A Pápa hangja

A globalizált kultúra térhódítása ráébreszt minket arra, hogy a világi hívek, keresztségük erejénél fogva hivatást éreznek arra, hogy együttműködjenek a katekézis szolgálatában. Ferenc pápa aláhúzza, hogy hiteles találkozásra van szükség a fiatal generációkkal. Olyan módszereket és kreatív eszközöket kell kidolgozni, az evangélium hirdetésére, amelyek megfelelnek az egyház missziós átalakulásának.

Bibliai gyökerek a keresztény hit átadására

Az új világi kateketikai szolgálatnak ősi eredete van: csírájában említi Lukács evangéliuma, illetve Szent Pálnak a korintusiakhoz és a galatákhoz írt levelei egyaránt. A II. vatikáni zsinattól kezdve egyre jobban tudatosult, milyen nagy jelentősége van a hitoktató szerepének, ami hozzájárul a keresztény közösség fejlődéséhez. Ma a kitartó és felkészült katekéták pótolhatatlan küldetést hordoznak a hit átadásában és elmélyítésében. Elviszik a világnak a keresztény hit szépségét, jóságát és igazságát.

A pápai rendelkezés anélkül, hogy csorbítaná a püspök küldetését, aki az egyházmegye első számú katekétája, mint ahogy a szülők sajátos felelősségét sem rövidíti meg gyermekeik keresztény nevelésére vonatkozóan, arra szólít, hogy juttassuk érvényre a hitoktatásban közreműködő világi híveket. Nagyon sokan szeretnének megismerkedni hitünk szépségeivel. A lelkipásztorok feladata, hogy fölismerjék azokat a világi szolgálati formákat, amelyek hozzá tudnak járulni a társadalom átalakulásához; eljuttatva a keresztény értékeket a szociális, politikai és gazdasági élet színtereire.

Teljesen világi szolgálat

A katekéta a hit tanúja, mester és kísérő – írja rendelkezésében a pápa -, akinek az a hivatása, hogy részt vegyen a hitátadás lelkipásztori szolgálatában. Az első igehirdetéstől a keresztény beavatás szentségeire való felkészítésig egészen az állandó képzésig. A hitoktató világi szolgálata nagyobb hangsúlyt helyez valamennyi megkeresztelt missziós hivatására, melyet teljes mértékben világi formában kell folytatni, mindenféle klerikalizálódás nélkül. Erőteljes hivatásértékkel is bír a laikus katekéta szolgálat, ami megfelelő körültekintést kíván a püspök részéről. Szükséges hozzá az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció rítusa is, amelyet hamarosan közzétesznek.

Milyen katekétákról van szó?

Ferenc pápa kifejti, hogy a katekéták olyan férfiak és nők legyenek, akiket mély hit és emberi érettség jellemez. Vegyenek tevékenyen részt a keresztény közösségben. Legyenek befogadók, nagylelkűek, és éljenek testvéri szeretetközösségben. Rendelkezzenek megfelelő bibliai, teológiai, pasztorális és pedagógiai ismeretekkel. Legyen tapasztalatuk a hitoktatásban; működjenek együtt hűségesen a papokkal és diakónusokkal. Végezetül pedig hassa át őket valódi apostoli lelkesedés.

A Szentatya arra szólítja a püspöki konferenciákat, hogy ténylegesen működtessék a katekéták szolgálatát. Határozzák meg a képzési irányvonalat és a jelentkezéshez szükséges normatív követelményeket. Mindezt a most közzétett pápai motu propriónak megfelelően, a helyi egyházak, köztük a keleti egyházak jogrendszere alapján.

A világi hitoktatók szerepe az egyházban

Az egyház történetében kiemelkedő szerepet játszottak a világi katekéták: gondoljunk elsőként Koreára, ahol Szent Kim András a XIX. században laikus hitoktatóként vetette el a hit magvait. Hozzá csatlakozó társaik életüket adták Krisztus követéséért, szerepük nélkülözhetetlen volt a koreai keresztény közösség születésében. Afrika első két katekétája Daudi Okeloés Jildo Irwa, ugandai vértanúk voltak. Pogány családból származtak, majd megkeresztelkedésük és képzésük után hitoktatók lettek. Reggelente összegyűjtötték az embereket közös imára, majd a gyermekeknek oktattak hittant, és vezették a rózsafüzér imát. Mielőtt megölték őket, utolsó mondatuk ez volt: „Nem ártottunk senkinek. Azért vagyunk itt, hogy hirdessük Isten igéjét”. Felidézhetjük boldog Samuel Daswa dél-afrikai világi vértanú, boldog Luc Sy laoszi vértanú hitoktató példáját. Boldog Maddalena Caterina Morano egész életét a szicíliai városoknak szentelte, ahol most a messinai egyházmegye a katekéták védőszentjének tiszteli. A sorban Boldog Sándor István vértanú szalézi testvér, a kommunista rezsim által meggyilkolt katekéta is előkelő helyen szerepel. Ha pedig napjaink példaképeire gondolunk, Boldog Carlo Acutis is a fiatalok evangelizálásnak szentelte életét, az új kommunikációs eszközök használatával.   

Forrás: Vatikáni Rádió

Kedves Testvérek!

Az elmúlt év december 8-án – annak alkalmából, hogy százötven évvel ezelőtt nyilvánították Szent Józsefet az egyetemes Egyház védőszentjévé – egy különleges, neki szentelt év kezdődött el (vö. az Apostoli Penitenciária 2020. december 8-i határozata). Részemről a Patris corde apostoli levelet azzal a céllal írtam meg, hogy „növelje szeretetünket e nagy szent iránt” (Patris corde apostoli levél, befejezés). Szent József rendkívüli alak, ugyanakkor „mindegyikünk emberi helyzetéhez is nagyon közel áll”.

Szent József nem keltett feltűnést, nem rendelkezett különleges karizmákkal, és különlegesnek sem tűnt a vele találkozók szemében. Nem volt híres, és nem is vetette magát észre: az evangéliumok egyetlen szavát sem közlik. A hétköznapi életén keresztül mégis valami rendkívüli dolgot ért el Isten szemében.

Isten a szívet nézi (vö. 1Sám 16,7), és Szent Józsefben felismerte az atyai szívet, amely a napi rutin közepette képes életet adni. A hivatásoknak ugyanis ez a célja: mindennap életet adni és megújítani.

Az Úr atyai és anyai szíveket szeretne megformálni: nyitott, nagy kezdeményezésekre képes szíveket, melyek nagylelkűek az önátadásban, együttérzőek a szorongások csillapításában, és rendíthetetlenek a remények megerősítésében. A papságnak és a megszentelt életnek nagy szüksége van ezekre a tulajdonságokra, különösen ma, a járvány okozta kiszolgáltatottság és szenvedések idején, amely a jövőt és az élet értelmét illetően bizonytalanságot és félelmet keltett.

Szent József szelíden találkozik velünk, mint egy „szomszédból való szent”, ugyanakkor határozott tanúbizonysága vezethet bennünket utunkon.

Szent József három kulcsszót mutat fel minden ember hivatása előtt. Az első az álom.

Minden embernek az az álma, hogy életében megvalósítsa önmagát. Joggal táplálunk nagy reményeket és várakozásokat, melyeket mulandó célok – a siker, a pénz és a szórakozás – nem tudnak kielégíteni. Ha arra kérnénk az embereket, hogy egyetlen szóval fejezzék ki életük álmát, nem lenne nehéz elképzelni a választ: „szeretet”. A szeretet értelmet ad az életnek, mert felfedi annak titkát. Valóban csak akkor van életünk, ha megosztjuk; csak akkor birtokoljuk igazán, ha nagylelkűen továbbadjuk. E tekintetben Szent Józsefnek sok mondandója van számunkra, mert az álmok által, melyekkel Isten inspirálta, ajándékká tette életét.

Az evangéliumok négy álomról tudósítanak (vö. Mt 1,20; 2,13.19.22). Isten hívásai voltak, de nem volt könnyű elfogadni őket. Józsefnek minden álom után meg kellett változtatnia terveit, és kockáztatnia kellett, feláldozva saját terveit azért, hogy annak az Istennek a titokzatos terveit követhesse, akire teljesen rábízta magát. De feltehetjük magunknak a kérdést: „Ugyan mi az az éjszakai álom, amelyben ennyire meg kellene bíznunk?” Bár az ókorban fontosnak tartottak az álmokat, az élet konkrét valóságával szemben mégiscsak csekélységek voltak. Szent József mégis habozás nélkül hagyta, hogy álmai vezéreljék. Miért is? Mert szíve teljesen Isten felé irányult; készséges volt. Éber „belső füle” számára egy apró jelzés is elég volt arra, hogy felismerje Isten hangját. Ez a mi hivatásunkra is igaz: Isten nem szereti magát látványosan feltárni, szabadságunkat megsérteni. Gyengéden közli velünk terveit, nem vakít el káprázatos látomásokkal, hanem csendesen fordul szívünk felé, közelít felénk, gondolataink és érzéseink által szól hozzánk. Ily módon, amint Szent Józseffel tette, nagy és meglepő távlatokat tár elénk.

Józsefet álmai valóban olyan élményekhez vezették, amelyekről soha nem is álmodott volna. Az első álom megzavarta jegyességét, de a Messiás atyjává is tette őt; a második miatt Egyiptomba menekült, de megmentette családja életét. A harmadik álom megjövendölte szülőföldjére való visszatérését, a negyedik álom ismét tervváltoztatásra késztette, hogy visszavezesse őt Názáretbe, oda, ahol Jézusnak el kellett kezdenie hirdetni Isten országát. Mindezen viszontagságok közepette az Isten akaratának követésére irányuló bátorsága győztesnek bizonyult. Ez történik a hivatásban is: Isten hívása mindig arra ösztönöz bennünket, hogy megtegyük az első lépést, hogy átadjuk magunkat, hogy előre haladjunk. Kockázat nélkül nincs hit. Csak ha az ember bizalommal telve a kegyelemre hagyatkozik, ha félreteszi programjait és kényelmét, akkor mond igent Istennek. És

minden „igen” gyümölcsöt hoz, mert egy nagyobb terv részévé válik, amelynek mi csak részleteit ragadjuk meg, de amelyet az isteni Művész ismer és megvalósít, hogy minden élet remekművé váljék.

