27421 ima található a honlapon, összesen 36731 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    A Pápa hangja

    A Pápa hangja
    Változó frissítés

    Ferenc pápa megnyilatkozásai

    Ferenc pápa üzeneteaz elvándorlók és menekültek 106. világnapjára

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    27
    Ferenc pápa üzenete az elvándorlók és menekültek 106. világnapjára

    Az idei év elején a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjaihoz intézett beszédemben a mai világ egyik kihívásának neveztem a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek drámáját: „A konfliktushelyzetek és a humanitárius vészhelyzetek, amelyek hatását a klímaváltozás okozta elsivatagosodás is tovább erősíti, növeli az elűzöttek számát és különösen is sújtja azokat, akik már súlyos szegénységben élnek. Az ilyen csapások által sújtott országok közül soknak nincs megfelelő intézményrendszere, amely lehetővé tenné, hogy kielégítsék a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek szükségleteit (2020. január 9.).

    Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma Elvándorlókkal és Úton levőkkel foglalkozó osztálya kiadta „A belső menekültek pasztorációjának irányelvei”-t (Vatikán, 2020. május 5.), egy olyan dokumentumot, amelynek e sajátos területen az Egyház lelkipásztori munkáját ösztönöznie és inspirálnia kell.

    Ezen okok miatt úgy döntöttem, hogy ezt az üzenetet a belső menekültek – gyakran láthatatlanul zajló – drámájának szentelem, amelyet csak súlyosbított a COVID-19 világjárvány által kiváltott globális válság. A járvány okozta válság súlyossága, gyors mélyülése és földrajzi kiterjedtsége mellett sok más, akár több millió embert érintő humanitárius vészhelyzetet jelentéktelenebbnek láttunk, és az életmentéshez nélkülözhetetlen, sürgős nemzetközi kezdeményezések és segélyakciók a nemzeti politika napirendjén az utolsó helyre szorultak. De „ez nem a megfeledkezés ideje. Az előttünk álló válság ne feledtesse el velünk azt a sok egyéb szükséghelyzetet, amely számos ember szenvedését okozza” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.).

    A 2020-as év tragikus eseményeinek fényében kiterjesztem a belső menekülteknek szentelt üzenet témáját mindazokra is, akik a koronavírus miatt a bizonytalanság, az elhagyatottság, a kirekesztés és az elutasítás áldozataivá váltak és válnak.

    Abból a képből szeretnék kiindulni, amely XII. Pius pápa Exsul Familia (1952. augusztus 1.) apostoli konstitúciójának megírását motiválta. Az Egyiptomba való menekülés során a kisded Jézus szüleivel együtt átéli az elüldözöttek és a menekültek drámai helyzetét „amelyet a félelem, a bizonytalanság és a nélkülözés jellemez (vö. Mt 2,13–15.19–23). Sajnos napjainkban családok milliói találják magukat ugyanebben a szomorú valóságban. A televízió és a sajtó szinte minden nap hírt ad menekültekről, akik az éhezés, a háborúk és más súlyos veszélyek elől menekülnek, biztonságot és emberhez méltó életet keresve maguk és családjuk számára” (Úrangyala imádság, 2013. december 29.). Mindegyikükben jelen van az a Jézus, aki Heródes idejében menekülni kényszerült, hogy életét mentse. Arra vagyunk meghívva, hogy arcukban felismerjük az éhes, szomjas, ruhátlan, beteg, idegen és fogságban lévő Krisztus arcát, aki kérdőn tekint reánk (vö. Mt 25,31–46). Amikor felismerjük őt, mi magunk leszünk azok, akik köszönetet mondanak, hogy találkozhattak vele, szerethették őt és szolgálhattak neki.

    Az elűzöttek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy találkozzunk az Úrral, „még akkor is, ha a szemünknek nehezére esik felismerni őt: szakadt ruhában, piszkos lábakkal, eltorzult arccal, sebesült testtel, képtelenül arra, hogy a mi nyelvünkön szóljon” (Homília, 2019. február 15.). Meghívást kapunk, hogy erre a lelkipásztori kihívásra azzal a négy tettel válaszoljunk, amelyet a menekültek 2018-as világnapjára írt üzenetben tártam elétek: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Most szeretném ezt hat szópárral kiegészíteni, amelyek egészen konkrét és egymással ok-okozati összefüggésben álló cselekvéseket fejeznek ki.

    Az embernek először ismernie kell, hogy megértsen. Az ismeret szükséges lépés a másik ember megértéséhez. Maga Jézus tanítja ezt az emmauszi tanítványokkal való találkozás során: „Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni” (Lk 24,15–16). Amikor az úton lévőkről és a menekültekről beszélünk, túl gyakran megrekedünk a számok szintjén. De itt nem számokról, hanem emberekről van szó! Amikor találkozunk velük, megismerjük őket. És ha megismerjük történetüket, akkor meg is fogjuk érteni őket. Például megértjük, hogy a bizonytalanság, amelyet a világjárvány következtében fájdalmasan tapasztaltunk, az elűzött emberek életének állandó velejárója.

    Felebaráttá kell válni ahhoz, hogy szolgálhassunk. Ez nyilvánvalónak tűnik, de gyakran mégsem egyértelmű. „Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta” (Lk 10,33–34). A félelmek és az előítéletek – számtalan előítélet – arra késztetnek minket, hogy távolságot tartsunk másoktól, és gyakran megakadályoznak abban, hogy „felebaráttá váljunk” számukra és szeretettel szolgáljunk nekik. Másokhoz közeledni gyakran kockázatvállalást jelent, amint azt az elmúlt hónapokban sok orvos és ápoló példáján láthattuk. Ez a közelség, amely lehetővé teszi mások szolgálatát, meghaladja a kötelességteljesítés szintjét; ennek a legjobb példáját Jézus adta nekünk, amikor megmosta tanítványainak lábát: levetette ruháját, letérdelt és bepiszkolta a kezét (vö. Jn 13,1–15).

    A megbékéléshez szükséges a meghallgatás. Ezt maga Isten tanítja nekünk, aki elküldte Fiát a világba, mert az emberiség sóhaját emberi fülekkel akarta hallani: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta [...], hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,16–17). A szeretet, amely kibékít és üdvözít, a meghallgatással kezdődik. A mai világban egyre több üzenetet kapunk, de a meghallgatás magatartása kiveszőben van. Valódi megbékélést azonban csak alázatos és figyelmes hallgatással érhetünk el. Utcáinkon 2020-ban hetekig csend uralkodott. Drámai és nyugtalanító csend volt, de lehetőséget adott arra, hogy meghalljuk a leggyengébbek hangját, az elűzöttek jajkiáltását éppúgy, mint súlyosan beteg bolygónkét. És ha meghallgatjuk őket, akkor lehetőségünk van megbékélni velük – felebarátainkkal, a számtalan kirekesztett emberrel, önmagunkkal és Istennel, aki soha nem fárad bele, hogy irgalmát kínálja nekünk.

    A növekedéshez kell, hogy megosszunk. A megosztás volt az első keresztény közösség egyik alapvető sajátossága. „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Isten nem akarta, hogy bolygónk erőforrásai csak kevesek javát szolgálják. Nem, ezt nem akarta az Úr! Meg kell tanulnunk megosztani javainkat, hogy együtt gyarapodjunk. Nem szabad senkit sem magára hagynunk. A világjárvány emlékeztetett rá, hogy mindannyian egy hajóban evezünk. Az, hogy valamennyien nagyon hasonló aggodalmakkal és félelmekkel szembesültünk, megint megmutatta, hogy egyikünk sem mentheti meg maga önmagát. Ahhoz, hogy valóban növekedjünk, együtt kell növekednünk, és meg kell osztanunk azt, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak felajánlott öt árpakenyeret és két halat... ami elegendő lett ötezer embernek (vö. Jn 6,1–15)!

    A segítségnyújtáshoz az kell, hogy a másikat is bevonjuk. Ezt tette Jézus is a szamariai asszonnyal (vö. Jn 4,1–30). Az evangéliumi leírás szerint az Úr közeledik felé, meghallgatja és a szívére beszél, azért, hogy elvezesse az igazsághoz és az Örömhír hirdetőjévé alakítsa: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?” (29. vers). Időnként lelkes segíteni akarásunkban figyelmen kívül hagyjuk embertársaink gazdag erőforrásait. Ha valóban támogatni akarjuk azokat az embereket, akiknek segítséget nyújtunk, be kell vonódniuk és őket kell a megváltás főszereplőivé tennünk. A világjárvány emlékeztetett a felelősség megosztásának fontosságára, illetve arra, hogy a válságot csak minden egyes ember közreműködésével tudjuk legyűrni, ideértve azokat is, akiket gyakran lebecsülnek. Bátorságot kell találnunk „olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését” (Beszéd a Szent Péter téren, 2020. március 27.).

    Az építéshez szükséges, hogy tudjunk együttműködni. Erre hívja Pál apostol a korinthusi közösséget: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). Isten Országának építése minden keresztény közös feladata, és ezért meg kell tanulnunk együtt dolgozni anélkül, hogy féltékenység, viszály és megosztottság elválasztana minket egymástól. A jelen helyzetben azt is szükséges hangsúlyozni, hogy „ez az időszak nem az önzések ideje, mivel a kihívás, amely előttünk áll, mindannyiunkat egyformán érint, és nem tesz különbséget senki között” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.) Annak érdekében, hogy megőrizzük közös otthonunkat és egyre inkább megfeleljünk Isten eredeti tervének, el kell köteleznünk magunkat a nemzetközi együttműködés, a globális szolidaritás és a helyi felelősségvállalás garantálása mellett, senkit sem hagyva magára.

    Szent József példáján felbuzdulva, akinek Egyiptomba kellett menekülnie, hogy a kisded Jézust megmentse, a következő imával szeretném zárni az üzenetemet:

    Atyánk, te Szent Józsefre bíztad a legdrágábbat, a kisded Jézust és édesanyját, hogy megvédje őket a gonoszok fenyegetéseitől és üldözésétől.

    Add, hogy megtapasztaljuk mi is az ő oltalmát és segítségét. Ő, aki átélte a szenvedést, hogy a hatalmasok gyűlölete miatt menekülnie kellett, vigasztalja és védelmezze azokat a testvéreinket, akik háború, szegénység és ínség miatt elhagyják szülőföldjüket és hazájukat, hogy menekültként útnak induljanak biztonságosabb helyek felé.

    Az ő közbenjárására adj nekik erőt a vándorláshoz, vigasztald őket bánatukban és bátorítsd minden bajukban.

    Add meg mindazoknak, akik őket befogadják, az igazságos és bölcs apa szelídségét, aki Jézust mint a saját fiát szerette és Máriának egész életében támasza volt.

    Ő, aki saját keze munkájával kereste meg kenyerét, vigyázzon azokra, akiket az élet mindentől megfosztott, hogy nyerjenek emberhez méltó munkát és békés otthont.

    Ezt kérjük a Te Fiad, Jézus Krisztus által, akit Szent József Egyiptomba menekülve megmentett, és Szűz Mária közbenjárására, akit ő a Te akaratod szerint hűséges jegyesként szeretett. Ámen.

    Kelt Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában, 2020. május 13-án, a Fatimai Boldogságos Szűz Mária emléknapján.

    Ferenc pápa

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa üzenete a teremtésvédelem VI. imavilágnapjáraJubileum a földért

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    01
    Ferenc pápa üzenete a teremtésvédelem VI. imavilágnapjára Jubileum a földért

    „Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadulást a föld minden lakosának! Legyen ez jubileum számotokra!” (Lev 25,10)

    Kedves testvérek és nővérek!

    Minden évben, különösen a Laudato si’ körlevél megjelenése óta (LS, 2015. május 24.), szeptember első napja a keresztény család számára a teremtésvédelem imavilágnapját jelenti, amellyel a teremtés időszaka kezdődik, mely október 4-én Assisi Szent Ferenc emléknapján ér véget. Ebben az időszakban a keresztények az egész világon megújítják a teremtő Istenbe vetett hitüket, és különleges módon egyesülnek a közös otthon megőrzéséért végzett imában és cselekvésben.

    Örülök, hogy abban az évben, amikor a Föld napja bevezetésének ötvenedik évfordulóját tartjuk, az ökumenikus család a „Jubileum a földért” témát választotta a teremtés időszakának megünneplésére.

    A Szentírásban a jubileum szent idő, melynek célja az emlékezés, a visszatérés, a megpihenés, a helyreállítás és az örvendezés.

    1. Az emlékezés ideje

    Elsősorban arra kell emlékeznünk, hogy a teremtés végső rendeltetése az Isten „örök szombatjába” való belépés. Időben zajló utazás ez, mely magában foglalja a hét hét napjának ritmusát, a hét év ciklusát és a nagy jubileumi évet, mely hét szombatév végén érkezik el.

    A jubileum egyben kegyelmi idő, hogy emlékezzünk a teremtés eredeti hivatására, mely nem más, mint hogy szeretetközösségként létezzünk és boldoguljunk.

    Csak kapcsolatokon keresztül létezünk: a teremtő Istennel, testvéreinkkel és nővéreinkkel mint a közös emberi család tagjaival, és minden teremtménnyel, mely ugyanazon otthonban lakik. „Minden kapcsolatban áll mindennel, és mi, emberi lények mindannyian testvérként egybekapcsolódunk egy csodálatos zarándoklásban. Összeköt bennünket az a szeretet, amellyel Isten szereti minden teremtményét, és amely minket is egybeköt – gyengéd szeretettel – napfivérrel, holdnővérrel, folyófivérrel és földanyával” (LS 92).

    A jubileum tehát az emlékezés ideje, melynek során ápolnunk kell kapcsolatban létezésünk emlékét. Állandóan emlékeznünk kell arra, „hogy minden összefügg mindennel, a saját életünk és a természethez fűződő kapcsolataink igazi gondozása pedig elválaszthatatlan a testvéri szeretettől, az igazságosságtól és a másokhoz való hűségtől” (LS 70.).

    2. A visszatérés ideje

    A jubileum a visszatérés és a bűnbánat ideje. Elszakítottuk a kötelékeket, amelyek összekötöttek bennünket a Teremtővel, az emberekkel és a teremtés többi részével. Be kell gyógyítanunk ezeket a sérült kapcsolatokat, amelyek nélkülözhetetlenek önmagunk és az élet teljes szövetének fenntartásához.

    A jubileum a visszatérés ideje Istenhez, szerető Teremtőnkhöz. Nem lehet összhangban élni a teremtéssel anélkül, hogy békében ne lennénk a Teremtővel, minden dolog eredetével és forrásával. Amint Benedek pápa megjegyezte, „a teremtés brutális fogyasztása ott kezdődik, ahol nincs Isten, ahol az anyag már csak nyersanyag számunkra, ahol mi magunk vagyunk a végső mérce, ahol az egész egyszerűen a mi tulajdonunk” (Találkozás a Bolzano–Bressanone-i egyházmegye papságával, 2008. augusztus 6.).

    A jubileum arra hív, hogy gondoljunk újfent a többiekre, különösen a szegényekre és a legkiszolgáltatottabbakra. Újból el kell fogadnunk Isten eredeti és szeretetteljes tervét a teremtésről mint közös örökségről, mint lakomáról, melyen minden testvérünkkel és nővérünkkel a közös részvétel szellemében osztoznunk kell;

    nem tolakodó versengésben, hanem örömteli egységben és közösségben, ahol támogatjuk és óvjuk egymást.

    A jubileum annak az ideje, hogy szabadságot adjunk az elnyomottaknak és mindazoknak, akik a modern rabszolgaság bármely formájának bilincsét és láncát hordozzák, ideértve az emberkereskedelmet és a gyermekmunkát is.

    Vissza kell térnünk ahhoz is, hogy meghallgassuk a földet, amelyet a Szentírás adamának hív, vagyis ez az a hely, ahonnan az ember, Ádám vétetett. Ma a teremtés riadt hangja arra buzdít bennünket, hogy térjünk vissza megfelelő helyünkre a természet rendjében, hogy emlékezzünk arra, hogy

    az élet szövevényes hálójának részei és nem birtokosai vagyunk.

    A biológiai sokféleség felbomlása, az éghajlati katasztrófák szédületes növekedése, a folyamatban lévő világjárvány egyenlőtlen hatása a legszegényebbekre és a legkiszolgáltatottabbakra – mind vészjelzés az erőforrások féktelen és kapzsi felélésére.

    Különösen most, a teremtés időszakában hallgassuk a teremtés szívdobogását. A teremtett világ ugyanis azért jött létre, hogy kinyilvánítsa és közölje Isten dicsőségét, hogy segítsen megtalálnunk szépségében mindenek Urát és visszatérni hozzá (vö. Szent Bonaventura: In II Sent, I, 2,2, q. 1, concl.; Brevil., 11.5.11). A föld tehát, ahonnan vétettünk, ezért az ima és a meditáció helye: „Ébresszük fel az Isten által belénk ültetett esztétikai és szemlélődő érzéket” (Querida Amazonia apostoli buzdítás, 56.). A csodálkozás és a szemlélődés képessége olyasmi, amit különösen az őslakos testvéreinktől és nővéreinktől tanulhatunk meg, akik összhangban élnek a földdel és annak számos életformájával.

    3. A megpihenés ideje

    Bölcsességében Isten fenntartotta a szombat napját, hogy a föld és annak lakói megpihenhessenek és felfrissülhessenek. Ma azonban olyan életstílusokban élünk, amelyek szétfeszítik a bolygó határait.

    A növekedés folyamatos igénye, a szüntelen termelés és fogyasztás ciklusa kimeríti a környezeti világot.

    Az erdők szétbomlanak, a talaj erodálódik, a mezők eltűnnek, a sivatagok ránk telepednek, a tengerek savasodnak, egyre erősebb viharok csapnak le ránk: nyög a teremtés!

    A jubileum idején Isten népének meg kellett pihennie szokásos munkájából, lehetővé téve, hogy a szokásos fogyasztás csökkenésének köszönhetően a föld újjászülessen és a világ újrarendeződjön.

    Ma olyan igazságos és fenntartható életstílusokat kell találnunk, amelyek visszaadják a földnek a neki járó pihenést,

    meg kell találnunk a módját, hogy mindenki elegendő táplálékhoz jusson, anélkül, hogy tönkretennénk a bennünket fenntartó ökoszisztémákat.

    A mostani járvány valahogy egyszerűbb és fenntarthatóbb életstílusok újrafelfedezéséhez vezetett bennünket. Bizonyos értelemben a válság alkalmat adott új életmódok kialakítására. Megfigyelhettük, hogyan képes a Föld helyreállni, ha hagyjuk pihenni: a levegő tisztább lett, a vizek áttetszőbbek, az állatfajok sok helyre visszatértek, ahonnan korábban eltűntek. A járvány válaszút elé állított bennünket. Ki kell használnunk ezt a döntő időszakot, hogy véget vessünk a felesleges és romboló tevékenységeknek és céloknak, és hogy életadó értékeket, kapcsolatokat és projekteket valósítsunk meg.

    Felül kell vizsgálnunk energiafelhasználási, fogyasztási, közlekedési és táplálkozási szokásainkat.

    El kell távolítanunk gazdaságunk nem alapvetően fontos és káros vonásait, és ki kell alakítanunk az áruk kereskedelmének, előállításának és szállításának eredményes formáit.

    4. A helyreállítás ideje

    A jubileum arra szolgáló idő, hogy

    helyreállítsuk a teremtés eredeti harmóniáját és begyógyítsuk a sérült emberi kapcsolatokat.

