Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel! (2Kor 5:20)

Kedves Testvérek!

Az Úr ebben az évben is megadja nekünk az előkészület különleges időszakát azért, hogy megújult szívvel tudjuk ünnepelni Jézus halálának és feltámadásának titkát, ami az élet alapját jelenti minden keresztény ember és az egész keresztény közösség számára. Szívünkkel és lelkünkkel szüntelenül ide kell visszatérnünk. Ez a titok nem szűnik meg abban a mértékben növekedni bennünk, amilyen mértékben mi megérinteni engedjük magunkat spirituális dinamizmusától és csatlakozunk hozzá szabad és nagyvonalú válaszunkkal.

1. A húsvéti titok mint a megtérés alapja

A keresztény ember öröme a kerygmából, Jézus halála és feltámadása örömhírének a meghallgatásából és befogadásából fakad. Ez összefoglalja a szeretet titkát, ami „annyira valós, annyira igaz, annyira konkrét, hogy egy hiteles és őszinte dialógus kapcsolatát kínálja számunkra” (Christus vivit apostoli buzdítás, 117). Aki hisz ebben az üzenetben, az visszautasítja azt a hazugságot, hogy életünk csak magunktól függene, miközben valójában az Atya szeretetéből születik, az Ő akaratából arra, hogy életünk legyen és bőségben legyen (vö. Jn 10,10). Ha azonban mi a „hazugság atyjának” csábító szavára hallgatunk (vö. Jn 8,45), fennáll a veszély, hogy az értelmetlenség mélyébe zuhanunk és már itt a földön megéljük a poklot, ahogy ezt sajnos számos személyes és kollektív emberi tapasztalat is alátámasztja.

Az idei év nagyböjtjében azt szeretném üzenni minden kereszténynek, amit a Christus vivit kezdetű apostoli buzdításban a fiataloknak már megírtam: „Tekints a megfeszített Krisztus kitárt kezeire, hagyd magad mindig újra megváltani. És amikor közeledsz, hogy megvalld bűneidet, higgy szilárdan az irgalmasságban, ami megszabadít téged a bűntől. Szemléld Krisztus vérét, amelyet nagy szeretetében kiontott és hagyd magad megtisztítani általa. Így mindig újjászülethetsz” (CV 123). Jézus halála és feltámadása nem egy múltbeli történés: a Szentlélek erejében a húsvéti esemény mindig aktuális és lehetővé teszi, hogy Krisztus testét szemléljük és megérintsük a sok szenvedő emberben.

2. Sürgető megtérés

Gyógyító hatású, ha a húsvéti titkot, amelynek az isteni irgalmasság ajándékát köszönhetjük, mélyebben is szemléljük. Az irgalmasság megtapasztalása tulajdonképpen csak egy személyes, szemtől szembeni találkozásban lehetséges a megfeszített és feltámadt Úrral, „aki szeretett engem és feláldozta magát értem”. Egy dialógusban, ami szívtől szívig, barát és barát között zajlik. Ezért annyira fontos az imádság nagyböjt idején. Ez több, mint egy kötelesség, ez egy szükségszerűség kifejeződése: viszonzása Isten szeretetének, ami mindig megelőz és segít minket. Igen, a keresztény ember abban a tudatban imádkozik, hogy nem méltó erre a szeretetre. Az imának különböző formái lehetnek, de ami Isten szemében valójában számít, az az, hogy az ima eléri és végül megpuhítja a mi kemény szívünket, hogy egyre jobban megtérjünk az Ő akaratához.

Ebben a különleges időszakban hagyjuk ezért magunkat – mint Izrael népe – a pusztába vezetni (vö. Oz 2,16) azért, hogy végre meghallhassuk vőlegényünk szavát, hogy Őt mélyebben magunkba fogadjuk és készségesebben kövessük. Minél inkább hagyjuk, hogy magukkal ragadjanak az Ő szavai, annál inkább meg fogjuk tapasztalni nekünk ajándékozott ingyenes irgalmasságát. Ne hagyjuk a kegyelem eme idejét haszontalanul elmúlni abban a téveszmében, hogy mi magunk határozhatjuk meg megtérésünk idejét és módját.

3. Isten szenvedélyes vágya a gyermekeivel folytatott párbeszédre

A tényt, hogy az Úr újra és újra felajánlja számunkra a megtérés e különleges idejét, soha nem szabad magától értetődőnek vennünk. Ennek az új lehetőségnek a hála érzését kell ébresztenie bennünk és fel kell ráznia restségünkből. A rossz néha drámai jelenléte ellenére is életünkben – de az Egyház és a világ életében is – ez az időszak, ami a ritmusváltás lehetőségét kínálja, Isten rendíthetetlen akaratát fejezi ki arra, hogy nem szakítja meg az üdvösség dialógusát velünk. Jézusban, a megfeszítettben, akit Isten „bűnné” tett értünk (2Kor 5,21) ez az akarat elért arra a pontra, hogy minden bűnünket Fia vállára tegye, egészen – XVI. Benedek pápa szavaival – „Istennek az önmaga ellen fordulásáig” (Deus caritas est enciklika, 12). Mert Isten az ellenségeit is szereti (vö. Mt 5,43–48).

A dialógus, amelyet Isten minden emberrel folytatni akar Fia húsvéti misztériuma által, nem olyan beszéd, mint ami Athén lakóit jellemezte. Ezek „semmi mással nem töltötték az időt, csak azzal, hogy újdonságot mondjanak vagy halljanak” (ApCsel 17,21). A fecsegés e fajtája, amelyet az üres és felszínes kíváncsiság diktál, minden idők világiasságára jellemző és ma is belopakodik az életünkbe a kommunikációs eszközök elhibázott használatán keresztül.

4. Gazdagság, amelyet az ember megoszt, nem pedig magának halmoz fel

A húsvéti titkot állítani az élet középpontjába azt jelenti, hogy együttérzéssel fordulunk a megfeszített Krisztus sebei felé, amelyek a mai napig is jelen vannak a világban – a háborúk ártatlan áldozataiban, az életellenes beavatkozásokban a meg nem születettektől egészen az idős emberekig, az erőszak számos megnyilvánulásában, a környezeti katasztrófákban, a föld javainak egyenlőtlen elosztásában, az emberkereskedelem minden formájában és a profit iránti csillapíthatatlan vágyban, ami nem más, mint bálványimádás.

Ma is fontos minden jóakaratú embert meghívni arra, hogy javaiból továbbadjon valamit a nélkülözőknek. Az ilyen alamizsna egy igazságosabb világ felépítésében való személyes részvétel formája. A felebaráti szeretetnek megfelelő megosztás az embert emberibbé teszi, a felhalmozás viszont azzal fenyegeti, hogy csúffá válik, mivel önzésébe zárkózik. A gazdaság strukturális dimenzióin szabad és kell is, hogy túllépjünk. Ebből kifolyólag az idei nagyböjtben, 2020. március 26–28. között fiatal közgazdászokat, vállalkozókat és changemakereket hívtam meg Assisibe, hogy segítsenek egy, a jelenleginél igazságosabb és befogadóbb gazdasági modell kidolgozásában. Az Egyházi Tanítóhivatal többször is megfogalmazta, hogy a politika a felebaráti szeretet kiemelt formája (vö. XI. Piusz pápa beszéde a FUCI [Katolikus Egyetemi Ifjúsági Szövetség] tagjaihoz, 1927. december 18.) – ezt lehet majd a gazdaságról is elmondani, ha az ember az evangélium, a nyolc boldogság szellemével tölti be.

A következő nagyböjtre kérem a Boldogságos Szűz Mária közbenjárását, hogy befogadjuk a meghívást az Istennel való kiengesztelődésre, szívünket a húsvéti titokra irányítsuk és az Istennel folytatott nyitott és őszinte dialógusra megtérjünk. E módon azok lehetünk, aminek Krisztus a tanítványait mondta: a föld sója és a világ világossága (vö. Mt 5,13–14).

Ferenc

Kelt a Lateráni Szent János Bazilikában, 2019. október 7-én, Rózsafüzér Királynőjének emléknapján.

Kedves testvérek,

Jézus szavai: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket” (Mt 11,28), megmutatják a kegyelem titokzatos útját, amely feltárja magát az egyszerű szívűeknek, felfrissülést ad a kimerülteknek és megfáradtaknak. Ezek a szavak az Emberfia, Jézus Krisztus szolidaritását fejezik ki az elnyomott és szenvedő emberiséggel. Hány és hány ember szenved testben és lélekben! Jézus mindenkit hív magához – jöjjetek hozzám –, megkönnyebbülést és felfrissülést ígérve nekik. „Amikor Jézus ezt mondja, olyan emberekre gondol, akikkel minden nap találkozik Galilea utcáin: egyszerű emberek, szegények, betegek, bűnösök, kirekesztettek sokasága. […] Ezek az emberek mindig követték Jézust, hogy hallgassák szavát, amely reményt adott nekik – Jézus szavai mindig reményt adnak!” (Úrangyala imádság, 2014. július 6.).

Jézus e meghívása a 28.  világnapon mindazoknak szól, akik betegek és terheket hordoznak, akik szegények és tudják, hogy teljesen Istentől függenek, akiket a próbatételek súlya megsebez, akiknek gyógyulásra van szükségük. Jézus Krisztus nem törvényeket szab azoknak, akik sebzettségük, fájdalmuk és gyengeségük miatt félelemben élnek, hanem irgalmát, vagyis gyógyító személyes jelenlétét ajándékozza nekik. Jézus a megsebzett emberiségre tekint. Az ő szeme lát és meglát, mert a mélybe tekint; tekintete nem közömbös, hanem a teljes emberen nyugszik, és elfogad mindenkit a maga egészségi állapotában, senkit sem utasít el, mindenkit meghív arra, hogy életébe belépjen és megtapasztalja az ő gyengédségét.

2. Miért ápol Jézus Krisztus ilyen érzéseket? Mert ő maga is a gyengeség útját választotta, megtapasztalta az emberi szenvedést, és magától az Atyától kapta a megerősítést. Valójában csak azok fogják tudni, hogyan kell másoknak vigaszt nyújtani, akik saját magukon tapasztalták meg mindezt. A szenvedésnek különféle súlyos formái vannak: gyógyíthatatlan és krónikus betegségek, mentális problémák, rehabilitációt vagy palliatív ellátást igénylő bajok, különféle fogyatékosságok, gyermekkori és időskori betegségek... Ilyen esetekben néha az emberiesség hiánya is fellép, ezért az ember egész valóságát szem előtt tartó gyógyításra van szükség, arra, hogy személyes kapcsolatot alakítsanak ki a beteggel, amelyben az orvosi ellátást a személyes gondoskodás egészíti ki. Betegség esetén az ember nemcsak testi épségét illetően érzi magát veszélyeztetettnek, hanem kapcsolati szinten, értelmi, érzelmi és lelki dimenziójában is. Ezért a terápián túlmenően támogatást, gondoskodást, figyelmet vár el – egyszóval: szeretetet. Emellett a betegnek családja is van, amely ugyancsak szenved és éppúgy szüksége van arra, hogy valaki melléálljon és támogassa.

3. Kedves beteg testvérek, a betegség lehetőséget ad számotokra, hogy különleges módon tartozzatok azokhoz a megfáradtakhoz és terheket hordozókhoz, akik magukra vonják Jézus tekintetét és magukhoz fordítják szívét. Onnan érkezik számotokra a fény a sötétség perceibe és a reménység a kétségbeesés pillanataiba. Jézus arra hív, hogy menjetek hozzá: „Jöjjetek”. Benne fogjátok megtalálni az erőt ahhoz, hogy legyőzzétek a félelmeket és kétségeket, amelyek a test és a lélek eme éjszakájában felmerülnek bennetek. Igen, Krisztus nem kész válaszokat adott nekünk, hanem szenvedésével, halálával és feltámadásával megszabadít minket a gonoszság hatalmától.

