A Pápa hangja

„Aznap alkonyatkor” (Mk 4,35). Így kezdődik az evangéliumi szakasz, amelyet az imént hallottunk. Már hetek óta úgy érezzük, leszállt az este. Sűrű árnyékok borultak tereinkre, utcáinkra és városainkra; uralmuk alá hajtották az életeinket, mindent megsüketítő csönddel és vigasztalan ürességgel töltve el, amely minden dolgot megbénít jártában: érezni lehet a levegőben, észre lehet venni a gesztusokban, elárulják a tekintetek. Rémültté és elveszetté váltunk. Akárcsak az evangéliumi szakaszban szereplő tanítványok, felkészületlenül miránk is ránk tört a váratlan és vad vihar.

Ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, ugyanakkor mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy evezzünk együtt, hisz mindannyiunknak szüksége van a kölcsönös támasznyújtásra.

Ebben a bárkában… itt vagyunk mindannyian. Akárcsak azok a tanítványok, akik egy hangon szólalnak meg, és szorongásukban ezt mondják: „Elveszünk” (v. 38), mi is ugyanígy rájöttünk, hogy nem tudunk külön-külön, a magunk erejéből előre jutni, hanem csakis együttesen.

Könnyen magunkra ismerhetünk ebben az elbeszélésben. Sokkal nehezebb azonban megértenünk Jézus magatartását. Miközben a tanítványok természetesen izgatottak és reményvesztettek, Ő a tatnál van, a bárkának azon a részén, amelyik először süllyed el. És mit csinál? A háborgás ellenére békésen alszik, bízva az Atyában – ez az egyetlen alkalom, amikor azt látjuk az evangéliumban, hogy Jézus alszik. Amikor aztán felébresztik, majd lecsillapítja a szelet és a vizeket, odafordul a tanítványokhoz, és megrovóan így szól hozzájuk: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” (v. 40).

Próbáljuk megérteni! Miben is rejlik a tanítványok hitének a hiánya, amely szemben áll Jézus bizalmával? Ők továbbra is hittek Benne, hiszen Őt hívták segítségül. De figyeljük meg, hogyan szólítják meg őt: „Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” (v. 38). Ez egyáltalán nem érdekel Téged: úgy gondolják, hogy Jézus közönyös velük szemben, nem törődik velük. Közöttünk, családjainkban az egyik legfájdalmasabb dolog az, amikor ezt mondják:

„Nem törődsz velem?”. Olyan mondat ez, amely megsebez, és elszabadítja a szív viharait.

Jézust is megrázza. Hiszen senki sem törődik jobban velünk, mint Ő. És valóban: ahogy megszólítják, rögtön megmenti reményvesztett tanítványait.

A vihar leleplezi sebezhetőségünket, és lemeztelenítve elénk állítja hamis és felszínes biztonságérzéseinket, amelyek segítségével meghatároztuk életeink forgatókönyveit, a terveinket, a szokásainkat és prioritásainkat. Megmutatja, hogy engedtük elaludni, hátra maradni azt, ami táplálja, fenntartja és erősíti az életünket és a közösségünket. A vihar feltárja mindazon elhatározásainkat, amelyekkel úgymond „be akartuk csomagolni” és el akartuk felejteni azt, ami táplálta népeink lelkét; mindazokat a próbálkozásainkat, amelyekkel látszólag „üdvös” szokások révén „anesztetizáltuk” magunkat, s képtelenné váltunk arra, hogy megszólítsuk a saját gyökereinket és felidézzük időseink emlékezetét. Ezzel pedig megfosztottuk magunkat attól az immunitástól, amely ahhoz szükséges, hogy szembenézzünk ezzel a viszontagsággal.

A vihar által lehullottak a sztereotípiák álarcai, melyekkel álcáztuk az „egónkat”, amelyet soha nem érdekel semmi más, csak önnön imázsa; ugyanakkor újra lelepleződött az az (áldott) közösséghez tartozásunk is, amelyet nem tagadhatunk meg: testvérként összetartozunk. Testvérként összetartozunk.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”. Uram, a te Igéd a mai estén szíven üt és miránk vonatkozik, mindannyiunkra. Ebben a mi világunkban, amelyet Te nálunknál is jobban szeretsz, a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk. Epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietősség. Nem álltunk meg a hívásodra, nem tértünk észre a háborúkkal és a bolygószintű igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegényeknek, sem a mi súlyosan beteg bolygónknak a kiáltását. Folytattunk mindent rendíthetetlenül, és

úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.

Most, amikor háborgó tengeren hajózunk, tehozzád esdeklünk: „Kelj fel, Urunk!”