Ebben a tekintetben Szent József kiemelkedő példa Isten terveinek elfogadására. Elfogadása azonban tevékeny elfogadás volt: soha nem lemondó vagy megadó: József „nem egy passzívan beletörődő ember. Vezető szerepe bátor és erős” (Patris corde apostoli levél, 4). Kívánom, hogy tudjon mindenkit segíteni, különösen a fiatalokat tudja segíteni, hogy döntésükben valóra váltsák Isten rájuk vonatkozó álmait; ébressze fel bennük a vállalkozó szellemet, hogy „igent” mondjanak az Úrnak, aki mindig meglep, és soha nem okoz csalódást.

Egy második szó is fémjelzi Szent Józsefnek és hivatásának útját: a szolgálat.

Az evangéliumokból kitűnik, hogy József teljesen másokért és soha nem önmagáért élt. Isten szent népe a legtisztább hitvesnek nevezi, feltárva azt, hogy képes arra a szeretetre, ami semmit nem tart meg magának. Azáltal, hogy a szeretetet a birtoklás minden formájától megszabadította, nyitottá vált egy még gyümölcsözőbb szolgálatra. Szeretetteljes gondoskodása nemzedékeket ölel át; figyelmes őrködése az Egyház védőszentjévé tette. József a boldog halál védőszentje is, mert meg tudta testesíteni az élet önátadó értelmét. Szolgálata és áldozata azonban csak azért volt lehetséges, mert egy nagyobb szeretet hordozta őket: „Minden igazi hivatás önmagunk odaajándékozásából születik, ami az egyszerű áldozatvállalás érett formája. A papi hivatásban és a megszentelt életben is ilyen érettségre van szükség. Ahol egy hivatás – legyen az házas, cölebsz vagy szűzi hivatás – nem éri el az önajándékozás érettségét, hanem megáll a pusztán áldozati logikánál, akkor ahelyett, hogy a szeretet szépségének és örömének a jele lenne, félő, hogy a boldogtalanság, a szomorúság és a csalódottság kifejezésévé válik” (uo., 7.).

Szent József számára a szolgálat – mint az önátadás konkrét kifejeződése – nem egyszerűen egy távoli eszmény volt, hanem a mindennapi élet szabályának számított. Arra törekedett, hogy megtalálja és előkészítse a szállást, ahol Jézus megszülethetett; mindent megtett, hogy Jézust megvédje Heródes haragjától, sietve Egyiptomba ment; azonnal visszatért Jeruzsálembe, hogy megkeresse az elveszett Jézust; dolgozva támogatta családját, még idegen földön is. Röviden szólva alkalmazkodott a különböző körülményekhez egy olyan ember magatartásával, aki nem veszíti el bátorságát, ha az élet nem úgy alakul, ahogyan ő szeretné; annak az embernek a készségével, aki azért él, hogy szolgáljon. József ebben a szellemben fogadta el élete során a számos és gyakran váratlan utazást: Názáretből Betlehembe a népszámlálás végett, majd Egyiptomba és ismét Názáretbe, és minden évben Jeruzsálembe. Minden alkalommal kész volt arra, hogy panaszkodás nélkül szembenézzen az új körülményekkel, mindig kész volt kezet nyújtani a helyzetek megoldásában. Mondhatjuk, hogy

ő volt a földön a mennyei Atyának a földi Fia felé kinyújtott keze.

József ezért válhat minden hivatás példaképévé, akik arra vannak hívva, hogy az Atya szorgos, gyermekei felé kinyújtott kezei legyenek.

Szívesen gondolok tehát Szent Józsefre mint Jézus és az Egyház védelmezőjére, és úgy mint a hivatások védelmezőjére. A szolgálat iránti készségéből fakad ugyanis az oltalmazásra való törekvése. Az evangélium azt mondja, hogy „József fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját” (Mt 2,14), kifejezve ezzel is készségét és családja iránti elköteleződését. Nem vesztegette az idejét arra, hogy a nem sikerült dolgokon bosszankodjon, hogy teljesen a gondjára bízottakra figyelhessen. Az ilyen éber és figyelmes törődés jele egy beteljesült hivatásnak, tanúsága egy olyan életnek, amelyet Isten szeretete érintett meg. Milyen szép példát adunk a keresztény életre, amikor nem ambícióinkat követjük szakadatlanul, és nem bénít meg a régmúlt idők utáni vágyakozás, hanem azzal törődünk, amit az Úr az Egyház által reánk bízott! Isten ekkor reánk árasztja Lelkét és teremtő erejét; és éppúgy csodákat visz végbe rajtunk, mint Józsefen.

Isten meghívása mellett, mely legnagyobb álmainkat betölti, és válaszunk mellett, mely a nagylelkű szolgálatban és figyelmes gondoskodásban valósul meg, van egy harmadik szempont, amely Szent József életét és a keresztény hivatást jellemzi, s a mindennapokat meghatározza: ez pedig a hűség.

József az „igaz ember” (Mt 1,19), aki mindennap kitartóan Istennek és az ő terveinek csendes szolgálatában áll. Életének egy különösen nehéz pillanatában „eltöpreng” (vö. Mt 1,20). Eltöpreng, mérlegel: nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a sietség, nem enged a kísértésnek, hogy kapkodva hozzon döntést, nem ösztönszerűen vagy a pillanat hevében cselekszik. Ehelyett türelmesen eltöpreng a dolgokon. Tudja, hogy az élet a fontos döntésekben való állandó hűségre épül. Ez tükröződik abban a türelmes és csendes kitartásában, amelyet alázatos asztalosmesterként is tanúsított (vö. Mt 13,55). Ez a maga idejében nem ihlette meg a krónikákat, mégis számtalan apa, munkás és keresztény mindennapjait inspirálta évszázadokon át. A hivatás ugyanis – akárcsak az élet – a mindennapi hűségben válik éretté.

Hogyan tápláljuk ezt a hűséget? Isten hűségének fényében. Az első szavak, amelyeket Szent József álmában hallott, arra szólították fel, hogy ne féljen, mert Isten mindig hűséges ígéreteihez: „József, Dávid fia, ne félj!” (Mt 1,20). Ne félj: az Úr ezeket a szavakat hozzád is intézi, kedves nővérem és fivérem, valahányszor – bár bizonytalankodás és tétovázás közepette – visszatarthatatlan vágyat érzel arra, hogy életedet átadd neki. Megismétli ezeket a szavakat, amikor – bárhol is vagy, akár próbatételek és félreértések közepette – mindennap azért küzdesz, hogy az ő akaratát kövesd. Ezek

olyan szavak, amelyeket újra és újra felfedezel, amikor hivatásod útján első szerelmedhez visszatérsz.

Ezek a szavak refrénként kísérik azokat, akik – Szent Józsefhez hasonlóan – hűségükkel mindennap igent mondanak Istennek.

Ez a hűség az öröm titka. Egy liturgikus himnusz a názáreti otthonban uralkodó „tiszta örömről” beszél. Ez az egyszerűség öröme, az az öröm, amelyet naponta tapasztalnak meg azok, akik az igazán fontossal törődnek: a hűséges közelség Istenhez és felebarátunkhoz. Milyen jó lenne, ha ugyanez az egyszerű és ragyogó, józan és reményteljes légkör járná át szemináriumainkat, szerzetes intézményeinket és plébániáinkat! Ezt az örömet kívánom nektek, kedves testvérek és nővérek, akik nagylelkűen Istent tettétek életetek álmává, hogy őt szolgáljátok rátok bízott testvéreitekben, hűségben, amely már maga is tanúságtétel az elfelejtett döntések és a múló érzelmek korában, melyek tovatűnnek anélkül, hogy örömet hagynának maguk után. Szent József, a hivatások védelmezője kísérjen benneteket atyai szívvel!

Kelt Rómában, a Lateráni Szent János-bazilikában, 2021. március 19-én, Szent József főünnepén

Ferenc

1321-ben halt meg Ravennában, fájdalmasan száműzve szeretett szülővárosából, Firenzéből. A költőóriás 700 év távlatából szól hozzánk, mai emberekhez, és kéri, hogy ne csak olvassuk és tanuljuk műveit, hanem elsősorban hallgassuk meg és kövessük őt a boldogsághoz vezető úton, vagyis Isten végtelen és örök szeretete felé. Ferenc pápa e szavakkal ír Candor lucis aeternae – kezdetű apostoli levelében, melyet Urunk születésének hírüladása napján, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén tett közzé. Az időzítés nem véletlen: a megtestesülés misztériuma, mely Mária igenjéből fakadt, az egész Isteni színjáték igazi ihletője és lényegi magva. Abból a csodás isteni kapcsolatból születik, melynek révén Isten belép az emberi történelemben, megtestesül, az emberiség pedig Istenben találja meg az igaz boldogságot.

Az emberi lét paradigmája

A kilenc fejezetből álló apostoli levél elején Ferenc pápa fölidézi elődei gondolatait Dantéval kapcsolatban. A toszkán költő életét az emberi lét paradigmájának nevezi, főműve, a Divina Commedia pedig aktuális és örökérvényű. Kultúránk szerves része, mely emlékeztet minket Európa és a Nyugat keresztény gyökereire. Megtestesíti azokat az eszményeket és értékeket, amelyeket az egyház és a civil társadalom mai is hirdet, mint az emberi együttélés alapját, hogy testvérként éljünk. Az Isteni színjáték két tartóoszlopa az ember lelkébe ültetett vágy, és a boldogság, melyet a szeretet, vagyis Isten látása ad. Ezért Dante a remény prófétája, mert műve arra sarkallja az emberiséget, hogy megszabaduljon a bűn sötét erdejéből és ráleljen az igaz útra. Ezáltal eléri a történelemben az élet teljességét, és az Istenben való örök boldogságot. A Dante által kijelölt út egy igazi zarándoklat, amely mindenki számára lehetséges és elérhető, mert Isten irgalmassága mindig megadja az esélyt, hogy megváltozzunk és megtérjünk – mutat rá a pápa.

Divina Commedia

Az Isteni színjáték női szereplői

Az apostoli levél kiemeli az Isteni színjáték három női szereplőjét: Mária, Isten anyja a szeretet példaképe. Beatrice a remény szimbóluma, míg Szent Lúcia a hit ikonja. Ez a három nő az isteni erények megtestesítőjeként kíséri el Dantét zarándoklata különböző szakaszaiban. Ezáltal megmutatják, hogy egyedül senki sem üdvözülhet, vagyis szükségünk van segítségre, mely bölcsen és előrelátón támogat és vezet minket. Máriát, Beatricét és Lúciát mindig az isteni szeretet vezérli. Ez az egyedüli forrás, mely az üdvösségre vezet minket, megújíthatja az életet és boldogságot ad.