Ebben a helyzetben biztosan szükségetek van egy helyre, ahol békét találtok. Az Egyház szüntelenül és egyre jobban törekszik arra, hogy az irgalmas szamaritánus – azaz Krisztus – fogadója legyen (vö. Lk 10,34), az a ház, amelyben megtaláljátok az ő családiasságban, vendégszeretetben és nyugodt légkörben megtapasztalhatóvá váló kegyelmét. Ebben a házban olyan emberekkel találkozhattok, akik Isten kegyelmével meggyógyultak a gyengeségükből, és segíthetnek nektek a kereszthordozásban saját sebeik feltárásával, hogy túl tudjatok tekinteni a betegség láthatárán, és így életetek fényt és levegőt kapjon.

Ez a beteg testvéreinkért végzett munka magában foglalja az egészségügyi dolgozók, orvosok, ápolók és ápolónők, egészségügyi és adminisztratív munkatársak, segítők és önkéntesek szolgálatát is, akik hozzáértő módon tevékenykednek azért, hogy megtapasztalhatóvá váljon Krisztus jelenléte, aki vigaszt nyújt és gondoskodik a betegekről, sebeiket ellátva. De ők is emberek, gyengeségekkel és betegségekkel. Különösen is igaz rájuk, hogy „miután Krisztus felüdített és megvigasztalt bennünket, nekünk is az a feladatunk, hogy felüdülést és vigaszt nyújtsunk testvéreinknek, szelíden és alázatosan, követve a Mester példáját” (Úrangyala imádság, 2014. július 6.).

4. Kedves testvérek, akik az egészségügyi rendszerben tevékenykedtek, fontos szem előtt tartanotok, hogy minden diagnosztikai, megelőző, terápiás intézkedés, minden kutatási, ápolási és rehabilitációs munka a beteg személyére irányul, ahol a „személy” főnév mindig elsőbbséget élvez a „beteg” jelzővel szemben. Ezért cselekedeteiteknek mindig az emberi személy életére és méltóságára kell irányulnia, nem tehettek engedményeket az eutanázia különféle formáival, az asszisztált öngyilkossággal vagy az élet befejezésére irányuló bármilyen tettel szemben, még akkor sem, ha a betegség gyógyítása kilátástalannak mutatkozik.

Tekintettel a korlátok megtapasztalására és az orvostudomány esetleges kudarcára az egyre problematikusabbá váló klinikai esetek és rossz diagnózisok kapcsán, arra vagytok meghívva, hogy megnyíljatok a transzcendens dimenzió előtt, amely feltárhatja számotokra foglalkozásotok teljes értelmét. Gondoljatok arra, hogy az élet szent és Isten tulajdona, ezért sérthetetlen, és nem rendelkezhetünk felette (ld. Donum vitae instrukció 5; Evangelium vitae enciklika 29–53.). Az életet a fogantatástól a halálig el kell fogadni, meg kell védeni, tiszteletben kell tartani, és támogatni kell: ezt kívánja mind az értelem, mind pedig az Istenbe, az élet szerzőjébe vetett hit. Bizonyos esetekben vállalnotok kell a lelkiismereti okból való tiltakozást, hogy az életre és az emberre kimondott „igen” mellett megmaradjatok. Mindenesetre a keresztény szeretet ihlette szakmaiságotok szolgálja leginkább az igazi emberi jogot, az élethez való jogot. Ha meggyógyítani nem is tudtok valakit, még mindig segítségére lehettek olyan gesztusokkal és eljárásokkal, amelyek megkönnyebbülést és enyhet nyújtanak számára.

Sajnos a háború és az erőszakos konfliktusok miatt mind az egészségügyi dolgozók, mind a betegek gondozására és ellátására szolgáló struktúrák újra és újra támadások célkeresztjébe kerülnek. Egyes vidékeken a politika arra is igényt formál, hogy az orvosi ellátást a saját javára manipulálja, ezáltal korlátozva az egészségügyi rendszer jogos függetlenségét. Valójában azonban azokat támadni, akik a társadalom szenvedő tagjainak szolgálatára szentelik magukat, senkinek sem válik javára.

5. A betegek 28. világnapján gondolok arra a sok testvérre is szerte a világon, akik nem jutnak orvosi ellátáshoz, mert szegénységben élnek. Ezért arra kérem a világ minden országának egészségügyi hatóságait és kormányait, hogy miközben számolnak a gazdasági realitással, ne hagyják figyelmen kívül a társadalmi igazságosságot sem. Hangsúlyozom, hogy a szolidaritás és a szubszidiaritás elveinek ötvözésével közös elkötelezettség születik annak érdekében, hogy mindenki hozzáférhessen a megfelelő ellátáshoz egészségének védelme és helyreállítása érdekében. Szívből köszönöm az önkénteseknek, akik a betegek szolgálatában állnak, hogy számos esetben kompenzálják a strukturális hiányosságokat, és a gyengédség és jelenlét gesztusaival tükrözik Krisztusnak, az irgalmas szamaritánusnak a képét a világ felé.

Minden embert, aki a betegség terhét hordozza, családtagjaikat és az egészségügyi dolgozókat is a Boldogságos Szűz Mária, a betegek gyógyítója oltalmába ajánlom. Szeretettel biztosítalak titeket arról, hogy imáimban mellettetek vagyok, és szívből adom apostoli áldásom.

A Vatikánból, 2020. január 3-án, Jézus Legszentebb Nevének emléknapján,

Ferenc

Őszentsége, Ferenc pápa üzenete a béke 53. világnapjára
2020. január 1.

A béke mint a remény útja:
Párbeszéd, megbékélés és ökológiai megtérés

1. A béke mint a remény útja az akadályokkal és a próbatételekkel szemben

A béke értékes dolog, reményünk tárgya, amelyre az egész emberiség törekszik. A békébe vetett remény olyan emberi magatartás, ami egzisztenciális feszültséggel jár, ezért egy néha fáradságos jelen is „élhető és elfogadható tud lenni, ha célhoz vezet, és e cél felől bizonyosak lehetünk; ha ez a cél olyan jelentős, hogy igazolja a hozzá vezető út megtételéhez szükséges erőfeszítéseket.” ¹ Ilyen módon a remény az az erény, amely útra indít minket, ami szárnyakat ad a továbbhaladáshoz, még akkor is, ha az akadályok leküzdhetetlennek tűnnek.

Emberi közösségünk emlékezetében és testében hordozza nyomait a háborúknak és konfliktusoknak, amelyek egyre nagyobb pusztító erővel követik egymást és a legszegényebbeket és a leggyengébbeket sújtják leginkább. Egész nemzetek küzdenek azért, hogy megszabaduljanak a kizsákmányolás és a korrupció bilincseitől, amelyek egyre táplálják a gyűlöletet és az erőszakot. Még ma is sok embertől, köztük gyermekektől és idősektől veszik el az emberi méltóságot, a fizikai integritást, a szabadságot – ideértve a vallásszabadságot is –, a szolidaritást és a jövő reményét. Sok ártatlan áldozatnak kell elviselnie a megaláztatást és kirekesztést, a bánat és az igazságtalanság kínját vagy egyenesen valamilyen traumát, amely népükkel és szeretteikkel szembeni szisztematikus ellenségeskedésből fakad.

A nemzeti és nemzetközi konfliktusok szörnyű próbatételei, amelyeket gyakran könyörtelen erőszak is súlyosbít, tartós nyomot hagynak az emberiség testén és lelkén, mivel minden háború valójában testvérgyilkosságnak bizonyul, amely magát a testvériségnek a nagy tervét, ami az emberi család hivatása, pusztítja el.

A háború, mint tudjuk, gyakran a különbözőségekkel szembeni intoleranciával kezdődik, amely táplálja a birtoklás és az uralom utáni vágyat. Ez az ember szívében élő önzésből, büszkeségből, valamint gyűlöletből fakad, ami pusztításhoz vezet, a másik embert kizárólag negatívan értékelő látásmódhoz, kirekesztéshez és a másik megsemmisítéséhez. A háború a kapcsolatok eltorzulásából, a hegemóniára törekvésből, a hatalommal való visszaélésből, a másik embertől és az akadálynak tekintett sokféleségtől való félelemből táplálkozik, amelyeket a háború egyúttal erősít is.

A közelmúltbeli japán utazásom során lehetőségem volt rámutatni korunk nyilvánvaló ellentmondására: „világunk abban a visszás kettősségben él, hogy a stabilitást és a békét egy olyan hamis biztonság alapján akarja megvédeni és biztosítani, amelynek hátterében a félelem és a bizalmatlanság uralkodik, ami megmérgezi a népek közötti kapcsolatokat és megakadályoz minden lehetséges párbeszédet. A béke és a nemzetközi stabilitás összeegyeztethetetlen a kölcsönös elpusztítás félelmére vagy a teljes megsemmisítés fenyegetésére építeni akaró minden kísérlettel; ezek csak a szolidaritás és együttműködés globális etikája alapján lehetségesek, amely egy olyan jövő szolgálatában áll, amelyet az egymástól való függőség és az együttes felelősség jellemez, ma és holnap és az emberiség egész családjában”. ²

Minden fenyegetés táplálja a bizalmatlanságot és a bezárkózást. A bizalmatlanság és félelem növeli a kapcsolatok törékenységét és az erőszak kockázatát; ez egy ördögi kör, ami soha nem vezethet el a békés viszonyokhoz. Ebben az értelemben a nukleáris fenyegetés csak csalóka biztonságot hozhat létre.

Nem szabad ezért azt gondolnunk, hogy a megsemmisítés félelmével fenntarthatjuk a világban a stabilitást; egy ilyen rendkívül labilis egyensúlyban bízó világ a nukleáris szakadék szélén táncol és a közömbösség falai közé zárkózik, ahol olyan társadalmi-gazdasági döntések születnek, amelyek drámai romlást okoznak az emberekben és a teremtésben ahelyett, hogy megőriznék őket.³  Hogyan lehet így felépíteni a béke és a kölcsönös elismerés útját? Hogyan lehet megtörni a fenyegetés és a félelem beteges logikáját? Hogyan lehet lerombolni a bizalmatlanság jelenleg uralkodó dinamikáját?

Arra kell törekednünk, hogy valódi testvériség alakuljon ki, amely közös istengyermekségünkben gyökerezik és amelyet párbeszédben és kölcsönös bizalomban élünk meg. A béke iránti vágy mélyen bele van vésve az ember szívébe, és ennél kevesebbel nem is szabad megelégednünk.

2. A béke mint a meghallgatás útja az emlékezet, a szolidaritás és a testvériség alapján

A hibakushák, a hirosimai és nagasaki atombomba-támadás túlélői azok közé tartoznak, akik ma is ébren tartják a kollektív lelkiismeretet, tanúbizonyságot téve a jövő generációinak az 1945 augusztusában történt szörnyűségekről és a leírhatatlan szenvedésekről, amelyek napjainkig is fakadnak ezekből az eseményekből. Ilyen módon bizonyságuk életben tartja és megőrzi az áldozatok emlékét, hogy az emberi lelkiismeret egyre erősebbé váljék a hatalom és a pusztítás uralmával szemben: „Nem engedhetjük meg, hogy a mostani és az új nemzedékek elveszítsék a történtek emlékét, azt az emlékezetet, amely biztosíték és ösztönzés egy igazságosabb és testvéribb jövő építésére”. ⁴ 

Ahogyan ők, úgy a világ minden tájáról sokan mások is felajánlják a jövő nemzedékei számára az emlékezet nélkülözhetetlen szolgálatát. Az emlékeket nemcsak azért kell megőrizni, hogy ne kövessük el újra ugyanazokat a hibákat és a múlt megtévesztő gondolkodási módjai ne váljanak ismét elfogadhatóvá, hanem azért is, hogy irányjelzőként és a tapasztalatok gyümölcseként szolgálják a jelenben és a jövőben a békére vonatkozó döntéseket.

Sőt, az emlékezés a remény horizontja: gyakran a háborúk és a konfliktusok homályában a szolidaritás megtapasztalt kicsiny gesztusaira való visszaemlékezés bátor és akár hősies döntéseket is inspirálhat, így képes új energiákat mozgósítani és új reményt szülni egyénekben és közösségekben egyaránt.

