A Pápa hangja

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliuma (Mk 9,30–37) elbeszéli, hogy a Jeruzsálembe vezető úton Jézus tanítványai azon vitatkoztak, „ki a legnagyobb közöttük” (Mk 9,34). Jézus ezután egy erős mondattal szólt hozzájuk, amely ma ránk is érvényes: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35). Ha első akarsz lenni, akkor a sor végére kell állnod, az utolsónak kell lenned, és szolgálnod kell mindenkit. Ezzel a lapidáris mondattal az Úr fordulatot hajt végre: felborítja a kritériumokat, amelyek meghatározzák, mi számít igazán. Egy ember értéke többé már nem attól függ, milyen szerepet játszik, milyen sikeres, milyen munkát végez, mennyi pénze van a bankban; nem, nem ettől függ!

A nagyság és az eredményesség Isten szemében más mércével mérhető: a szolgálattal mérik. Nem azzal, amid van, hanem azzal, amit adsz! Szeretnél kitűnni? Szolgálj! Ez a követendő út!

Ma már a „szolgálat” szó kissé megfakultnak, elkoptatottnak tűnik. Az evangéliumban azonban pontos és konkrét jelentése van. A szolgálat nem udvariasság kifejezése, hanem annak utánzása, ahogyan Jézus cselekedett, aki életét néhány szóban összefoglalva azt mondta, hogy „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45). Ezt mondta az Úr. Tehát ha Jézust akarjuk követni, akkor azon az úton kell járnunk, amelyet ő maga jelölt ki, a szolgálat útján. Az Úrhoz való hűségünk attól függ, mennyire vagyunk készek szolgálni. Ez gyakran fájdalmas, jól tudjuk, mert „keresztízű”. De ahogy növekszünk a másokkal való törődésben és a rendelkezésre állásban, egyre szabadabbá válunk belül, egyre jobban hasonlítunk Jézusra. Minél többet szolgálunk, annál inkább érezzük Isten jelenlétét. Különösen akkor, amikor azoknak szolgálunk, akik nem tudnak mit visszaadni nekünk, a szegényeknek, gyengéd együttérzéssel felvállalva nehézségeiket és szükségleteiket: akkor viszont azt is felfedezzük, hogy Isten minket is szeret és átölel.

Jézus, pontosan ennek illusztrálására, miután a szolgálat elsőségéről beszélt, egy gesztust tesz. Láttuk már, hogy Jézus szimbolikus tettei erősebbek, mint a szavak, amelyeket használ. Milyen gesztust tesz? Fog egy gyermeket, és a tanítványok közé helyezi, a középpontba, a legfontosabb helyre (vö. Mk 9,36). Az evangéliumban a gyermek nem annyira az ártatlanságot, hanem a kicsinységet jelképezi. Mert a kicsik, a gyerekek másoktól, a felnőttektől függenek, szükségük van arra, hogy kapjanak. Jézus átöleli ezt a gyermeket, és azt mondja, hogy aki befogad egy kisgyermeket, az őt fogadja be (vö. Mk 9,37). Látjuk hát, kiket kell mindenekelőtt szolgálnunk: azokat, akiknek szükségük van arra, hogy kapjanak, és nem tudnak, mit visszaadni.

Azokat kell szolgálnunk, akiknek szükségük van arra, hogy kapjanak, és nem tudnak, mit visszaadni.

Azzal, hogy befogadjuk a kirekesztetteket, az elhagyatottakat, Jézust fogadjuk be, mert ő ott van. És abban a kicsiben, abban a szegény emberben, akit szolgálunk, mi is megkapjuk Isten gyengéd ölelését.

Kedves testvéreim, engedjük, hogy megszólítson bennünket az evangélium, és tegyük fel magunknak a kérdést: én, aki Jézust követem, érdeklődöm-e a legelhagyatottabbak iránt? Vagy, mint azon a napon a tanítványok, én is a személyes érvényesülést keresem? Az életet versengésként értelmezem, hogy másokat elnyomva, könyökölve jussak előre, vagy hiszem, hogy az lesz az első, aki szolgál? És konkrétan:

szentelek-e időt valakire, aki „kicsi”, valakire, akinek nincs módja viszonozni? Törődöm-e valakivel, aki nem tudja nekem viszonozni, vagy csak a rokonaimmal, a barátaimmal?

Ilyen kérdéseket tehetünk fel magunknak.

Szűz Mária, az Úr alázatos szolgálóleánya segítsen megértenünk, hogy a szolgálat nem csökkent, hanem növel bennünket! És hogy nagyobb öröm adni, mint kapni (vö. ApCsel 20,35).

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Lélekben közel vagyok a mexikói Hidalgo államban történt áradások áldozataihoz, különösen a tulai kórházban meghalt betegekhez és rokonaikhoz.

Szeretném imáimról biztosítani azokat, akiket igazságtalanul tartanak fogva külföldön. Sajnos különböző esetekről van szó, a háttérben különböző és néha összetett okokkal; remélem, hogy a kötelező igazságügyi eljárások eredményeképpen ezek az emberek a lehető leghamarabb visszatérhetnek hazájukba.

Üdvözöllek mindannyiatokat, rómaiak és különböző országokból jött zarándokok, lengyelek, szlovákok, hondurasiak – bravó! – családok, csoportok, egyesületek és egyéni hívők. Külön is köszöntöm a scandicci bérmálkozókat és az Isten Szolgája Gianfranco Maria Chiti Atya Diákjainak Egyesületét. Ő kapucinus szerzetes volt, akinek idén ünnepeljük születésének századik évfordulóját.

Azokra is gondolok, akik egybegyűltek a franciaországi La Salette kegyhelyen, hogy a Szűzanya megjelenésének százhetvenötödik évfordulójára emlékezzenek. A Szűzanya itt könnyezve jelent meg két gyermeknek. Mária könnyei arra emlékeztetnek, hogy Jézus is sírt Jeruzsálemért és vért verejtékezve félt és gyötrődött a Getszemáni-kertben. Mária könnyei Krisztus bűneinkért érzett fájdalmát tükrözik, és mindig időszerű felhívást jelentenek arra, hogy rábízzuk magunkat Isten irgalmára.

Mindannyiatoknak szép vasárnapot kívánok! És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra! Derék emberek ezek a Szeplőtelen Szűzanya egyházközséghez tartozó fiatalok!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fülöp Cezáreájában Jézus megkérdezi a tanítványaitól: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” (Mk 8,29). Ez a kérdés sarokba szorítja a tanítványokat és fordulatot hoz számukra a mester követésében. Jól ismerték Jézust, nem voltak már kezdők, hiszen közel álltak hozzá, és tanúi voltak számos csodájának, ámulattal hallgatták tanítását, és mindenhová elkísérték. Mégis, nem úgy gondolkoztak még, mint Ő.

Hiányzott még a döntő lépés, amely elvezet Jézus csodálásából Jézus követésére.

Az Úr ma is rászegezi a tekintetét mindannyiunkra és személyesen felteszi nekünk a kérdést: „Ki vagyok én valójában a te számodra?” Ki vagyok a te számodra? Ez egy olyan kérdés, amely mindannyiunktól nem csupán egy pontos választ vár el a katekizmus alapján, hanem személyes, életünkkel adható választ.

Ebből a válaszból születik meg a tanítványi kapcsolat megújítása. Ez három lépésben megy végbe a tanítványoknál, és mi is megtehetjük ezeket: Jézus hirdetése, döntés Jézussal, Jézus követése.

