A Pápa hangja

Kedves testvéreim!

A múlt hét végén Marseille-be utaztam, hogy részt vegyek a Rencontres Méditerranéennes (Mediterrán Találkozók) záró rendezvényén, amelyen a mediterrán térség püspökei és polgármesterei voltak jelen, számos fiatallal együtt, a jövőre való nyitott kitekintésük érdekében. Valójában a Marseille-ben megrendezett esemény a „Remény mozaikja” címet kapta. Ez az álom, ez a kihívás: hogy a Földközi-tenger visszanyerje hivatását, hogy a civilizáció és a béke kísérleti terepe legyen.

Mint tudjuk, a Földközi-tenger a civilizáció bölcsője, és a bölcső az életért van! Nem tűrhetjük, hogy sírgödörré váljon, és azt sem, hogy a konfliktusok helyszíne legyen. A Földközi-tenger a civilizációk összecsapásának, a háborúnak, az emberkereskedelemnek a teljes ellentéte. Pontosan az ellentéte, mert a Földközi-tenger a kommunikáció eszköze Afrika, Ázsia és Európa között; észak és dél, kelet és nyugat, személyek és kultúrák, népek és nyelvek, filozófiák és vallások között. Természetesen a tenger mindig egy mélység, amelyet valamilyen módon le kell küzdeni, és akár veszélyessé is válhat. De vizei az élet kincseit őrzik; hullámai és szelei mindenféle hajót hordoznak.

Kétezer évvel ezelőtt keleti partjáról indult el Jézus Krisztus evangéliuma. Természetesen ez [az evangélium hirdetése] nem varázsütésre történik, és nem is egyszer s mindenkorra teljesedik ki. Ez egy olyan utazás gyümölcse, amelyben minden nemzedék arra hivatott, hogy egy részt megtegyen, olvasva annak az időnek a jeleit, amelyben él.

A marseille-i találkozóra a 2020-ban Bariban és tavaly Firenzében tartott hasonló találkozók után került sor. Ez nem egy elszigetelt esemény volt, hanem egy továbblépés azon az úton, amely a Giorgio La Pira, Firenze polgármestere által az 1950-es évek végén szervezett „mediterrán kollokviumokkal” kezdődött. Ez egy újabb lépés arra, hogy ma válaszoljunk a VI. Szent Pál által a Populorum progressio enciklikájában elindított felhívásra, hogy előmozdítsuk „egy emberségesebb világközösség létrejöttét, ahol mindenki adhat és kaphat, és ahol egyesek fejlődését nem mások kárára vásárolják meg”. (n. 44).

Mi lett a marseille-i esemény eredménye? Ami kiderült, az egy olyan szemlélet a Földközi-tengerről, amelyet egyszerűen emberi szemléletnek neveznék, nem ideológiai, nem stratégiai, nem politikailag korrekt és nem instrumentális; nem, emberi, azaz képes mindent az emberi személy elsődleges értékére és sérthetetlen méltóságára vonatkoztatni. Aztán ugyanakkor egy reményteljes kilátás is előbukkant. Ma ez meglepő – amikor az embertelen helyzeteket átélők, vagy azokban osztozó emberek tanúságtételeit halljuk, és ők maguk is „reményvallomást” tesznek. És egy testvéri szemléletet is.

Testvérek, ez a remény, ez a testvériség nem „párologhat el”; nem, inkább meg kell szervezni, hosszú, közép- és rövid távú akciókkal konkretizálni kell, hogy az emberek teljes méltósággal választhassák meg, hogy kivándorolnak-e vagy sem. A mediterrán térségnek a remény üzenetének kell lennie.

De van egy másik, kiegészítő szempont is: vissza kell adni a reményt európai társadalmainknak, különösen az új generációknak. Valójában hogyan fogadhatunk be másokat, ha mi magunk nem látjuk a jövőt? Hogyan tudnak a reményben szegény, magánéletükbe zárt, saját bizonytalanságuk kezelése miatt aggódó fiatalok megnyílni a másokkal való találkozás és a megosztás felé? Az individualizmustól, a fogyasztói társadalomtól és az üres meneküléstől sokszor megbetegedett társadalmainknak meg kell nyílniuk, lelküket és szellemüket oxigénnel kell feltölteni, és akkor képesek lesznek a válságot lehetőségként értelmezni és pozitívan kezelni.

Európának vissza kell szereznie a szenvedélyt és a lelkesedést. Mondhatom, hogy Marseille-ben szenvedélyt és lelkesedést találtam: a város lelkipásztorában, Aveline bíborosban; a papokban és a felszentelt személyekben; a jótékonyságnak és az oktatásnak szentelt hívő laikusokban; Isten népében, amely nagy melegséget mutatott a Vélodrome stadionban tartott szentmisén, köszönöm mindannyiuknak és a köztársasági elnöknek, akinek jelenléte tanúsította, hogy egész Franciaország figyelt a marseille-i eseményre. A Szűzanya, akit Marseille népe Notre Dame de la Garde néven tisztel, kísérje a Földközi-tenger népeinek útját, hogy ez a régió azzá váljon, amire mindig is hivatott volt - a civilizáció és a remény mozaikjává.

__________________________________________

Különleges üdvözlet

Szeretettel köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen a Norvégiából, Hollandiából, Dél-Afrikából, Indiából, Indonéziából, a Fülöp-szigetekről, Kanadából és az Amerikai Egyesült Államokból érkező csoportokat. Külön üdvözlöm a Pápai Észak-Amerikai Kollégium diakónus osztályát, családjaikkal és barátaikkal együtt. Mindnyájatokra a mi Urunk Jézus Krisztus örömét és békéjét kérem. Isten áldjon meg benneteket!

____________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim és nővéreim! Nemrégiben Marseille-ben tett látogatásom egybeesett a mediterrán országok civil és vallási vezetőinek, valamint sok fiatalnak a jelentős találkozójának a befejezésével. A Találkozó témája, „A remény mozaikja”, a szabadság reményére utalt, amely a migránsokat arra ösztönzi, hogy veszélyes utakat vállaljanak, de arra is, hogy Európának is szüksége van a jövőjébe vetett megújult reményre. A mediterrán térség, amely három kontinenst és sokféle kultúrát foglal magába, különösen a kényszermigrációk idején arra hivatott, hogy „a civilizáció és a béke műhelye” legyen egy emberibb és testvéribb világ szolgálatában. A találkozó ezért megerősítette mind a kivándorláshoz való jog, mind a ki nem vándorláshoz való jog tiszteletben tartásának fontosságát, valamint a jelenlegi migrációs minták fényében a biztonság, a befogadás és az integráció megfelelő struktúráinak sürgős szükségességét. Különösen a fiatalok segítsenek összeállítani a „remény mozaikját”, amely a mediterrán világ jelenét és jövőjét jelenti, és lássák ezt a reményt tükröződni a messziről jött testvéreik arcán.

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!

Ma az evangélium a megbocsátásról szól hozzánk (vö. Mt 18:21-35). Péter megkérdezi Jézust: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” (v. 21).

