelését.” [18.]

    Életünkben gyakran történnek olyan események, amelyeknek nem értjük a jelentését. Első reakciónk gyakran a csalódás és a lázadás. József félreteszi okoskodását, hogy helyet adjon a történéseknek, és bármennyire is titokzatosnak tűnnek szemében, elfogadja őket, felelősséget vállal értük, és megbékél saját történetével. Ha nem békülünk meg élettörténetünkkel, akkor a következő lépést sem tudjuk megtenni, mert mindig várakozásaink és a belőlük fakadó csalódásaink túszai maradunk.

    Az a lelki élet, amelyet József mutat nekünk, nem olyan út, amely magyaráz, hanem amely elfogad. Csak ebből az elfogadásból, ebből a megbékélésből kiindulva tudunk megsejteni egy nagyobb történetet, egy mélyebb értelmet. Mintha Jób lelkes szavai visszhangzanának, aki felesége unszolására, hogy lázadjon fel minden vele történt rossz dologért, így válaszol: „Ha elfogadjuk Istentől a jót, miért ne fogadhatnánk el a rosszat?” (Jób 2,10).

    József nem egy passzívan beletörődő ember. Vezető szerepe bátor és erős. Az elfogadás az az út, amelyen keresztül a Szentlélektől kapott erő ajándéka megnyilvánul életünkben. Csak az Úr adhat erőt ahhoz, hogy elfogadjuk az életet úgy, ahogy van, hogy tered adjunk a lét ellentmondásos, váratlan, kiábrándító oldalának is.

    Jézus közénk jövetele az Atya ajándéka, hogy mindenki megbékélhessen saját történetének hús-vér valóságával, még ha nem is érti teljesen.

    Ahogy Isten Szent Józsefnek mondta: „József, Dávid fia, ne félj” (Mt 1,20), úgy tűnik, nekünk is megismétli: „Ne féljetek!” Félre kell tenni a haragot és a csalódást, és minden világias lemondás nélkül, de reményteli lelkierővel helyet kell adni annak, amit nem mi választottunk, s mégis létezik. Az élet ilyen módon történő elfogadása ennek a nem választottnak a rejtett értelméhez visz közelebb bennünket. Valamennyiünk élete csodálatosan újrakezdődhet, ha bátorságot merítünk ahhoz, hogy úgy éljük meg ezt, ahogy az evangélium mutatja nekünk. És nem számít, ha úgy tűnik, hogy már minden rossz irányba fordult, és ha egyes dolgok már visszafordíthatatlanok. Isten tud virágokat növeszteni a kövek között. Még ha szívünk korhol is minket valamiért, Ő „nagyobb a szívünknél, és mindent ismer” (1Jn 3,20).

    Ismét csak visszatér a keresztény realizmus, mely nem utasít el semmit abból, ami létezik. A valóság a maga titokzatos visszavonhatatlanságában és összetettségében a fényeivel és árnyékaival megélt egzisztencia értelmének hordozója. Ez mondatja Pál apostollal: „Tudjuk, hogy minden javukra szolgál azoknak, akik szeretik Istent” (Róm 8,28). Szent Ágoston pedig hozzáteszi: „az is, amit rossznak mondunk (etiam illud quod malum dicitur)”. [19.] Ebben a teljes perspektívában a hit értelmet ad minden örvendetes vagy szomorú eseménynek.

    Távol álljon tőlünk a gondolat, hogy hinni könnyű, vigasztaló megoldások megtalálását jelenti. A hit, melyet Krisztus tanított nekünk, inkább az, amit Szent Józsefnél látunk, aki nem keres kiskapukat, hanem „nyitott szemmel” szembenéz azzal, ami történik vele, és személyes felelősséget vállal érte.

    József elfogadó magatartása arra hív bennünket, hogy kivétel nélkül mi is elfogadjuk a többieket úgy, ahogy vannak, előnyben részesítve a gyengéket, mert Isten azokat választja, akik erőtlenek (vö. 1Kor 1,27), ő „az árvák atyja és az özvegyek védelmezője” (Zsolt 68,6), és azt parancsolja, hogy szeressük az idegent. [20.] Úgy képzelem, hogy Jézust József magatartása inspirálta a tékozló fiúról és az irgalmas apáról szóló példázatában (vö. Lk 15,11–32).