A béke felé vezető út megnyitása és kijelölése kihívás, amely annál összetettebb, minél számosabbak és ellentmondásosabbak az emberek, a közösségek és a nemzetek közötti kapcsolatok mögött húzódó érdekek. Mindenekelőtt a lelkiismeretre, valamint a személyes és politikai akaratra szükséges hivatkozni. A béke az emberi szív mélységében születik és újra meg újra meg kell erősíteni a politikai akaratot az új folyamatok elindítására, amelyek kibékítik és egyesítik az embereket és a közösségeket.

A világnak nem üres szavakra, hanem hiteles tanúkra, „béketeremtőkre” van szüksége, akik nyitottak a párbeszédre anélkül, hogy bárkit kirekesztenének vagy manipulálnának. Valójában nem lehet béke, ha nincs meggyőződött párbeszéd az igazságot a különféle ideológiákon és véleményeken túlmenően kereső emberek között. A béke „újra és újra elvégzendő feladat”, ⁵  egy olyan út, amelyen együtt járunk, amennyiben a közjót szem előtt tartjuk és elköteleződünk az adott szó és az emberi jogok tiszteletben tartása mellett. A kölcsönös odafigyelésnek köszönhetően a másik ember megismerése kiteljesedik és értékelése megnő annyira, hogy az ember végül az ellenségben is felismeri a testvér arcát.

A békefolyamat időigényes feladat. Az igazság és az igazságosság keresésének türelmes munkája, ami tiszteletben tartja az áldozatok emlékét és lépésről lépésre nyitja meg a bosszúvágynál erősebb közös reménységet. Egy jogállamban a demokrácia e folyamatnak jelentős paradigmáját adhatja, ha az igazságosságon és minden egyes ember – különösen a gyenge és peremre szorult emberek – jogának védelme iránti elkötelezettségen alapul az igazság szüntelen keresésében.⁶  A társadalom struktúrájáról és annak kialakításáról van szó, amelyhez mindenki felelős módon járul hozzá a helyi, nemzeti és globális közösség minden szintjén.

Ahogyan Szent VI. Pál pápa aláhúzta, „a két említett törekvés, az egyenlőség és a felelősségvállalás igénye egy demokratikus társadalmi modell létrehozása felé mutat. […] Egyenértékű ez a társadalomban megélt életre nevelés nagy fontosságának hangoztatásával: olyan nevelésről van ugyanis szó, ami túlmegy azon, hogy megismerteti az egyént jogaival s felhívja a figyelmet arra is, ami e jogokkal szükségszerű és szoros kapcsolatban áll: másokkal szembeni kötelességeinkre. Az egyéni kötelesség ismerete és teljesítése pedig a legszorosabb kölcsönhatásban van és a legnagyobb mértékben összefügg az önfegyelemmel, a terhek és – nem kevésbé – a korlátok vállalásával, amelyek kijelölik úgy az egyének, mint a csoportok szabadságának pontos határait”.⁷

Éppen ellenkezőleg, a társadalom tagjai közötti szakadás, a társadalmi egyenlőtlenség növekedése és a holisztikus emberi fejlődés eszközeinek megtagadása veszélyezteti a közjó elérését. A türelmes munka ellenben, amely a szó és az igazság erején alapszik, felébresztheti az emberekben az együttérzés és a teremtő szolidaritás képességét.

Keresztény tapasztalatunkban mindig Krisztus áll előttünk, aki életét adta kiengesztelődésünkért (Vö. Róm 5,6–11). Az egyház teljes mértékben részt vesz egy igazságos rend keresésében, szolgálva a közjót és a keresztény értékek átadását és táplálva a békébe vetett reményt a keresztény értékek közvetítése, az erkölcsi tanítás és a nevelés társadalmi művei által.

3. A béke mint a megbékélés útja a testvéri közösségben

A Biblia – különösen a próféták szavaival – figyelmezteti az emberek lelkiismeretét és a népeket Istennek az emberekkel való szövetségére. Arról tanít, hogy adjuk fel a mások feletti uralom vágyát és tanuljuk meg egymást emberként, Isten gyermekeként, testvérként látni. A másikról alkotott véleményünket soha nem szabad arra korlátoznunk, amit mondani vagy tenni tud, hanem tekintetünket arra az ígéretre kell irányítani, amelyet magában hordoz. Csak akkor lehet a bosszú spirálját megtörni és a remény útját járni, ha a tisztelet lépéseit választjuk.

Ebben az az evangéliumi szakasz vezet minket, amely a Péter és Jézus közötti párbeszédet írja le: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” „Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer” (Mt 18,21–22). A megbocsátásnak ez az útja arra hív bennünket, hogy mélyen a szívünkben fedezzük fel a megbocsátás erejét és azt a képességet, hogy testvérként nézzünk magunkra. Amikor megtanuljuk a megbocsátást élni, egyre alkalmasabbá válunk arra, hogy a béke emberei legyünk.

Ami szociális téren igaz a békére, az igaz politikai és gazdasági téren is, mivel a béke kérdése áthatja a közösség életének minden dimenzióját: soha nem lesz igaz béke, ha nem vagyunk képesek felépíteni egy igazságosabb gazdasági rendszert. Tíz évvel ezelőtt XVI. Benedek pápa írta a Caritas in veritate kezdetű enciklikában: „a fejletlenség legyőzése nemcsak olyan cselekvést követel, amely jobbá teszi a cserére alapozott tranzakciókat, nem is csak az állami segítségnyújtás struktúráit honosítja meg, hanem mindenekelőtt világméretű fokozatos nyitást jelent a gazdasági tevékenység olyan formái irányában, amelyeket az érdeknélküliség és a közösségiség mércéje jellemez”. ⁸

4. A béke mint az ökológiai megtérés módja

„Ha alapelveink rossz értelmezése időnként arra késztetett minket, hogy igazoljuk a természettel való rossz bánásmódot, az ember zsarnoki uralmát a teremtés felett vagy a háborúkat, az igazságtalanságot és az erőszakot, mi, hívők elismerhetjük, hogy ilyen módon hűtlenek voltunk a bölcsességnek ahhoz a kincséhez, amelyet őriznünk kellene”.⁹

Tekintettel a másokkal szembeni ellenségeskedésünk, valamint a közös otthonunk iránti tisztelet hiányának és a természeti erőforrások kizsákmányolásának következményeire – amelyekre ma csak a gyors haszonszerzés eszközeként tekintünk, a helyi közösségeket, a közjót és a természetet figyelmen kívül hagyva – ökológiai megtérésre van szükségünk.

A közelmúltbeli Amazóniai Szinódus sürget minket, hogy újra békés kapcsolatot létesítsünk a közösségek és a föld, a jelen és az emlékezés, a tapasztalatok és a remények között.

A megbékélésnek ez az útja azt is magában foglalja a teremtett világra való hallgatást és odafigyelést, amelyet Isten azért ajándékozott nekünk, hogy közös otthonunkká tegyük. A természeti erőforrásokat, az élet sok formáját és magát a Földet reánk bízták, hogy minden egyes ember felelősségteljes és aktív részvétele által „a jövő generációi számára is gondozzuk és védelmezzük” (vö. Ter 2,15). Ezenkívül olyan változásokra van szükségünk meggyőződésünkben és szemléletmódunkban, amelyek megnyitnak az egymással való találkozásra és a teremtésnek a Teremtő szépségét és bölcsességét tükröző ajándékának elfogadására.

Ebből elsősorban mély motivációk fakadnak egy újfajta életmódra a közös hazában, hogy jelen legyünk egymás számára saját sokszínűségünkkel, hogy ünnepeljük és tiszteljük a kapott és megosztott életet, hogy dolgozzunk azon társadalmi feltételeken és modelleken, amelyek elősegítik az élet virágzását és megmaradását a jövőben és előmozdítják a közjót az emberiség egész családjában.

Az ökológiai megtérés, amelyre felhívunk, az élet új szemléletéhez vezet. Ebben szemléljük a Teremtő nagylelkűségét, aki nekünk ajándékozta a földet és megtapasztaljuk a megosztás örömteli elégedettségét. Az ilyen megtérést teljességre törekvően kell értelmezni: mint kapcsolataink átalakítását embertársainkkal, a többi élőlénnyel, a teremtéssel a maga gazdag sokféleségben és a Teremtővel, az egész élet alapjával. A keresztények számára ez azt jelenti, hogy „engedik, hogy Jézussal való találkozásuk minden következménye megjelenjen az őket körülvevő világhoz fűződő kapcsolataikban”.¹⁰

5. Annyit kap, amennyit csak remél¹¹

A megbékélés útja türelmet és bizalmat igényel. Az ember nem kap békét, ha nem reménykedik benne.
A legfontosabb az, hogy higgyünk a béke lehetőségében, higgyünk abban, hogy a másiknak, akárcsak nekünk, békére van szüksége. Ebben az Isten iránti szeretet ösztönözhet bennünket, amely felszabadító, korlátlan, szabad és fáradhatatlan szeretet.

A félelemből gyakran erednek konfliktusok, ezért fontos, hogy legyőzzük emberi félelmünket és ismerjük fel, hogy rászoruló gyermekek vagyunk, akiket Isten – éppúgy, mint a tékozló fiút az apja – szeret és hazavár (vö. Lk 15,11–24). A testvérek közötti találkozás kultúrája szétzúzza a fenyegetés kultúráját. Minden találkozás Isten nagylelkű szeretetének ajándékát és lehetőségét nyújtja, arra indítva bennünket, hogy túllépjük szűk látókörünk határait, hogy mindig törekedjünk az egyetlen mennyei Atya gyermekeiként az egyetemes testvériséget élni.

Krisztus tanítványai számára ezt az utat a kiengesztelődés szentsége is támogatja, amelyet az Úr ajándékozott a megkeresztelt embereknek bűneik bocsánatára. Az egyháznak ez a szentsége, amely megújítja az embereket és a közösségeket, arra hív, hogy tekintetünket Jézusra irányítsuk, aki „mindent kiengesztelt a mennyben és a földön” és „békét szerzett a kereszten az ő vére által (Kol 1,20). Ez a szentség azt is megköveteli mindenkitől, hogy felhagyjon minden, úgy a felebarát, mint a teremtés ellen gondolattal, szóval és cselekedettel elkövetett erőszakkal.

Istennek, az Atyának kegyelmét feltétel nélküli szeretetként kapjuk. Amikor megkaptuk Krisztusban az Ő megbocsátását, útra kelhetünk, hogy ezt a megbocsátást korunk minden emberének is felajánljuk. A Szentlélek minden nap viselkedésmódokat és szavakat kínál fel nekünk, hogy az igazságosság és a béke „kézműveseivé” váljunk.

Áldjon meg minket a béke Istene és jöjjön segítségünkre.

Mária, a Béke Hercegének és a föld minden népének anyja lépésről lépésre kísérjen és támogasson minket a megbékélés útján.

Minden ember, aki e világra születik, találjon békés életre és tudja kiteljesíteni a szeretet és az élet ígéretét, amelyet magában hordoz.

A Vatikánból 2019. december 8-án

Ferenc

Források:

¹  XVI. Benedek pápa, Spe salvi enciklika 1. (2007. november 30.)
²  Az atomfegyverekről szóló üzenet, A nagaszaki atomtámadás emlékparkja, 2019. november 24.
³  Vö. Prédikáció Lampeduzában, 2013. július 8.
⁴  Beszéd a békéről, Hirosima, Békeemlékmű, 2019. november 24.
⁵  II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes konstitúció, 78.
⁶  Vö. XVI. Benedek pápa, Beszéd az Olasz Keresztény Szakszervezetek tagjai előtt, 2006. január 27.
⁷  Szent VI. Pál pápa, Octogesima adveniens apostoli levél 24, 1971. május 14.
⁸  XVI. Benedek pápa, Caritas in veritate, 39.
⁹  Ferenc pápa, Laudato si’ enciklika, 200. (2015. május 24.)
¹⁰  Vö. Ferenc pápa, Laudato si’ enciklika, 217. (2015. május 24.).
¹¹  Vö. Keresztes Szent János, A lélek sötét éjszakája, II., 21, 8.