    Arra hív bennünket, hogy méltányos társadalmi kapcsolatokat állítsunk fel újra, visszaadva mindenkinek a szabadságát és a tulajdonát, valamint elengedve mások adósságát. Ezért nem szabad megfeledkeznünk a bolygó déli részének kizsákmányolásáról, amely óriási ökológiai adósságot eredményezett, főleg az erőforrások kifosztása és a közös környezeti térnek hulladéktárolásra történő túlzott felhasználása miatt. Itt az ideje a helyreállító igazságszolgáltatásnak. Ennek kapcsán

    megismétlem felhívásomat a legkiszolgáltatottabb országok adósságának eltörlésére, tekintettel a koronavírus-járványt követő egészségügyi, társadalmi és gazdasági válság súlyos következményeire, melyekkel szembe kell nézniük.

    Biztosítani kell azt is, hogy az újrakezdést ösztönző kezdeményezések, melyeket globális, regionális és nemzeti szinten kidolgoznak és megvalósítanak, valóban hatékonyak legyenek: közjóra összpontosító politikákkal, jogszabályokkal és beruházásokkal, valamint a globális társadalmi és környezeti célok elérésének biztosításával.

    A Föld helyreállítására is szükség van. Rendkívül fontos az éghajlati egyensúly helyreállítása, hiszen vészhelyzetben élünk. Fogytán az időnk, ahogyan gyermekeink és a fiatalok emlékeztetnek bennünket. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a globális átlaghőmérséklet 1,5 Celsius-fok alatti küszöb alatt maradjon, amint azt a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény rögzíti: e határ átlépése katasztrofális lenne, különösen a legszegényebb közösségek számára az egész világon. Ebben a kritikus időszakban egy nemzedékeken belüli és egy nemzedékek közötti szolidaritást kell előmozdítani. Készülve az Egyesült Királyságban, Glasgow-ban megrendezésre kerülő nagy klímacsúcsra (COP 26) arra biztatok minden országot, hogy a kibocsátás csökkentése érdekében ambiciózusabb nemzeti célokat fogadjon el.

    A biológiai sokféleség helyreállítása ugyanolyan kulcsfontosságú a fajok soha nem látott eltűnése és az ökoszisztémák rendkívüli pusztulása miatt. Támogatni kell az ENSZ arra vonatkozó felhívását, hogy őrizzük meg a föld 30%-át védett élőhelyként 2030-ig, hogy lecsökkentsük a biológiai sokféleség elvesztésének riasztó mértékét. Kérem a nemzetközi közösséget, hogy tagjai működjenek együtt annak biztosítása érdekében, hogy a biodiverzitással foglalkozó csúcstalálkozó a kínai Kunmingban (COP 15) fordulópontot jelentsen a Föld helyreállításában, olyan otthonná alakításában, ahol a Teremtő akarata szerint bőséges az élet.

    Helyre kell állítanunk az igazságszolgáltatást, biztosítva, hogy azok, akik nemzedékek hosszú során át laktak egy földet, teljes mértékben újra használatba vehessék. Az őslakos közösségeket meg kell védeni azoktól a vállalatoktól, különösen multinacionális vállalatoktól, amelyek a fosszilis tüzelőanyagok, ásványok, fa és agrár-ipari termékek káros kitermelése révén „olyasmit tesznek a kevésbé fejlett országokban, amit nem tehetnek meg az őket pénzelő országokban” (LS 51.). Ez a tisztességtelen vállalati viselkedés „új típusú gyarmatosítást” jelent (Szent II. János Pál: Beszéd a Pápai Társadalomtudományi Akadémiához, 2001. április 27., idézi: Querida Amazonia, 14.), amely szégyenteljesen kihasználja a legszegényebb, a gazdasági fejlődés kétségbeesett keresésében élő közösségeket és országokat. Meg kell erősíteni és egységes szerkezetbe kell foglalni a nemzeti és nemzetközi törvényeket, hogy azok szabályozzák a kitermelő társaságok tevékenységét, és biztosítsák az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést azok számára, akik sérelmet szenvedtek.

    5. Az örvendezés ideje

    A bibliai hagyomány szerint a jubileum örömteli esemény, melynek kezdetét az egész földön hallható kürtszó jelezte. Tudjuk, hogy a Földnek és a szegényeknek a kiáltása az utóbbi években még hangosabbá vált. Ugyanakkor tanúi vagyunk annak is, hogy a Szentlélek arra indít egyéneket és közösségeket mindenütt, hogy összefogjanak közös otthonunk újjáépítésére és a legkiszolgáltatottabbak megvédésére. Azt lájuk, hogy

    egyre többen és többen vannak olyanok, akik alulról és a perifériákról indulva nagylelkűen dolgoznak a föld és a szegények védelmén.

    Öröm látni a megannyi fiatalt és közösséget, különösen őslakosokat, akik élen járnak abban, hogy válaszoljanak az ökológiai válságra. Ők a Föld jubileumára hívnak, és egy új kezdetet követelnek, annak tudatában, hogy „a dolgokon lehet változtatni” (LS 13.).

    Örülnünk kell annak is, hogy a Laudato si’ megjelenésének évfordulóján tartott különleges év számos helyi és globális szintű kezdeményezést ösztönöz a közös otthon és a szegények gondozásának érdekében. Ennek az évnek hosszú távú operatív tervekhez kellene vezetnie, hogy egy átfogó ökológia gyakorlata valósuljon meg a családokban, a plébániákon, az egyházmegyékben, a szerzetesrendekben, az iskolákban, az egyetemeken, az egészségügyben, a vállalkozásokban, a gazdaságokban és sok más területen.

    Örüljünk annak is, hogy a hívő közösségek összefognak, hogy igazságosabb, békésebb és fenntarthatóbb világot teremtsenek. Különleges örömre ad okot, hogy a teremtés időszaka valóban ökumenikus kezdeményezéssé kezd válik.

    Egyre jobban ébredjünk tudatára, hogy mindannyian közös otthonban élünk, hiszen ugyanazon család tagjai vagyunk!

    Örüljünk, mert szeretetében a Teremtő támogatja a Föld iránti alázatos erőfeszítéseinket. Ez egyben Isten háza is, ahol az ő Igéje „testté lett és köztünk lakozott” (Jn 1,14), olyan hely, amelyet a Szentlélek kiáradása folytonosan megújít.

    „Küldd el Lelked, Uram, és újítsd meg a föld színét” (vö. Zsolt 104,30).

    Róma, Lateráni Keresztelő Szent János-bazilika,
    2020. szeptember 1.

    Ferenc
     

    Fordította: Tőzsér Endre SP

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa üzenete a szegények világnapjáraNyújtsd ki a kezed a szegény felé

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    13
    Ferenc pápa üzenete a szegények világnapjára Nyújtsd ki a kezed a szegény felé

    Az ősi bölcsesség követendő szent szabályként tárja elénk ezeket a szavakat: „Nyújtsd ki a kezed a szegény felé!” (Sir 7,32). A pápa bevezető gondolata megadja a célkitűzést: a tanítás arra szolgál, hogy „legyőzzük a közömbösség gátjait”, hiszen a szegénység mindig új formát ölt, melyek mindegyikében találkozhatunk az Úr Jézussal, aki feltárta, hogy ő jelen van e leggyengébb testvéreiben. 

    Bölcsességet kér az Istentől, akinek válasza: Bízzál az Istenben, ő majd gondodat viseli 

    Sirák Fia könyvét a bölcsesség mestere Krisztus előtt kétszáz évvel írta, idegen uralom elnyomása alatt. Szorongatott helyzetében az Istenhez fordul és tőle kéri a bölcsesség adományát. Az pedig Úr a segítségére siet, tanácsokat ad az élet különféle helyzeteire, melyek közül az egyik a szegénység. Sürgeti, hogy a nehéz helyzetben bízzunk az Istenben: „Bízzál az Istenben: gondodat viseli, járj egyenes úton és reménykedj benne. Akik Istent félitek, várjátok kegyelmét, ne hagyjátok el, nehogy elessetek. Akik Istent félitek, benne reméljetek, akkor nem marad el a jutalmatok” (Sir 2,2-7).

    Az imádság és a szegények iránti szolidaritás elválaszthatatlanok

    Isten válasza valójában a vele való kapcsolat csodálatos foglalata az ember egészen konkrét helyzeteiben. A pápa éppen ebből a részből választotta az üzenet címét. Az Istenhez intézett imádság és a szegények, szenvedők iránti szolidaritás elválaszthatatlanok egymástól. Az Istennek az a tisztelet tetszik, mely minden emberben, még a legmegvetettben is felismeri az Isten képét. Ez a figyelem abból az isteni áldásból ered, mely a szegények iránti nagylelkűségre árad. Az imádság örve alatt a szegényeket soha nem hanyagolhatjuk el, hanem a szegének szolgálata kísérje mindig az Isten dicséretét.

    Nem kell hozzá sok szó, hanem inkább konkréten elköteleződik

    A gyengék, a vigasztalanok és szenvedők iránti nagylelkűség, mely visszaadja nekik a méltóságukat, elengedhetetlen feltétele a teljesen emberi életnek. Ez a figyelmesség nem függhet a rendelkezésre álló időtől, az önérdektől, sem pedig lelkipásztori tervektől. Isten kegyelmének az erejét nem fojthatja el önmagunk előtérbe helyezésének narcisztikus hajlama. Ez a szegények iránti figyelmesség nehéz, de át kell hatnia a személyes életünket és a helyes szociális irányultságnak. Nem kell hozzá sok szó, hanem inkább konkréten elköteleződik az életben az isteni szeretet ösztönzésére.               

    Krisztus kegyelme révén felajánlja az osztozás tanúságtételét és gesztusait

    Ferenc pápa üzenete hangsúlyozza a szegénnyel való személyes találkozás fontosságát, mely provokál és konkrét válaszadásra szólít fel. A keresztény közösségnek bele kell kapcsolódnia a megosztás folyamatába és ezt a feladatát nem ruházhatja át másra. Nem vagyunk a helyünkön, mindaddig, amíg az emberi család akár egy tagja is háttérbe szorul és a sötétben marad. A szegények kiáltása találja az Isten népét az első vonalban és adjon nekik hangot, védelmezze őket szolidárisan. A pápa elismeri, hogy az egyház nem rendelkezik átfogó megoldásokkal, ám Krisztus kegyelme révén felajánlja az osztozás tanúságtételét és gesztusait. Kötelességének érzi, hogy válaszoljon azok igényeire, akiknek a legszükségesebbek hiányoznak. A közjó legfontosabb értékére emlékeztetni a keresztény nép számára egy életszerű elköteleződés, mely senkiről nem akar megfeledkezni, akiknek ember mivoltát a legalapvetőbb szükségleteiben sértették meg.

    Az életet át- és átszövik a tisztelet és a nagylelkűség tettei

    A kéznyújtás mindenekelőtt magának a kezet nyújtónak segít felfedezni, hogy van bennünk egy képesség olyan gesztusokra, melyek értelmet adnak az életnek. És mennyi kinyújtott kéz látható naponta! – szól a pápa üzenete. Sajnos a sietség azonban mindinkább beleránt a közömbösség örvényébe, így csak az életünket felforgató események adják, hogy a szemeink képesek legyenek meglátni a szentek jóságát a „szomszéd ajtóban”. Az újságok és médiafelületek oldalain a rossz hírek bővelkednek, azt sejtetve, hogy a rossz az úr. De nem így van, mert az életet át- és átszövik a tisztelet és a nagylelkűség tettei, melyek nemcsak semlegesítik a rosszat, hanem arra ösztönöznek, hogy menjünk tovább és legyünk teljesen reményteliek.

    Kinyújtott segítő kezek szálltak szembe a vírussal és a félelemmel  

    A kéznyújtás egy jel, mely azonnal közelségre, szolidaritásra és szeretetre utal. Ezekben a hónapokban, amikor mintha az egész világot legyőzte volna a vírus, hány kinyújtott kezet is láthattunk – szól a pápa üzenete és felsorolja a kinyújtott kezek fajtáit: a betegeiért aggódó orvos, a túlórázva is a betegekre figyelő ápoló, az orvosságot nyújtó gyógyszerész, az áldást osztó pap, az utcán hajléktalanhoz siető önkéntes keze, ahogy ellátják szolgálatukat. Ezek a kezek szálltak szembe a vírussal és a félelemmel.   

    Szükségünk van egy új testvériségre, mely képes a kölcsönös tiszteletre

    A vírus váratlanul lepte meg az emberiséget, de a kinyújtott kezek segítsége nem váratlanul érkezett, hanem annak a jeleként, hogyan lehet felismerni a szegényt és megsegíteni a szükségében. Az ember nem rögtönöz az irgalmasság eszközeivel, hanem mindennapi gyakorlat kell hozzá annak a tudatában, hogy elsőként mi magunk szorulunk rá a kinyújtott kezekre. A bizonytalanság mostani válságában, amikor elvesztettük a megszokott szabadságunkat és megtapasztaltuk a félelmet, bezárva otthonaink csendjébe, fedeztük fel hogy mennyire fontos a lényegesre összpontosítani. Szükségünk van egy új testvériségre, mely képes a kölcsönös tiszteletre és segítségnyújtásra. Végül Ferenc pápa a Szegények világnapjára írt üzenetében a kinyújtott kéz jelképezte segítség kötelező felelősségére emlékeztet, mely egyúttal a felebaráti szeretet bibliai parancsa. Ennek jegyében kell elkerülni a cinikus közömbösséget. A kinyújtott kéz velejárója az ima, mely átalakítja magát a gesztust és teszi azt az osztozó ölelés és a megtalált emberség jelévé. 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa missziós világnapi üzenete:„Íme itt vagyok, küldj engem!”

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    31
    Ferenc pápa missziós világnapi üzenete: „Íme itt vagyok, küldj engem!”

    „Íme itt vagyok, küldj engem!”

    A missziós üzenet címe Izajás próféta meghívásának bibliai történetéből származik. Az Úr kérdésére „Kit küldjek?”, a próféta készségesen válaszol: „Íme itt vagyok, küldj engem!”. Ez a meghívás az Úr szívének irgalmasságából ered, mely felhívást intéz az egyházhoz és az egész emberiséghez a jelenlegi világjárványban.

    Közös hivatásunk, hogy együtt járjunk

    Az október 18-án esedékes missziós világnapra írt üzenet elején Ferenc pápa felidézi a március 27-én pénteken, az üres Szent Péter téren tartott imaórájának elmélkedését, melyben leírta a koronavírustól sújtott emberiség irányvesztettségét, mely hasonló ahhoz a helyzethez, amit „az apostolok váratlan és dühöngő viharként” éltek meg és amelyben mégis tudatosult bennük, hogy egy „törékeny bárkában mindnyájan együtt eveznek és közös hivatásuk, hogy egymást erősítsék”.

    „Valóban, félelemmel teltünk el, megzavarodtunk és irányvesztettekké lettünk. A fájdalom és halál révén megtapasztaltunk emberi törékenységünket, de egyidejűleg az élet iránti erős vágyat ismerjük fel magunkban, és hogy szabadulni akarunk a rossztól. Ebben a helyzetben a missziós hivatás arra indít, hogy az Isten és a felebarát iránti szeretet révén kilépjünk magunkból, ami a megosztás, a szolgálat és közbenjárás lehetőségét kínálja fel. Az Isten által ránk bízott misszió a félelemmel teli és zárt énünkből kivezet bennünket egy megújult önátadásra.

    Krisztus indít bennünket arra, hogy legyünk kilépő egyház               

    A keresztrefeszített Jézusban Isten feltárja az emberiség iránti szeretetét és tőlünk a mi személyes készségünket kéri a küldetés terén, mert Ő maga a Szeretet, a mindig kilépő szeretet, mely életet ad. Ezért küldte el a mindig engedelmes Fiát, aki nekünk adta a Szentlelkét és bennünket is a világba küld. A kilépő egyház nem emberi akarat erőfeszítésének az eredménye, hanem Krisztus maga indítja erre az egyházat. A Szentlélek pedig arra ösztönzi a keresztényt, hogy a misszióban tegyen tanúságot az evangéliumról. Már az ingyen kapott élet közvetve arra indít, hogy lépjünk bele az önátadás dinamikájába. Ez a mag bennünk keresztényekben érett formát ölt a házastársi szeretetben és az Isten Országáért vállalt szüzességben. Az emberi élet Isten szeretetéből születik, növekszik a szeretetben és a szeretet felé tart – szól a pápa üzenete.         

    Isten irgalma kiárad az egész univerzumra 

    Ez érvényes mindenkire, senki nincs kizárva belőle, Isten irgalma kiárad az egész univerzumra. Krisztus a kereszten legyőzte a bűnt és a halált, az egyház pedig tovább folytatja Krisztus misszióját a történelemben. Így az Isten éppen rajtunk keresztül tárja fel a világ számára a szeretetét és képes megérinteni a szívet, az elmét, a testet, a társadalmat és a kultúrát, mindenhol és minden időben.

    Isten akarat betölteni ma az egyházban és a történelemben 

    Ezt a missziós küldetést csak akkor tudjuk megérteni – írja a pápa az üzenetében –, ha személyes kapcsolatban vagyunk Jézussal. Éppen ezért kell magunkat kérdőre vonni, hogy készek vagyunk-e befogadni a Szentlélek jelenlétét az életünkbe, készek vagyunk-e elfogadni a missziót, bárhová is szóljon az. És végül készek vagyunk-e arra, hogy Máriához hasonlóan megtegyük az Isten akaratát?

    Nyíljunk meg a szeretetben a rászorulók iránt   

    A világjárvány fizikai távolságtartásra kötelez bennünket, de éppen ez szólít fel arra, hogy újra felfedezzük a társadalmi kapcsolatok és az Istennel való közösségi viszonyunk fontosságát. Most jobban meg kell nyílnunk a szeretetben a rászorulók iránt. Nem mehetünk együtt a szentmisére, de mégis, ebben a mostani helyzetben kell nekünk választ adni az Úr kérdésére: Kit küldjek? Legyen a miénk a próféta nagylelkű válasza: „Íme itt vagyok, Uram, küldj engem!” 

     

    http://w2.vatican.va/content/francesco/en/messages/missions/documents/papa-francesco_20200531_giornata-missionaria2020.html

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa a tömegtájékoztatás 54. világnapjára Elbeszélheted majd gyermekeidnek és unokáidnak(Kiv 10,2) Az élet történetté válik

    Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    15
    Ferenc pápa a tömegtájékoztatás 54. világnapjára Elbeszélheted majd gyermekeidnek és unokáidnak (Kiv 10,2) Az élet történetté válik

    Hazánkban idén május 17-én tartjuk a tömegtájékoztatás világnapját. A pápa e napra hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. A tömegtájékoztatás 54. világnapja mottója: „»Elbeszélheted majd gyermekeidnek és unokáidnak« (Kiv 10,2) Az élet történetté válik”.

    A tömegtájékoztatás világnapjának idei üzenetét az „elbeszélés” témájának szeretném szentelni, mert azt hiszem, hogy ha nem akarunk eltévedni, akkor olyannyira szükségünk van a jó történetek igazságára, akár a levegőre: olyan történetekre, amelyek építenek és nem rombolnak, történetekre, amelyek segítenek megtalálni a gyökereinket és meglelni az erőt ahhoz, hogy együtt előre tudjunk haladni. A minket körülvevő hangok és üzenetek zűrzavarában szükségünk van egy emberi történetre, amely nekünk és rólunk szól és a bennünk lakozó szépségről beszél. Egy történetre, amely a világot és az eseményeket szelíden szemlélve képes értelmezi, ami elbeszéli, hogy mindnyájan egy élő szövet részei vagyunk, és ami megmutatja, hogy a szálak, amelyek összekötnek minket, milyen szorosan fonódnak össze.

