A Pápa hangja

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

Amikor az evangéliumot hallgatjuk, gyakran halljuk, hogy Jézus csodákat tett, amelyek olyan cselekedetek, amelyek kinyilatkoztatják irántunk tanúsított különleges odaadását és azt az üdvösséget, amelyet a világnak hoz. Az Úr életünknek értelmet adóként jelenik meg, aki megszabadít minket a gonosztól és a bűntől.

Azzal, hogy visszaadja a látást a vakoknak és a hallást a süketeknek, Krisztus nem csupán csodákat művel, hanem azt hirdeti mindenki számára, hogy közel van az Isten országa. Így a mai evangélium (Mt 14,13–21) arról tanúskodik, hogy Jézus nemcsak azok érzékeit állítja helyre, akiknek hiányoznak, hanem jó dolgokkal is tölti meg az érzékeinket. A süketnek, aki visszanyeri hallását, az Úr hirdeti a hallandó Jó Hírt; a vaknak, aki visszanyeri látását, megmutatja a megváltás számára végbemenő csodálatos művét. Hasonlóképpen Jézus ételt ad az éhezőknek. A kenyerek megszaporításának története rámutat arra, hogy az Úrral való találkozás tápláló élmény. A sivatagban, vagyis amikor szükségben vagyunk, Krisztus az élet kenyere. Vele bőségesen teljesülnek szükségleteink: „Mindnyájan ettek, és jól is laktak”, és „tizenkét kosár lett tele a maradékkal” (20. v.). Ez a szám arra világít rá, hogy az Úr ajándéka egyetemes, és hogy irántunk tanúsított gondviselő törődése soha nem szűnik meg.

Kedves barátaim! Krisztus valóban csillapítja az emberiség éhségét, az igazság és az élet iránti vágyunkat. Cselekedete megtanít bennünket arra, hogy semmi sem vész kárba, ha megosztjuk. A felhalmozás és a pazarlás éppen ellenkezőleg, ugyanazon gonoszság két oldala: kapzsiság. Ez a lelki betegség elzsibbasztja az érzékeket, amelyek a gazdagságtól megrészegedve odáig jutnak, hogy az emberek megfeledkeznek azokról, akik éhségtől sírnak és szomjúságtól kiáltanak. Így hát a romlást árasztó gazdagsággal szemben ott vannak azok kinyújtott kezei, akiknek nincs mit enniük, és azok leégett otthonai, akiknek nincs békéjük.

A háború és az arrogancia sivatagaival szembesülve gondoljunk arra a jóságra, ahogyan az Úr „föltekintett az égre, és megáldotta”, majd „megtörte a kenyeret és odaadta” a tanítványainak, hogy azok szétosszák a tömegnek (vö. 19. vers). A szeretetnek ebben a csodájában Jézus jellegzetes cselekedeteit ismerjük fel, amelyek az Utolsó Vacsora során érik el a csúcspontjukat, hiszen akkor adta nekünk Isten Fia saját életét ember testvérünkként. Miközben az Eucharisztia kegyelmében részesülünk, kötelezzük el magunkat arra, hogy mindennapi cselekedeteinkben tanúskodjunk annak szépségéről, azzal kezdve, hogy megáldjuk az ételeket az asztalnál a családdal és a barátokkal. Jézus mellett még a nyaralás is a testvéri nyugalom idejévé válhat, ha kinyújtjuk a kezünket a körülöttünk lévő rászorulók felé.

Kérjük tehát Szűz Máriát, szerető Édesanyánkat, hogy segítsen bennünket, hogy növekedjünk a szeretetben, hogy senkinek ne hiányozzon a mindennapi kenyere.

________________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Aggodalommal követem a Ceutában kialakult nyugtalanító helyzetet, és imádkozom Istenhez, hogy Afrika Szűzének közbenjárására békét, stabilitást és igazságosságot hozó megoldások szülessenek.

Imádkozzunk továbbra is a békéért, hogy végre véget érjenek a háborúk az egész világon, és a konfliktusokra diplomáciai megoldásokat találjanak.  Emlékezzünk az ellenségeskedések minden áldozatára, különösen a leggyengébbekre és a legvédtelenebbekre: a gyermekekre, az idősekre és a betegekre.  Az Úr vigasztalja meg a szenvedőket, és áldja meg azok munkáját, akik segítséget és vigaszt nyújtanak.