Ó, Szeplőtelen Mária, ismét összegyűlünk körülötted. Minél inkább előrehaladunk életünkben annál jobban növekszik hálánk Isten iránt, amiért téged adott Anyánknak, nekünk, bűnösöknek, Téged, aki a Szeplőtelen vagy. Minden emberi lény között, te vagy az egyetlen, aki mentes a bűntől, mert Anyja vagy Jézusnak, Isten Bárányának, aki elveszi a világ bűneit. De ezt az egyedülálló kiváltságodat mindnyájunk számára, gyermekeid számára kaptad. Valóban, rád tekintve mi Krisztus győzelmét látjuk, Isten szeretetének győzelmét a rossz felett: ahol elhatalmasodott a bűn, vagyis az emberi szívben, ott túláradt a kegyelem, Jézus Vérének szelíd hatalma által.

Te, Anya, emlékeztetsz minket, hogy igen, mi bűnösök vagyunk, de nem vagyunk többé a bűn rabszolgái! A te Fiad, áldozatával megtörte a gonosz uralmát, legyőzte a világot. Ezt hirdeti minden nemzedéknek a te szíved, amely világos mint az égbolt, amelyen a szél eloszlatott minden felhőt. És így te emlékeztetsz minket arra, hogy nem ugyanazt jelenti bűnösnek vagy korruptnak lenni: ez nagyon különböző. Egy dolog elesni, de azután, bűneinket megbánva és meggyónva felállni Isten irgalmasságának a segítségével. Más dolog a rosszal való álszent együttélés, a szív romlottsága, amely kívülről feddhetetlennek mutatkozik, de belül tele van rossz szándékokkal és szánalmas önzésekkel.

A te makulátlan tisztaságod őszinteségre, átláthatóságra, egyszerűségre hív minket. Milyen nagy szükségünk van rá, hogy megszabaduljunk a szív romlottságától, ami a legsúlyosabb veszély! Ez lehetetlennek tűnik számunkra, olyannyira hozzá vagyunk szokva, pedig kéznyújtásnyira van tőlünk. Elég, ha felemeljük tekintetünket Anyai mosolyodra, érintetlen szépségedre, hogy ismét érezzük, hogy nem a rosszra születtünk, hanem a jóra, a szeretetre, Istenért!

Ezért, ó Szűz Mária, ma mindenkit oltalmadba ajánlok, akiket ebben a városban és az egész világon a bűn miatt nyomaszt a bizalmatlanság, a csüggedés; mindazokat, akik azt gondolják, hogy számukra nincs többé remény, hogy túl sok és túl nagy a bűnük, és Istennek biztosan nincs ideje, hogy velük vesződjön. Rád bízom őket, mert te nem csak Anya vagy és mint ilyen, soha nem szűnsz meg szeretni gyermekeidet, hanem Szeplőtelen is vagy, kegyelemmel teljes, és a legsűrűbb sötétségben is fel tudod ragyogtatni a Feltámadt Krisztus fényének egy sugarát.

Ő és csakis Ő töri meg a gonosz láncait, szabadít meg a legmegátalkodottabb függőségektől, oldja fel a legbűnösebb kapcsolatokat, meglágyítja a legkeményebb szíveket. És ha ez végbemegy a személyekben, mennyire megváltozik a város arculata! A kis gesztusokban és a nagy döntésekben, a bűnös körök apránként erényesekké válnak, az élet minősége megjavul és a társadalmi légkör belélegezhetőbb lesz.

Köszönjük neked Szeplőtelen Anya, hogy emlékeztetsz bennünket, hogy Jézus Krisztus szeretete révén már nem vagyunk többé a bűn rabszolgái, hanem szabadok vagyunk, szabadok, hogy szeressünk, hogy szeressük egymást, hogy testvérként segítsünk egymásnak, bár különbözőek vagyunk.

Köszönjük, hogy ragyogó ártatlanságoddal bátorítasz bennünket, hogy ne a jót szégyelljük, hanem a rosszat; segítsz nekünk, hogy távol tartsuk magunktól a gonoszt, aki csalással magához vonz bennünket, benne a halál örvényei áradnak; te az édes emlékezetet adod nekünk, hogy Isten gyermekei vagyunk, aki a végtelen jóság Atyja, élet, szépség és szeretet örökös forrása, Ámen

Milyen sok gondolat kavarog ezen a szent helyen az ember fejében! De a Szent Ferencnek oly kedves hegyek sziklái előtt mindenekelőtt arra kapunk meghívást, hogy fedezzük fel újra az egyszerűséget.

A jászol, amelyet elsőként Szent Ferenc állított fel éppen ezen a kis helyen, a szűk betlehemi barlang mintájára, magáért beszél. Itt nem kell szaporítani a szót, mert a szemünk elé tárt jelenet kifejezi azt a bölcsességet, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy megragadjuk azt, ami lényeges.

A betlehem előtt felfedezzük, mennyire fontos megtalálni a csend és az imádság pillanatait oly sokszor rohanó életünkben. A csendet, hogy szemléljük a gyermek Jézus arcának szépségét, Isten Fiáét, aki egy istálló szegénységében született. Az imádságot, hogy kifejezzük ámulattal teli köszönetünket a szeretetnek ez előtt a végtelen ajándéka előtt, amit kaptunk.

A betlehemnek ebben az egyszerű, csodálatos jelében, amelyet a népi vallásosság magáévá tett és továbbadott nemzedékről nemzedékre, megnyilvánul hitünk nagy misztériuma: Isten annyira szeret minket, hogy osztozik velünk emberségünkben és életünkben. Soha nem hagy minket egyedül; rejtett, de nem láthatatlan jelenlétével kísér minket. Minden körülmények között, örömben és bánatban ő Emmánuel, velünk az Isten.

A betlehemi pásztorokhoz hasonlóan fogadjuk el a meghívást, hogy elmenjünk a barlanghoz, hogy lássuk és felismerjük a jelet, amelyet Isten adott nekünk. A szívünk akkor megtelik örömmel, és el tudjuk vinni ezt az örömet oda, ahol szomorúság van; csordultig telik reménnyel, hogy megosszuk azokkal, akik elvesztették a reményt.

Azonosuljunk Máriával, aki a jászolba fektette fiát, mert nem volt hely a házakban. Vele és jegyesével, Józseffel együtt forduljunk tekintetünkkel a Gyermek Jézus felé. Az éjszakában megszülető mosolya oszlassa el a közönyt és nyissa meg a szíveket annak az embernek az örömére, aki érzi, hogy szereti a mennyei Atya.

1. A betlehem csodálatos jele, mely annyira kedves a keresztény népnek, mindig ámulatba ejt és csodálkozással tölt el bennünket. Amikor megjelenítjük Jézus születésének eseményét, akkor voltaképpen egyszerűen és örömmel Isten Fia megtestesülésének titkát hirdetjük. A betlehem ugyanis mintegy élő evangéliumként a Szentírás oldalainak túlcsordulása. Amikor szemléljük a karácsonyi születés jelenetét, lélekben útra kell indulnunk, mert vonz bennünket Annak alázata, aki emberré lett, hogy minden emberrel találkozzon. És ekkor felfedezzük, hogy ő annyira szeret bennünket, hogy eggyé válik velünk, hogy mi is egyesülhessünk vele.

Ezzel a levéllel családjaink szép hagyományát szeretném támogatni, melyek a karácsony előtti napokban elkészítik a betlehemet. Továbbá azt a szokást is, hogy felállítják azt a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban, a börtönökben, a tereken… Ez valóban a teremtő képzelet edzése, mely a legkülönfélébb anyagokat is felhasználja, hogy szépséges kis remekműveket hozzon létre. Gyerekként tanuljuk meg: amikor édesapa és édesanya, a nagyszülőkkel együtt, továbbadják ezt az örömteli szokást, mely gazdag népi lelkiséget foglal magában. Kívánom, hogy ez a gyakorlat sose szűnjön meg; sőt, remélem, hogy ahol már kiment a divatból, újra felfedezik és felélesztik.

2. A betlehemállítás eredete elsősorban Jézus betlehemi születésének egyes részleteiben található, ahogyan azokat az evangélium leírja. Lukács evangélista egyszerűen azt mondja, hogy Mária „megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta, és jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt hely számukra” (Lk 2,7). Jézust egy állatetetőbe helyezik, amelyet latinul praesepiumnak, olaszul presepenek hívnak.

E világba lépve Isten Fia ott talál helyet, ahová az állatok enni mennek. A széna lesz az első fekhelye annak, aki az „égből alászállt kenyérként” nyilatkoztatja majd ki magát (Jn 6,41). Olyan szimbolizmus ez, amelyre – más atyákkal együtt – már Szent Ágoston rátapintott, amikor azt írta: „Etetőbe fektetve lett a mi ételünk” (Serm. 189.4). A jászol valóban kapcsolatban áll Jézus életének különféle titkaival, és közel hozza azokat mindennapi életünkhöz.

De nézzük csak a betlehem eredetét, ahogyan mi ismerjük. Gondolatban menjünk vissza Greccióba, a Riéti-völgybe, ahol Szent Ferenc valószínűleg Rómából érkezve megállt, ott hagyta ugyanis jóvá reguláját 1223. november 29-én III. Honorius pápa. A Szentföldön tett látogatása után azok a barlangok különleges módon emlékeztették a betlehemi tájra. És elképzelhető, hogy Isten Szegénykéjére mély benyomást tettek a Jézus születését ábrázoló mozaikok Rómában, a Santa Maria Maggiore-bazilikában, épp azon a helyen, ahol ősi hagyomány szerint a jászol deszkáit őrizték.

A Ferences források [Fonti Francescane] részletesen elmondják, mi történt Greccióban. Tizenöt nappal karácsony előtt Ferenc hívott egy János nevű helybeli embert, és kérte, hogy segítsen neki teljesíteni vágyát: „Szeretném megjeleníteni a Betlehemben született kisdedet, és valamiképpen testi szemeimmel látni, hogyan nélkülözte az újszülötteknek szükséges dolgokat, hogyan helyeztetett jászolba, és hogyan feküdt a szénán az ökör és a szamár között.” [1] A hű barát, amint ezt meghallotta, azonnal elindult, hogy mindent előkészítsen, amit kellett, a kijelölt helyen, a Szent vágya szerint. December 25-én sokfelől sok testvér érkezett Greccióba, ugyanígy férfiak és nők is a környékbeli parasztházakból, virágokat hoztak, és fáklyákat, hogy bevilágítsák azt a szent éjszakát. Amikor Ferenc megérkezett, ott találta a szénajászlat, az ökröt és a szamarat. Az odaérkező emberek korábban nem tapasztalt, kimondhatatlan örömöt éreztek a karácsonyi születés jelenete előtt. Aztán a pap ünnepélyes misét mutatott be a jászlon, rámutatva az Isten Fiának megtestesülése és az eucharisztia közötti kapcsolatra. Akkor ott, Greccióban nem voltak szobrocskák: a betlehemet a jelenlévők alkották és élték át. [2]

Így születik meg hagyományunk: mindenki a barlang körül, tele örömmel, és már nincs távolság a lezajló esemény és a titok részesei között.

Szent Ferenc első életrajzírója, Celanói Tamás emlékeztet arra, hogy azon az éjszakán az egyszerű és megható jelenethez egy csodálatos látomás ajándéka is társult: az egyik jelenlévő magát a kisded Jézust látta a jászolban feküdni. Abból az 1223-as karácsonyi betlehemből „mindenki kimondhatatlan örömmel telve tért vissza otthonába”. [3]

3. Szent Ferenc azzal az egyszerű jellel nagyszerű evangelizáló munkát végzett. Tanítása behatolt a keresztények szívébe, és a mai napig megmaradt hamisítatlan alakjaként annak, hogyan lehet egyszerűen hitünk szépségét újra bemutatni. Maga a hely pedig, ahol az első betlehemet felállították, ezeket az érzéseket fejezi és váltja ki. Greccio menedékké válik a lélek számára, mely elrejtőzik a sziklán, hogy csendbe burkolózzon.

Miért vált ki a betlehem ekkora ámulatot és meghatódottságot? Mindenekelőtt azért, mert nyilvánvalóvá teszi Isten gyengédségét: Ő, a világegyetem Teremtője leereszkedik a mi kicsinységünk szintjére. Az élet ajándéka, mely amúgy is minden alkalommal titokzatos számunkra, még jobban elbűvöl bennünket, amikor azt látjuk, hogy az, aki Máriától született, minden élet forrása és fenntartója. Jézusban az Atya egy testvért adott nekünk, aki megkeres bennünket, amikor megzavarodunk és elveszítjük az irányt; egy hű barátot, aki mindig mellettünk áll; Fiát adta nekünk, aki megbocsát nekünk, és felemel bűnünkből.