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Urunk, te egy felhívással fordulsz felénk: a hit felhívásával. Nem is annyira arról van szó, hogy higgyük: Te létezel, hanem sokkal inkább arról, hogy Hozzád menjünk és bízzunk Benned. Ennek a nagyböjtnek az idején visszhangzik a Te sürgető felhívásod: „Térjetek meg”, „térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Joel 2,12). Arra hívsz meg minket, hogy a próbatétel jelen idejét a döntés idejeként éljük meg. Nem a Te ítéleted ideje ez, hanem a mi ítéletünké: annak az ideje, hogy döntsünk, mi az, ami számít, és mi az, ami elmúlik. Külön kell választanunk azt, ami szükséges, attól, ami nem az. Annak az ideje van, Urunk, hogy az életünk útját újból Feléd és a többi ember felé irányozzuk. Magunk körül láthatunk megannyi példás útitársat, akik a félelem közepette is a saját életük odaajándékozásával válaszoltak. Ez a Szentlélek hatékony ereje, amely bátor és nagylelkű felajánlásokba fordult át, azokban öltött testet. Ez a Szentlélek élete, amely képes megszabadítani, értékelni és megmutatni, hogy életeinket olyan – legtöbbször elfeledett – közös személyek szövik egybe és tartják fenn, akik soha nem jelennek meg a magazinok címlapjain, sem a legújabb showműsorok hatalmas kifutóin, ám napjainkban mégis kétségkívül ők írják történelmünk leginkább döntő fontosságú történéseit:

az orvosok, az ápolók, a bevásárlóközpontok dolgozói, a takarítók, a gondozók, a szállítók, a rendfenntartók, az önkéntesek, a papok, a szerzetesek és még sokan mások, akik megértették: senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában.

A szenvedéssel szemközt mérlegre kerül, valójában mennyire fejlettek a népeink; ugyanakkor felfedezzük és megtapasztaljuk Jézus főpapi imáját: „legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21). Hány és hány ember gyakorol minden áldott nap türelmet és sugároz reménységet, óvakodik attól, hogy ne a pánikot, hanem a közös felelősségvállalást terjessze. Hány és hány apa, anya, nagyapa és nagyanya, tanár mutatja meg apró és hétköznapi gesztusokkal a gyermekeinknek, miként nézzenek szembe ezzel a válsággal s jussanak túl rajta, újragondolva a szokásaikat, felemelve a tekintetüket és imára indítva őket. Hányan imádkoznak, tesznek felajánlást és járnak közben mindannyiunk javára.

Az imádság és a csöndes szolgálat: ezek a mi győztes fegyvereink.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” A hit kezdete az, ha tudatosul bennünk: rászorulunk az üdvösségre. Nem vagyunk elégségesek önmagunknak, egyedül elsüllyedünk: szükségünk van az Úrra, ahogyan a régi hajósoknak szükségük volt a csillagokra. Hívjuk meg Jézust életünk bárkájába! Bízzuk Rá a félelmeinket, mivel Ő legyőzi azokat! Akárcsak a tanítványok, mi is meg fogjuk tapasztalni, hogy ha Ő a fedélzeten van, nem fogunk hajótörést szenvedni. Ez ugyanis Isten ereje: mindazt, ami velünk történik, képes jóra fordítani, még a legrosszabb dolgokat is. Elhozza a csendes időt a viharainkba, mivel ha Isten velünk, az élet nem hal meg sohasem.

Az Úr megszólít minket, és viharunk idején arra hív meg, hogy ébredjünk fel, aktivizáljuk a szolidaritást és a reménységet, mivel ezek szilárdságot, támaszt és értelmet adhatnak ezeknek az óráknak, amikor látszólag minden hajótörést szenved.

Az Úr felkel, hogy felébressze és új élettel töltse meg húsvéti hitünket.

Van horgonyunk is: a keresztje által megmenekültünk. Van kormánykerekünk: a keresztje szabadulást hozott nekünk. Van reménységünk: keresztje által meggyógyultunk, Ő magához ölelt minket, hogy semmi és senki ne szakíthasson el bennünket az Ő megváltó szeretetétől. Az elkülönítésben, amikor mindannyian szenvedünk szeretteink és a velük való találkozásaink hiányától, megtapasztaljuk rengeteg dolognak a hiányát. De újra meghalljuk a minket megmentő üzenetet: Ő feltámadt és közöttünk él! Az Úr a keresztjéről meghív minket arra, hogy újra ráleljünk az életre, amely miránk vár, fordítsuk tekintetünket azok felé, akik szólongatnak bennünket, erősítsük meg, ismerjük fel és mozdítsuk elő a kegyelmet, amely bennünk lakozik. Ne oltsuk ki a pislákoló mécseslángot (vö. Iz 42,3), amely soha nem betegszik meg, hanem hagyjuk újraéledni a reményt.

A kereszt átölelése azt jelenti, hogy bátorságra lelünk mindannak az átöleléséhez, ami jelen korunkban idegenkedést, visszatetszést kelt bennünk, és legalább egy pillanatra hátrahagyjuk a mindenhatóság és a birtoklás zaklatott vágyát, hogy ily módon teret nyissunk azon kreativitás előtt, amelyet csakis a Szentlélek tud felszítani. Azt jelenti, hogy megleljük a bátorságot olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését. Keresztje által megmenekültünk, hogy befogadjuk a reményt, és engedjük, hogy ez a kereszt megerősítsen és fenntartson minket az összes lehetséges úton-módon. Ez segít majd abban, hogy képesek legyünk megőrizni önmagunkat és másokat is. Ha átöleljük az Urat, akkor a reményt öleljük át: íme, a hit ereje, amely megszabadít a félelemtől és reménnyel ajándékoz meg minket.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Kedves Testvéreim, erről a helyről, amely Péter sziklaszilárd hitét hirdeti, ezen az estén mindannyiótokat az Úrra szeretnélek bízni, a Szűzanya közbenjárását kérve, aki a nép üdve, a tengernek csillaga a vihar idején.

