A Pápa hangja

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A Liturgia e vasárnapi evangéliumában azt olvashatjuk, hogy "az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült." (Lk 10,1) A tanítványokat kettesével küldték el, nem egyenként. Gyakorlati szempontból úgy tűnik, több hátránya van, mint előnye annak, ha kettesével megyünk küldetésre. Fennáll annak a veszélye, hogy nem jönnek ki egymással, más a tempójuk, az egyik elfárad vagy megbetegszik, és a másikat is megállásra kényszeríti. Másrészt, amikor egyedül vagy, úgy tűnik, hogy az utazás gyorsabbá és gördülékenyebbé válik. Jézus azonban nem így gondolja: nem magányos embereket küld maga elé, hanem tanítványokat, akik kettesével mennek. De tegyünk fel magunknak egy kérdést: mi az oka annak, hogy az Úr így választott?

A tanítványok feladata, hogy előremenjenek a falvakban, és felkészítsék az embereket Jézus fogadására; és az utasítások, amelyeket Ő ad nekik, nem annyira arról szólnak, hogy mit kell mondaniuk, hanem arról, hogy milyennek kell lenniük: vagyis nem a „kis könyvről”, amelyet fel kell mondaniuk; hanem az élet tanúságtételéről, a bizonyságtételről, amelyet inkább tenniük kell, mint kimondaniuk. Valójában munkásként határozza meg őket: vagyis arra hívják őket, hogy dolgozzanak, a viselkedésükkel evangelizáljanak. És az első konkrét cselekedet, amellyel a tanítványok a küldetésüket teljesítik, éppen az, hogy kettesben mennek. A tanítványok nem „ingyenélők”, nem olyan prédikátorok, akik nem tudják, hogyan kell átad az igét másoknak. Mindenekelőtt maga a tanítványok élete az, ami az evangéliumot hirdeti: hogy tudják, hogyan legyenek együtt; egymás kölcsönös tisztelete; az, hogy nem akarják bebizonyítani, hogy tehetségesebbek a másiknál, az egybehangzóan az egyetlen Mesterre hivatkoznak.

Ki lehet dolgozni tökéletes lelkipásztori terveket, jól sikerült projekteket lehet megvalósítani, a legapróbb részletekig megszervezni; tömegeket hívhatunk össze, és sok eszközzel rendelkezhetünk; de ha nem vagyunk elérhetőek a testvérek számára, az evangéliumi küldetés nem halad előre. Egyszer egy misszionárius arról mesélt, hogy egy rendtársával Afrikába indult. Egy idő után azonban elvált tőle, és megállt egy faluban, ahol sikeresen végzett egy sor építő tevékenységet a közösség érdekében. Minden jól működött. De egy nap megrázta valami: rájött, hogy az élete egy jó üzletemberé, aki mindig a munkálkodások és a könyvelés papírjai között él! De ... és a „de” ott maradt. Ezután az irányítást másokra, a laikusokra bízta, és csatlakozott a testvéréhez. Így értette meg, miért küldte el az Úr a tanítványait „kettesével”: az evangelizációs küldetés nem a személyes tevékenységen, vagyis a „csináláson” alapul, hanem a testvéri szeretetről való tanúságtételen, az együttélés nehézségei során is.

Feltehetjük tehát magunknak a kérdést: Hogyan osztjuk meg másokkal az Evangélium jó hírét? Testvéri lelkülettel és stílussal, vagy a világ módjára, vezetés, versenyképesség és hatékonyság alapján tesszük? Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy képesek vagyunk-e együttműködni, tudunk-e együtt dönteni, őszintén tiszteletben tartva a körülöttünk lévőket és figyelembe véve az ő szempontjaikat, ha ezt közösségben, és nem egyedül tesszük. Valójában mindenekelőtt így ragyogtatja fel a tanítvány élete a Mesterét, valójában Őt hirdeti másoknak.

Szűz Mária, az Egyház Anyja tanítson meg bennünket arra, hogy a testvéri szeretetről való tanúságtétel által készítsük elő az Úr útját.

_________________________________________

Az Angelus után

Kedves testvéreim!

Tegnap az argentin San Ramón de la Nueva Oránban boldoggá avatták Pedro Ortiz de Zárate egyházmegyei papot és Giovanni Antonio Solinas, a Jézus Társaság presbiterét, ezt a két misszionáriust, akik életüket a hit átadásának és az őslakosok védelmének szentelték. 1683-ban megölték őket, mert az Evangélium békéjének üzenetét hirdették. Ezeknek a vértanúknak a példája segítsen bennünket abban, hogy megalkuvás nélkül tegyünk tanúságot az Örömhírről, és szenteljük magunkat nagylelkűen a leggyengébbek szolgálatának. Tapsoljuk meg az új Boldogokat!

Imádkozzunk a békéért Ukrajnában és az egész világon. Arra kérem a nemzetek és a nemzetközi szervezetek vezetőit, hogy mondjanak ellen a konfliktusok és az ellentétek hangsúlyozására irányuló tendenciának. A világnak békére van szüksége. Nem a fegyverek egyensúlyán, a kölcsönös félelemen alapuló békére. Nem, ez nem helyes. Ez azt jelentené, hogy hetven évvel visszaforgatná a történelem kerekét. Az ukrán válságnak kihívásnak kellett volna lennie, de ha akarjuk, még most is azzá válhat olyan bölcs államférfiak számára, akik képesek párbeszéd által egy jobb világot építeni az új generációk számára. Isten segítségével ez mindig lehetséges! Ám át kell térni a politikai, gazdasági és katonai hatalmi stratégiákról egy globális békeprogramra: nem az egymással összeütközésben álló hatalmak között megosztott világra; hanem olyanra, amely az egymást tisztelő népeket és civilizációkat egyesíti.

Üdvözlök mindenkit, kedves rómaiak és zarándokok! Külön köszöntöm a lengyelországi Dobra olvasóit és ministránsait; a horvátországi Slavonski Brod diákjait; az albán híveket plébánosaikkal és az albán Neokatekumenátus Út vándorcsapatát. Köszöntöm Nápoly, Ascoli Piceno, Perugia és Catania híveit, valamint a vicenzai egyházmegye tremignoni és vaccarinoi bérmálkozó fiatalokat.

Mindenkinek kellemes vasárnapot kívánok. Kérlek, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok és viszontlátásra!

Kedves testvéreim, üdvözöllek benneteket és jó napot kívánok!

Az öregkorról szóló katekézisünkben ma a János evangéliumának végén lévő (21,15-23) a feltámadt Jézus és Péter közötti párbeszédről elmélkedünk. Ez egy megindító párbeszéd, amelyből kiderül Jézusnak a tanítványai iránti szeretete, és a velük, különösen Péterrel való kapcsolatának csodálatos emberi volta is: gyengéd, de nem mélabús, közvetlen, erős, szabad, nyílt kapcsolat. Egy emberek közötti, igazságban való kapcsolat. János olyan szellemi és fenséges, megrendítő kéréssel és szeretetfelajánlással záruló evangéliuma egy Jézus és Péter között lévő vitával fonódik össze. Az evangélista figyelmeztet bennünket: tanúságot tesz a tények igazságáról (vö. Jn 21,24) és ezekben kell keresni az igazságot.

Feltehetjük magunknak a kérdést: képesek vagyunk-e megtartani Jézusnak a tanítványokkal való kapcsolatát, az Ő oly nyílt, őszinte, közvetlen, emberi módon valóságos stílusának megfelelően? Milyen a kapcsolatunk Jézussal? Olyan, mint az apostoloké? Nem vagyunk-e éppen ellenkezőleg, nagyon gyakran kísértésben, hogy az evangélium tanúságtételét egy „édeskés” kinyilatkoztatás gubójába zárjuk, amelyhez hozzáadjuk a mi körülményes tiszteletünket? Ez a tiszteletnek tűnő hozzáállás valójában eltávolít minket a valódi Jézustól, sőt, egy nagyon elvont, nagyon öncélú, nagyon világi hit útjához vezet, ami nem Jézus útja. Jézus, Isten emberré lett Igéje: emberként cselekszik, emberként, Istenemberként szól hozzánk. Ilyen gyengédséggel, barátsággal, közelséggel. Jézus nem olyan, mint a kis szentképek mázas alakja, nem: Jézus kéznyújtásnyira van tőlünk, a közelünkben van.

Jézus Péterrel folytatott beszélgetése során két olyan szövegrészletet találunk, amely pontosan az öregséggel és az idő múlásával foglalkozik: a tanúságtétel idejével, az élet idejével. Az első Jézus figyelmeztetése Péterhez: amikor fiatal voltál, önálló voltál, amikor megöregszel, már nem leszel annyira ura önmagadnak és az életednek. Azt mondod: tolókocsival kell mennem? Nemde! De ez van, ilyen az élet: az öregséggel együtt járnak ezek a betegségek, és el kell fogadnunk őket, ahogy jönnek, nem igaz? Elvész az ifjúkor ereje! A ti tanúságtételeteket is - mondja Jézus - ez a gyengeség fogja kísérni. Jézusról kell tanúságot tenned még gyengeségedben, betegségedben és halálodban is. Loyolai Szent Ignác gyönyörű mondata erről: „Ahogyan az életünkben, úgy a halálunkban is tanúságot kell tennünk Jézus tanítványaiként.” Az élet végének a tanítványi élet végének kell lennie: Jézus tanítványainak, mert az Úr mindig a korunknak megfelelően szól hozzánk. Az evangélista hozzáteszi a megjegyzését, és elmagyarázza, hogy Jézus a szélsőséges tanúságtételre, a vértanúságra és a halálra utalt. De általánosabban is megérthetjük ennek a figyelmeztetésnek a jelentését: a követőnek meg kell tanulnia, hogy hagyja magát tanítani és formálni a gyarlósága, a tehetetlensége, a másoktól való függése által, még az öltözködésében, a járásában is. De ti „kövessetek engem” (19. v.). Jézus követése szüntelenül tart, jó egészség, nem jó egészség, önellátás és a fizikailag erre való képtelenség során. Jézus követése mindenkor fontos: mindig kövessük Jézust, gyalog, futva, lassan, kerekesszékben, mindig kövessük őt. Jézus bölcs követésének meg kell találnia a módját, hogy hitvalló maradjon - Péter így válaszol: „Uram, … te tudod, hogy szeretlek” (15.16.17. v.) - még a gyengeség és az öregség korlátozott lehetőségei között is. Szeretek az idősekkel beszélgetni, a szemükbe nézni: olyan ragyogó szemük van, olyan szemek, amelyek a szavaknál is többet mondanak, egy élet tanúságtételei, és ez gyönyörű. Ezt kell megőriznünk mindvégig. Így, élettelien követni Jézust.