Amikor otthonainkban betlehemet állítunk, az segít, hogy újra átélhessük a Betlehemben történeteket. Természetesen továbbra is az evangéliumok jelentik azt a forrást, amely lehetővé teszi, hogy megismerjük azt az eseményt, és hogy elmélkedjünk rajta; ugyanakkor a betlehemben való megjelenítése segít elképzelnünk a jeleneteket, felébreszti érzelmeinket, felhív arra, hogy érezzük bevonva magunkat az üdvösség történetébe, érezzük egykorúnak magunkat azzal az eseménnyel, amely ma is eleven és valóságos a legkülönfélébb történelmi és kulturális közegekben.

A betlehem, Szent Ferenc-i eredete óta különösen is, felhívást jelent arra, hogy „érezzük”, „megérintsük” azt a szegénységet, amelyet Isten Fia választott magának megtestesülésében. És így hallgatólagosan felszólítás arra, hogy kövessük őt az alázat, a szegénység és a lemondás útján, mely a betlehemi jászoltól a keresztig vezet. Felhívás arra, hogy találkozzunk vele és szolgáljuk őt irgalmasan leginkább rászoruló fivéreinkben és nővéreinkben (vö. Mt 25,31–46).

4. Most szeretném végigvenni a betlehem különféle jeleit, hogy megértsük értelmüket, melyet magukban hordanak. Először képzeljük magunk elé a csillagos égboltot a sötét éjszaka csendjében. Nemcsak az evangéliumi elbeszélésekhez való hűség miatt cselekszünk így, hanem a hozzá kapcsolódó jelentés miatt is. Gondoljunk arra, hányszor veszi körül éjszaka életünket. Nos, Isten azokban a pillanatokban sem hagy magunkra bennünket, hanem jelenvalóvá teszi magát, hogy válaszoljon a létünk értelmét érintő legalapvetőbb kérdésekre: ki vagyok én? Honnan jövök? Miért születtem ebbe az időbe? Miért szeretek? Miért szenvedek? Miért fogok meghalni? Hogy választ adjon ezekre a kérdésekre, Isten emberré lett. Közelsége fényt hoz oda, ahol sötétség van, és megvilágítja azokat, akik a szenvedés sötétségén mennek keresztül (vö. Lk 1,79).

A betlehem részét képező vidékről szintén érdemes pár szót ejtenünk: gyakran ősi házak és épületek romjait ábrázolja, amelyek bizonyos esetekben a betlehemi barlangot helyettesítik és a Szent Család otthonává válnak. Úgy tűnik, ezeket a romokat a 13. századi domonkos Jacobus de Voragine Arany legendája ihlette, melyben olvashatunk arról a pogány hiedelemről, mely szerint a római Béke-templom összeomlott, amikor egy Szűz szült. Ezek a romok mindenekelőtt a bukott emberiség látható jelei, mindannak jelei, ami romlásnak indult, megromlott és elpusztult. Ez a látvány azt üzeni, hogy Jézus a régi világban megjelenő újdonság, és azért jött, hogy gyógyítson, újjáépítsen, életünknek és a világnak visszaadja eredeti ragyogását.

5. Mily sok érzelem jár át bennünket, amikor a hegyeket, a patakokat, a bárányokat és a pásztorokat a betlehembe helyezzük! Ily módon emlékezetünkbe idézzük, amit a próféták megjövendöltek, hogy tudniillik az egész teremtés részt vesz a Messiás eljövetelének ünneplésében. Az angyalok és az üstökös azt jelzik, hogy nekünk is útra kell kelnünk, hogy a barlanghoz érjünk és imádjuk az Urat.

„Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg, hogyan is történt mindaz, amiről hírt adott nekünk az Úr!” (Lk 2,15): ezt mondják a pásztorok az angyalok híradása után. Ez egy nagyon szép tanítás, amely a leírás egyszerűségében érkezik hozzánk. Ellentétben sok emberrel, akik ezer más dolgot akarnak csinálni, a pásztorok a leglényegesebbnek, vagyis a megváltásnak az első tanúivá válnak. A leglenézettebbek és a legszegényebbek azok, akik be tudják fogadni a megtestesülés eseményét.

Istennek, aki a kisded Jézusban jön felénk, a pásztorok úgy válaszolnak, hogy elindulnak feléje, hogy részesei legyenek egy szeretettel és hálás csodálattal átjárt találkozásnak.

Éppen ez az Isten és gyermekei között, Jézusnak köszönhetően létrejött találkozás hozza létre vallásunkat, ez adja annak egyedi szépségét, mely különleges módon sugárzik a betlehemből.

6. Általában sok szimbolikus szobrocskát helyezünk betlehemeinkbe. Főleg koldusokat és olyan embereket, akik a szív bőségén kívül más gazdagságot nem ismernek. Ők is teljes joggal állnak a kisded Jézus közelében, anélkül, hogy bárki kilakoltathatná vagy eltávolíthatná őket egy olyannyira rögtönzött bölcsőtől, amely körül a szegények egyáltalán nem zavarnak senkit. Sőt, a szegények a kiváltságos részesei ennek a titoknak, és gyakran ők azok, akik leginkább fel tudják ismerni Isten jelenlétét közöttünk.

A betlehemben lévő szegények és egyszerűek arra emlékeztetnek, hogy Isten azokért válik emberré, akik leginkább érzik szeretetének szükségét, és kérik közelségét. Jézus, a „szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29), szegényen született, egyszerű életet élt, hogy megtanítsa nekünk megragadni a leglényegesebbet és belőle élni. A betlehemből azt az egyértelmű üzenetet kapjuk, hogy nem engedhetjük, hogy megtévesszen bennünket a gazdagság és a sokféle, tiszavirág-életű boldogságjavaslat. Heródes palotája a háttérben áll, bezárva, süket az öröm meghirdetése előtt. Jászolban születve maga Isten indítja el az egyetlen valódi forradalmat, amely reményt és méltóságot ad a nincsteleneknek, a kirekesztetteknek: a szeretet forradalma, a gyengédség forradalma. A jászolból Jézus szelíd hatalommal hív az utolsókkal való osztozásra mint egy olyan, emberségesebb és testvériesebb világhoz vezető útra, amelyben senki sincs kizárva vagy kirekesztve.

A gyerekek – de a felnőttek is! – szeretnek további szobrocskákat helyezni a betlehembe, amelyeknek látszólag semmi kapcsolatuk sincs az evangéliumi elbeszélésekkel. Mindazonáltal ez az elképzelés azt akarja kifejezni, hogy ebben a Jézus által elhozott új világban van hely mindannak, ami emberi és minden teremtmény számára. A pásztortól a kovácsig, a péktől a zenészekig, a vizeskorsót vivő nőktől a játszó gyermekekig…: ők mind a mindennapi életszentséget jelképezik, annak örömét, hogy rendkívüli módon végezzük a mindennapi teendőket, amikor Jézus megosztja velünk az ő isteni életét.

7. A betlehem lassanként elvezet bennünket a barlanghoz, ahol Mária és József szobrát találjuk. Mária egy édesanya, aki szemléli gyermekét, és bemutatja őt azoknak, akik meglátogatják. Szobra arra a nagy titokra irányítja figyelmünket, amely megérintette ezt a lányt, amikor Isten az ő szeplőtelen szívének ajtaján kopogtatott. Az angyal híradására, aki arra kérte, hogy legyen Isten anyja, Mária teljes engedelmességgel válaszolt. Szavai – „Íme, az Úr szolgálója vagyok: történjék velem szavad szerint!” (Lk 1,38) – mindannyiunk számára bizonyságot tesznek arról, miként kell Isten akaratára hagyatkoznunk a hitben. Ezzel az igennel Mária Isten Fiának anyává vált, anélkül, hogy szüzességét elvesztette volna, sőt Fiának köszönhetően megszentelte azt. Isten anyját látjuk benne, aki nem tartja meg magának Fiát, hanem mindenkit arra kér, hogy engedelmeskedjen az ő szavának, és váltsa valóra azt (vö. Jn 2,5). Mária mellett, a gyermeket és anyját védelmező testtartásban, ott találjuk Szent Józsefet. Általában kezében botot vagy ritkábban lámpát tartva ábrázolják. Szent József nagyon fontos szerepet játszik Jézus és Mária életében. Ő az őr, aki sosem fárad bele védelmezni családját. Amikor Isten figyelmezteti Heródes fenyegetésére, habozás nélkül útnak indul, és kivándorol Egyiptomba (vö. Mt 2,13–15). A veszély elmúltával pedig visszaviszi a családot Názáretbe, ahol ő lesz a gyermek és serdülő Jézus első nevelője. József a szívében hordozta a nagy titkot, mely Jézust és feleségét, Máriát övezte, és igaz emberként mindig Isten akaratára bízta magát, és meg is valósította azt.

8. A betlehem szíve akkor kezd dobogni, amikor karácsonykor elhelyezzük benne a kisded Jézus szobrát. Isten így mutatja meg magát, egy kisgyermekben, hogy karunkba vegyük. Gyengeségébe és kiszolgáltatottságába rejti mindent teremtő és átalakító hatalmát. Lehetetlennek tűnik, mégis így van: Jézusban Isten gyermek volt, és ebben az állapotban akarta feltárni szeretetének nagyságát, amely egy mosolyban és kezének bárki felé történő kinyújtásában mutatkozik meg.

Egy gyermek születése örömet ébreszt és ámulatot vált ki, mert az élet nagy titka elé állít bennünket.

Látva az újszülött fiuk előtt álló fiatal házasok szemének ragyogását megértjük Mária és József érzéseit, akik a kisded Jézust nézve Isten jelenlétét érzékelték életükben.
„Az élet ugyanis megjelent” (1Jn 1,2): János apostol így foglalja össze a megtestesülés titkát. A jászol megláttatja, megérinteti velünk ezt az egyedülálló és rendkívüli eseményt, amely megváltoztatta a történelem menetét, és amelytől az évek számozása is kezdődik, Krisztus születése előtt és után.

Isten cselekvésmódja szinte teljesen ledöbbent, mert lehetetlennek tűnik, hogy lemondjon dicsőségéről, hogy olyan emberré váljon, mint mi. Milyen meglepő látni Istent, aki magára veszi a mi magatartásformáinkat: alszik, anyukájától tejet szopik, sír, és játszik, mint minden kisgyermek! Mint mindig, Isten zavarba ejt, kiszámíthatatlan, folytonosan meghaladja sémáinkat. A betlehem tehát, miközben megmutatja nekünk Istent, ahogyan belépett a világba, arra késztet bennünket, hogy gondoljunk Isten életébe illesztett életünkre; meghív bennünket, hogy tanítvánnyá váljunk, ha el akarjuk érni az élet végső értelmét.

9. Amikor közeledik vízkereszt ünnepe, elhelyezzük a betlehembe a három bölcs szobrát. A csillagot figyelve azok a keleti bölcs és gazdag urak útnak indultak Betlehem felé, hogy megismerjék Jézust, s aranyat, tömjént és mirhát adjanak neki ajándékul. Ezeknek az ajándékoknak is allegorikus jelentése is van: az arany Jézus királyi volta előtt tiszteleg; a tömjén istensége előtt; a mirha pedig szent emberisége előtt, mely megismeri majd a halált és az eltemetést.

Nézve a betlehemnek ezt a jelenetét el kell gondolkodnunk azon felelősségünkön, hogy minden kereszténynek evangelizátornak kell lennie. Mindnyájan az örömhír hordozójává válunk azok számára, akikkel találkozunk, és tanúságot teszünk a Jézussal és az ő szeretetével való találkozás öröméről az irgalmasság konkrét tetteivel.