1. Jézus hirdetése. A kérdésre: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt az egész csoport nevében: „A Messiás vagy”. Péter mindent elmond ezzel a néhány szóval, a válasz helyes, ám meglepő módon ezután a felismerés után Jézus „a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak róla senkinek” (30. vers). Miért ez a szigorú tiltás? Egészen pontos oka van:

ha kimondjuk, hogy Jézus a Krisztus, a Messiás, pontos a megfogalmazás, de nem teljes. Mindig fenyeget a veszély, hogy az emberek és nem Isten elképzelése szerinti Messiást hirdetünk.

Ezért ettől a pillanattól kezdve Jézus elkezdi felfedni húsvéti identitását, azt, amelyet az Eucharisztiában fedezhetünk fel. Elmagyarázza, hogy küldetésének csúcspontja valóban a feltámadás dicsősége lesz, ehhez azonban át kell mennie a megalázó kereszthalálon. Ez azt jelenti, hogy Isten bölcsessége szerint fog mindez lezajlani, amely, ahogy Szent Pál mondja, „nem ezé a világé és nem is e világ fejedelmeié” (vö. 1Kor 2,6). Jézus hallgatást parancsol messiási identitásával kapcsolatban, de nem teszi ezt a rá váró kereszt vonatkozásában. Sőt, ahogy az evangélista feljegyzi, Jézus elkezdi „nyíltan” tanítani (Mk 8,32), hogy „az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad” (31. vers).

Jézusnak ez a megdöbbentő bejelentése minket is meghökkenthet.

Mi is szeretnénk egy olyan Messiást, aki hatalommal rendelkezik, és nem egy keresztre feszített szolgát. Az Eucharisztia azért van előttünk, hogy emlékeztessen bennünket, kicsoda Isten.

Ezt nem szavakkal teszi, hanem kézzelfoghatóan, megmutatva, hogy Isten a megtört kenyér, a keresztre szegezett és másokért odaajándékozott szeretet. Sokféle ünnepléssel vehetjük körbe, de az Úr mindig ott marad, egy kenyér egyszerű formájában, és engedi, hogy megtörjük, szétosszuk és megegyük. Szolgává lesz azért, hogy üdvözítsen bennünket, meghal azért, hogy nekünk életünk legyen. Innen indul a második lépés.

2. A döntés Jézussal. Az Úr kijelentésére Péter tipikusan emberi reakcióval válaszol: amikor felsejlik a kereszt, a fájdalom perspektívája, az ember fellázad. És Péter, miután megvallotta, hogy Jézus a Messiás, megbotránkozik a Mester szavain, és igyekszik lebeszélni róla, hogy ezen az úton haladjon tovább.

A kereszt sohasem divatos: napjainkban sem, de régen sem volt az. Ugyanakkor benső gyógyulást hoz.

A kereszt előtt üdvös küzdelem játszódik le bennünk, amint „az Isten szerinti gondolkodás” összeütközik az „emberi gondolkodással”. Az egyik oldalon ott van Isten logikája, amely az alázatos szeretet. Isten útja távol áll minden kényszertől, magamutogatástól és diadalittasságtól, mindig a másik javát keresi, egészen önmaga feláldozásáig. A másik oldalon viszont ott van az „emberi gondolkodás”, a világ logikája, amely ragaszkodik a megbecsüléshez és az előjogokhoz, a kedvező megítélést és a sikert keresi. Itt az számít, ki mennyire fontos és erős, mi vonzza több ember figyelmét, és hogy tud előnyt szerezni a többi emberrel szemben.

Pétert elvakítja ez a szemlélet, félrevonja Jézust, és szemrehányást tesz neki (vö. 32. vers). Velünk is megeshet, hogy „félretesszük” az Urat, a szívünknek egyik sarkába, de közben vallásosnak és jónak tartjuk magunkat, tovább járjuk a magunk szabta utat, és nem engedünk Jézus logikájának. Ő azonban velünk van ebben a belső küzdelemben, mert azt szeretné, ha az apostolokkal együtt az ő oldalára állnánk. Van Isten oldala és az emberek oldala.

Nem abban áll a különbség, hogy ki vallásos, és ki nem. A lényegi különbség a valódi Isten és az énünk istene között van.

Mennyire messze áll Ő, aki csendben uralkodik a kereszten, attól a hamis istentől, akitől elvárjuk, hogy erővel uralkodjon és elhallgattassa ellenségeinket! Mennyire más Krisztus, aki egyedül a szeretettel áll elénk, mint e világ hatalmas, győzedelmes és ajnározott messiásai! Jézus megráz bennünket, nem elégszik meg a hitről szóló kijelentéseinkkel, azt várja, hogy megtisztítsuk vallásosságunkat a keresztje előtt, az Eucharisztia előtt. Jót tesz nekünk, ha szentségimádást végzünk az Eucharisztia előtt, ha szemléljük, milyen törékeny az Isten. Szánjunk időt a szentségimádásra.

Engedjük, hogy Jézus, az élő kenyér, kigyógyítson a bezárkózásból, megnyisson az osztozásra, feloldja merevségeinket és magunkba zárkózásunkat, hogy megszabadítson abból a bénító szolgaságból, amikor csak saját képünket védjük, és elvezessen oda, ahova ő akar.

Ezzel elértünk a harmadik lépéshez.

3. Jézus nyomában járni. „Távozz előlem, sátán!” (33. vers) – így téríti észhez Jézus Pétert egy erőteljes, szigorú paranccsal. Ám amikor az Úr megparancsol valamit, valójában ott van ő maga, és kegyelmével segít megtenni, amit kér. És Péter elfogadja a kegyelmet, és „tesz egy lépést hátra”.

A keresztény útja nem a siker ostromlása, hanem éppen azzal veszi kezdetét, hogy hátralépünk egyet, s ez megszabadít attól, hogy a középpontban legyünk, ki tudunk lépni középről.

Ekkor ismeri fel Péter, hogy a középpont nem az ő Jézusa, hanem az igazi Jézus. Bár elbotlik még később is, de megbocsátásról megbocsátásra egyre jobban felismeri az Isten arcát. És így eljut a Krisztus iránti terméketlen csodálattól addig, hogy valóban követi Krisztust.

Mit jelent Jézus nyomában járni? Azt jelenti, hogy járjuk az élet útját azzal a jézusi bizalommal, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk. Ugyanazon az úton járunk, mint Mesterünk, aki szolgálni jött, és nem azért, hogy neki szolgáljanak (vö. Mk 10,45). Azt jelenti, hogy mindennap odalépünk testvéreinkhez. Az Eucharisztia indít erre bennünket, hogy érezzük: egy test vagyunk, amelyet megtörnek a többiekért. Kedves testvérek,

engedjük, hogy a találkozás Jézussal az Eucharisztiában átalakítson bennünket, ahogyan átalakította a nagy és bátor szenteket, akiket tiszteltek, mint Szent Istvánt és Szent Erzsébetet is.

Csakúgy mint ők, mi se elégedjünk meg kevéssel: ne érjük be egy olyan hittel, amely csak a szertartásokból és az ismétlésekből él. Nyíljunk meg a megfeszített és feltámadt Isten botrányos újdonságára, aki megtört kenyérként életét adja a világért. Akkor örömben fogunk élni és örömet viszünk mindenhová.

Ez a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egy út végét jelenti, de legyen még inkább egy kiindulópont. Ha Jézus nyomában járunk, ez arra hív bennünket, hogy előre nézzünk, hogy befogadjuk a kegyelem átformáló ajándékát, és hogy mindennap újraébredjen bennünk a kérdés, amit Fülöp Cezáreájában az Úr feltett a tanítványainak: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?”