Ez a Jézus és Péter közötti beszélgetés értékes tanítást tartalmaz minden tanítvány számára, mindannyiunk számára, akik hívők vagyunk. És minden idős embernek is. Tanuljunk meg gyarlóságunkból, hogy életünk tanúságtételének koherenciáját egy olyan élet körülményei között fejezzük ki, amely nagyrészt másokra van bízva, nagyrészt mások kezdeményezésétől függ. A betegséggel, az öregséggel növekszik a függőség, és már nem vagyunk annyira önellátóak, mint korábban; növekszik a másoktól való függés, és ott is megérik a hit, ott is velünk van Jézus, ott is kibontakozik az élet útján jól megélt hit gazdagsága.

De ismét fel kell tennünk magunknak a kérdést: van-e olyan lelkiségünk, amely valóban képes értelmezni a gyengeségünknek ezt a másokra bízott - most már hosszú és széles körben elterjedt - időszakát, amely nagyobb, mint a mi autonómiánk ereje? Hogyan maradunk hűségesek a [Jézus] követés megéléséhez, az ígért szeretethez, a keresett igazságossághoz a kezdeményezőképességünk idején, a törékenység, a függőség, a búcsú, az életünk főszereplőjévé válástól való eltávolodás idején? Nem könnyű, ugye? Eltávolodni attól, hogy mi legyünk a főszereplők. Nem könnyű.

Ez az új idő minden bizonnyal a próbatételek ideje is - kezdve azzal a kísértéssel - ami kétségtelenül nagyon emberi, de nagyon alattomos is -, hogy megőrizzük főszereplő voltunkat. És időnként a főszereplőnek le kell kisebbednie, le kell alacsonyodnia, el kell fogadnia, hogy az öregség lecsökkenti a főszereplő szerepét. De lesz egy új módja annak, hogy kifejezze magát, egy új módja annak, hogy részt vegyen a családban, a társadalomban, a baráti társaságban. 

És ez a kíváncsiság az, ami Pétert elfogja: „Hát vele mi lesz?” - kérdezi, látva, hogy a szeretett tanítvány követi őket (vö. 20-21. v.). Beleütni az orrod mások életébe. Ne: Jézus azt mondja: „Hallgass el!”. Neki is része lesz az „én” [Jézus-]követésemben? El fogja foglalni az „én” helyemet? Ő lesz az utódom? Ezek olyan kérdések, amelyek nem jók, nem segítenek. Túl fog élni engem, és átveszi a helyemet? Jézus válasza őszinte, sőt nyers: „Mi gondod vele? A saját életeddel, a jelenlegi helyzeteddel törődj, és ne üsd az orrod mások életébe. Mit számít ez neked? Te kövess engem” (22. v.).

Ez a fontos: Jézus követése, Jézus követése életben és halálban, egészségben és betegségben, a virágzó, sok sikerrel járó életben, és a nehéz, a kudarc sok rossz pillanatával telő életben egyaránt. És amikor bele akarunk avatkozni mások életébe, Jézus azt válaszolja: „Mit számít ez neked? Te kövess engem”. Ez gyönyörű.

Nekünk, öregeknek nem szabad irigykednünk a maguk útját járó fiatalokra, akik elfoglalják a helyünket, akik túlélnek minket. Az esküvel vállalt szeretethez való hűségünk, a hűség a hitünk követéséhez, még az életünk végéhez közelebb vivő körülmények között is, a következő nemzedékek csodálatára és az Úr hálás elismerésére tartunk igényt. Megtanulni búcsút venni: ez az idősek bölcsessége. De jól, óvatosan, mosolyogva búcsúzni, búcsúzni a társaságban, búcsúzni másoktól. Az idősek élete búcsú, lassú, lassú, de örömteli búcsú: Éltem az életem, megőriztem a hitemet. Ez szép, ha egy idős ember elmondhatja: „éltem az életet, ez az én családom; éltem az életet, követtem el bűnt, de jót is tettem”. És ez az így elérkező béke, ez az idősek búcsúja.

Még az fokozott tétlenségű, lelkes szemlélődésből és az Úr szavának elragadtatott hallgatásából álló [Jézus-]követés is - mint Máriáé, Lázár nővéréé - az ő életük, a mi idősek életének legjobb része lesz. Ezt a részt soha többé ne vegyék el tőlünk, soha (vö. Lk 10,42). Nézzünk az idősekre, tekintsünk rájuk, és segítsük őket, hogy élhessenek és kifejezhessék az életbölcsességüket, hogy átadhassák nekünk azt, ami bennük szép és jó. Nézzünk rájuk, figyeljünk rájuk. És mi, idősebbek, nézzünk a fiatalokra, és mindig mosolyogva a fiatalokra: ők fogják követni az utat, ők fogják továbbvinni azt, amit mi vetettünk, még azt is, amit mi nem vetettünk, mert nem volt bátorságunk vagy lehetőségünk: ők fogják továbbvinni. De mindig megmarad ez a kapcsolat.

___________________________

Különleges üdvözlet

Köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen a Máltáról és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket. Külön üdvözlöm a jelenlévő számos diákcsoportot. Mindannyiótok és családotok számára a mi Urunk Jézus Krisztus örömét és békéjét kívánom. Isten áldjon meg benneteket!

_____________________________________________

FELHÍVÁSOK

Az elmúlt órákban földrengés követelt áldozatokat és okozott nagy károkat Afganisztánban. Együttérzésemet fejezem ki a sérülteknek és a földrengés által érintetteknek, és különösen imádkozom azokért, akik életüket vesztették, és családjaikért. Remélem, hogy mindenki segítségével enyhíteni lehet a kedves afgán nép szenvedéseit.

Szomorúságomat és megdöbbenésemet fejezem ki továbbá a tegnapelőtti mexikói gyilkosság miatt, amely két jezsuita rendtagot - testvéreimet - és egy laikust ért. Mennyi gyilkosság van Mexikóban! Szeretettel és imádsággal állok közel a katolikus közösséghez, amelyet ez a tragédia érint. Még egyszer megismétlem, hogy az erőszak nem oldja meg a problémákat, hanem növeli a szükségtelen szenvedést.

A gyerekek, akik velem voltak a pápamobilban, ukrán gyerekek voltak: ne feledkezzünk meg Ukrajnáról. Ne feledkezzünk meg ennek a mártír népnek a szenvedéséről.

____________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! Az időskor értelméről és értékéről szóló folyamatos katekézisünkben Isten szavának fényében most a feltámadt Jézusnak a Tiberiaszi-tónál Péterhez intézett szavait tekintjük át (Jn 21,17-18). Péter megerősíti Krisztus iránti szeretetét, és megkapja a parancsot, hogy legeltesse az Úr juhait. Jézus hozzáteszi, utalva Péter későbbi vértanúságára: „Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod”. Ezek a szavak különös jelentőséggel bírnak az idősek számára, mivel az évek múlása természetszerűleg fizikai gyengeséggel és másoktól való fokozott függőséggel jár. Ugyanakkor azonban az öregkor az Úr iránti megújult szeretet, az ő ígéreteibe vetett remény és a lelki bölcsességben való növekedés időszaka is lehet. Jézus ezután azt mondja Péternek, hogy ne János, a fiatalabb tanítvány miatt aggódjon, hanem azért, hogy kitartóan hű maradjon saját hivatásához és küldetéséhez. Szavai arra emlékeztetnek bennünket, hogy az élet későbbi éveiben helyet kell adnunk a fiatalabb nemzedékeknek, és tiszteletben kell tartanunk helyüket az Úr üdvözítő tervének kibontakozásában. Krisztus tanítványai számára az öregkor így a szemlélődés, a hála és az életünkben és a körülöttünk lévő világban folyamatosan munkálkodó Isten kegyelméről való tanúságtétel gyümölcsöző időszaka lehet.

Kedves testvéreim, jó napot és szép vasárnapot! 

Olaszországban és más országokban ma ünnepeljük Krisztus Legszentebb Testének és Vérének ünnepét. Az Utolsó Vacsorán alapított Eucharisztia olyan volt, mint egy út célhoz érkezése, amelyen Jézus bizonyos jelekkel, különösen a mai liturgia evangéliumában olvasott kenyérszaporítással (vö. Lk 9:11b-17) előre jelezte azt. Jézus gondoskodik az őt szavai meghallgatásáért és különböző gonoszságoktól való szabadításért követő nagy tömegről. Megáldja az öt kenyeret és két halat, a tanítványok megtörik, szétosztják - és „mindnyájan jóllaktak” (Lk 9:17) - mondja az evangélium. Az Eucharisztiában mindenki megtapasztalhatja az Úrnak ezt a szerető és konkrét gondoskodását. Aki hittel fogadja Krisztus Testét és Vérét, nemcsak eszik, hanem jól is lakik. Enni és jóllakni: ez az a két alapvető szükséglet, amely az Eucharisztiában kielégül.

Evés. „Mindnyájan ettek” - írja Szent Lukács. Kora este a tanítványok azt tanácsolják Jézusnak, hogy bocsássa el a tömeget, hogy elmenjenek élelmet keresni. De a Mester erről is gondoskodni akar: azoknak, akik hallgattak rá, ételt is akar adni. A kenyerek és halak csodája azonban nem látványos módon történik, hanem szinte visszafogottan, mint a kánai menyegzőn: a kenyér kézről kézre járva növekszik. És ahogy esznek, a tömeg rájön, hogy Jézus mindenről gondoskodik. Ez az Úr van jelen az Eucharisztiában: arra hív bennünket, hogy a Mennyország polgárai legyünk, de közben figyelembe veszi azt az utat, amelyet itt a földön kell megtennünk. Ha kevés kenyér van a tarisznyámban, Ő tudja ezt és törődik velem.