Ezekben a napokban ünneplik az „Assisi bűnbocsánat”-ot.  Szent Ferenc 1216-ban szerezte meg ezt a búcsút III. Honorius pápától, miután – miközben a Porcinkulában imádkozott – látomásban megjelent előtte Jézus és Mária, akiket angyalok vettek körül.  Köszönjük az Úrnak ezt a nagy ajándékot, és őrizzük meg, különösen assisi szegény embere halálának nyolcszázadik évfordulóján, aki 1226. október 3-án halt meg a Porcinkulában.

Üdvözöllek mindnyájatokat, rómaiakat és a különböző országokból érkezett zarándokokat: különösen a Saccolongo és Creola (Padova) plébániákról érkezett „Giovanissimi”-ket, az altamurai Bosco Szent János plébániáról érkezett fiatalokat, valamint a Castelfranco Veneto-i Lelkipásztori Együttműködés fiataljait, akiket papjaik kísérnek.

Mindnyájatoknak boldog vasárnapot kívánok.

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

Jézus tanításainak középpontjában az Isten Országának misztériuma áll, amelyet a mai evangélium egy kincshez és egy gyöngyhöz hasonlít (vö. Mt 13,44–52). A példabeszédek azt a meglepetést közvetítik, amelyet azok éreznek, akik olyasmit találnak, ami messze meghaladja mindazt, amiben reménykedhettek volna – annyira, hogy mindenük eladása vagy hátrahagyása már nem áldozatnak, hanem nyereségnek tűnik. Valóban, az evangélisták már a kezdetektől fogva úgy mutatják be Jézus hívását, hogy az ellenállhatatlan. Ez szabad választás, ugyanakkor sürgető is, és képes azonnali, teljes szívű válaszra ösztönözni. Ez az első fontos szempont annak megértéséhez, hogy Isten hogyan van közel hozzánk és hogyan adja magát megismerni: az Ő Országával való találkozás olyan fordulópontot jelent, amely nem korlátozza az életet, hanem kiszélesíti azt. Ha valamiben változnunk kell, az csak azért van, hogy az életünk nagyobb lehetőségek felé nyíljon meg, nem pedig kevesebbek felé.

Van egy második szempont is, amelynek Jézus nagy jelentőséget tulajdonít: aki megtalálja a mezőben elrejtett kincset, az valószínűleg egy paraszt, míg a gyöngy értékét egy kereskedő, talán egy utazó ismeri fel. Ezt még két példabeszéd követi, amelyek főszereplői halászok és egy, az Ószövetségben és az Újszövetségben egyaránt jártas írnok. Más példabeszédek az Isten Országát egy tésztát gyúró vagy házát rendbe rakó asszonyhoz, egy háborút tervező királyhoz, egy tornyot tervező emberhez, kifizetéseket vagy befektetéseket kezelő gazdálkodókhoz, valamint pásztorokhoz és földművelőkhöz hasonlítják. Röviden: Isten Országa különböző módon tárja fel felbecsülhetetlen szépségét, de mindenkit – férfiakat és nőket, fiatalokat és időseket, gazdagokat és szegényeket – mélyreható megújulásra hív. Mindenki megérti és vonzódik hozzá.

Az Egyház ma is olyan emberek közössége, akik származásukban, kultúrájukban, képességeikben és felelősségeikben különböznek egymástól. Mégis mindannyian arra vagyunk hívva, hogy Jézus Krisztusban „egyet” ismerjünk fel magunkban: ő a rejtett kincs, a drága gyöngy, a háló, amely összegyűjti a szétszóródottakat. Jézus a kezdetektől fogva olyan embereket hívott magához és gyűjtött maga köré, akik egyébként soha nem ismerkedtek volna meg egymással. Így mutatta meg, hogy Istennek nincsenek kedvencei, hanem szabadon ajándékozza szeretetét, különösen a kicsinyeknek és az elhagyatottaknak.

Testvéreim, mindössze annyit kell tennünk, hogy kérjük ezt az ajándékot, pontosan azt, amelyet a fiatal Salamon király is kért (vö. 1 Királyok 3,5. 7–12). Ez az ajándék, hogy felismerjük a drága gyöngyöt, hogy felismerjük azt a kincset, amelyért érdemes mindent eladni. Miközben a fogyasztói kultúra alakítja az ízlésünket, folyamatosan új szükségleteket teremtve, csak azért, hogy olyan megoldásokat adjon el nekünk, amelyek soha nem elégítenek ki, sőt néha még a szívünket is megmérgezik, meg kell tanulnunk megragadni azt, ami igazán számít: az Istennel való kapcsolat kincsét, amely megnyit minket az örömre, és segít abban, hogy egymással való kapcsolatainkat teljesebben éljük meg.