Magyar Kurír

Testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk Szent Pál Galatáknak írt levelének magyarázatát. Amit mondok, ez a magyarázat, nem új dolog, nem én találtam ki: azt tanulmányozzuk, amit Szent Pál egy nagyon komoly konfliktusban elmond a galatáknak. És ez Isten igéje is, mert benne van a Bibliában. Ezt nem kitalálta valaki, nem. Olyasmiről van szó, ami abban a korban megtörtént, és ma is megtörténhet. Ténylegesen láthattuk, hogy meg is ismétlődött a történelem folyamán. Ez egyszerűen egy katekézis Isten igéjéről, amelyet Pál apostol megfogalmazott a Galatáknak írt levelében, nincs másról szó. Ezt mindig szem előtt kell tartani.

Az előző katekézisekben láttuk, ahogy Pál apostol felhívta Galácia első keresztényeinek a figyelmét, mennyire veszélyes elhagyni az utat, amelyen az evangélium elfogadásával elindultak. Fennállt ugyanis a veszélye annak, hogy formalizmusba esnek, s ez a kísértés képmutatáshoz vezet, melyről legutóbb beszéltünk. Formalizmusba esés és a kapott, új méltóság megtagadása: a Krisztus általi megváltottság méltóságáról van szó. Az imént hallott szakasz [Gal 3,1–3] a levél második részének elején található. Eddig Pál az életéről és a hivatásáról beszélt: arról, ahogyan Isten kegyelme átalakította az életét, és hogy teljes mértékben az evangelizáció szolgálatára szentelte azt. Ezen a ponton egyenesen kérdőre vonja a galatákat: szembesíti őket az általuk hozott döntésekkel és jelenlegi állapotukkal, melyek semmissé tehetik a megtapasztalt kegyelmet.

És a kifejezések, melyekkel az apostol a galatákat megszólítja, nyilvánvalóan nem udvariasak, hallhattuk. A többi levélben könnyen megtaláljuk a „testvérek” vagy a „kedveseim” kifejezést, itt viszont nem. Mert Pál dühös. Általánosságban „galatáknak” hívja, kétszer pedig „ostobáknak” nevezi őket, ami nem éppen udvarias jelző. Ostobák, esztelenek, és sok mindent mond rájuk… De nem azért, mert nem értelmesek, hanem azért, mert szinte észrevétlenül azt kockáztatják, hogy elveszítik a Krisztusba vetett hitet, amelyet oly lelkesen elfogadtak. Ostobák, mert

nem veszik észre, hogy az a veszély fenyegeti őket, hogy elveszítik a drága kincset, Krisztus újdonságának szépségét.

Az apostol csodálkozása és szomorúsága nyilvánvaló. Nem minden keserűség nélkül próbálja rávenni ezeket a keresztényeket, hogy emlékezzenek vissza az általa végzett első evangéliumhirdetésre, amellyel felajánlotta nekik az addig nem is remélt szabadság elnyerésének lehetőségét.

Az apostol azért tesz fel kérdéseket a galatáknak, hogy felrázza lelkiismeretüket: ezért szól olyan erősen. Ezek költői kérdések, mert a galaták nagyon is jól tudják, hogy a Krisztusban való hitre jutásuk az evangélium hirdetése által kapott kegyelem gyümölcse. A kérdések elvezetik őket keresztény hivatásuk kezdetéhez. A Páltól hallott igehirdetés Isten szeretetére összpontosított, amely Jézus halálában és feltámadásában nyilvánult ki teljesen. Pál nem találhatott meggyőzőbb megfogalmazást annál, mint amit valószínűleg többször is elismételt nekik prédikációi során: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem” (Gal 2,20). Pál nem akart mást ismerni, csak a megfeszített Krisztust (vö. 1Kor 2,2). A galatáknak erre az eseményre kell figyelniük, és nem szabad engedniük, hogy másféle igehirdetések elvonják figyelmüket. Röviden, Pál szándéka az, hogy sarokba szorítsa a keresztényeket, hogy felismerjék, mi forog kockán, és ne engedjék magukat elbűvölni a szirének hangjától, akik olyan vallásosságra akarják őket hívni, amely kizárólag a parancsok aggályos betartásán alapul. Mert ők – ezek az új prédikátorok, akik odaérkeztek Galáciába – meggyőzték őket arról, hogy vissza kell térniük, és követniük kell azokat a szabályokat is, amelyeket azelőtt betartottak, és amelyek a tökéletességhez vezettek Krisztus eljövetele, az üdvösség ingyenessége előtt.

A galaták viszont nagyon is jól értették, mire utal az apostol. Bizonyára megtapasztalták a Szentlélek működését a közösségekben: ahogy a többi egyházban, úgy náluk is megjelent a szeretet, és megjelentek egyéb karizmák is. Mivel Pál sarokba szorította őket, kénytelenek azt válaszolni, hogy amit megtapasztaltak, az a Lélek újdonságának a gyümölcse. Hitre jutásuk kezdeténél tehát Isten kezdeményezése áll, nem pedig embereké. A Szentlélek volt tapasztalatuk főszereplője; butaság lett volna most háttérbe szorítani őt, hogy saját cselekedeteiknek – vagyis a törvény előírásai teljesítésének – adjanak elsőbbséget.

Az életszentség a Szentlélektől származik, az életszentség Jézus megváltásának ingyenes ajándéka: ez ad megigazulást nekünk.

Így Szent Pál minket is arra hív, hogy elgondolkodjunk: hogyan éljük meg a hitünket? A megfeszített és feltámadt Krisztus szeretete marad-e mindennapi életünk középpontjában, mint az üdvösség forrása, vagy megelégszünk néhány vallási formasággal, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket? Mi hogyan éljük meg a hitünket? Ragaszkodunk-e a drága kincshez, Krisztus újdonságának szépségéhez, vagy inkább valami olyasmit választunk, ami pillanatnyilag vonz, de aztán belül üresen hagy bennünket? A múlandó gyakran kopogtat napjaink ajtaján, de ez szomorú illúzió, mely felszínességbe taszít, és megakadályozza annak felismerését, mi az, amiért igazán érdemes élni. Testvérek, tartsunk ki abban a bizonyosságban, hogy amikor megkísért bennünket a gondolat, hogy eltávolodjunk Istentől, ő akkor is tovább árasztja ránk ajándékait. A történelem során mindig – ma is – történnek olyan dolgok, amelyek hasonlítanak arra, ami a galatákkal megesett. Még ma is vannak, akik azzal melegítik a fülünket, hogy azt mondják: „Nem, az életszentség ezeken az előírásokon, ezeken a dolgokon múlik, ezt és ezt kell tennetek”, és egy merev vallásosságot javasolnak, merevséget, mely elveszi a Lélekben való szabadságot, amelyet Krisztus megváltása ad nekünk. Legyetek óvatosak a merevséggel szemben, amit nektek javasolnak: legyetek óvatosak! Mert minden merevség mögött valami rossz van, nincs benne Isten Lelke. Ezért ez a levél segíteni fog nekünk, hogy ne hallgassunk ezekre a kissé fundamentalista javaslatokra, melyek visszasodornak bennünket a lelki életben, és segíteni fog, hogy a Jézus húsvétjából forrásozó hivatásban haladjunk előre. Ezt hangsúlyozza az apostol a galatáknak, amikor arra emlékezteti őket, hogy az Atya „bőségesen adja a Lelket, és csodákat művel köztetek” (Gal 3,5). Jelen időben beszél, nem azt mondja, hogy „az Atya bőségesen adta a Lelket”. A harmadik fejezet ötödik versében azt mondja, hogy „adja”; és nem azt, hogy csodákat „művelt”, hanem „művel”. Mert minden akadály ellenére, melyet cselekvése elé gördíthetünk, s még bűneink ellenére sem hagy el Isten, hanem irgalmas szeretetével velünk marad. Isten mindig közel van hozzánk jóságával. Olyan ez, mint az apa, aki mindennap felment a teraszra, hogy megnézze, jön-e hazafelé a fia: a szerető Atya nem fárad belénk!