    1. Történeteket szőni
    Az ember mesélő lény. Kiskorunk óta éhezünk a történetekre, éppúgy, ahogy a táplálékra. Legyen szó mesékről, regényekről, filmekről, dalokról vagy hírekről: a történetek befolyásolják az életünket, még akkor is, ha ennek nem is vagyunk tudatában. Gyakran a bennük szereplő karakterek és történetek alapján döntünk arról, hogy mi a helyes és mi a rossz. A történetek formálnak minket, alakítják meggyőződésünket és viselkedésünket, segíthetnek megérteni és megfogalmazni, hogy kik is vagyunk.

    Az ember nemcsak az egyetlen olyan élőlény, akinek ruházatra van szüksége, hogy sebezhetőségét eltakarja (vö. Ter 3,21), hanem az egyetlen is, akinek elbeszélnie kell, hogy történetekbe kell „öltöznie”, hogy megőrizze életét. Nemcsak ruhákat szövünk, hanem történeteket is: emberi képesség az, hogy szöveteket és szövegeket szőjjön. A történetek mindig közös „szövőszéken” születnek, és mindig olyan hősöket állítanak elénk, akik legyenek egészen hétköznapiak, egy álom után eredve nehéz helyzetekkel birkóznak meg és megküzdenek a gonosszal, mindvégig egy bátorságot adó erőtől hajtva: ez pedig a szeretet ereje. Elmerülve e történetekben hősies motivációkra találhatunk, amelyek minket is segítenek szembenézni az élet kihívásaival.

    Az ember mesélő lény, mivel fejlődő lény, olyan, aki felfedezi magát a mindennapi élet szövetében és gazdagodást talál benne. Elbeszélésünk azonban már a kezdetektől veszélyben forog, mivel a gonosz mindenütt meglapul a történelemben.

    2. Nem minden történet jó
    „Ha ebből eszel, akkor olyan leszel, mint az Isten” (vö. Ter 3,5). A kígyó kísértése csomót köt a történelem szövetének szálaira, amit nehéz kibontani. „Ha ezt vagy azt megszerzed, akkor ez leszel, akkor el fogod érni...” – suttogja a fülünkbe még ma is, és ez az úgynevezett kizsákmányolási célú storytelling. Hány és hány történet kábít minket, hiteti el velünk, hogy a boldogság érdekében egyre többet és többet kell fogyasztanunk és birtokolnunk. Már észre sem vesszük, hogy mennyire vágyunk a pletykákra és locsogásra, hogy mennyi erőszakot és hamisságot fogyasztunk. A kommunikáció szövőszékei gyakran nem konstruktív történeteket hoznak létre, amelyek összetartják a társadalmi kapcsolatokat és a kultúra szövetét, hanem pusztító és provokatív történeteket, amelyek az együttélés sérülékeny szálait elkoptatják és szétszakítják. Ellenőrizetlen információk gyűjtésével, a banális és manipuláló mondatok ismételgetésével, a gyűlöletbeszéd terjesztésével a többi embernek nem továbbszőjük a történetét, hanem megfosztjuk méltóságától.

    Bár azok a történetek, amelyek ilyen céllal születtek vagy a hatalomgyakorlást szolgálják, rövid életűek, a jó történetek képesek leküzdeni a tér és az idő korlátait. Képesek évszázadok óta időszerűek lenni, mert táplálják az életet. Egy olyan korban, amikor a hamisítás művészete egyre kifinomultabb lesz és hihetetlen szintre jutott (deepfake), bölcsességre van szükségünk, hogy a gyönyörű, igaz és jó történeteket befogadjuk és elbeszéljük, és bátorságra, hogy a hamis és rosszindulatú történeteket elutasítsuk. Végül pedig türelemre és a megkülönböztetés képességére, hogy újra felfedezzük azokat a történeteket, amelyek segítenek, hogy ne veszítsük el a fonalat korunk zűrzavarában; a történeteket, amelyek újra napvilágra hozzák létezésünk igazságát – a mindennapi élet gyakran figyelmen kívül hagyott hősiességében is.

    3. A történetek Története
    A Szentírás a történetek Története. Hány és hány eseménnyel, néppel és emberrel találkozunk benne! A kezdetektől elénk tárja az egy Istent, aki teremtő és egyúttal elbeszélő is: kimondja Szavát és a dolgok létrejönnek (vö. Ter 1). Szavával hívja létbe Isten a dolgokat, majd a teremtés csúcspontjaként megteremti a férfit és az asszonyt, mint szabad beszélgetőpartnereit, akik vele együtt alkotják tovább a történetet. Az egyik zsoltárban a Teremtőhöz így szól a teremtmény: „Te alkottad belsőmet, anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved (…) létem soha nem volt rejtve előtted. Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem” (Zsolt 139,13–15). Nem születünk késznek – mindig „szőttnek” és „kötöttnek” kell lennünk. Az életet arra kaptuk, hogy továbbszőjük azt a meglepő csodát, amik vagyunk.

    Ebben az értelemben a Biblia Isten és az emberiség nagy szerelmi története, amelynek Jézus áll a középpontjában. Az ő történetében teljesedik be Isten szeretete az ember iránt és jut el ugyanakkor az ember szerelmi története az Istennel való beteljesedéshez. Tehát nemzedékről nemzedékre arra hivatott az ember, hogy elmesélje és emlékezetében rögzítse e történetek Történetének legfontosabb eseményeit, amelyek alkalmasak arra, hogy feltárják a történések értelmét.

    Ennek az üzenetnek a címe a Kivonulás könyvéből származik, ez az az alapvető bibliai elbeszélés, amely leírja, hogy Isten miként avatkozott be népének történetébe. Amikor Izrael rabszolgává tett fiai Istenhez kiáltottak, meghallgatta őket és megemlékezett róluk: „Isten meghallotta panaszukat, és Isten megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségről. Jóakaratúan tekintett le Izrael fiaira és felismerte” (Kiv 2,24–25). Istennek a szövetségről való megemlékezése a jelek és csodák által a rabságból való megszabaduláshoz vezet. És ezen a ponton Isten kinyilatkoztatja Mózesnek e jelek jelentését: „Elbeszélheted majd gyermekeidnek és gyermekeid gyermekeinek (…) milyen csodákat vittem végbe közöttük, így megtudhatjátok, hogy én vagyok az Úr” (Kiv 10,2). A Kivonulás tapasztalata azt tanítja nekünk, hogy Isten felismerése mindenekelőtt úgy közvetíthető, ha az ember nemzedékről nemzedékre továbbmondja, Isten miként mutatta és mutatja meg jelenlétét. Az élet Istene az élet elbeszélése által közli magát.

    Maga Jézus nem elvont beszédekben tanít Istenről, hanem példázatokban, rövid, a mindennapi életből vett elbeszélésekkel. Ezekben az élet történetté válik – majd a hallgató számára a történet életté válik: a történet behatol mindazok életébe, akik hallgatják és átalakítja őket.

    Nem véletlen tehát, hogy az evangéliumok is történetek. Nemcsak tájékoztatnak Jézusról, hanem „át is alakítanak”
    1, Jézushoz hasonlóvá tesznek minket: az evangélium arra hívja az olvasót, hogy részesüljön Jézus hitében és ossza meg az Ő életét. János evangéliuma elmondja, ahogy a per excellence Elbeszélő – a Logosz, az Örökkévaló Ige – elbeszéléssé lett: „az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (Jn 1,18). Az „elbeszélés” kifejezést használtam, mert az eredeti exeghésato kifejezés lefordítható mind a „kinyilatkoztatni”, mind pedig az „elmondani” kifejezéssel. Isten személyesen „beleszőtte magát” emberségünkbe és ezzel új módszert tanított arra, hogy továbbszőjük történetünket.

    4. Egy történet, amely megújul
    Krisztus története nem a múlt öröksége, hanem a mi történetünk és még mindig aktuális. Ez megmutatja nekünk, hogy Isten annyira a szívén viseli az embert, a testünket, a történetünket, hogy maga is emberré, testté és történetté vált. És azt is elmondja, hogy nincsenek jelentéktelen, „kicsi” emberi történetek. Mivel Isten történetté lett, bizonyos értelemben minden emberi történet isteni történet. Az Atya minden egyes ember történetében felismeri Fiának a földre ereszkedését. Minden emberi történet megfoszthatatlan méltósággal rendelkezik. És ezért az emberiség megérdemli azokat a történeteket, amelyek megfelelnek szintjének, annak a szédítő és lenyűgöző magasságnak, amelyre Jézus minden embert meghívott.

    „Meglátszik rajtatok, hogy Krisztus levele vagytok – jegyezte meg Szent Pál –, amelyet mi írtunk, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével, nem is kőtáblára, hanem az élő szív lapjaira” (2Kor 3,3). A Szentlélek, Isten szeretete ír bennünk. És azáltal, hogy bennünk ír, megszilárdítja bennünk a jót és emlékeztet rá. A latin kifejezés: recordatio, vagyis emlékezés, azt jelenti: a szívben (latinul cor) hordozni, a szívbe írni. A Szentlélek ereje által minden történet, még a legelfelejtettebb is, még a leggörbébb vonalakon írtnak tűnő is inspirációt találhat mint az evangélium mellékleteként újjászületett remekmű. Mint Szent Ágoston Vallomásai. Mint Szent Ignác „A zarándok”-ja. Mint a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréztől az Egy lélek története. Mint Manzonitól A jegyesek vagy Dosztojevszkijtől a Karamazov testvérek. És mint számtalan más történet, amely csodálatos módon állította elénk Isten szabadságának az emberrel való találkozását. Mindannyian ismerünk különféle történeteket, amelyek az evangélium illatát árasztják, és amelyek tanúságot tesznek az életet átalakító szeretetről. Ezek a történetek azt kívánják, hogy bármikor, bármilyen nyelven, bármilyen módon adjuk is tovább, beszéljük el és keltsük életre őket.

    5. Egy történet, amely megújít minket
    Minden nagy történetben benne van a saját történetünk is. Ha a Bibliát, a szentek történeteit, valamint azokat a szövegeket olvassuk, amelyek képesek voltak az emberek lelkét megvilágosítani és szépségét feltárni, akkor a Szentlélek szabadon írhat szívünkbe, megújítva bennünk annak emlékezetét, hogy kik vagyunk Isten szemében. Ha emlékszünk a szeretetre, amely megteremtett és megváltott minket, ha hagyjuk, hogy a szeretet behatoljon mindennapi történeteinkbe, ha irgalmat szövünk mindennapi életünk szövetébe, akkor valóban új fejezetet nyitunk az elbeszélésben. Akkor már nem a szomorúság és a bánat csapdájában vergődünk, nem vagyunk egy beteg, a szívet megbéklyózó emlékhez kötve. Ha megnyílunk mások előtt, megnyílunk magának az Elbeszélőnek is. Istennek elmondani a történetünket soha nem hiábavaló: még ha az események változatlanok maradnak is, a jelentésük és a nézőpontunk megváltozik. Az Úrnak magunkról beszélni azt jelenti, hogy elfogadjuk irgalmas és szerető perspektíváját saját magunk és mások számára is. Elmondhatjuk neki élményeinket, embereket és élethelyzeteket bízhatunk rá. Istennel együtt újraszőhetjük az élet hálóját, kijavíthatjuk annak lyukait és szakadásait – mennyire szükségünk van erre mindnyájunknak!

    Az Elbeszélő szemével – az Egyetlenével, aki teljes rálátással bír – ezután közeledhetünk a főszereplőkhöz: testvéreinkhez, akik mint mi is, szerepet játszanak napjaink történetében. Igen, a világ színpadán ugyanis senki sem statiszta, és mindenkinek a története nyitott a változás lehetőségére. Még ha a gonoszról kell is beszélnünk, megtanulhatjuk, hogy teret hagyjunk a megváltásnak, a gonoszság közepette is felismerhetjük a Jó dinamikáját és teret adhatunk neki.

    Nem a storytelling logikájának követéséről van tehát szó, és nem is arról, hogy magunkat reklámoznánk – ez nem más, mint emlékezés arra és őrzése annak, amik Isten szemében vagyunk; tanúságtétel arról, amit a Szentlélek a szívünkbe ír; kinyilvánítása mindenki számára annak, hogy történetük nagyszerű csodákat tartalmaz. Azért, hogy ezt meg tudjuk tenni, forduljunk egy asszonyhoz, aki méhében szőtte Krisztus emberi természetét, és aki – amint az evangélium tanúsítja – egybefont mindent, ami vele történt. Szűz Mária megőrzött mindent és szívében el-elgondolkodott rajta (vö. Lk 2,19). Kérjük az ő segítségét, aki megértette, hogyan lehet a szeretet gyengéd erejével kibogozni az élet csomóit.

    Ó, Mária, Asszonyunk és Anyánk, aki méhedben szőtted az isteni Szót és életeddel elbeszélted Isten csodálatos tetteit! Hallgasd meg történetünket, őrizd meg a szívedben, és tedd magadévá azokat az elbeszéléseket, amelyeket senki sem akar hallani. Taníts meg minket, hogy felismerjük a történelmet irányító helyes szálakat. Tekints a csomók sokaságára, amelyekbe életünk belegabalyodik, és amelyek emlékezetünket megbénítják. Gyengéd kezed nyomán minden csomó kioldódik. Lélek Anyja, Bizalom Anyja, ösztönözz minket is. Segíts minket, hogy a béke történetét, a jövő történetét alkossuk meg. És mutasd meg nekünk az utat, amelyet együtt járnunk kell.

    Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. január 24-én, Szalézi Szent Ferenc emléknapján

    Ferenc
     

    1. Vö. XVI. Benedek pápa, Spe salvi enciklika 2, „a keresztény üzenet nem csak »informatív«, ‘tájékoztató’, hanem »performatív«, ‘átalakító’ volt – azaz az evangélium nemcsak valami tudható dolog közlése; hanem olyan közlés, amely tényeket hoz létre és megváltoztatja az életet”.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa üzenete migránsok és menekültek világnapjára - Befogadni, védelmezni, előmozdítaniintegrálni a hazájukban kitelepítet személyeket

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    13
    Ferenc pápa üzenete  migránsok és menekültek világnapjára - Befogadni, védelmezni, előmozdítani integrálni a hazájukban kitelepítet személyeket

    Mint Jézus Krisztus, menekülni kényszerültek

    Befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni a hazájukon belül kitelepített személyeket

    Ferenc pápa üzenete elején idéz idén január 9-én, a Szentszékhez akkreditált Diplomáciai Testület tagjaihoz intézett beszédéből, amelyben korunk kihívásai közé besorolta a lakóhelyüket hazájukon belül elhagyni kényszerülő személyek drámáját is: „A konfliktusok és a humanitárius vészhelyzetek, amelyeket az éghajlat destabilizációja tovább súlyosbít, növelik a kitelepítettek számát és azokat az embereket érintik, akik már eleve nagy szegénységben élnek. Sok olyan ország, ahol ezek a súlyos helyzetek állnak fenn, nem rendelkezik megfelelő struktúrákkal, hogy válaszoljon a kitelepítettek szükségleteire”.

    Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma migránsokkal és menekültekkel foglalkozó szekciója május 5-én közzé tette „A belső kitelepítettek gondozására vonatkozó lelkipásztori irányelvek”-et. A dokumentum az egyház lelkipásztori tevékenységét kívánja ihletni és elevenné tenni ezen a sajátos területen.

    A kitelepítettek drámája gyakran láthatatlan

    A pápa ezeket az okokat szem előtt tartva úgy döntött, hogy ezt az idei Üzenetet a belső kitelepítettek drámájának szenteli. Ezt a gyakran láthatatlan drámát a COVID-19 pandémia által okozott világválság még tovább súlyosbította. Ez a válság ugyanis hevessége, súlyossága és földrajzi kiterjedése miatt átértékelt emberek millióit sújtó annyi más humanitárius vészhelyzetet. Olyan nemzetközi kezdeményezéseket és segélyeket, amelyek alapvetőek és sürgősek emberi életek megmentésére, a nemzeti politikai napirendek végére szorította. „Azonban ez most nem a megfeledkezés ideje. A válság, amellyel szembe nézünk, ne feledtesse el velünk azt a számos szükséghelyzetet, amely sok személy szenvedését okozza” – idéz Ferenc pápa idei Urbi et Orbi üzenetéből, majd így folytatja: „A 2020-as évet jellemző tragikus események fényében kiterjesztem ezt a belső kitelepítetteknek szentelt Üzenetet, mindazokra, akik a bizonytalanság, a magára hagyatottság, a peremre szorultság és visszautasítás tapasztalatát élték meg vagy még mindig tapasztalják a COVID-19 miatt”.

    Minden menekültben ismerjük fel Jézust

    Ferenc pápa üzenetében a Szent Család Egyiptomba menekülésének ikonjából indul ki. Ez ihlette meg elődjét, XII. Piusz pápát, amikor 1952. augusztus elsején megfogalmazta az Exsul Familia k. Apostoli Konstitúcióját. Az Egyiptomba menekülés idején a Kis Jézus megtapasztalja szüleivel együtt a kitelepítettek és menekültek tragikus körülményeit, amelyeket „félelem, bizonytalanság, nélkülözések” jellemeznek (vö. Mt 2,13-15.19-23). Sajnos napjainkban családok milliói magukra ismerhetnek ebben a szomorú valóságban – állapítja meg a pápa. A televízió és az újságok csaknem minden nap hírt adnak menekültekről, akik éhség, háború és más súlyos veszélyek elől menekülnek, biztonságot és emberhez méltó életet keresnek maguk és családjuk számára” (Úrangyala, 2013. december 29.) Mindnyájukban jelen van Jézus, aki, mint Heródes idején, menekülni kényszerül, hogy életben maradjon. Arcukban ismerjük fel az éhező, szomjazó, ruhátlan, beteg, idegen és bebörtönzött Krisztust, aki lelkiismeretünkhöz szól (vö. Mt 25,31-46). Ha felismerjük, akkor mi fogunk neki köszönetet mondani azért, hogy találkozhattunk vele, szerethetjük és szolgálhatunk neki.

    A lelkipásztori kihívásokra válaszoljunk konkrét tettekkel

    A kitelepített személyek felkínálják számunkra azt a lehetőséget, hogy találkozzunk az Úrral, „akkor is, ha szemünk csak nehezen ismeri fel Őt: a szakadt ruhákban, piszkos lábbal, eltorzult arccal, sebekkel beborított testtel, aki nem beszéli nyelvünket” idéz a pápa 2019. február 15-én mondott homíliájából. Valóságos lelkipásztori kihívásról van szó, amelyre azzal a négy igével kell válaszolnunk, amelyeket már 2018-ban megjelölt ugyanerre a Világnapra: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Most ezekhez hat igepárt tesz hozzá, amelyek nagyon konkrét cselekvéseknek felelnek meg, ok-okozati összefüggés kapcsolja őket egybe.

    Az első igepár: megismerni, hogy megértsük. A megismerés szükséges lépés a másik megértése felé. Ezt tanítja Jézus az emmauszi tanítványok epizódjában. „Miközben így beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett és csatlakozott hozzájuk. De szemük el volt takarva, hogy föl ne ismerjék” (Lk 24,15-16). Amikor migránsokról és kitelepítettekről van szó, gyakran megállunk a számoknál. De nem számokról van szó, hanem személyekről! – hangsúlyozza a migránsok és menekültek Világnapjára írt üzenetében Ferenc pápa. Ha találkozunk velük, előbb-utóbb megismerjük őket. És ismerve történeteiket, képesek leszünk megérteni őket. Megérthetjük például, hogy az a létbizonytalanság, amelyet a pandémia miatt szenvedve megtapasztaltunk, a kitelepítettek életének állandó eleme.