A multimediális világ előfutára

Ferenc pápa levelében kitér Szent Ferencre is, akit Dante művében a boldogok ragyogó rózsájaként jelenít meg. A pápa Assisi szegénykéje és a nagy itáliai költő között mély összhangot lát. Mindketten a néphez fordultak: Szent Ferenc az emberek közé ment, Dante pedig a latin helyett a népnyelvet használta írásában. Ezen túlmenően mindketten megnyílnak a teremtett világ szépsége és értéke előtt, mely a Teremtőt tükrözi. Zseniális művész, akinek humanizmusa a mai napig érvényes és időszerű. Dante Alighieri multimediális kultúránk előfutára – állapítja meg a pápa -, mert művében szavak és képek, szimbólumok és hangok keverednek és állnak össze egyetlen üzenetté.

Kódex facsimile

Dante segít ma is életünk zarándokútján

Ferenc pápa gratulál a tanároknak, akik szenvedélyesen tudják átadni a dantei üzenetet és művének kulturális, vallási és erkölcsi kincseit. Egyben azt kéri, hogy ez az örökség ne maradjon meg az iskolai és egyetemi aulák falai között, hanem a keresztény közösségeknek és kulturális egyesületeknek köszönhetően jusson el a nagyközönséghez. A művészek is vegyék ki a részüket a küldetésből: a szépség útján formálják meg Dante költeményét, hogy terjesszék a béke, a szabadság és a testvériség üzenetét. Ez a feladat a mostani történelmi pillanatban különösen fontos, amikor árnyak, romlás és a jövőbe vetett bizalom hiánya vesz körül minket. Dante, a nagy költő segíthet minket abban, hogy derűsen és bátran haladjunk az élet és a hit zarándokkútján, egészen addig, amíg szívünk megleli az igazi békét és örömet, vagyis a szeretetet, „mely mozgat napot és minden csillagot”.

Forrás: Gedő Ágnes / Isabella Piro – Vatikáni rádió

Szent József tanúságtétele vezéreljen utunkon

A pápa Sámuel első könyvének szavait idézi: „Isten a szívet nézi”, majd kifejti, hogy Isten Szent Józsefben felismerte egy apa szívét, aki képes adni és életet teremteni a mindennapokban. Erre irányulnak a hivatások: életeket létrehozni és újjá teremteni minden nap. Az Úr formálni kívánja az apák, az anyák szívét: legyenek nyitott szívek, amelyek képesek nagy lendületekre, nagylelkűek az adományozásban, együttérzéssel vigasztalnak aggodalmak idején, megerősítenek a reményben.  Ezekre van szüksége a papságnak és az Istennek szentelt életnek, ma különösen, amikor korunkat a törékenység és a szenvedés jellemzi a világjárvány miatt is, amely bizonytalanságot és félelmet keltett a jövőt és az életet illetően. Szent József szelíden jön elénk, mintha szomszédunk lenne; erőteljes tanúságtétele ugyanakkor irányíthat bennünket utunk során – állapítja meg üzenetében Ferenc pápa.

Az első szó az álom

Szent József három kulcsszót javasol mindenki hivatása számára. Az első az álom. Mindenki arról álmodik, hogy sikerül az életben megvalósítania önmagát, és valóban helyes, ha nagy elvárásokat táplálunk, amelyeket az olyan mulandó célok, mint a siker, a pénz, a szórakozás, nem képesek kielégíteni. Az életnek a szeretet ad értelmet, mert felfedi misztériumát. Életünket csak akkor birtokoljuk valóban, ha azt maradéktalanul átadjuk. Szent Józsefnek sok mondanivalója van számunkra ezzel kapcsolatban, mert Isten által sugalmazott álmain keresztül adománnyá tette létét.

Isten szelíden közli velünk terveit

A pápa felidézi József négy álmát, amelyekről az evangéliumok beszámolnak (vö. Mt 1,20; 2,13.19.22). Ezek isteni meghívások voltak, de nem volt könnyű befogadni őket. Minden álom után Józsefnek kockáztatnia kellett, feláldozva saját terveit, hogy eleget tegyen Isten titokzatos terveinek. József a végsőkig bízott Istenben. Habozás nélkül hagyta, hogy álmai vezéreljék, mert szívét Isten felé irányította. Éber „belső hallásának” elegendő volt egy kis jel, hogy felismerje a hangot. Ez érvényes a mi meghívásainkra is: Isten nem szereti látványos módon kinyilvánítani magát, nyomást gyakorolva szabadságunkra. Szelíden közli terveit; nem csap le ránk villámként káprázatos látomásokkal, hanem tapintatosan fordul legbensőbb énünkhöz, gondolatainkon és érzelmeinken keresztül szól hozzánk. És mint ahogy Szent Józseffel tette, magasrendű és meglepő végcélokat javasol nekünk is.

Nincs hit kockázat nélkül

Ferenc pápa ezután rámutat, hogy az álmok Józsefet olyan kalandokra késztették, amelyekre soha nem gondolt volna. Az első megrendítette jegyességét, de a Messiás atyjává tette; a második következtében Egyiptomba menekült, de megmentette családja életét. A harmadik után, amely megjövendölte hazájába való visszatérését, a negyedik visszavitte Názáretbe, éppen oda, ahol Jézus később elkezdte Isten országának a hirdetését. Mindezen felfordulások közepette tehát győztesnek bizonyult bátorsága, hogy kövesse Isten akaratát. Így van ez a hivatások esetében is. Az isteni meghívás mindig arra késztet, hogy kilépjünk, hogy odaajándékozzuk magunkat, hogy tovább haladjunk. Nincs hit kockázat nélkül. Csak akkor mondunk valóban „igent” Istennek, ha bizalommal ráhagyatkozunk kegyelmére, félretéve saját programjainkat. Minden „igen” gyümölcsöt hoz, mert egy nagyobb tervhez csatlakozik, amelynek csak részleteit pillantjuk meg, de amelyeket az isteni Művész ismer és tovább visz, hogy minden életből mesterművet készítsen. Ebben az értelemben Szent József Isten tervei befogadásának kiváló példaképe. Az övé azonban egy aktív befogadás: soha nem lemondó vagy magát megadó, „József nem egy passzívan beletörődő ember. Vezető szerepe bátor és erős” (Patris corde apostoli levél, 4). Bárcsak segítene mindenkinek, főleg a fiataloknak, hogy helyes megkülönböztetéssel megvalósítsák Isten rájuk vonatkozó álmait; bárcsak sugallaná a bátor kezdeményezést, hogy „igent” mondjanak az Úrnak, aki mindig meglep és soha nem okoz csalódást.

A második szó a szolgálat

A második szó a szolgálat, amely megjelöli Szent József és a hivatás útját. Isten szent népe a „legtisztább jegyesnek” nevezi őt, rámutatva arra a képességére, hogy úgy szeret, hogy semmit sem tart meg magának. Megszabadítva a szeretetet minden birtoklástól ugyanis egy még termékenyebb szolgálatnak nyílt meg: szeretetteljes gondoskodása átívelt nemzedékeken át, gondos őrködése tette őt az egyház védőszentjévé. És a jóhalál védőszentjévé, mert meg tudta testesíteni az élet önzetlen értelmét. Szolgálata és áldozathozatalai azonban csak azért voltak lehetségesek, mert egy nagyobb szeretet volt támaszuk: „Minden igazi hivatás önmagunk odaajándékozásából születik, ami az egyszerű áldozatvállalás érett formája. A papi hivatásban és a megszentelt életben is ilyen érettségre van szükség. Ahol egy hivatás, legyen az házas, cölebsz vagy szűzi hivatás, nem éri el az önajándékozás érettségét, hanem megáll a pusztán áldozati logikánál, akkor ahelyett, hogy a szeretet szépségének és örömének a jele lenne, félő, hogy a boldogtalanság, a szomorúság és a csalódottság kifejezésévé válik” (ibid., 7). A szolgálat, az önátadás konkrét kifejezése Szent József mindennapi életének szabályává vált. Mindent megtett, hogy megfelelő szállást találjon Jézus születésének; hogy megvédje Heródes dühétől, villámgyorsan megszervezett egy egyiptomi utazást; sebtében visszatért Jeruzsálembe, hogy az elveszett Jézus keresésére induljon; eltartotta családját munkájával idegen földön is. Annak a hozzáállásával alkalmazkodott a különböző körülményekhez, aki nem veszíti el lélekjelenlétét akkor sem, ha az élet nem úgy zajlik, mint ahogy szeretné: annak a készségével, aki azért él, hogy szolgáljon. Ezzel a lelkülettel József befogadta az élet gyakran előre nem látott utazásait: Názáretből Betlehembe utazott a népszámlálásra, majd Egyiptomba és ismét Názáretbe ment, minden évben felment Jeruzsálembe. Mindig készségesen megállta a helyét az új körülmények között, panaszkodás nélkül, készen arra, hogy segítsen a helyzetek orvoslásában. Azt lehet mondani, hogy a mennyei Atya kinyújtott keze volt Fia felé a földön. Tehát nem lehet más, mint példakép minden hivatás számára, amelyek erre kaptak meghívást: legyenek az Atya dolgos kezei fiaiért és lányaiért.

Szent József a hivatások őrzője

„Szeretek tehát Szent Józsefre, Jézus és az egyház őrzőjére úgy gondolni, mint a hivatások őrzőjére” - írja a hivatások 58. világnapjára szóló üzenetében Ferenc pápa. Szolgálatkészségéből származik ugyanis gondoskodása az őrzésben. „Ő fölkelt, még az éjjel fogta a gyermeket és az anyját” (Mt 2,14) – olvassuk Máté evangéliumában, jelezve serény készségét és odaadását a család iránt. Nem vesztegetett időt, hogy bosszankodjon, nem rabolta el az időt azoktól, akik rá lettek bízva. Ez a figyelmes és gyengéd gondoskodás egy sikeres hivatás jele. Egy olyan élet tanúságtétele, amelyet megérintett Isten szeretete. Milyen szép példát adunk a keresztény életről, amikor nem követjük makacsul ambícióinkat és nem hagyjuk, hogy nosztalgiánk lebénítson, hanem gondját viseljük annak, amit az Úr az egyház révén ránk bízott! Akkor Isten reánk árasztja Lelkét, kreativitását és csodákat művel velünk, mint Józseffel.