Kérjünk annak bölcsességét, hogy mindig tudatában legyünk ennek a valóságnak, és hogy elküldjük a fundamentalistákat, akik egy mesterséges, Krisztus feltámadásától távol álló aszketikus életet javasolnak. Az aszkézis szükséges, de a bölcs és nem a mesterséges aszkézis.

*

A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:

Ma tartjuk a teremtésvédelem világnapját, melyen a teremtéssel való törődését imádkozunk, valamint a „teremtés idejének” [olaszországi ökológiai időszak] kezdetét, mely október 4-én, Assisi Szent Ferenc ünnepén ér véget.

Az idei téma: „Otthon mindenkinek? Isten oikoszának megújítása.” Bartholomaiosz ökumenikus pátriárkával és Justin Welby canterburyi érsekkel készítettünk egy üzenetet, mely a következő napokban fog megjelenni. A különböző keresztény felekezetekhez tartozó testvéreinkkel és nővéreinkkel együtt imádkozzunk és dolgozzunk közös otthonunkért földünknek ebben a súlyosan válságos időszakában!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliumában néhány írástudó és farizeus csodálkozik Jézus magatartásán. Megbotránkoznak, mert tanítványai anélkül vesznek magukhoz ételt, hogy előbb elvégeznék a hagyományos rituális mosakodást. Azt gondolják magukban: „Ez a magatartás ellentétes a vallási gyakorlattal” (vö. Mk 7,2–5).

Mi is megkérdezhetnénk: Jézus és tanítványai miért hanyagolták el ezeket a hagyományokat? Végül is ezek nem rossz dolgok, hanem jó rituális szokások, egyszerű mosakodás az étkezés előtt. Miért nem törődik Jézus ezzel? Mert számára az a fontos, hogy a hitet újból a középpontjára irányítsa. Ezt látjuk újra és újra az evangéliumban: a hit visszairányítása a lényegesre. Azt akarja, hogy elkerüljük az írástudókat és bennünket is fenyegető kockázatot: a külső formaságok betartását úgy, hogy közben a hit lényege háttérbe szorul. Mi is túl gyakran „sminkeljük” a lelkünket. A külső formaságokra és nem a hit középpontjára figyelünk: ez a kockázat. Ez a látszatvallásosság kockázata: kifelé jónak akarunk tűnni, de elhanyagoljuk szívünk megtisztítását. Mindig megkísért bennünket, hogy „elintézzük Istent” valamilyen külső áhítatgyakorlattal, de Jézus nem elégszik meg ezzel a kultusszal.

Jézus nem külső dolgokat akar, hanem hitet, mely a szívig hatol.

Rögtön ezután ugyanis magához hívja a tömeget, hogy elmondjon nekik egy nagy igazságot: „Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami tisztátalanná tehetné” (Mk 7,15). Ehelyett „belülről, a szívből” (Mk 7,21) születnek a gonosz dolgok. Ezek a szavak forradalmiak, mert az akkori gondolkodásmód szerint az emberek úgy vélték, hogy bizonyos ételek vagy külső érintések tisztátalanná tesznek. Jézus megfordítja a nézőpontot:

nem az a rossz, ami kívülről jön, hanem ami belülről születik.

Kedves testvéreim, ez minket is érint! Gyakran azt gondoljuk, hogy a rossz elsősorban kívülről jön: mások viselkedéséből, azoktól, akik rosszat gondolnak rólunk, a társadalomból. Hányszor hibáztatunk másokat, hibáztatjuk a társadalmat, a világot mindenért, ami velünk történik?! Mindig „mások” a hibásak: az emberek, a kormányon lévők, a balszerencse és így tovább. Úgy tűnik, a problémák mindig kívülről jönnek. És azzal töltjük az időnket, hogy másokat hibáztatunk; de ha azzal töltjük az időnket, hogy másokat hibáztatunk, az csak időpocsékolás. Mérgelődünk, kesergünk, és távol tartjuk Istent a szívünktől. Mint azok az emberek az evangéliumban, akik panaszkodnak, megbotránkoznak, vitatkoznak, és nem fogadják be Jézust. Panaszkodva nem lehetünk igazán vallásosak: a panaszkodás megmérgez, haraghoz, nehezteléshez és szomorúsághoz vezet, a szív szomorúságához, mely bezárja az ajtót Isten előtt.

Kérjük ma az Urat, szabadítson meg attól, hogy másokat hibáztassunk – mint a gyerekek: „Nem, nem én tettem! Ő volt, a másik!” Kérjük imádságban a kegyelmet, hogy ne pazaroljuk az időnket arra, hogy panaszkodással szennyezzük be a világot, mert az nem keresztényi. Jézus inkább arra hív, hogy

a szívünkkel nézzük az életet és a világot.

Ha magunkba nézünk, szinte mindent megtalálunk ott, amit a külső világban utálunk. És ha őszintén kérjük Istent, hogy tisztítsa meg a szívünket, akkor igen, elkezdjük tisztábbá tenni a világot. Mert a gonosz legyőzésének van egy csalhatatlan módja: azzal kell kezdeni, hogy legyőzzük önmagunkban! A korai egyházatyák, a szerzetesek, amikor megkérdezték őket: „Milyen út vezet az életszentséghez? Mivel kezdjem?”, az az első lépés, mondták, hogy önmagunkat vádoljuk: önmagunk vádolásával kell kezdeni. Hányan vagyunk képesek a nap egy bizonyos szakaszában vagy a hét egy bizonyos szakaszában vádolni magunkat bensőnkben? [Azt mondjuk:] „Ó, ez ezt tette velem, az a másik pedig azt… a harmadik azt az őrültséget…” Na és én? Én ugyanazt teszem, vagy másfajta rosszat követek el… Bölcs dolog megtanulni vádolni magunkat. Próbáljátok ki, jót fog tenni nektek! Nekem jót tesz, amikor meg tudom csinálni, de jót tesz, mindenkinek jót tesz!

Szűz Mária, aki szívének tisztasága által megváltoztatta a történelmet, segítsen nekünk is megtisztítani a szívünket, mindenekelőtt a mások hibáztatásának és a mindenre való panaszkodásnak a vétkét legyőzve!

*

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Nagy aggodalommal követem az afganisztáni helyzetet, és osztozom azok szenvedésében, akik a csütörtöki öngyilkos merényletekben életüket vesztett embereket gyászolják, valamint azokéban, akik segítséget és védelmet keresnek.

Az elhunytakat a mindenható Isten irgalmába ajánlom, és köszönetet mondok azoknak, akik azon dolgoznak, hogy segítsenek az igen megpróbált lakosságon, különösen a nőkön és a gyermekeken. Arra kérek mindenkit, hogy továbbra is segítsék a rászorulókat, és imádkozzanak azért, hogy a párbeszéd és a szolidaritás a békés és testvéri együttélés megteremtéséhez vezessen és reményt adjon az ország jövőjére nézve. Ilyen történelmi időkben nem maradhatunk közömbösek, az Egyház történelme erre tanít bennünket. Keresztényként ez a helyzet kötelez bennünket. Ezért arra kérek mindenkit, hogy többet imádkozzon és böjtöljön. Imádság és böjt, ima és bűnbánat! Itt az ideje, hogy megtegyük! Komolyan mondom: imádkozzatok többet és böjtöljetek, kérve az Úr irgalmát és bocsánatát!

Lélekben közel vagyok a venezuelai Mérida állam lakosaihoz, akiket az elmúlt napokban áradások és földcsuszamlások sújtottak. Imádkozom az elhunytakért és családjaikért, továbbá mindazokért, akik e természeti csapás miatt szenvednek.