    A második igepár: közel állni, hogy szolgáljunk. Szükséges, hogy a személyek mellé álljunk, hogy szolgáljuk őket. Magától értetődőnek tűnik, de gyakran nem az. „Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Mikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire és bekötözte azokat. Aztán föltette teherhordó állatára, szállására vitte és gondját viselte” (Lk 10.33-34). A félelmek és az előítéletek – olyan sok előítélet – arra késztetnek, hogy távolságot tartsunk másoktól és gyakran megakadályoznak abban, hogy „melléjük álljunk” és szolgáljuk őket szeretettel. Felebarátunkhoz közelíteni gyakran azt jelenti, hogy készen állunk a kockázatok vállalására is, mint ahogy ezt sok orvos és ápoló megtanította nekünk az utóbbi hónapokban. Ez a felebarátaink mellé állás, hogy szolgáljuk őket, túlmutat a puszta kötelességérzeten; a legnagyobb példát Jézus hagyta ránk, amikor megmosta tanítványai lábát: „levetette felsőruháját”, letérdelt és bepiszkolta kezét (vö. Jn 13,1-15).

    A harmadik igepár: kiengesztelődni, hogy meghallgassunk. Isten maga tanítja ezt nekünk, hogy Fiát küldve a világba, emberi füllel akarta meghallgatni az emberiség sóhajtozását: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,16-17). A szeretet, mely kiengesztel és üdvözít, a meghallgatással kezdődik. A mai világban megsokszorozódnak az üzenetek, ám eközben az ember elveszti a képességét a meghallgatásra. Mert csak az alázatos és figyelmes meghallgatáson keresztül tudunk eljutni a valódi kiengesztelődésre. 2020-ban heteken át csend uralta az utcáinkat. Drámai és nyugtalanító csend, mely azonban lehetőséget kínált nekünk, hogy meghalljuk a legsérülékenyebbek, a kitelepítettek és a súlyosan beteg földgolyónk kiáltását. És ezt hallva, lehetőségünk van a felebaráttal, a számos leselejtezettel, önmagunkkal és az Istennel való kiengesztelődésre, aki soha nem fárad bele abba, hogy felkínálja nekünk az irgalmát.   

    A negyedik igepár: növekedni, hogy megosszunk. Az első keresztény közösség közös alkotó elemeinek egyikében együtt osztozott: „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Isten nem akarta, hogy földünk erőforrásait csak néhányan birtokolják. Nem, az Úr nem akarta ezt! Meg kell tanulni a megosztást, hogy együtt növekedjünk, anélkül, hogy bárkit is kihagynánk. A világjárvány arra emlékeztetett, hogy mindnyájan egy bárkában vagyunk. A tény, hogy közös aggodalomban és félelemben vagyunk, ismét megmutatta nekünk, hogy senki sem üdvözül egyedül. A növekedéshez valóban együtt kell növekednünk, megosztva, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak kínált fel öt árpakenyeret és két halat… Ami aztán elég lett ötezer embernek (vö Jn 6,1-15).

    Az ötödik igepár: előmozdítani, hogy bevonjunk. Így tett Jézus is a szamáriai asszonnyal (vö Jn 4,1-30). Az Úr a közelébe lép, meghallgatja, a szívéhez szól, aztán elvezeti az igazságra és átalakítja őt az örömhír hirdetőjévé: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?”. Néha mások szolgálatának a lendületét megakadályozza, hogy látjuk a gazdagságukat. Ha valóban segíteni akarjuk az embereket, akiknek támogatásunkat nyújtjuk, be kell őket vonni és saját felszabadulásuk főszerepelőivé kell tenni. A világjárvány arra emlékeztetett minket, hogy mennyire fontos a közös felelősség és hogy mindenki közreműködésével – még a lebecsült kategóriákéval is – le lehet győzni a válságot. „Bátorságra kell lelni, hogy új tereket nyissunk, ahol mindenki meghívottnak érzi magát, és ami lehetővé teszi a befogadás, a testvériség és a szolidaritás új formáit (Elmélkedés a Szent Péter téren, 2020. március 27.)      

    A hatodik igepár: építeni, hogy együttműködjünk. Ez az, amit Pál apostol a korinthusi közösségnek ajánl: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). Isten Országának az építése minden keresztény közös elkötelezettsége és éppen ezért szükséges, hogy megtanuljunk együttműködni anélkül, hogy engednénk a féltékenység, a viszálykodás és a megosztottság kísértésének. A jelenlegi helyzetben le kell szögezni: „Ez nem az önzés ideje, mert a bennünket ért kihívás összeköt bennünket és nem tesz különbséget a személyek közt” (Urbi et Orbi üzenet, 2020. április 12.)   

    Ahhoz, hogy megóvjuk a közös házat és hogy mind inkább hasonlóvá tegyük Isten eredeti tervéhez, el kell köteleződni a nemzetközi együttműködés, a globális szolidaritás és a helyi elkötelezettség biztosításában, anélkül, hogy bárkit is kihagynánk belőle.  

    Egy olyan imádsággal szeretnék zárni – szól Ferenc pápa a Migránsok és Menekültek Világnapjára írt üzenete végén –, amit Szent József példája sugall, főként amikor menekülni kényszerült Egyiptomba, hogy megmentse a Gyermeket.

    "Atyám, te Szent Józsefre bíztad, ami a legdrágább volt számodra, a gyermek Jézust és az Anyját, hogy oltalmazd a veszedelmektől és a gonoszok fenyegetéseitől. Engedd meg nekünk, hogy mi is megtapasztaljuk a védelmedet és a segítségedet. Ő, aki megtapasztalta annak a szenvedését, aki a hatalmasok gyűlölete elől menekül, add, hogy tudja segíteni és oltalmazni azokat a fivéreket és nővéreket, akik a háborúk, a szegénység és az ínség elől menekülve elhagyják otthonukat és földjüket, hogy menekültként útnak induljanak biztonságosabb helyek felé. Közbenjárására segítsd őket, hogy legyen erejük tovább haladni és legyen vigaszuk a szomorúságban és bátorságuk a próbatételben. Annak, aki befogadja őket, adj valamit ennek az igaz és bölcs atyának a gyengédségéből, aki saját fiaként szerette Jézust és erőt adott Máriának a hosszú út során. Ő, aki két kezével kereste meg a kenyerét, tudjon gondoskodni azokról, akiktől az élet elvett mindent és adja meg nekik a munka méltóságát és az otthon békéjét. Ezt kérjük Tőled Jézus Krisztus, a te Fiad által, akit Szent József Egyiptomba menekített, továbbá Szűz Mária közbenjárására, akit ő hűséges jegyesként szeretett, akaratod szerint, Ámen."

    Róma, Lateráni Szent János bazilika, 2020. május 13., a fatimai Boldogasszony emléknapján – zárul Ferenc pápának a Migránsok és Menekültek Világnapjára írt üzenete.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa üzenete az Ápolók VilágnapjáraKöszönet az emberiségért végzett szolgálatotokért!

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    12
    Ferenc pápa üzenete az Ápolók Világnapjára Köszönet az emberiségért végzett szolgálatotokért!

    A koronavírus okozta járvány történelmi pillanatában újra felfedeztük, hogy milyen fontos szerepet töltenek be az ápolók és a szülésznők életünkben – kezdi üzenetét Ferenc pápa. Nap mint nap megtapasztaljuk az egészségügyi dolgozók bátor tanúságtételét és áldozathozatalát, közülük kifejezetten is az ápolókét, akik szakértelemmel, odaadással, felelősségtudattal és szeretettel gondozzák a vírussal megfertőződött betegeket, kockára téve saját egészségüket is. Ezt a tényt bizonyítja sajnos az is, hogy magas az életüket vesztett egészségügyi dolgozók száma, akik szolgálatuk hűséges teljesítése közben haltak meg. Imádkozom értük – akik nevét az Úr ismeri – és ennek a járványnak minden áldozatáért – írja üzenetében a pápa. A feltámadt Krisztus adja meg nekik a paradicsom világosságát és családjaiknak a hit vigaszát.

    Az élet védelmezői és szolgálói

    Az ápolók kezdettől fogva központi szerepet töltenek be az egészségügyi ellátásban. Minden nap a betegekkel való kapcsolatukban megtapasztalják azt a traumát, amit a szenvedés okoz az ember életében. Az ápolók igent mondtak egy különleges hivatásra: arra, hogy irgalmas szamaritánusok legyenek, akik gondjukba veszik embertársuk életét és sebeit. Az élet védelmezői és szolgálói ők, akik a szükséges terápiák végrehajtása közben bátorítást, reményt és bizakodást nyújtanak.

    Erkölcsi felelősség

    Kedves ápolok! Erkölcsi felelősség vezérli szakértelmeteket, amely nem korlátozódik pusztán a tudományos és technikai ismeretekre, hanem folyamatosan áthatja az emberi és emberséges kapcsolat a beteggel. Gondját viselitek férfiaknak és nőknek, gyermekeknek és időseknek életük minden szakaszában a születéstől a halálig. Készek vagytok arra, hogy mindig meghallgassátok és megértsétek a beteg szükségleteit. Minden helyzet egyedi mivolta miatt sosem elegendő az előírt eljárást követni, hanem szükség van az állandó és fáradságos megkülönböztetésre és az odafigyelésre minden személyre.

    A „szomszédban élő szentek”

    Ti és a szülésznők közel álltok az emberekhez létük meghatározó pillanataiban, a születés, a halál, a betegség és a gyógyulás idején, hogy segítsétek őket legyőzni a legmegrázóbb helyzeteket. Előfordul, hogy mellettük vagytok a haldoklásuk idején és vigaszt, megkönnyebbülést nyújtotok az utolsó pillanatokban. Önzetlen szolgálatotok miatt ti vagytok a „szomszédban élő szentek” – hangsúlyozza Ferenc pápa levelében. Jelképei vagytok a tábori kórház jellegű egyháznak, amely tovább folytatja Jézus Krisztus küldetését, aki közel lépett és meggyógyította a szenvedőket bármiféle bajból, és aki lehajolt, hogy megmossa tanítványai lábát. Köszönet az emberiségért végzett szolgálatotokért!

    Be kell fektetni az egészségügybe

    Számos országban a járvány rávilágított az egészségügyi ellátás hiányosságaira is – állapítja meg Ferenc pápa. Ezért a világ minden nemzetének felelőseihez fordulok, hogy fektessenek be az egészségbe, ami elsődleges közjó. Erősítsék meg a struktúrákat és alkalmazzanak több ápolót, hogy biztosítani tudják mindenkinek a megfelelő ellátást a személy méltóságának tiszteletben tartásával. Fontos, hogy ténylegesen felismerjük ennek a szakmának az alapvető szerepét a betegellátásban, a vészhelyzetek lebonyolításában, a betegségmegelőzésben, az egészség előmozdításában, a családi, a közösségi és az iskolai környezetben nyújtott ellátás terén.

    Jobban kell értékelni az ápolókat és a szülésznőket

    Az ápolóknak és a szülésznőknek joguk van hozzá és megérdemlik, hogy jobban értékeljék és bevonják őket azokba a folyamatokba, amelyek a személyek és közösségek egészségét érintik. Kimutatták, hogy ha befektetnek az ápolókba és a szülésznőkbe, akkor javul az ellátás és általánosságban az egészség. Növelni kell a szakmai felkészültségüket, megfelelő eszközök biztosításával tudományos, emberi, pszichológiai és spirituális szinten a képzésük érdekében. Javítani kell továbbá munkakörülményeiket és biztosítani kell, hogy méltóságteljesen tudják végezni szolgálatukat. Az egészségügyi dolgozók szervezeteinek fontos szerepük van abban, hogy képzést kínálnak tagjaiknak és hogy egy egységes testület részének érezzék magukat, így nem magányosan kell szembe nézniük az etikai, gazdasági és emberi kihívásokkal szakmájuk terén.

    Az egyik legnemesebb foglalkozás

    Ezután a pápa a szülésznőkhöz fordul, akik a várandós nőket gondozzák és segítik, hogy világra hozzák gyermeküket: az egyik legnemesebb foglalkozásotok van, amely közvetlenül az élet és az anyaság szolgálatában áll. A Bibliában a Kivonulás könyvében (vö. 1,15-21) is megemlékeznek a bábákról. A Mennyei Atya ma is hálával tekint rátok!

    Középpontba kell helyezi az ápolók és a szülésznők méltóságát

    Üzenete végén Ferenc pápa annak a reményének ad hangot, hogy ez a világnap középpontba helyezi az ápolók és a szülésznők méltóságát az egész társadalom egészsége érdekében. Imádkozik értük és családjaikért, majd apostoli áldását adja rájuk.

    http://w2.vatican.va/content/francesco/en/messages/pont-messages/2020/documents/papa-francesco_20200512_messaggio-giornata-infermiere.html

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa a hivatások 57. világnapjára írt üzenete"A hivatás szavai"

    Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    30
    Ferenc pápa a hivatások 57. világnapjára írt üzenete "A hivatás szavai"

    Kedves testvérek,

    tavaly augusztus 4-én, a szent ars-i plébános halálának 160. évfordulóján levelet intéztem a papokhoz, akik Isten népének szolgálatában életüket nap mint nap az Úrnak adják.

    Ebből az alkalomból négy kulcsszót választottam – fájdalom, hála, bátorság és dicsőítés –, hogy köszönetet mondjak a papoknak és támogassam szolgálatukat. Úgy vélem, hogy ma, a megszentelt hivatások 57. világnapján, ezeket a szavakat újra felidézhetjük és Isten egész népéhez intézhetjük abból az evangéliumi szakaszból kiindulva, amely Jézusnak és Péternek egy viharos éjszaka során a Tibériás taván átélt különleges tapasztalatát mondja el (vö. Mt 14,22–33).

    A tömeg körében lelkesedést kiváltó kenyérszaporítás után Jézus megparancsolta övéinek, hogy szálljanak bárkába és menjenek át a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a népet. A tavon való utazás képe életünk utazására emlékeztet: életünk hajója lassan halad, mindig úton van, keresve a boldog kikötőt; készen a veszélyek leküzdésére és a tenger nyújtotta lehetőségek megragadására, de közben arra vágyunk, hogy a kormányos egy mozdulattal végre a megfelelő irányba fordítsa. Az is előfordulhat időnként, hogy a hajó eltéved, hamis illúziók elvakítják, és így nem követi a biztonságos kikötőbe vezető világítótorony fényét, máskor a hajó a nehézségek, kétségek és félelmek okozta ellenszélnek van kitéve.

    Ugyanez a helyzet a tanítványok szívében is. Miután meghívást kaptak a názáreti Mester követésére, el kellett dönteniük, hogy átkelnek a túlpartra; bátran dönteniük kellett arról, hogy saját biztonságukat feladják és követik az Urat. Ez nem egy békés vállalkozás: beköszönt az éjszaka, szembeszél fúj, a hajót összevissza dobálják a hullámok, a tehetetlenség és a meghívás nagysága okozta félelem azzal fenyeget, hogy legyűri őket.

    Az evangélium azonban azt is elmondja nekünk, hogy e nehéz utazás kalandjában nem vagyunk egyedül. Mintha az éjszaka közepén valamiképp derengene a hajnali fény, az Úr lépked a felkavart vízen a tanítványok felé. Arra hívja Pétert, hogy a hullámokon át induljon el feléje, és megmenti, amikor látja, hogy süllyed. Végül beszáll a hajóba és elnémítja a szelet.

    A hívás első szava a hála. A helyes irány megtartásának feladata nem csak a mi erőnkre van bízva, és nem függ kizárólag az általunk választott utaktól sem. Önmagunk és életterveink megvalósulása nem egy matematikai levezetés eredményeként születik abból, amit magunkba zárkózva eldöntöttünk, hanem sokkal inkább egy felülről jövő hívásra adott válasz. Az Úr ugyanis megmutatja nekünk, hogy melyik part felé kell tartanunk, és bátorságot ad ahhoz, hogy hajóra szálljunk; miközben hív minket, ő már maga lesz a kormányos, hogy kísérjen minket, megmutassa az irányt, megakadályozza, hogy a bizonytalankodás zátonyára fussunk, és akár arra is alkalmassá tesz minket, hogy járni tudjunk a hullámzó vízen.

    Minden hivatás ebből a szeretetteljes pillantásból származik, amellyel az Úr ránk talál, talán éppen akkor, amikor hajónkat a vihar sújtja. Nem „annyira a mi döntésünk, sokkal inkább az Úr ingyenes meghívására adott válasz” (Levél a papoknak, 2019. augusztus 4.). Ezért fel tudjuk fedezni és át tudjuk ölelni az ő hívását, ha szívünk hálásan megnyílik és képes lesz felismerni Isten lépéseit az életünkben.

    Amikor a tanítványok látják, hogy Jézus közeledik a víz színén, először azt gondolják, hogy kísértet, és megijednek. Jézus viszont azonnal megnyugtatja őket olyan szavakkal, amelyeknek életünket és hivatásbeli utunkat mindig kísérniük kell: „Bátorság, én vagyok; ne féljetek!” (Mt 14,27). Ez a második szó, amelyet rátok akarok bízni: a bátorság.

    Vannak kísértetek, amelyek megrettentik a szívünket és gyakran egészen megakadályoznak abban, hogy elinduljunk, növekedjünk és kövessük azt az utat, amelyet az Úr mutatott nekünk. Amikor arra kapunk meghívást, hogy elhagyjuk a biztonságos szárazföldet és vállaljunk egy életállapotot – a házasságot, a felszentelt papságot, a megszentelt életet –, akkor az első reakció gyakran „a hitetlenség kísértetének” formájában jelentkezik: nem lehetséges, hogy ez az én hivatásom; valóban ez a helyes út? Miért éppen tőlem kéri ezt az Úr?

    És apránként növekednek bennünk ezek a megfontolások, indoklások és számítások, amelyek elrabolják a lendületünket, összezavarnak és megbénultan hátrahagynak a kiindulási ponton: úgy gondoljuk, hogy bakot lőttünk, hogy nem nőttünk fel hozzá vagy egyszerűen csak szellemet láttunk, amit el kell űzni.

    Az Úr tudja, hogy egy ilyen alapvető életdöntés – mint például a házasság vagy különleges elköteleződés az Úr szolgálatában – bátorságot kíván. Ismeri a kérdéseket, a kételyeket és a nehézségeket, amelyek szívünk hajóját megbillentik és ezért megnyugtat minket: „Ne félj, veled vagyok!”. A hit az ő jelenlétében, abban, hogy hozzánk lép és kísér minket, még akkor is, ha a vihar felkorbácsolja a tengert, meg tud szabadítani minket a lustaságtól (akédia), amelyet egyszer „édes szomorúságnak” neveztem (Levél a papoknak, 2019. augusztus 4.), vagyis a belső elbátortalanodástól, amely megbénít minket és nem engedi, hogy megízleljük a hivatás szépségét.

    A papoknak írt levélben fájdalomról is beszélek. De itt szeretném másként fordítani ezt a szót, és inkább erőfeszítésnek nevezni. Minden hivatás elkötelezettséget igényel. Az Úr meghív minket, mert Péterhez hasonlóan alkalmassá akar tenni arra, hogy „a vízen járjunk”, vagyis hogy az evangélium szolgálatában napról napra konkrét módon – ahogyan Ő mutatja meg nekünk – vegyük kézbe életünket, különös tekintettel a laikusok, papok vagy a megszentelt életet élők hivatásainak különféle formáiban. Ugyanakkor hasonlóvá válunk az apostolokhoz: van bennünk vágy és lendület, de ugyanígy vannak gyengeségeink és félelmeink is.