Ezek a kolonnádok átölelik Rómát és az egész világot. Innen szálljon le rátok vigasztaló ölelésként Isten áldása.

Urunk, áldd meg a világot, adj egészséget a testnek, vigasztalást a szívnek! Azt kéred tőlünk, hogy ne féljünk. Ám hitünk gyönge, mi pedig félelemmel teltek vagyunk. Te, Urunk, ne hagyj magunkra minket a vihar tombolása idején. Ismételd el újra: „Ne féljetek!” (Mt 28,5). Mi pedig Péterrel együtt „minden gondunkkal hozzád fordulunk, mert neked gondod van ránk” (vö. 1 Pt 5,7).

Fordította: Török Csaba

Életünk utazását idézi elénk az evangéliumi történet, amelyben Jézus arra kéri tanítványait, hogy szálljanak bárkába és menjenek előre a túlsó partra. Életünk bárkája valójában lassan halad előre, mindig nyugtalanul, mert egy boldog kikötőt keres. Készen áll, hogy szembe nézzen a tenger kockázataival és lehetőségeivel, de alig várja, hogy a kormányzótól kapjon egy iránymutatást, amely végre a helyes útra tereli. Néha előfordulhat, hogy eltéved vagy elkápráztatják az illúziók ahelyett, hogy a ragyogó világítótornyot követi, amely a biztonságos kikötőhöz vezet, vagy a nehézségek, kétségek és félelmek ellentétes irányú szeleinek kihívásával találkozik.

Félelem, hogy nem sikerül

Ezt élik meg a tanítványok is, amikor Jézus követéséhez el kell dönteniük, hogy saját biztonságukat elhagyják és felvállalják az átkelést. Ez nem egy könnyű döntés, mert közeledik az éjjel és szembeszél fúj. Felerősödik a félelem, hogy nem sikerül átjutni és, hogy nem igazán alkalmasak a feladatra. Az Evangélium azonban rámutat, hogy ezen az úton nem vagyunk egyedül. Az Úr csatlakozik tanítványaihoz, felszáll a bárkára és elállítja a szelet. Ezért választotta a pápa a hála kifejezést üzenete egyik kulcsszavának.

Önmagunk és életterveink megvalósítása nem az elszigetelt „énünk” belső döntésének matematikai eredménye. Éppen ellenkezőleg, mindenekelőtt egy válasz arra a hívásra, ami az Égből érkezik hozzánk. Az Úr jelöli ki a partot, ami felé haladnunk kell és ehhez megadja a bátorságot, hogy felszálljunk a bárkára. Ő válik kormányosunkká, hogy elkísérjen bennünket – mutat rá Ferenc pápa.

A szívünk rémképei

A bárkában levő tanítványok első reakciója a félelem, amikor meglátják Jézust közeledni feléjük. Azt hiszik, hogy kísértet, de Jézus arra buzdítja őket, hogy legyenek bátrak. Ez a hivatások szempontjából a második fontos kifejezés, amit Ferenc pápa kiválasztott. Gyakran a bennünk levő rémképek bénítanak meg bennüket. Erre egy példát is idézett. Amikor arra kapunk meghívást, hogy elhagyjuk életünk biztos partját és felvállaljunk egy új életállapotot, mint a házasság, a felszentelt papság, a megszentelt élet, az első reakciónk gyakran a „hitetlenkedés kísértete”. Nem lehet, hogy ez a hivatás nekem való... Valóban ez a jó út számomra? Az Úr éppen tőlem kéri ezt? Ilyenkor aztán elkezdünk „mentségeket” keresni és kalkulálni, amik miatt elveszítjük a lendületet, mert azt hisszük, hogy tévedtünk. Házasságot kötni vagy az Úr szolgálatára felszentelődni bátorságot igényel – írja a pápa. Az Úr tudja ezt, ezért mondja azt, hogy ne féljetek, veletek vagyok.

Szegezzük Jézusra tekintetünket!

Minden hivatás kötelezettségvállalással jár, ezért választotta a pápa harmadik kifejezésként a „fáradtságot”. Arra figyelmeztet: ha hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a felelősség, a jövőbeli nehézségek gondolata, akkor azt kockáztatjuk, hogy elsüllyedünk. Ha azonban Jézusra szegezzük a tekintetünket, akkor előre tudunk haladni. Ő kinyújtja felénk a kezét, amikor a fáradtság vagy a félelem miatt felmerül a kockázat, hogy elsüllyedünk és megadja a szükséges lendületet, hogy örömmel és lelkesedéssel éljük meg a hivatásunkat.

Bátorság, ne féljetek!