Szeretettel köszöntöm a Laudato Si’ Mozgalom tagjait. Köszönjük a közös otthonunk iránti elkötelezettségeteket, különösen a teremtésvédelem imanapja és az azt követő „teremtés ideje” alkalmából végzett munkátokat. A föld kiáltása és a szegények kiáltása egyre komolyabbá és aggasztóbbá válik, és határozott, sürgős cselekvésre szólít fel, hogy ezt a válságot kedvező lehetőséggé változtassuk.

Köszöntelek mindannyiatokat, rómaiak és a különböző országokból érkezett zarándokok! Külön is köszöntöm a szalézi novíciusok csoportját és a caltanissettai püspöki szeminárium közösségét. Köszöntöm a zágrábi és a velencei híveket; a litvániai tanulók, szülők és tanárok csoportját; az Osio Sotto-i bérmálkozó gyerekeket; a máltai fiatalokat, akik hivatástisztázó úton vannak, azokat, akik ferences zarándokutat tettek meg Gubbióból Rómába, továbbá azokat, akik Via lucis-t kezdenek a szegényekkel a vasútállomásokon.

Külön is üdvözlöm a Fekete Madonna képe megkoronázásának ünnepére összegyűlt híveket az oropai kegyhelyen. A Szent Szűz kísérje Isten népét az életszentség útján!

Áldott vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Testvéreim, jó napot kívánok!

Szent Pál, aki odavolt Jézus Krisztusért, és aki jól értette, mi az üdvösség, azt tanította, hogy az „ígéret gyermekei” (Gal 4,28) – vagyis mi, mindannyian, akik Jézus Krisztus által megigazultunk – nem a Törvény kényszere alatt élnek, hanem az evangélium szabadságában való, felelősségteljes életmódra kaptak meghívást. A Törvény azonban létezik. De más módon létezik: maga a Törvény, a tízparancsolat létezik, de más módon, mert önmagában nem tud megigazulást adni, miután eljött az Úr Jézus. Ezért a mai katekézisben ezt szeretném elmagyarázni. Feltesszük a kérdést: mi a szerepe a Galatákhoz írt levél szerint a Törvénynek? Az imént hallott szakaszban [Gal 3,23–25] Pál azt mondja, hogy a Törvény olyan volt, mint egy pedagógus. Gyönyörű ez a kép, a pedagógus képe, melyről a múltkori kihallgatáson beszéltünk. Megérdemli, hogy helyesen értsük.

Az apostol mintegy azt sugallja a keresztényeknek, hogy osszák ketté az üdvtörténetet, és személyes élettörténetüket is. Két szakasz van: mielőtt hívővé lettünk Krisztus Jézusban, és a hit elnyerése utáni szakasz. A középpontban Jézus halálának és feltámadásának eseménye áll, amelyet Pál azért hirdetett, hogy hitet ébresszen Isten Fiában, az üdvösség forrásában, hogy Krisztus Jézusban megigazuljunk.

A Krisztus Jézusba vetett hit ingyenessége által igazulunk meg. Ezért a Krisztusban való hitre jutástól kezdve van egy „előtt” és „után” a Törvény vonatkozásában, mert a Törvény létezik, a parancsolatok léteznek, de van egy Jézus eljövetele előtti és egy utáni magatartásforma.

A korábbi szakaszt az határozta meg, hogy „a törvény alatt” voltunk. Aki pedig a Törvény útján járt, az üdvözült, megigazult; a rákövetkező – Jézus eljövetele utáni – szakaszt viszont a Szentlelket követve kell élni (vö. Gal 5,25). Ez az első alkalom, hogy Pál ezt a kifejezést használja: „a Törvény alatt” van. A kifejezés jelentésében a rabszolgákra jellemző negatív szolgaság gondolata rejtőzik: „alávetettnek lenni”. Az apostol ezt egyértelművé is teszi: azt mondja, hogy amikor valaki „a Törvény alatt van”, az olyan, mintha „szemmel tartanák” és „bezárnák”, mintha egyfajta előzetes őrizetben lenne. Ez az időszak, mondja Szent Pál, hosszú ideig tartott – Mózestől Jézus eljöveteléig –, és mindaddig tart, amíg az ember bűnben él.

A Törvény és a bűn kapcsolatát az apostol szisztematikusabban elmagyarázza a Rómaiakhoz írt levelében, amelyet a Galata-levél után néhány évvel írt. Röviden: a Törvény a törvényszegés felismeréséhez vezet, és tudatosítja az emberben saját bűnét: „Ezt tetted, ezért a Törvény – a tízparancsolat – azt mondja: bűnben vagy!” Sőt, ahogyan azt az általános tapasztalat tanítja, a parancs végeredményben ösztönöz is törvényszegésre. Ezt írja a Rómaiakhoz írt levélben: „Amíg testi emberként éltünk, a Törvény ébresztette bűnös szenvedélyek működtek tagjainkban, hogy a halálnak teremjünk gyümölcsöt. Most azonban, hogy meghaltunk annak, ami fogva tartott bennünket, felszabadultunk a Törvény alól” (Róm 7,5–6). Miért? Mert eljött a Jézus Krisztus általi megigazulás. Pál így fogalmazza meg a Törvényről alkotott véleményét: „A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a Törvény” (1Kor 15,56). Párbeszéd: a Törvény alatt állsz, és ott az ajtó nyitva van a bűn előtt.

Ebben az összefüggésben nyeri el teljes értelmét a Törvény pedagógusi szerepére való utalás.

A Törvény pedagógus, aki hová vezet? Jézushoz.

Az ókori iskolarendszerben a pedagógusnak nem az volt a funkciója, amit ma tulajdonítunk neki, nevezetesen, hogy támogassa egy fiú vagy lány tanítását és nevelését. Ehelyett a pedagógus egy rabszolga volt, akinek az volt a feladata, hogy elkísérje a gazda fiát a tanítóhoz, majd hazavigye. Így meg kellett védenie őt a veszélyektől, vigyáznia kellett rá, hogy ne viselkedjen rosszul. Feladatköre inkább fegyelmi jellegű volt. Amikor a fiú felnőtté vált, a pedagógus felhagyott ezzel a feladatával. A pedagógus, akire Pál utal, nem a tanító volt, hanem az, aki elkísérte a fiút az iskolába, aki felügyelte és hazavitte.

A Törvényre való ilyen értelmű utalás lehetővé teszi Szent Pál számára, hogy tisztázza a Törvény funkcióját Izrael történetében. A Tóra, vagyis a Törvény Isten nagylelkűségének megnyilvánulása volt népe iránt. Ábrahám kiválasztása után a másik nagy tett a Törvény volt: az út kijelölése az előrehaladáshoz. Nyilvánvalóan voltak korlátozó funkciói, ugyanakkor megvédte a népet, nevelte, fegyelmezte, és támogatta gyengeségében. Különösen fontos a pogánysággal szembeni védelem – sok pogány magatartás volt abban a korban! A Tóra azt mondja: „Egy az Isten, ő indított el bennünket utunkon.” Az Úr jóságos cselekedete! És nyilvánvalóan, mint mondtam, voltak korlátozó funkciói, ugyanakkor megvédte a népet, nevelte, fegyelmezte, és támogatta gyengeségében. Ez az oka annak, hogy az apostol ezután részletesebben ír a gyermekkor időszakáról. Azt írja: „Amíg az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a rabszolgától, jóllehet mindennek ura. Gyámok és gondviselők felügyelete alatt áll, apjától meghatározott ideig. Így mi is, amíg kiskorúak voltunk, a világ elemeinek rabszolgáiként éltünk” (Gal 4,1–3). Az apostol meggyőződése tehát az, hogy a Törvénynek nyilván van pozitív funkciója – pedagógusként segít a boldogulásban –, de ez a funkció időben korlátozott. Időtartama nem hosszabbítható meg, mert az egyén éretté válásához és a szabadság választásához kötődik.