    Ha hagyjuk, hogy elborítson az a gondolat, hogy milyen felelősség vár ránk – akár a házas életben, akár a papi szolgálatban – vagy milyen akadályok bukkanhatnak fel, akkor hamar levesszük a szemünket Jézusról, ez pedig azzal fenyeget, hogy elmerülünk, mint Péter. De a hit még a gyengeségünkben és a szegénységünkben is lehetővé teszi számunkra, hogy találkozzunk a feltámadt Úrral, és még a viharokat is legyőzzük. Ő kezét nyújtja nekünk, amikor a fáradtság vagy a félelem miatt az elsüllyedés fenyeget, és megadja a szükséges lendületet ahhoz, hogy örömmel és lelkesedéssel éljük meg hivatásunkat.

    Amikor Jézus beszáll a hajónkba, a szél végül elül és a hullámok elcsitulnak. Ez egy szép és találó kép arra, amit az Úr életünkben és a történelem zavaros időszakaiban – különösen akkor, amikor viharba kerülünk – végbevisz: parancsol a kedvezőtlen szeleknek, hogy csendesedjenek el, és a gonosz, a félelem, a lemondás erőinek nem lesz hatalmuk többé felettünk.

    Abban a különleges hivatásban, amelyben élnünk kell, ezek a szelek teljesen kimeríthetnek minket. Azokra gondolok most, akik fontos feladatokat vállalnak a civil társadalomban, a házastársakra, akiket nem véletlenül szeretek „bátraknak” nevezni és különösen is azokra, akik a megszentelt életet és a papságot vállalják. Ismerem nehézségeiteket, a magányotokat, amely néha elnehezíti a szívet, a megszokás veszélyét, amely fokozatosan eloltja a meghívás lángoló tűzét, a bizonytalanság terheit és korunk kétségekkel teli helyzetét, a jövő iránti aggodalmat. Bátorság, ne féljetek! Jézus a mi oldalunkon áll. Amikor felismerjük őt életünk egyetlen uraként, kinyújtja a kezét és megragad minket, hogy megmentsen.

    És ekkor életünk megnyílik a dicsőítésre, még a hullámok közepette is. Ez a hivatás utolsó szava, és egyúttal meghívás is Szűz Mária belső magatartásának kialakítására: ő hálás volt a pillantásért, amellyel Isten reátekintett, megajándékozva őt a hittel a félelmek és a zavarok közepette, bátorsággal átölelte a kapott meghívást, és így életét az Úr örök dicséretévé tette.

    Kedves testvérek, azt szeretném, hogy az Egyház – különösen ezen a Világnapon, de közösségeink napi lelkipásztori tevékenységében is – ezen az úton járjon a hivatások szolgálatában és ehhez nyerje meg minden hívő szívét. Hiszen mindenki hálásan felfedezheti az Úr hívását, valamint a bátorságot ahhoz, hogy igent mondjon és a Jézusba vetett hitben legyőzze a terheket, végül pedig az egész életét Isten, a testvérek, valamint az egész világ számára dicséretté formálja. Ebben legyen kísérőnk és közbenjárónk a Boldogságos Szűz Mária.

    Kelt Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában, 2020. március 8-án, Nagyböjt 2. vasárnapján

    Ferenc

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa Mária-imádságai2020 májusára

    Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    25
    Ferenc pápa Mária-imádságai 2020 májusára

    Ferenc pápa első imája Szűz Máriához

    Ó Mária, te mindig úgy ragyogsz utunkon, mint az üdvösség és a reménység jele. Betegek Oltalmazója, rád bízzuk magunkat, aki a kereszt alatt Jézus fájdalmához társultál, szilárdan megőrizve a hitedet.

    Te a római nép Üdvössége vagy. Tudod, hogy mire van szükségünk, és biztosak vagyunk benne, hogy gondoskodsz rólunk – hogy miként Kánában, a megpróbáltatás után visszatérhessen az öröm és az ünnep. Segíts bennünket, Isteni Szeretet Anyja, igazíts minket az Atya akaratához, hogy megtegyük azt, amit Jézus mond nekünk, aki magára vette szenvedéseinket, vállára vette fájdalmainkat, hogy a kereszt által elvezessen bennünket a feltámadás örömébe. Ámen.

    „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkoron dicsőséges és áldott Szűz.”

     

    Ferenc pápa második imája Szűz Máriához

    „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja...”

    A szenvedéssel és félelemmel teli jelenlegi járványhelyzetben, mely az egész világot sújtja, hozzád fordulunk, Istennek Anyja és a mi Anyánk, oltalmad alatt védelmet keresve.

    Ó Szűz Mária, tekints irgalmas szemmel e koronavírus-járványra; erősítsd meg az eltévelyedetteket és akik elhunyt és oly módon eltemetett szeretteiket siratják, amely önmagában megsebzi a lelket. Támogasd a megbetegedettek miatt félelemmel küzdőket, akik a fertőzés megakadályozása miatt nem lehetnek közel hozzájuk. Töltsd el bizalommal azokat, akik szoronganak a bizonytalan jövő, a gazdasági és munkahelyi következmények miatt.

    Istennek Anyja és a mi Anyánk, járj közben értünk Istennél, az irgalmasság Atyjánál, hogy véget érjen ez a kemény próbatétel, és hogy visszatérjen a remény és a béke horizontja. Mint Kánában, járj közben isteni Fiadnál, kérve őt, hogy erősítse meg a betegek és az áldozatok családjait, és nyissa meg szívüket a bizalomra.

    Segítsd az orvosokat, a betegápolókat, az egészségügyi dolgozókat, az önkénteseket, akik a jelenlegi szükséghelyzet frontján küzdenek, életüket is kockáztatva. Kísérd hősies küzdelmüket, és adj nekik erőt, jóságot és egészséget.

    Légy azok mellett, akik éjjel-nappal segítik a betegeket, és légy a papok mellett, akik lelkipásztori buzgósággal és evangéliumi elkötelezettséggel akarnak mindenkinek segítséget és támogatást nyújtani.

    Szent Szűz, világosítsd meg a tudós férfiak és nők elméjét, hogy megfelelő megoldásokat találjanak a vírus legyőzésére.

    Segítsd a nemzetek felelőseit, hogy bölcsen, buzgón és nagylelkűen működjenek; támogassák a megélhetési gondokkal küszködőket, miközben társadalmi és gazdasági megoldásokat keresnek, előretekintően és a nagylelkűség szellemében.

    Legszentebb Mária, érintsd meg az emberek lelkiismeretét, hogy a fegyverkezés növelésére és tökéletesítésére szánt hatalmas összegeket a jövőben inkább a hasonló katasztrófák elhárításának tanulmányozására fordítsák.

    Szeretett Anyánk, növeld a világban az egyetlen családhoz tartozás érzetét, a mindenkit egyesítő kötelék tudatában, hogy testvéri és szolidáris lélekkel siessünk a szegénység és nyomorúság enyhítésére. Erősítsd a hitben való szilárdságot, a szolgálatban való kitartást és az imádságban való állhatatosságot.

    Ó Mária, szomorúak Vigasztalója, öleld át meggyötört gyermekeidet, és nyerd el, hogy az Isten mindenható kezével szabadítson meg minket ettől a szörnyű járványtól, hogy az élet derűsen visszatérhessen rendes kerékvágásba.

    Rád bízzuk magunkat, aki az üdvösség és a reménység jeleként ragyogsz utunkon, ó áldott, ó drága, ó édes, szép Szűz Mária! Ámen.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa FELTÁMADÁSI TERVaz emberiségnek a járvány utáni időszakra

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    17
    Ferenc pápa FELTÁMADÁSI TERV az emberiségnek a járvány utáni időszakra

    „És íme, szembejött velük Jézus, és ezt mondta: »Örüljetek!«” (Mt 28,9). Ez a Feltámadott első szava azután, hogy Mária Magdolna és a másik Mária felfedezte az üres sírt, és találkoztak az angyallal. Az Úr szembejön velük, hogy gyászukat örömömre fordítsa és megvigasztalja őket szomorúságukban (vö. Jer 31,13). A Feltámadott új életre akarja kelteni a nőket és velük az egész emberiséget. Azt akarja, hogy már most kezdjünk el részesedni a feltámadottak állapotában, amely vár ránk.

    Provokációnak, sőt rosszízű viccnek tűnhet örömre biztatni, amikor látjuk, milyen súlyos és fájdalmas következményei vannak a koronavírus-járványnak.

    Nem kevesen tekinthetik ezt, az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan, a tudatlanság vagy a felelőtlenség jelének (vö. Lk 24,17–19). Mint az első tanítványok, nők, akik a sírhoz mentek. A fájdalom és bizonytalanság légkörében élünk, ami arra késztet, hogy kérdezgessük egymást: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sír bejáratáról?” (Mk 16,3). Hogyan kezeljük ezt a helyzetet, amely egészen ránk nehezedett? A szembesülés mindazzal, ami történik, a már jelentkező és sejtett súlyos következmények, a fájdalom és szeretteink gyászolása összezavarnak, aggasztanak és megbénítanak bennünket.

    Ez a sírt záró kő nehézsége, mely beárnyékolja a jövőt, és ténylegesen azzal fenyeget, hogy minden reményt eltemet.

    Ez a kiszolgáltatott és idős emberek szorongásának nehézsége, akik a legnagyobb magányban töltik a karantén idejét, ez a családok nehézsége, akik nem tudják, hogyan tegyenek egy tányér ételt az asztalukra, ez az egészségügyi személyzet és a közfeladatot ellátó dolgozók nehézsége, amikor kimerültek és túlterheltnek érzik magukat… az a nehézség, mely úgy tűnik fel, mint amié az utolsó szó.

    Mindazonáltal meghatódunk, ha felfigyelünk az evangéliumban szereplő nők magatartására. A helyzet miatti kétségek, szenvedés és zavar ellenére, sőt félve az üldöztetéstől, és mindentől, ami történhet velük, képesek voltak mozgásba lendülni, nem bénultak meg a velük történt eseményektől. A Mester iránti szeretetükkel és jellegzetes, helyettesíthetetlen, áldott női géniuszuknak köszönhetően képesek voltak úgy fogadni az életet, ahogyan az jött, és ügyesen kikerülni az akadályokat, csak hogy közel legyenek Urukhoz. A félelemmel és bizonytalansággal eltöltött apostoloktól eltérően, akik megtagadták az Urat és elmenekültek (vö. Jn 18,25–27), ők [a nők] anélkül, hogy menekültek volna, anélkül, hogy figyelmen kívül hagyták volna, ami történt, anélkül, hogy elszöktek vagy elmenekültek volna… tudtak egyszerűen ott lenni és kísérni. Az első tanítványokhoz, ezekhez a nőkhöz hasonlóan, akik a sötétség és a kétségbeesés közepette illatos olajokkal töltötték meg tarisznyájukat, és útnak indultak, hogy bekenjék eltemetett Mesterüket (vö. Mk 16,1), mi is észrevehetjük, a mai időkben, hogy sokan vannak, akik igyekeznek a társfelelősség kenetét vinni, hogy vigyázzák és ne veszélyeztessék mások életét. Eltérően azoktól, akik elmenekültek abban a hiszemben, hogy magukban boldogulhatnak, szemtanúi voltunk annak, ahogy szomszédjaink és családtagjaink erőfeszítéssel és áldozatosan vállalták, hogy otthon maradnak és így megfékezzék a fertőzés terjedését. Felfedezhettük, hogy számtalan ember, aki átélte és megszenvedte a kirekesztés és közömbösség világjárványát, továbbra is erőfeszítéseket tett, kísérték és támogatták egymást, hogy a helyzet kevésbé fájdalmas legyen (vagy inkább, lehessen).

    Láttuk a kenetet, melyet pazarló nagylelkűséggel adtak orvosok, ápolók és ápolónők, raktári dolgozók, takarítók, gondozók, szállítók, rendfenntartók, önkéntesek, papok, szerzetesnők, nagyszülők, oktatók és sokan mások, akik bátran odaadták mindazt, amijük volt, hogy egy kis gondoskodást, nyugodtságot és lelket vigyenek a helyzetbe.

    Bár a kérdés továbbra is ugyanaz volt: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sír bejáratáról?” (Mk 16,3), közülük egy sem hagyott fel azzal, amiről úgy érezte, hogy adhatja és adnia kell.

    És pontosan ott, teendőik és aggodalmaik közepette, lepte meg a tanítványokat, ezeket a nőket egy örömtől túlcsorduló bejelentés: „Nincs itt, feltámadt!” Kenetük nem a halált, hanem az életet szolgálta. Virrasztásuk és az, hogy kísérték az Urat még a halálban és a legnagyobb kétségbeesésben is, nem volt hiábavaló, épp ellenkezőleg, lehetővé tette, hogy a Feltámadás felkenje őket: nem voltak egyedül, Ő életben volt, és előttük járt az úton. Csak egy örömtől túlcsorduló bejelentés tudta megtörni a kört, mely akadályozta őket abban, hogy észrevegyék: a kő már el volt hengerítve, és az elpazarolt illatos olajnak nagyobb volt a terjedési képessége, mint annak, ami fenyegette őket. Ez örömünknek és reményünknek a forrása, mely átalakítja cselekvésünket: keneteinket, odaadásunkat…, virrasztásunk és kísérésünk minden formáját, mely ebben az időszakban lehetséges; ezek nem lesznek hiábavalók, nem a halálnak adjuk át magunkat általuk.

    Valahányszor részt veszünk az Úr kínszenvedésében, valahányszor kísérjük testvéreink szenvedését, megélve saját szenvedésünket is, fülünk hallani fogja a Feltámadás újdonságát: nem vagyunk egyedül, az Úr előttünk jár utunkon, és eltávolítja a köveket, melyek megbénítanak bennünket.

    Ez az örömhír késztette a nőket arra, hogy elinduljanak, és megkeressék az elrejtőzött apostolokat és tanítványokat, és elmondják nekik: „A kereszten megszakadt, kioltott, a halálban ellobbant élet újraindult, és újra lobog”. [1] Ez a reményünk, amelyet nem rabolhatnak el tőlünk, nem hallgattathatják el és nem szennyezhetik be. Egész életetek, melyet szolgálatban és szeretetben odaadtatok ebben az időszakban, újra lobogni fog. Elég egy kis rést nyitni ahhoz, hogy a kenet, melyet az Úr nekünk akarja adni, ellenállhatatlan erővel kiáradjon, és lehetővé tegye, hogy a fájdalmas valóságot megújító pillantással szemléljük.

    Az evangéliumi nőkhöz hasonlóan, mi is újra meg újra biztatást kapunk arra, hogy útnak induljuk, és engedjük, hogy ez a híradás átalakítson bennünket: az Úr, az ő újdonságával, mindig megújíthatja életünket és közösségünk életét. [2] Ezen az elhagyatott földön az Úr azon dolgozik, hogy újrateremtse a szépséget és újraélessze a remény: „Nézzétek: valami újat alkotok: már kezd kibontakozni; nem látjátok?” (Iz 43,19).

    Isten soha nem hagyja el népét, mindig mellette áll, különösen, amikor a fájdalom erősebben van jelen.

    Ha ezen idő alatt megtanulhattunk valamit, az az, hogy senki sem boldogulhat egyedül. A határok leomlanak, a válaszfalak összedőlnek, és minden integrista [fundamentalista] szónoklat elhallgat majd egy szinte észrevétlen jelenlét előtt, mely nyilvánvalóvá teszi, milyen törékenyek vagyunk. A húsvét egybegyűjt és arra hív bennünket, és idézzük emlékezetünkbe ezt a tapintatos és tiszteletteljes, nagylelkű és kiengesztelő másik jelenlétet, mely képes arra, hogy ne törje szét a megrepedt nádszálat, és ne oltsa ki a pislákoló kanócot (vö. Iz 42,2–3), hogy lendületet adjon az új életnek, melyet ajándékozni akar mindannyiunknak. Ez a Lélek lehelete, aki horizontokat nyit, felébreszti a teremtőkészséget, és megújítja egymással való testvéri kapcsoltunkat, hogy „jelen”-t (vagy „itt vagyok”-at) mondjunk, amikor látjuk a ránk váró hatalmas és halaszthatatlan feladatot. Sürgősen fel kell ismernünk és ki kell tapintanunk a Lélek pulzusát, hogy másokkal együtt ösztönözni tudjuk azokat a dinamikákat, amelyek tanúsíthatják és irányíthatják az új életet, amelyet az Úr a történelemnek ebben a konkrét pillanatában akar elindítani. Ez az Úr kedvező ideje, aki arra kér bennünket, hogy ne legyünk beletörődők, ne elégedjünk meg, arról nem is beszélve, hogy ne igazoljuk magunkat helyettesítő vagy palliatív logikákkal, amelyek megakadályozzák, hogy szembenézzünk a mostani események hatásaival és súlyos következményeivel.

    Ez a megfelelő idő, hogy bátran és új képzelőerővel gondolkodjunk azon, mi lenne lehetséges, mégpedig azzal a realizmussal, amelyet csak az evangélium kínálhat nekünk.

    A Lélek, aki nem engedi magát bezárni, rögzített vagy mulandó sémákkal, módozatokkal és struktúrákkal kihasználni, azt javasolja, hogy kapcsolódjunk az ő mozgásához, mely képes „mindent újrateremteni” (Jel 21,5).

    Ebben az időben felismertük annak fontosságát, hogy „az egész emberi családot egyesítsük a fenntartható és átfogó fejlődés keresésében”. [3] Az egyes cselekvések nem egymástól elszigetelt cselekvések, akár jóról, akár rosszról legyen szó, hanem következményeik vannak mások számára, mivel közös Otthonunkban minden összekapcsolódik, és ha a népegészségügyi hatóság elrendeli az otthon tartózkodást (a járványügyi zárlatot), akkor annak megvalósulását az emberek teszik lehetővé, tudatában annak, hogy a járványt közös felelősséggel lehet csak megfékezni.

    „A koronavírus-fertőzés veszélyét mindenekelőtt a szolidaritás antitesteivel tudjuk legyőzni.” [4]

    Olyan lecke ez, amely megszakítja az egész fatalizmust, melyben elmerültünk, és lehetővé teszi, hogy ismét egy közös történelem alkotóinak és főszereplőinek érezzük magunkat, és így válaszolni tudjunk arra a sok bajra, mely emberek millióit sújtja a világon. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a jelen és a jövő történelmét úgy írjuk, hogy közben hátat fordítunk sok-sok ember szenvedésének!

    Az Úr megkérdezi majd tőlünk: „Hol van a testvéred?” (Ter 4,9).

    Válaszadásunkban bárcsak kinyilvánulhatna népeink lelke, a reménynek, a hitnek és a szeretetnek az a tárháza, amellyel születtünk, és amelyet hosszú ideig elaltattunk és elhallgattattunk! Ha egyetlen népként cselekszünk, a bennünket fenyegető többi járvánnyal szemben is, akkor valós eredményt tudunk elérni! Képesek leszünk-e felelősen fellépni az éhezéssel szemben, melytől sokan szenvednek, tudva, hogy mindenki számára van elegendő étel? Folytatjuk-e, hogy bűnrészes hallgatással elfordítjuk tekintetünket a háborúkról, melyeket uralom- és hatalomvágy táplál? Hajlandóak leszünk-e változtatni életmódunkon, mely sokakat szegénységbe taszít, és hajlandók leszünk-e bátran elősegíteni egy mértéktartóbb és humánusabb életvezetést, mely lehetővé teszi az erőforrások méltányos elosztását? Nemzetközi közösségként meghozzuk-e a szükséges intézkedéseket a környezet pusztításának megfékezésére, vagy továbbra is tagadjuk a nyilvánvaló tényeket? A közömbösség globalizációja továbbra is fenyegeti és kísérti utunkat…

    Bárcsak rátalálnánk az igazságosság, a tevékeny szeretet és a szolidaritás szükséges antitestjeire.