A hét a Bibliában a teljességet jelképező szám, ezért Péter nagyon nagyvonalúan fogalmazza meg felvetését. Jézus azonban túlmegy ennél, és így válaszol neki: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” (22. v.). Ezt mondja neki, vagyis azt, hogy amikor az ember megbocsát, akkor ne számoljon; hogy az a jó, ha mindent megbocsátunk, és mindig! Ahogyan Isten teszi velünk, és ahogyan az Isten igazságát szolgálóknak is tenniük kell: bocsássanak meg mindig. Ezt sokszor mondom papoknak, gyóntatóknak: mindig bocsássatok meg, ahogy Isten megbocsát.

Ezután Jézus ezt a tényt egy példázaton keresztül szemlélteti, amely ismét a számokkal kapcsolatos. Egy király, miután könyörögve kérte, megbocsátja egy szolgájának a 10 000 talentumnyi adósságot: ez egy túlzó, hatalmas érték, 200 és 500 tonna ezüst között mozog: túlzó. Lehetetlen adósság volt, amelyet még egy életen át tartó munkával is lehetetlen lett volna kiegyenlíteni: mégis ez az úr, aki Atyánkra emlékeztet, puszta „könyörületből” (27. v.) elengedi ezt. Ilyen Isten szíve: mindig megbocsát, mert Isten könyörületes. Ne felejtsük el, milyen Isten: közelünkben van, könyörületes és gyengéd; ilyen Isten. Ezután azonban ez a szolga, akinek az adósságát megbocsátotta, nem mutat irgalmat egy szolgatársával szemben, aki 100 dénárral tartozik neki. Ez is jelentős összeg, körülbelül háromhavi bérnek felel meg – mintha azt mondanánk, hogy egymásnak megbocsátani pénzbe kerül! – de egyáltalán nem hasonlítható ahhoz az előző összeghez, amelyet a gazda megbocsátott.

Jézus üzenete világos: Isten mérhetetlenül, minden mértéket meghaladóan bocsát meg. Ő ilyen; szeretetből cselekszik, mégpedig ingyen. Isten nem megvásárolható, Isten ingyenes, Ő maga a teljes ingyenesség. Nem tudjuk visszafizetni Neki, de amikor megbocsátunk egy testvérünknek, akkor az ő példáját követjük. A megbocsátás tehát nem egy választható jócselekedet, amelyet vagy megteszünk vagy nem: a megbocsátás alapvető feltétele a keresztény létnek. Valójában mindannyian „bocsánatot nyertünk”: ezt ne feledjük, megbocsátottak nekünk, Isten az életét adta értünk, és semmiképpen sem tudjuk meghálálni az ő kegyelmét, amely soha nem tűnik el a szívéből. Azonban az ő ingyenességének megfelelve, vagyis azzal, hogy megbocsátunk egymásnak, tanúságot tehetünk róla, új életet vetve el magunk köré. Mert a megbocsátáson kívül nincs remény, a megbocsátáson kívül nincs béke. A megbocsátás az oxigén, amely megtisztítja a gyűlölet levegőjét, a megbocsátás a harag mérgének ellenszere, ez a módja annak, hogy hatástalanítsuk a haragot és meggyógyítsuk a szív oly sok, a társadalmat megfertőző betegségét.

Kérdezzük meg tehát magunktól: hiszem, hogy megkaptam Istentől a mérhetetlen megbocsátás ajándékát? Érzem annak az örömét, hogy Ő kész mindig megbocsátani nekem, ha elbukom, még akkor is, ha mások nem, még akkor is, ha én még magamnak sem vagyok képes megbocsátani? Ő megbocsát: hiszem, hogy megbocsát? Azután: meg tudok-e én is bocsátani azoknak, akik bántanak engem? Ezzel kapcsolatban szeretnék egy kis feladatot javasolni nektek: próbáljunk meg most mindannyian egy olyan személyre gondolni, aki megbántott minket, és kérjünk erőt az Úrtól, hogy megbocsássunk neki. Bocsássunk meg nekik az Úr iránti szeretetből: testvéreim, ez jót fog tenni nekünk; ez helyreállítja a békét a szívünkben.

Mária, az Irgalmasság Anyja, segítsen bennünket abban, hogy elfogadjuk Isten kegyelmét és megbocsássunk egymásnak.

_________________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim, buongiorno (jónapot kívánok)!

Ma az evangélium a testvéri helyreigazításról szól nekünk (vö. Mt 18:15-20), amely a szeretet egyik legmagasabb rendű kifejezése, és egyben az egyik legigényesebb is, mert nem könnyű másokat kijavítani. Ha egy hitben való testvéred rosszat tesz neked, akkor harag nélkül segíts neki, igazítsd ki: segíts a helyreigazítása által.

Sajnos azonban gyakran az első, ami a hibát elkövetők körül kialakul, az a pletyka, amelyben az érintett személyen kívül mindenki megtudja a hibát, részletekkel együtt! Ez nem helyes, testvéreim, ez nem Istennek tetsző. Soha nem szűnök meg azt ismételgetni, hogy a pletyka csapás az emberek és a közösségek életére, mert megosztottsághoz vezet, szenvedéshez vezet, botrányhoz vezet; soha nem segíti a javulást vagy a növekedést. Egy nagy lelki tanítómester, Szent Bernát azt mondta, hogy a tétlen kíváncsiság és a felületes szavak a büszkeség létrájának első lépcsőfokai, amelyek nem felfelé, hanem lefelé vezetnek, és az embert a kárhozat és a pusztulás felé taszítják (vö. Az alázat és a büszkeség tizenkét lépcsőfoka).

Ehelyett Jézus arra tanít bennünket, hogy más módon viselkedjünk. Ezt mondja ma is: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt.” (15. v.). Beszélj vele erről „négyszemközt”, beszélj róla tisztelettel, hogy segíts neki megérteni, hogy miben hibázott. Mindezt a saját érdekében tedd, felülkerekedve a szégyenérzetén, és rátalálva az igazi bátorságra, ami nem a rágalmazás, hanem az, hogy szelíden és kedvesen mondd meg neki négyszemközt.

De kérdezhetnénk, mi van, ha ez nem elég? Mi van, ha nem érti meg? Akkor segítséget kell keresnünk. De vigyázzunk: ne a pletykálkodók csoportjától! Jézus azt mondja: „vigyél magaddal egy vagy két társat” (16. v.), vagyis olyanokat, akik valóban segíteni akarnak ennek a megtévedt testvérnek.

Ha azonban továbbra sem értené meg? Akkor - mondja Jézus - vond be a közösséget. De ez most sem azt jelenti, hogy az illetőt nyilvánosan pellengérre állítjuk, megszégyenítjük, hanem azt, hogy mindenki egyesíti az erőfeszítéseit, hogy segítsen neki megváltozni. Az ujjal mutogatás nem jó, sőt, gyakran még nehezebbé teszi a hibázó számára, hogy felismerje a tévedését. A közösségnek inkább azt kell éreztetnie vele, hogy miközben elítéli a hibáját, imádsággal és szeretettel mellette áll, és mindig kész megbocsátást, megértést és újrakezdést kínálni neki.

Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: hogyan viselkedjek azzal, aki megbánt engem? Tartsam magamban és gyűjtögessem a haragot? „Megfizetsz érte„, ezek azok a szavak, amelyek oly gyakran elhangzanak: „meg fogsz fizetni ezért...”. Beszéljek róla a hátuk mögött? „Tudod, mit tett?”; és így tovább... Vagy veszem a bátorságot, bátor leszek, és megpróbálok beszélni róla vele? Imádkozom-e érte, kérek-e segítséget ahhoz, hogy jót cselekedjen? És gondoskodnak-e a közösségeink az elesettekről, hogy fel tudjanak állni, és új életet tudjanak kezdeni? Ujjal mutogatnak, vagy ölelésre tárják a karjukat? Te mit teszel: ujjal mutogatsz vagy kitárod a karodat?

Mária, aki továbbra is szeretett, amikor meghallotta, hogy az emberek elítélik a Fiát, segítsen bennünket, hogy mindig a jóság útját keressük.

___________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Szeretném kifejezni a közelségemet Marokkó szeretett népéhez, amelyet egy pusztító földrengés sújtott. Imádkozom a sérültekért, azokért, akik életüket vesztették - oly sokan! - és hozzátartozóikért. Köszönetet mondok a mentésben résztvevőknek és mindazoknak, akik az emberek szenvedéseinek enyhítésén dolgoznak; mindenki konkrét segítsége támogassa a lakosságot ebben a tragikus időszakban: érezzünk együtt a marokkói néppel!

Ma a lengyelországi Markowában boldoggá avatták Józef és Wiktoria Ulma vértanúkat hét gyermekükkel együtt: Egy egész családot, amelyet a nácik 1944. március 24-én azért irtottak ki, mert menedéket nyújtottak néhány üldözött zsidónak. Evangéliumi szeretettel szálltak szembe az akkori gyűlölettel és erőszakkal, amely azt az időszakot jellemezte. Ez a második világháború sötétségében fénysugarat jelentő lengyel család legyen mindannyiunk számára a jóság iránti buzgalom és a rászorulók szolgálatának követendő példája. Tapsoljuk meg ezt az áldott családot!

Az ő példájukat követve halljuk meg a felhívást, hogy állítsuk szembe a fegyverek erejét a szeretet erejével, az erőszak szónoklatát a kitartó imádsággal. Tegyük ezt mindenekelőtt a háború miatt ma is szenvedő számos országért; különösen fokozzuk imáinkat az ostromlott Ukrajnáért. Ott vannak a zászlók, ott vannak az annyira, de annyira szenvedő Ukrajna zászlói!

Holnapután, szeptember 12-én a szeretett etióp nép hagyományos Újévét ünnepli. Szeretném legmelegebb jókívánságaimat tolmácsolni az egész népnek, abban a reményben, hogy a testvéri megbékélés és a béke ajándékaival lesznek áldottak.

Fordítsuk ma figyelmünket a normandiai Mont-Saint-Michel apátságra, amely temploma felszentelésének ezredik évfordulóját ünnepli.

Köszöntelek mindannyiatokat, rómaiakat és zarándokokat Olaszországból és különböző országokból, különösen a madridi Jézus Szentséges Szíve plébániát, a saronnói Feltámadott Krisztus lelkipásztori közösséget, a Solierából érkezett bérmálkozásra készülőket és a luccai gimnazistákat.

A kateketikai év kezdetéhez közeledve az Elledici, a szaléziak kiadója egy kateketikai kézikönyvet adományoz a téren ma jelenlévőknek „Lépésről lépésre„ címmel: ez egy gyönyörű ajándék! Szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a katekéták értékes munkáját, és a Jézussal való találkozás örömét kívánom a katekézisben résztvevő fiúknak és lányoknak.

Mindnyájatoknak szép vasárnapot kívánok, és kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat az ebédhez, és arrivederci (viszontlátásra)!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Hétfőn tértem vissza Mongóliából. Szeretném kifejezni hálámat azoknak, akik imáikkal kísértek el látogatásomra, és ismételten köszönetemet fejezem ki a hatóságoknak, az ünnepélyes fogadtatásért: különösen Khürelsükh elnök úrnak, valamint Enkhbayer korábbi elnök úrnak, aki a hivatalos meghívást küldte nekem az országba. Örömmel gondolok vissza a helyi egyházra és a mongol népre: erre a nemes és bölcs népre, amely nagy melegséggel és szeretettel viseltetett irántam. Ma ennek az utazásnak a középpontjába szeretném elvinni Önöket.

Megkérdezhetnénk: miért ment a pápa ilyen messzire, hogy meglátogassa a hívek egy kis nyáját? Mert gyakran éppen ott, távol a reflektorfénytől, találjuk meg Isten jelenlétének a jeleit, aki nem a külsőségeket, hanem a szívet nézi, ahogyan Sámuel prófétától hallottuk (vö. 1Sám 16,7). Az Úr nem a középpontot keresi, hanem azoknak az egyszerű szívét, akik vágynak rá és feltűnősködés nélkül, anélkül, hogy mások fölé akarnak emelkedni, szeretik őt. Nekem pedig megadatott az a megtiszteltetés, hogy Mongóliában egy Isten szívében lévő alázatos és örömteli egyházzal találkozhattam, és tanúsíthatom az örömüket, amiért néhány napra ők is az Egyház szívébe kerülhettek.

Annak a közösségnek megindító története van. Isten kegyelméből jött létre néhány misszionárius apostoli buzgalmából – amiről éppen mostanában elmélkedünk –, akik az evangéliumtól felbuzdulva mintegy harminc évvel ezelőtt elmentek abba az általuk ismeretlen országba. Megtanulták a nyelvet – ami nem könnyű –, és annak ellenére, hogy különböző nemzetekből érkeztek, egy egységes és valóban katolikus közösségnek adtak életet. Valóban, ez a „katolikus” szó értelme, amely azt jelenti, hogy „egyetemes”. De ez nem egy homogenizáló egyetemesség, hanem egy beépülő, beépült egyetemesség. Ez a katolicitás: egy megtestesült egyetemesség, amely „beépül”, felöleli a jót ott, ahol megtalálható, és szolgálja azokat az embereket, akikkel együtt él. Így él az Egyház: szelíden, a szavak előtti élettel tanúságot téve Jézus szeretetéről, igazi gazdagsága: az Úr és a testvérek szolgálata miatti örömmel.

Így született meg az a fiatal Egyház: a szeretet lelkületében, amely a hitről való legjobb tanúságtétel. Látogatásom végén abban az örömben volt részem, hogy megáldhattam és megnyithattam az „Irgalmasság Házát”, az első karitatív művet, amelyet Mongóliában a helyi egyház minden összetevőjének kifejezéseként létrehoztak. Egy ház, amely ezeknek a keresztényeknek a hívószava, de amely arra kéri minden egyes közösségünket, hogy az irgalmasság háza legyen: vagyis egy nyitott hely, egy befogadó hely, ahová mindenkinek a szenvedése szégyenérzet nélkül léphet kapcsolatba Isten felemelő és gyógyító irgalmasságával. Ez a mongol Egyház tanúságtétele, különböző országokból érkező misszionáriusok segítségével, akik egynek érzik magukat az emberekkel, örömmel szolgálják őket, és felfedezik a már ott lévő szépséget. Mert ezek a misszionáriusok nem hittérítőnek mentek; ez nem evangéliumi. Azért mentek, hogy úgy éljenek ott, mint a mongol nép, hogy az ő nyelvüket beszéljék, annak a népnek a nyelvét, hogy átvegyék annak a népnek az értékeit, és hogy mongol stílusban, mongol szavakkal hirdessék az Evangéliumot. Elmentek, és „beépültek”: átvették a mongol kultúrát, hogy abban a kultúrában hirdessék az Evangéliumot.