Mária, a Bölcsesség Széke közbenjárása vezesse az élet iránti vágyunkat Jézus felé, hogy benne találja meg teljes beteljesülését.

_____________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Tegnap Libanonban boldoggá avatták Elias Hoayeket, aki 1899-től 1931-ig Antiochia maronita pátriárkája és a Szent Család Maronita Nővérek Kongregációjának alapítója volt. Több mint harminc éven át nagy odaadással és lelkipásztori érzékenységgel vezette a maronita egyházat. A párbeszéd és a remény embere volt, kiemelkedő egyházi, társadalmi és politikai vezető, olyannyira, hogy „Nagy-Libanon atyjának” nevezték. Az új boldog imái és közbenjárása mindig kísérjék a maronita hívőket szerte a világon, és szerezzenek békét Libanon minden lakójának, ennek a szívemhez közel álló országnak.

Továbbra is mély aggodalommal követem a Szentföldön zajló és egyre fokozódó erőszakot, ahol az elmúlt napokban Ciszjordániában és Gázában egyaránt ismét számos civil vált áldozattá. Szívből jövő felhívást intézek a tárgyalások újrafelvételére, hogy minden ember egyenlő méltóságán és egyenlő jogain alapuló, igazságos politikai megoldás szülessen. Ugyanakkor sürgetem a további katonai akciók és egyoldalú döntések elutasítását, különösen azokat, amelyek megsértik az egyes vallások szent helyeinek tiszteletét és a status quo-t.

Hasonlóképpen megismétlem felhívásomat a Közel-Kelet egész területén kialakult helyzet kapcsán, ahol a katonai műveletek fokozódása ismét erőszakot és pusztítást okozott, számtalan civil életét veszélyeztetve, és tovább súlyosbítva az ivóvíz- és áramhiányt. Szívem mélyéből felszólítom az összes érintett felet, hogy függesszék fel a támadásokat, és sürgősen nyissák meg újra a párbeszéd és a diplomácia útjait, hogy az egész térség várva várt békéje késedelem nélkül megvalósulhasson.

Imádkozzunk továbbra is mindazokért szerte a világon, akik a háború miatt szenvednek. Az Úr érintse meg a hatalmon lévők szívét és világosítsa meg a gondolataikat, hogy hamarosan a megbékélés és a béke uralkodhasson.

Mivel pusztító tűzvészek sújtják Franciaország és Spanyolország különböző területeit, együttérzésemet fejezem ki mindazokkal, akiket ez érintett, és mindenkit arra buzdítok, hogy imádkozzon értük, valamint a mentési munkálatokban részt vevő mentőszolgálatokért.

XIV. LEÓ PÁPA ÜZENETE A NAGYSZÜLŐK ÉS IDŐSEK HATODIK VILÁGNAPJÁRA
[Szent Joakim és Szent Anna emléknapja, 2026. július 26.]

Én sosem feledkezem meg rólad (Iz 49,15)

Kedves Testvéreim!

Izajás próféta által az Úr megígéri, hogy sosem feledkezik meg egyikünkről sem. Biztosít bennünket arról, hogy a tenyerére rajzolta arcunkat (vö. Iz 49,16), és hogy szeretete nagyobb, mint az anya szeretete gyermeke iránt (vö. Iz 49,15). A próféta segítségével egy meghitt, élénk párbeszédbe pillanthatunk be, melyben Isten minden egyes emberhez és az egész néphez tegező formában beszél. Ma is úgy olvashatjuk ezeket a szavakat, mint amelyek valamennyiünkre vonatkoznak, és mindenki magára vonatkoztatva hallhatja: „Sosem feledkezem meg rólad.”