A harmadik szó a hűség

Isten meghívásán túl, amely megvalósítja legnagyobb álmainkat, és válaszunkon túl, ami a készséges szolgálatban és a segítőkész gondoskodásban valósul meg, van egy harmadik szempont is, amely végigvonul Szent József és a keresztény hivatás életén, megadva a mindennapok ritmusát: ez a hűség. József az „igaz ember” (Mt 1,19), aki a mindennapi csöndes munkában kitart Istenhez és terveihez való csatlakozásában. Egy különlegesen nehéz pillanatban elgondolkozik a történteken (vö. Mt 1,20). Elmélkedik, mérlegel: nem hagyja, hogy úrrá legyen rajta a sietség, nem enged a kísértésnek, hogy elkapkodott döntéseket hozzon, nem követi ösztöneit és nem a pillanatnak él, mindent türelemmel ápol, mert a lét csak a nagy választásokhoz való szüntelen csatlakozás által épül. Ez felel meg a szelíd és állandó szorgosságnak, amellyel szerény ács mesterségét folytatta (vö. Mt 13,55), amelyről nem adtak hírt a korabeli krónikák, hanem példája az évszázadok során megihlette minden apa, minden munkás, minden keresztény hétköznapi életét. Mert a hivatás, mint az élet, csak a mindennapos hűség által érlelődik.

Ne félj, hogy Istennek szenteld életedet! Isten hűséges ígéreteihez

A mindennapos hűség Isten hűségének a fényében táplálkozik, aki megtartja ígéreteit. „József, Dávid fia, ne félj” (Mt 1,20) – ezek voltak az első szavak, amelyeket Szent József álmában hallott. Ne félj: ezek azok a szavak, amelyeket az Úr hozzád is intéz, kedves nővér, és hozzád is, kedves fivér amikor annyi bizonytalanság és tétovázás között érzed, hogy tovább már nem halasztható az a vágy, hogy Őneki add életedet – fordul a pápa a hivatásukat kereső fiatalokhoz. Ezek azok a szavak, amiket ismétel neked, amikor talán megpróbáltatások és értetlenségek között küzdesz, hogy minden nap kövesd akaratát. Ezek azok a szavak, amelyek, mint egy refrén, elkísérik azt, aki igent mond Istennek életével, mint Szent József: a mindennapi hűségben.

Az öröm titka az Istenhez való hűség

Ez a hűség az öröm titka. A liturgiában egy himnusz szerint a názáreti házban „tiszta volt az öröm”. Az egyszerűség átlátszó öröme ez, amely hűséges közelség Istenhez és a felebaráthoz. Milyen szép volna, ha ugyanez az egyszerű és sugárzó, józan és reménnyel teli légkör járná át szemináriumainkat, vallási intézeteinket, plébániáinkat! Ezt az örömet kívánom nektek fivérek és nővérek, akik nagylelkűen Istent tettétek meg életetek álmává, hogy szolgáljátok Őt a fivérekben és nővérekben, akik rátok lettek bízva, olyan hűség révén, amely már önmagában véve tanúságtétel egy olyan korban, amelyet a mulandó választások és tovatűnő, örömtelen érzelmek jellemeznek. Szent József, a hivatások őrzője kísérjen benneteket atyai szívvel! – kívánja Ferenc pápa a hivatások 58. világnapjára írt, Rómában, a Lateráni Szent János székesegyházban 2021. március 19-én, Szent József főünnepén kelt üzenetében.

Forrás: Vertse Márta - Vatikáni rádió

Kedves testvérek!

Köszöntelek mindnyájatokat, akik részt vesztek a „Mindennapi szeretetünk” témáról tárgyaló tanulmányi konferencián. Külön is szeretettel gondolok Kevin Joseph Farrell bíborosra, a Világiak, család és élet dikasztérium prefektusára, Angelo De Donatis bíborosra, a római egyházmegye helynökére, és Vincenzo Paglia érsekre, a Házasság- és Családtudományok II. János Pál Teológiai Intézetének nagykancellárjára.

Öt évvel ezelőtt jelent meg az Amoris laetitia szinódus utáni apostoli buzdítás a házastársi és családi szeretet szépségéről és öröméről. Ebből az alkalomból

azt kértem, hogy szánjunk egy évet a dokumentum újraolvasására és a téma tanulmányozására, egészen a családok 10. világnapjáig, amely, ha Isten is úgy akarja, 2022. június 26-án Rómában lesz.

Hálás vagyok az ezt a célt szolgáló kezdeményezéseitekért és kinek-kinek a hozzájárulásáért saját munkaterületén.

Ebben az ötéves időszakban az Amoris laetitia egy új útvonal kezdetét jelentette, a család valóságának új lelkipásztori megközelítésére ösztönözött. A dokumentum fő célja annak közvetítése – egy mélyen megváltozott korban és kultúrában –, hogy ma

az Egyháznak új szemmel kell néznie a családra: nem elég ismételgetni a tan értékét és fontosságát, ha nem válunk a család szépségének őrzőivé és nem foglalkozunk együttérzően a család törékenységeivel és sebeivel.

Ez a két szempont minden családpasztoráció középpontja: az evangélium világos hirdetése és a kísérés gyengédsége.

Egyfelől ugyanis egy olyan Szót hirdetünk a pároknak, a házastársaknak és a családoknak, amely segíti megérteni egyesülésük és szeretetük hiteles jelentését, azt, hogy egyesülésük és szeretetük a szentháromságos szeretetnek, valamint a Krisztus és az Egyház közötti szövetségnek a jele és képmása. Ez az evangélium folytonosan új Szava, amelyből minden tan, beleértve a családra vonatkozó tant is, alakot ölthet. És ez egy igényes Szó, amely meg akarja szabadítani az emberi kapcsolatokat azoktól a rabságoktól, amelyek gyakran eltorzítják arcukat, és ingataggá teszi őket: az érzelmek diktatúrája, az ideiglenes felmagasztalása, mely eltántorít az egész életre szóló elköteleződéstől, az individualizmus túlsúlya, a jövőtől való félelem. Ezekkel a nehézségekkel szembesülve

az Egyház megerősíti a keresztény házastársak számára a házasságnak mint Isten tervének, kegyelme gyümölcsének, valamint teljességben, hűséggel és ingyenességgel megélendő meghívásának értékét.

Ez a módja annak, hogy a kapcsolatok, még ha kudarcok, bukások és változások jellemzik is útját, megnyíljanak az öröm és az emberi kiteljesedés teljességére, s a testvériség és a szeretet kovászává váljanak a társadalomban.

Másfelől ennek az igehirdetésnek sosem lehet és sosem szabad felülről és kívülről történnie. Az Egyház a történelmi valóságba ágyazódik, ahogyan egykor Mestere is, és akkor is, amikor a család evangéliumát hirdeti, ezt úgy teszi, hogy belebocsátkozik a való életbe, közelről ismeri a házastársak és szülők mindennapi fáradozásait, problémáit, szenvedéseit, mindazokat a kisebb-nagyobb helyzeteket, amelyek megnehezítik és olykor meggátolják előrehaladásukat. Ez az az a konkrét környezet, amelyben megéljük mindennapi szeretetünket. Ezt a címet adtátok ennek a konferenciának: „Mindennapi szeretetünk.” Találó választás! Arról a szeretetről van szó, amely a házaspár életének egyszerűségéből és csendes munkálkodásából születik, a házastársak, az anyák, az apák, a gyermekek mindennapi és olykor fáradságos elkötelezettségéből fakad. Az az evangélium, amelyet felülről leeresztett tanként kínálná magát, és nem lépne be ennek a mindennapiságnak a „hús-vér valóságába”, azzal a kockázattal járna, hogy szép elmélet marad, melyet időnként erkölcsi kötelességként élnek meg az emberek.

Kísérnünk, hallgatnunk, megáldanunk kell a családok útját! Nem elég kijelölni az irányt, hanem együtt kell járni az utat velük!

Tapintatosan és szeretettel be kell lépnünk az otthonokba, és azt kell mondanunk a házastársaknak: az Egyház veletek van, az Úr közel van hozzátok, segíteni akarunk nektek, hogy meg tudjátok őrizni a kapott ajándékot!

Hirdetve az evangéliumot, kísérve az embereket és boldogságuk szolgálatában állva: ily módon segíthetünk a családoknak abban, hogy hivatásuknak és küldetésüknek megfelelően járjanak, tudatában a köztük lévő kötelékek szépségének, valamint alapjuknak az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten szeretetében.

Amikor a család ennek az isteni közösségnek a jegyében él, melynek egzisztenciális vonatkozásait is kiemeltem az Amoris laetitia buzdításban, akkor

a család a Szeretet-Isten élő szavává válik, melyet Isten a világért és a világhoz intéz.

A családi kapcsolatoknak – vagyis a házasságnak, az anyaságnak, az apaságnak, a gyermekségnek és a testvérségnek – a nyelvtana ugyanis az az út, amelyen keresztül a szeretet nyelve kifejeződik, amely értelmet ad az életnek és emberi minőséget minden kapcsolatnak. Ez a nyelv nemcsak szavakból áll, hanem létmódokból, beszédmódokból, pillantásokból, másokhoz való kapcsolódásunk gesztusaiból, idő- és térbeli meghatározottságaiból is. A házastársak jól tudják ezt, a szülők és a gyerekek nap mint nap tanulják ezt a szeretet iskolájában, amely a család. És ebben a közegben történik a hit nemzedékek közötti átadása is: a hit pontosan a jó és egészséges kapcsolatok nyelvén keresztül valósul meg, melyeket a családban élünk meg mindennap, különösen akkor, amikor konfliktusokkal és nehézségekkel kell együtt szembenéznünk.

Most a világjárvány idején, a sok pszichés jellegű baj között, túl a gazdasági és egészségügyi problémákon, mindez nyilvánvalóvá vált: a családi kötelékek kemény megpróbáltatáson mentek és mennek át, ugyanakkor továbbra is a legszilárdabb vonatkozási pontot, a legerősebb támaszt, a pótolhatatlan menedéket jelentik az egész emberi és társadalmi közösség fenntartásához.