Én is felfedezhettem valamit ebből a szépségből azáltal, hogy találkoztam néhány emberrel, meghallgattam a történeteiket, méltányoltam a vallási útkeresésüket. Ebben a tekintetben hálás vagyok a múlt vasárnapi vallásközi és ökumenikus találkozóért. Mongóliának nagy buddhista hagyománya van, sok, a vallásosságukat őszintén és radikálisan, csendben, önzetlenül és saját szenvedélyeiken uralkodva élő emberrel. Gondoljunk csak arra, hogy a jóság mennyi rejtett magja virágzik a világ kertjében, miközben mi általában csak a kidőlő fák hangjáról hallunk! És ez egy...: az emberek, mi is, szeretjük a botrányt: „De nézzétek, micsoda barbárság, kidőlt egy fa, micsoda zajt csapott!”. „De hát nem látjátok a napról napra növekvő erdőt?”, mert a növekedés csendben zajlik. Döntő, hogy meg tudjuk különböztetni és fel tudjuk ismerni a jót. Gyakran azonban másokat csak akkor értékelünk, ha megfelelnek az elképzeléseinknek; és meg kell látnunk ezt a jót. Ezért fontos tehát, hogy tekintetünket felfelé, a Jóság fénye felé fordítsuk. Csak így, a jó felismeréséből kiindulva építhetünk közös jövőt; csak mások megbecsülésével segíthetjük őket a fejlődésben.

Ázsia szívében jártam, és ez jó volt nekem. Jólesett párbeszédet folytatni ezzel a hatalmas kontinenssel, átvenni üzeneteit, megismerni bölcsességét, látásmódját, átölelni az időt és a teret. Jó volt találkoznom a mongol emberekkel, akik ápolják gyökereiket és hagyományaikat, akik tisztelik az időseket és harmóniában élnek a környezettel: ők olyan nép, amely az eget és a világot szemléli.

Ázsia szívében voltam, és ez jól esett. Jó párbeszédet folytatni ezzel a hatalmas kontinenssel, megismerni az üzeneteit, a bölcsességét, a szemléletmódját, időt és teret átölelve. Jó volt találkoznom a saját gyökereit és hagyományait ápoló, az időseket tisztelő, a környezetével harmóniában élő mongol emberekkel: ők olyan nép, amely az égre tekint, és érzi a teremtés leheletét. Mongólia határtalan és csendes tágasságára gondolva, serkentsen bennünket az az igény, hogy tágítsuk ki tekintetünk határait, kérem: tágítsuk a látóhatárunkat, nézzünk magasra és mélyre, nézzünk és ne essünk a jelentéktelen dolgok fogságába. Tágítsuk ki tekintetünk határait, hogy meg tudjuk látni másokban a jót, és képesek legyünk bővíteni a látókörünket, és nyissuk meg a szívünket is; a szívünknek növekednie és tágulnia kell, hogy megértőek legyünk, hogy közel kerüljünk minden emberhez és minden civilizációhoz. Köszönöm.

____________________________________

Különleges üdvözlések

Szeretettel köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen a Máltáról, Szenegálból, Ausztráliából, Indonéziából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezett csoportokat. Önökre és családjaikra a mi Urunk Jézus Krisztus örömét és békéjét kérem. Isten áldjon meg mindnyájatokat!

Szeretném hozzátenni, hogy nagy szomorúsággal értesültem a dél-afrikai Johannesburg központjában egy ötemeletes épületben kitört tűzvészről, amely több mint hetven ember, köztük számos gyermek halálát okozta. Kérem Önöket, hogy imádkozzanak velem együtt a szerencsétlen áldozatokért. Családjaiknak mély részvétemet fejezem ki, és külön áldást küldök nekik és mindazoknak, akik segítséget és támogatást nyújtanak.

__________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! A közelmúltban Mongóliába tett apostoli utam során egy nagyszerű és nemes ázsiai nép közt élő fiatal, apostoli buzgalommal telt egyházzal találkoztam. Mivel Isten oly gyakran kis és csendes módon adja tudtunkra jelenlétét, örültem, hogy néhány napra az Egyház figyelmének középpontjába került Mongólia alig harminc évvel ezelőtt misszionáriusok által alapított katolikus közössége. Az Egyház katolicitása, az a hivatása, hogy az evangéliumot minden nép és kultúra körében megjelenítse, arra ösztönzi, hogy a szeretet szavaival tegyen bizonyságot hitéről. Ulánbátorban megáldottam az „Irgalmasság Házát”, a helyi egyház által vállalt első nagy karitatív művet. A nagy buddhista hagyományokkal rendelkező országban elismertem a jóság csendes ápolását, amelyet oly sok követője folytat, és a vallási vezetőkkel való találkozásom során bátorítottam a párbeszéd, a kölcsönös megértés és a testvériség növekedését. Miközben hálát adok azokért a napokért, amelyeket Ázsia szívében, Isten égboltja alatt töltöttem, imádkozom azért, hogy növekedjen minden nép bölcsessége, a sokféleség iránti tisztelete és a közös jövő építése iránti elkötelezettsége.

A válaszos zsoltár szavaival imádkoztunk: „Istenem... utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld.” (Zsolt 63:2). Ez a csodálatos könyörgés végigkíséri életutunkat, minden sivatag közepette, amelyen át kell haladnunk. Éppen ezekben a sivatagokban halljuk meg a jó hírt, hogy nem vagyunk egyedül az utunkon; a szárazság ezen időszakai nem tehetik életünket örökre meddővé; szomjúságunk kiáltása nem marad meghallgatás nélkül. Az Atyaisten elküldte Fiát, hogy a Szentlélek Élő Vizét adja nekünk, hogy lelkünket táplálja (vö. Jn 4:10). Jézus, ahogy az evangéliumban hallottuk, megmutatja nekünk az utat, ahogyan a szomjúságunkat olthatjuk. Ez a szeretet útja, amelyet Ő egészen a keresztig járt, és amelyen arra hív minket, hogy kövessük Őt, elveszítve életünket, hogy megtaláljuk azt (vö. Mt 16:24-25).

Gondolkodjunk együtt erről a két dologról: a bennünk lévő szomjúságról és az  ezt a szomjat oltó Szeretetről.