E szavak vigasszal és bizalommal töltenek el. Választ adnak az ember szívét szorongató érzésre: „Elhagyott az Úr, megfeledkezett rólam” (Iz 49,14). A Szentírásban, különösen a zsoltárokban hányszor fakad imádság abból a fájdalmas magára hagyatottságból, amelyben az ember úgy érzi, hogy senki sem törődik vele, és élete senkinek sem fontos! Az elfeledettség fájdalmas érzése sajnos sok ember közös tapasztalata, s köztük nem kevés az idős ember. Isten szeretete azonban senkiről sem feledkezik meg: igazságot szolgáltató tettként mutatkozik meg, és választ ad a névtelenségre, melyben az emberi élet oly gyakran elvész. Mintha sok idős ember életére fátyol borulna, mely elhalványítja arcvonásaikat, s a feledés homályába burkolná őket. Ez történik azokban a házakban, ahol magány uralkodik, s azokban az idősotthonokban is, ahol félő, hogy az emberek egyedisége az ágyszámukra vagy betegségükre szűkül.

A nagyszülők és idősek világnapja jó alkalom arra, hogy újra felfedezzük: az Egyház arra kapott meghívást, hogy mindenki anyja legyen, és bármely életkorban mindig lehetséges újra ráébredni, hogy Isten fiai és leányai vagyunk. Legyen ez a nap ösztönzés mindenki számára, különösen a fiataloknak, hogy újra gyakorolják azt a szép szokást, hogy meglátogatják nagyszüleiket, a család idős tagjait, s azokat is, akiket senki sem látogat. Vigyétek el nekik ezzel az üzenettel és jelenlétetekkel a pápa közelségét és szeretetét! Tegyétek lehetővé, hogy a próféta szavai – „Én sosem feledkezem meg rólad” – egy figyelmes és szeretetteljes találkozás formáját öltsék! Egy olyan korban, amikor egyre inkább felgyorsulnak a folyamatok és sok minden darabjaira hullik, a konkrét, hús-vér ember továbbra is rászorul arra, hogy gondoskodjanak róla, hogy észrevegyék és elismerjék: gyengéd kezekre, odafigyelő értelemre és jóságos szavakra van szüksége. A digitális kultúra megsokszorozza a kapcsolódásokat, és új találkozási lehetőségeket kínál; az emberi szív azonban továbbra is őrzi a közelség nélkülözhetetlen igényét” (Magnifica humanitas kezdetű enciklika, 239. pont).

Az Egyház ismeri idősebb gyermekei szenvedését; jól tudja, hogy sok esetben előítéletekkel tekintenek rájuk, és tehernek tartják őket; tudatában van annak, hogy a nyereségközpontú gazdaság gyengíti a családi kötelékeket; tudja, hogy sok idős embert magukra hagynak gyermekeik, akiket a kivándorlás vagy olykor a háborús szolgálat kényszere szakít el tőlük. Mindezen okok miatt örömmel hirdeti az Úr ígéretét: „Én sosem feledkezem meg rólad!”

Minden életkorban, de különösen akkor, amikor már nem vagyunk fiatalok, vigasztaló felfedezni – ahogy Boldog I. János Pál mondta –, hogy „Isten alkonyt nem ismerő szeretetének” címzettjei vagyunk, és „tudjuk: tekintetét mindig rajtunk tartja, még akkor is, amikor úgy tűnik, éjszaka van. Édesapánk ő; de még inkább édesanyánk” (Úrangyala, 1978. szeptember 10.). Még ha nem is magától értődő így gondolkodni, az igazság az, hogy öregen sem szűnünk meg fiak és leányok lenni, ezért nap mint nap érvényes marad a meghívás, hogy vessük magunkat Isten karjaiba, aki egyszerre apai és anyai szeretettel szeret bennünket.

Isten gyengéd szeretetének a felfedezése sokak számára az élet folyamán történik meg, olykor éppen annak utolsó szakaszában. A múlttól eltérően ugyanis egyre gyakrabban előfordul, hogy valaki úgy jut el az időskorba, hogy nem volt valódi hittapasztalata. Az előrehaladott kor ebben az esetben – azokból a kérdésekből kiindulva, amelyek az élet ezen szakaszában különösen sürgetően vetődnek fel – alkalmas idővé válhat a lelki élet megkezdésére vagy újrakezdésére. Ezen az új úton felismerhetjük, hogy Isten, amint Szent Ágoston mondja, „anya, mert melenget, táplál, szoptat, oltalmaz” (Magyarázat a huszonhatodik zsoltárhoz, II, 18). Ez a felismerés segít abban, hogy ne szégyelljük a felszínre kerülő törékenységet, és annak megértésében is, hogy mindannyian mindig rászorulunk egymásra, s az odafigyelés és a gondoskodás koldusai vagyunk. Ekkor pedig gyermeki bizalommal fordulhatunk imádságban Istenhez, aki közel jön hozzánk, és akit tanulunk felismerni gyengédségében. Sosem késő, hogy elkezdjünk hozzá fordulni! Ez mindannyiunk számára nagy ajándék lehet.

Kedves idősek, Ferenc pápa „új népnek” nevezett benneteket (Katekézis, 2022. február 23.), mivel az emberiség történetében még sosem volt ilyen magas az időskorúak száma. Ezért különösen fontos, hogy veletek mint „új néppel” elgondolkodjunk azon, mi lehet a hivatásunk akkor, amikor úgy tűnik, hogy az ember életét kezdettől kísérő törékenység kerül túlsúlyba. Azt szeretném mondani nektek, hogy ne féljetek a törékenységtől! Éppen ez a gyengeség rejt magában olyan új lehetőséget, amely az élet többi időszakát is megvilágítja. A törékenység ugyanis, ha elfogadjuk és elismerjük, „megnyitja a szívet a kölcsönös támogatásra, és Annak segítségül hívására, aki megadhatja azt, amit semmiféle emberi hatalom nem képes biztosítani: a szívek mély kiengesztelődését, s ezzel együtt az igazi békét” (Találkozó az algériai közösséggel az Afrikai Miasszonyunk-bazilikában, Algírban, 2026. április 13.).

Így élhetjük meg keresztényként az öregkort: „törékenyen”, ugyanakkor „meghívottként”, hiszen minden férfi és minden nő idősen is újjászülethet (vö. Jn 3,4–6), és a prófétával együtt kiálthatja: „Megtérés és nyugalom által szabadulunk meg; nyugodtság és bizalom által lesz erőnk” (Iz 30,15). Ez az erő arra hívhat bennünket, hogy az emberi együttélés biztosítása érdekében ne a gőg és a hatalom útját válasszuk, hanem a kiengesztelődés és az igazi béke útját. Ebben az időszakban, melyet oly nagy mértékben sújt a háborús és a társadalmi erőszak, sokan teszik fel a kérdést, hogy milyen világban fognak felnőni 2 unokáik. Arra buzdítalak benneteket, kedves testvéreim, hogy csatlakozzatok hozzám, és kitartóan imádkozzunk, hogy mielőbb béke köszöntsön az egész világra.

Idős testvéreim, köszönöm, hogy nap mint nap imáitokkal, különösen a rózsafüzér imádkozásával támogattok. Szívből viszonzom ezt, és azt kívánom, hogy az Úr újítson meg bennünket mindenkor a hitben, reményben és szeretetben, ő, aki sosem feledkezik meg rólunk!

Kelt a Vatikánban, 2026. június 15-én.

XIV. Leó pápa
 

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A mai evangéliumi olvasmányban (Mt 10,26–33) Jézus elküldi a tanítványokat küldetésükre, és a következő buzdítással fordul hozzájuk: „Amit én sötétben mondok nektek, azt ti mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkön” (27. vers).

Párhuzamot von az között, amit „fülbe súgva” hallunk – vagyis ami szívünk titkában van –, és aközött, amit mindenkinek hirdetnünk kell. Emlékeztet bennünket arra, hogy az evangélium hirdetése elsősorban és legfőképpen a Vele való személyes találkozás megosztása, amely mindannyiunk számára egyedi.

Valójában minden apostoli tevékenység ereje – a technikákon és eszközökön túl – a Szentlélek bennünk végzett munkájából és válaszunk hitelességéből fakad. Aquinói Szent Tamás a prédikálásról úgy beszélt, mint amelyben másoknak továbbadjuk azt, amiről elmélkedtünk: „contemplata aliis tradere” (vö. Summa Theologiae, III, q. 40, a. 1, ad 2).

Ne gondoljuk, hogy a szemlélődés kizárólagos élmény, amely csak néhány szentnek, szerzetesnek vagy remetének van fenntartva. Mindannyian képesek vagyunk rá, ha igyekszünk a mindennapi életünk kötelezettségei között csendes időt elkülöníteni arra, hogy Isten előtt elmerüljünk a csendben, meghallgassuk az Ő hangját, Rá bízzuk az örömeinket és a gondjainkat, és vele együtt áttekintsük az életünket. Ez segít abban, hogy a hitünk szilárdabb és tudatosabb legyen, és ennek következtében hiteles és szabad tanítványok legyünk, olyan emberek, akik képesek az evangélium fényét minden környezetben és az élet minden helyzetében tükrözni, és arról tanúskodni még ott is, ahol annak értékét nem értik meg vagy nem fogadják el.

Szent Máté – az általunk említett bibliai szakasz szerzője – olyan közösségeknek írt, amelyeknek az élete nem volt könnyű. Ellenségeskedéssel és üldöztetéssel kellett szembenézniük, ahogyan ma is oly sok kereszténynek a világ különböző részein. Nagy volt a kísértés, hogy elbátortalanodjanak, és hagyják, hogy a fáradtság vagy a félelem felülkerekedjen rajtuk.

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

A mai evangélium (Mt 9,36–10,8) nagy ajándékot hoz számunkra, hiszen mindazokat, akik hallgatják, Jézus tekintetébe vonja: ez a történet e tekintet figyelmességéről tanúskodik, és egyben tudatja velünk, mit lát az Úr. Olvashatjuk ugyanis, hogy Krisztus „Jézus meglátta a tömeget, és megesett rajta a szíve, mert kimerültek és levertek voltak” (36. v.). Miután testvérünkké vált, Isten Fia az emberekre tekint, az emberiségre tekint: látja az elnyomást, amely terhet ró rájuk, és az erőszakot, amely elszívja az erejüket. Látja a háború sebeit és a fogyasztói társadalom ürességét. Látja az arcokat, amelyek maszkokká váltak, a gonosz által szétszakított családokat és a hamis eszmék által félrevezetett fiatalokat. Jézus lát és szeret. Szeret, és szenved értünk és velünk együtt: irgalma nem csupán testvéri közelséget fejez ki, hanem a megváltásunk iránti vágyát is.

Mert ismeri a szívünket, és törődik velünk. Látva a sok embert, akik „pásztor nélküli juhok” (36. v.), Krisztus a Jó Pásztorként mindenkinek szenteli magát, és mint a szüret Ura, munkásokat küld a világ aratásába (vö. 38. v.). Mi a feladatuk? Isten vigaszát kell nyújtaniuk a szenvedőknek azáltal, hogy szeretetet visznek oda, ahol nyomor van, reményt oda, ahol szenvedés van, hitet oda, ahol bizalmatlanság van.

Az evangélium felsorolja az első tizenkét „munkás” nevét: ők a tanítványokból lett apostolok, vagyis misszionáriusok és igehirdetők. Közülük elsőként Simont, akit Péternek hívnak, említi meg. De ott van Iskarióti Júdás is, akit utoljára nevez meg, hogy emlékeztessen bennünket arra: lehetséges Jézust követni és mégis elárulni őt. Ennek ellenére az evangélium mindenki számára élő és igaz szó marad. A századokon átívelő Jó Hír ugyanaz, mindig fiatal, friss és felszabadító: „Közel van a mennyek országa!” (Mt 10,7). Igen, közel van, mert Jézus Krisztusban Isten minden enberhez, minden néphez és nemzethez közeledik. Amikor ezt az evangéliumot hirdetik és megélik, a gonosz összeomlik, mint meggyógyuló betegség (vö. 8. v.), mint az éjszaka, amely átadja helyét a hajnalnak, mint a halál, amelyet a feltámadott legyőzött.

Így alakítja át Jézus tekintete a valóságot. Szeretettel telve kezdeményezése új népet hoz létre, az Egyházat, amelyet az apostolok küldetésének folytatására hívtak el: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (8. v.). Igen, Jézus ajándéka teljesen ingyenes, mert értéke minden mértéket felülmúl: lehetetlen kiérdemelni vagy „megvásárolni”. Ez a kegyelem Isten irgalmának gyönyörű neve, amely bárhol is legyünk, megkeres minket, hogy magához vonzzon. „Kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába” (Mt 9,38)!

Kedves barátaim! Az evangelizáció feladata Isten ajándékából fakad, amely Krisztusban a világ iránti megbocsátássá, a legkisebbek és a szegények iránti szolgálattá, valamint az igazságosság iránti elkötelezettséggé válik. Kérjük a kegyelemmel teljes Szűz Mária segítségét, hogy örömmel és bátorsággal tudjunk válaszolni arra a küldetésre, amelyre Jézus hív minket.

________________

Az Úrangyala imádság után

Kedves testvéreim,

Kedves testvéreim, boldog vasárnapot kívánok!