     

    5. Teremtő bátorságú apa

    Ha minden valódi belső gyógyulás első szakasza saját történetünk elfogadása, vagyis az, hogy helyet adunk magunkban annak is, amit életünk során nem mi választottunk, hozzá kell tennünk egy másik fontos jellemvonást: a teremtői bátorságot. Ez különösen akkor kerül elő, ha nehézségek adódnak. Nehézség esetén ugyanis meg lehet állni, be lehet dobni a törülközőt, vagy lehet próbálkozni valahogy. Időnként épp a nehézségek hozzák elő azokat az erőforrásainkat, amelyekről azt se gondoltuk, hogy vannak.

    Amikor a „gyermekségevangéliumokat” olvassuk, sokszor feltesszük magunknak a kérdést, vajon Isten miért nem avatkozott be közvetlenül és egyértelműen. Mert Isten események és emberek révén lép közbe. József az az ember, akin keresztül Isten gondoskodik a megváltás történetének kezdeti időszakáról. Ő az igazi „csoda”, amellyel Isten megmenti a gyermeket és anyját. A Menny ennek a férfinak a teremtő bátorságában bízva avatkozik be, aki, amikor Betlehembe érkezik, és nem talál szállást, ahol Mária szülhet, egy istállót rendez be, és úgy rendbe teszi azt, hogy a lehető legbefogadóbb hely legyen Isten Fia számára, aki a világra jön (vö. Lk 2,6–7). Amikor pedig a Heródes felől közelgő veszéllyel szembesül, aki meg akarja ölni a gyermeket, József ismét álomban kap figyelmeztetést, hogy védje meg a gyermeket, és az éj kellős közepén megszervezi a menekülést Egyiptomba (vö. Mt 2,13–14).

    Ha felületesen olvassuk ezeket az elbeszéléseket, mindig az a benyomásunk, hogy a világ az erősek és hatalmasok kezében van, ám az evangélium „jó híre” abban rejlik, hogy megmutatja: a földi uralkodók zsarnoksága és erőszakossága ellenére Isten mindig megtalálja a módját üdvterve megvalósítására. Időnként úgy tűnhet, hogy a mi életünk is a hatalmasok kezében van, de az evangélium azt üzeni nekünk, hogy ami számít, azt Istennek mindig sikerül megmentenie, feltéve, hogy ugyanazt a teremtő bátorságot tanúsítjuk, mint a názáreti ács, aki a Gondviselésbe vetett bizalmat helyezve első helyre mindig képes a problémát lehetőséggé alakítani.

    Ha néha úgy tűnik, hogy Isten nem segít rajtunk, ez nem azt jelenti, hogy elhagyott volna minket, hanem azt, hogy bízik bennünk, bízik abban, amit eltervezhetünk, kitalálhatunk, megtalálhatunk.

    Ugyanarról a teremtő bátorságról van szó, amelyről annak a béna embernek a barátai tettek tanúságot, akit, hogy Jézusnak megmutassák, a tetőről eresztettek le (vö. Lk 5,17–26). A nehézség nem gátolta meg ezeknek a barátoknak a merészségét és konokságát. Meg voltak győződve arról, hogy Jézus meg tudja gyógyítani a beteget, „de akkora volt a tömeg, hogy nem találtak utat. Ezért felmentek a háztetőre, és cserepeket leszedve eresztették le ágyastul középre, Jézus elé. Hitük láttán Jézus így szólt: »Ember, bűneid bocsánatot nyertek«” (Lk 5,19–20). Jézus elismeri a kreatív hitet, amellyel ezek az emberek megpróbálják eléje vinni beteg barátjukat.