A mágusok azt tanítják, hogy nagyon messziről is el lehet indulni, hogy elérjük Krisztust. Ők gazdag emberek, bölcs idegenek, a végtelen szomjazói, akik hosszú és veszélyes útra indulnak, mely Betlehembe vezeti őket (vö. Mt 2,1–12). A kisded Király előtt nagy öröm járja át őket. Nem botránkoznak meg a környezet szegénységén; nem tétováznak térdre ereszkedni és imádni őt. Színe előtt megértik, hogy Isten, amint kiváló bölcsességgel megszabja a csillagok mozgását, úgy vezeti a történelem folyását, letaszítva a hatalmasokat és felmagasztalva az alázatosokat. És hazatérve hazájukba minden bizonnyal elmondják majd ezt a meglepő találkozást a Messiással, elindítva az evangélium útját a népek között.

10. A betlehem előtt szívesen visszagondolunk arra, amikor még gyerekek voltunk, és türelmetlenül vártuk, mikor kezdhetjük el építeni. Ezek az emlékek arra indítanak bennünket, hogy mindig újból tudatosítsuk, milyen nagy ajándékot kaptunk azáltal, hogy átadták nekünk a hitet; ugyanakkor megéreztetik velünk annak kötelességét és örömét, hogy gyermekeinkkel és unokáinkkal megosszuk ugyanezt a tapasztalatot.

Nem számít, hogyan rendezzük be a betlehemet, lehet mindig ugyanolyan vagy változtathatjuk minden évben; csak az számít, hogy szólítsa meg az életünket.

Bárhol és bármilyen formában a betlehem Isten szeretetét beszéli el, Istenét, aki gyermekké lett, hogy elmondja nekünk, mennyire közel áll minden emberhez, bármilyen állapotban legyen is.

Kedves testvérek, a betlehem a hit édes és igényes átadási folyamatának része. Gyermekkortól kezdve, majd minden életkorban arra tanít bennünket, hogy szemléljük Jézust, érezzük Isten irántunk tanúsított szeretetét, hogy érezzük és higgyük, hogy Isten velünk van, mindnyájan gyermekek és testvérek vagyunk annak a kisdednek, Isten Fiának és Szűz Mária fiának köszönhetően. És érezzük, hogy ebben áll a boldogság.

Szent Ferenc iskolájában nyissuk meg szívünket ez előtt az egyszerű kegyelem előtt, engedjük, hogy a csodálkozásból egy alázatos imádság szülessen: „köszönetünk” Istennek, aki mindenben osztani akart velünk, hogy sose hagyjon magunkra bennünket!

Greccióban, a jászol kegyhelyén, 2019. december 1-jén, pápaságom hetedik évében.

Ferenc
 

JEGYZETEK

[1] Celanói Tamás: Szent Ferenc első életrajza (Vita Prima), 84: Fonti francescane, 468. pont. [Magyar kiadás: Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, XXX. fejezet, 84. pont, 91. oldal.]
[2] Vö. ugyanott, 85: Fonti francescane, 469. pont. [Magyar kiadás: XXX. fejezet, 85. pont, 91. oldal.]
[3] Ugyanott, 86: Fonti francescane, 470. pont. [Magyar kiadás: Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1993, XXX. fejezet, 86. pont, 92. oldal.]
 

Fordította: Tőzsér Endre SP

1. „A szegények nem csalatkoznak reményükben” (Zsolt 9,19). A zsoltár szavai hihetetlenül időszerűek. Mély igazságot fejeznek ki, amelyet a hit mindenekelőtt a legszegényebbek szívébe tud belevésni, mégpedig azt, hogy visszakapják a reményt, amelyet az igazságtalanságok, szenvedések és az élet bizonytalansága miatt elveszítettek.

A zsoltáros leírja a szegények állapotát és az őket elnyomók arroganciáját (vö. Zsolt 10,1–10), lehívja Isten ítéletét, hogy állítsa helyre az igazságosságot és győzze le a jogtalanságot (vö. Zsolt 10,14–15). Úgy tűnik, szavaiban az a kérdés tér vissza újra, amely évszázadokon át egészen napjainkig sokszor elhangzik: Hogyan engedheti meg Isten ezt az egyenlőtlenséget? Hogyan engedheti meg, hogy megalázzák a szegényeket, miért nem avatkozik közbe, hogy segítsen nekik? Miért engedi boldogan élni azokat, akik másokat elnyomnak, miközben viselkedésüket épp a szegények szenvedése láttán el kellene ítélni?

E zsoltár megírásának idején nagy gazdasági fejlődés ment végbe, amely, mint sok esetben, a társadalmi egyensúly jelentős zavarához is vezetett. Az egyenlőtlenség következtében nélkülözők népes csoportja alakult ki, akiknek helyzete még drámaibbnak tűnt a kevés kiváltságos által elért gazdagsághoz viszonyítva. A szent szerző, látva ezt a helyzetet, reális és hiteles képet tár elénk.

Abban az időben az arrogáns, istentelen emberek lenézték a szegényeket, és arra törekedtek, hogy azt a keveset is megszerezzék, amit azok birtokoltak, és hogy rabszolgává tegyék őket. Manapság sincs ez nagyon másként. A gazdasági válság sokaknak nem jelentett akadályt vagyonuk további növelésében, ami annál komolyabb anomáliának tűnik, minél inkább tekintetbe vesszük a városok utcáin élő nagyszámú szegény embert, akiknek a létfontosságú dolgok is hiányoznak, akiket állandóan zaklatnak és kizsákmányolnak. A Jelenések könyvének szavai jutnak eszembe: „Azt mondod: »Gazdag vagyok, dúsgazdag, nincs szükségem semmire.« Nem látod, hogy nyomorult vagy, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen?” (Jel 3,17). Évszázadok telnek el, de a gazdagok és a szegények állapota változatlan marad, mintha a történelem tapasztalata nem tanított volna az emberiségnek semmit. A zsoltár szavai nem a múltra vonatkoznak, hanem a jelenünkre, ahogyan Isten ítélete előtt állunk.

2. Az új rabszolgaságnak ma is számos formája van, amely férfiak, nők, serdülők és gyermekek millióit érinti.

Mindennap találkozunk családokkal, akiket arra kényszerítenek, hogy elhagyják hazájukat és másutt keressenek megélhetést; árvákkal, akik elveszítették szüleiket, vagy egy brutális kizsákmányolás céljait szolgálva erőszakosan elválasztották őket tőlük; fiatalokkal, akik szakmai kiteljesedést keresnek, de a rövidlátó gazdaságpolitika elzárja előlük a munkaerőpiacot; sokféle sérülést hordozó áldozatokkal, a prostituáltaktól a kábítószerfüggőkig, akik lényük legmélyén megaláztatást szenvednek. Ezenkívül hogy lehetne megfeledkezni a bevándorlók millióiról, akik oly sok rejtett érdek áldozataivá válnak, akiket gyakran politikai célok eszközeiként használnak fel, és akiktől megtagadják a szolidaritást és az egyenlő bánásmódot? És éppígy a sok hajléktalan és kirekesztett emberről, akik városaink utcáin járnak?

Milyen gyakran látunk szegényeket a szeméttelepeken, ahol összegyűjtik a selejtezés kultúrájának és a bőségnek a „gyümölcseit”, hogy valami ehetőhöz vagy felvehetőhöz jussanak! Miután ők maguk is egy emberi hulladéklerakó részévé váltak, hulladékként kezelik őket és e botrány előidézői semmiféle bűntudatot sem éreznek emiatt. A szegényeket gyakran a társadalom élősködőinek tekintik, és nem bocsátják meg nekik a szegénységüket. Az ítélet mindenhová követi őket. Nem lehetnek félénkek vagy lehangoltak, pusztán azért fenyegetőnek vagy alkalmatlannak ítélik őket, mert szegények.

Dráma a drámában az, hogy a szegények nem is látják a nyomor alagútjának végét. Sőt, már odáig jutottunk, hogy egy ellenséges építészetet találunk ki és valósítunk meg, hogy az utcákon, utolsó menedékhelyeiken is megszabaduljunk jelenlétüktől. A város egyik szegletéből a másikba vándorolnak munkát, szálláslehetőséget vagy szeretetet remélve... Életükben minden kínálkozó esély fénysugárrá válik, de még ott is, ahol legalább a tisztességes viselkedést elvárhatnák magukkal szemben, a visszaélés erőszakával találkoznak. Időszakos munkavállalókként kénytelenek végtelen órákat robotolni a perzselő napon, de nevetséges bérekkel fizetik ki őket; az ő számukra nincsen munkavédelem, nincsenek humánus munkakörülmények, amelyek által más dolgozókkal egyenrangúnak érezhetnék magukat. Elérhetetlen számukra a munkaidő-kedvezmény, a juttatások és még betegek sem lehetnek.

Kemény realizmussal írja le a zsoltáros a gazdagok viselkedését, akik kizsákmányolják a szegényeket: „Várja, hogy ráronthasson a védtelenre, megragadja és hálójába húzza a szegényt” (Zsolt 10,9). Mintha egy hajtóvadászatról beszélne, ahol a szegényekre vadásznak, elfogják és rabszolgaságba taszítják őket. Ilyen helyzetben sok ember szíve bezárul, és a láthatatlanná válás vágya keríti hatalmába. Röviden szólva: nagyszámú szegény embert látunk, akiket gyakran frázisokkal fizetnek ki és csak vonakodva támogatnak. Szinte láthatatlanná válnak, hangjuk gyenge és alig van súlya a társadalomban. Ezek a férfiak és nők mintegy idegen testként élnek otthonaink körül, és lakóhelyünkön is perifériára szorulnak.

3. A zsoltárban bemutatott helyzetet szomorúság jellemzi a szegényeket sújtó igazságtalanság, szenvedés és keserűség miatt. A zsoltár mégis szép meghatározást ad a szegényről: olyan, aki „az Úrban bízik” (vö. Zsolt 9,11), mert biztos abban, hogy az Úr soha nem hagyja el őt. A szegény a Szentírásban a bizalom embere! A szent író rámutat e bizalom okára is: „ismeri az ő Urát” (vö. uo.), a Biblia nyelvezetében ez az „ismerni” pedig a szeretet személyes kapcsolatát jelenti.

Egy igazán lenyűgöző leírás áll a szemünk előtt, amelyre nem számítottunk volna. Pedig nem tesz mást, mint kifejezi Isten nagyságát, amikor egy szegény emberrel áll szemben. Az ő teremtő ereje meghalad minden emberi várakozást, és konkréttá válik, amikor „megemlékezik” erről a konkrét emberről (vö. Zsolt 9,13). Épp ez az Úrba vetett bizalom, annak bizonyossága, hogy az Úr nem hagyja el, ez utal a reményre. A szegény tudja, hogy Isten nem képes elhagyni őt; így mindig annak az Istennek a jelenlétében él, aki megemlékezik róla. Akinek segítsége távolabbra nyúlik a jelenlegi szenvedésteli helyzetnél, hogy megmutassa a szabadulás útját, mely átalakítja a szívet, mert a legmélyebb támogatást nyújtja.

4. Istennek a szegények érdekében végbevitt cselekedetei újra és újra visszaköszönnek a Szentírásban. Ő az, aki „meghallgat”, „beavatkozik”, „megvéd”, „védelmez”, „váltságot ad”, „megment”. Vagyis egy szegény ember soha nem fogja azt tapasztalni, hogy Isten hallgat vagy közömbös marad az imádsága iránt. Isten az, aki igazságot szolgáltat, és nem feledkezik meg senkiről (vö. Zsolt 40,18; 70,6); sőt, ő a szegények számára menedék, és nem késlekedik, hogy segítséget nyújtson nekik (vö. Zsolt 10,14).

Az ember felépíthet sok-sok falat és eltorlaszolhatja a bejáratokat, hogy nyugalmat találjon saját vagyonának hamis biztonságában, azok kárára, akik kívül rekednek. De ez nem lesz örökké így. Az „Úr napja” a próféták leírása szerint (vö. Ám 5,18; Iz 2–5; Joel 1–3) lerombolja a népek közé épült barikádokat, és sok ember szolidaritását helyezi a kevesek arroganciája helyébe. A kirekesztés állapota, amelyben emberek milliói sínylődnek, nem tarthat már sokáig. Sikolyuk egyre hangosabb lesz és hallhatóvá válik az egész földön. Ahogy Primo Mazzolari atya írta: „A szegény folyamatos tiltakozás igazságtalanságaink ellen, a szegény egy lőporraktár. Ha tüzet gyújtasz, a világ felrobban.”

