A Pápa hangja

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A világ számos országában ma ünneplik Urunk mennybemenetelének ünnepét.

Az a kép, ahogyan Jézus – a Biblia leírása szerint (vö. ApCsel 1,1–11) – fölemelkedik a földről és felmegy a mennybe, arra késztethet bennünket, hogy ezt a misztériumot távoli, régen történt eseménynek tekintsük. De ez nem így van, mert mi Jézussal közösségben vagyunk, mint egy test tagjai, akik össze vannak kötve a fejjel. A mennybe való felmenetelével tehát magával vonz minket is az Atyával való teljes közösség felé. Ezzel kapcsolatban Szent Ágoston így fogalmazott: „A fej fölmenetele a tagok reménysége” (265. sz. prédikáció, 1.2).

Valóban, Krisztus egész élete egy felfelé irányuló mozgás. Ember volta által magába öleli és bevonja az egész világot, felemelve és megváltva az embereket bűnös állapotukból. Így hoz fényt, megbocsátást és reményt oda, ahol korábban sötétség, igazságtalanság és kétségbeesés volt, hogy a férfiak és nők elérhessék a végleges húsvéti győzelmet, amelyben Isten Fia halálával „megsemmisítette a halálunkat, és feltámadásával helyreállította életünket” (I. húsvéti előszó).

A Mennybemenetel tehát nem egy távoli ígéretről szól számunkra, hanem egy élő kötelékről, amely minket is a mennyei dicsőség felé vonz, már ebben az életben felemelve és kiterjesztve a horizontunkat, és a gondolkodásunkat, az érzéseinket és a cselekedeteinket egyre inkább Isten szívének mércéje szerint irányítja.

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A mai evangéliumban azokat a szavakat hallhatjuk, amelyeket Jézus az utolsó vacsora alkalmával intézett a tanítványaihoz. Miközben a kenyeret és a bort szeretete élő jeleivé változtatja, Krisztus így szól: „Ha szerettek engem, tartsátok meg a parancsaimat” (Jn 14,15).  Ez a kijelentés megszabadít minket attól a tévhittől, hogy azért szeretnek minket, mert megtartjuk a parancsokat, mintha a becsületességünk lenne Isten szeretetének előfeltétele.  Éppen ellenkezőleg, Isten szeretete a becsületességünk alapja.  Akkor tartjuk be igazán az Isten akaratának megfelelő parancsokat, amikor felismerjük irántunk érzett szeretetét, ahogyan Krisztus kinyilatkoztatta azt a világnak.  Jézus szavai tehát egy kapcsolatra való meghívás, nem pedig zsarolás vagy gyanakvó ultimátum.

Ezért parancsolja nekünk az Úr, hogy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket (vö. Jn 13,34): Jézus szeretete az, ami szeretetet szül bennünk.  Maga Krisztus a valódi szeretet mércéje: Ő az örökké hűséges, tiszta és feltétel nélküli szeretet. A szeretet, amely nem ismer „de”-ket és „talán”-okat; a szeretet, amely önmagából ad, anélkül, hogy birtokolni akarna; a szeretet, amely életet ad, anélkül, hogy bármit is kérne cserébe.  Mivel Isten szeretett minket először, mi is tudunk szeretni, és amikor igazán szeretjük Istent, akkor igazán szeretjük egymást is.  Ez olyan, mint maga az élet: ahogyan csak azok élhetnek, akik életet kaptak, úgy csak azok tudnak szeretni, akiket szerettek. Az Úr parancsolatai tehát olyan életmódot jelentenek, amely meggyógyít minket a hamis szeretetektől.  Olyan lelki életmódot jelentenek, amely az üdvösség felé vezető út.