    Az evangélium nem ad tájékoztatást arról az időszakról, amikor Mária, József és a gyermek Egyiptomban maradtak. De mindenképpen enniük kellett, otthont, munkát kellett találniuk. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy pótoljuk az evangélium hallgatását. A Szent Családnak szembe kellett néznie konkrét problémákkal, mint minden más családnak, mint sok migráns testvérünknek, akik csapásoktól és éhségtől üldöztetve ma is életüket kockáztatják. Ebben az értelemben úgy gondolom, Szent József különleges védőszentje mindazoknak, akiknek háború, gyűlölet, üldöztetés és ínség miatt el kell hagyniuk földjüket.

    Minden történés végén, melynek József a főszereplője, az evangélium megjegyzi, hogy ő felkel, fogja a gyermeket és anyját, és azt teszi, amit Isten parancsol neki (vö. Mt 1,24; 2,14.21). Jézus és Mária, az ő anyja ugyanis hitünk legértékesebb kincsei. [21.] Az üdvösség tervében a Fiú nem választható el az anyától, attól, aki „a hit zarándokútját járta, és a Fiúval való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a keresztig”. [22.]

    Mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy teljes erőnkkel védelmezzük-e Jézust és Máriát, akik titokzatosan a mi felelősségünkre, gondoskodásunkra, oltalmunkra vannak bízva. A Mindenható Fia nagy kiszolgáltatottságot vállalva jön a világra. Rászorul József védelmére, oltalmára, gondozására, nevelésére. Isten bízik ebben a férfiban, csakúgy, mint Mária, aki Józsefben azt a férfit találja meg, aki nemcsak meg akarja menteni életét, hanem aki mindig gondoskodni fog róla és a gyermekről. Ebben az értelemben nem lehetséges, hogy Szent József ne legyen az Egyház őrzője, mert az Egyház Krisztus testének meghosszabbítása a történelemben, ugyanakkor az Egyház anyaságában Mária anyasága rejtőzik. [23.] József, folytatva az Egyház védelmezését, továbbra is védi a gyermeket és anyját, és mi is az Egyház iránti szeretettel továbbra is szeretjük a gyermeket és anyját.

    Ez a gyermek az, aki azt fogja mondani: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Így minden rászoruló, minden szegény, minden szenvedő, minden haldokló, minden idegen, minden fogoly, minden beteg az „a gyermek”, akit József továbbra is őriz. Ezért hívják Szent Józsefet a nyomorultak, a rászorulók, a száműzöttek, a szenvedők, a szegények, a haldoklók védelmezőjének. És ez az oka annak, amiért az Egyház nem tudja nem a legutolsókat szeretni mindenekelőtt, hiszen Jézus őket részesítette előnyben, velük azonosult személyesen. Ugyanezt a gondoskodást és felelősséget kell megtanulnunk Józseftől: szeretni a gyermeket és anyját; szeretni a szentségeket és a szeretetet; szeretni az Egyházat és a szegényeket. E valóságok mindegyike mindig a gyermek és anyja.

     

    6. Dolgozó apa

    A Szent Józsefet jellemző egyik vonás, mely az első szociális enciklika, XIII. Leó Rerum Novaruma óta nagy hangsúlyt kapott, az ő munkával való kapcsolata. Szent József ács volt, aki becsületesen dolgozott, hogy családja megélhetését biztosítása. Jézus tőle tanulta meg annak értékét, méltóságát és örömét, hogy az ember a saját munkájával megkeresett kenyeret eszi.

    Korunkban, amikor úgy tűnik, hogy a munka ismét sürgető társadalmi kérdéssé válik, és a munkanélküliség olykor megdöbbentő méreteket ölt, még olyan országokban is, ahol évtizedeken át bizonyos mértékű jólétben éltek az emberek, meg kell értenünk – új tudatossággal – a méltóságot adó munka értelmét, melynek József példamutató védőszentje.