Néha fennáll a veszélye annak, hogy az Eucharisztiát egy homályos, távoli dimenzióba korlátozzuk, amely talán fényes és tömjénfüsttől illatozik, de távol van a mindennapi élet nehézségeitől. A valóságban az Úr minden szükségletünket a szívén viseli, a legalapvetőbbektől kezdve. És példát akar mutatni a tanítványoknak, mondván: „Ti adjatok nekik enni” (13. v.) - azoknak az embereknek, akik a nap folyamán hallgatták őt. Eucharisztikus imádatunk akkor nyer igazolást, amikor Jézushoz hasonlóan törődünk felebarátainkkal: körülöttünk éheznek az ételre, de a társaságra is, éheznek a vigaszra, a barátságra, a jókedvre, éheznek a figyelemre, éheznek az evangelizációra. Ezt találjuk meg az eucharisztikus Kenyérben: Krisztus figyelmét a mi szükségleteinkre, és a meghívást, hogy ugyanezt tegyük a körülöttünk élőkkel is. Enni kell és ételt kell adnunk.

Az evés mellett azonban nem hiányozhat a jóllakottság sem. A tömeg jóllakott a bőséges ételtől, és attól az örömtől és csodálkozástól is, hogy Jézustól kapta azt! Természetesen szükségünk van arra, hogy táplálkozzunk, de arra is, hogy jóllakjunk, vagyis hogy tudjuk, hogy a táplálékot szeretetből kapjuk. Krisztus testében és vérében megtaláljuk az Ő jelenlétét, az Ő mindannyiunkért adott életét. Nemcsak segítséget ad nekünk a továbbhaladáshoz, hanem önmagát adja nekünk: útitársunkká teszi magát, beleszól a dolgainkba, meglátogatja magányunkat, visszaadja értelmünket és lelkesedésünket. Ezzel telünk el, amikor az Úr értelmet ad az életünknek, a homályosságainknak, a kételyeinknek, de Ő látja az értelmet, és ez az értelem, amit az Úr ad nekünk, eltelít minket, ez adja meg nekünk azt a „többet”, amit mindannyian keresünk: az Úr jelenlétét! Mert az Ő jelenlétének melegében megváltozik az életünk: nélküle valóban szürke lenne. Miközben Krisztus Testét és Vérét imádjuk, kérjük Őt szívből: „Uram, add meg nekem a mindennapi kenyeret, hogy előrehaladjak, Uram, lakass jól jelenléteddel!”.

Szűz Mária tanítson meg minket arra, hogy imádjuk az Eucharisztiában élő Jézust, és osszuk meg Őt a testvéreinkkel.

____________________________________

Az Angelus után:

Kedves testvéreim!

Tegnap Sevillában boldoggá avatták a domonkos család néhány szerzetesét: Angelo Marina álvarez és tizenkilenc társa; Giovanni Aguilar Donis és négy társa a Prédikátorok Rendjéből; Isabella Sánchez Romero, a Szent Domonkos Rend idős apácája és Fruttuoso Pérez Marquez, domonkos harmadrendű laikus. Mindannyian a hit elleni gyűlölet miatt haltak meg, a Spanyolországban a múlt század polgárháborújának keretében lezajlott vallásüldözés során. A Krisztushoz való ragaszkodásukról és a gyilkosaiknak való megbocsátásukról tett tanúságtételük megmutatja nekünk a szentséghez vezető utat, és arra bátorít bennünket, hogy életünket a szeretet áldozatává tegyük Isten és testvéreink számára. Tapsoljuk meg az új Boldogokat.

Mianmarból ismét fájdalmas kiáltás érkezik sok emberről, akik nélkülözik az alapvető humanitárius segítséget, és akik kénytelenek elhagyni otthonaikat, mert azokat felgyújtották, és az erőszak elől menekülnek. Csatlakozom e szeretett ország püspökeinek felhívásához, hogy a nemzetközi közösség ne feledkezzen meg a burmai emberekről, hogy az emberi méltóságot és az élethez való jogot, valamint az istentiszteleti helyeket, kórházakat és iskolákat tiszteletben tartsák. És megáldom a magát ma itt képviseltető olaszországi burmai közösséget.

Június 22-én, jövő szerdán kezdődik a Családok Tizedik Világtalálkozója, amely Rómában és ezzel egy időben az egész világon megrendezésre kerül. Köszönetet mondok a püspököknek, a plébánosoknak és a családpasztorációban dolgozóknak, akik az elmélkedés, az ünneplés pillanataira hívták a családokat. Mindenekelőtt köszönetet mondok a családi szeretetről, mint hivatásról és a szentséghez vezető útról tanúságot tevő házaspároknak és családoknak. Jó találkozást kívánok!

Most köszöntlek mindnyájatokat, rómaiakat és a különböző országokból érkezett zarándokokat, különösen a Londoni Oratórium Iskola diákjait. Köszöntöm az új élet befogadásáról és gondozásáról szóló első lelkipásztori tanfolyam résztvevőit; a gragnanói híveket és a Sesto San Giovanni-i „Pedale Sestese” kerékpáros egyesületet, és ne feledkezzünk meg ebben a pillanatban az ukrán nép szenvedéséről, egy szenvedő népről. Szeretném, ha mindannyian szem előtt tartanának egy kérdést: mit teszek ma az ukrán népért? Imádkozom? Teszek valamit? Megpróbálom megérteni? Mit teszek ma az ukrán népért? Mindenki válaszolja meg ezeket a saját szívében.

Áldott vasárnapot kívánok mindannyiatoknak. Kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat, és viszontlátásra.

Kedves testvéreim, jó reggelt!

A még Péternek el nem nevezett Simon anyósának meggyógyításáról szóló egyszerű és megható beszámolót hallgattuk Márk evangéliumának változata szerint. A rövid epizódot - enyhe, de sokatmondó eltérésekkel - a másik két szinoptikus evangélium is elbeszéli. „Simon anyósa lázas betegen feküdt” - írja Márk. Nem tudjuk, hogy enyhe betegségről van-e szó, de idős korban még egy egyszerű láz is veszélyes lehet. Amikor az ember idős, már nem ura a testének. Az embernek meg kell tanulnia megválasztani, hogy mit tegyen és mit ne tegyen. A test életereje elgyengül és elhagy bennünket, még akkor is, ha a szívünk nem szűnik meg vágyakozni. Ekkor meg kell tanulni megtisztítani a vágyainkat: türelmesnek lenni, megválasztani, mit kérünk a testünktől és az életünktől. Amikor megöregszünk, nem tudjuk ugyanazt megtenni, amit fiatalon: a testnek más a tempója, hallgatnunk kell a testre, és el kell fogadnunk a korlátait. Mindannyiunknak megvannak a korlátai. Most már nekem is botot kell használnom.

A betegség új és más módon nehezedik az idősekre, mint fiatalkorban vagy felnőttként. Olyan, mint egy amúgy is nehéz időszakban érő kemény csapás. Az időseknél a betegség úgy tűnik, hogy sietteti a halált, és mindenképpen csökkenti a még hátra lévő időt, amit amúgy is rövidnek tartunk. Leselkedik ránk a kétség, hogy nem fogunk felépülni, hogy „ez lesz az utolsó megbetegedésem...”, és így tovább: ilyen gondolatok jönnek. Nem lehet reménykedni egy most nem létezőnek tűnő jövőben. Egy neves olasz író, Italo Calvino említette meg az öregek keserűségét, akik jobban szenvednek a múlt dolgainak elvesztésétől, mint amennyire az újak eljövetelének örülnek. A hallott evangéliumi jelenet azonban segít minket a reménykedésben, és máris felkínálja az első leckét: Jézus nem egyedül látogatja meg ezt a beteg idős asszonyt: a tanítványokkal együtt megy oda, és ez egy kicsit elgondolkodtat bennünket.

Éppen a keresztény közösségnek kell gondoskodnia az idősekről: a rokonok és a barátok mellett a közösségnek is. Az időseket sokaknak meg kell látogatniuk, együtt és gyakran. Soha nem szabad elfelejtenünk az evangéliumnak ezt a három vonalát, különösen most, amikor az idősek száma jelentősen megnőtt, a fiatalokhoz képest is, hiszen a demográfia téli időszakában vagyunk, kevesebb a gyermek, sok az idős és kevés a fiatal. Felelősséget kell éreznünk a gyakran egyedül lévő idősek meglátogatására, és imáinkkal az Úr elé kell vinnünk őket. Maga Jézus tanít majd meg minket arra, hogyan kell őket szeretnünk. „Egy társadalom akkor fogadja el igazán az életet, ha felismeri értékes voltát az öregségben, a fogyatékosságban, a súlyos betegségben, és még akkor is, amikor múlófélben van.” (A Pápai Akadémia az Életért üzenete, 2014. február 19.) Az élet mindig értékes. Jézus, amikor meglátja a beteg idős asszonyt, kézen fogja és meggyógyítja. Ugyanezzel a gesztussal éleszti újra a már halott fiatal lányt: kézen fogja és meggyógyítja, talpra állítja. Jézus a szeretetnek ezzel a gyengéd gesztusával adja az első leckét a tanítványoknak: nevezetesen, hogy az üdvösséget a beteg emberre való odafigyeléssel hirdeti, vagy jobban mondva közli; és az asszony hite a hozzá lehajolt Isten gyengédségéért való hálában ragyog fel. Visszatérek egy, ebben a katekézisben már többször is megismételt témához: ez az eldobó kultúra mintha leselejtezné az időseket. Igen, nem öli meg őket, de társadalmilag kiiktatja őket, mintha teher lennének, amit cipelni kell: jobb eltitkolni őket. Ez a saját ember voltunk elárulása, ez a legrosszabb, ez az életnek a hasznosság, a fiatalság szerint való választása, és nem úgy, ahogy van, az idősek bölcsességével és korlátaival együtt. Az idősek sokat adhatnak nekünk: életbölcsességük van. Van mit tanítaniuk nekünk: ezért kell megtanítanunk a gyerekeknek, hogy a nagyszülőket gondozniuk és látogatniuk kell. A fiatalok és a nagyszülők, a gyermekek és a nagyszülők közötti párbeszéd alapvető fontosságú a társadalom számára, alapvető az Egyház számára, alapvető az élet egészségének szempontjából. Ahol nincs párbeszéd a fiatalok és az idősek között, ott valami hiányzik, és egy generáció múlt nélkül, azaz gyökerek nélkül nő fel.

Ha az első leckét Jézus adta, a másodikat az idős asszony adja nekünk, aki felkelt és „kiszolgálta őket.” Még idős korban is lehet, sőt kell szolgálni a közösséget. Jó, ha az idősek ápolják a szolgálat felelősségét, legyőzve a félreállás kísértését. Az Úr nem utasítja el őket, ellenkezőleg, visszaadja nekik az erőt a szolgálathoz. Szeretem megjegyezni, hogy a beszámolóban nincs különösebb hangsúly az evangélisták szerepén: ez a követés normalitása, amit a tanítványok a maga teljességében megtanulnak majd a Jézus iskolájában megtapasztalt képzési útjuk során. Azok az idősek, akik megőrzik a gyógyításra, a vigasztalásra, a testvéreikért való közbenjárásra való készséget - legyenek azok tanítványok, századosok, gonosz szellemek által megzavart emberek, elutasítottak -, teszik talán a hitet kísérő hála tisztaságáról a legjobb tanúbizonyságot. Ha az idősek a kollektív figyelem középpontjába kerülnének, ahelyett, hogy elutasítanák őket, és eltaszítanák a közösség életét meghatározó események színpadáról, inkább a senkiről meg nem feledkező Isten iránti hála értékes szolgálatának gyakorlására ösztönöznék őket. Az idős embereknek az életük során Istentől kapott ajándékokért való hálája, amint arra Péter anyósa tanít bennünket, visszaadja a közösségnek az összetartozás örömét, és megadja a tanítványok hite rendeltetésének a lényegi jellemzőjét.

De jól meg kell tanulnunk, hogy a Jézus által minden tanítványának előírt közbenjárás és szolgálat szelleme, nem csupán a nőkre vonatkozik: Jézus szavaiban és gesztusaiban nyoma sincs ilyen korlátozásnak. Az Isten gyengédségéért való hála evangéliumi szolgálata semmiképpen sem az úrrá lett férfi és a szolgáló nő nyelvtana szerint íródik. Ez azonban nem von le semmit abból a tényből, hogy a nők a hit hálájában és gyengédségében megtaníthatják a férfiakat olyan dolgokra, amelyeket nehezebben értenek meg. Péter anyósa, mielőtt az apostolok elérkeztek volna Jézus követésének útjára, nekik is utat mutatott. És Jézus különleges szelídsége, aki „kézen fogta” és „felemelte”, világosan mutatja, hogy kezdettől fogva különleges érzékenységet tanúsított a gyengék és a betegek iránt, amelyet Isten Fia minden bizonnyal az Édesanyjától tanult. Kérem, gondoskodjunk arról, hogy az idősek, a nagyszülők legyenek közel a gyermekekhez, a fiatalokhoz, hogy átadják az életnek ezt az emlékét, hogy továbbadják az élettapasztalatot, az életbölcsességet. Amilyen mértékben biztosítjuk a fiatalok és az idősek kapcsolatát, olyan mértékben lesz reménytelibb a társadalmunk jövője.

___________________________

Különleges üdvözlet

Köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű látogatókat, különösen az Amerikai Egyesült Államokból érkező különböző zarándokcsoportokat. A mi Urunk Jézus Krisztus örömét és békéjét kérem rátok és családjaitokra. Isten áldjon meg benneteket!

_____________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! Az öregkor értelméről és értékéről szóló katekézisünk folytatásában most Péter anyósának gyógyulását tekintjük át Isten igéjének fényében. Márk evangéliuma elmondja, hogy amikor lázasan feküdt az ágyban, Jézus kézen fogta őt, a láz elhagyta; és elkezdte szolgálni őket (vö. 1:29-31). Az a tény, hogy Jézus a tanítványok társaságában kívánta meggyógyítani őt, arra emlékeztet bennünket, hogy az egész keresztény közösség arra hivatott, hogy legyen jelen a rászoruló testvéreink számára. Krisztus üdvösségét és az evangélium által felkínált reményt éppen azáltal hirdetjük, hogy odamegyünk azokhoz, akik - mint közösségünkben oly sok idős ember - elszigeteltnek, sőt elhagyatottnak érzik magukat. Péter anyósa ezután Isten irgalmasságának ajándékáért való hálával válaszol: feláll, és azonnal kiszolgálja vendégeit. A keresztény közösségen belül az idősek értékes szolgálatot tesznek azáltal, hogy saját példájukkal hálát adnak a hit ajándékáért és az Úr gyógyító érintésének megtapasztalásáért az életükben. Megtanítanak minket arra, hogy a keresztény tanítványság a szeretet cselekedeteiben fejeződik ki, amelyeket az életünket megérintő és átalakító irgalmas szeretet iránti hála ösztönöz.

Kedves testvérek, jó napot és áldott vasárnapot!

Ma a Szentháromság vasárnapja van, és az ünnep evangéliumában Jézus bemutatja a másik két isteni személyt, az Atyát és a Szentlelket. Azt mondja a Lélekről: „Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek.” Az Atyáról pedig azt mondja: „Minden, ami Atyámé, az enyém is.” (Jn 16:14-15) Figyeljük meg, hogy a Szentlélek szól, de nem önmagáról: Ő Jézust hirdeti és az Atyát nyilatkoztatja ki. Vegyük észre azt is, hogy az Atya, aki mindent birtokol, mert Ő a mindenség forrása, mindent, amije van, a Fiúnak ad: semmit sem tart meg magának, és teljesen átadja magát a Fiúnak. Vagyis a Szentlélek nem önmagáról beszél; Jézusról beszél, másokról beszél, és az Atya nem önmagát adja, hanem a Fiút. Ez nyílt nagylelkűség, az egyik nyitott a másik felé.

Most nézzünk magunkra, arra, amiről beszélünk és amit birtokolunk. Amikor beszélünk, mindig valami jót akarunk mondani magunkról, és gyakran csak magunkról és arról beszélünk, amit teszünk. Milyen gyakran! „Én ezt és ezt csináltam...”, „Nekem ez volt a problémám...”. Mindig így beszélünk. Mennyire más ez, mint a Szentlélek, aki úgy szól, hogy másokat hirdet, az Atya pedig a Fiút! Mennyire féltékenyek vagyunk arra, amit birtokolunk. Milyen nehezen osztjuk meg másokkal azt, amink van, még azokkal is, akiknek az alapvető szükségleteik sincsenek meg! Könnyű beszélni róla, de nehéz ezt gyakorolni.

Ezért a Szentháromság ünneplése nem annyira valamilyen vallási gyakorlat, hanem életmódunk forradalmasítása. Isten, akiben mindegyik Személy a másikért él, folytonos kapcsolatban; nem önmagáért, arra késztet bennünket, hogy másokkal és másokért éljünk. Nyíljunk meg! Ma megkérdezhetjük magunktól, hogy életünk tükrözi-e azt az Istent, akiben hiszünk: én, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek Istenben vallom a hitemet, valóban hiszem-e, hogy szükségem van másokra ahhoz, hogy éljek, hogy másoknak adjam magam, hogy másoknak szolgáljak? Ezt pusztán szavakkal erősítem meg, vagy az életemmel is?

A Háromságos egy Istent, kedves testvéreim, így kell kinyilvánítani - tettekkel, nem pedig szavakkal. Isten, aki az élet szerzője, nem annyira a könyvek, mint inkább az élet tanúságtétele által közvetít. Ő, aki - ahogy János evangélista írja - ”a szeretet” (1Jn 4:16), a szeretet által nyilatkoztatja ki magát. Gondoljunk azokra a jó, nagylelkű, szelíd emberekre, akikkel találkoztunk; gondolkodásmódjukat és cselekedeteiket felidézve egy kis tükörképet kaphatunk az Isten-szeretetről. Mit jelent szeretni? Nem csak azt, hogy jót kívánunk nekik, és jót teszünk velük, hanem mindenekelőtt, a gyökerében, hogy befogadunk másokat, nyitottak vagyunk másokra, helyet adunk másoknak, teret engedünk másoknak. Ezt jelenti a gyökerében: szeretni.

Hogy ezt jobban megértsük, gondoljunk az isteni Személyek neveire, amelyeket minden alkalommal kiejtünk, amikor keresztet vetünk: mindegyik névben benne van a másik jelenléte. Az Atya például nem lenne ilyen a Fiú nélkül; ugyanígy a Fiút sem lehet egyedül tekinteni, hanem mindig az Atya Fiaként. A Szentlélek pedig az Atya és a Fiú Lelke. Röviden, a Szentháromság arra tanít bennünket, hogy egyikük sem lehet a másik nélkül. Nem szigetek vagyunk, hanem azért vagyunk a világban, hogy Isten képmásaként éljünk: nyitottan, másokra utaltan, és hogy segítenünk kell másokat. Tegyük fel tehát magunknak ezt az utolsó kérdést: a mindennapi életben én is a Szentháromság tükörképe vagyok-e? Vajon a keresztvetés, amit minden nap teszek - az Atya, a Fiú és a Szentlélek -, az a keresztvetés, amit minden nap teszünk, egy önmagáért való gesztus, vagy inspirálja a beszédmódomat, a találkozásom, a válaszadásom, az ítélkezésem, a megbocsátásom módját?

A Szűzanya, az Atya leánya, a Fiú anyja és a Lélek hitvese segítsen minket, hogy befogadjuk az Istenszeretet misztériumát és tanúságot tegyünk az életben róla.

______________________________________________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim és nővéreim!

Paschalis Jahn nővért és a Szent Erzsébet Nővérek Kongregációjának kilenc vértanútestvérét, akiket a második világháború végén, a keresztény hittel szemben ellenséges környezetben öltek meg, tegnap a lengyelországi Breslaviában boldoggá avatták. Bár tudatában voltak a kockázatnak, amit vállaltak, ez a három hittantanárnő az idős és beteg emberek mellett maradt, akiket gondoztak. Krisztusba vetett hitük példája segítsen mindannyiunknak, különösen a világ különböző részein élő üldözött keresztényeknek, hogy bátran tegyenek tanúságot az Evangéliumról. Tapsoljuk meg az új Boldogokat!

Most pedig a Kongói Demokratikus Köztársaság és Dél-Szudán népéhez és hatóságaihoz szeretnék szólni. Kedves barátaim, nagy sajnálatomra, a lábammal kapcsolatos problémák miatt el kellett halasztanom az Önök országaiba való július első napjaira tervezett látogatásomat. Őszintén sajnálom, hogy el kellett halasztanom ezt a számomra oly jelentős utat. Elnézést kérek emiatt. Imádkozzunk együtt, hogy Isten segítségével és orvosi segítséggel minél hamarabb Önökkel lehessek. Legyünk bizakodóak!

Ma van a Gyermekmunka Elleni Világnap. Dolgozzunk mindannyian ennek a csapásnak a felszámolásán, hogy egyetlen gyermeket se fosszanak meg alapvető jogaitól, és ne kényszerítsenek munkára. A gyermekek dolgoztatással való kizsákmányolása mindannyiunkat érintő szörnyű helyzet!

A háború sújtotta ukrán nép gondolata továbbra is élénken él a szívemben. E szenvedő nép iránti gyászunk és aggodalmunk ne enyhüljön az idő múlásával. Kérem, hogy ne szokjunk hozzá ehhez a tragikus helyzethez! Tartsuk mindig a szívünkben. Imádkozzunk és törekedjünk a békére.

Üdvözlök mindenkit, rómaiakat Olaszországból és sok más országból érkezett zarándokokat. Külön köszöntöm a Spanyolországból és Lengyelországból érkezett híveket, a San Giorgio di Castel Condino zenei együttest, amelyet a végén szívesen meghallgatnék, a Veronai Kis Jeruzsálem Alapítványt, a grottamare-i katekétákat, a Castelfranco Veneto-i bérmálkozásra készülőket és a mestrinói híveket. Köszöntöm a codognói AVIS csoportot is, és elismerésemet fejezem ki azoknak, akik a szolidaritás egyszerű és nemes gesztusaként vért adnak.

Köszöntöm mindannyiukat, a Szeplőtelen Mária fiataljait is. Áldott vasárnapot kívánok. Kérem, ne felejtsenek el imádkozni értem. Jó étvágyat, és viszontlátásra.

Kedves testvéreim, jó reggelt, boldog vasárnapot!

A mai nap azért is boldog ünnep, mert ma van Pünkösd ünnepnapja. A Szentléleknek az apostolokra Húsvét után ötven nappal való kiáradását ünnepeljük. Jézus ezt többször is megígérte. A mai liturgiában az Evangélium az egyik ilyen ígéretet örökíti meg, amikor Jézus így szólt a tanítványokhoz: "A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek." (Jn 14:26) Ezt teszi a Lélek: tanít és emlékeztet minket arra, amit Krisztus mondott. Gondolkodjunk el ezen a két cselekedeten, a tanításon és az emlékezésen, mert így juttatja el Jézus az Ő Evangéliumát a szívünkbe.

Először is, a Szentlélek tanít. Ezáltal segít leküzdeni a hit megtapasztalásában felmerülő egyik akadályt: a távolságot. Valóban felmerülhet a kétely, hogy az Evangélium és a mindennapi élet között nagy a távolság: Jézus kétezer évvel ezelőtt élt, más idők voltak, más helyzetek, és ezért az Evangélium elavultnak tűnik, alkalmatlannak arra, hogy a mi napjainkhoz, korunk szükségleteinek és problémáinak megfelelően szóljon. Ez a kérdés bennünket is foglalkoztat: mit mondhat az Evangélium az internet korában, a globalizáció korában? Hogyan vésődhet a szívünkbe a szava?

Mondhatjuk, hogy a Szentlélek a távolságok áthidalásának specialistája, Ő tudja, hogyan tehetjük meg ezt; Ő megtanít minket a távolságok legyőzésére. Ő az, aki Jézus tanítását minden idővel és minden emberrel egybekapcsolja. Nála Krisztus szavai nem emlékek, nem: Krisztus szavai a Szentlélek ereje által élővé válnak a ma számára! A Lélek teszi őket számunkra élővé: a Szentíráson keresztül szól hozzánk és elirányít minket a jelenben. A Szentlélek nem fél az évszázadok múlásától, hanem a hívőket figyelmessé teszi a kor problémáira és eseményeire. Amikor a Szentlélek tanít, valójában frissít: mindig fiatalon tartja a hitünket. Megkíséreljük a hitet múzeumi dologgá tenni: ez a kockázatos! Ő viszont naprakésszé teszi azt, a hitet a mai napig: ez az ő munkája. Mert a Szentlélek nem kötődik múló korszakokhoz vagy divatokhoz, hanem a feltámadott és élő Jézus valóságát hozza el a jelenbe.

Hogyan teszi ezt a Lélek? Azzal, hogy emlékezetünkbe idézzük. Itt van a második ige, az visszaemlékezés. Mit jelent emlékezni? Visszaemlékezni azt jelenti, hogy visszahozni a szívünkbe, újra emlékezni: a Lélek visszahozza az Evangéliumot a szívünkbe. Ugyanúgy történik, ahogyan az apostolokkal: sokszor hallották Jézust, de keveset értettek belőle. Ugyanez történik velünk is. Pünkösdtől kezdve azonban a Szentlélekkel visszaemlékeznek és megértik. Elfogadják a kifejezetten nekik szóló szavait, és a külső ismeretből, az emlékezetből származó tudástól egy élő kapcsolathoz jutnak el, egy meggyőződéses, örömteli kapcsolathoz az Úrral. A szívünkbe belépő Lélek az, aki ezt teszi, aki a „puszta hallástól” Jézus személyes megismeréséhez juttat el bennünket. Így változtatja meg a Lélek az életünket: Jézus gondolatait a mi gondolatainkká teszi. Ezt úgy teszi, hogy újra emlékezetünkbe idézi szavait, hogy ma a szívünkbe hozza Jézus szavait.

Testvéreim, a minket Jézusra emlékeztető Lélek nélkül a hit feledékennyé válik. A hit oly gyakran válik emlékezet nélküli emlékké: ehelyett az emlékezet él, és az élő emlékezetet a Lélek hozza el. Mi vajon - próbáljuk meg feltenni magunknak a kérdést - feledékeny keresztények vagyunk? Talán csak egy csapás, egy fáradtság, egy válság kell ahhoz, hogy elfelejtsük Jézus szeretetét, és kétségekbe és félelmeinkbe essünk? Jaj! Vigyázzunk, hogy ne váljunk feledékeny keresztényekké. A megoldás a Szentlélek segítségül hívása. Tegyük ezt gyakran, különösen fontos alkalmakkor, nehéz döntések előtt, és a nem könnyű helyzetekben. Vegyük kezünkbe az Evangéliumot, és hívjuk segítségül a Lelket. Mondhatjuk: „Jöjj, Szentlélek, emlékeztess Jézusra, világosítsd meg a szívemet”. Gyönyörű ima ez: „Jöjj, Szentlélek, emlékeztess Jézusra, világosítsd meg a szívemet”. Mondjuk együtt? „Jöjj, Szentlélek, emlékeztess Jézusra, világosítsd meg a szívemet". Ezután nyissuk ki az Evangéliumot, és lassan olvassunk fel egy rövid részt, és a Lélek megszólaltatja az életünkben.

A Szentlélekkel teljes Szűz Mária ébressze fel bennünk a vágyat, hogy hozzá imádkozzunk, és befogadjuk Isten Igéjét.

______________________________
 

A Regina Caeli után

Kedves testvéreim!

Pünkösdkor Isten emberiségről szőtt álma valósággá vált; ötven nappal húsvét után a különböző nyelveket beszélő népek találkoztak és megértették egymást. De most, száz nappal az Ukrajna elleni fegyveres agresszió kezdete után Isten álmának tagadása, a háború rémálma ismét az emberiségre szállt: népek összecsapnak, népek ölik egymást, embereket űznek el otthonukból ahelyett, hogy közelednének egymáshoz. Miközben a pusztítás és a halál dühe tovább tombol, és a konfliktusok fellángolnak, tovább fokozva a mindenkire nézve egyre veszélyesebb eszkalációt, újból felhívom a nemzetek vezetőit: kérem, ne vigyék az emberiséget a pusztulásba! Kérlek, ne vigyétek romlásba az emberiséget! Tegyük lehetővé, hogy valódi tárgyalásokra kerüljön sor, valódi tárgyalásokra a tűzszünetről és a fenntartható megoldásról. Halljuk meg a szenvedő emberek kétségbeesett kiáltását - nap mint nap látjuk a médiában -, tartsák tiszteletben az emberi életet, és állítsák le a kelet-ukrajnai városok és falvak kegyetlen pusztítását. Kérem, hogy továbbra is imádkozzunk, és fáradhatatlanul törekedjünk a békére.

Tegnap Bejrútban boldoggá avattak két kapucinus szerzetest, Leonard Melki és Thomas George Saleh papokat és vértanúkat, akiket 1915-ben Törökországban, illetve 1917-ben a hit elleni gyűlölet miatt öltek meg. Ez a két libanoni misszionárius egy ellenséges környezetben az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalomnak és a felebarátjukért való önfeláldozásnak adta bizonyítékát. Az ő példájuk erősítse keresztény tanúságtételünket. Fiatalok voltak, mindössze 35 évesek. Tapsoljuk meg az új Boldogokat!

Megelégedéssel értesültem arról, hogy a jemeni tűzszünetet újabb két hónappal meghosszabbították. Hála Istennek és nektek. Remélem, hogy a reménynek ez a jele újabb lépés lehet afelé, hogy véget vessenek ennek a véres konfliktusnak, amely korunk egyik legsúlyosabb humanitárius válságát idézte elő. Kérem, ne felejtsünk el gondolni a jemeni gyerekekre: az éhség pusztít, az oktatás és minden más hiányára. Gondoljunk a gyerekekre!

Szeretném biztosítani Önöket imáimról a brazíliai Recife nagyvárosi régiójában a felhőszakadások okozta földcsuszamlások áldozataiért.

Üdvözlöm mindnyájatokat, rómaiak és zarándokok! Üdvözlöm a „Misszióban az érdekérvényesítés” egyesületet; a Nemzetközi Megbékélési Mozgalom és az Erőszakmentes Mozgalom tagjait; a francia cserkészcsapat Szent Lajos, a Páli Szent Vince Társaság és az Evangelii Gaudium testvériség tagjait. Köszöntöm a Piacenza d'Adige-i híveket, a Castelfidardo-i kórust, a Pollone-i és a Cassina de' Pecchi-i fiúkat - emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt meglátogattam ezeket a helyeket -, a camposampierói Antoniani-szentélyek zarándokait és a sarcedói kerékpárosokat, és köszöntöm az Immacolata-i fiúkat is.

Kifejezem közelségemet a halászokhoz, gondolok azokra a halászokra, akiket az üzemanyagárak emelkedése miatt az a veszély fenyeget, hogy fel kell hagyniuk tevékenységükkel; és kiterjesztem ezt a munkavállalók minden olyan csoportjára, akiket súlyosan sújtanak az ukrajnai konfliktus következményei.

Imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem. Mindenkinek szép vasárnapot kívánok. Jó étvágyat kívánok és viszontlátásra.

Kedves testvéreim, jó reggelt!

Az idős embernek a 71. zsoltárban található imént hallott gyönyörű imája, amely arra ösztönöz bennünket, hogy arról az erős feszültségről elmélkedjünk, amely az öregkor állapotában rejlik, amikor az elvégzett munkák és a kapott áldások emléke próbára teszi a hitet és a reményt.

A próbatétel együtt jár az öregkort kísérő gyarlósággal és sebezhetőséggel járó gyengeséggel. A zsoltáros - az Úrhoz forduló idős ember - kifejezetten hangsúlyozza, hogy ez a megpróbáltatás alkalmat ad időnként az idősek ellen támadó elhagyatottságra, megtévesztésre és zaklatásra. Ez a gyávaságnak egy ebben a mi társadalmunkban specializálódott formája. Ez igaz! Ebben a leselejtező társadalomban, ebben a leselejtező kultúrában az idősek háttérbe szorulnak, és ezeket a dolgokat szenvedik el. Nincs hiány azokból, akik az idősek korát kihasználva becsapják vagy ezerféleképpen megfélemlítik őket. Gyakran olvasunk az újságokban vagy hallunk híreket idős emberekről, akiket gátlástalanul becsapnak, hogy elkobozzák megtakarításaikat; vagy akiket védelem nélkül gondozás nélkül hagynak; vagy akiket a megvetés különböző formáival sértegetnek és megfélemlítve a jogaik feladására kényszerítik őket. Még a családokban is - és ez komoly dolog - előfordulnak ilyen kegyetlenségek. Az időseket eldobják, otthagyják az idősek otthonában, a gyermekeik nem, vagy évente legfeljebb néhányszor látogatják őket. Az időseket a létezés szélére állítják. Ez megtörténik: ez történik ma, ez történik a családokban, ez történik állandóan. Ezen el kell gondolkodnunk.

Az egész társadalomnak igyekeznie kell, hogy gondoskodjon az idősekről - ők a kincs! - akik egyre többen vannak, és gyakran egyre elhagyatottabbak. Amikor arról hallunk, hogy az időseket megfosztják autonómiájuktól, biztonságuktól, sőt még otthonuktól is, megértjük, hogy a mai társadalom idősekkel szembeni ambivalenciája nem alkalmi vészhelyzetek problémája, hanem a világunkat megmérgező eldobás kultúrájának egyik jellemzője. A zsoltárban szereplő idős férfi Istennek vallja meg elkeseredettségét: „Ellenségeim - mondja – ellenem beszélnek, / s akik életemre leselkednek, / együtt tanakodnak, / és így szólnak: „Isten elhagyta őt, / vegyétek őldözőbe, fogjátok el, hisz senki sincs már, aki pártját fogná!””  (10-11) A következmények végzetesek. Az öregség nemcsak a méltóságot veszi el, de még abban is kételkedik az ember, hogy megérdemli a folytatást. Így mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy elrejtsük sebezhetőségünket, eltitkoljuk betegségünket, korunkat és öreg voltunkat, mert attól félünk, hogy ezek méltóságunk elvesztésének előszobáját jelentik. Tegyük fel magunknak a kérdést: vajon emberi dolog-e ezt az érzést kelteni? Hogyan lehetséges, hogy a modern civilizáció, amely annyira fejlett és hatékony, ennyire kényelmetlenül érzi magát a betegséggel és az öregséggel szemben, elrejti a betegséget, elrejti az öregséget? Hogyan lehetséges, hogy a politika, amely annyira elkötelezett a méltóságteljes túlélés határainak meghatározása mellett, ugyanakkor érzéketlen az idősekkel és a betegekkel való szeretetteljes együttélés méltósága iránt?

A zsoltárban hallott öregember, aki vereségnek látja öregkorát, újra felfedezi az Úrba vetett bizalmat. Úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, és Istenhez fordul. Szent Ágoston e zsoltárt kommentálva így biztatja az idős embert: „Ne félj attól, hogy öregkorodban elhagynak. [...] Miért félsz attól, hogy [az Úr] elhagy téged, hogy elvet téged az öregség idején, amikor erőd elfogy? Valójában éppen akkor fog élni benned az ő ereje, amikor a tiéd elfogyatkozik.” (PL 36, 881-882) Az idős zsoltáros így szólít meg: „Szabadíts meg és védj meg engem, / nyújtsd ki füledet felém és ments meg engem. / Légy te az én sziklám, / örökké elérhető lakóhelyem; / elhatároztad, hogy üdvösséget adsz nekem: / valóban te vagy az én sziklám és váram!” (uo. 2-3) Az invokáció Isten hűségéről tanúskodik, és megkérdőjelezi, hogy képes-e felrázni a lelkiismeretet, amelyet a halandó élet példázata iránti érzéketlenség térít el, amelyet a maga teljességében kell megőrizni. Ismét így imádkozik: "„Ó, Istenem, ne maradj távol tőlem, / Uram, siess segítségemre! / Valljanak szégyent, kik vesztemre törnek, és pusztuljanak el! / Akik bajt hoznak rám, azokat érje szégyen és gyalázat!” (uo. 12-13)

Valóban, szégyelljék magukat azok, akik kihasználják a betegségből és öregségből eredő gyengeséget. Az ima megújítja az idős ember szívében Isten hűségének és áldásának ígéretét. Az idős ember újra felfedezi az imát, és tanúságot tesz annak erejéről. Jézus az evangéliumokban soha nem utasítja el a segítségre szorulók imáját. Az idősek gyengeségük miatt megtaníthatják a más életkorúakat arra, hogy mindannyiunknak át kell adnunk magunkat az Úrnak, hogy segítségül hívjuk őt. Ebben az értelemben mindannyiunknak tanulnunk kell az öregségből: az öregség hordoz egy ajándékot, úgy értve, hogy az ember rábízza magát mások gondoskodására, kezdve magával Istennel.

Van tehát egy „tanítás a gyarlóságról”, nem elrejtve a gyarlóságokat, nem. Valóságosak, van valóságos alapjuk és van a gyarlóságnak egy olyan tanítása, amelyre az öregség hitelesen emlékeztethet bennünket az egész emberi élet során. Ne rejtsd el az öregséget, ne rejtsd el az öregség gyarlóságait. Ez egy mindannyiunknak szóló tanítás. Ez a tanítás döntő távlatot nyit saját civilizációnk reformja előtt. Egy olyan reform, amely ma már nélkülözhetetlen mindannyiunk együttélése érdekében. Az idősek háttérbe szorítása, mind fogalmilag, mind gyakorlatilag, az élet minden szakaszát megrontja, nem csak az öregkorét. Gondoljunk ma mindannyian a családunkban élő idősekre: hogyan kapcsolódom hozzájuk, hogyan gondolok rájuk, hogyan látogatom őket? Igyekszem-e, hogy semmiben se legyen hiányuk? Tisztelem-e őket? Az idősebbeket, akik a családomban vannak, anyát, apát, nagyapát, nagymamát, nagybácsikat, barátokat? Kitörlöm őket az életemből, vagy hozzájuk fordulok bölcsességért, életbölcsességért? Ne feledd, hogy te is öreg vagy idős leszel. Az öregség mindenkit elér. Azt szeretnéd, hogy öregkorodban veled is úgy bánjanak, vagy úgy bánj az idősekkel, ahogyan te szeretnéd, hogy veled bánjanak. Ezek a család emlékét, az emberiség emlékét, az ország emlékét jelentik. Vigyázzatok az öregekre, akik bölcsek. Adja meg az Úr az Egyházhoz tartozó idősekért e felhívás és biztatás nagylelkűségét. Ez az Úrba vetett bizalom töltsön el minket. És ez mindannyiunk javát szolgálja, az övékét, a miénket és a gyermekeinkét.

___________________________

Különleges üdvözlet:

Üdvözlöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen az Angliából és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket. Külön üdvözlöm a jelenlévő számos diákcsoportot. Miközben pünkösd ünnepére készülünk, a Szentlélek ajándékainak bőséges kiáradását kérem rátok és családotokra. Az Úr áldjon meg benneteket!

_____________________________

FELHÍVÁS

Nagy aggodalomra ad okot az Ukrajnából származó gabonaexport blokádja, amelytől emberek millióinak élete függ, különösen a legszegényebb országokban. Őszintén kérem, hogy tegyenek meg minden erőfeszítést e kérdés megoldása és az élelemhez való egyetemes emberi jog biztosítása érdekében. Kérem, ne használják a búzát, egy alapvető élelmiszert, háborús fegyverként!
 

* * *
 

Szívélyesen üdvözlöm az olaszul beszélő zarándokokat. Külön köszöntöm a luccai „Il Villaggio del Fanciullo” alapítványt Paolo Giulietti érsekkel; a salernói Történelmi Központ lelkipásztori egységét; az új börtönlelkészeket, akik egy alakuló ülésen vesznek részt; a Castellana Grotte zenekart. Ezek a zenészek jók!
Végül gondolataim, mint mindig, most is az idősekre, a betegekre, a fiatalokra és az ifjú házasokra irányulnak. Jövő vasárnap ünnepeljük Pünkösd ünnepét. A Szentlélek legyen olyan számotokra, fiatalok számára, mint „a szél és a tűz”, amely megőriz benneteket a fásultságtól, és a nagy eszmék szeretetére és az Egyház és a társadalom iránti odaadásra ösztönöz benneteket. Legyen Ő számotokra, idősek és betegek számára a „Vigasztaló”, aki elkísér benneteket mindennapi fáradozásotokban, és Isten szeretetének bizonyosságát adja nektek. Legyen számotokra, ifjú házasok, a „közösség" forrása, amely a kölcsönös szeretetben való növekedésre késztet benneteket.

Áldásomat adom mindannyiatokra.

_____________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása:

Kedves testvéreim! Az öregkor értelméről és értékéről szóló folyamatos katekézisünkben Isten szavának fényében most a 71. zsoltár első verseiben található szívből jövő imát tekintjük át: "Te vagy, Istenem, bizodalmam, Uram, te vagy reményem ifjúságom óta." (5. v.) Érezve az évek múlásával járó növekvő gyarlóságot és sebezhetőséget, a zsoltáros Isten folyamatos védelméért és gondoskodásáért könyörög. Napjaink aggodalmát sok idős ember osztja, akik látják, hogy méltóságukat, sőt még jogaikat is veszélyezteti az "eldobható kultúra" elterjedése, amely haszontalannak, sőt a társadalom számára tehernek tekinti őket. A gyarlóság és a bizonytalanság érzésével szemben a zsoltáros megerősíti Isten szövetségi hűségébe és gondviselésébe vetett bizalmát. Az idősek minden nemzedékben az imában való ilyen kitartás és az Úrnak való reményteljes átadás nagyon is szükséges példáját kínálhatják nekünk. Jelenlétükkel és példájukkal megnyithatják az elméket és a szíveket, és ösztönözhetik egy igazságosabb és emberibb társadalom építését - egy olyan társadalomét, amely tiszteletben tartja az élet minden szakaszát, és értékeli minden egyes tagjának hozzájárulását a közjóhoz.

Kedves testvéreim, jó napot!

Ma Olaszországban és számos országban az Úr Mennybemenetelét, vagyis az Atyához való visszatérését ünnepeljük. A liturgiában Lukács evangéliuma a feltámadt Úrnak a tanítványok előtt való utolsó megjelenését beszéli el (vö. 24:46-53). Jézus földi élete pontosan a mennybemenetelekor teljesedik be, ahogy a Hitvallásban is valljuk: „Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján.” Mit jelent ez az esemény? Hogyan kell ezt értenünk? A kérdés megválaszolásához térjünk ki két cselekedetre, amelyet Jézus a mennybe való felemelkedése előtt tesz: először bejelenti a Lélek ajándékát, majd megáldja a tanítványokat. Bejelenti a Lélek ajándékát, és áldást ad.

Először is, Jézus azt mondja a barátainak: „Elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát.” (49. v.) A Szentlélekről, a Vigasztalóról beszél, arról, aki elkíséri, vezeti, támogatja őket küldetésükben, megvédi őket a lelki harcokban. Ekkor valami fontosat értünk meg: Jézus nem hagyja magára a tanítványokat. Felmegy a mennybe, de nem hagy minket magunkra. Ellenkezőleg, éppen az Atyához való felemelkedésével biztosítja a Szentléleknek, az ő Lelkének kiáradását. Egy másik alkalommal azt mondta: „Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vigasztaló - azaz a Lélek - nem jön el hozzátok.” (Jn 16:7) Jézus irántunk való szeretete ebben is megmutatkozik: az Ő jelenléte nem akarja korlátozni a szabadságunkat. Éppen ellenkezőleg, teret biztosít számunkra, mert az igazi szeretet mindig olyan közelséget teremt, amely nem roppant össze, a közelünkben van, de nem birtokló; ellenkezőleg, az igazi szeretet minket tesz főszereplővé. Ezért Krisztus megnyugtat minket: „Elmegyek az Atyához, és ti erőt kaptok a magasságból: a saját Lelkemet küldöm el nektek, és az ő erejével folytatni fogjátoka művemet a világban.” (vö. Lk 24:49) Így a mennybe való felemelkedése által Jézus ahelyett, hogy testével kevesek közelében maradna, a Lelke által mindenkihez közel kerül. A Szentlélek jelenvalóvá teszi Jézust bennünk, átlépve az idő és a tér korlátait, hogy az ő tanúivá legyünk a világban.

Közvetlenül ezután - ez a második cselekedet - Krisztus fölemeli a kezét, és megáldja az apostolokat (vö. 50. v.). Ez egy papi gesztus. Isten Áron óta a papokra bízta a nép megáldásának feladatát (vö. Nm 6:26). Az Evangélium azt akarja elmondani nekünk, hogy Jézus életünk főpapja. Jézus felmegy az Atyához, hogy közbenjárjon értünk, hogy a mi emberi mivoltunkat bemutassa neki. Így az Atya szeme előtt ott van és mindig ott lesz Jézus ember voltával együtt a mi életünk, reményeink, sebeink. Így, ahogyan „eltávozik” a mennybe, Krisztus „utat készít” nekünk, elmegy, hogy helyet készítsen számunkra, és mostantól fogva közbenjár értünk, hogy az Atya mindig elkísérjen és megáldjon bennünket.

Testvérek, gondoljunk ma a Lélek ajándékára, amelyet Jézustól azért kaptunk, hogy az Evangélium tanúi legyünk. Kérdezzük meg magunktól, hogy valóban azok vagyunk-e; és azt is, hogy képesek vagyunk-e szeretni a többieket, szabadon hagyva őket és teret biztosítva számukra. Aztán: tudjuk-e, hogyan legyünk közbenjárók másokért, vagyis tudjuk-e, hogyan imádkozzunk értük, és áldjuk meg az életüket? Vagy a saját érdekeink miatt szolgálunk másokat? Tanuljuk meg ezt: közbenjáró ima, járjunk közben a világ reménységeiért és szenvedéseiért, járjunk közben a békéért. Áldjuk meg tekintetünkkel és szavainkkal mindazokat, akikkel napjaink során találkozunk!
Most pedig imádkozzunk az  asszonyok között áldott Szűzanyához, aki Szentlélekkel telve szüntelenül imádkozik és közbenjár értünk.

______________________________

A Regina Caeli után

Tegnap Modenában boldoggá avatták Don Luigi Lenzinit, a hit vértanúját. 1945-ben azért ölték meg, akinek a bűne az volt, hogy a keresztény értékekre, mint az élet fő útjára mutatott rá, az akkori gyűlölet és viszály légkörében. Ez a pap, aki Krisztus szíve szerinti pásztor, az igazság és az igazságosság hírnöke, segítsen minket a mennyből, hogy szeretettel és őszinteséggel tegyünk tanúságot az evangéliumról. Tapsoljuk meg az új Boldogot!

Ma ünnepeljük a tömegtájékoztatás világnapját, amelynek témája a Szív fülével való hallgatás. A meghallgatás ismerete, mint a szeretet első megnyilvánulása egyben a párbeszéd és a jó kommunikáció első nélkülözhetetlen összetevője is. Tudjuk, hogyan kell meghallgatni, hagyni, hogy mások mindent elmondjanak, nem félbevágni, tudni, hogyan kell füllel és szívvel hallgatni. Kívánom mindenkinek, hogy növekedjen benne a szívvel való hallgatás képessége.

Ma van Olaszországban a Nemzeti Segélynap. Ne feledjük, hogy „a beteg ember mindig fontosabb a betegségénél”, és hogy „még ha meggyógyítani nem is lehet, gyógyítani mindig lehet, vigasztalni mindig lehet, az együttérzést éreztetni mindig lehet” (Üzenet a Betegek Világnapjára 2022).

Holnapután, május hónap utolsó napján, a Boldogságos Szűz Mária Látogatásának liturgikus ünnepén, 18 órakor a Santa Maria Maggiore Bazilikában több ország számos kegyhelyéhez kapcsolódva imádkozzuk a Rózsafüzért a békéért. Arra hívom a híveket, családokat és közösségeket, hogy csatlakozzanak ehhez a könyörgéshez, hogy a Béke Királynője közbenjárására megkapjuk Istentől azt az ajándékot, amelyre a világ vár.

Köszöntöm egyaránt mind a rómaiakat mind a zarándokokat. Külön köszöntöm a Hollandiából, Spanyolországból és Ausztráliából érkezett híveket. Köszöntöm a római Szent Róbert Bellarmine plébániát, amely a Szent Róbert Bellarmine halálának 400. évfordulója alkalmából rendezett jubileumi évet zárja. Köszöntöm a lengyeleket - mindig annyi lengyel van! - áldással az otthoniak számára, akik a Piekary Śląskie-i Mária-kegyhelyre tartó nagy zarándoklaton vesznek részt. Köszöntöm az olbiai San Vincenzo iskola tanulóit és a lurasi bérmálkozókat.

Augusztus 29-én és 30-án, hétfőn és kedden az összes bíboros találkozója lesz az új apostoli konstitúcióról, hogy közösen elmélkedjünk a Praedicate Evangeliumról; augusztus 27-én, szombaton pedig az új bíborosok kinevezésére tartunk konzisztóriumot. Íme az új bíborosok nevei:

1.  Arthur Roche érsek - az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa.
2.  Lázár You Heung sik - a Papi Kongregáció prefektusa.
3.  Msgr. Fernando Vérgez Alzaga L.C. - a Vatikánvárosi Államért felelős pápai bizottság elnöke és a Vatikánvárosi Állam kormányzóságának elnöke.
4.  Msgr. Jean-Marc Aveline - Marseille (Franciaország) érseke.
5.  Msgr. Peter Okpaleke - Ekwulobia püspöke (Nigéria).
6.  Leonardo Ulrich Steiner, O.F.M. - Manaus (Brazília) érsek-metropolitája.
7.  Filipe Neri António Sebastião di Rosário Ferrão - Goa és Damão (India) érseke.
8.  Mons. Robert Walter McElroy - San Diego püspöke (USA)
9.  Virgilio Do Carmo Da Silva, S.D.B. - Dili (Kelet-Timor) érseke.
10. Őfelsége Oscar Cantoni - Como püspöke (Olaszország).
11. Mons. Anthony Poola - Hyderabad (India) érseke.
12. Msgr. Paulo Cezar Costa - a brasíliai érsekség (Brazília) érsek-metropolitája.
13. Richard Kuuia Baawobr M. Afr. - Wa püspöke (Ghána).
14. William Goh Seng Chye - Szingapúri érsek (Szingapúr).
15. Msgr. Adalberto Martínez Flores - Asunción (Paraguay) érsek-metropolita.
16. I.E.R. Msgr. Giorgio Marengo, I.M.C. - Ulánbátor (Mongólia) apostoli prefektusa.

A bíborosi kollégium tagjaival együtt:
1.  Jorge Enrique Jiménez Carvajal - Cartagena (Kolumbia) tiszteletbeli érseke.
2.  Msgr. Lucas Van Looy sdb - Gent (Belgium) tiszteletbeli érseke.
3.  Msgr. Arrigo Miglio - Cagliari (Olaszország) tiszteletbeli érseke.
4.  R.P. Gianfranco Ghirlanda SJ - teológiai professzor.
5.  Msgr. Fortunato Frezza - a Szent Péter-templom kanonokja.

Imádkozzunk az új bíborosokért, hogy Krisztushoz való ragaszkodásuk megerősítésével segítsenek római püspöki szolgálatomban Isten minden hűséges népének javára.

Szép vasárnapot kívánok! Kérlek, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat az ebédhez és viszont látásra!

Kedves testvéreim, jó reggelt!

Az időskorról való elmélkedésünket folytatva ma a Prédikátor könyvével, a Biblia egy másik gyöngyszemével találkozunk. Első olvasásra ez a rövid könyv megdöbbenti és zavarba ejti az embert híres refrénjével: „Minden hiábavalóság”, minden hiábavalóság: a refrén, amely vissza-visszatér; minden hiábavalóság, minden „köd”, minden „füst”, minden „üresség”. Meglepő, hogy a szentírásban ezeket a létezés értelmét megkérdőjelező kifejezéseket találjuk. Valójában a Prédikátor folyamatos ingadozása az értelmes és értelmetlen között az életről való ismeretnek olyan ironikus megjelenítése, amely elszakadt az igazságosság iránti szenvedélytől, amelynek a biztosítéka Isten ítélete. A könyv zárómondata megmutatja a próbatételből kivezető utat: „Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait! Mert ez minden embernek a kötelessége.” (12:13) Ez a tanács ad megoldást a problémára.

Egy, időnként minden ellentétet befogadni látszó valósággal szembesülve, amely ugyanazt a sorsot tartja fenn mindannyiunk számára, vagyis azt, hogy végül semmivé válunk, a közömbösség útja tűnhet számunkra az egyetlen gyógyírnak a fájdalmas kiábrándulással szemben. Ilyen kérdések merülnek fel bennünk: Megváltoztatták-e erőfeszítéseink a világot? Képes-e megmondani valaki, hogy mi a különbség az igazságos és az igazságtalan között? Úgy tűnik, hogy mindez értelmetlen: minek ennyi erőfeszítés?

Ez egyfajta negatív érzés, amely bármelyik életszakaszban felmerülhet, de kétségtelen, hogy az öregkor szinte elkerülhetetlenné teszi az ezzel a kiábrándulással való találkozást. A kiábrándulás az időskorban előjön. Az időskori ellenállás ennek a kiábrándulásnak a demoralizáló hatásával szemben döntő: ha az idősek, akik már mindent láttak, megőrzik az igazság iránti szenvedélyüket, akkor van remény a szeretetre, és a hitre is. A mai világ számára a válságon való túljutás döntő fontosságúvá, üdvös válsággá vált, miért? Mert egy olyan kultúra, amely mindent mérni és befolyásolni akar, az értelem, a szeretet, sőt a jóság értékének teljes körű rombolásához vezet.

Ez a demoralizáció megfoszt minket a tenni akarásunktól. A feltételezett „igazság”, amely csupán regisztrálja a világot, regisztrálja az ellentétek iránti közömbösségét is, és megváltás nélkül az elmúlásnak és a semmibe sodródásnak szánja őket. Ebben a formában - a tudományosság köntösébe bújtatva, de ugyanakkor nagyon érzéketlenül és nagyon erkölcstelenül - a modern igazságkeresés abba a kísértésbe esett, hogy teljesen búcsút vegyen az igazságosság iránti szenvedélytől. Már nem hisz a sorsban, az ígéretben, a megváltásban.
Modern kultúránk számára, amely gyakorlatilag mindent a dolgok pontos ismeretére szeretne bízni, ennek az új cinikus észnek a megjelenése - amely a tudást és a felelőtlenséget egybefoglalja - keményen visszaüt. Valóban, az erkölcs alól felmentő tudás eleinte a szabadság, az energia forrásának tűnik, de hamarosan a lélek bénulásához vezet.

A Prédikátor a maga iróniájával máris leleplezi a tudás mindenhatóságának - a „mindentudás delíriumának” - ezt a végzetes kísértését, amely az akarat elerőtlenedését eredményezi. A legkorábbi keresztény hagyomány szerzetesei pontosan azonosították a léleknek ezt a betegségét, amely hirtelen felfedezi a hit és erkölcs nélküli tudás hiábavalóságát, az igazság illúzióját igazságosság nélkül. Acediának nevezték. Ez mindenkinek, még az öregeknek is, de mindenkinek a kísértései közé tartozik. Ez nem egyszerűen lustaság: nem, ez több annál. Ez nem egyszerűen depresszió: nem. Az acedia inkább a világ megismeréséről való lemondást jelenti, amelyben nincs többé meg az igazságosság és az ebből következő cselekvés iránti szenvedély.

Az értelem és az erő űre, amelyet ez a tudás megnyit, ami elutasít minden etikai felelősséget, és minden valódi jóhoz való ragaszkodást, nem ártalmatlan. Nem pusztán a jó akarat erőit veszi el: hanem ellentámadásként megnyitja az utat a gonosz erőinek agresszivitása előtt. Ezek az ideológia túltengése által cinikussá tett ész megbomlott erői. Valójában minden fejlődésünkkel, minden jólétünkkel együtt valójában a „fáradtság társadalmává” váltunk. Gondoljatok bele: mi vagyunk a fáradtság társadalma! Széleskörű jólétet kellett volna teremtenünk, és eltűrjük a tudományosan szelektív egészségügyi piacot. Úgy volt, hogy a békének áthághatatlan határt szabunk, és egyre kíméletlenebb háborúkat látunk a védtelen emberek ellen. A tudomány persze fejlődik, és ez jó, de az élet bölcsessége valami egészen más, és úgy tűnik, hogy ez megrekedt.

Végezetül, ez az érzéketlen és felelőtlen ésszerűség eltéríti az értelmet és az energiát is az igazság megismerésétől. Nem véletlen, hogy az álhírek, a kollektív babonák és az áltudományos igazságok időszaka a miénk. Érdekes: a tudás, a mindentudás, sőt a tudás pontosságának kultúrájában sok boszorkányság terjedt el, de művelt boszorkányság. Ez a boszorkányság rendelkezik bizonyos kultúrával, de babonás élethez vezet: egyrészt, hogy intelligenciával haladjunk előre a dolgok gyökeréig való megismerésében; másrészt a lélek, amelynek valami másra van szüksége, a babonák útját választja, és a boszorkányságnál köt ki. Az öregkor megtanulhatja a Prédikátor ironikus bölcsességétől annak a művészetét, hogy az igazság iránti szeretet nélküli elme igazságának káprázatában rejlő csalásra fényt derítsen. A bölcsességben és humorban gazdag idős emberek annyi jót tesznek a fiataloknak! Megmentik őket a szomorú, és az élet bölcsességét nélkülöző világi tudás kísértésétől. Ezek az öregek visszavezetik a fiatalokat Jézus ígéretéhez: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” (Mt 5:6) Ők azok, akik az igazságosság iránti éhség és szomjúság magvait el fogják vetni a fiatalokban. Bátorság, mindannyian, idősebbek: bátorság és előre! Nagyon nagy küldetésünk van a világban, de kérem, hogy ne keressünk menedéket ebben a kissé nem konkrét, nem valóságos, gyökértelen idealizmusban - mondjuk ki világosan: az élet boszorkányságában!

_______________________________________

Különleges üdvözlet:

Köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen a Nigériából, Libanonból és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket. A feltámadt Krisztus örömében kérem rátok és családotokra Isten, a mi Atyánk szerető irgalmát. Az Úr áldjon meg benneteket!

_______________________________________

Felhívás

Megszakad a szívem a texasi általános iskolában történt tömeges lövöldözés miatt. Imádkozom a megölt gyermekekért és felnőttekért, valamint családjaikért. Itt az ideje, hogy megállítsuk a válogatás nélküli fegyverkereskedelemet. Kötelezzük el magunkat, hogy ilyen tragédiák soha többé ne fordulhassanak elő!

_______________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása:

Kedves testvéreim! Az öregkor értelméről és értékéről szóló katekézisünk folytatásában Isten szavának fényében most a Prédikátor könyvét tekintjük át, annak közmondásos refrénjével: „Minden hiábavalóság” (1:2) Az idős szerző nagy realizmussal beszél arról, hogy milyen könnyű kiábrándulni az életből, és feladni a küzdelmet, hogy világunkat jobbá tegyük. Ez a kísértés persze örökkévaló; a nagy tudományos és technikai fejlődést még ma is gyakran kíséri a kiábrándultság és a lemondás növekvő érzése: attól félünk, hogy az igazságosság és a béke elérhetetlen célok. A keresztény spirituális hagyomány a „lustaság” bűnéről beszél, a lustaságról, amely abból fakad, hogy elveszítjük a hivatásunk iránti szenvedélyt, hogy ellenálljunk a rossznak, és arra törekedjünk, hogy növekedjünk a szentségben és az Isten igéjéhez és világunkra vonatkozó ígéreteihez való hűségben. A Prédikátor elutasít minden ilyen beletörődést, és ehelyett a parancsolatoknak való engedelmességre és Isten üdvözítő tervébe vetett bizalomra buzdít. Bölcsessége és tapasztalata tükröződik mindazokban az idős emberekben, akik továbbra is bíznak Isten igéjében és annak erejében, és várják, hogy megújítsa életünket és megváltoztassa világunkat.