Pontosan azért, mert szeret minket, az Úr nem hagy magunkra az élet próbatételeiben; megígéri nekünk a Vigasztalót, vagyis a Védőügyvédet, az „igazság Lelkét” (Jn 14,17).  Ezt az ajándékot „a világ nem kaphatja meg” (uo.), amíg a gonoszságban marad, elnyomja a szegényeket, kirekeszti a gyengéket és megöli az ártatlanokat.  Azok viszont, akik válaszolnak Jézus mindenki iránti szeretetére, a Szentlélekben olyan szövetségesre találnak, aki soha nem hagy cserben: „Ti ismeritek őt” – mondja Jézus –, „mert bennetek van, és bennetek marad” (uo.).  Így tehát mindig és mindenhol tanúskodhatunk Istenről, aki a szeretet.  A szeretet nem az emberi elme szüleménye, hanem az isteni élet valósága, által minden létező a semmiből teremtetett és megváltatott a haláltól.

Azáltal, hogy igazi és örök szeretetet kínál nekünk, Jézus megosztja velünk a szeretett Fiú identitását: „Én Atyámban vagyok, ti pedig bennem, és én bennetek” (20. v.).  Ez a mindent átfogó életközösség megdönti a Vádlót – a Paraklétosz ellenségét, a védelmezőnkkel szemben álló szellemet.  Valójában, míg a Szentlélek az igazság ereje, a Vádló a „hazugság atyja” (Jn 8,44), aki arra törekszik, hogy az emberiséget Isten ellen, az embereket pedig egymás ellen fordítsa: pontosan az ellenkezője annak, amit Jézus tesz, amikor megment minket a gonosztól, és testvérekként egyesít bennünket az Egyházban.

Kedves barátaim, hálával eltelve ezért a kegyelemért, bízzuk magunkat Szűz Mária, az Isteni Szeretet Anyja közbenjárására.

_______________________

A Regina Caeli imádság után: 

Kedves testvéreim,

Mély aggodalommal értesültem a Száhel-övezetben, különösen Csádban és Maliban tapasztalható fokozódó erőszakról szóló hírekről, ahol a közelmúltban terrortámadások történtek. Az áldozatokért szívből jövő imáimat és lelki közelségemet ígérem mindazoknak, akik a tragikus események miatt szenvednek. Mélyen remélem, hogy megszűnik minden fajta erőszak, és bátorítok minden erőfeszítést, amelynek célja a béke és a fejlődés előmozdítása azon a szeretett földön.

Minden év május 10-én a „Kopt-katolikus barátság napját” ünnepeljük. Testvéri üdvözletemet küldöm II. Tawadros pápának, és biztosítom az egész szeretett kopt egyházat imádságomban való megemlékezésemről. Remélem, hogy barátságunk útja elvezet minket a tökéletes egységhez Krisztusban, aki „barátainak” nevezett bennünket (vö. Jn 15,15).

És most szívből köszöntelek mindannyiatokat, római híveket és a különböző országokból érkezett zarándokokat!

Különösen üdvözlöm a „Jézus Szent Szíve Tiszteletbeli Őrsége” csoportot, amelynek tagjai Olaszország különböző városaiból érkeztek, valamint a Mária Rádió családjához tartozó „Evangelizációs önkéntesek” csoportját.  Szeretettel üdvözlöm továbbá a „Komen Italia” egyesület önkénteseit is, akiknek köszönetet mondok az emlőrák-megelőzés érdekében tett erőfeszítéseikért.

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A húsvéti időszakban, az őskeresztény egyházhoz hasonlóan, visszatérünk Jézus szavaihoz, amelyek szenvedése, halála és feltámadása fényében nyerik el teljes jelentésüket. Ami egykor elkerülte a tanítványok figyelmét, vagy szomorúságot okozott nekik, most újra eszükbe jut, megmelengeti a szívüket és reménnyel tölti el őket.

A vasárnap hirdetett evangélium a Mester utolsó vacsora alatti párbeszédét mutatja be a tanítványaival. Különösen egy olyan ígéretet hallunk, amely ettől a pillanattól kezdve bevon minket feltámadásának a misztériumába. Jézus így szól: „Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Jn 14,3). Az apostolok így rájönnek, hogy Istennél mindenki számára van hely. Kettőjük már megtapasztalta ezt, amikor először találkoztak Jézussal a Jordán folyónál. Jézus észrevette, hogy követik őt, és aznap délután meghívta őket, hogy látogassák meg ott, ahol lakik (vö. Jn 1,39). Most is, a halállal szembesülve, Jézus egy otthonról beszél, de ezúttal egy nagyon nagy otthonról. Ez az ő Atyja és a mi Atyánk háza, ahol mindenkinek van helye. A Fiú úgy írja le önmagát, mint a szolgát, aki előkészíti a szobákat, hogy minden testvér, amikor megérkezik, készen találja a sajátját, és azt érezze, hogy mindig is várták, és végre megtalálták.