    A munka az üdvösség művében való részvétellé válik, alkalommá Isten országa eljövetelének felgyorsítására, az ember képességeinek és tulajdonságainak kifejlesztésére, hogy a társadalom és a közösségépítés szolgálatába állítsuk őket. A munka lehetővé teszi nemcsak önmagunk megvalósítását, hanem mindenekelőtt a társadalom eredendő alapsejtének, a családnak a kibontakozását. Az a család, ahol nincs munka, jobban ki van téve nehézségeknek, feszültségeknek, szakadásoknak, sőt a felbomlás kétségbeesett és kétségbeejtő kísértésének. Hogyan beszélhetnénk az emberi méltóságról anélkül, hogy el ne köteleznénk magunkat annak érdekében, hogy mindenkinek legyen lehetősége a méltó megélhetésre?

    Az a személy, aki dolgozik, bármi legyen is a feladata, magával Istennel működik együtt, és bizonyos mértékben a körülöttünk lévő világ teremtőjévé válik. Korunk válsága, mely gazdasági, társadalmi, kulturális és spirituális válság, mindenki számára felhívást jelenthet a munka értékének, fontosságának és szükségességének újrafelfedezésére, hogy elkezdődjön egy új „normalitás”, amelyben senki sincs kirekesztve. Szent József munkája arra emlékeztet bennünket, hogy maga az emberré lett Isten sem vetette meg a munkát. A munka elvesztésének, mely sok testvérünket és nővérünket sújtja, és amely az utóbbi időben csak fokozódott a koronavírus-járvány miatt, figyelmeztetésül kell szolgálnia arra, hogy átgondoljuk prioritásainkat. Kérjük Szent Józsefet, a munkást, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy elkötelezetten kijelenthessük: egyetlen fiatal, egyetlen ember, egyetlen család se legyen munka nélkül!

     

    7. Árnyékként kísérő apa

    Jan Dobraczyński lengyel író a Cień Ojca [Az Apa árnyéka] című könyvében [24.] regény formájában mesélte el Szent József életét. Az árnyék szuggesztív képével határozza meg József alakját, aki Jézus irányában a mennyei Atya földi árnyéka: őrzi, védi őt, sosem szakad el tőle, szüntelenül kíséri lépteit. Gondoljunk csak arra, amire Mózes emlékezteti Izraelt: „A pusztában […] láttad, hogyan vitt téged az Úr, a te Istened az egész úton: ahogy az ember a saját fiát viszi” (MTörv 1,31). József így gyakorolta apaságát egész életében. [25.]

    Apává nem születik, apává válik az ember. És nemcsak azért válik azzá, mert gyermeke születik, hanem azért, mert felelősséggel törődik vele. Valahányszor valaki felelősséget vállal valaki másnak az életéért, bizonyos értelemben apaságot gyakorol irányában.

    A mai társadalomban a gyerekek gyakran apátlannak tűnnek. A mai Egyháznak is szüksége van atyákra. Mindig időszerű Szent Pálnak a korintusiakhoz intézett intelme: „Ha tízezer tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok” (1Kor 4,15); és minden papnak vagy püspöknek képesnek kellene lennie hozzáfűzni, mint az apostol: „Az evangélium hirdetése által én adtam nektek életet Krisztus Jézusban” (uo.). A galatáknak pedig azt mondja: „Gyermekeim, a szülés fájdalmait szenvedem újra értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek” (Gal 4,19.)

    Apának lenni azt jelenti, hogy a gyermeket bevezetjük az élet megtapasztalásába, a valóságba. Ne tartsd meg magadnak, ne börtönözd be, ne birtokold, hanem tedd képessé arra, hogy döntsön, szabad legyen, elinduljon! Az apa jelző mellett a hagyomány vélhetően ezért adta Józsefnek a „tisztaságos” jelzőt is. Ez nem egy merőben érzelmi megjelölés, hanem a birtoklás ellentétét kifejező viselkedésmód összefoglalása. A tisztaság a birtoklástól való mentesség az élet minden területén. A szeretet csak akkor valódi szeretet, ha tiszta. A birtokolni akaró szeretet végül mindig veszélyessé válik, bebörtönöz, megfojt, boldogtalanná tesz. Maga Isten is tiszta szeretettel szerette az embert, szabadon hagyva arra, hogy hibát kövessen el és szembe forduljon vele. A szeretet logikája mindig a szabadság logikája, és József rendkívül szabadon tudott szeretni. Sosem helyezte önmagát a középpontba. Úgy tudott élni, hogy nem önmagát, hanem Máriát és Jézust helyezte életének középpontjába.