    Nem szabad félnünk attól, hogy a szeretet civilizációjának alternatíváját éljük, amely „a remény civilizációja a szorongás és a félelem, a szomorúság és a kétségbeesés, a passzivitás és a fáradtság ellen. A szeretet civilizációját nap nap után, szakadatlanul építjük. Ez mindenki elkötelezett erőfeszítését igényli, tehát testvérek elkötelezett közösségét igényli.” [5]

    A szenvedésnek és gyásznak ebben az időszakában az a vágyam, hogy ott, ahol vagy, megtapasztalhasd Jézust, aki szembejön veled, köszönt téged, és azt mondja: „Örülj” (Mt 28,9); és hogy ez a köszöntés mozgasson bennünket, hogy hirdessük és továbbadjuk Isten országának örömhírét.

    JEGYZETEK

    [1] Romano Guardini: Az Úr Krisztus. Elmélkedések Jézus Krisztus személyéről és életéről, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 450.
    [2] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), 11. pont
    [3] Laudato si’ enciklika (2015, május 24.), 13. pont
    [4] Pápai Életvédő Akadémia: Pandemia y fraternidad universal. Nota sobre la emergencia COVID-19 [Világjárvány és egyetemes testvériség. Jegyzet a koronavírus-vészhelyzetről], 2020. március, 4. old.
    [5] Eduardo Pironio: Dialogo con los laicos [Párbeszéd a világiakkal], Buenos Aires, 1986.

    Fordította: Tőzsér Endre SP

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa teljes búcsúval járóUrbi et Orbi húsvéti áldása

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    12
    Ferenc pápa teljes búcsúval járó Urbi et Orbi húsvéti áldása

    Kedves Testvéreim, boldog húsvétot!

    Ma az egész világon visszhangzik az Egyház hangja: „Jézus Krisztus feltámadt!” — „Valóban feltámadt!”

    Ez az örömhír úgy lobbant fel az éjszakában, mint egy láng: egy olyan világ éjszakájában, amely korszakos kihívások előtt áll, és amelyet olyan járvány sújt, mely kemény próbatételnek veti alá emberiségünk családját. Ezen az éjszakán visszhangzik az Egyház hangja: „Feltámadt reményem, Krisztus!” (húsvéti szekvencia).

    Ez egy másfajta „ragály”, amely szívről szívre terjed – mivel minden emberi szív várja ezt az örömhírt.

    Ez a remény ragálya: „Feltámadt reményem, Krisztus!”. Nem varázsigéről van szó, amelytől szertefoszlanak a problémák. Nem, Krisztus feltámadása nem ilyen. Ez a szeretet győzelme a rossz gyökere fölött, olyan győzelem, amely nem „lép át” a szenvedésen és a halálon, hanem áthalad ezeken, utat nyitva a szakadék fölött, jóvá alakítva át a rosszat: ez Isten hatalmának a kizárólagos ismertetőjegye.

    A Feltámadott nem más, mint a Keresztre Feszített. Eltörölhetetlenül az Ő dicsőséges testében hordozza a sebhelyeket: ezek a sebek a remény réseivé váltak. Őfeléje fordítjuk a tekintetünket, hogy gyógyítsa meg bánattól görnyedő emberiségünk sebesüléseit.

    A mai napon különösen is gondolok mindazokra, akiket közvetlenül sújt a koronavírus: a betegekre, azokra, akik meghaltak, s az ő családtagjaikra, akik siratják szeretteik elvesztését, akiktől olykor még végső búcsút sem tudtak venni. Az élet Ura fogadja be országába az elhunytakat, és adjon vigaszt és reményt annak, aki még mindig próbatétel alatt áll, különösen az időseknek és a magányosoknak. Ne vonja meg vigasztalását és a szükséges segítséget azoktól, akik különösen sebezhető helyzetben vannak, mint az ápolási otthonokban dolgozók, a kaszárnyákban és a börtönökben élők. Sokak számára ez most egy magányos húsvét, amelyet a járvány által kiváltott gyász és csapások, testi szenvedések és gazdasági nehézségek közepette élnek meg.

    Ez a betegség nemcsak a szeretet megnyilvánulásaitól, de a személyes vigasznyújtás lehetőségétől is megfosztott minket, amely a szentségekből, különösen az Eucharisztiából és a gyónásból fakad. Sok országban nem nyílt mód arra, hogy szentségekhez járuljanak, ám az Úr nem hagyott magunkra minket! Megmaradva az ima egységében, biztosak lehetünk benne: fölöttünk tartotta a kezét (vö. Zsolt 139,5). Nyomatékosan ismétli el nekünk: ne féljetek, „feltámadtam, és újból veled vagyok” (ld. Missale Romanum)! Jézus, a mi húsvétunk, adjon erőt és reményt az orvosoknak és az ápolóknak, akik mindenfelé a felebarátról való gondoskodás, a felebaráti szeretet tanúságát tárják elénk, elmenve egészen erőik végső határáig, nem ritkán még a saját egészségüket is feláldozva. Szeretettel és nagy hálával gondolunk rájuk és mindazokra, akik fáradhatatlanul dolgoznak azért, hogy biztosítsák a polgári együttélés szempontjából lényeges és szükséges szolgáltatásokat, a rendfenntartó erőkre és a katonákra, akik számos országban hozzájárultak ahhoz, hogy könnyítsenek a nehézségeken és a lakosság szenvedésein.

    Ezekben a hetekben sok millió ember élete változott meg egészen váratlanul. Sokak számára az otthonmaradás az elmélkedésnek, a féktelenné vált életritmus megállításának, a szeretteikkel való együttlétnek, a társaságuk felett érzett örömnek a lehetőségét hozta el. Ám sokak számára ez a bizonytalannak mutatkozó jövő, a fenyegető munkahelyelvesztés és a jelen válság által kiváltott egyéb következmények miatt érzett aggódás ideje.

    Bátorítom a politikai felelősséget viselőket, hogy tevőlegesen működjenek közre a polgárok közjavának az előmozdításában, gondoskodva azokról az eszközökről, melyek ahhoz szükségesek, hogy mindenki méltó életet élhessen, és – amennyiben a körülmények megengedik – elősegítik a szokásos mindennapi tevékenységek újra megkezdését.

    Ez nem a közönyösség ideje, mert az egész világ szenved, és egységesnek kell mutatkoznia a járvánnyal vívott harcban. A feltámadott Jézus adjon reménységet minden szegénynek, aki a perifériákon él, a menekülteknek és a hajléktalanoknak! Ne maradjanak magukra ezek a leggyöngébb testvéreink, akik a világ minden részén benépesítik a városokat és a perifériákat. Ne engedjük, hogy nélkülözniük kelljen az elsődleges fontosságú javakat, amelyeket sokkal nehezebb fellelni most, amikor számos tevékenység szünetel, sem a gyógyszereket, és mindenek fölött a megfelelő egészségügyi ellátás lehetőségét. A körülményekre való tekintettel enyhítsenek a nemzetközi szankciókon, amelyek az ezek által sújtott országokat meggátolják abban, hogy megfelelő támogatást nyújtsanak a polgáraiknak, és hozzanak olyan állapotba minden országot, különösen a leginkább szegényeket, hogy képesek legyenek szembenézni a jelen pillanat legnagyobb szükséghelyzeteivel, csökkentve vagy akár elengedve az adósságot, amely megterheli a költségvetéseiket.

    Ez nem az önzések ideje, mivel a kihívás, mely előttünk áll, mindannyiunkat egyformán érint, és nem tesz különbséget senki között. A világ megannyi koronavírus által sújtott területe közül különösen gondolok Európára. A második világháború után ez a szeretett kontinens a szolidaritás kézzelfogható szellemének köszönhetően volt képes feltámadni, ez tette számára lehetővé, hogy hátrahagyja a múlt versengéseit. Ma minden korábbinál sürgetőbb, különösen az adott körülmények közepette, hogy ezek a versengések ne lépjenek újra a színre, hanem mindenki ismerje el: mindannyian egyetlen család tagjai vagyunk, és kölcsönösen támogatnunk kell egymást. Napjainkban az Európai Unió korszakos kihívás előtt áll, és ettől nem csak a kontinens, de az egész világ jövője is függ. Nem mulasszuk el ezt a lehetőséget felhasználni arra, hogy a szolidaritás újabb jeleit adjuk, akár még innovatív megoldásokat is alkalmazva. Ennek az egyetlen alternatívája nem más, mint az egyedi érdekek önzése és a múltba való visszatérés kísértése. Ez viszont magával hozza annak a kockázatát, hogy kemény próbatétel elé állítjuk a békés együttélést és az utánunk jövő nemzedékek fejlődését.

    Ez nem a megoszlások ideje. Krisztus, a mi békénk, világosítsa meg mindazokat, akik felelősséget viselnek a konfliktusokban, hogy legyen bátorságuk csatlakozni a globális és azonnali fegyverszüneti felhíváshoz a világ minden sarkában.

    Ez nem a fegyvergyártás és -kereskedelem ideje, erre fordítva azt az óriási tőkét, amelyet sokkal inkább az emberek gyógyítására és az életek megmentésére kellene szánni.

    Legyen ez inkább olyan idő, amikor végre véget vetünk annak a hosszú háborúnak, amely vérbe borította a szeretett Szíriát, a jemeni konfliktusnak, az iraki és a libanoni feszültségeknek. Legyen ez inkább olyan idő, amikor az izraeliek és a palesztinok visszatérnek a párbeszéd útjára, hogy stabil és tartós megoldást találjanak, amely lehetővé teszi mindkét fél számára a békés életet. Szűnjenek meg az Ukrajna keleti részében élőket sújtó szenvedések. Vessenek véget a terrortámadásoknak, amelyeket Afrika különböző országaiban oly sok ártatlan ember ellen követnek el. Ez nem a megfeledkezés ideje. Az előttünk álló válság ne feledtesse el velünk azt a sok egyéb szükséghelyzetet, amely számos ember szenvedését okozza. Az élet Ura mutassa meg közelségét Ázsia és Afrika lakóinak, akik súlyos humanitárius válságot élnek meg, például az észak-mozambiki Cabo Delgado régióban. Melengesse meg a szívét a megannyi, a háború, a szárazság és a rossz életkörülmények miatt elmenekült vagy otthonából elüldözött embernek. Nyújtson oltalmat a megannyi elvándorlónak és menekültnek, akik között sok a gyermek, és akik elviselhetetlen körülmények között élnek, mindenekelőtt Líbiában, valamint Görögország és Törökország határvidékén. Nem akarok elfeldkezni leszbosz szigetéről. Tegye lehetővé Venezuelában, hogy konkrét és azonnali megoldásokat találjanak, megengedve a nemzetközi segítségnyújtás eljuttatását a súlyos politikai, társadalmi, gazdasági és egészségügyi konjunktúra miatt szenvedő lakossághoz.

    Kedves Testvéreim!

    A közönyösség, az önzés, a megoszlás, a megfeledkezés egyáltalán nem olyan szavak, amelyeket hallani szeretnénk a mostani időkben. Sőt, mindörökre el szeretnénk törölni ezeket! Akkor jutnak ezek diadalra, hogyha győz bennünk a félelem és a halál, vagyis amikor nem engedjük, hogy az Úr Jézus győzzön a szívünkben és az életünkben.

    Ő, aki már legyőzte a halált és megnyitotta számunkra az üdvösség útját, oszlassa szét az árnyakat szegény emberiségünk életében, és vezessen el minket az Ő dicsőséges napjára, amely nem ismer alkonyt.

    Ezekkel az elmélkedő szavakkal szeretnék mindannyiótoknak boldog húsvétot kívánni.

    Fordította: Török Csaba

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Ferenc pápa VIA CRUCISa Szent Péter téren

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    10
    Ferenc pápa VIA CRUCIS a Szent Péter téren

    Bevezetés

    A Keresztút idei elmélkedéseit a padovai „Due Palazzi” fegyház lelkészsége készítette elő. Ferenc pápa felkérésére tizennégyen elmélkedtek el a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedéséről, saját életükre alkalmazva azt. Öten közülük fogvatartottak, egy család gyilkosság miatt veszítette el egyik tagját, egyikük életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt férfi leánya, van közöttük egy nevelőtiszt, egy fegyőr, egy fogvatartott édesanyja, a börtönrendőrség egy tisztje, valamint egy pap, aki vád alá vetettek, majd nyolc évnyi peres eljárás után teljesen és végérvényesen felmentettek minden vádpont alól.

    Amikor most Krisztus keresztútját a börtönök világában mozgó emberek karcos hangján kísérjük végig, alkalmunk nyílik arra, hogy részeseivé váljunk az Élet és a Halál közötti kivételes párharcnak, és felfedezzük: a jó szövetszálai elkerülhetetlenül összetalálkoznak a rosszéival. Amikor a rácsok mögül szemléli valaki a Kálváriát, akkor elhiszi: pár pillanat alatt lepereghet s átalakulhat egy egész élet, ahogyan ez a jobb latorral is megtörtént. Elég, ha igazsággal töltjük meg ezeket a pillanatokat: az elkövetett vétek fölött érzett megbánással; a meggyőződéssel, miszerint a halál nem örökre szól; a bizonyossággal, melynek értelmében Jézus az az ártatlan ember, akit igazságtalanul ítéltek el és nevettek ki. Minden lehetséges annak, aki hisz, mivel a börtönök sötétjében is visszhangzik a reményteljes üzenet: „Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). Az ember, aki képes volt a legborzalmasabb bűnt is elkövetni, a legváratlanabb feltámadás főszereplőjévé válhat – ha akad valaki, aki megfogja a kezét. Biztosak lehetünk benne: még amikor a rosszról vagy a szenvedésről beszélünk, akkor is maradhat hely a megváltás számára; a rossz közepette is felismerhetjük a jó dinamizmusát, és teret nyithatunk előtte (vö. A Szentatya üzenete a Tömegtájékoztatás Világnapjára, 2020). Ily módon a Via Crucis átalakul Via Lucis-szá [a keresztút az öröm útjává].

    A Marco Pozza börtönlelkész és Tatiana Mario önkéntes által összegyűjtött szövegeket egyesszám első személyben írták meg a szerzőik, de úgy döntöttek, nem tüntetik fel a neveiket: az elmélkedésben részt vevők azt szerették volna, hogy világszerte mindazok, akik ugyanilyen helyzetben vannak, „kölcsön vehessék” a hangjukat. Ma este, a börtönök csöndjében, egyetlen ember hangja mindannyiunk hangjává lesz.

    Könyörögjünk!

    Istenünk, mindenható Atyánk,
    aki Jézus Krisztusban, a te Fiadban,
    magadra vállaltad az emberiség sebeit és szenvedését,
    ma a jobb latorral együtt merészelek hozzád könyörögni:
    „Emlékezz meg rólam!”
    Itt vagyok, csakis Teelőtted, ennek a börtönnek a sötétjében,
    szegényen, meztelenül, éhesen és megvetetten,
    és arra kérlek, öntsed sebeimre
    a megbocsátás s a vigasztalás olaját,
    és a szívet megerősítő testvériség borát.
    Gyógyíts engem kegyelmeddel,
    és taníts meg remélni a reménytelenség idején.
    Uram és Istenem, hiszek,
    segíts a hitetlenségemen!
    Kérlek, irgalmas Atyám, továbbra is bízz bennem,
    és adj nekem mindig egy új lehetőséget,
    végtelen szeretetedben ölelj át engem!
    Segítségeddel és a Szentlélek ajándéka által
    én is képes leszek felismerni és szolgálni Téged,
    testvéreimben.
    Ámen.

    ELMÉLKEDÉSEK ÉS IMÁDSÁGOK

    A padovai „Due Palazzi” fegyház lelkészsége által összegyűjtött szövegeket a következők készítették:

    I. egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt

    II. két szülő, akiknek meggyilkolták a lányát

    III. egy fogvatartott

    IV. egy fogvatartott édesanyja

    V. egy fogvatartott

    VI. egy plébániai katekéta

    VII. egy fogvatartott

    VIII. egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt férfi lánya

    IX. egy fogvatartott

    X. egy nevelőtiszt

    XI. egy megvádolt, majd felmentett pap

    XII. egy fegyőr

    XIII. egy önkéntes

    XIV. a börtönrendőrség egy tisztje

    I. állomás

    Halálra ítélik Jézust
    * (egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt személy elmélkedése)

    Pilátus ismét hozzájuk fordult, mert szabadon akarta bocsátani Jézust. De tovább ordítoztak: „Keresztre! Keresztre vele!” Harmadszor is megkérdezte: „De hát mi rosszat tett? Semmi vétket nem találok, amiért halálra kellene ítélnem. Megfenyítem és szabadon bocsátom.” De azok nem tágítottak, hanem egyre elszántabban, egyre hangosabban üvöltötték, hogy feszítse keresztre. Erre Pilátus úgy határozott, hogy enged követelésüknek. Szabadon engedte hát kérésükre azt, aki lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe, Jézust meg kiszolgáltatta nekik akaratuk szerint (Lk 23,20–25).

    A bíróságokon, az újságokban hányszor felzúg ez a kiáltás: „Keresztre! Keresztre vele!” Ezt kiáltozták velem kapcsolatban is: édesapámmal együtt életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Akkor kezdődött a keresztre feszítésem, amikor kisgyermek voltam: ha visszagondolok erre az időre, látom magamat, ahogy bezsúfolódom a kisbuszba, ami az iskolába vitt. Dadogásom miatt kiközösítettek, nem voltak barátaim. Már kiskoromban elkezdtem dolgozni, nem tanulhattam tovább: a tudatlanság csak még naivabbá tett. Az erősebbek zaklatása elrabolta a gyerekkor fényeit ettől a ’70-es évek Calabriájában született gyerektől. Inkább Barabásra, és nem Jézusra hasonlítok, ám a leggyötrőbb ítéletet mégis a lelkiismeretem mondja ki fölöttem: éjjelente kinyitom a szemeimet, és kétségbeesetten keresek valamiféle fényt, ami megvilágosíthatná a történetemet.

    Amikor bezárva vagyok a cellában, újra meg újra elolvasom Krisztus szenvedéstörténetét, és sírásban török ki: huszonkilenc évnyi börtön után még mindig képes vagyok sírni, múltbeli történetem, az elkövetett rossz miatt szégyenkezni. Egy személyben Barabásnak, Péternek és Júdásnak érzem magam. Viszolygást érzek a múlt miatt, még ha tudom is, hogy ez az én történetem. Évekig éltem szigorított fegyházban [a 41-bis törvényi rendelkezés értelmében], édesapám pedig ugyanilyen körülmények között halt meg. Éjszakánként sokszor hallottam, hogy sír a cellában. Próbálta titokban tenni, de én mégis észrevettem. Mindkettőnkre mélységes sötétség borult. Ebben a nem-életben azonban folyton kerestem valamit, ami az életet jelenthetné: különös kimondani, de a börtön jelentette a megmenekülésemet. Ha valakinek a szemében még mindig Barabás vagyok, nem haragszom meg érte: szívem mélyén megérten, hogy az az ártatlan Ember, akit hozzám hasonlóan elítéltek, azért jött, hogy megkeressen a börtönben, és megtanítson az életre.