Ha valaki egyszer eljut a hitre, a Törvény előkészítő szerepe megszűnik, és át kell adnia helyét egy másik tekintélynek.

Mit jelent ez? Ha a Törvénynek vége, akkor azt mondhatjuk: „Hiszünk Jézus Krisztusban, és azt teszünk, amit akarunk!”? Nem! A parancsolatok léteznek, de nem adnak megigazulást nekünk. Aki megigazulást ad nekünk, az Jézus Krisztus. A parancsolatokat meg kell tartani, de azok nem tesznek igazzá. Jézus Krisztus ingyenessége számít! A Jézus Krisztussal való találkozás ad ingyenesen megigazulást. A hit érdeme az, hogy befogadjuk Jézust.

Az egyetlen érdem: a szív megnyitása. És mit kezdjünk a parancsolatokkal? Meg kell tartanunk őket, de úgy, mint segítséget a Jézus Krisztussal való találkozáshoz.

Nagyon fontos ez a tanítás a törvény értékéről, és érdemes alaposan megfontolnunk, nehogy tévedésbe essünk és helytelen lépéseket tegyünk. Jót tesz nekünk, ha megkérdezzük magunktól, vajon még mindig abban az időszakban élünk-e, amikor szükségünk van a Törvényre, vagy már kellően tudatára ébredtünk, hogy megkaptuk annak kegyelmét, hogy Isten gyermekeivé váljunk, hogy szeretetben éljünk.

Hogyan élek? Félelemben attól, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor a pokolra jutok? Vagy reményben, a Jézus Krisztusban való megváltás ingyenességének örömében élek?

Jó ez a kérdés. És a második is: megvetem-e a parancsolatokat? Nem. Megtartom őket, de nem abszolút értékként, mert tudom, hogy Jézus Krisztus az, aki megigazulást ad nekem.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kedves testvéreim, jó napot és vidám ünnepet kívánok!

Ma, a Boldogságos Szűz Mária mennybevételének főünnepén különös jelentőséget kap a Magnificat a liturgiában. Ez a dicsőítő ének olyan, mint egy „fénykép” Isten anyjáról. Mária „ujjong Istenben, mert letekintett szolgálóleánya alázatosságára” (vö. Lk 1,47–48).

Mária titka az alázatosság. Az alázatosság vonzotta rá Isten tekintetét. Az emberi szem mindig a nagyságot keresi, és a mutatós dolgok kápráztatják el. Isten viszont nem a külsőt nézi, hanem a szívet (vö. 1Sám 16,7), és az alázat elbűvöli. Az alázatos szív elbűvöli Istent!

Ma, a mennybe fölvett Máriát szemlélve kijelenthetjük, hogy az alázat a mennybe vezető út.

Az alázat jelentésű latin humilitas szó a humus szóból származik, amely földet jelent. Paradox igazság: ahhoz, hogy a magasba, a mennybe jussunk, alacsonyan kell maradnunk, mint a föld! Jézus ezt tanítja: „Aki megalázza magát, az felmagasztaltatik” (Lk 14,11). Isten nem az adottságainkért, a gazdagságunkért, az ügyességünkért magasztal fel! Isten az alázatért van oda!

Isten azokat emeli fel, akik leereszkednek, azokat, akik szolgálnak. Mária ugyanis nem tulajdonít más címet magának, mint a szolgálóleány „címét”: ő „az Úr szolgálóleánya” (Lk 1,38). Semmi mást nem mond magáról, semmi mást nem keres magának.

Ma tehát megkérdezhetjük magunktól, mindannyian, a szívünk mélyén: hogyan állok az alázat terén? Arra törekszem, hogy elismerjenek, hogy érvényesüljek, és mások dicsérjenek, vagy azon vagyok, hogy szolgáljak? Tudok-e figyelni, mint Mária, vagy csak beszélni akarok és figyelmet kapni? Tudok-e hallgatni, mint Mária, vagy mindig csak fecsegek? Tudok-e hátralépni, tudok-e veszekedéseket és vitákat elsimítani, vagy mindig csak kitűnni próbálok? Gondolkodjunk el ezeken a kérdéseken! Hogyan állok az alázat terén?

Mária a maga kicsinységében elsőként hódítja meg a mennyet. Sikerének titka éppen abban rejlik, hogy kicsinek, rászorulónak ismeri el magát. Istennél csak azok képesek az egészet befogadni, akik semminek ismerik el magukat. Ő csak azokat tölti be, akik kiüresítik önmagukat. Mária pedig a „kegyelemmel teljes” (Lk 1,28), éppen az alázatossága miatt.

Számunkra is az alázat mindig a kiindulópont, hitünk kezdete. Lényegi fontosságú, hogy szegények legyünk lélekben, vagyis, hogy rászoruljunk Istenre.

Akik el vannak telve önmagukkal, azok nem adnak teret Istennek – és sokszor el vagyunk telve önmagunkkal –, de akik alázatosak maradnak, azok lehetővé teszik az Úr számára, hogy nagy dolgokat vigyen véghez (vö. Lk 1,49).

A költő Dante így nevezi Szűz Máriát: „alázatos és legdicsőbb teremtmény” (Paradicsom XXXIII, 2).

Jó belegondolni, hogy a történelem legalázatosabb és legmagasztosabb teremtménye, az első, aki egész lényével, testével és lelkével, meghódította a mennyet, életét többnyire otthon, hétköznapiságban és alázatban töltötte!

A kegyelemmel teljes napjai nem voltak túl feltűnőek. Gyakran egyformán, csendesen teltek: külsőleg semmi rendkívülit nem lehetett észrevenni. De Isten tekintete mindig Márián maradt, csodálta alázatát, készségét, bűn által nem értintett szívének szépségét.

Ez a remény nagyszerű üzenete mindannyiunk számára: számodra, aki egyforma, fárasztó és gyakran nehéz napokat élsz meg. Mária ma arra emlékeztet, hogy Isten téged is erre a dicsőséges sorsra hív. Ezek nem szép szavak, hanem az igazság! Ez nem mesterkélt happy end, nem jámbor illúzió vagy hamis vigasztalás. Nem! Ez a tiszta, élő és igaz valóság, mint amilyen a mennybe fölvett a Szűzanya! Ünnepeljük őt ma gyermeki szeretettel, ünnepeljük őt örömmel, de alázatosan, attól a reménytől vezérelve, hogy egy napon vele leszünk a mennyben!

Imádkozzunk most hozzá, hogy kísérjen bennünket a földről a mennybe vezető úton! Emlékeztessen arra, hogy az út titka az alázat szóban rejlik – ne feledkezzünk meg erről a szóról! –, és hogy a kicsinység és a szolgálat a célba érésnek, a mennyország elérésének a titka!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Csatlakozom az afganisztáni helyzet miatti egyhangú aggodalomhoz.

Kérlek benneteket, imádkozzatok velem a béke Istenéhez, hogy a fegyverropogás megszűnjön, és [a szembenálló felek] a párbeszéd asztalánál találjanak megoldást.

Az ország meggyötört lakossága: férfiak, nők, idősek és gyermekek csak így térhetnek vissza otthonaikba, és élhetnek békében, biztonságban, egymás iránti teljes tiszteletben.

Az elmúlt órákban erős földrengés rázta meg Haitit. Sok a halálos áldozat, a sérült, jelentősek az anyagi károk. Szeretném kifejezni közelségemet a földrengés sújtotta emberekhez.