Kedves barátaim! Abban a régi világban, amelyben még mindig vándorlunk, a figyelmet az exkluzív helyek, a csak kevesek számára elérhető élmények és az a kiváltság vonzza, hogy olyan helyekre mehetünk, ahová mások nem juthatnak. Azonban abban az új világban, ahová a Feltámadott vezet minket, a legértékesebb dolgok mindenki számára elérhetők. Ez azonban nem teszi őket kevésbé vonzóvá. Éppen ellenkezőleg: ami mindenki számára nyitva áll, az örömet szerez. A versengés helyét a hála veszi át; a befogadás legyőzi a kirekesztést; a bőség pedig már nem jár együtt az egyenlőtlenséggel. Mindenekelőtt senkit sem tévesztenek össze másvalakivel, és senki sem vész el. A halál azzal fenyeget, hogy kitörli az ember nevét és emlékét, de Istenben mindenki teljes mértékben önmaga marad. Valóban, ezt keressük egész életünkben, néha hajlandóak vagyunk bármit megtenni csak azért, hogy egy kis figyelmet és elismerést kapjunk.

„Higgyetek” – mondja nekünk Jézus. Ez a titok! „Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek” (Jn 14,1). Pontosan ez a hit szabadítja meg a szívünket a birtoklás és a megszerzés iránti aggodalomtól, valamint attól a tévképzettől, hogy presztízsre kell törekednünk ahhoz, hogy értékesek legyünk. Minden embernek már eleve végtelen értéke van Isten misztériumában, amely az igazi valóság. Ha úgy szeretjük egymást, ahogy Jézus szeretett minket, átadjuk ezt a tudatosságot egymásnak. Ez az új parancsolat; így előre megéljük a mennyországot a földön, és mindenkinek megmutatjuk, hogy a testvériség és a béke a hivatásunk.

Valóban, a szeretet által, a testvéreink sokasága között mindannyian rájövünk, hogy egyedülálló módon vagyunk megalkotva.

Imádkozzunk tehát Szűz Máriához, az Egyház Anyjához, hogy minden keresztény közösség mindenki számára nyitott otthon legyen, és figyelmesen forduljon minden egyes ember felé.

____________________

A Regina Caeli után: 

Kedves testvéreim!

Testvéreim, jó napot és kellemes vasárnapot kívánok!

Húsvéti utunkat folytatva a mai evangéliumban Jézus önmagát a pásztorhoz és ugyanakkor a juhok aklának kapujához hasonlítja. (vö. Jn 10,1–10)

Jézus szembeállítja a pásztort a tolvajjal. Valóban, azt mondja, hogy „aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló” (1. vers). Majd ezt még világosabbá teszi: „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (10. vers). A különbség világos: a pásztort különleges kötelék köti a juhaihoz, ezért a juhok aklába vezető kapun mehet be. Másrészt, ha valakinek át kell másznia a kerítésen, hogy bejusson, akkor az biztosan tolvaj, aki el akarja lopni a juhokat.

Jézus azt mondja nekünk, hogy baráti kapcsolat fűzi hozzánk, mert ismer minket, a nevünkön szólít, vezet minket, és – ahogyan a pásztor teszi a juhaival – keres minket, amikor eltévedtünk, és bekötözi a sebeinket, amikor betegek vagyunk (vö. Ez 34,16). Jézus nem tolvajként jön, hogy elvegye az életünket és a szabadságunkat, hanem hogy az igazság ösvényein vezessen minket. Nem azért jön, hogy csapdába ejtse vagy megtévessze a lelkiismeretünket, hanem hogy bölcsességének fényével megvilágítsa. Nem azért jön, hogy beszennyezze a földi örömeinket, hanem hogy megnyissa őket egy teljesebb és tartósabb boldogság felé. Azoknak, akik rábízzák magukat, nincs mitől félniük, mert nem megfoszt minket az élettől, hanem azért jön, hogy bőségesen adja azt nekünk (vö. Ez 34,10).

Testvéreim, arra kaptunk meghívást, hogy gondolkodjunk el, és különösen vigyázzunk szívünk és életünk kapujára, mert aki belép, az vagy növeli az örömünket, vagy tolvajként ellopja azt tőlünk. A „tolvajok” sokféle formát ölthetnek. Lehetnek olyan emberek, akik a látszat ellenére elnyomják a szabadságunkat, vagy nem tisztelik a méltóságunkat; lehetnek olyan hiedelmek és előítéletek, amelyek megakadályoznak minket abban, hogy másokat és az életet derűsen szemléljük; téves elképzelések, amelyek negatív döntésekhez vezethetnek; vagy olyan felszínes és fogyasztói életmód, amely belül üressé tesz minket, és arra kényszerít, hogy folyamatosan önmagunkon túl éljünk. Ne feledkezzünk meg azokról a „tolvajokról” se, akik a Föld erőforrásainak kifosztásával, vérszomjas háborúkkal vagy a gonosz bármilyen formájának szításával nem tesznek mást, mint hogy megfosztanak mindannyiunkat a béke és a nyugalom által jellemzett jövő lehetőségétől.

Tegyük fel magunknak a kérdést: Kitől szeretnénk, hogy vezessen minket az életben? Mely „tolvajok” próbáltak betörni a körünkbe? Sikerült nekik, vagy el tudtuk hárítani őket?

A mai evangélium arra hív bennünket, hogy bízzunk az Úrban. Nem azért jön, hogy bármit is elvegyen tőlünk. Éppen ellenkezőleg, ő a Jó Pásztor, aki megsokszorozza az életet, és bőségesen kínálja azt nekünk. A Boldogságos Szűz Mária kísérjen minket mindig az utunkon, és járjon közben értünk és az egész világért.

___________________________

A Regina Caeli után

Kedves testvéreim!

Ma van a tragikus csernobili baleset 40. évfordulója, amely maradandó nyomot hagyott az emberiség lelkiismeretében. Ez az esemény az egyre hatékonyabb technológiák használatában rejlő kockázatokra figyelmeztet. Bízzuk Isten irgalmára azokat, akik meghaltak, és mindazokat, akik még mindig szenvednek a katasztrófa következményeitől. Kívánom, hogy a döntéshozatal minden szintjén a megfontoltság és a felelősségtudat érvényesüljön, hogy az atomenergia minden felhasználása az élet és a béke szolgálatába álljon.

Most pedig üdvözletemet küldöm nektek, rómaiak és különböző országokból érkezett zarándokok: üdvözöllek Benneteket!

Köszöntöm a Szent György Rend és a Habsburg-Lotharingiai Európai Rend lovagjait és dámáit. Köszöntöm a brovari (Ukrajna) „Malva” tánccsoport gyermekeit; a szlovákiai Nagyszombati Érsekség Cantica Sacra kórusát; a bécsi, madridi és a Kanári-szigetekről érkezett híveket; és a lisszaboni Szent Tamás Iskola tanárait.

Köszöntöm továbbá a Bresciai Egyházmegye Val Camonica régiójából érkezett fiatalok nagy csoportját, valamint a Biadenéből és Caonadából érkezett fiatal ministránsokat; valamint a Trevisóból, Vicenzából, Crotonéből, Cariatiból, Oriából és Leccéből érkezett híveket; és az Isteni Irgalmasság Apostolai Egyesülete konferenciájának résztvevőit.

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot és még egyszer boldog húsvétot kívánok!

Ma, a húsvét utáni második vasárnapon, amelyet Szent II. János Pál pápa az Isteni Irgalmasságnak szentelt, az evangélium a feltámadott Jézus Tamás apostol előtt való megjelenéséről szól (vö. Jn 20,19–31).  Ez az esemény húsvét után nyolc nappal történt, amikor a közösség összegyűlt. Ott Tamás találkozott a Mesterrel, aki meghívta, hogy nézze meg a szögek nyomait, tegye a kezét az oldalán lévő sebbe, és higgyen (vö. 27. v.). Ez a jelenet arra hív minket, hogy elmélkedjünk a feltámadott Jézussal való saját találkozásunkról. Hol találhatjuk meg őt? Hogyan ismerhetjük fel? Hogyan higgyünk?  Szent János, aki elmesélte az eseményt, pontos útmutatást ad nekünk: Tamás a nyolcadik napon találkozott Jézussal, az összegyűlt közösségben, és áldozatának a jelei alapján ismerte fel őt. Hitvallása, amely a negyedik evangélium legmagasabb szintű kifejezése, ebből az élményből fakadt: „Én Uram, én Istenem!” (28. v.)

Természetesen nem mindig könnyű hinni.  Tamásnak sem volt könnyű, és nekünk sem az.  A hitet táplálni és gondozni kell.  Ezért a „nyolcadik napon” – vagyis minden vasárnap – az Egyház arra hív minket, hogy tegyünk úgy, ahogyan az első tanítványok tettek: gyülekezzünk össze és ünnepeljük az Eucharisztia szentségét.  A szentmisén Jézus szavait hallgatjuk, imádkozunk, hitvallást teszünk, szeretetből megosztjuk Isten ajándékait, és az életünket Krisztus áldozatával egyesítve felajánljuk.  Testének és Vérének vétele által mi is tanúi lehetünk a feltámadásának, amint azt a „mise” kifejezés is jelzi, amely „küldést” vagy „küldetést” jelent (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 1332).

A Szentatya üdvözlete a Szent Péter téren, a Bazilika lépcsőjén jelenlévő híveknek a virrasztás kezdete előtt

Kedves testvéreim, jó estét kívánok! Üdvözöllek benneteket!

Nagyon testvéri, nagyon meleg üdvözletem mindnyájatoknak. Köszönöm a jelenléteteket, hogy válaszoltatok erre a felhívásra, erre a meghívásra, hogy egyesítsük a hangunkat, a szívünket, az életünket, és imádkozzunk a békéért. Mindannyiunk szívében ott van a béke. Bárcsak valóban a béke uralkodna az egész világon, és mi adjuk tovább ezt az üzenetet.

Isten meghallgat minket, Isten mellettünk van! Jézus azt mondta nekünk, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ott jelen van velük. Húsvét nyolcadának napjaiban mélyen hiszünk a feltámadt Jézus köztünk való jelenlétében.

Most, együtt imádkozva a Szent Rózsafüzért, Szűzanyánk, Mária közbenjárását kérve, el akarjuk mondani az egész világnak, hogy lehetséges a béke, egy új béke megteremtése; hogy lehetséges együtt élnie minden nép, minden vallás és minden faj képviselőinek; hogy Jézus Krisztus tanítványai akarunk lenni, testvéri egységben, mindannyian együtt egy békés világban.

Imádkozzatok velünk! Köszönjük a jelenléteteket! Isten legyen veletek és a szeretteitekkel ma és mindörökké.

Innen adom rátok az áldásomat, azután együtt imádkozunk a Bazilikából, és képernyőkön követhetitek az eseményeket. Még egyszer köszönöm, hogy eljöttetek.

[Áldás]

Köszönöm mindenkinek, jó imádkozást kívánok.

____________________________________ 

SZENTMISE, XIV. Leó pápa homíliája

Kedves testvéreim!

Amikor Jézus a Keresztútját járja, mi is mögé állunk, és a nyomdába lépünk. Miközben vele haladunk, elmélkedjünk az emberiségért érzett szenvedélyéről, megtört szívéről és a szeretet ajándékaként adott életéről.

Tekintetünket Jézusra fordítjuk, aki a Béke Királyaként nyilatkoztatja ki magát, miközben ellenségeskedés fenyegeti. Ő rendíthetetlenül szelíd marad, miközben mások erőszakot szítanak. Felajánlja magát, hogy átölelje az emberiséget, miközben mások kardokat és botokat ragadnak a kezükbe. Ő a világ világossága, bár a sötétség hamarosan elborítja a földet. Azért jött, hogy életet hozzon, miközben a halálra ítéléséről szőnek terveket.