    Úr Jézus, a hangos kiáltások elvonják a figyelmünket, mégis észreveszünk téged a tömeg közepén, amely ezt ordítja: keresztre kell feszíteni téged; és talán mi magunk is ott vagyunk a kiáltozók között, nem is sejtve, micsoda rosszra lehetünk képesek. Celláinkból imádkozni szeretnénk Atyádhoz mindazokért, akiket Hozzád hasonlóan halálra ítéltek, és mindazokért, akik még mindig helyetted szeretnék kimondani a legvégső ítéletet.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, az élet barátja, aki a kiengesztelődésben mindig új lehetőséget kínálsz arra, hogy megízleljük végtelen irgalmasságodat, kérünk Téged, öntsd szívünkbe a bölcsesség ajándékát, hogy minden embert Szentlelked templomának tekintsünk, és tiszteletben tartsuk sérthetetlen méltóságukat! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    II. állomás

    Jézus vállára veszi a keresztet
    * (Két szülő elmélkedése, akiknek megölték a lányát)

    A katonák bekísérték a palota belsejébe, a pretoriumba, és egybehívták az egész helyőrséget. Bíborba öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvözlégy, zsidók királya!” A fejét náddal verték, leköpdösték és gúnyból térdet hajtva hódoltak előtte. Azután, hogy így kigúnyolták, levették róla a bíbort és a saját ruháját adták rá (Mk 15,16–20).

    Azon a rettenetes nyáron szülői életünk együtt halt meg a két lányunkkal. Az egyikük a legkedvesebb barátnőjével együtt esett egy kegyetlen ember erőszakjának az áldozatául; a másikuk bár csodálatos módon túlélte a támadást, azóta soha többé nem mosolygott. Áldozatos életet éltünk: dolgoztunk, szolgáltuk a családunkat. Arra tanítottuk a gyermekeinket, hogy tiszteljék egymást, és tartság értékesnek a szegényebbek szolgálatát. Gyakran megkérdezzük magunktól: „Miért épp velünk történt meg ez a borzalom?” Nem lelünk békét. Mindig is hittünk az igazságszolgáltatásban, ám még ez sem volt képes enyhíteni legmélyebb sebeink fájdalmát: mindörökre szenvedésre lettünk ítélve.

    Az idő nem könnyítette meg a kereszt súlyát, amelyet a vállainkra helyeztek: nem tudjuk elfelejteni azt, aki ma már nincs velünk. Idősek vagyunk, egyre védtelenebbek, s a létező legrosszabb fájdalom áldozatai: túléltük egy leányunk halálát.

    Nehéz megmondani, miként, de amikor eluralkodik rajtunk a legnagyobb kétségbeesés, az Úr különféle módokon ellátogat hozzánk, és megajándékoz a házastársi szeretet kegyelmével, hogy így — még ha fáradságosan is — támaszt tudjunk nyújtani egymásnak. Meghív arra, hogy nyitva tartsuk a házunk ajtaját a leggyöngébb, a reményvesztett előtt, befogadva a kopogtatót, még ha csak egy tányér levesre is. A szeretet lett számunkra a legfőbb törvény, ez a megmenekülésünk útja: nem akarjuk megadni magunkat a rossznak. Isten szeretete valóban képes újjászülni az életet, mivel az ő Fia, Jézus, már előttünk megtapasztalta az emberi fájdalmat, s emiatt képes a valódi együttérzésre.

    Úr Jézus, annyira fáj, hogy megverve, kinevetve, lemeztelenítve látunk Téged. Az embertelen kegyetlenség ártatlan áldozata vagy. Ezen a fájdalmas éjszakán könyörögve fordulunk Atyádhoz, hogy rábízzuk mindazokat, akik az erőszak és a gonoszság áldozataivá lettek.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, igazságosságunk és megváltásunk, aki nekünk ajándékoztad egyetlen Fiadat, megdicsőítve őt a Kereszt trónusán, öntsd szívünkbe reménységedet, hogy felismerjük jelenlétedet életünk sötét pillanataiban. Vigasztalj meg minket minden szenvedésben, és légy támaszunk a próbatételek idején, míg várjuk Országod eljövetelét! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    III. állomás

    Jézus először esik el a kereszt alatt
    * (Egy fogvatartott elmélkedése)

    Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát (Iz 53,4–6).

    Az volt az első alkalom, hogy elbuktam, ám számomra ez mégis a halált jelentette: kioltottam egy ember életét. Elég volt egy nap, hogy hátrahagyjam a kifogástalan életemet, és végbevigyek egy olyan tettek, amely magában hordozza az összes parancs megszegését. Úgy érzem, én vagyok a Krisztust kérlelő lator kortárs változata: „Emlékezz meg rólam!” Nem csak azt gondolom, hogy megbánta a tettét, de azt is, hogy tudatosult benne: tévútra lépett. Emlékszem gyerekkoromból a rideg és ellenséges közegre, amelyben felnőttem: elég volt, ha ráakadtak a másik valamiféle gyöngeségére, és rögtön a szórakozás céltáblává tették őt. Kerestem őszinte barátokat, szerettem volna, hogy úgy fogadjanak el, ahogy vagyok, de nem sikerült. Szenvedést ébresztett bennem a mások boldogsága, éreztem, hogy faágat dugtak a kerekem küllői közé, folyton áldozatokat kértek tőlem, és elvárták a szabályok betartását: úgy éreztem, mindenki számára idegen vagyok, és mindenáron revansot akartam venni.

    Nem vettem észre, hogy a rossz apránként növekedett bennem. Végül egy este ütött a sötétségem órája: egyetlen pillanat alatt, lavinaként elszabadult az életem során elszenvedett összes igazságtalanság emléke. A düh kiölte belőlem a kedvességet, és összemérhetetlenül nagyobb bűnt követtem el mindannál, mint amit addig elszenvedtem. A börtönben aztán a többiek sértegetései átalakultak az önmagam irányában érzett megvetéssé: kevés választott el a végtől, elértem a határaimat. A családomat is a szakadékba löktem: énmiattam elvesztették a vezetéknevüket, a becsületüket, nem voltak más, csak a gyilkos családja. Nem keresek mentő vagy enyhítő körülményeket, az utolsó napig le fogom tölteni a büntetésemet, mert a börtönben olyan emberekre találtam, amik visszaadták az elvesztett bizalmamat.

    Az volt az első bukásom, hogy azt gondoltam: nincsen jóság a világban. A második esésem a gyilkosság lett. Szinte olyan volt ez, mint egy következmény: hiszen belülről már halott voltam.

    Úr Jézus, te is a földre zuhanva végezted. Az első esés talán a legdurvább, mert ilyenkor még új minden: erős az ütés, és győz az elveszettség érzése. Atyádra bízzuk mindazokat, akiket börtönbe zárnak a saját kizárólagos érveik, és képtelenek beismerni a bűnöket, amelyeket elkövettek.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, aki felemelted az ember az eséséből, kérünk Téged: jöjj, segíts gyöngeségünkön, adj nekünk látó szemet, hogy szemlélhessük szeretetednek a mindennapjainkban elejtett jeleit. Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    IV. állomás

    Jézus édesanyjával találkozik
    * (Egy fogvatartott édesanyjának az elmélkedése)

    Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány (Jn 19,25–27).

    Egyetlen egy perce sem kísértett meg a gondolat, hogy magára hagyom a fiamat, amikor lesújtott rá az ítélet. A letartóztatás napján megváltozott az életünk: vele együtt az egész család börtönbe vonult. A közvélemény ítélete még ma sem enyhült meg, olyan, mint egy kiélezett penge: a ránk mutogató ujjak csak még nehezebbé teszik a szenvedést, amelyet már úgyis a szívünkben hordozunk. A napok múltával csak tovább szaporodnak a sebek, olykor már a lélegzetünk is elakad.

    Ilyenkor megérzem a Szűzanya közelségét: segít, hogy ne törjön össze a kétségbeesés, hogy el tudjam viselni a gonoszkodásokat. Őrá bíztam a fiamat: csakis Máriára bízhatom a félelmeimet, hisz tudom, ő is átélte ezeket, amikor felment a Kálvária hegyére. Szíve mélyén tudta, hogy Fia nem fog elmenekülni az ember gonoszsága elől, ám mégsem hagyta őt magára. Ott állt, osztozott a szenvedésében, jelenlétével a társa lett. Úgy képzelem, hogy Jézus felemelte a fejét, és tekintete találkozott Mária szeretetteljes szemeivel, és soha nem érezte egyedül magát.

    Én is ezt akarom tenni. Magamra vállaltam a fiam bűneinek a terhét, a saját felelősségemért is bocsánatot kértem. Könyörögve kérem önmagam számára az azt irgalmat, amit csak egy édesanya érezhet át igazán: hogy fiam a büntetése letöltése után visszatérhessen az életbe. Szüntelenül imádkozom érte, hogy nap nap után más emberré válhasson, aki képes újra szeretni önmagát és a többieket.

    Úr Jézus, a hosszú keresztúton talán édesanyáddal való találkozásod a leginkább megindító és fájdalmas pillanat. Kettőtök tekintetébe helyezzük azokat a családtagokat és barátokat, akik gyötrődve és tehetetlenül kísérik nyomon szeretteik sorsát.

    Könyörögjünk!
    Mária, Isten és az Egyház anyja, Fiad hűséges tanítványa, hozzád fordulunk, hogy figyelmes tekintetedre és anyai szíved oltalmára bízzuk az emberiség kiáltását, amely sóhajtozva és gyötrődve várja a napot, amikor minden könnyet letörölnek az arcainkról. Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    V. állomás

    Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni
    * (Egy fogvatartott elmélkedése)

    Ahogy elvezették, megállítottak egy cirenei embert, Simont, aki éppen a mezőről tartott hazafelé. Vállára adták a keresztet, hogy vigye Jézus után (Lk 23,26).

    Foglalkozásom révén gyermekek nemzedékeinek segítettem abban, hogy egyenes gerinccel járjanak. Egyik napról a másikra a földre zuhantam. Olyan volt, mintha kettétörték volna a gerincemet: munkám egy szégyenteljes elítélés támpontjává vált. Börtönbe kerültem: a börtön pedig belépett az otthonom ajtaján. Olyan lettem a városban, mint egy kivert kutya: elvesztettem a nevemet, most azzal a bűnténnyel neveznek meg, amelyikkel az igazságszolgáltatás vádol. Többé már nem vagyok ura az életemnek. Ha erre gondolok, eszembe jut a szakad cipőjű, elázott lábú, használt ruhákban járó gyerek: sok-sok idővel ezelőtt én voltam ez a gyermek. Aztán egy napon letartóztattak: három férfi jött egyenruhában, minden egy merev forgatókönyv szerint zajlott le. Az engem elnyelő börtön betonjába oldódva élek.

    Nehéz a kereszt, amelyet a vállaimra raktak. Az idő múltával megtanultam együtt élni vele, a szemébe nézni, a nevén nevezni: éjszakák telnek el azzal, hogy társaságot nyújtunk egymásnak. Mindenki ismeri a börtön Cirenei Simonjait: ez az önkéntesek második neve, akik feljönnek erre a kálváriára, hogy segítsenek hordozni a keresztet. Olyan emberek ők, aki visszautasítják a falka törvényét, és a lelkiismeretükre hallgatnak. Cirenei Simon az én cellatársam is: az első, börtönben töltött éjszakámon ismertem meg őt. Olyan ember volt, aki évekig élt egy padon, szeretet és jövedelem nélkül. Az egyetlen gazdagságát egy csomag briós jelentette. Nagyon édesszájú volt, de ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem azt a feleségemnek, amikor először jött látogatóba hozzám: a feleségem könnyekben tört ki, annyira váratlan és figyelmes volt ez a gesztus.

    A börtönben öregszem meg: arról álmodom, hogy egy nap újra bízni tudok majd az emberekben.

    Hogy az öröm Cirenei Simonjává válok valaki számára.

    Úr Jézus, úgy akartad, hogy születésedtől kezdve egészen a keresztedet hordozó ismeretlennel való találkozásig szükséged legyen a segítségünkre. Cirenei Simonhoz hasonlóan mi is testvéreink felebarátaivá akarunk válni, együttműködve az Atya irgalmasságával, hogy így enyhítsük a rossz igáján, amely rájuk nehezedik.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, a szegények oltalmazója és a szenvedők támasza, állíts talpra minket jelenléteddel és segíts hordozni minden áldott nap szeretetparancsod édes igáját! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    VI. állomás

    Veronika kendőt nyújt Jézusnak
    * (Egy plébániai katekéta elmélkedése)

    Szívem ezt sugallta:
    „Keresd tekintetét!”
    Uram, a te arcodat akarom keresni.
    Ne rejtsd el előlem arcodat,
    ne taszítsd el szolgádat haraggal!
    Te vagy oltalmazóm, ne utasíts vissza,
    Istenem, megmentőm,
    ne hagyj el végképp! (Zsolt 27, 8–9).

    Katekétaként rengeteg könnyet szárítok fel azáltal, hogy engedem kicsordulni azokat: nem szabad gátat emelni a meggyötört szív sírása elé. Sokszor találkozom olyan reményvesztett emberekkel, akik a börtön sötétjében választ keresnek a számukra végtelennek tűnő rossz kérdésére. Ezek a könnyek a vereség és a magány, a lelkiismeret-furdalás és a meg nem értés illatát árasztják. Sokszor a magam helyére képzelem Jézust a börtönben: Ő hogyan szárítaná fel a könnyeket? Hogyan oldana ezeknek az embereknek a szorongásán, akik nem találnak kivezető utat abból, amivé az tette őket, hogy engedtek a rossznak?

    Igen nehéz feladat válaszra lelni, és ez a felelet sokszor felfoghatatlan a mi kicsiny és korlátozott emberi gondolkodásunk számára. Krisztus azonban javasolt nekem egy utat: szemléljem ezeket a szenvedéstől eltorzult arcokat, és ne féljek tőlük! Arra kért, hogy maradjak itt, mellettük, tartsam tiszteletben a csöndjüket, hallgassam meg a fájdalmukat, próbáljuk túllátni az előítéleteken. Épp úgy, ahogyan Krisztus is szeretetteljes szemekkel néz a mi törékenységeinkre és korlátainkra. Mindenkinek, még a bebörtönzötteknek is felkínálja minden nap az új emberré válás lehetőségét. Ez annak a tekintetnek köszönhető, amely nem ítél, hanem életet és reményt sugároz.

    Ily módon a kiontott könnyek olyan szépség magvetésévé válhatnak, amelyet akár még csak elképzelni is nehéz lett volna.

    Úr Jézus, Veronika együttérzett veled: egy szenvedő emberrel találkozott, és felfedezte Isten arcát. Az imádságban Atyádra bízzuk korunk embereit, akik oly sok testvérük könnyeit szárítják fel.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, valódi fény és a fény forrása, aki a gyöngeségben nyilvánítod ki mindenhatóságodat és szeretetet radikalizmusát, vésd bele szíveinkbe az arcodat, hogy felismerjünk téged az emberiség szenvedéseiben! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen.

    VII. állomás

    Jézus másodszor esik el a kereszt alatt
    * (Egy fogvatartott elmélkedése)

    Jézus pedig ezt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” Ruháján sorsot vetve megosztoztak (Lk 23,34).

    Amikor régebben elmentem egy börtön előtt, még az arcomat is elfordítottam: „Én biztos, hogy soha nem végzem odabent” — mondtam magamban. Amikor csak odanéztem, melankólia és a sötétség költözött belém: olyan volt, mintha élő halottak temetője mellett mennék el. Egy nap azonban a testvéremmel együtt én is a rácsok mögött végeztem. És ha ez nem lett volna elég, még az édesapámat és az édesanyámat is magammal hoztam ide. A börtön, ami régen idegen ország volt, most az otthonunkká vált: az egyik cellában mi voltunk, a férfiak, egy másikban pedig az édesanyánk. Néztem őket, és szégyelltem magamat: úgy éreztem, többé nem nevezhetem magam embernek. Az én hibámból fognak börtönben megöregedni.

    Kétszer estem a földre. Először akkor, amikor a rossz elvarázsolt, és én engedtem neki: a kábítószerárusítás az én szememben többet ért, mint az édesapám munkája, aki naponta tíz órán át robotolt görnyedt háttal. Másodszor akkor, amikor a családom romba döntése után megkérdeztem magamtól: „Ki vagyok én, hogy Krisztus meghal értem?” Jézus kiáltását olvasom ki édesanyám szemeiből: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek!” Magára vállalta a család összes férfitagjának a szégyenét, hogy megmentse a családunkat. Ott van az édesapám arcán is, aki a cellában titokban elveszíti a reményét. Csak most jutottam el odáig, hogy be tudom ismerni: azokban az években nem tudtam, mit csinálok. Most, hogy tudom, Isten segítségével próbálom újraépíteni az életemet. A szüleim adósa vagyok: évekkel ezelőtt elárverezték a legértékesebb dolgainkat, mert nem akarták, hogy az utcán végezzen. Önmagam adósa vagyok: elviselhetetlen a gondolat, hogy továbbra is a rossz uralja az életemet. Ez lett az én keresztutam.

    Úr Jézus, újra a földre zuhantál: még nagyobb teherrel nehezedik rád az, hogy hozzátapadtam a rosszhoz, hogy félek: képtelen vagyok jobb emberré válni. Hittel fordulunk Atyádhoz, és kérjük mindazokért, akik még nem tudtak kimenekülni a Sátán hatalma, cselekedeteinek csábítása és ezerarcú kísértései alól.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, aki nem hagysz minket a sötétségben és a halál árnyékában, nyújts támaszt gyöngeségünkben, szabadíts meg minket a rossz láncaitól, és védelmezz meg minket hatalmad pajzsával, hogy örökké énekelhessük irgalmasságodat! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    VIII. állomás

    Jézus a jeruzsálemi asszonyokkal találkozik
    * (Egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt férfi leányának az elmélkedése)

    Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el! (Lk 23,27–30).

    Egy elítélt lányaként sokszor tették fel nekem a kérdést: „Ön szereti az édesapját: szokott gondolni arra a fájdalomra, amelyet az apja okozott az áldozatoknak?” Az évek során soha nem vontam ki magam a válaszadás alól: „Igen, lehetetlenség nem gondolnom rá” — felelem. Azután azonban én is kérdezek tőlük valamit: „Gondoltak-e már arra, hogy az apám cselekedeteinek az áldozatai között én voltam az első? Huszonnyolc éve törlesztem az apa nélküli felnövés büntetését”. Ennyi éven át éltem haragban, nyugtalanságban, búskomorságban: a hiányát egyre nehezebb elviselni. Déltől északig átutaztam Olaszországot, hogy mellette lehessek: nem a műemlékeikről, hanem a felkeresett börtöneikről ismerem a városokat. Úgy érzem, olyan vagyok, mint Télemakhosz, amikor az apja, Odüsszeusz keresésére indult: ez az én Giro d’Italiám [olasz kerékpáros körverseny], amelynek börtönök és albérletek az állomásai. Évekkel ezelőtt kiveszett belőlem a szeretet, mivel egy elítélt lánya vagyok. Édesanyám a depresszió áldozata lett, a családunk összeomlott. Nekem kellett a csekély ösztöndíjamból felvállalnom ennek a darabjaira hullott történetnek a terhét. Az élet kényszerített a felnőtt nővé válásra anélkül, hogy kislány lehettem volna. Nálunk otthon minden keresztút: az édesapám az egyik halálraítélt. A napon, amikor megházasodtam, arról álmodtam, hogy ott van mellettem: akkor is rám gondolt, sok száz kilométernyi távolságból. „Ilyen az élet!” — ismételgetem ilyenkor, hogy bátorságot merítsek. Igaz: vannak olyan szülők, akik a szeretettől vezérelve megtanulják, hogyan várják ki a gyermekeik felnőtté válását. Az én esetemben a szeretet azt jelenti, hogy kivárom édesapám hazatértét.