Imádkozom az Úrhoz az áldozatokért, és szeretném bátorítani a túlélőket. Remélem, hogy a nemzetközi közösség megértő érdeklődést tanúsít irántuk. Mindenki szolidaritása enyhítse a tragédia következményeit!

Imádkozzunk együtt a Szűzanyához Haitiért! Üdvöz légy, Mária…

Köszöntelek mindannyitokat, rómaiak és különböző országokból érkezett zarándokok: családok, egyesületek és egyéni hívők. Külön is köszöntöm a Santa Giustina in Colle-i csoportot, a carugatei fiatalokat, a Sabbio Bergamasco-i és a veronai fiatalokat.

Szeretnék egy szót szólni azokhoz is, akik az augusztusi szabadság napjait különböző üdülőhelyeiken töltik: derűs nyugalmat és békét kívánok nekik. De nem feledkezhetem meg azokról sem, akik nem tudnak elmenni nyaralni, azokról, akik a közösség szolgálatában maradnak, és azokról sem, akik nehéz körülmények között vannak, amit a rendkívüli hőség és egyes szolgáltatásoknak az ünnepek alatti szüneteltetése csak súlyosbít. Különösen a betegekre, az idősekre, a fogvatartottakra, a munkanélküliekre, a menekültekre, az egyedül vagy nehéz helyzetben lévőkre gondolok. Mária terjessze mindegyikük fölé anyai oltalmazó szeretetét!

Kérlek benneteket, hogy ma tegyetek meg egy szép gesztust: menjetek el valamelyik Mária-kegyhelyre, és fejezzétek ki tiszteleteteket a Szűzanya iránt.

Akik Rómában vannak, elmehetnek a Santa Maria Maggiore-bazilikába, hogy a Salus Populi Romani ikonja előtt imádkozzanak.

Mindenkinek áldott vasárnapot és boldog Nagyboldogasszony-ünnepet kívánok! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

„Mire való a Törvény?” (Gal 3,19). Ezt a kérdést szeretnénk ma Szent Pál nyomán megvizsgálni, hogy felismerjük a Szentlélek által irányított keresztény élet újdonságát. Ha van Szentlélek, ha van Jézus, aki megváltott bennünket, akkor miért lenne szükség a Törvényre? Ezen kell ma elgondolkodnunk. Az apostol ezt írja: „Ha a Lélek vezet benneteket, akkor nem vagytok a Törvény uralma alatt” (Gal 5,18). Ezzel szemben Pál ócsárlói azt állították, hogy a galatáknak követniük kell a Törvényt ahhoz, hogy üdvözüljenek. Visszafordultak. Nosztalgiával gondoltak a régi időkre, a Jézus Krisztus előtti időkre. Az apostol egyáltalán nem ért egyet velük. Nem ebben állapodott meg a többi apostollal Jeruzsálemben. Jól emlékszik Péter szavaira, amikor azt mondta: „Miért teszitek próbára az Istent, miért akarjátok a tanítványok nyakára rakni az igát, amelyet sem atyáink, sem mi nem bírtunk elviselni?” (ApCsel 15,10). Az „első zsinat” rendelkezései – az első ökumenikus zsinat a jeruzsálemi zsinat volt –, tehát az első zsinat rendelkezései nagyon világosak voltak. Az apostolok fogalmaztak: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél, annál, hogy tartózkodnotok kell a bálványoknak áldozott eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és a paráznaságtól” (ApCsel 15,28–29). Csak néhány dologról van szó, ezek az istentiszteletre, a bálványimádásra, és az akkori életfelfogásra vonatkoznak.

Amikor Pál a Törvényről beszél, általában a mózesi törvényre, Mózes törvényére, a tízparancsolatra utal. Ez ahhoz a szövetséghez kapcsolódott, amelyet Isten a népével kötött, egyfajta előkészítése volt ennek a szövetségnek. Az Ószövetség különböző szövegei szerint a Tóra – ez a héber szó fejezi ki a Törvényt – azoknak az előírásoknak és szabályoknak a gyűjteménye, amelyeket az izraelitáknak az Istennel kötött szövetségük értelmében meg kell tartaniuk. A Tóra lényegének jó összefoglalása található a Második törvénykönyv következő szövegében: „Az Úrnak öröme telik benned, és boldoggá tesz téged, ahogyan örömét lelte atyáidban, ha engedelmeskedsz az Úr, a te Istened szavának, és megtartod az ebben a törvénykönyvben foglalt parancsokat és törvényeket, ha szíved, lelked mélyéből megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez” (MTörv 30,9–10). A Törvény megtartása szavatolta a nép számára a szövetséggel járó kedvezményeket, és biztosította a különleges kapcsolatot Istennel.

Ezt a népet, ezeket az embereket kötelék fűzi Istenhez, és ezt az Istenhez való kapcsolódásukat a Törvény teljesítésével, megtartásával mutatják meg.

Isten szövetséget kötött Izraellel, és felkínálta neki a Tórát, a Törvényt, hogy Izrael megérthesse az ő akaratát és igazságban élhessen. Úgy gondoljuk, hogy abban a korban szükség volt egy ilyen törvényre, nagy ajándék volt, amelyet Isten adott népének. Miért? Mert abban a korban mindenütt pogányság volt, mindenütt a bálványimádás és a belőle eredő emberi magatartásformák uralkodtak. Ezért adta Isten nagy ajándékul a Törvényt népének, hogy az boldogulhasson. Többször, különösen a próféták könyveiben olvasható, hogy a Törvény előírásainak meg nem tartása a szövetség valódi elárulását jelentette, ami Isten haragját váltotta ki. A szövetség és a Törvény között olyan szoros volt a kapcsolat, hogy a kettő elválaszthatatlan volt egymástól. A Törvény annak kifejezése, hogy egy személy, egy nép szövetségben áll Istennel.

Mindezek fényében nem nehéz megértenünk, hogy azok a galaták közé beszivárgott misszionáriusok könnyen állíthatták, hogy a szövetséghez való csatlakozás a mózesi törvény megtartását is magában foglalja, ahogy az akkoriban volt. Csakhogy épp ezen a ponton fedezhetjük fel Szent Pál lelki intelligenciáját és nagyszerű meglátásait, melyeket az evangelizáló küldetéséhez kapott kegyelem által támogatva fejezett ki.

Az apostol elmagyarázza a galatáknak, hogy az Istennel kötött szövetség és a mózesi törvény igazából nem kapcsolódik elválaszthatatlanul egymáshoz. Az első érv, amelyre támaszkodik, az, hogy az Isten által Ábrahámmal kötött szövetség az ígéret beteljesedésébe vetett hiten alapult, nem pedig a Törvény megtartásán, amely akkor még nem létezett. Ábrahám évszázadokkal a Törvény előtt kezdett el vándorolni. Az apostol ezt írja: „A szövetséget, amelyet Isten korábban [Ábrahámmal] kötött, nem teszi érvénytelenné a négyszázharminc esztendővel később [Mózes által] kapott törvény, vagyis ez nem törli el az ígéretet. Ha ugyanis a törvény alapján van az örökség, akkor már nem az ígéret alapján van, Ábrahámnak viszont Isten ígéret által ajándékozta azt” (Gal 3,17–18). Az ígéret a Törvény előtt volt, az Ábrahámnak tett ígéret után négyszázharminc évvel később jött a Törvény.

Az „ígéret” szó nagyon fontos: Isten népe, mi, keresztények, egy ígéretre tekintve járjuk az élet útját. Az ígéret az, ami vonz bennünket, ami arra késztet, hogy haladjunk az Úrral való találkozás felé.