Jézusnak, a Béke Királyának az a vágya, hogy az Atya karjaiba vigye a világot, lerombolva minden akadályt, amely elválaszt minket Istentől és felebarátainktól, mert „Ő a mi békességünk” (Ef 2,14).

Jézus, a Béke Királya, nem lovon, hanem szamárháton érkezik Jeruzsálembe, beteljesítve az ősi próféciát, amely a Messiás érkezése feletti örömre szólít fel: „Nézd, közeleg a királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján. Szétzúzza Efraimban a harci szekereket, Jeruzsálemben a méneket. Széttöri a harci íjakat, és békét hirdet a népeknek” (Zak 9:9–10).

A Béke Királya. Amikor az egyik tanítványa kardot rántott, hogy megvédje őt, és megütötte a főpap szolgáját, Jézus azonnal megállította, és rászólt: „Tedd vissza hüvelyébe a kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26,52).

A Béke Királya. Miközben a mi szenvedéseinket viselte és a mi bűneinkért szúrták át, Jézus „nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul a nyírója előtt” (Iz 53,7). Nem fegyverezte fel magát, nem védekezett, és nem vívott háborút. Feltárta Isten szelíd arcát, aki mindig elutasítja az erőszakot. Ahelyett, hogy megmentette volna magát, hagyta, hogy keresztre feszítsék, átölelve minden keresztet, amelyet az emberiség történelmének minden helyén és idejében viseltek.

Testvérek, ilyen a mi Istenünk: Jézus, a Béke Királya, aki elutasítja a háborút, akit senki sem használhat fel a háború igazolására. Nem hallgatja meg a háborúzók imáját, hanem elutasítja őket, mondván: „Ha imára terjesztitek ki a kezeiteket, elfordítom a szememet. Akármennyit imádkoztok is, nem hallgatom meg, mert a kezetek csupa vér” (Iz 1,15).

Amikor a tekintetünket arra szegezzük, akit értünk keresztre feszítettek, meglátjuk a keresztre feszített emberiséget. Az Ő sebeiben oly sok nő és férfi fájdalmát látjuk ma. Az Atyához intézett utolsó kiáltásában halljuk a lesújtottak, a reménytelen, a beteg és a magányos emberek sírását. Mindenekelőtt mindazok fájdalmas sóhajtását halljuk, akiket erőszak sújt és háború áldozatai.

Krisztus, a Béke Királya, ismét felkiált a keresztjéről: Isten a szeretet! Irgalmazzatok! Tegyétek le a fegyvereiteket! Ne feledjétek, hogy egymás testvérei vagytok!

Isten Szolgája, Tonino Bello püspök szavaival élve, szeretném ezt a kiáltást a Szent Szűz Máriára bízni, aki Fia keresztje alatt áll, és a ma keresztre feszítettek lábánál is sír:

„Szent Szűz Mária, harmadik nap asszonya, add meg nekünk azt a bizonyosságot, hogy mindennek ellenére a halál többé nem uralkodhat rajtunk; hogy a népek elleni igazságtalanság napjai meg vannak számlálva; hogy a háború villámlásai elhalványulnak az szürkületben; hogy a szegények szenvedései véget érnek. És add meg végül, hogy hamarosan felszáradjanak az erőszak és a fájdalom minden áldozatának a könnyei, mint a dér a tavaszi nap alatt.” (Mária, korunk asszonya).

ÚRANGYALA

Kedves testvéreim!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A nagyböjt ötödik vasárnapján a liturgia a Lázár feltámasztásáról szóló evangéliumot hirdeti. (vö. Jn 11,1–45)

A nagyböjti úton ez a jel Krisztus halál feletti győzelméről és az örök élet ajándékáról szól, amelyet a keresztség által kapunk meg. (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 1265) Ma Jézus nekünk is azt mondja, amit Lázár nővérének, Mártának mondott: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre.” (Jn 11,25–26)

A liturgia így a Nagyhét közeledtével arra hív minket, hogy újraéljük az Úr szenvedésének eseményeit – a jeruzsálemi bevonulást, az utolsó vacsorát, a tárgyalást, a keresztre feszítést, a temetést –, hogy megértsük azok leghitelesebb jelentését, és megnyíljunk az általuk hordozott kegyelem ajándékára.