    József boldogsága nem az önfeláldozás logikájában, hanem az önajándékozás logikájában rejlik. Sosem látunk ebben a férfiban frusztrációt, hanem csak bizalmat. Huzamos hallgatása nem panaszokat, hanem állandó, konkrét bizalmi gesztusokat feltételez. A világnak apákra van szüksége. A világ elutasítja az uralkodókat, vagyis elutasítja azokat, akik mások birtoklásával akarják saját ürességüket betölteni; elutasítja azokat, akik összekeverik a vezető szerepet a parancsolgatással, a szolgálatot a szolgalelkűséggel, a vitát az elnyomással, a szeretetet a segélyezéssel, az erőt a pusztítással. Minden igazi hivatás önmagunk odaajándékozásából születik, ami az egyszerű áldozatvállalás érett formája. A papi hivatásban és a megszentelt életben is ilyen érettségre van szükség. Ahol egy hivatás, legyen az házas, cölebsz vagy szűzi hivatás, nem éri el az önajándékozás érettségét, hanem megáll a pusztán áldozati logikánál, akkor ahelyett, hogy a szeretet szépségének és örömének a jele lenne, félő, hogy a boldogtalanság, a szomorúság és a csalódottság kifejezésévé válik.

    Az az apaság, amely nem enged annak a kísértésnek, hogy gyermekei életét élje, mindig teret nyit az újdonság előtt. Minden gyermek mindig misztériumot, újdonságot hordoz magában, amelyet csak egy olyan apa segítségével lehet napvilágra hozni, aki tiszteletben tartja az ő szabadságát. Egy olyan apa segítségével, aki tudatában van annak, hogy nevelő tevékenységét csak akkor fejezi be és apaságát csak akkor éli meg teljesen, amikor önmagát „hasztalanná” tette, amikor azt látja, hogy gyermeke önállóvá válik, és egyedül jár az élet útjain, amikor József helyzetébe kerül, aki mindig tudta, hogy a gyermek nem az övé, hanem egyszerűen a gondjaira bízatott. Alapvetően ez érteti meg velünk, miért mondja Jézus azt, hogy „senkit se szólítsatok a földön atyának, mert egyetlen a ti Atyátok, a mennyei” (Mt 23,9).

    Valahányszor olyan helyzetben vagyunk, hogy az apaságot kell gyakorolnunk, mindig emlékeznünk kell arra, hogy az sosem a birtoklás gyakorlása, hanem egy „jel”, mely egy magasabb rendű apaságra utal. Bizonyos értelemben valamennyien mindig József állapotában vagyunk: annak az egyetlen mennyei Atyának az árnyéka vagyunk, aki „felkelti napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt” (Mt 5,45); olyan árnyék, amely követi a Fiút.

    * * *

    „Kelj fel, fogd a gyermeket és anyját” (Mt 2,13), mondja Isten Szent Józsefnek.

    Ennek az apostoli levélnek az a célja, hogy növelje a szeretetet e nagy szent iránt, hogy indítást adjon arra, hogy kérjük közbenjárását s utánozzuk erényeit és odaadását.

    A szentek sajátos küldetése ugyanis nemcsak az, hogy megadjanak csodákat és kegyelmeket, hanem hogy közbenjárjanak értünk Istennél, ahogy Ábrahám tette, [26.] Mózes tette, [27.] ahogy Jézus, „az egyetlen közvetítő” tette (1Tim 2,5), aki „szószólónk” az Atyaistennél (1Jn 2,1), s aki „örökké él, hogy közbenjárjon [értünk]” (Zsid 7,25; vö. Róm 8,34).

    A szentek minden hívőt segítenek „az állapotának megfelelő életszentség és tökéletesség elérésében”. [28.] Életük konkrét bizonyíték arra, hogy lehetséges megélni az evangéliumot.

    Jézus azt mondta: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11,29), a szentek pedig követendő életpéldák. Szent Pál kifejezetten erre buzdít: „Legyetek követőim!” (1Kor 4,16). [29.] Szent József ezt beszédes hallgatásával mondja.

    Megannyi szent férfi és nő példáját látva Szent Ágoston azt kérdezte magától: „Te nem tudnád megtenni, amit ezek meg tudtak tenni?” És így eljutott a végleges megtérésig, és azt kiáltotta: „Későn szerettelek meg, ó, mindig régi és mindig új Szépség!” [30.]

    Nincs más hátra, mint hogy kérjük Szent Józseftől a kegyelmek kegyelmét: megtérésünket.

    Hozzá intézzük imánkat:

    Üdvöz légy, Megváltó őrzője,
    Szűz Mária férje!
    Isten rád bízta Fiát;
    Mária beléd vetette bizalmát;
    Krisztus veled lett emberré.

    Ó, boldog József, mutatkozz apának felénk is,
    és vezess bennünket az élet útján!
    Nyerj nekünk kegyelmet, irgalmat és bátorságot,
    és védj meg minden bajtól!
    Ámen.

    Róma, a lateráni Szent Jánosnál, december 8-án, a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának főünnepén, 2020-ban, pápaságom nyolcadik évében.

    Ferenc

     

    JEGYZETEK

    [1.] Lk 4,22; Jn 6,42; vö. Mt 13,55; Mk 6,3.

    [2.] Szent Rítuskongregáció: Quemadmodum Deus (1870. december 8.): ASS 6 (1870–71) 194.

    [3.] Vö. Discorso alle ACLI [Associazioni Cristiane dei Lavoratori Italiani] in occasione della Solennità di San Giuseppe Artigiano [Beszéd az Olasz Munkások Keresztény Egyesületeihez Munkás Szent József főünnepe alkalmából] (1955. május 1.): AAS 47 (1955) 406.

    [4.] Redemptoris custos apostoli buzdítás (1989. augusztus 15.): AAS 82 (1990) 5–34.

    [5.] Katolikus Egyház katekizmusa, 1014.

    [6.] Meditazione in tempo di pandemia [Elmélkedés világjárvány idején] (2020. március 27.): L’Osservatore Romano, 2020. március 29., 10.

    [7.] In Matth. Hom [Homília Máté evangéliumáról], V, 3: PG 57, 58.

    [8.] Homília (1966. március 19.): Insegnamenti di Paolo VI, IV (1966) 110.

    [9.] Vö. Önéletrajz, 6, 6–8.

    [10.] Több mint negyven év óta a zsolozsma reggeli dicsérete után mindennap elmondok egy imát Szent Józsefhez, amely egy 19. századi francia imakönyvből való. Ezt az imakönyvet Jézus és Mária Szerzetesnőinek Kongregációja adta ki. Az ima áhítatot, bizalmat fejez ki Szent József iránt, de egyfajta kihívás elé is állítja őt: „Dicsőséges Atyám, Szent József, neked hatalmad van arra, hogy lehetségessé tedd a lehetetlen dolgokat, segíts meg ebben a gondterhelt, nehéz időszakban! Vedd oltalmadba ezeket a súlyos és nehéz helyzeteket, melyeket rád bízok, hogy megfelelő megoldást találjanak! Drága Atyám, minden bizalmam benned van! Senki se mondhassa, hogy hiába fohászkodtam hozzád, és mivel te mindent elérhetsz Jézusnál és Máriánál, mutasd meg nekem, hogy oly nagy a te jóságod, amekkora a hatalmad! Ámen.”

    [11.] Vö. MTörv 4,31; Zsolt 69,17; 78,38; 86,5; 111,4; 116,5; Jer 31,20.

    [12.] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), 88; 288: AAS 105 (2013) 1057; 1136–1137.

    [13.] Vö. Ter 20,3; 28,12; 31,11.24; 40,8; 41,1–32; Szám 12,6; 1Sám 3,3–10; Dán 2; 4; Jób 33,15.