Ferenc pápa visszatér üzenetében az evangéliumi jelenetre, amikor Jézus a viharban áll és rámutat: a mi életünkben és a történelem forgatagában is az Úr működik és megment bennünket. Azokra az emberekre gondolok – írja a pápa –, akik fontos feladatokat töltenek be a társadalomban, valamint a házasemberekre, akiket szeretek „bátraknak” nevezni, továbbá azokra is, akik felvállalják a megszentelt életet és a papi hivatást. Ismerem a fáradtságukat, a magányukat, amelyek időnként elnehezítik a szívüket. Tudatában vagyok a megszokás veszélyének, amely lassanként kioltja a hivatás lángoló tűzét, valamint ismerem korunk bizonytalanságának súlyát, a jövőtől való félelmet is. Bátorság, ne féljetek! – buzdít a pápa.

Dicsőitsük Istent, mert megment minket

Jézus kinyújtja a kezét és megment bennünket. Ennek a következménye a pápa által választott negyedik kifejezés a „dicsőítés”. Szűz Mária a mestere ennek: hálás azért, mert Isten rá tekintett, és pusztán a hitből merítve életét az Urat dicsőítő énekké tette. A Hivatások világnapjára írt üzenete végén Ferenc pápa arra hívja az egész egyházat, hogy tegye meg ugyanezt az utat annak érdekében, hogy mindannyian felfedezzük és elfogadjuk Isten hívását. Ajánljuk fel életünket, mint egy Istent dicsőítő éneket testvéreinkért és az egész világért.

„Ezekben az emberpróbáló napokban, amikor az emberek a fenyegető világjárványtól rettegnek, szeretném javasolni az összes kereszténynek, hogy egyesített hanggal, együtt esedezzünk az Ég felé. Kérem az összes egyház és az összes keresztény közösség vezetőjét, valamint a különféle felekezetekhez tartozó összes keresztényt, hogy imádkozzon a Magasságos, Mindenható Istenhez, és mondjuk el egyszerre azt az imát, amelyet Urunk, Jézus tanított nekünk. Kérek tehát mindenkit, hogy egyrészt mindennap többször is imádkozza el a miatyánkot, március 25-én, szerdán délben viszont közösen, mindnyájan együtt imádkozzuk. Azon a napon, amikor sok keresztény arra emlékezik, hogy Szűz Mária hírt kap az Ige megtestesüléséről (Gyümölcsoltó Boldogasszony), az Úr hallgassa meg összes tanítványa egy lélekkel mondott imáját, kik a feltámadt Krisztus győzelmének megünneplésére készülnek.

Védd meg, Szent Őrző, országunkat! Világosítsd meg a közjó felelőseit, hogy hozzád hasonlóan tudjanak gondot viselni a rájuk bízott emberekre! Add meg a tudomány értelmét mindazoknak, akik megfelelő eszközöket keresnek testvéreink egészsége és java érdekében! Támogasd azokat, akik a rászorulókért fáradoznak: az önkénteseket, az ápolókat, az orvosokat, akik az élvonalban küzdenek, hogy gyógyítsák a betegeket, saját testi épségük árán is!

Áldd meg, Szent József az egyházat, papjaitól kezdve: tedd világosságod és jóságod jelévé és eszközévé! Kísérd el, Szent József a családokat csöndes imáddal: építs harmóniát a szülők és a gyermekek között, főleg a legkisebbekkel! Őrizd meg az időseket a magánytól: tedd, hogy senki ne maradjon magára a csüggedésben és a kishitűségben! Vigasztald meg a gyengébbeket, bátorítsd a bizonytalanokat, járj közben a szegényekért! A Szűzanyával együtt könyörögj az Úrhoz, hogy szabadítsa meg a világot a világjárvány minden formájától! Ámen.

A pápa üzenettel fordul a fiatalokhoz a 35. Ifjúsági Világnap alkalmából, amelyet április 5-én Virágvasárnap tartanak világszerte egyházmegyei szinten. A világnap idei témája: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” (vö. Lk 7,14). A pápa február 11-én, a Lourdes-i Szűz Mária emléknapján írta alá a dokumentumot. Ez az első üzenet a három közül, amelyekkel évente a fiatalokhoz fordul a 2022-ben Lisszabonban megrendezésre kerülő Ifjúsági Világtalálkozóig. A pápa most arra buzdítja a fiatalokat, hogy ne idegenedjenek el az élettől, hanem változtassák azt széppé a világ és az egyház számára.

A következő Ifjúsági Világtalálkozóhoz vezető három állomást összekötő út kulcsszava a „felkelni” kifejezés, amely többször megjelenik a „Christus vivit” kezdetű apostoli buzdításban is. A fiatalokról rendezett szinódus után kiadott pápai dokumentumon túl a kifejezés feltűnik azokban a témákban is, amelyet a pápa kijelölt a következő évek Ifjúsági Világnapjaira: 2021-re „Kelj föl! Légy tanúja annak, amit láttál" (vö. Ap.Csel 26,16),  2022-re pedig „Mária útra kelt és sietett” (vö. Lk 1,39).