Támogassuk hát a családot! Védjük meg attól, ami veszélyezteti szépségét!

Ámulattal, tapintatosan és gyengéden közeledjünk a szeretet eme misztériumához! Igyekezzünk megvédeni értékes és törékeny kötelékeit: gyermekeket, szülőket, nagyszülőket… Szükség van ezekre a kötelékekre ahhoz, hogy éljünk és helyesen éljünk, hogy az emberiséget testvériesebbé tegyük!

Ezért a családnak szentelt, ma kezdődő év jó alkalom lesz arra, hogy folytassuk az Amoris laetitia végigondolását. És ezért köszönetet mondok nektek szívből, tudván, hogy a II. János Pál Intézet sokféle módon hozzájárulhat, párbeszédben a többi akadémiai és lelkipásztori intézményekkel, a családot támogató emberi, lelki és pasztorális odafigyelés fejlesztéséhez. A názáreti Szent Családra bízlak benneteket és munkátokat; és arra kérlek benneteket, ti is tegyék ezt velem és szolgálatommal.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2021. március 19-én,

Szent József főünnepén, a „Család Amoris laetitia” év kezdetén.
Ferenc

Fordította: Tőzsér Endre SP

Megkezdjük nagyböjti utunkat. Ez az út Joel próféta szavaival kezdődik, melyek jelzik a követendő irányt. Elhangzik egy hívás Isten szívéből, aki tárt karokkal és vágyakozó szemekkel könyörög nekünk: „Térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Jo 2,12). Térjetek vissza hozzám! A nagyböjt visszaút Istenhez. Hányszor mondtuk neki elfoglaltan vagy közömbösen: „Uram, majd később jövök hozzád, várj csak… Ma nem tudok, de holnap majd elkezdek imádkozni és tenni valamit másokért.” És így telik egyik nap a másik után. Most Isten a szívünkhöz szól.

Az életben mindig lesznek teendőink és kifogásaink, de, testvéreim, ma van itt az ideje annak, hogy visszatérjünk Istenhez!

Térjetek vissza hozzám – mondja – teljes szívetekből! A nagyböjt olyan út, amely egész életünket, egész lényünket igénybe veszi. Itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk, milyen utakon járunk, hogy megtaláljuk a hazafelé vezető utat, hogy újra felfedezzük az Istennel való alapvető kapcsolatot, melytől minden függ.

A nagyböjt nem rendkívüli tettek gyűjtögetése, hanem annak megvizsgálása, merre tart a szívünk. Ez a nagyböjt központi kérdése: merre tart a szívem?

Kérdezzük meg magunktól: merre visz életem GPS-e, Isten felé vagy magam felé? Azért élek, hogy az Úr kedvében járjak, vagy hogy az emberek észrevegyenek, dicsérjenek, előnyben részesítsenek, első helyre tegyenek…? Vajon nem „táncoló” szívem van-e, mely egy lépést előre tesz, aztán egyet hátra, egy kicsit szereti az Urat és egy kicsit a világot, vagy szilárdan áll a szívem Istenben? Jól elvagyok a képmutatásaimmal, vagy küzdök, hogy megszabadítsam szívemet a rabságban tartó kétszínűségektől és hamisságoktól?

A nagyböjt útja kivándorlás a szolgaságból a szabadságba. A nagyböjt negyven napja arra a negyven évre utal, amikor Isten népe a pusztában vándorolt, hogy visszatérjen hazájába. De milyen nehéz volt elhagynia Egyiptomot!

Sokkal nehezebb volt elhagynia az Isten népe szívében, a belül lakozó Egyiptomot, mint elhagynia Egyiptom földjét…

Nagyon nehéz elhagyni Egyiptomot… Az út során mindig megkísértette, hogy visszasírja az ottani finom hagymát, hogy visszaforduljon, hogy a múlt emlékeihez kötődjön, bálványokhoz ragaszkodjon. Velünk is ez történik: az Istenhez való visszatérést akadályozzák egészségtelen ragaszkodásaink, gátolja a bűnös szokások csábító csapdája, a pénz és a látszat hamis biztonsága, az áldozatszerep bénító bánkódása. A járáshoz le kell leplezni ezeket a tévképzeteket!

Feltehetjük a kérdést: hogyan haladhatunk hát az Istenhez vezető úton? Ebben segítségünkre lehetnek azok a visszautak, amelyekről Isten igéje beszámol nekünk.

Tekintsünk a tékozló fiúra, és megértjük, hogy számunkra is eljött az ideje, hogy visszatérjünk az Atyához. Ahogyan az a fiú, mi is elfelejtettük az otthon illatát, értékes kincseket pazaroltunk el limlomért, s végül kezünk üres maradt, szívünk pedig elégedetlen.

Elestünk: gyermekek vagyunk, akik folytonosan elesnek, olyanok vagyunk, mint a kisgyermekek, akik próbálnak járni, de a földre huppannak, és apjuknak kell minden alkalommal felsegíteni őket.

Mindig az Atya megbocsátása állít talpra bennünket: Isten bocsánata, a gyónás az első lépés a visszaúton. A gyónást említettem – nyomatékosan kérem a gyóntatókat: atyák legyetek, ne ostorozzátok, hanem öleljétek az embereket!

Aztán vissza kell térnünk Jézushoz, úgy kell tennünk, mint az a gyógyult leprás, aki visszatért, hogy köszönetet mondjon neki. Tízen nyertek gyógyulást, de ő volt az egyedüli, aki üdvösséget is nyert, amiért visszatért Jézushoz (vö. Lk 17,12–19). Mindannyiunknak vannak lelki betegségei, egyedül nem tudunk kigyógyulni belőlük; mindannyiunkban vannak mélyen gyökerező rossz szokások, egyedül nem tudjuk kiirtani őket; mindannyiunkban működnek bénító félelmek, egyedül nem tudjuk legyőzni őket. Utánoznunk kell azt a leprást, aki visszatért Jézushoz, és lábához vetette magát.

Jézus gyógyítására van szükségünk, elé kell tárnunk sebeinket, és azt kell mondanunk neki: „Jézusom, itt vagyok előtted, bűneimmel, nyomorúságaimmal.

Te vagy az orvos, te meg tudsz szabadítani engem. Gyógyítsd meg szívemet! Gyógyíts meg leprámból!”

Isten igéje tehát arra biztat bennünket, hogy térjünk vissza az Atyához, térjünk vissza Jézushoz, és azt is kéri, hogy térjünk vissza a Szentlélekhez.

A fejünkön lévő hamu emlékeztet arra, hogy por vagyunk, és a porba térünk vissza. Ám erre a porra, mely mi vagyunk, Isten ráfújta az élet Leheletét.

Így tehát nem élhetünk a por kergetésével, a ma létező, de holnap tovatűnő dolgok utáni futkosással. Térjünk vissza a Lélekhez, az Életadóhoz, a Tűzhöz, mely feltámaszt hamvainkból, a Tűzhöz, mely szeretni tanít bennünket! Mindig por maradunk, de ahogy egy liturgikus himnusz mondja, szerelmes por. Térjünk vissza a Szentlélekhez való imádkozáshoz, fedezzük fel újra a dicsőítés tüzét, mely elégeti a panaszkodás és lemondás hamvait.

Testvérek, ez a visszautunk Istenhez csak azért lehetséges, mert már megvalósult az ő odaútja hozzánk. Másképp nem lenne lehetséges! Mielőtt mi hozzá mennénk, ő már lejött hozzánk. Megelőzött bennünket, elénk jött. Értünk mélyebbre ereszkedett, mint amit el tudtunk képzelni: bűnné tette önmagát, halállá lett. Erre emlékeztetett bennünket Szent Pál: „Isten azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk” (2Kor 5,21). Annak érdekében, hogy ne hagyjon egyedül és elkísérjen bennünket utunkon, leszállt bűnünkbe és halálunkba, megérintette a bűnt, megérintette halálunkat. És akkor utunk nem más, mint hogy hagyjuk, hogy kézen fogjon bennünket.

Az Atya, aki visszatérésre biztat bennünket, az, aki elhagyja otthonát, hogy eljöjjön megkeresni bennünket; az Úr, aki meggyógyít bennünket, az, aki hagyja magát megsebesíteni a kereszten; a Lélek, aki segít megváltoztatni életünket, az, aki erősen s mégis gyengéden ráfúj porunkra.

Halljuk az apostol könyörgését: „Hagyjátok magatokat kiengesztelni Istennel!” (2Kor 5,20). Hagyjátok magatokat kiengesztelni: az út nem a saját erőfeszítésünktől függ. Senki sem tud kiengesztelődni Istennel a maga erejéből, nem lehetséges! A szív megtérése, az ezt kifejező tettekkel és gyakorlatokkal, csak akkor lehetséges, ha Isten cselekvésének elsőbbségéből indul ki. Nem képességeink vagy fitogtatott érdemeink, hanem az ő befogadásra váró kegyelme teszi lehetővé, hogy visszatérjünk hozzá. A kegyelem ment meg bennünket, az üdvösség tiszta kegyelem, tiszta ingyenesség! Jézus világosan megmondta az evangéliumban: igazzá nem az emberek szeme előtt gyakorolt igazságosság tesz bennünket, hanem az Atyával való őszinte kapcsolat. Az Istenhez való visszatérés kezdete annak elismerése, hogy szükségünk van rá, hogy rászorulunk az ő irgalmára, rászorulunk az ő kegyelmére. Ez a helyes út, az alázat útja. Én minek érzem magam: rászorulónak vagy önelégültnek?

Ma lehajtjuk fejünket, hogy hamut szórjanak rá. A nagyböjt után még jobban lehajlunk, hogy megmossuk testvéreink lábát. A nagyböjt alázatos leereszkedés magunkba és másokhoz.