5. Nem lehet kitérni a sürgető figyelmezetés elől, amelyet a Szentírás a szegényekre bíz. Bárhová is nézzünk, Isten szava arra mutat rá, hogy a szegények olyan emberek, akik nélkülözik azt, amire szükségük lenne az élethez, mert másoktól függnek. Ide tartozik az elnyomott, a megalázott, aki padlóra került. De a szegények e megszámlálhatatlan sokaságát látva, Jézus nem félt attól, hogy mindegyikükkel azonosuljon: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Ha ezt az azonosulást figyelmen kívül hagyjuk, akkor misztifikáljuk az evangéliumot és felhígítjuk a kinyilatkoztatást. Az az Isten, akit Jézus ki akart nyilatkoztatni, nagylelkű Atya, irgalmas, jóságában és kegyelmében kimeríthetetlen, aki mindenekelőtt reményt ad azoknak, akik csalódottak és nem látnak jövőt.

Hogyan is lehetne nem felfigyelni arra, hogy Jézus a boldogságmondásokat, amelyekkel Isten országának meghirdetését elkezdte, a következő felkiáltással vezeti be: „Boldogok vagytok, ti, szegények” (Lk 6,20)? E paradox kijelentés értelme éppen az, hogy Isten országa a szegényeké, mert ők élnek abban a helyzetben, hogy képesek legyenek befogadni azt. Hány és hány szegény emberrel találkozunk mindennap! Úgy tűnik néha, hogy az idő múlásával és civilizációnk vívmányainak fejlődésével számuk ahelyett, hogy csökkenne, folyamatosan növekszik. Évszázadok telnek el és ez a boldogságmondás egyre mélyebb önellentmondásnak tűnik; a szegények egyre szegényebbekké válnak, ami napjainkra fokozottan is igaz. Jézus, aki elkezdte országának megalapítását, ebben a szegényeket állítva középpontba, pontosan ezt szeretné üzenni nekünk: elkezdte, és nekünk, tanítványainak azt a feladatot adta, hogy folytassuk, és vállaljuk a felelősséget, hogy reményt adunk a szegényeknek. Nagy szükség van arra – különösen egy olyan korban, mint a miénk –, hogy a remény újjáéledjen, és a bizalom helyreálljon. Ez egy olyan program, amelyet a keresztény közösségnek nem szabad alábecsülnie. Igehirdetésünk és keresztény tanúságunk hitelessége függ ettől.

6. A szegények közelében az Egyház felfedezi, hogy ő egyetlen nép, amely sok nemzetre oszlik, és az a hivatása, hogy senki se érezhesse magát idegennek vagy kirekesztettnek, mert mindenkit az üdvösség közös útjára hív. A szegények helyzete arra kötelez, hogy számoljunk fel mindenféle távolságot az Úr testétől, aki bennük szenved. Inkább arra hív, hogy megérintsük az ő testét, felvállalva személyesen egy olyan szolgálat kockázatát, amely hiteles evangelizációt jelent. A szegények társadalmi támogatása nem az evangélium hirdetésén kívül eső kötelesség; éppen ellenkezőleg, felmutatja a keresztény hit realizmusát és történelmi érvényességét. A szeretet, amely eltölti élettel a Jézusba vetett hitet, nem engedi, hogy tanítványai bezárkózzanak egyfajta fullasztó individualizmusba, elrejtőzzenek a lelki intimitás bugyraiba, anélkül, hogy keresztény életük hatással lenne a társadalom életére (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 183).

Nemrég gyászoltuk meg a szegények egyik nagy apostolát, Jean Vanier-t, aki odaadásával új utakat nyitott a peremre szorult emberekkel való együttélés felé. Isten megajándékozta őt azzal, hogy egész életét súlyos fogyatékkal élő testvéreinek szentelje, akiket a társadalom sokszor kirekeszteni törekszik. Egy „köztünk élő szent” volt. Lelkesedésével sok fiatalt, férfit és nőt tudott maga köré gyűjteni, akik mindennapi erőfeszítéseikkel szeretetet ajándékoztak és sok gyenge és törékeny ember arcára csaltak újra mosolyt, az üdvösség valóságos „bárkáját” kínálták számukra a kirekesztés és a magány ellen. Tanúságtétele sok ember életét megváltoztatta, és segített a világnak, hogy más szemmel nézze a legkiszolgáltatottabb és leggyengébb embereket. Neki köszönhetően hallhatóvá vált a szegények sírása, és ez rendíthetetlen reménységet szült, amennyiben egy konkrét szeretet látható és kézzelfogható, máig is tapasztalható jeleit mutatta fel.

7. „A döntés a legutolsók mellett, akiket a társadalom kivet és eltaszít” (uo., 195) alapvető döntés, amelyre Krisztus felszólítja tanítványait, hogy ne árulják el az Egyház hitelességét, és hatékony reményt adjanak oly sok védtelen embernek. Bennük nyer megerősítést a keresztény felebaráti szeretet, mert azok, akik Krisztus szeretetével mások szenvedéséből részt vállalnak, erőt nyernek és nyomatékot adnak az evangélium hirdetésének.

A keresztények kötelezettsége e világnapon, és ami még fontosabb, mindennapi életükben nem szorítkozhat csupán segélyakciókra, még ha ezek dicséretesek és szükségesek is, hanem arra kell törekedniük, hogy növeljék mindenkiben azt a teljes odafigyelést, amely minden bajba került embert megillet. „Ez a szeretetteljes odafordulás a valódi gondoskodás kezdete” (uo., 199) a szegényekért, ha meg akarjuk tudni, mi jelenti az igazi segítséget számukra. Nem könnyű a keresztény remény tanújának lenni egy olyan fogyasztásközpontú, a selejtezés mentalitásával élő környezetben, amelynek az a fő törekvése, hogy a felszínes és pillanatnyi jólétet fokozza. A mentalitás megváltoztatása kell ahhoz, hogy a lényegest újból felfedezzük, és Isten országának hirdetése konkréttá és hatékonnyá váljon.

A remény átadható a vigasztaláson keresztül is, amely akkor valósul meg, amikor az ember nem csupán fellángolásból, egy-egy pillanatig segíti a szegényeket, hanem hosszú távon elköteleződik mellettük. Az igazi remény nem akkor lesz a szegények osztályrésze, amikor azt látják, hogy kapunk valamit cserébe a nekik adott időnkért, hanem akkor, amikor felismerik áldozatunkban az ingyenes, viszonzást vagy jutalmat nem váró szeretet cselekedetét.

8. Arra kérem az önkénteseket, akiknek egyik legnagyobb érdeme, hogy elsőként fogják fel a szegényekre fordított figyelem jelentőségét, hogy növekedjenek tovább elköteleződésükben. Kedves testvérek, sürgetően kérlek titeket, hogy minden szegény emberben, akivel találkoztok, azt keressétek, amire valójában szüksége van; ne álljatok meg csak az anyagi szükségleteik kielégítésénél, hanem fedezzétek fel a szívükbe rejtett jóságot, amihez az kell, hogy figyelemmel legyetek kultúrájukra és kifejezésmódjukra egy valódi testvéri párbeszéd megkezdése érdekében. Tegyük félre az ideológiai vagy politikai alapú kategorizálásokat és összpontosítsuk figyelmünket a lényeges kérdésekre, amelyek megoldásához nem sok beszédre, hanem csak egy szerető pillantásra és egy kinyújtott kézre van szükség. Soha ne felejtsük el, hogy „a legsúlyosabb hátrányos megkülönböztetés, ami miatt a szegények szenvednek, az a lelki odafigyelés hiánya” (uo., 200).

A szegényeknek elsősorban Istenre, az ő szeretetére van szükségük, amely a szentekben válik láthatóvá, akik mellettük élnek, akik életük egyszerűségével megmutatják és kifejezik a keresztény szeretet erejét. Isten sokféle módot és számtalan eszközt használ fel arra, hogy elérje az emberek szívét. Természetesen a szegények azért jönnek hozzánk, mert ételt adunk nekik, de amire valójában szükségük van, az túlmutat a meleg ételen vagy a szendvicseken, amit kínálunk. A szegényeknek a kezünkre van szükségük, hogy felsegítsük őket, a szívünkre, hogy újra érezzék a szeretet melegségét és a jelenlétünkre, hogy a leküzdjék a magányt. Egész egyszerűen szeretetre van szükségük.

9. Néha egészen kevés elegendő ahhoz, hogy visszaadjuk a reményt: elegendő megállni, mosolyogni, meghallgatni. Tegyük félre csak egy napra a statisztikákat; a szegények nem számok, amelyekre hivatkozni lehet, amikor egyesek munkájukkal és projektjeikkel büszkélkednek. A szegények emberek, akikkel találkozunk: fiatalok és idősek, akik egyedül vannak, akiket meghívunk egy közös étkezésre; férfiak, nők és gyermekek, akik egy barátságos szóra várnak. A szegények a mi megmentőink, mert lehetővé teszik számunkra, hogy Jézus Krisztus arcával találkozzunk.

A világ szemében értelmetlen az a gondolat, hogy a szegénység és a nélkülözés üdvhozó erővel bírhat; mégis igaz, amit az apostol tanít: „Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt” (1Kor 1,26–29). Emberi szemmel nem látjuk ezt a megmentő erőt, de a hit szemével meglátjuk, és személyesen is megtapasztaljuk működését. Isten vándorló népének szívében lüktet ez az üdvözítő erő, amely senkit sem zár ki, hanem mindenkit bevon a megtérés valódi zarándoklatába, hogy megismerje és szeresse a szegényeket.

10. Az Úr nem hagyja cserben azokat, akik őt keresik és hívják: „gondolt rájuk, nem feledkezett el a szegények sóhajáról” (Zsolt 9,13), mert az ő füle meghallja hangjukat. A szegény reménysége megkérdőjelezi a halál különféle helyzeteit, mert tudja, hogy Isten különösen szereti őt, és így legyőzi a szenvedést és a kirekesztést. Szegénysége nem csorbítja méltóságát, amelyet a Teremtőtől kapott; abban a bizonyosságban él, hogy Isten teljes mértékben vissza fogja azt adni neki, mert ő nem marad közömbös leggyengébb gyermekei sorsa iránt, éppen ellenkezőleg, látja bánatukat és fájdalmaikat, hordozza őket, erőt és bátorságot ad nekik (vö. Zsolt 10,14). A szegények reményét erősíti az a bizonyosság, hogy az Úr elfogadja őket, hogy nála valódi igazságosságra lelnek, és hogy ő megerősíti szívüket, hogy továbbra is tudjanak szeretni (vö. Zsolt 10,17).

Ahhoz, hogy az Úr Jézus tanítványai az evangélium hiteles hirdetői legyenek, a remény kézzelfogható magvait kell szórniuk. Kérem az összes keresztény közösséget, és mindazokat, akik küldetésüknek érzik, hogy reményt és vigaszt vigyenek a szegényeknek: dolgozzanak azért, hogy ez a világnap sokakban erősítse a vágyat az aktív együttműködés iránt, hogy senkinek se kelljen nélkülöznie az emberi közelséget és a szolidaritást. Kísérjenek bennünket a próféta szavai, melyek egy másfajta jövőt hirdetnek meg: „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, sugarai üdvösséget fognak árasztani” (Mal 3,20).

Vatikánváros, 2019. június 13-án, Páduai Szent Antal liturgikus emléknapján

Ferenc pápa

Az egyház misszióját még inkább az evangélium szelleméhez igazítsuk    

     2019. október hónapjára arra kértem az egész egyházat, hogy rendkívüli missziós időszakként élje meg azt, így emlékezve XV. Benedek pápa Maximum illud kezdetű apostoli levele kihirdetésének (1919. november 30.) századik évfordulójára. Apostoli kezdeményezésének prófétai előrelátása megerősített abban, hogy megújítsuk az egyház misszionáriusi elkötelezettségét, misszióját még inkább az evangélium szelleméhez igazítsuk, hogy a meghalt és feltámadt Jézus Krisztus üdvösségét hirdesse és vigye el a világnak.