    [14.] Ezekben az esetekben a megkövezés is elő volt írva (vö. MTörv 22,20–21).

    [15.] Vö. Lev 12,1–8; Ez 13,2.

    [16.] Vö. Mt 26,39; Mk 14,36; Lk 22,42.

    [17.] Szent II. János Pál: Redemptoris custos apostoli buzdítás (1989. augusztus 15.), 8: AAS 82 (1990) 14.

    [18.] Homília a boldoggá avatási misén, Villavicencio – Kolumbia (2017. szeptember 8.): AAS 109 (2017) 1061.

    [19.] Enchiridion de fide, spe et caritate [Kézikönyv a hitről, a reményről és a szeretetről], 3.11: PL 40, 236.

    [20.] Vö. MTörv 10,19; Ez 22,20–22; Lk 10,29–37.

    [21.] Vö. Szent Rítuskongregáció: Quemadmodum Deus (1870. december 8.): ASS 6 (1870–71) 193; IX. Piusz: Inclytum Patriarcham (1871. július 7.): uo., 324–327.

    [22.] II. vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 58.

    [23.] Vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 963–970.

    [24.] Eredeti kiadás: Cień Ojca, Warszawa, 1977; magyar kiadás: József, az ácsBibliai regény, Ecclesia, Budapest, 1980.

    [25.] Vö. Szent II. János Pál: Redemptoris custos apostoli buzdítás (1989. augusztus 15.), 7–8: AAS 82 (1990) 12–16.

    [26.] Vö. Ter 18,23–32.

    [27.] Vö. Ez 17,8–13; 32,30–35.

    [28.] II. vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 42.

    [29.] Vö. 1Kor 11,1; Fil 3,17; 1Tessz 1,6.

    [30.] Vallomások, 8, 11, 27: PL 32, 761; 10, 27, 38: PL 32, 795.

    Fordította: Tőzsér Endre SP

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa Szent József-évet hirdet Patris cordeapostoli levele

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    08
    Ferenc pápa Szent József-évet hirdet Patris corde apostoli levele

    Szentévi búcsú nyerhető a pápa által meghirdetett Szent József-évben, mely idén december 8-tól 2021. december 8-ig tart. Ezzel állít emléket a pápa Mária jegyesének, Jézus nevelőapjának, akit a katolikus egyház védőszentjeként tisztelünk immár 150 éve.

    Szerető, gyöngéd apa, engedelmes és befogadó Isten akaratával szemben. Bátran kreatív, munkás, aki mindig árnyékban marad: Ferenc pápa e szavakkal jellemzi Szent Józsefet Patris corde – Atyai szívvel – kezdetű apostoli levelében, melyet december 8-án tett közzé. Boldog IX. Piusz pápa 1870. december 8-án írta alá Quemadmodum Deus – kezdetű dekrétumát, mellyel a katolikus egyház védőszentjévé nyilvánította Szent Józsefet. Ez előtt tisztelegve hirdeti most meg a Jézus nevelőapjának emlékévét Ferenc pápa, aki köztudottan nagy tisztelője Szent Józsefnek.

    A hétköznapok hősei a pandémia idején

    Apostoli levele a koronavírus-járvány kontextusában értelmezve rávilágít a köz emberének jelentőségére, mindazoknak a szerepére, akik a hétköznapokban távol a rivaldafénytől türelemmel hinti maguk körül a reményt és a felelős magatartást. Olyanok, mint Szent József, aki észrevétlen marad a maga hétköznapi diszkrét, rejtett jelenlétében. És mégis az ő főszereplése példa nélkül való az üdvtörténetben - állapítja meg Ferenc pápa. Szent József úgy fejezte ki konkrétan apai szerepét, hogy háttérbe állította magát és szeretettel a Messiás szolgálatának szentelte életét. Ezért mindig is nagy szeretettel vette körül őt a keresztény nép. Benne látta meg Jézus Isten gyengédségét, amely elfogadja gyöngeségünket is, melyen keresztül megvalósul az isteni tervek nagy része. Isten ugyanis nem ítél el, hanem elfogad, átölel, támogat és megbocsát. Szent József apasága megmutatkozik az Istennek való engedelmességében is. Az ő beleegyezése (fiat) megmenti Máriát és Jézust, megtanítja Fiának, hogy az Atya akaratát kövesse, és együttműködjön a megváltás nagy misztériumában.