Annak megértése, hogy az üdvösség nem kaptatás a dicsőségért, hanem leereszkedés szeretetből. Kicsinnyé válás. Ezen az úton, hogy ne tévesszük el az irányt, álljunk meg Jézus keresztje, Isten szótlan tanítószéke előtt. Mindennap nézzük sebeit, melyeket magával vitt a mennybe, és mindennap az Atya elé tárja őket közbenjáró imájában! Mindennap nézzük sebeit! Sebhelyeiben felismerjük ürességünket, hiányosságainkat, a bűn sebeit, az ütéseket, melyek fájdalmat okoztak nekünk. Mégis épp ott látjuk, hogy Isten nem ujjal mutogat felénk, hanem kitárja előttünk karjait! Sebei értünk vannak nyitva, és e sebek által nyertünk gyógyulást (vö. 1Pt 2,25; Iz 53,5). Csókoljuk meg őket, és megértjük, hogy Isten az ő végtelen irgalmával éppen ott, az élet legfájdalmasabb pontjain vár ránk. Mert ott, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk, ahol a legjobban szégyenkezünk, ott jött elénk. És most, hogy elénk jött, arra hív bennünket, hogy térjünk vissza hozzá, hogy újra átérezzük annak örömét, hogy ő szeret bennünket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kedves Testvérek!

Amikor Jézus előre közli tanítványaival szenvedését, halálát és feltámadását, mely az Atya akaratának teljesítéseként fog megvalósulni, akkor küldetésének legmélyebb titkát tárja fel előttük, és meghívja őket, hogy ők is vegyenek részt ebben a küldetésben a világ üdvösségéért.

Nagyböjti utunkon, mely a húsvéti titok ünneplése felé halad, arra emlékezünk, aki „megalázta magát, és engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A megtérés ezen időszakában megújítjuk hitünket, merítünk a remény „élő vizéből”, és nyitott szívvel fogadjuk Isten szeretetét, aki mindannyiunkat testvérré formál Krisztusban. Húsvét éjjelén megújítjuk keresztségi ígéreteinket, hogy a Szentlélek működésének köszönhetően új emberré szülessünk. De ezt a nagyböjti utat, akárcsak a keresztény élet egész zarándokútját, már most a feltámadás fénye világítja be, mely irányítja mindazok érzéseit, viselkedését és döntéseit, akik Krisztust kívánják követni.

A böjt, az ima és az alamizsna Jézus tanítása szerint (vö. Mt 6,1–18) megtérésünk feltételei és kifejezőeszközei. A szegénység és az önmegtagadás útja (a böjt), a megsebzett emberre való odafigyelés és a róla való szeretetteljes gondoskodás (az alamizsna), és az Atyával folytatott gyermeki párbeszéd (az ima) lehetővé teszi az őszinte hit, az élő remény és a tevékeny szeretet megvalósulását.

1. A hit arra hív bennünket, hogy befogadjuk az Igazságot, és tanúságot tegyünk róla Isten és minden testvérünk előtt.

Ebben a nagyböjti időszakban a Krisztusban kinyilvánuló Igazság befogadása és megélése elsősorban azt jelenti, hogy megnyitjuk szívünket Isten igéje előtt, melyet az Egyház nemzedékről nemzedékre továbbad. Ez az Igazság nem az értelem szüleménye, mely néhány kiválasztott, kiváló vagy tekintélyes elmének van csak fenntartva, hanem olyan üzenet, amelyet megkapunk, és megérthetünk azon szív bölcsességének köszönhetően, amely nyitott Isten nagyságára, aki már azelőtt szeretett bennünket, mielőtt mi tudatára ébredtünk volna. Ez az Igazság maga Krisztus, aki azáltal, hogy teljesen magára vette emberségünket, Úttá – sokat kívánó, de mindenki előtt nyitott Úttá – tette magát, mely elvezet az Élet teljességére.

Az önmegtagadásként megélt böjt abban segíti azokat, akik azt szívük egyszerűségében vállalják, hogy újra felfedezzék Isten ajándékát, és megértsék az ő képére és hasonlatosságára való teremtettségünket, amely őbenne találja meg beteljesedését. Az önként vállalt szegénység megtapasztalásával az, aki böjtöl, szegénnyé lesz a szegények közt, és felhalmozza a kapott és szétosztott szeretet kincseit. Ha a böjtöt ily módon fogjuk fel és éljük meg, az segít szeretni Istent és felebarátainkat, mivel – ahogy Aquinói Szent Tamás tanítja – a szeretet olyan mozgás, amely figyelmünket a másik felé fordítja, és őt önmagunkkal egynek tekinti (vö. Fratelli tutti [Mindnyájan testvérek] enciklika [a továbbiakban: FT], 93).

A nagyböjt arra szolgáló idő, hogy higgyünk, vagyis befogadjuk Istent az életünkbe, és megengedjük neki, hogy „lakást vegyen” nálunk (vö. Jn 14,23). A böjtölés azt jelenti, hogy felszabadítjuk életünket mindattól, ami azt megterheli – az igaz és hamis információk és a fogyasztási cikkek áradatától is –, hogy kitárjuk szívünk ajtaját az előtt, aki egészen szegényen, mégis „kegyelemmel és igazsággal telve” (Jn 1,14) érkezik hozzánk: az Üdvözítő Isten Fia előtt.

2. A remény mint „élő víz”, mely lehetővé teszi utunk folytatását

A szamariai asszony, akitől Jézus inni kér a kútnál, nem érti, amikor Jézus azt mondja, hogy „élő vizet” tudna neki adni (Jn 4,10). Először természetesen a hétköznapi vízre gondol, Jézus ellenben a Szentlelket érti rajta, akit bőségesen ad majd a húsvéti misztériumban, és aki belénk önti a reményt, mely nem csal meg. Jézus már akkor beszél a reményről, amikor szenvedését és halálát meghirdetve azt mondja, hogy „harmadnapra feltámad” (Mt 20,19). Jézus arról a jövőről beszél, melyet az Atya irgalma tárt elénk. Jézussal és neki köszönhetően remélni azt jelenti, hogy hisszük: a történelem nem zárul le hibáinkkal, erőszakos és igazságtalan tetteinkkel, a Szeretetet keresztre feszítő bűnnel. Azt jelenti, hogy átszúrt Szívéből az Atya bocsánatát merítjük.

A mai, gondokkal teli időben, amikor minden törékenynek és bizonytalannak tűnik, provokációnak tűnhet reményről beszélni. A nagyböjt azonban épp arra szolgál, hogy reméljünk, hogy tekintetünket újra Isten türelme felé fordítsuk, aki továbbra is gondját viseli teremtésének, jóllehet mi gyakran rosszul bántunk vele (vö. Laudato si’ [Áldott légy] enciklika, 32–33; 43–44). Ez a remény a kiengesztelődésre irányul, melyre szenvedélyesen buzdít bennünket Szent Pál: „Engesztelődjetek ki Istennel” (2Kor 5,20). Azáltal, hogy a bűnbocsánat szentségében, amely megtérésünk útjának középpontjában áll, bocsánatot nyerünk, mi is bocsánatot adókká válunk: mivel mi magunk is kaptuk, továbbadhatjuk azt másoknak, ha képesek vagyunk a figyelmes párbeszédre és felkaroljuk a megsebzett embereket. Isten megbocsátása – a mi szavainkon és tetteinken keresztül is – lehetővé teszi, hogy a testvériség húsvétját éljük meg.

A nagyböjt folyamán figyeljünk jobban arra, hogy „biztató szakkal szóljuk, melyek bátorítanak, erőt adnak, vigasztalnak, előrelendítenek, és ne olyan szavakkal, amelyek megaláznak, elszomorítanak, bosszantanak és semmibe vesznek” (FT, 223). Ahhoz, hogy reményt önthessünk másokba, néha elég egyszerűen „kedves embernek lenni, aki félreteszi saját gondjait és teendőit annak érdekében, hogy figyelmet szenteljen, mosolyt ajándékozzon, biztató szót szóljon, teret adjon a meghallgatásra az általános közöny közepette” (uo. 224).

Az elmélyedésben és a csendes imádságban inspirációként és belső fényként kapjuk a reményt, amely megvilágítja küldetésünkkel kapcsolatos kihívásokat és döntéseket: íme, ezért olyan fontos, hogy elmélyülten imádkozzunk (vö. Mt 6,6), és találkozzunk – a rejtekben – a mi gyengéden szerető Atyánkkal.

A nagyböjt reménnyel való megélése annak átérzését jelenti, hogy Jézus Krisztusban tanúi vagyunk az új korszaknak, amikor Isten „újjáteremt mindent” (vö. Jel 21,1–6). Azt jelenti, hogy megkapjuk Krisztus reményét, aki életét adja a kereszten, és akit Isten harmadnapra feltámaszt, és hogy „mindig készen állunk arra, hogy bárkinek megfeleljünk, aki a [bennünk élő] remény indoklását kéri [tőlünk]” (1Pét 3,15).

3. Hitünk és reményünk legtökéletesebb megnyilvánulása a szeretet, melyet Krisztus nyomdokain járva az emberekre való odafigyelésben és a velük való együttérzésben élünk meg.

A szeretet annak örül, amikor a másikat növekedni látja. Ezért szenved, ha a másik bajban van: ha magányos, beteg, hajléktalan, megvetett vagy szűkölködő… A szeretet a szív késztetése, mely kiszólít magunkból, és megteremti az osztozás és a közösségvállalás kötelékeit.

„A társadalmi szeretetből kiindulva előrehaladhatunk a szeretet civilizációja felé, amelyre mindannyian meghívottnak érezzük magunkat. Egyetemes dinamizmusával a szeretet új világot képes építeni, mert a szeretet nem egy meddő érzelem, hanem a legjobb módja annak, hogy hatékony utakat találjunk a fejlődéshez mindenki számára” (FT, 183).

A szeretet ajándék, mely értelmet ad életünknek, és lehetővé teszi, hogy a rászorulókra családtagként, barátként és testvérként tekinthessünk. A kevés, ha szeretettel megosztjuk, sosem fogy el, hanem az élet és a boldogság forrásává válik. Így történt a száreptai özvegyasszony lisztjével és olajával, aki hamuban sült lepénnyel kínálta Illés prófétát (vö. 1Kir 17,7–16); és a kenyerekkel, melyeket Jézus megáld, megtör és a tanítványoknak ad, hogy szétosszák a tömegnek (vö. Mk 6,30–44). Ugyanez történik a mi adományunkkal is, akár kicsi, akár nagy, amikor örömmel és egyszerű természetességgel adjuk.

A szeretet nagyböjtjének megélése azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik a koronavírus-járvány miatt szenvednek, elhagyottnak érzik magukat vagy aggódnak. A jövő miatti nagy bizonytalanság idején, ha emlékezetünkbe idézzük, amit az Úr az ő Szolgájának mondott: „Ne félj, mert megváltottalak” (Iz 43,1), szeretetünkkel bizalmat közvetítünk és megéreztetjük velük, hogy Isten gyermekeiként szereti őket.