Először is, arra vagyunk hivatottak, hogy felismerjük a bennünk lévő szomjúságot. A zsoltáros Istenhez kiált szárazságában, mert az élete olyan lett, mint egy sivatag. Szavai különös visszhangot keltenek egy olyan országban, mint Mongólia: hatalmas, gazdag történelmű és kultúrájú, ugyanakkor olyan föld, amelyet a sztyeppék és a sivatag szárazsága jellemez. Önök közül sokan egyaránt ismerik az utazás kellemességét és fáradalmait, ami a bibliai lelkiség egyik alapvető elemét idézi fel, amelyet Ábrahám, tágabb értelemben pedig Izrael népe, sőt az Úr minden tanítványa képvisel. Hiszen mindannyian „Isten vándorlói” vagyunk, boldogságot kereső zarándokok, szeretetre szomjazó vándorok. A sivatag, amelyről a zsoltáros beszél, a mi életünk. Mi vagyunk az a friss vízre szomjazó száraz föld, olyan vízre, amely a legmélyebb szomjúságunkat is csillapítani tudja. Szívünk vágyik arra, hogy felfedezze az igazi öröm titkát, azt az örömöt, amely még a létünk szárazsága idején is képes velünk tartani és megőrizni bennünket. Bensőnk legmélyén csillapíthatatlanul szomjazzuk a boldogságot; értelmet és irányt keresünk az életünknek, magyarázatot mindarra, amit nap mint nap teszünk. Mindennél jobban szomjazunk a szeretetre, mert csak a szeretet képes igazán elégedetté tenni minket, beteljesülést nyújtani; csak a szeretet képes boldoggá tenni minket, belső bizonyosságot adni, és lehetővé tenni számunkra, hogy az élet szépségét átérezzük. Kedves testvéreim, a keresztény hit a válasz erre a szomjúságra; komolyan veszi azt, anélkül, hogy elvetné, vagy nyugtatókkal vagy pótlékokkal próbálná helyettesíteni. Mert ebben a szomjúságban rejlik emberségünk nagy misztériuma: megnyitja szívünket az élő Isten, a szeretet Istene előtt, aki eljön, hogy találkozzon velünk, és gyermekeivé, egymás testvéreivé tegyen minket.

Ezzel elérkeztünk a második dologhoz: a szomjunkat oltó szeretethez. Először volt a mély, egzisztenciális szomjúságunk, most pedig a szomjunkat oltó szeretetről elmélkedünk. Ez a keresztény hit központja: Isten, aki a Szeretet, közeledett hozzád, hozzám, mindenkihez a Fiában, Jézusban, és részt szeretne venni az életedben, a munkádban, az álmaidban és a boldogságra való szomjúságodban. Igaz, hogy időnként úgy érezzük magunkat, mint egy „száraz és fáradt föld, ahol nincs víz”, de az is igaz, hogy Isten gondoskodik rólunk, és tiszta, frissítő vizet kínál nekünk, a Lélek élő vizét, amely bennünk fakad, hogy megújítson minket, és megszabadítson a szárazság veszélyétől. Jézus adja nekünk ezt a vizet. Ahogy Szent Ágoston mondja: „...ahogy felismerjük magunkat azokban, akik szomjaznak, ismerjük fel magunkat azokban is, akik ezt a szomjúságot oltják” (A zsoltárokról, 63:1). Valóban, ha ebben az életben gyakran tapasztaljuk is a sivatagot a magányosság, a fáradtság és az üresség által, akkor is Ágostonhoz hasonlóan emlékeznünk kell arra, hogy „ne fáradjunk el ebben a sivatagban, Isten felfrissít minket szavának harmatával... Igaz, hogy szomjúságot ébreszt bennünk, de aztán el is jön, hogy ezt a szomjúságot kielégítse... Isten irgalmas volt hozzánk; megnyitotta számunkra az utat a sivatagban: a mi Urunkat, Jézus Krisztust”. Ez az Út átvezet életünk sivatagán. „Ebben a sivatagban vigaszunk forrásait ajánlott nekünk: igéjének hirdetőit. Vizet kínált nekünk ebben a sivatagban azáltal, hogy ezeket a hitszónokokat betöltötte Szentlélekkel, hogy bennük megteremtse az örök életre fakadó vízforrást” (id., 1, 6). Ezek a szavak, kedves barátaim, a saját történelmetekről szólnak hozzátok. Az élet sivatagai közepette és a kisközösségi lét nehézségei során az Úr gondoskodott arról, hogy ne szenvedjetek hiányt az Ő igéjének vizében, különösen a hithirdetőknak és misszionáriusoknak köszönhetően, akik a Szentlélek által felkenve elvetik köztetek az Ige szépségének magvait. Ez az Ige mindig visszavezet bennünket a lényeghez, hitünk legmélyére: engedjük, hogy Isten szeressen bennünket, és cserébe életünk legyen a szeretetünk felajánlása. Mert egyedül a szeretet oltja igazán a szomjunkat. Soha ne feledjük: egyedül a szeretet oltja igazán a szomjunkat.

Jézus pontosan ezt mondja Péter apostolnak a mai evangéliumban. Péter nem tudja elfogadni, hogy Jézusnak szenvednie kell, hogy a nép vezetői vádat emelnek ellene, hogy át kell élnie a szenvedését, majd meg kell halnia a kereszten. Péter reagál, tiltakozik, próbálja meggyőzni Jézust, hogy téved, mert Péter gondolkodásában – és túl gyakran gondolkodunk mi is így – a Messiás nem végezheti kudarccal, nem halhat meg a kereszten, mint egy Istentől elhagyott bűnöző. Az Úr ekkor megdorgálja Pétert, mert „úgy gondolkodik, ahogy a világ gondolkodik”, és nem úgy, ahogy Isten (vö. Mt 16:21-23). Ha azt gondoljuk, hogy a siker, a hatalom vagy az anyagi dolgok elegendőek ahhoz, hogy kielégítsük a szomjúságot az életünkben, akkor úgy gondolkodunk, ahogy a világ. Ez a fajta világiasság nem vezet sehová; sőt, szomjasabbá tesz bennünket, mint addig. Jézus ehelyett megmutatja nekünk az utat: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Mt 16:24-25).

Bizonyára ez a legjobb út, kedves testvéreim: Krisztus keresztjének felvállalása. A kereszténység középpontjában egy csodálatos és rendkívüli üzenet áll. Ha elveszíted az életedet, ha nagylelkű felajánlássá teszed a szolgálatod által, ha kockáztatod azzal, hogy a szeretet mellett döntesz, ha ingyen ajándékká teszed másokért, akkor ez bőségesen megtérül számodra, és végtelen öröm, szívbéke, belső erő és támogatás áraszt el téged; és nekünk szükségünk van a belső békére.

Ez az igazság az, amit Jézus szeretne, hogy felfedezzünk, az igazság, amit mindannyiótoknak és ennek a mongol földnek fel akar tárni. Nem kell híresnek, gazdagnak vagy hatalmasnak lennetek ahhoz, hogy boldogok legyetek. Nem! Csak a szeretet elégíti ki szívünk szomját, csak a szeretet gyógyítja meg a sebeinket, csak a szeretet hoz igazi örömet. Ezt az utat tanította nekünk Jézus, ezt az utat nyitotta meg előttünk.