Tudjuk jól, hogy mi keresztények is elesünk és mindig újra fel kell állnunk

Ferenc pápa üzenetében emlékezteti a fiatalokat, hogy a „felkelni” ige az életre kelés, a feltámadás jelentését is hordozza magában. Javasolja nekik, hogy olvassák el a naimi ifjú feltámasztásának evangéliumi részletét, mint személyes meghívást arra, hogy tegyenek egy konkrét lépést Krisztus követése felé. „Az Evangélium nem említi a feltámasztott ifjú nevét, amely arra hívja az olvasót, hogy azonosuljon vele. Jézus mindannyiunkhoz szól: Kelj föl! Tudjuk jól, hogy mi keresztények is elesünk és mindig fel kell újra állnunk. Csak az nem esik el, aki nem jár az úton, de nem is halad előre. Ezért kell befogadni Krisztus beavatkozását és tenni egy hitbeli lépést. Az első lépés: elfogadjuk, hogy fel kell állnunk” – írja a pápa üzenetében a fiataloknak.

Csak Jézus hozhatja vissza az életet oda, ahol már kialudt

Ezt követően Ferenc pápa leírja azokat a halált hozó körülményeket, amelyek érinthetnek bennünket: elbukás, depresszió, reményvesztés, apátia, materialista és bálványimádó élet, amely értelmetlenné válik. Az evangéliumi ifjú valóban meghalt, de visszatért az életbe, mert rátekintett Valaki, aki azt akarta, hogy éljen. Ez ma is minden nap megtörténhet azokkal, akik nem találnak okot arra, hogy tovább éljenek. Csak Jézus hozhatja vissza az életet oda, ahol az már kialudt. Amikor visszaadja nekünk az életet, akkor visszaad minket másoknak.

A pápa kulturális fordulatot javasol a fiataloknak

A pápa végül kulturális fordulatot javasol a fiataloknak üzenetében. Ma gyakran kapcsolatban vagyunk, de nincs köztünk kommunikáció. Az elektronikai eszközök használata, ha nem kiegyensúlyozott, hozzá ragaszthat bennünket a képernyőhöz. Egy olyan kultúrában, amely el akarja szigetelni a fiatalokat és egy virtuális világba csalja őket, Jézus szava, hogy „kelj föl” meghívást jelent egy olyan valóság felé, amely túl van a virtuális világon. Arra hív, hogy álmodjunk, kockáztassunk és kötelezzük el magunkat a világ megváltoztatására. Így Jézusnak köszönhetően tanúságtevővé válhat az, aki halott volt. Megérezheti Isten gyengédségét minden élőlény iránt, különösen is éhező, szomjazó, beteg, ruhátlan, bebörtönzött testvére iránt és közel léphet hozzá, ahogy Jézus is tette. Megérintheti, mint Jézus és tovább adhatja az életet azoknak, akik belül meghaltak, akik szenvednek vagy elvesztették hitüket és reményüket.

Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel! (2Kor 5:20)

Kedves Testvérek!

Az Úr ebben az évben is megadja nekünk az előkészület különleges időszakát azért, hogy megújult szívvel tudjuk ünnepelni Jézus halálának és feltámadásának titkát, ami az élet alapját jelenti minden keresztény ember és az egész keresztény közösség számára. Szívünkkel és lelkünkkel szüntelenül ide kell visszatérnünk. Ez a titok nem szűnik meg abban a mértékben növekedni bennünk, amilyen mértékben mi megérinteni engedjük magunkat spirituális dinamizmusától és csatlakozunk hozzá szabad és nagyvonalú válaszunkkal.

1. A húsvéti titok mint a megtérés alapja

A keresztény ember öröme a kerygmából, Jézus halála és feltámadása örömhírének a meghallgatásából és befogadásából fakad. Ez összefoglalja a szeretet titkát, ami „annyira valós, annyira igaz, annyira konkrét, hogy egy hiteles és őszinte dialógus kapcsolatát kínálja számunkra” (Christus vivit apostoli buzdítás, 117). Aki hisz ebben az üzenetben, az visszautasítja azt a hazugságot, hogy életünk csak magunktól függene, miközben valójában az Atya szeretetéből születik, az Ő akaratából arra, hogy életünk legyen és bőségben legyen (vö. Jn 10,10). Ha azonban mi a „hazugság atyjának” csábító szavára hallgatunk (vö. Jn 8,45), fennáll a veszély, hogy az értelmetlenség mélyébe zuhanunk és már itt a földön megéljük a poklot, ahogy ezt sajnos számos személyes és kollektív emberi tapasztalat is alátámasztja.

Az idei év nagyböjtjében azt szeretném üzenni minden kereszténynek, amit a Christus vivit kezdetű apostoli buzdításban a fiataloknak már megírtam: „Tekints a megfeszített Krisztus kitárt kezeire, hagyd magad mindig újra megváltani. És amikor közeledsz, hogy megvalld bűneidet, higgy szilárdan az irgalmasságban, ami megszabadít téged a bűntől. Szemléld Krisztus vérét, amelyet nagy szeretetében kiontott és hagyd magad megtisztítani általa. Így mindig újjászülethetsz” (CV 123). Jézus halála és feltámadása nem egy múltbeli történés: a Szentlélek erejében a húsvéti esemény mindig aktuális és lehetővé teszi, hogy Krisztus testét szemléljük és megérintsük a sok szenvedő emberben.