Ezek az események a feltámadott Krisztusban teljesednek be, aki legyőzte a halált, és a keresztség által bennünk él, üdvösségünkért és az életünk teljességéért.

Az Ő kegyelme megvilágítja ezt a világot, amely úgy tűnik, hogy állandóan az újdonságot és a változást keresi, még ha ez fontos dolgok – idő, energia, értékek, érzelmek – feláldozásával jár is, mintha a hírnév, az anyagi javak, a szórakozás és a múló kapcsolatok kitöltenék a szívünket, vagy halhatatlanná tennének bennünket. Ez annak a végtelen iránti vágyakozásnak a tünete, amelyet mindannyian magunkban hordozunk, egy olyan szükségleté, amelyet a múlandó dolgok nem tudnak kielégíteni. Semmi véges nem csillapíthatja belső szomjunkat, mert Istenre vagyunk teremtve, és nem találunk békét, amíg nem nyugszunk meg benne (vö. Szent Ágoston Vallomások, I, 1.1).

Lázár feltámadásának története tehát arra hív minket, hogy hallgassunk erre a mély szükségletre, és a Szentlélek erejével szabadítsuk meg a szívünket azoktól a szokásoktól, megszokásoktól és gondolkodásmódoktól, amelyek, mint sziklák, bezárnak minket az önzés, az anyagiasság, az erőszak és a felszínesség sírjába. Ezeken a helyeken nincs élet, csak zavar, elégedetlenség és magány.

Jézus hozzánk is kiált: „Jöjj ki!” (Jn 11,43), arra buzdítva minket, hogy lépjünk ki ezekből a szűk helyekből, megújulva az ő kegyelmében, hogy a szeretet fényében járjunk, új emberekként, akik képesek számítás és mérték nélkül remélni és a szeretni, az ő végtelen irgalmának példája szerint.

A Szűz Mária segítsen bennünket, hogy az ő hitével, bizalmával és hűségével éljük meg ezeket a szent napokat, hogy az ő feltámadt Fiával való találkozás dicsőséges élménye minden nap megújuljon bennünk.
 

___________________________

Az Úrangyala után:

Továbbra is megdöbbenve figyelem a közel-keleti helyzetet, amelyet – a világ más térségeihez hasonlóan – háború és erőszak szaggat szét. Nem maradhatunk csendben a konfliktusok áldozatául esett, védtelen emberek szenvedései láttán. Ami őket bántja, az az egész emberiséget bántja. A háborúk által okozott halál és fájdalom az egész emberiség számára botrány, és Istenhez emelkedő kiáltás! Határozottan megismétlem a felhívásomat, hogy kitartóan imádkozzunk azért, hogy a harcok véget érjenek, és végre megnyíljanak az őszinte párbeszéden és minden ember méltóságának tiszteletben tartásán alapuló béke útjai.

Ma rendezik meg a Római Maratont, amelyen számtalan sportoló vesz részt a világ minden tájáról. Ez a remény jele! A sport nyissa meg az utat a béke, a társadalmi befogadás és a spiritualitás felé.

Szívből jövő üdvözletemet küldöm mindnyájatoknak, rómaiaknak és a különböző országokból érkezett zarándokoknak, különösen azoknak, akik a spanyolországi Córdoba egyházmegyéből érkeztek.

Örömmel köszöntöm a bellunói és pordenonei, a crotoni, valamint a római Santa Maria delle Grazie plébánia híveit. Üdvözlöm a Nave-i, a bresciai egyházmegyei fiatalokat, a firenzei egyházmegye bérmálkozásra készülőinek a csoportját, valamint az Associazione Direttori di Albergo képviselőit. 

Mindnyájatoknak boldog vasárnapot kívánok!