„Csak a szeretet által átformált, a másik ember méltóságát felismerő látásmóddal lehet a szegényeket mérhetetlen méltóságukban elismerni és megbecsülni, saját életstílusukban és kultúrájukban tiszteletben tartani, és így a társadalomba valóban integrálni” (FT, 187).

Kedves Testvérek! Életünk minden szakasza arra szolgáló idő, hogy higgyünk, reméljünk és szeressünk. Ez a felhívás, hogy a nagyböjtöt a megtérésnek, az imádságnak és javaink megosztásának útjaként éljük meg, segítsen bennünket abban, hogy közösségi és egyéni emlékezetünkben átgondoljuk az élő Krisztusból fakadó hitet, a Szentlélek fújása által ébresztett reményt és az Atya irgalmas szívéből kiapadhatatlanul forrásozó szeretetet.

Mária, a Megváltó édesanyja, aki hűen áll a kereszt tövében és az Egyház szívében, támogasson bennünket szeretetteljes jelenlétével, és a feltámadott Úr áldása kísérjen bennünket a húsvét fénye felé vezető utunkon!

Kelt a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. november 11-én, Tours-i Szent Márton emléknapján.

Ferenc

„Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” (Mt 23,8)

Kedves testvérek!

A betegek 29. világnapja, a Lourdes-i Szűzanya liturgikus emléknapja jó alkalom arra, hogy különös figyelmet fordítsunk a betegekre és azokra, akik őket a kórházakban, az idősotthonokban, valamint a családokban és a közösségekben gondozzák. Különösen is gondolok azokra, akik a koronavírus-járvány következményei miatt szenvednek világszerte. Mindnyájukat, különösen is a szegényeket és a kirekesztetteket lelki közelségemről és az Egyház szeretetteljes gondoskodásáról biztosítom.

1. Ennek a napnak a témája abból az evangéliumi szakaszból származik, melyben Jézus azok képmutatását kritizálja, akik nem azt teszik, amit hirdetnek (vö. Mt 23,1–12). Amikor hitünk üres szavakra redukálódik, nem törődve mások életével és szükségleteivel, hitvallásunk aligha van összhangban a való élettel. A veszély nagy. Jézus ezért használ kemény szavakat, amikor önmagunk bálványozásának veszélyéről van szó, és így tanít minket: „Egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8).

Jézus kritikája azok iránt, akik „beszélnek, de nem cselekszenek” (vö. Mt 23,3), mindig és mindenki számára hasznos, mivel egyikünk sincs védve az álszentség súlyos gonoszságától, ami megakadályozza, hogy az egyetlen Atya gyermekeként növekedjünk, mint olyanok, akik egyetemes testvériség megélésére kaptak meghívást.

Testvéreink szükségleteivel szembesülve, Jézus a képmutatással teljesen ellentétes magatartást állít szemünk elé. Arra hív meg minket, hogy álljunk meg, figyeljünk, közvetlen és személyes kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, empátiát és együttérzést tápláljunk irántuk, hagyjuk, hogy szenvedésük annyira megérintsen minket, hogy szolgálatukra akarjunk állni (vö. Lk 10,30–35).

2. A betegség tapasztalata ráébreszt saját sérülékenységünkre és a másoktól való velünk született függésünkre. Teremtményi mivoltunk ezáltal lesz még nyilvánvalóbb, mert megtapasztaljuk Istentől való egyértelmű függőségünket. A félelem, a zavar, a bizonytalanság, néha pedig a megdöbbenés is birtokba veheti elménket és szívünket, ha betegek vagyunk; tehetetlennek érezzük magunkat, mivel egészségünk nem a képességeinktől vagy az aggodalmaskodásunktól függ (vö. Mt 6,27).

A betegség felveti az élet értelmének kérdését, amelyet hittel Isten elé hozunk: ez az egzisztencia új irányára és értelmére irányuló kérdés, amelyre előfordulhat, hogy nem kapunk azonnal választ. Rokonaink és barátaink sem tudnak mindig segíteni minket ebben a fáradságos keresésben.

Jób bibliai alakja e tekintetben jelképértékű. Felesége és barátai nincsenek mellette a szerencsétlenségében, sőt, hibáztatják és csak súlyosbítják magányát és szorongását. Jób elhagyatottnak és félreértettnek érzi magát. De épp e rendkívüli kiszolgáltatottsága által utasít el minden képmutatást, és választja az őszinteség útját Isten és embertársai felé. Olyan kitartóan kiált Istenhez, hogy Isten végül válaszol neki, új látóhatárt nyitva előtte. Megerősíti abban, hogy szenvedése nem büntetés vagy az Istentől való elszakadás állapota, még kevésbé Isten közönyének a jele. Jób megsebzett és meggyógyított szívéből fakad ezután a megindító vallomás az Úr felé: „Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak.” (Jób 42,5).

3. A betegségnek mindig van arca, nem is csak egy: minden beteg arca, de azoké is, akik figyelmen kívül hagyva, kirekesztve érzik magukat és akik olyan társadalmi igazságtalanságok áldozatává válnak, amelyek megfosztják őket alapvető jogaiktól (vö. Fratelli tutti, 22). A jelenlegi világjárvány az egészségügyi rendszerek egyenlőtlenségeit, valamint a betegellátás terén mutatkozó hiányokat is felszínre hozta. Az idős, gyenge és kiszolgáltatott emberek nem mindig kapnak méltányos egészségügyi ellátását. Ez politikai döntésektől, az erőforrás-gazdálkodástól és a felelős pozíciókat betöltő személyek elkötelezettségétől függ. A betegek gondozására és beteg testvéreink ápolására fordított erőforrás elsőbbséget élvez, ami azzal az alapelvvel függ össze, hogy az egészség elsődleges fontosságú közjó. Ugyanakkor a világjárvány rávilágított az egészségügyi személyzet, az önkéntesek, a dolgozók, a lelkipásztorok, a szerzetesek és szerzetesnők elkötelezettségére és nagylelkűségére is, akik profi módon, felelősségtudattal és felebaráti szeretettől indíttatva segítették, kezelték, vigasztalták és szolgálták a számtalan beteget és családtagjaikat. Férfiak és nők csendes sokasága döntött úgy, hogy ezekre az arcokra tekintenek és vállalják a betegek szenvedéseit, akiket a közös emberi család tagjaként testvéreiknek éreztek.

A közelség egy értékes balzsam, amely támaszt és vigaszt nyújt a betegeknek szenvedéseikben. Keresztényként ezt a közelséget Jézus Krisztus, az irgalmas szamaritánus szeretetének jeleként éljük meg, aki együttérzéssel közelít minden bűntől megsebzett ember felé. A Szentlélek működése által Krisztussal egyesülve arra kaptunk meghívást, hogy irgalmasok legyünk, mint az Atya, és különösen is szeressük gyenge, beteg és szenvedő testvéreinket (vö. Ján 13,34–35). Ezt a közelséget nemcsak egyénként, hanem közösségként is megtapasztaljuk: a Krisztusban való testvéri szeretet valóban létrehoz egy gyógyító közösséget, amely senkit sem hagy hátra, amely befogadó, különösen is a leginkább rászorultak iránt.

Itt szeretném megemlíteni a testvéri szolidaritás fontosságát, amely a szolgálatban válik konkréttá és változatos formákat ölthet, amelyek mind felebarátaink támogatására irányulnak. „A szolgálat azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik törékenyek a családunkban, a társadalomban, a népünkben.” (Homília Havannában 2015. szeptember 20-án). Ebben a szolgálatban mindenki képes arra, „hogy félretegye kívánalmait, elvárásait, mindenhatóságra irányuló vágyait a legtörékenyebbek konkrét tekintetének színe előtt. (…) A szolgálat mindig a testvér arcát nézi, érinti az ő testét, érzi az ő közelségét olyannyira, hogy nemegyszer „el is kell viselnie”, miközben segíteni próbálja. Ezért a szolgálat sosem ideológiai, minthogy nem eszméket, hanem személyeket szolgál.” (Uo.)

4. Abban, hogy egy terápia jó legyen, a kapcsolat döntő jelentőségű, ami lehetővé teszi a beteg holisztikus megközelítését. Ennek a szempontnak a kiemelése segíthet az orvosoknak, az ápolóknak, a szakembereknek és az önkénteseknek, hogy felelősnek érezzék magukat abban, hogy a betegeket a gyógyulás olyan útján vezessék, ami a bizalmon alapuló személyes kapcsolatra épül. (vö. Nuova Carta degli Operatori Sanitari [2016], 4). Ez egyfajta szerződéskötést jelent a gondozásra szorulók és az ellátást nyújtók között, ami a kölcsönös bizalmon és tiszteleten, az őszinteségen és a segítőkészségen alapszik, így segít legyőzni a védekező attitűdöket, középpontba állítani a betegek méltóságát, megőrizni az egészségügyi dolgozók szakmaiságát és elősegíteni a jó kapcsolatot a betegek családjával.

A betegekkel való ilyesfajta kapcsolat kiapadhatatlan motivációt és erőforrást találhat Krisztus szeretetében, miként azt azoknak a férfiaknak és nőknek a tanúbizonysága is mutatja, akik évezredeken keresztül a szenvedők szolgálatára szentelték magukat. Ugyanis Krisztus halálának és feltámadásának misztériuma annak a szeretetnek a forrása, amely képes hiteles értelmet adni a betegek és ápolóik élethelyzetének. Az evangélium sokszor alátámasztja ezt azzal, hogy bemutatja, hogy Jézus nem varázslattal gyógyít, hanem a gyógyulások mindig egy találkozásnak, egy személyek közti kapcsolatnak az eredményei, amelyben a Jézus által felajánlott isteni ajándék választ talál azok hitében, akik befogadják. Ezt foglalja össze a Jézus által gyakran elismételt kifejezés: „A hited megmentett téged.”

5. Kedves testvérek, a szeretetparancsnak, amelyet Jézus tanítványaira hagyott, konkrét megvalósulása a betegekkel való kapcsolatban történik meg. Egy társadalom annál inkább emberi, minél inkább hatékonyan törődik a testvéri szeretet jegyében az esendő és szenvedő tagjaival. Törekedjünk e cél elérésére, hogy senki ne érezze magát egyedül, kirekesztve vagy magára hagyva.