Mi is, kedves testvéreim, hallgassuk meg, amit az Úr válaszul Péternek mondott: „Távozz tőlem” (Mt 16:23). Más szóval, legyetek az én tanítványaim, járjatok a nyomdokaimban, és ne úgy gondolkodjatok, mint a világ. Ha ezt tesszük, akkor Krisztus és a Szentlélek kegyelmével képesek leszünk a szeretet útján haladni. Még akkor is, ha a szeretet azt követeli, hogy megtagadjuk önmagunkat, harcoljunk az önzés személyes és világi formái ellen, és vállaljuk a kockázatot, hogy a valódi testvériség életét éljük. Mert bár igaz, hogy mindezek erőfeszítésekkel és áldozatokkal, és néha a kereszt felvállalásával járnak, még inkább igaz, hogy amikor az evangéliumért elveszítjük az életünket, az Úr bőségesen visszaadja azt nekünk, a szeretet és az öröm teljessége által, az örökkévalóságig.

______________________________________________________

Őszentsége Ferenc pápa szavai a szentmise végén

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy e két püspöktestvér - a hongkongi emeritus és a jelenlegi hongkongi püspök - jelenlétében szívből jövő üdvözletemet küldjem a nemes kínai népnek. Jó kívánságaimat küldöm mindannyiuknak: mindig előre, mindig előre! És a kínai katolikusoknak: Arra kérlek benneteket, hogy legyetek jó keresztények és jó polgárok. Mindnyájatoknak köszönöm.

Köszönöm, Eminenciás uram, kedves szavait, és köszönöm ajándékát! Említette, hogy ezekben a napokban megérezte, hogy mennyire kedves a szívemnek Isten mongóliai népe. Ez való igaz: nagy várakozással indultam el erre a zarándoklatra, azzal a vággyal, hogy mindannyiótokkal találkozzam és megismerhesselek benneteket. Most hálát adok Istennek értetek, hiszen rajtatok keresztül is szereti felhasználni a keveset, hogy nagy dolgokat érjen el. Köszönöm nektek, mert jó keresztények és becsületes polgárok vagytok. Menjetek előre, óvatosan és félelem nélkül, az egész Egyház közelségének és bátorításának tudatában, és mindenekelőtt az Úr gyengéd tekintetének tudatában, aki senkiről sem feledkezik meg, és szeretettel tekint minden egyes gyermekére.

Köszöntöm püspöktársaimat, a papokat, a felszentelt férfiakat és nőket, és minden, a különböző országokból ideérkezett barátomat, különösen a hatalmas ázsiai kontinens számos területéről, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy itt lehetek. Nagy szeretettel ölellek mindannyiótokat. Különösen hálás vagyok mindazoknak, akik lelki és anyagi támogatásukkal segítették a helyi egyházat.

Ezekben a napokban fontos kormányzati küldöttségek voltak jelen minden eseményen. Köszönöm az elnök úrnak és a hatóságoknak a fogadtatást és a vendégszeretetet, valamint minden előkészületet. Egészen közvetlenül éreztem az Önök hagyományos barátságosságát; köszönöm!

Szívélyesen üdvözlöm a más keresztény felekezetekhez és más vallásokhoz tartozó testvéreinket is. Kívánom, hogy továbbra is legyen egyre erősebb a testvériségünk, a béke magvaiként egy olyan világban, amelyet tragikusan sok háború és konfliktus pusztít.

Szívből jövő köszönetemet fejezem ki mindazoknak, akik oly keményen és hosszú időn át dolgoztak azért, hogy utam lehetővé és sikeressé váljon, és mindazoknak, akik imáikkal készültek rá.

Eminenciás uram, Ön emlékeztetett minket arra, hogy a mongol nyelvben a „köszönöm” szó a „örülni” igéből származik. Az én „Köszönöm” szavam tökéletesen illeszkedik a helyi nyelv e csodálatos meglátásához, mert tele van örömmel. Ez egy nagy „Köszönöm” a mongol népnek, a barátság ajándékáért, amelyet ezekben a napokban kaptam, az önök őszinte képességéért, hogy az élet legegyszerűbb dolgait is értékelik, hogy bölcsen megőrzik a kapcsolatokat és a hagyományokat, és hogy gondosan és figyelmesen ápolják a mindennapi életet.

„Áradjon az igazságosság és a béke” – ez a témája az idei ökumenikus teremtésvédelmi hónapnak, amelyet Ámosz próféta szavai ihlettek: „Mint a víz, áradjon inkább az igazság, mint a sebes patak, az igazságosság” (Ám 5,24).

Az Ámosz könyvéből származó kifejező kép azt mondja el nekünk, mire vágyakozik Isten. Ő azt akarja, hogy igazságosság uralkodjék, és ez az Isten képmása szerinti gyermeki életünk számára ugyanolyan fontos, mint a víz a testi fennmaradásunkhoz. Ennek az igazságosságnak ott kell megjelennie, ahol erre szükség van, nem maradhat elrejtve a föld mélyén és nem tűnhet el, mint a víz, amely elpárolog, mielőtt erőt adhatna nekünk. Isten azt akarja: mindenki arra törekedjen, hogy minden élethelyzetben igazságosan, az ő törvényei szerint éljen, s így lehetővé váljon, hogy az élet a maga teljességében kivirágozzék. Ha elsősorban Isten országát keressük (vö. Mt 6,33) és Istennel, embertársainkkal és a természettel helyes kapcsolatot ápolunk, akkor az igazságosság és a béke úgy áramolhat, mint a tiszta víz kimeríthetetlen patakja, mely az emberiséget és minden teremtményt táplál.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Most, folytatva katekézisünket az apostoli buzgóság és az evangélium hirdetése iránti szenvedély témájában, ma Szent Kateri Tekakwithát, az első szentté avatott észak-amerikai őslakos nőt mutatjuk be. 1656 körül született New York állam északi részén egy faluban, egy meg nem keresztelt mohawk törzsfőnök és egy algonkin keresztény anya lányaként, aki megtanította Katerit imádkozni és himnuszokat énekelni Istennek. Sokan közülünk szintén családi környezetben ismerkedtünk meg először az Úrral, különösen édesanyáink és nagyanyáink által. Így kezdődik az evangelizáció, és valóban, nem szabad elfelejtenünk, hogy a hitet mindig az édesanyák, a nagymamák adják át a maguk nyelvezetében. A hitet saját nyelven kell továbbadni, és mi is saját nyelven kaptuk az édesanyáinktól és nagymamáinktól. Az evangelizáció gyakran kezdődik így: egyszerű, apró gesztusokkal, például azzal, hogy a szülők segítenek a gyermekeiknek megtanulni imádságban beszélgetni Istennel, és mesélnek nekik az Ő nagy és irgalmas szeretetéről. És a hit alapjait Kateri számára – és gyakran a mi számunkra is – így rakták le. Édesanyjától kapta nyelvjárásban, a hit nyelvjárásában.