2. Sürgető megtérés

Gyógyító hatású, ha a húsvéti titkot, amelynek az isteni irgalmasság ajándékát köszönhetjük, mélyebben is szemléljük. Az irgalmasság megtapasztalása tulajdonképpen csak egy személyes, szemtől szembeni találkozásban lehetséges a megfeszített és feltámadt Úrral, „aki szeretett engem és feláldozta magát értem”. Egy dialógusban, ami szívtől szívig, barát és barát között zajlik. Ezért annyira fontos az imádság nagyböjt idején. Ez több, mint egy kötelesség, ez egy szükségszerűség kifejeződése: viszonzása Isten szeretetének, ami mindig megelőz és segít minket. Igen, a keresztény ember abban a tudatban imádkozik, hogy nem méltó erre a szeretetre. Az imának különböző formái lehetnek, de ami Isten szemében valójában számít, az az, hogy az ima eléri és végül megpuhítja a mi kemény szívünket, hogy egyre jobban megtérjünk az Ő akaratához.

Ebben a különleges időszakban hagyjuk ezért magunkat – mint Izrael népe – a pusztába vezetni (vö. Oz 2,16) azért, hogy végre meghallhassuk vőlegényünk szavát, hogy Őt mélyebben magunkba fogadjuk és készségesebben kövessük. Minél inkább hagyjuk, hogy magukkal ragadjanak az Ő szavai, annál inkább meg fogjuk tapasztalni nekünk ajándékozott ingyenes irgalmasságát. Ne hagyjuk a kegyelem eme idejét haszontalanul elmúlni abban a téveszmében, hogy mi magunk határozhatjuk meg megtérésünk idejét és módját.

3. Isten szenvedélyes vágya a gyermekeivel folytatott párbeszédre

A tényt, hogy az Úr újra és újra felajánlja számunkra a megtérés e különleges idejét, soha nem szabad magától értetődőnek vennünk. Ennek az új lehetőségnek a hála érzését kell ébresztenie bennünk és fel kell ráznia restségünkből. A rossz néha drámai jelenléte ellenére is életünkben – de az Egyház és a világ életében is – ez az időszak, ami a ritmusváltás lehetőségét kínálja, Isten rendíthetetlen akaratát fejezi ki arra, hogy nem szakítja meg az üdvösség dialógusát velünk. Jézusban, a megfeszítettben, akit Isten „bűnné” tett értünk (2Kor 5,21) ez az akarat elért arra a pontra, hogy minden bűnünket Fia vállára tegye, egészen – XVI. Benedek pápa szavaival – „Istennek az önmaga ellen fordulásáig” (Deus caritas est enciklika, 12). Mert Isten az ellenségeit is szereti (vö. Mt 5,43–48).

A dialógus, amelyet Isten minden emberrel folytatni akar Fia húsvéti misztériuma által, nem olyan beszéd, mint ami Athén lakóit jellemezte. Ezek „semmi mással nem töltötték az időt, csak azzal, hogy újdonságot mondjanak vagy halljanak” (ApCsel 17,21). A fecsegés e fajtája, amelyet az üres és felszínes kíváncsiság diktál, minden idők világiasságára jellemző és ma is belopakodik az életünkbe a kommunikációs eszközök elhibázott használatán keresztül.

4. Gazdagság, amelyet az ember megoszt, nem pedig magának halmoz fel

A húsvéti titkot állítani az élet középpontjába azt jelenti, hogy együttérzéssel fordulunk a megfeszített Krisztus sebei felé, amelyek a mai napig is jelen vannak a világban – a háborúk ártatlan áldozataiban, az életellenes beavatkozásokban a meg nem születettektől egészen az idős emberekig, az erőszak számos megnyilvánulásában, a környezeti katasztrófákban, a föld javainak egyenlőtlen elosztásában, az emberkereskedelem minden formájában és a profit iránti csillapíthatatlan vágyban, ami nem más, mint bálványimádás.

Ma is fontos minden jóakaratú embert meghívni arra, hogy javaiból továbbadjon valamit a nélkülözőknek. Az ilyen alamizsna egy igazságosabb világ felépítésében való személyes részvétel formája. A felebaráti szeretetnek megfelelő megosztás az embert emberibbé teszi, a felhalmozás viszont azzal fenyegeti, hogy csúffá válik, mivel önzésébe zárkózik. A gazdaság strukturális dimenzióin szabad és kell is, hogy túllépjünk. Ebből kifolyólag az idei nagyböjtben, 2020. március 26–28. között fiatal közgazdászokat, vállalkozókat és changemakereket hívtam meg Assisibe, hogy segítsenek egy, a jelenleginél igazságosabb és befogadóbb gazdasági modell kidolgozásában. Az Egyházi Tanítóhivatal többször is megfogalmazta, hogy a politika a felebaráti szeretet kiemelt formája (vö. XI. Piusz pápa beszéde a FUCI [Katolikus Egyetemi Ifjúsági Szövetség] tagjaihoz, 1927. december 18.) – ezt lehet majd a gazdaságról is elmondani, ha az ember az evangélium, a nyolc boldogság szellemével tölti be.