    Azokért, akiknek hozzánk hasonlóan kötelességük a remény.

    Úr Jézus, a jeruzsálemi asszonyokhoz intézett feddésedet úgy hallgatjuk, mint egy mindannyiunkhoz szóló intést. A megtérésre hívsz, arra, hogy hátrahagyva a szentimentális vallásosságot eljussunk az Igédbe gyökereztetett hitig. Imádkozunk mindazokért, akiknek el kell viselniük a szégyen terhét, a magukra hagyottság szenvedését, a vágyott jelenlét hiányát. És mindannyiunkért, hogy az atyák vétkei ne hullhassanak vissza a gyermekeikre.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, minden jóság Atyja, aki nem hagyod magukra gyermekeidet a próbatétel óráján, ajándékozd nekünk a kegyelmet, hogy megpihenhessünk szeretetedben, és mindig örvendhessünk jelenléted vigaszának! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    IX. állomás

    Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt
    * (Egy fogvatartott elmélkedése)

    Jó az embernek, ha igát hordoz ifjúságától fogva. Üljön le a magányban és hallgasson, amikor ráteszi az Úr; szája érjen le a földig. Talán még van remény. Tartsa oda arcát annak, aki üti, teljen el gyalázattal. Mert az Úr nem veti el az embert mindörökre. Mert ha büntet is, újra megkönyörül nagy irgalmában (Siralm 3,27–32).

    Soha nem kellemes érzés, ha a földre zuhanunk: ám ha újra meg újra elesünk, akkor má nem csak hogy nem kellemes az érzés, de már egyfajta ítéletté válik, mintha többé már nem lehetnénk képesek arra, hogy a saját lábunkon álljunk. Túl sokszor elbuktam emberként: megannyiszor fel is keltem. A börtönben sokszor visszagondolok arra, hogy egy gyermek hányszor elesik, mielőtt megtanulna járni. Meggyőzőm magam arról, hogy olyan általános próbák ezek, amelyek arra az időre készítenek fel, amikor már felnőttként bukunk el. Gyerekkoromtól fogva börtönben éltem otthon: szorongva féltem a büntetéstől, a felnőttek szomorúsága és a gyermekek felelőtlensége váltakozott bennem. Emlékszem ezekből az évekből Gabriella nővérre, az egyetlen ünnepi hangulatú képre: ő volt az egyetlen, aki képes volt meglátni a bennem lévő rosszban a bennem élő jót. Péterhez hasonlóan ezernyi kifogást kerestem és találtam a hibáimra: az a különös, hogy a jó valamiféle töredéke azonban mindvégig elevenen megmaradt bennem.

    A börtönben lettem nagyapává: ki voltam zárva leányom áldott állapotának az idejéből. Egy napon majd csakis a jóról fogok mesélni a kis unokámnak, amelyre rátaláltam, nem pedig a rosszról, amit elkövettem. És beszélni fogok neki arról, aki a földre zuhanásomkor elhozta nekem Isten irgalmasságát. A börtönben az váltja ki a valódi kétségbeesést, hogy azt érzed: az életedben többé már semminek sincs értelme. Ez a szenvedés csúcsa: amikor azt érzed, hogy a világ legmagányosabb emberénél is magányosabb vagy. Igaz, hogy ezer darabra hulltam, ám az a szép ebben, hogy egybe lehet még illeszteni ezeket a darabokat. Nem egyszerű: de ez az egyetlen dolog, aminek idebent még értelme van.

    Úr Jézus, harmadszor is a földre esel, és amikor már mindenki azt hiszi: itt a vég, mégis újra felkelsz. Bizalommal helyezzük életeinket Atyád kezébe, és rábízzuk mindazokat, akik úgy érzik, hibáik mélységes szakadékai börtönbe zárják őket, hogy legyen erejük újra felkelni, és bátorságuk ahhoz, hogy elfogadják a segítséget.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, a Benned remélők erőssége, aki megadod a tanításaidat követőknek a békés élet ajándékát, segítsd félénk lépteinket, emelj fel minket hűtlenségeink bukásaiból, öntsd sebeinkre a vigasztalás olaját és a reménység borát! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    X. állomás

    Jézust megfosztják a ruháitól
    * (Egy nevelőtiszt elmélkedése)

    Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. 24Ezért megegyeztek egymás közt: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.” Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek (Jn 19, 23–24).

    Nevelőtisztként látom, hogyan lép be mindenétől megfosztottan az ember a börtönbe: elkövetett vétkei miatt megfosztják méltóságától, az önmagával vagy a többiekkel szemben érzett tisztelet minden formájától. Naponta megtapasztalom, hogy miként fogyatkozik az önállósága a rácsok mögött: még ahhoz is rám van szüksége, hogy megírjon egy levelet. Ezeket a „felfüggesztett létű teremtményeket” bízzák rám: erőtlen, törékenységükben megkeseredett, gyakran még az elkövetett rossz megértéséhez szükséges adottságoktól is megfosztott emberek ők. Azonban lépésről lépésre elkezdenek hasonlítani az újszülött gyermekekre, akik még formálhatók. Megértem, hogy az életük új irányba állva kezdődhet újra, elérve, hogy végérvényesen hátat fordítsanak a rossznak.

    Csakhogy az én erőim is fogyatkoznak napról napra. Amikor rázúdítják valakire a dühöz, a fájdalmat és a válogatott gonoszságokat, akkor az még a legfelkészültebb embert összeroppanthatja. Azért választottam ezt a munkát, mert édesanyám egy olyan frontális autóbalesetben halt meg, amelyet egy bekábítószerezett srác okozott: rögtön úgy döntöttem, hogy jóval felelek az elszenvedett rosszra. Szeretem ugyan a munkám, néha mégis nehezen gyűjtök erőt a folytatásához.

    Olyan kényes szolgálat ez, amelynek során szükségünk van az érzésre: nem lettünk magunkra hagyva. Csakis így tudjuk fenntartani az a számos életet, amelyet ránk bíztak, és amelyek nap mint nap a hajótörés veszélyének vannak kitéve.

    Úr Jézus, amikor ruháidtól megfosztva látlak téged, zavarba esem és szégyen fog el. Az első embertől kezdve menekülünk a meztelen igazság elől. A jó embernek tűnés álarcai mögé bújunk, hazugságokból szőjük a ruháinkat, gyakran a szegények kopott rongyaiból összevarrva azokat, amelyeket a pénz és a hatalom epekedő vágyától vezetve raboltunk el tőlük. Atyád irgalmazzon nekünk, és türelmesen segítsen minket abban, hogy egyszerűbbek, tisztábban, igazabbak legyünk: képesek arra, hogy végleg hátrahagyjuk a képmutatás fegyvereit.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, aki igazságod által megszabadítasz minket, vetkőztess ki bennünket a régi emberből, aki ellenáll ennek, és öltöztess bele fényedbe, hogy dicsőségedet tükrözzük a világban. Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    XI. állomás

    Jézust a keresztre szögezik
    * (Egy megvádolt, majd felmentett pap elmélkedése)

    Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponya-helynek hívtak, ott fölfeszítették, s a gonosztevőket is vele, egyiküket jobbról, másikukat balról. Jézus pedig mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” Ruháján sorsot vetve megosztoztak. A nép bámészkodott, a főtanács tagjai gúnyolódtak: „Másokat megmentett – mondták –, most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja.” Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták:„Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!” – mondták. Feje fölé görög, latin és héber nyelvű feliratot tettek: „Ez a zsidók királya.” Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad és minket is.” A másik rászólt: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat.” Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam országodban.” Ezt válaszolta neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,33–43).

    A keresztre szögezett Krisztus. Hányszor elmélkedtem az Evangéliumnak erről a részéről! Amikor aztán egy napon keresztre feszítettek engem is, átéreztem ennek a fának a teljes súlyát: szög-keménységű szavakból állt össze a vád, meredek volt a hegymenet, a szenvedés pedig a bőrömbe égett. A legkeményebb pillanat az volt, amikor megláttam a nevemet a tárgyalóterem ajtaján: ebben a pillanatban megértettem, hogy olyan ember vagyok, akit ártatlansága bizonyítására kényszerítenek. Mindezt úgy, hogy nem vagyok bűnös. Tíz évig maradtam a keresztre szögezve: ez volt az én keresztutam, amit akták, gyanúsítások, vádak, becsületsértések népesítettek be. A bíróságon mindannyiszor kerestem a feszületet: azt néztem, miközben a törvény vizsgálatnak vetette alá a történetemet.

    A szégyen egy pillanatra felébresztette bennem a gondolatot: talán jobb lenne, ha egyszer s mindenkorra véget vetnék ennek. Aztán azonban úgy döntöttem, hogy az a pap maradok, aki mindig is voltam. Soha nem gondoltam arra, hogy megrövidítem a keresztet, még akkor sem, amikor a törvény módot adott volna erre. Úgy döntöttem, hogy alávetem magam a rendes ítélkezésnek: tartoztam ezzel önmagamnak, a fiataloknak, akiket megannyi éven át a szemináriumban neveltem, a családjaiknak. Miközben felmentem a kálváriámra, ott voltak mindannyian az út mentén: az én Cirenei Simonjaimmá lettek, akik velem együtt hordozták a kereszt terhét, és felszárították számtalan könnyemet. Velem együtt ők is imádkoztak a fiúért, aki megvádolt engem: és ezt soha nem fogjuk abbahagyni. Amikor teljeskörűen felmentettek, felfedeztem, hogy boldogabb vagyok, mint tíz évvel korábban: kézzel tapinthatóvá vált Isten cselekvése az életemben. A keresztre feszítve megvilágosodott a papságom.

    Úr Jézus, azért végezted a Kereszten, mert mindvégig szerettél minket. Haldokolsz, de nem fáradsz bele, hogy megbocsáss és életet ajándékozz. Atyádra bízzuk a történelem ártatlanjait, akiket igazságtalan ítélet sújtott. Visszhangozzék szívükben szavad: „Még ma velem leszel a paradicsomban”.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, az irgalom és megbocsátás forrása, aki az emberiség szenvedéseiben nyilatkoztatod ki Magadat, világosíts meg minket kegyelmeddel, amely a Keresztre Feszített sebeiből forrásozik, és add, hogy a próbatétel sötét éje idején is kitartsunk a hitben! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    XII. állomás

    Jézus meghal a kereszten
    * (Egy fegyőr elmélkedése)

    A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét (Lk 23, 44-46).

    Fegyőrként nem szögezhetek hozzá egy embert, bármelyik embert az ítéletéhez: ez olyan lenne, mintha másodszor is elítélném. Szükséges, hogy az ember kiengesztelje a rosszat, amelyet elkövetett: ha tenné, az a vétkeinek a banalizálását, a másoknak fizikai és erkölcsi szenvedést okozó elfogadhatatlan tetteinek az igazolását jelentené.

    A valódi igazságszolgáltatásra azonban csakis az irgalmasság által nyílik mód, amely nem szögezi az embert örökre a keresztjéhez: vezetőként szegődik melléje, hogy segítsen fölkelni, megtanítja neki, miként ragadja meg az elkövetett rossz ellenére azt a jót, amely soha nem huny ki egészen a szívében. Az elítélt csakis akkor ismerheti fel az embervoltot a másikban, az áldozatban, akinek szenvedést okozott, ha önmagában is megtalálja azt. Bármennyire is gyötrelmes az újjászületés útja, és mindig lesben áll a rosszba való visszaesés veszélye, nincs más út, amelyen járva megpróbálhatnánk újra felépíteni a személyes és a közösségi élettörténeteket.

    A törvény szigora nehéz próbatétel elé állítja az ember reményét: ha segítünk, hogy elgondolkodjon, rákérdezzen tettei motivációjára, akkor ez alkalmat kínálhat arra is, hogy más szemszögből tekintsen önmagára. Ennek megtételéhez azonban szükség van annak megtanulására, miként ismerjük fel az elkövetett bűn mögött a személyt. Így cselekedve olykor megpillanthatunk egy távlatot, amely reménnyel töltheti el az elítélteket. Amikor pedig letöltötték a büntetésüket, úgy adhatjuk vissza őket a társadalomnak, hogy meghívjuk az embereket: lehet, hogy egy ideig elutasították, de most mégis fogadják be újra őket.

    Hogy mindannyian, még az elítéltek is, ugyanannak az emberiségnek a gyermekei legyünk!

    Úr Jézus, korrupt ítélet miatt halsz meg, amelyet igazságtalan bírók mondtak ki, s akiket páni félelemmel töltött el az Igazság mindent elsöprő ereje. Atyádra bízzuk a hivatalviselőket, a bírókat, az ügyvédeket, hogy az állam és polgárai, legfőképpen pedig a szegénység miatt szenvedők javára végzett szolgálatuk betöltése közben az egyenes úton járjanak.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, az igazságosság és a béke királya, aki Fiad kiáltásában meghallottad a teljes emberiség hangját, taníts meg minket arra, hogy ne azonosítsuk a személyt az általa elkövetett rosszal, és segíts, hogy mindenkiben meglássuk Szentlelked eleven lángját! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    XIII. állomás

    Jézus testét leveszik a keresztről
    * (Egy önkéntes elmélkedése)

    Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Ő nem értett egyet a határozattal és az eljárással. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki (Lk 23, 50–53).

    A fogvatartottak mindig is a mestereim voltak. Immár hatvan éve járok be önkéntesként a börtönbe, és mindig is áldottam a napot, amikor első ízben találkoztam ezzel a rejtett világgal. Ezekből a tekintetekből megértettem, hogy én is lehetnék az ő helyükön, hogyha az életem másmilyen irányt vett volna. Mi, keresztények, gyakran azzal hízelgünk magunknak, hogy másoknál jobbnak érezzük magunkat, mintha csak az, hogy helyzetünk megengedi a szegényekkel való foglalkozást, egyfajta felsőbbrendűséget kölcsönözne nekünk, s feljogosítana arra, hogy a többiek bírájaként lépjünk fel, annyiszor ítélve el őket, ahányszor csak kedvünk tartja, a fellebbezés bármiféle lehetősége nélkül.

    Krisztus földi élete során az legutolsók, a legkisebbek között akart lenni, ez volt az ő döntése: gonosztevők, leprások, utcanők, szélhámosok közepette járta be a világ elfeledett perifériáinak az útjait. Osztozni akart nyomorukban, magányukban, zaklatottságukban. Mindig is úgy véltem, ebben rejlik szavainak a valódi értelme: „Börtönben voltam, és ti felkerestetek” (Mt 25,36).

    Az egyik celláról a másikra haladva meglátom az azokban lakozó halált. A börtön újra meg újra eleven embereket temet el: olyan történetek ezek, amiket még hallani sem akar senki. Krisztus mindannyiszor ezt ismétli el nekem: „Folytasd, ne állj meg! Megint vedd őket a karjaidba!” Képtelen vagyok nem hallgatni Rá: Ő van ott mindig, még a legrosszabb emberben is, legyen bármennyire mélyre temetett az emléke. Csupán gátat kell vetnem a rohanásomnak, meg kell állnom csöndben e rossztól lepusztult arcok előtt, és irgalommal kell meghallgatnom őket. Ez az általam ismert egyetlen mód, ahogy be lehet fogadni egy embert: ha elfordítom a tekintetemet a rosszról, amit elkövetett. Csakis így lesz képes bízni, és fellelni az erőt ahhoz, hogy megadja magát a Jónak, s elképzelje: lehet másmilyen, mint amilyennek most látszik.

    Úr Jézus, a rengeteg rossztól eltorzult tested most gyolcsba van tekerve és a meztelen szikla ölére fektetve: íme, az új teremtés. Atyádra bízzuk Egyházadat, amely megnyitott oldaladból született, hogy soha ne tegye le a fegyvert a sikertelenség és a látszat előtt, hanem mindig lépjen ki, hogy elvigye mindenkinek az üdvösség örömhírét.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, minden dolgok kezdete és vége, aki Krisztus Húsvétjában megváltottad a teljes emberiséget, ajándékozd nekünk a Kereszt bölcsességét, hogy rá tudjunk hagyatkozni akaratodra, örömteli és fogékony lélekkel fogva azt el! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    XIV. állomás

    Jézus testét a sírba helyezik
    * (A börtönrendőrség egy tisztjének az elmélkedése)

    A készület napja volt, a szombat már beállóban. A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték (Lk 23,54–56).

    A börtönrendőrség tisztjeként végzett szolgálatom során nap mint nap kezeimmel érintem a fogvatartottak szenvedéseit. Nem könnyű szembenézni olyasvalakivel, akit legyőzött a rossz, és aki hatalmas sebeket okozott más embereknek, összezavarva ezzel azok életét. És mégis, a börtönben a közöny még további károkat okoz mindazok történetében, akik elbuktak, és éppen törlesztik az igazságosság felé fennálló tartozásukat. Egy kollégám, aki mesterem volt, gyakran ismételgette: „A börtön átalakít téged: egy jó ember szadistává válhat. Egy gonosz pedig jobbá lehet”. Az eredmény tőlem is függ. Össze kell szorítani a fogainkat, hogy elérjük a munkánk célját: új lehetőséget biztosíthassunk annak, aki a rosszat választotta. Ennek megkísérléséhez nem elég, ha kinyitok és bezárok egy cellát anélkül, hogy legalább egy csipetnyi emberséget mutatnék.

    Mindenki időkeretei tiszteletben tartva, ebben az annyira nyomasztó világban is kivirágozhatnak lépésről lépésre az emberi kapcsolatok. Ezek aztán gesztusokban, odafigyelésben és szavakban öltenek testet, amelyek megváltoztathatják a dolgok állását, még ha csak halkan mondták is ki azokat. Nem szégyellem, hogy állandó diakónus vagyok, amikor felöltöm az egyenruhát, amelyre büszke vagyok. Ismerem a szenvedést és a kétségbeesést: gyerekkoromban magam is átéltem ezeket. Az az én kicsinyke vágyam, hogy vonatkoztatási ponttá váljak azok számára, akikkel a rácsok mögött találkozom. Mindent megteszek azért, hogy megőrizzem a reményt a teljesen magukra hagyott emberekben. Őket félelemmel tölti el a gondolat, hogy egy napon majd kimennek innen. Annak a kockázatát érzik ugyanis, hogy a társadalom megint vissza fogja utasítani őket.

    A börtönben arra emlékeztetem őket, hogy ha Isten velük, akkor nincs olyan bűn, amié az utolsó szó lehetne.

    Úr Jézus, újra az emberek kezére adtad Magadat, ez alkalommal azonban Arimateai József és néhány kegyes, Galileából érkezett asszony keze fogad be téged, akik tudják, mennyire értékes a tested. Ezek a kezet mindazoknak a kezeit képviselik, akik nem fáradnak bele a szolgálatodba, és láthatóvá teszik azt a szeretetet, amelyre csak az ember képes. Pontosan ez a szeretet kelti bennünk egy jobb világ lehetőségének a reményét: ehhez elég annyi, hogy az ember kész legyen engedni elérni magát a Tőled érkező kegyelemnek. Az imádságban Atyádra bízzuk különösképpen a börtönrendőrség tagjait, s mindazokat, akik különféle megbízatásokkal a börtönökben dolgoznak.

    Könyörögjünk!
    Istenünk, örök fény és napvilág, amely nem ismer alkonyt, töltsd el javaiddal azokat, akik dicséretedre és a szenvedők szolgálatára szentelik magukat azon a számtalan helyen, ahol az emberek szenvednek! Krisztus, a mi Urunk által.
    Ámen

    Fordította: Török Csaba

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."