Felismerjük a Jézus Krisztus melletti hitdöntésünk missziós értelmét

     Jelen üzenet címe azonos az októberi missziós hónap témájával: megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban. E hónap megünneplése mindenekelőtt abban segít minket, hogy felismerjük a Jézus Krisztus melletti hitdöntésünk missziós értelmét, azon hitét, amelyet kötelezettség nélkül, ajándékként kaptunk a keresztségben. Istenhez tartozunk, mint gyermekei és ez soha nem egyénileg megy végbe, hanem mindig egyházi módon: az Istennel – Atyával, Fiúval és Szentlélekkel – való közösségből sok más testvérünkkel együtt új élet születik számunkra. Ez az isteni élet pedig nem árucikk, amit eladni – el akarjuk kerülni a prozelitizmust –, hanem gazdagság, amelyet átadni, közölni és hirdetni kell: ez a misszió értelme. Ingyen kaptuk ezt az ajándékot és ingyen adjuk tovább (vö. Mt 10,8) anélkül, hogy ebből bárkit is kizárnánk. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, eljutva az igazság megismerésére és az irgalmasság megtapasztalására az Egyháznak köszönhetően, amely az üdvösség egyetemes szentsége (vö. 1Tim 2,4; 3,15, II. Vatikáni Egyetemes Zsinat, Lumen Gentium dogmatikai konstitúció, 48).

Az Egyháznak állandó és tartós misszionáriusi megtérésre van szüksége

     Az Egyház misszióban van a világon: a Jézus Krisztusba vetett hit a dolgokat helyes megvilágításba helyezi, mert lehetővé teszi, hogy Isten szemével és szívével lássuk a világot; a remény megnyit minket az isteni élet örök láthatárára, amelyben már valójában részünk van; a szeretet pedig, amelyet előre megízlelünk a szentségekben és a testvéri szeretetben, a föld végső határáig mozdít minket (vö. Mik 5,3; Mt 28,19; ApCsel 1,8; Róm 10,18). Egy Egyháznak, amely elmegy a legvégső határokig, állandó és tartós misszionáriusi megtérésre van szüksége. Hány szent, hány hitben élő nő és férfi tanúskodik arról, hogy ez a határtalan megnyílás lehetséges és megvalósítható, mutatja meg nekünk, hogyan lépjünk ki önmagunkból irgalmasan, a szeretettől sürgetve és éli elénk az ajándékozás, az áldozat és az ingyenesség logikáját (vö. 2Kor 5,14–21)! Aki Istent hirdeti, legyen Isten embere (vö. Maximum illud apostoli levél).

A világban mindannyian küldetésben vagyunk

     Ez egy olyan megbízás, amely személyesen érint mindannyiunkat: én mindig misszió vagyok; te mindig misszió vagy; minden megkeresztelt ember maga egy-egy misszió. Aki szeret, az megmozdul, kilép önmagából, vonz és vonzódik, átadja önmagát a másiknak és életet adó kapcsolatokat teremt. Senki sincs, aki Isten szeretete számára haszontalan és jelentéktelen lenne. A világban mindannyian küldetésben vagyunk, mert minden ember Isten szeretetének gyümölcse. Még ha apám és anyám hazugság, gyűlölet és hűtlenség által elárulná is a szeretetet, Isten soha nem lép vissza az élet ajándékozásától és minden gyermekét mindig is részesíti isteni és örökkévaló életében (vö. Ef 1,3–6).

     Ennek az életnek a keresztség által leszünk részesei, ezáltal kapjuk meg a hitet Jézus Krisztusban, aki győztes a bűn és a halál felett, megújít minket Isten képére és hasonlóságára és beletagoz minket Krisztus testébe, az Egyházba. Ebben az értelemben tehát a keresztség valóban szükséges az üdvösséghez, mert biztosítja számunkra, hogy az Atya házában mindig és mindenütt fiak és leányok vagyunk, nem pedig árvák, idegenek vagy rabszolgák. Ez, ami a keresztény emberben szentségi valóság – melynek tökéletessége az Eucharisztia –, minden férfi és nő hivatása és rendeltetése marad, akik megváltásra és üdvösségre várnak. A keresztség ugyanis az isteni ajándék ígéretének megvalósulása, amellyel Isten az embert gyermekévé teszi a Fiúban. Természetes szüleink gyermekei vagyunk, de a keresztségben miénk lesz az eredeti atyaság és az igazi anyaság is: akinek az Egyház nem édesanyja, annak Isten nem lehet atyja (vö. Szent Ciprián, Az egyház egységéről, 6).

Küldetésünk Isten atyaságában és az Egyház anyaságában gyökerezik

    Küldetésünk tehát Isten atyaságában és az Egyház anyaságában gyökerezik, mivel a keresztséghez szorosan kapcsolódik az a megbízás, amelyet Jézus a húsvéti küldetésben megfogalmazott: ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket, eltöltve Szentlélekkel a világ kiengeszteléséért (vö. Jn 20,19–23; Mt 28,16–20). A keresztény ember részese ennek a küldetésnek, azért, hogy senki se nélkülözze a fogadott fiúságra való meghívás örömhírét, valamint személyes méltóságának és az emberi élet belső értékének bizonyosságát a fogantatástól kezdve egészen a természetes halálig. Amikor a terjeszkedő szekularizáció Isten aktív atyaságának kifejezett és kulturális visszautasításává fejlődik történelmünkben, akadályává válik minden valódi testvériségnek, ami az egymás élete iránti kölcsönös tiszteletben nyilvánulna meg. Jézus Krisztus Istene nélkül minden különbség pokoli fenyegetéssé válik és lehetetlenné teszi az emberi faj gyümölcsöző egységét és benne a testvéri elfogadás megvalósulását.

A misszió kiszólítja a missziós hithirdetőt otthonából, családjából, hazájából…

     Az üdvösségre szóló egyetemes meghívástól motiválva, amelyet Isten Jézus Krisztusban részünkre felajánl, XV. Benedek arra szólít fel, hogy lépjünk túl minden nacionalista és etnocentrikus elzárkózáson, vessünk véget a gyarmati hatalmak beavatkozásának az evangélium hirdetésébe, valamint ezen államok gazdasági és katonai érdekei érvényesítésének. A pápa Maximum illud apostoli levelében emlékeztetett arra, hogy az egyház missziójának Isten akarta egyetemes jellege megköveteli, hogy kilépjünk a hazánkhoz és nemzetünkhöz fűződő exkluzív kapcsolatból. A kultúra és a közösség megnyílása Jézus Krisztus üdvösséghozó újdonsága előtt megköveteli minden indokolatlan etnikai és egyházi bezárkózás leküzdését. Az egyháznak ma is szüksége van férfiakra és nőkre, akik keresztségük erejében nagylelkűen válaszolnak a meghívásra, amely kiszólítja őket otthonukból, családjukból, hazájukból, nyelvi közegükből és helyi közösségükből. A népekhez szól küldetésük, a világban, amelyet még nem alakítottak át Jézusnak és az Ő szent egyházának szentségei. Isten szavát hirdetve, az evangéliumról tanúskodva és a Szentlélekben való életet ünnepelve ők bűnbánatra hívnak fel, keresztelnek és felkínálják a keresztény üdvösséget; mindezt az egyes ember személyes szabadságának tiszteletben tartásával és párbeszédet folytatva azon népek kultúrájával és vallásával, amelyekhez küldetésük szól. A „missio ad gentes”, amely az egyház számára mindig szükséges, alapvető módon járul hozzá minden keresztény szüntelen megtérésének folyamatához. A Jézus húsvétjába vetett hit, az egyház keresztelési küldetése, az önmagunktól és saját otthonunktól földrajzi és kulturális értelemben vett eltávolodásra ösztönző hívás, a bűntől való megváltás, valamint a személyes és társadalmi bajoktól való megszabadulás szükségessége megköveteli a missziót a föld legvégső határáig.

Amazónia példája kapcsán egyetlen kultúra se maradjon önmagába zárva

     A Pán-amazóniai Szinódussal való gondviselésszerű egybeesés arra indít engem, hogy aláhúzzam: a misszió, amelyet Jézus Lelkének ajándékával reánk bízott, továbbra is aktuális és szükséges ezen területek és az ott élők számára. A megújult Pünkösd tágra nyitja az egyház kapuit azért, hogy egyetlen kultúra se maradjon önmagába zárva, egyetlen nép se zárkózzék el, hanem nyitott legyen a hit egyetemes közösségére. Senkinek sem szabad saját egójába zárkóznia, belevesznie etnikai és vallási hovatartozásának önközpontúságába. Jézus húsvétja széttöri a világok, vallások és kultúrák szűk korlátait és arra hív minden közösséget, hogy növekedjen a férfi és nő méltóságának tiszteletben tartásában és törekedjen mindig teljesebben megtérni a feltámadt Úr igazságához, aki minden ember számára valódi életet ajándékoz.

Latin-Amerika, Karib-térség: A Szentlélek irányította őket az evangélium útjaira

     Ebben az összefüggésben XVI. Benedek szavai jutnak eszembe, amelyeket 2007-ben mondott nekünk, latin-amerikai püspököknek a brazíliai aparecidai találkozónk kezdetén; szeretném megismételni itt e szavakat és azonosulni velük: „De milyen jelentőséggel bírt a keresztény hit elfogadása Latin-Amerika és a Karib-térség országai számára? Azt jelentette számukra, hogy megismerik és elfogadják Krisztust, az ismeretlen Istent, akit őseik – anélkül, hogy tudták volna – gazdag vallási hagyományaikban kerestek. Krisztus volt a Megváltó, aki után csendben vágyakoztak. Azt is jelentette, hogy a keresztvízzel megkapták az isteni életet, amely Isten fogadott gyermekeivé tette őket és megkapták a Szentlelket, aki azért jött, hogy megtermékenyítse kultúrájukat, amennyiben megtisztította és növekedésnek indította azt a megszámlálhatatlan sokaságú magot és csírát, amelyet a Megtestesült Szó beléjük öntött, és így irányította őket az evangélium útjaira. [...] Az Isten Igéje, amikor Jézus Krisztusban testté lett, egyúttal történelemmé és kultúrává is vált. A prekolumbián vallásokhoz való visszatérés utópiája – elválva Krisztustól és az egyetemes egyháztól – nem előrehaladás, hanem visszalépés. Ez valójában visszafejlődés, visszatérés egy, a múltban lehorgonyzott történelmi korszakhoz.” (Megnyitóbeszéd, 2007. május 13. Insegnamenti III, 1 [2007], 855–856.)

A Szűzanya számára Fia küldetése a kereszt lábánál saját küldetésévé is vált   

     Mária, édesanyánk, reád bízzuk az Egyház küldetését. A Szent Szűz Fiával egyesülve a megtestesülésétől kezdve elindult és teljes mértékben rész vett Jézus küldetésében, egy olyan misszióban, amely a kereszt lábánál a saját küldetésévé is vált: az Egyház anyjaként közreműködni abban, hogy világra hozza a Szentlélekben és a hitben Isten új gyermekeit.

     Végül szeretnék röviden szólni a Pápai Missziós Művekről, amelyet már a Maximum illud is a misszió eszközeként ajánlott. A Pápai Missziós Művek az Egyház egyetemességében, mint egy globális hálóban végzi szolgálatát, amely a pápát missziós erőfeszítésében támogatja részben imával – a misszió lelkével –, részben a keresztények karitatív adományaival szerte a világon. Hozzájárulásaik segítik a pápát a részegyházak evangelizálásában (Hitterjesztés Műve), a helyi papság képzésében (Szent Péter Apostol Műve), a világ gyermekeinek missziós tudatosságra nevelésében (Szent Gyermekség Műve) és a keresztények misszionáriusi tudatának kialakításában (Missziós Unió). Megújítva támogatásomat e Művekhez, kívánom, hogy 2019 októberének rendkívüli missziós hónapja hozzájáruljon misszionáriusi szolgálatuk megújulásához szolgálva az én szolgálatomat.

     Szívből adom áldásomat a misszionáriusokra és mindazokra, akik keresztségük révén bármilyen módon részt vesznek az egyház missziójában.

Vatikánváros, 2019. június 9., Pünkösd főünnepén. Ferenc pápa

MKPK Sajtószolgálat