Amikor Kateri négyéves volt, súlyos himlőjárvány sújtotta népét. Mindkét szülője és öccse meghalt, és magának Katerinek is hegek maradtak az arcán és látászavarok maradtak vissza nála. Ettől kezdve Katerinek sok nehézséggel kellett szembenéznie: a himlő okozta fizikai nehézségekkel természetesen, de a félreértésekkel, üldözésekkel és emellett az 1676 húsvétvasárnapján történt megkeresztelkedése után elszenvedett halálos fenyegetésekkel is. Mindezek hatására Kateriben nagy szeretet ébredt a kereszt iránt, amely Krisztus szeretetének végleges jele, aki mindvégig odaadta magát értünk. Valóban, az Evangéliumról való tanúságtétel nem csak arról szól, ami tetszik; tudnunk kell azt is, hogyan viseljük türelemmel, bizalommal és reménnyel mindennapi keresztjeinket. Türelem a nehézségekkel, a keresztekkel szemben: a türelem nagy keresztény erény. Akinek nincs türelme, az nem jó keresztény. Türelem a tűréshez: elviselni másokat, akik néha idegesítőek vagy nehézségeket okoznak. Kateri Tekakwitha élete megmutatja nekünk, hogy minden akadály leküzdhető, ha megnyitjuk szívünket Jézus előtt, aki megadja nekünk a szükséges kegyelmet. Türelem és Jézusra nyitott szív – ez a recept a helyes élethez.

Megkeresztelkedése után Kateri arra kényszerült, hogy a mohawkok között keressen menedéket a Montreal városához közeli jezsuita misszióban. Ott minden reggel misére járt, időt szentelt a szentségimádásra, imádkozta a rózsafüzért, és vezeklő életet élt. Ezek a lelki gyakorlatai mindenkit lenyűgöztek a misszióban; olyan szentséget ismertek fel Kateriben, amely vonzó volt, mert az Isten iránti mély szeretetéből fakadt. Ez illik a szentséghez: vonzani. Isten vonzással hív minket; Ő azzal a vágyával hív minket, hogy közelünkben legyen, és az ember érzi ezt az isteni vonzást. Ugyanakkor imádkozni tanította a misszió gyermekeit; és feladatainak állandó teljesítésével, beleértve a betegek és idősek gondozását, példát nyújtott az Isten és a felebarát iránti alázatos és szeretetteljes szolgálatra. A hit mindig a szolgálat kifejeződése. A hit nem a kozmetikázásról, a lélek kozmetikázásáról szól; nem, hanem a szolgálatról.

Bár biztatták, hogy menjen férjhez, Kateri inkább Krisztusnak szentelte életét. Mivel nem tudott a megszentelt életbe lépni, 1679. március 25-én örök szüzességi fogadalmat tett. Ez a döntése az apostoli buzgalom egy másik vetületét is feltárja: az Úrnak való teljes átadást. Természetesen nem mindenki arra hivatott, hogy ugyanolyan fogadalmat tegyen, mint Kateri, de minden keresztény hivatott arra, hogy naponta osztatlan szívvel adja át magát az Isten által rábízott hivatásnak és küldetésnek, Istent és felebarátját a szeretet szellemében szolgálva.

Kedves testvérek, Kateri élete újabb bizonyíték arra, hogy az apostoli buzgóság magában foglalja mind a Jézussal való egyesülést, amelyet az imádság és a szentségek táplálnak, mind pedig azt a vágyat, hogy a keresztény üzenet szépségét a sajátos hivatáshoz való hűség által terjesszük. Kateri utolsó szavai nagyon szépek. Halála előtt ezt mondta: „Jézus, szeretlek”.

Szent Kateri Tekakwithához hasonlóan mi is nyerjünk erőt az Úrtól, és tanuljuk meg rendkívüli módon tenni a hétköznapi dolgokat, napról napra növekedve a hitben, a szeretetben és a Krisztusért való buzgó tanúságtételben.

Ne feledjük: Mindannyian a szentségre vagyunk meghívva, a mindennapi szentségre, a közös keresztény élet szentségére. Mindegyikünknek ez a hivatása: haladjunk előre ezen az úton. Az Úr nem hagy cserben bennünket.

______________________________________

FELHÍVÁS

Holnapután, szeptember elsején ünnepeljük a Teremtésvédelemért való imádság világnapját, amely elindítja a Teremtés időszakát, amely október 4-ig, Assisi Szent Ferenc ünnepéig tart. Úgy tervezem, hogy ezen a napon közzéteszek egy buzdítást, egy második Laudato 'Sì-t. Csatlakozzunk keresztény testvéreinkhez a Teremtés mint a Teremtő szent ajándéka gondozása iránti elkötelezettségben. Álljunk ki a környezeti és éghajlati igazságtalanság áldozatai mellett, és törekedjünk arra, hogy véget vessünk a közös otthonunk elleni értelmetlen háborúnak, amely egy szörnyű világháború. Arra kérek mindenkit, hogy dolgozzunk és imádkozzunk azért, hogy újra bővelkedjen az életben.

___________________________________

Különleges üdvözlet

Szeretettel köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen az Angliából érkezett kerékpárosokat; biztosítom őket imáimról a rák elleni küzdelemben tett erőfeszítéseikért. Köszöntöm továbbá a máltai ministránsokat és az Amerikai Egyesült Államokból érkező különböző csoportokat. Önökre és családjaikra a mi Urunk Jézus Krisztus örömét és békéjét kérem. Isten áldjon meg mindnyájatokat!

Szeretettel köszöntöm az olaszul beszélő zarándokokat. Különösen a Chiavari egyházmegyéből érkező bérmálkozókat - nagy zajt csapnak, nem igaz? Kedves fiatalok, nemrég kaptátok meg a Szentlélek kiáradását. Kötelezzétek el magatokat, hogy naponta erőt és bátorságot találjatok Istenben. Köszöntöm a barlettai Szent János Apostol plébániát, amely megalakulásának 25. évfordulóját ünnepli: ez az évforduló erősítse meg mindenkiben a hit és az egyházi közösség szellemét. Köszöntöm a Castelvenere zenekart is, és köszönöm kulturális és társadalmi elkötelezettségüket.

A gondolataimat most a fiatalokra, a betegekre, az idősekre és az ifjú házasokra irányítom. Egyedül Krisztusnak vannak szavai az örök életre: ezért kívánom, hogy mindig nyitott és lelkes szívvel kövessétek őt, és életetek minden napján tegyetek tanúságot róla.

És kérem, újítsuk meg összetartozásunkat és imáinkat a drága és meggyötört Ukrajnáért, amelyet oly nagy szenvedés tesz próbára.

Áldásom mindnyájatokra.

__________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Az apostoli buzgóságról szóló katekézis-sorozatunkban az evangélium terjedéséről elmélkedtünk minden időben és minden helyen élő férfiak és nők tanúságtételén keresztül. Ma Szent Kateri Tekakwithát, Észak-Amerika első őslakos szentjét tekintjük meg. Egy mohawk törzsfőnök és egy algonkin anya lányaként Kateri már fiatalon himlőben szenvedett; szenvedései a kereszt iránti nagy szeretetre és a Krisztussal való szoros azonosulásra késztették az emberiség iránti megváltó szeretetében. Hitéért üldözték, ezért egy jezsuita misszióban talált menedéket. Mély jámborságát és imádságát, amelyet a szentségimádás, a rózsafüzér és a bűnbánat jellemzett, az idősek és betegek iránti szeretetteljes gondoskodás és a gyermekek hitoktatása kísérte. Egy évvel halála előtt Kateri az örök szüzesség ünnepélyes fogadalmával pecsételte meg az Úrnak való teljes odaadását. Szent Kateri Tekakwitha példája megmutatja nekünk az Evangélium erejét, hogy gazdag gyümölcsöt teremjen a csendes, mindennapi cselekedetekben megnyilvánuló szentségben, amely mégis képes átalakítani világunkat.