A következő nagyböjtre kérem a Boldogságos Szűz Mária közbenjárását, hogy befogadjuk a meghívást az Istennel való kiengesztelődésre, szívünket a húsvéti titokra irányítsuk és az Istennel folytatott nyitott és őszinte dialógusra megtérjünk. E módon azok lehetünk, aminek Krisztus a tanítványait mondta: a föld sója és a világ világossága (vö. Mt 5,13–14).

Ferenc

Kelt a Lateráni Szent János Bazilikában, 2019. október 7-én, Rózsafüzér Királynőjének emléknapján.

Kedves testvérek,

Jézus szavai: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket” (Mt 11,28), megmutatják a kegyelem titokzatos útját, amely feltárja magát az egyszerű szívűeknek, felfrissülést ad a kimerülteknek és megfáradtaknak. Ezek a szavak az Emberfia, Jézus Krisztus szolidaritását fejezik ki az elnyomott és szenvedő emberiséggel. Hány és hány ember szenved testben és lélekben! Jézus mindenkit hív magához – jöjjetek hozzám –, megkönnyebbülést és felfrissülést ígérve nekik. „Amikor Jézus ezt mondja, olyan emberekre gondol, akikkel minden nap találkozik Galilea utcáin: egyszerű emberek, szegények, betegek, bűnösök, kirekesztettek sokasága. […] Ezek az emberek mindig követték Jézust, hogy hallgassák szavát, amely reményt adott nekik – Jézus szavai mindig reményt adnak!” (Úrangyala imádság, 2014. július 6.).

Jézus e meghívása a 28.  világnapon mindazoknak szól, akik betegek és terheket hordoznak, akik szegények és tudják, hogy teljesen Istentől függenek, akiket a próbatételek súlya megsebez, akiknek gyógyulásra van szükségük. Jézus Krisztus nem törvényeket szab azoknak, akik sebzettségük, fájdalmuk és gyengeségük miatt félelemben élnek, hanem irgalmát, vagyis gyógyító személyes jelenlétét ajándékozza nekik. Jézus a megsebzett emberiségre tekint. Az ő szeme lát és meglát, mert a mélybe tekint; tekintete nem közömbös, hanem a teljes emberen nyugszik, és elfogad mindenkit a maga egészségi állapotában, senkit sem utasít el, mindenkit meghív arra, hogy életébe belépjen és megtapasztalja az ő gyengédségét.

2. Miért ápol Jézus Krisztus ilyen érzéseket? Mert ő maga is a gyengeség útját választotta, megtapasztalta az emberi szenvedést, és magától az Atyától kapta a megerősítést. Valójában csak azok fogják tudni, hogyan kell másoknak vigaszt nyújtani, akik saját magukon tapasztalták meg mindezt. A szenvedésnek különféle súlyos formái vannak: gyógyíthatatlan és krónikus betegségek, mentális problémák, rehabilitációt vagy palliatív ellátást igénylő bajok, különféle fogyatékosságok, gyermekkori és időskori betegségek... Ilyen esetekben néha az emberiesség hiánya is fellép, ezért az ember egész valóságát szem előtt tartó gyógyításra van szükség, arra, hogy személyes kapcsolatot alakítsanak ki a beteggel, amelyben az orvosi ellátást a személyes gondoskodás egészíti ki. Betegség esetén az ember nemcsak testi épségét illetően érzi magát veszélyeztetettnek, hanem kapcsolati szinten, értelmi, érzelmi és lelki dimenziójában is. Ezért a terápián túlmenően támogatást, gondoskodást, figyelmet vár el – egyszóval: szeretetet. Emellett a betegnek családja is van, amely ugyancsak szenved és éppúgy szüksége van arra, hogy valaki melléálljon és támogassa.

3. Kedves beteg testvérek, a betegség lehetőséget ad számotokra, hogy különleges módon tartozzatok azokhoz a megfáradtakhoz és terheket hordozókhoz, akik magukra vonják Jézus tekintetét és magukhoz fordítják szívét. Onnan érkezik számotokra a fény a sötétség perceibe és a reménység a kétségbeesés pillanataiba. Jézus arra hív, hogy menjetek hozzá: „Jöjjetek”. Benne fogjátok megtalálni az erőt ahhoz, hogy legyőzzétek a félelmeket és kétségeket, amelyek a test és a lélek eme éjszakájában felmerülnek bennetek. Igen, Krisztus nem kész válaszokat adott nekünk, hanem szenvedésével, halálával és feltámadásával megszabadít minket a gonoszság hatalmától.