„Halljam, mit szól hozzá az Úr Isten! Békességet hirdet népének, híveinek, azoknak, akik szívükben hozzá fordulnak.” (Zsolt 85,8) E zsoltár szavai méltóképpen kísérik ma esti rózsafüzér-imádkozásunkat, mert kifejezik azt a reményt, amelyre szükségünk van, különösen a jelenlegi nehézségek és erőszak közepette.

Készítsük fel szívünket Isten szavának meghallgatására, hogy imádságban megérthessük a történelem eseményeinek jelentését, felismerve Isten gondviselését, aki mindig vezeti és fenntart minket. Szűz Mária a hívő példaképe, aki szíve fülét arra fordítja, hogy meghallgassa, „mit mond Isten”. Példakép számunkra az engedelmességében, amely a megtestesülésben befogadta Isten Fiát méhébe.

A rózsafüzér misztériumainak Máriával való szemlélése arra vezet minket, hogy felismerjük Jézus Krisztusban az Atya egyetlen utolsó szavát, a béke szavát mindazok számára, akik bűnbánó szívvel térnek vissza hozzá. Az Úr soha nem hagy el minket, még akkor sem, ha elfelejtjük őt, még akkor sem, ha eltévedünk. Keres minket, és örök szeretetével közeledik hozzánk. Ahogy Izajás próféta emlékeztet minket: „Béke, béke, közel és távol valóknak – mondja az Úr” (57,19). Aki bízik Istenben, megérti ezt a békehirdetést, és a béke eszközévé válik, saját kezűleg építve azt (vö. Mt 5,9).

A béke valójában nem egy laboratóriumban tesztelendő elmélet, nem naiv illúzió, nem is önérdekből fakadó dolog. Ha őszinte szívvel keressük, inkább mindennapi elkötelezettség: az igazságosságból és a szeretetből fakad, mint a személyeket, családokat, közösségeket és népeket egyesítő harmónia. Még ebben a feszültséggel és konfliktusokkal teli időszakban is lehetségessé válik a béke, ha úgy döntünk, hogy meghallgatjuk azok kiáltását, akiket megfosztottak tőle: ártatlan gyermekek, gyötrődő anyák és apák, bántalmazott foglyok, menekültek és minden korosztály szenvedő emberei. Mindannyiuknak csak egy szó van az ajkán: béke!

Jól tudjuk, hogy a béke mindig lehetséges, mert Isten ajándéka. Ennek a békének, az ő békéjének arca van: Jézus Krisztusé, Isten Fiáé, aki értünk adott életével kibékítette a mennyet és a földet. Ahogy Pál apostol írja: „Ő a mi békénk” ( Ef 2,14). Ő az, aki lebontja az ellenségeskedés falait, alázattal legyőzi a gőgöt, és megváltja az egész teremtést a bűntől.

Amikor az Úr Jézus velünk van, és mi az ő szeretetének igazi tanítványaiként viselkedünk, akkor képes a Szentlélek megvalósítani azt, ami emberileg lehetetlennek tűnik. Épp ellenkezőleg, amikor eltávolodunk Istentől, az emberiségtől, a felebarátainktól is eltávolodunk, és közömbösek vagyunk a szenvedésük iránt. Valahányszor visszatérünk az Úrhoz, az ő békéje a mi felelősségünkké válik, kinek-kinek a kötelességei és feladatai szerint.

Így imánk küldetéssé és próféciává válik. Az ártatlanok kiáltását többé nem szabad hallani városainkban. Senkinek sem szabadna elmenekülnie otthonából a bombák fenyegetése miatt. A hatalomvágynak és a szavak erőszakának utat kell engednie az igazságosság és az igazság utáni szomjúságnak. Mégis mindenkinek meg kell tennie a magáét, kezdve apró, de fontos dolgokkal, tartózkodva a szóbeli vagy fizikai erőszak minden formájától a mindennapi életben és a közösségi médiában is.

Kedves testvéreim és nővéreim, az igazi béke a szerető szívben kezdődik. Tanúságot tesznek róla az ajkak, amelyek a megbékélés szavait szólják. Visszatükröződik a szemekben, amelyek szelíden és bölcsen tekintenek a világra. Ez az igazi erő, az igazság és a szeretet ereje.

Isten béketeremtőket keres! Boldogságos Szűzanya segítsen minket, hogy minden nap válaszolhassunk neki a saját „Itt vagyok”-unkkal, nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is.