Kedves testvéreim, buongiorno (jónapot kívánok)!

Ma az evangéliumban (vö. Mt 16, 13-20) Jézus egy jó kérdést tesz fel a tanítványoknak: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” (v.13).

Ezt a kérdést mi is feltehetjük: mit mondanak Jézusról az emberek? Általában jó dolgokat: sokan nagyszerű tanítónak, különleges embernek tartják: jónak, igaznak, következetesnek, bátornak... De vajon elég-e ez ahhoz, hogy megértsük, ki Ő, és mindenekelőtt: elég-e ez Jézusnak? Úgy tűnik, hogy nem. Ha Ő csupán egy személy lenne a múltból - ahogyan az ugyanebben az evangéliumban idézett alakok, Keresztelő János, Mózes, Illés és a nagy próféták is azok voltak az emberek számára -, akkor Ő csupán egy letűnt kor szép emléke lenne. Jézus számára pedig ez nem lesz elég. Ezért az Úr rögtön ezután felteszi a tanítványoknak a döntő kérdést: „Hát ti, kinek tartotok engem?” (15. v.). Ki vagyok én most számotokra? Jézus nem egy múltbéli történelmi kulcsfigura akar lenni; Ő ma akar fontos személy lenni számotokra, ma akar számomra; nem egy távoli próféta: Jézus a hozzánk közel álló Isten akar lenni!

Krisztus, testvéreim, nem a múlt emléke, hanem a jelen Istene. Ha Ő csupán egy történelmi személyiség lenne, akkor lehetetlen lenne ma utánoznunk Őt: szembesülnénk az idő nagy szakadékával, és mindenekelőtt az Ő példájával, amely olyan, mint egy nagyon magas, megmászhatatlan hegy; meg akarnánk mászni, de nem lennének meg hozzá a képességeink és a szükséges eszközeink. Ehelyett Jézus él: emlékezzünk erre, Jézus él, Jézus él az Egyházban, Jézus él a világban, Jézus elkísér minket, Jézus mellettünk van, Ő kínálja nekünk az Igét, Ő kínálja nekünk a kegyelmét, amelyek megvilágosítanak és felfrissítenek minket az úton: Ő, a szakértő és bölcs vezető, szívesen elkísér minket a legnehezebb utakon és a legmeredekebb lejtőkön is.

Kedves testvéreim, nem vagyunk egyedül az élet útján, mert Krisztus velünk van, Krisztus segít nekünk járni, ahogyan Péterrel és a többi tanítvánnyal is tette. A mai evangéliumban éppen Péter az, aki ezt megérti, és a kegyelem által felismeri Jézusban „a Krisztust, az élő Isten Fiát" (16. v.): „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia" - mondja Péter; Ő nem egy múltbeli személyiség, hanem a Krisztus, vagyis a Messiás, a várva várt; nem egy elhunyt hős, hanem az élő Isten Fia, aki emberré lett, és eljött, hogy osztozzon a mi utunk örömeiben és fáradalmaiban. Ne csüggedjünk, ha időnként a keresztény élet csúcsa túl magasnak és az út túl meredeknek tűnik. Nézzünk mindig Jézusra; nézzünk Jézusra, aki mellettünk jár, aki elfogadja gyarlóságainkat, osztozik erőfeszítéseinkben, és szilárd és gyengéd karját gyenge vállainkra helyezi. Vele a közelünkben nyúljunk egymás felé is, és újítsuk meg bizalmunkat: Jézussal az, ami egyedül lehetetlennek tűnik, már nem az, Jézussal előre tudunk menni!

Ma jó lesz, ha megismételjük a döntő kérdést, amely az ő szájából hangzik el: „Ki vagy te - mondja Jézus - ki vagy te, akiről azt mondod, hogy én vagyok?". Halljuk meg Jézus hangját, aki ezt kérdezi tőlünk. Más szóval: ki számomra Jézus? Egy fontos alak, egy viszonyítási pont, egy elérhetetlen modell? Vagy Ő Isten, a Fiú, aki mellettem jár, aki elvezethet a szentség csúcsára, amit magamtól nem tudok elérni? Jézus valóban az én életemben él, Jézus velem él? Ő az én Uram? Rá bízom-e magam a nehéz pillanatokban? Ápolom-e az Ő jelenlétét az Ige, a szentségek által? Hagyom-e, hogy Ő vezessen engem, testvéreimmel együtt, a közösségben?

Mária, az Úti Boldogasszony segítsen bennünket, hogy érezzük, hogy a Fiú él és itt van mellettünk.

________________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Csütörtökön néhány napos útra indulok Ázsia szívébe, Mongóliába. Ez egy nagyon vágyott látogatás, amely lehetőséget ad arra, hogy átöleljek egy számában kicsi, de hitében élénk és szeretetében nagy egyházat; és arra is, hogy közelről találkozzam egy nemes, bölcs, erős vallási hagyományokkal rendelkező néppel, amelyet megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetek, különösen egy vallásközi esemény keretében. Szeretnélek megszólítani titeket, mongol testvérek, hogy elmondjam, örömmel utazom, hogy mindannyiunk testvéreként veletek lehessek. Köszönöm a hatóságaitoknak a kedves meghívást, és azoknak, akik nagy elkötelezettséggel készülnek az érkezésemre. Arra kérek mindenkit, hogy kísérjétek imáitokkal ezt a látogatást.

Imádsággal emlékezem meg az elmúlt napokban Északkelet-Görögországban kitört tüzek áldozatairól, és szolidaritásomat fejezem ki a görög néppel. És maradjunk közel az ukrán néphez, amely a háború miatt szenved, és sokat szenved: ne feledkezzünk meg Ukrajnáról!

Üdvözlök mindenkit, rómaiakat és zarándokokat Olaszországból és sok más országból.

Külön köszöntöm a madridi plébániai csoportot; a Molfetta-Ruvo-Giovanazzo-Terlizzi egyházmegye papjait a püspökükkel; a melìai San Gaetano da Thiene híveit; a Pizzo Carano di San Cataldo negyed családjait és a ciociaria-i kerékpárosokat. Köszöntöm a padovai egyházmegyében lévő Codevigo lelkipásztori egység ministránsait, akik a plébánosukkal együtt zarándokolnak Rómába.

Ma Szent Mónikára, Szent Ágoston édesanyjára emlékezünk: imáival és könnyeivel kérte az Urat fia megtéréséért; erős asszony, jó asszony! Imádkozzunk a sok édesanyáért, akik szenvednek, amikor gyermekeik egy kicsit eltévednek, vagy akik az élet nehéz útjain találják magukat.

Mindnyájatoknak szép vasárnapot kívánok. Kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat az ebédhez, és arrivederci (viszontlátásra)!