    Ne féljetek! – a hit értelmet ad minden boldog vagy szomorú eseménynek

    Szent József ugyanakkor a befogadás atyja is, mert előfeltételek nélkül elfogadja Máriát. Ez a gesztusa ma is fontos, amikor nyilvánvaló erőszak éri a nőket pszichés, verbális és fizikai értelemben egyaránt – mutat rá levelében a pápa. Mária jegyese bizakodik az Úrban, elfogadja élete történéseit anélkül, hogy megértené azokat, bátran és erősen vállal főszerepet, a Szentlélek erejéből fakadóan. Rajta keresztül üzen nekünk Isten: Ne féljetek! – mert a hit értelmet ad minden boldog vagy szomorú eseménynek. József nyomán mi is fogadjunk el másokat kirekesztés nélkül, előnyben részesítve a gyengéket. A Patris corde – kezdetű apostoli levél méltatja Szent József kreatív bátorságát, mely a gondokat lehetőségként képes szemlélni és bízik a gondviselésben. Szembenéz családja konkrét problémáival, éppúgy, ahogy a világ sok más családja, különösen a migránsok. Jézus és Mária őrzőjeként József az egyház őrzője is kell, hogy legyen. Minden rászorulóra úgy tekintsünk, mint a Kisjézusra, akit Szent József őriz, és akitől megtanulhatjuk szeretni az egyházat és a szegényeket.

    A munka méltósága és a család

    Az ács József, Mária jegyese megtanítja nekünk a saját kezűleg megszerzett napi betevő kenyér értékét, méltóságát és örömét. Ezzel kapcsolatban Ferenc pápa felhívást intéz a sürgető szociális kérdés, a munka világának rendezésére, mely még a jóléti államokban sem megoldott. A munka értelme méltóságot ad, általa tevékeny részt vállalunk az üdvösségben, megvalósítjuk önmagunkat és a családunkat, mely a társadalom alapsejtje. Fedezzük föl újra a munka értékét, jelentőségét és szükségességét, melyből senkit nem szabad kihagyni – buzdít a Szentatya. A Covid-19 világjárvány előidézte munkanélküliségről szólva a pápa erőteljesen felszólít mindenkit: kötelezzük el magunkat azért, hogy elmondhassuk: Egyetlen fiatal, egyetlen személy, egy család sem marad munka nélkül!

    Minden nap imádkozik a pápa Szent Józsefhez

    Az Atyai szívvel – kezdetű apostoli levélben Ferenc pápa napi rutinjáról is ír. Mint ismeretes, a Szentatya minden nap imádkozik Mária jegyeséhez, egy XIX. századi francia ájtatoskönyv alapján. Bizalommal és tisztelettel fordul Szent Józsefhez, de mintegy ki is hívja őt, amikor azt mondja: “Hogy ne mondhassák, hiába fohászkodtunk hozzád, mutasd meg nekem jóságodat és hogy mily nagy a hatalmad.” A Szent József-évet meghirdető pápai dokumentum mellett az Apostoli Penitenticiária hivatala dekrétumban rendelkezik a 2021. december 8-ig tartó szentévi búcsú elnyeréséről.

    Üdvözlégy, Megváltó őre,
    Boldogságos Szűz Mária házastársa.
    Rád bízta Isten egyetlen Fiát;
    benned bízott Mária;
    veled Krisztus ember lett.
     
    Áldott József nekünk is,
    mutasd magadat atyának
    és vezess bennünket az élet útjára.
    Szerezz nekünk kegyelmet, irgalmat és bátorságot,
    és védj meg minket minden gonosztól. Ámen
    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."