Máriára, az Irgalmasság és a Betegek Anyjára bízom a betegeket, az egészségügyi dolgozókat és mindazokat, akik nagylelkűen segítik szenvedő testvéreiket. A lourdes-i barlangból és szerte a világon számos más szentélyéből Ő támogassa hitünket és reménységünket, és segítsen abban, hogy testvéri szeretettel viseljük gondját egymásnak. Mindenkinek szívből küldöm áldásomat.

A Lateráni Szent Jánosnál, 2020. december 20-án, Advent 4. vasárnapján

Ferenc

MKPK Sajtószolgálat

Simeon – írja Szent Lukács – „Izrael vigaszára várt” (Lk 2,25). Felment a templomba, és amikor Mária és József hozzák Jézust, ő karjába veszi a Messiást.

A gyermekben a népek megvilágosítására jött fényt egy öregember ismeri fel, aki türelmesen várta az Úr ígéreteinek beteljesedését. Türelmesen várt.

Simeon türelme. Vizsgáljuk meg alaposabban ennek az agg Simeonnak a türelmét. Egész életében várakozott, és gyakorolta a szív türelmét. Imáiban megtanulta, hogy

Isten nem rendkívüli eseményekben érkezik, hanem hétköznapjaink látszólagos monotonitásában viszi végbe művét,

teendőink nemegyszer fárasztó ritmusában, azokban az apró dolgokban, amelyeket állhatatosan és alázatosan végzünk, hogy teljesítsük az ő akaratát. Simeon türelmesen járta útját, és nem engedte, hogy az idő múlása felőrölje. Előrehaladott korú ember, szívének lángja azonban még mindig ég; hosszú élete folyamán kaphatott sebeket, és érhették csalódások, mégsem vesztette el reményét; türelemmel őrzi az ígéretet – az ígéret őrzése! – anélkül, hogy keseregne az idő múlásán vagy lemondó melankóliába süllyedne, mely élete alkonyán érheti az embert. A várakozó remény mindennapi türelemmé vált benne, mindenek ellenére virrasztó maradt, míg végül „szemei meglátták a szabadítást” (vö. Lk 2,30).

Felteszem a kérdést: Hol tanulta Simeon ezt a türelmet? Népének imájából és életéből kapta. Népe ugyanis az Úrban mindig az „irgalmas és könyörülő Istent” ismerte fel, azt, aki „aki lassú a haragban, de gazdag kegyelemben és hűségben” (Kiv 34,6); az Atyát ismerte fel, aki az ember elutasításával és hűtlenségével szemben sem fárad el, sőt „türelmes számos éven át” – mondja Nehemiás (vö. Neh 9,30), és minden alkalommal megadja a megtérés lehetőségét.

Simeon türelme tehát Isten türelmének a tükre: népének imájából és történelméből Simeon megtanulta, hogy Isten türelmes.

Türelmével – mondja Szent Pál – „megtérésre késztet bennünket” (Róm 2,4). Szeretek Romano Guardinire hivatkozni, aki azt mondta: a türelem az a mód, ahogyan Isten reagál gyengeségünkre, hogy időt adjon a változtatásra (vö. Glaubenserkenntnis, Würzburg, 1949, 28). És mindenekelőtt a Messiás, Jézus az – akit Simeon a karjában tart –, aki feltárja előttünk Isten türelmét, az Atyát, aki irgalmas hozzánk, és az utolsó órában is hív bennünket, aki nem tökéletességet követel, hanem a szív iparkodását igényli, aki új lehetőségeket nyit, ahol már minden elveszettnek tűnik, aki akkor is megpróbál szívünkbe lopódzni, amikor mi bezárkózunk, aki engedi a jó mag növekedését a konkoly kitépése nélkül.

Ez a mi reményünk oka: Isten vár ránk anélkül, valaha belefáradna. Isten vár ránk anélkül, valaha belefáradna!

Ez az oka reményünknek! Amikor eltávolodunk tőle, ő keresésünkre indul, amikor elesünk, ő talpra állít, amikor eltévedésünk után visszatérünk hozzá, ő tárt karokkal vár bennünket. Szeretetét nem emberi számítások szerint mérlegeli, hanem mindig bátorságot önt belénk az újrakezdéshez. Megtanítja nekünk a rezilienciát, a bátorságot az újrakezdéshez. Állandóan, minden áldott nap. Mindig, minden elesés után újra kell kezdenünk. Ő türelmes hozzánk!

Most pedig nézzük a mi türelmünket. Nézzük most Isten és Simeon türelmét megszentelt életünk szempontjából. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi a türelem? Biztosan nem a nehézségek egyszerű elviselése vagy a megpróbáltatások fatalista eltűrése.

A türelem nem a gyengeség jele, hanem az a lelki erősség, amely képessé tesz bennünket a személyes és közösségi problémák „terhének hordozására”,

testvérünk másságának elfogadására, a jóban való kitartásra akkor is, ha minden hasztalannak tűnik, az úton maradásra akkor is, ha a fásultság és restség ránk telepszik.

Szeretnék megjelölni három „helyet”, ahol a türelem konkrétan megvalósul.

Az első hely a személyes életünk. Egy napon válaszoltunk az Úr hívására, lelkesedéssel és nagylelkűen felajánlottuk magunkat neki. Utunk során a vigasztalásokkal együtt csalódásokban és frusztrációkban is részünk volt. Megesik, hogy odaadó munkánk nem hozza meg a kívánt eredményt, vetésünk látszólag nem termi a megfelelő gyümölcsöt, lángoló imánk tüze alábbhagy, és nem vagyunk mindig felvértezve a lelki szárazság ellen. Előfordulhat, hogy a be nem teljesült várakozások miatt a remény kialszik megszentelt életünkben.

Türelmesnek kell lennünk önmagunkhoz, és bizakodva kell várnunk Isten idejét és módját: ő hű ígéreteihez. Ez az alap: ő hű ígéreteihez!

Ha emlékszünk erre, az lehetővé teszi számunkra útjaink újragondolását és álmaink felélesztését anélkül, hogy megadnánk magunkat a belső szomorúságnak és a reménytelenségnek. Testvérek, a szomorúság bennünk, megszenteltekben, egy féreg, mely belülről rág bennünket! Meneküljetek a belső szomorúságtól!

A második hely, ahol a türelem megvalósul, a közösségi élet. Az emberi kapcsolatok, különösen, ha közös az élettervünk és az apostoli tevékenységünk, nem mindig békések, ez mindnyájan tudjuk. Előfordul, hogy konfliktusok támadnak, és nem lehet azonnali megoldásra jutni, és nem szabad elsietett ítéletet mondani sem személyekről, sem a helyzetről: tudni kell távolságot venni, nem elveszíteni béketűrésünket, és várni a megfelelő időt, amikor majd szeretetben és igazságban minden tisztázódik. Ne engedjük, hogy a vihar felkavarjon bennünket! A zsolozsma holnapi olvasmányában van egy szép szöveg Diadochus fótikai püspöktől a lelki megkülönböztetésről. Ezt mondja: „Amikor vihar korbácsolja fel a tengert, nem lehet látni a halakat, de amikor csendes, tiszta az idő, akkor látjuk őket.” Sosem tudunk helyesen ítélni, nem tudjuk meglátni az igazságot, ha a szívünk fel van kavarodva és türelmetlen. Sosem! Közösségeinkben erre a kölcsönös türelemre van szükség:

hordoznunk kell egymást

vállunkra kell venni testvérünk, nővérünk életét, gyengeségeit és gyarlóságait is. Mindet! Emlékezzünk erre:

az Úr nem szólóénekesnek hív bennünket – jól tudjuk, van belőlük bőven az Egyházban –, hanem egy kórus tagjának, mely néha hamis, mégis mindig igyekeznie kell együtt énekelni.

Végül a harmadik „hely”, a világ iránti türelem. Simeon és Anna ápolták szívükben a próféták által meghirdetett reményt, még akkor is, amikor az késlekedett és csak lassan növekedett a világ hűtlenségei és romjai között. Ők nem siránkoznak a rossz dolgok miatt, hanem türelmesen várják a világosságot a történelem sötétjében. Várni a világosságot a történelem sötétjében! Várni a világosságot saját közösségünk sötétjében! Erre a türelemre van szükségünk, hogy

ne maradjunk a panasz foglyai. Némelyek igazi mesterei a panaszkodásnak, profi panaszkodók! Nem szabad!

A panasz fogságban tart: „a világ már nem hallgat ránk” – sokszor lehet ezt hallani –, „nincsenek hivatásaink, becsukhatjuk a boltot”, „nehéz időket élünk”, „nekem mondja?!”… Így kezdődik a panaszduett. Megesik, hogy a türelemre, mellyel Isten a történelem földjén munkálkodik, és amellyel szívünk földjén is munkálkodik, mi a mindenen azonnal ítélkezők türelmetlenségével reagálunk. Most vagy soha! Most, most és most! És így elveszítjük azt a kicsiny, de mégis a legszebb erényt: a reményt. Sok szerzetest láttam, akik elveszítették reményüket. Egyszerűen türelmetlenségből.

A türelem segít, hogy irgalommal nézzünk önmagunkra, közösségeinkre és a világra. Kérdezzük meg magunktól: befogadjuk-e a Lélek türelmét életünkbe? Közösségeinkben hordozzuk-e egymást, tanúságot teszünk-e a testvéri élet öröméről? A világ felé pedig türelemmel végezzük-e szolgálatunkat, vagy keserű ítélkezők vagyunk? Ezek kihívások megszentelt életünk számára: 

mi nem maradhatunk mozdulatlanok nosztalgiázva a múlton, a megszokott dolgok örökös ismételgetésével vagy a mindennapos panaszkodással.

Bátor türelemre van szükségünk, hogy előrelépjünk, új utakat fedezzünk fel, és keressük, amit a Szentlélek sugall nekünk. És ezt alázatosan kell tennünk, egyszerűen, hangzatos propaganda nélkül, látványos reklám nélkül.

Szemléljük Isten türelmét, és könyörögjünk Simeon és Anna bizakodó türelméért, hogy a mi szemeink is megláthassák az üdvösség fényét és elvihessük azt az egész világnak, ahogyan dicséretükben ez a két kis öreg elvitte!

Fordította: Tőzsér Endre SP

https://youtu.be/J7UUDfPVc7o