Ebben a helyzetben biztosan szükségetek van egy helyre, ahol békét találtok. Az Egyház szüntelenül és egyre jobban törekszik arra, hogy az irgalmas szamaritánus – azaz Krisztus – fogadója legyen (vö. Lk 10,34), az a ház, amelyben megtaláljátok az ő családiasságban, vendégszeretetben és nyugodt légkörben megtapasztalhatóvá váló kegyelmét. Ebben a házban olyan emberekkel találkozhattok, akik Isten kegyelmével meggyógyultak a gyengeségükből, és segíthetnek nektek a kereszthordozásban saját sebeik feltárásával, hogy túl tudjatok tekinteni a betegség láthatárán, és így életetek fényt és levegőt kapjon.

Ez a beteg testvéreinkért végzett munka magában foglalja az egészségügyi dolgozók, orvosok, ápolók és ápolónők, egészségügyi és adminisztratív munkatársak, segítők és önkéntesek szolgálatát is, akik hozzáértő módon tevékenykednek azért, hogy megtapasztalhatóvá váljon Krisztus jelenléte, aki vigaszt nyújt és gondoskodik a betegekről, sebeiket ellátva. De ők is emberek, gyengeségekkel és betegségekkel. Különösen is igaz rájuk, hogy „miután Krisztus felüdített és megvigasztalt bennünket, nekünk is az a feladatunk, hogy felüdülést és vigaszt nyújtsunk testvéreinknek, szelíden és alázatosan, követve a Mester példáját” (Úrangyala imádság, 2014. július 6.).

4. Kedves testvérek, akik az egészségügyi rendszerben tevékenykedtek, fontos szem előtt tartanotok, hogy minden diagnosztikai, megelőző, terápiás intézkedés, minden kutatási, ápolási és rehabilitációs munka a beteg személyére irányul, ahol a „személy” főnév mindig elsőbbséget élvez a „beteg” jelzővel szemben. Ezért cselekedeteiteknek mindig az emberi személy életére és méltóságára kell irányulnia, nem tehettek engedményeket az eutanázia különféle formáival, az asszisztált öngyilkossággal vagy az élet befejezésére irányuló bármilyen tettel szemben, még akkor sem, ha a betegség gyógyítása kilátástalannak mutatkozik.

Tekintettel a korlátok megtapasztalására és az orvostudomány esetleges kudarcára az egyre problematikusabbá váló klinikai esetek és rossz diagnózisok kapcsán, arra vagytok meghívva, hogy megnyíljatok a transzcendens dimenzió előtt, amely feltárhatja számotokra foglalkozásotok teljes értelmét. Gondoljatok arra, hogy az élet szent és Isten tulajdona, ezért sérthetetlen, és nem rendelkezhetünk felette (ld. Donum vitae instrukció 5; Evangelium vitae enciklika 29–53.). Az életet a fogantatástól a halálig el kell fogadni, meg kell védeni, tiszteletben kell tartani, és támogatni kell: ezt kívánja mind az értelem, mind pedig az Istenbe, az élet szerzőjébe vetett hit. Bizonyos esetekben vállalnotok kell a lelkiismereti okból való tiltakozást, hogy az életre és az emberre kimondott „igen” mellett megmaradjatok. Mindenesetre a keresztény szeretet ihlette szakmaiságotok szolgálja leginkább az igazi emberi jogot, az élethez való jogot. Ha meggyógyítani nem is tudtok valakit, még mindig segítségére lehettek olyan gesztusokkal és eljárásokkal, amelyek megkönnyebbülést és enyhet nyújtanak számára.

Sajnos a háború és az erőszakos konfliktusok miatt mind az egészségügyi dolgozók, mind a betegek gondozására és ellátására szolgáló struktúrák újra és újra támadások célkeresztjébe kerülnek. Egyes vidékeken a politika arra is igényt formál, hogy az orvosi ellátást a saját javára manipulálja, ezáltal korlátozva az egészségügyi rendszer jogos függetlenségét. Valójában azonban azokat támadni, akik a társadalom szenvedő tagjainak szolgálatára szentelik magukat, senkinek sem válik javára.

5. A betegek 28. világnapján gondolok arra a sok testvérre is szerte a világon, akik nem jutnak orvosi ellátáshoz, mert szegénységben élnek. Ezért arra kérem a világ minden országának egészségügyi hatóságait és kormányait, hogy miközben számolnak a gazdasági realitással, ne hagyják figyelmen kívül a társadalmi igazságosságot sem. Hangsúlyozom, hogy a szolidaritás és a szubszidiaritás elveinek ötvözésével közös elkötelezettség születik annak érdekében, hogy mindenki hozzáférhessen a megfelelő ellátáshoz egészségének védelme és helyreállítása érdekében. Szívből köszönöm az önkénteseknek, akik a betegek szolgálatában állnak, hogy számos esetben kompenzálják a strukturális hiányosságokat, és a gyengédség és jelenlét gesztusaival tükrözik Krisztusnak, az irgalmas szamaritánusnak a képét a világ felé.

Minden embert, aki a betegség terhét hordozza, családtagjaikat és az egészségügyi dolgozókat is a Boldogságos Szűz Mária, a betegek gyógyítója oltalmába ajánlom. Szeretettel biztosítalak titeket arról, hogy imáimban mellettetek vagyok, és szívből adom apostoli áldásom.

A Vatikánból, 2020. január 3-án, Jézus Legszentebb Nevének emléknapján,

Ferenc