Ezzel az érveléssel Pál elérte első célját: nem a Törvény a szövetség alapja, a Törvény később jött, szükséges és jogos volt, de megelőzte az ígéret és a szövetség. Egy ilyen érvelés elhallgattatja azokat, akik azt állítják, hogy a mózesi törvény a szövetség elengedhetetlen része. Nem, a szövetség az első, Ábrahám meghívása előbb történt! A Tóra, a Törvény ugyanis nem szerepel az Ábrahámnak tett ígéretben. Mindezek után azonban nem szabad azt gondolni, hogy Szent Pál a mózesi törvény ellen volt. Nem! Megtartotta azt! Leveleiben többször is védelmébe veszi annak isteni eredetét, és kijelenti, hogy a Törvénynek igen konkrét szerepe van az üdvösség történetében. Csakhogy a Törvény nem ad életet, nem kínálja az ígéret beteljesedését, mert nem képes arra, hogy beteljesítse azt. A Törvény egy út, amely a találkozás felé vezet.

Pál egy nagyon fontos szót használ:

a Törvény a Krisztus felé vezető „paidagógosz”, a Krisztusban való hit felé vezető „pedagógus”, vagyis a tanító, aki kézen fog, és elvezet a találkozáshoz. Azoknak, akik az életet keresik, az ígéretre és annak Krisztusban való beteljesedésére kell tekinteniük!

Kedves barátaim! Az apostolnak ez az első okfejtése a galatáknak a keresztény élet gyökeres újdonságára mutat rá:

mindazok, akik hisznek Jézus Krisztusban, arra kaptak meghívást, hogy a Szentlélekben éljenek, aki megszabadít a Törvénytől, ugyanakkor beteljesíti azt a szeretet parancsa által.

Ez nagyon fontos: a Törvény elvezet bennünket Jézushoz. Egyikőtök viszont megkérdezhetné tőlem: „De Atyám, ez azt jelenti, hogy ha imádkozom a Hitvallást, akkor nem kell megtartanom a parancsolatokat?” Nem azt jelenti! A parancsolatoknak az az értelme, hogy ők „pedagógiai eszközök”, amelyek a Jézussal való találkozáshoz vezetnek. Ha megfeledkezünk a Jézussal való találkozásról, és újból a parancsolatoknak akarunk nagyobb jelentőséget tulajdonítani, az helytelen! Pontosan ez volt a baja ezeknek a fundamentalista misszionáriusoknak, akik elvegyültek a galaták között, hogy megzavarják őket. Az Úr segítsen bennünket, hogy a parancsolatok útján járjunk, de megőrizzük a Krisztus iránti szeretetet és a Krisztussal való találkozás felé tekintsünk, tudva, hogy a Jézussal való találkozás fontosabb az összes parancsolatnál!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliumában Jézus tovább prédikál az embereknek, akik látták a kenyérszaporítás csodáját. Minőségi ugrásra hívja őket: miután felidézte a mannát, amellyel Isten táplálta az atyákat a hosszú sivatagi úton, most a kenyér szimbólumát önmagára alkalmazza. Világosan kimondja: „Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6,48).

Mit jelent az élet kenyere? Az élethez kenyérre van szükségünk. Az éhezők nem ízletes és drága ételeket kérnek, hanem kenyeret. A munkanélküliek nem hatalmas fizetést kérnek, hanem csak szeretnék megkeresni a „kenyérrevalót”. Jézus kenyérnek nyilatkoztatja ki magát, vagyis a mindennapi élethez szükségesnek, nélkülözhetetlennek. Nélküle nem működnek a dolgok!

Nem egy kenyér a sok közül, hanem az élet kenyere. Más szóval: nélküle ahelyett, hogy élnénk, csak tengődünk:

mert csak ő táplálja a lelkünket, csak ő bocsátja meg a rosszat, amelyet magunktól nem tudunk legyőzni, csak ő érezteti velünk szeretetét akkor is, ha mindenki cserbenhagy, csak ő ad erőt a szeretethez, csak ő ad erőt a megbocsátáshoz a nehézségekben, csak ő adja a szívnek a keresett békét, csak ő adja meg az örök életet, amikor az itteni élet véget ér. Ő az élet nélkülözhetetlen kenyere.

„Én vagyok az élet kenyere” – mondja. Maradjunk Jézusnak ennél a gyönyörű képénél. Érvelhetett volna, bizonyítékokat hozhatott volna, de – mint tudjuk – Jézus példázatokban beszél, és ebben a kijelentésben: „Én vagyok az élet kenyere”, valóban egész létét és küldetését összefoglalja. Ez a végén, az utolsó vacsorán fog teljes mértékben kinyilvánulni. Jézus tudja, hogy az Atya nemcsak azt kéri tőle, hogy táplálja az embereket, hanem azt is, hogy önmagát adja oda, hogy megtörje önmagát, az életét, a testét, a szívét, hogy nekünk életünk legyen.

Az Úrnak ezek a szavai csodálkozást ébresztenek bennünk az eucharisztia ajándékán.

Ezen a világon senki sem teheti magát a másik ember ételévé, bármennyire szereti is a másik embert. Isten megtette és megteszi ezt értünk. Élesszük fel magunkban ezt a csodálkozást! Tegyük ezt úgy, hogy imádjuk az élet kenyerét, mert az imádat csodálkozással tölti el életünket.

Az evangéliumban azonban az emberek ahelyett, hogy csodálkoznának, megbotránkoznak, megszaggatják ruhájukat. Azt gondolják: „Mi ismerjük ezt a Jézust, ismerjük a családját. Hogyan mondhatja azt: »Én vagyok az égből alászállott kenyér«?” (vö. Jn 6,41–42). Talán mi is megbotránkozunk: jobban örülnénk egy olyan Istennek, aki a mennyben van, nem avatkozik bele az életünkbe, és mi intézhetjük nyugodtan a földi dolgainkat. Isten viszont emberré lett, hogy belépjen a világ konkrétságába, hogy belépjen a mi konkrétságunkba, Isten emberré lett értem, érted, mindannyiunkért, hogy belépjen az életünkbe. És minden, ami az életünkkel kapcsolatos, érdekli őt.

Beszélhetünk neki az érzelmeinkről, a munkánkról, a napunkról, a bánatainkról, a gondjainkról, sok mindenről. Mindent elmondhatunk neki, mert Jézus vágyik erre a meghitt kapcsolatra velünk.

Mi az, amire nem vágyik? Hogy háttérbe szoruljon – ő, aki a kenyér –, hogy elhanyagoljuk és félretegyük, vagy hogy csak akkor szólítsuk meg, amikor szükségünk van rá.

Én vagyok az élet kenyere. Naponta legalább egyszer együtt szoktunk étkezni; talán este, a családdal, egy egész napos munka vagy tanulás után. Jó lenne, ha a kenyér megszegése előtt hívnánk Jézust, az élet kenyerét, és egyszerűen arra kérnénk, hogy áldja meg, amit tettünk, és amit nem sikerült megtettünk.

Hívjuk az otthonunkba, „otthonos” stílusban imádkozzunk! Jézus ott lesz velünk az asztalnál, és egy nagyobb szeretet fog minket táplálni.

Szűz Mária, akiben az Ige testté lett, segítsen bennünket, hogy napról napra növekedjünk a Jézussal, az élet kenyerével való barátságában!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Köszöntelek mindannyiatokat, rómaiak és különböző országokból érkezett zarándokok: köszöntöm a családokat, a plébániai csoportokat, az egyesületeket és az egyedül érkezett híveket. Külön köszöntöm a veronai ifjúságpasztorációs csoportot, a crevalcorei és a scandianói fiatalokat, továbbá a trivenetói szalézi házak fiataljait, akik kerékpárral érkeztek Rómába. Ügyesek vagytok, szép teljesítmény!

Mindannyiatoknak szép vasárnapot kívánok! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP