A Pápa hangja

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok), áldott vasárnapot!

A mai liturgia evangéliumában egy gyönyörű ígéretet hallunk, amely bevezet bennünket az adventi időbe: "Eljön Uratok." (Mt 24,42) Ez reménységünk alapja, ez az, ami életünk legnehezebb és legfájdalmasabb pillanataiban is támogat bennünket: Isten eljön, Isten közel van és eljön. Soha ne felejtsük el ezt! Az Úr mindig eljön, az Úr meglátogat bennünket, az Úr közel helyezi magát hozzánk, és az idők végén visszatér, hogy ölelésébe fogadjon bennünket. Ezen ige előtt kérdezzük meg magunktól: Hogyan jön el az Úr? És hogyan fogjuk felismerni és üdvözölni őt? Röviden térjünk ki erre a két kérdésre.

Az első kérdés: hogyan jön el az Úr? Nagyon gyakran halljuk azt, hogy az Úr jelen van az utunkon, hogy elkísér minket és szól hozzánk. De talán, mivel sok minden elvonja a figyelmünket, ez az igazság csupán elméleti marad számunkra; igen, tudjuk, hogy az Úr eljön, de nem ennek az igazságnak megfelelően élünk, vagy azt képzeljük, hogy az Úr látványos módon, talán valamilyen csodálatos jel által fog eljönni. Ehelyett Jézus azt mondja, hogy úgy jön el, mint "Noé napjaiban" (vö. 37. v.). És mit tettek Noé napjaiban? Egyszerűen az élet normális, mindennapi dolgait, mint mindig: "ettek-ittak, nősültek, férjhez mentek" (38. v.). Tartsuk ezt szem előtt: Isten el van rejtve az életünkben, mindig ott van - el van rejtve életünk legszokványosabb és leghétköznapibb helyzeteiben. Nem rendkívüli eseményekben, hanem a mindennapi dolgokban jelenik meg; a mindennapi dolgokban nyilvánul meg. Ott van a mindennapi munkánkban, egy véletlen találkozásban, egy rászoruló ember képében, még akkor is, amikor szürkének és egyhangúnak tűnő napok elé nézünk, éppen ott találjuk meg az Urat, aki hív minket, beszél hozzánk, és ösztönzi tetteinket.

Van azonban egy második kérdés is: hogyan ismerhetjük fel és fogadhatjuk be az Urat? Ébernek, figyelmesnek, ébernek kell lennünk. Jézus figyelmeztet bennünket: fennáll a veszélye annak, hogy nem vesszük észre az ő eljövetelét, és nem leszünk felkészülve a látogatására. Más alkalmakkor is felidéztem már, amit Szent Ágoston mondott: "Félek az Úrtól, hogy elmegy mellettem" (Prédikációk, 88, 14.13), vagyis attól félek, hogy elmegy mellettem, és nem ismerem fel! Valóban, Jézus azt mondja, hogy azok az emberek Noé idejében ettek és ittak, "és nem ismerték fel, egészen addig, amíg Noé be nem ment a bárkába, s jött a vízözön, és el nem ragadta mindnyájukat." (39. v.). Figyeljetek erre oda: nem vettek észre semmit! Elmerültek a saját dolgaikban, és nem vették észre, hogy az özönvíz hamarosan bekövetkezik. Sőt, Jézus azt mondja, hogy amikor eljön, "ha ketten lesznek a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják." (40. v.). Milyen értelemben? Mi a különbség? Egyszerűen az, hogy az egyik éber volt, várt, képes volt észrevenni Isten jelenlétét a mindennapi életben, míg a másik figyelmetlen volt, "hagyta sodródni magát", és nem vett észre semmit.

Testvéreim, az adventi időszakban rázzunk fel minket a bágyadtságból, és ébredjünk fel álmunkból! Próbáljuk meg feltenni magunknak a kérdést: tudatában vagyok-e annak, amit megélek, éber vagyok-e, ébren vagyok-e? Igyekszem-e felismerni Isten jelenlétét a mindennapi helyzetekben, vagy elkalandozom, és kicsit elborítanak a dolgok? Ha ma nem vagyunk tudatában az Ő eljövetelének, akkor mi is felkészületlenek leszünk, amikor elérkezik az idők végén. Ezért, testvéreim, maradjunk éberek! Várjuk az Úr eljövetelét, várjuk, hogy az Úr közel jöjjön hozzánk, mert ő ott van, de várjuk éberen. És a Szent Szűz, a várakozás Asszonya, aki tudta, hogyan vegye észre Isten eljövetelét a názáreti alázatos és rejtett életében, és befogadta őt a méhébe, segítsen minket ezen az úton, hogy éberen várjuk az Urat, aki közöttünk van és elhalad mellettünk.

___________________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Aggodalommal követem a hónapok óta zajló erőszak és összecsapások növekedését Palesztina államban és Izraelben. Múlt szerdán két gyáva támadás Jeruzsálemben sok embert megsebesített, és megölt egy izraeli fiút; és ugyanezen a napon Nábluszban fegyveres összecsapások során meghalt egy palesztin fiú. Az erőszak megöli a jövőt, összetöri a fiatalok életét és gyengíti a békére vonatkozó reményeket. Imádkozzunk ezekért a meghalt fiatalemberekért és családjaikért, különösen az édesanyjukért. Remélem, hogy az izraeli és a palesztin hatóságok jobban a szívükön viselik majd a párbeszédre való törekvést, a kölcsönös bizalom kiépítését, amely nélkül soha nem lesz békés megoldás a Szentföldön.

És szeretnék megemlékezni Burkhard Schefflerről is, aki három nappal ezelőtt halt meg itt, a Szent Péter tér oszlopcsarnoka alatt; megfagyott.

Szeretettel köszöntöm mindnyájukat, Olaszországból és a különböző országokból, különösen a Varsóból és Granadából érkezett zarándokokat, a román közösség és a kelet-timori közösség Rómában jelenlévő képviselőit, valamint az ecuadoriakat, akik az El Quinche-i Szűzanya ünnepét ünneplik. Köszöntöm az Acerenza-i Vöröskereszt önkénteseit, az Ente Nazionale Pro Loco d'Italia-t, valamint a torinói, pinerolói, palermói, grottammare-i és campobassói híveket. Külön köszönetet intézek az olasz pékekhez, abban a reményben, hogy túljutnak a jelenlegi nehézségeken.

Üdvözlöm a ma délelőtt a nők elleni szexuális erőszak elítélése érdekében tartott menet résztvevőit, amely sajnos mindenhol általános és elterjedt valóság, és amelyet háborús fegyverként is használnak. Ne fáradjunk bele, hogy nemet mondjunk a háborúra, nemet az erőszakra, igent a párbeszédre, igent a békére; különösen a meggyötört ukrán népért. Tegnap emlékeztünk meg a holodomor tragédiájáról.

Köszöntöm a FIAC (Nemzetközi Katolikus Akció Fóruma) titkárságát, amely a nyolcadik közgyűlés alkalmából gyűlt össze Rómában.

És kívánok mindannyiuknak áldott vasárnapot és jó adventi utat. Kérem, ne felejtsenek el imádkozni értem. Jó étvágyat az ebédhez, és arrivederci (viszontlátásra)!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a lelkek megkülönböztetéséről szóló katekézist, és arról, hogyan lehet megkülönböztetni őket, amikor a szívünkben és a lelkünkben történnek. Miután megvizsgáltuk az elkeseredés - ez a sötétség a lélekben - több aspektusát, ma beszéljünk a vigasztalásról - ami a fény a lélekben, és egy másik fontos elem a megkülönböztetésben, amit nem szabad magától értetődőnek venni, mert félreértésekre adhat alkalmat. Meg kell értenünk, mi a vigasztalás, ahogyan azt is igyekeztünk jól megérteni, mi a vigasztalanság.

Mi a lelki vigasztalás? A belső öröm megtapasztalása, amely abban áll, hogy Isten jelenlétét látjuk mindenben. Megerősíti a hitet és a reményt, sőt a jócselekedetek képességét is. Aki megtapasztalja a vigasztalást, az soha nem adja fel a nehézségekkel szemben, mert mindig olyan békét tapasztal, amely erősebb minden megpróbáltatásnál. Ezért óriási ajándék a lelki élethez, valamint általában az élethez... és ahhoz, hogy megéljük ezt a belső örömöt.

A vigasztalás olyan belső indítás, amely mélységeinket érinti. Nem hivalkodó, hanem lágy, finom, mint egy vízcsepp a szivacson (vö. Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, 335). A személy úgy érzi, hogy Isten jelenléte úgy burkolja be, hogy mindig tiszteletben tartja a szabadságát. Ez soha nem valami hangolatlan dolog, ami megpróbálja kikényszeríteni az akaratunkat; és nem is múló eufória. Ellenkezőleg, mint láttuk, még a szenvedés is - amelyet például saját bűneink okoznak - a vigasztalás okává válhat.

Emlékezzünk arra az élményre, amelyet Szent Ágoston élt át, amikor édesanyjával, Mónikával az örök élet szépségéről beszélt; vagy Szent Ferenc tökéletes örömére, amely az általa elszenvedett nagyon nehéz helyzetekhez társult; és gondoljunk arra a sok szentre, akik nem azért voltak képesek nagy dolgokra, mert nagyszerűnek vagy rátermettnek tartották magukat, hanem azért, mert Isten szeretetének békés édessége meghódította őket. Ezt a békét fedezte fel magában Szent Ignác olyan csodálattal, amikor a szentek életét olvasta. Vigasztalódni annyit jelent, mint békében lenni Istennel, érezni, hogy minden békében rendeződött, minden harmóniában van bennünk. Ezt a békét érezte Edith Stein megtérése után. Egy évvel a keresztség felvétele után írta - ezt mondja Edith Stein: „Ahogy átadom magam ennek az érzésnek, apránként egy új élet kezd betölteni, és - az akaratomra gyakorolt nyomás nélkül - új felismerések felé hajt. Ez az élő kiáradás mintha egy olyan tevékenységből és erőből eredne, amely nem az enyém, és amely anélkül, hogy erőszakot tenne rajtam, aktívvá válik bennem." (Psicologia e scienze dello spirito, Città Nuova, 1996, 116) A valódi béke tehát az, amely a jó érzéseket virágzásba hozza bennünk.

A vigasztalás mindenekelőtt a reményre hat, és a jövő felé nyúl, útra késztet, lehetővé teszi, hogy kezdeményezzük, amit mindig elhalasztottunk vagy el sem tudtunk képzelni, mint ahogyan Edith Stein számára a keresztség volt.

A vigasztalás az a fajta béke, de nem olyan, hogy csak ülünk és élvezzük, nem..... Békét ad, és az Úr felé vonz, elindít, hogy cselekedjünk, jó dolgokat tegyünk. A vigasztalás pillanatában, amikor megvigasztalódunk, annyi jót akarunk tenni, mindig. Ehelyett, amikor a vigasztalanság pillanata van, úgy érezzük, hogy magunkba zárkózunk és semmit sem teszünk..... A vigasztalás előre lök bennünket a mások, a társadalom, a többi ember szolgálatában.

A lelki vigaszt nem „gombnyomásra adják" - nem mondhatod most, hogy a vigasztalás el fog jönni - nem, nem lehet „gombnyomásra adni", tetszés szerint programozni. Ez a Szentlélek ajándéka. Olyan ismeretséget tesz lehetővé Istennel, amely látszólag eltörli a távolságokat. Amikor a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz tizennégy éves korában meglátogatta a római Santa Croce in Gerusalemme bazilikát, megpróbálta megérinteni az ott tisztelt szöget, az egyik szöget, amellyel Jézust keresztre feszítették. Teréz a merészségét a szeretet és a bizalom jöveteleként értelmezte. Később ezt írta: „Valóban túl merész voltam. De az Úr látja szívünk mélységeit. Ő tudja, hogy szándékom tiszta volt [...] Úgy cselekedtem vele, mint egy gyermek, aki mindent megengedhetőnek tart, és aki az Atya kincseit a sajátjának tekinti." (Önéletrajzi kézirat, 183) A vigasztalás spontán. A vigasztalás arra késztet, hogy mindent spontán módon tegyünk, mintha gyerekek lennénk. A gyerekek spontánok, és a vigasztalás arra késztet, hogy gyengédséggel, nagyon mély békével legyünk spontánok. Egy tizennégy éves lány a lelki vigasztalás nagyszerű leírását adja. Olyan gyengédséget érzünk Isten iránt, amely bátorságra késztet bennünket, hogy részt vegyünk az ő életében, hogy azt tegyük, ami neki tetszik, mert úgy érezzük, hogy ismerjük őt, úgy érezzük, hogy az ő háza a mi házunk, úgy érezzük, hogy szívesen látnak, szeretnek, helyreállítanak. Ezzel a vigasztalással nem adjuk fel a nehézségekkel szemben - sőt, ugyanezzel a bátorsággal mert Teréz engedélyt kérni a pápától, hogy beléphessen a Kármelbe, bár túl fiatal volt, és kívánsága teljesült. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a vigasztalás bátorrá tesz bennünket. Amikor a sötétség, a sivárság pillanatában találjuk magunkat, azt gondoljuk: „Én erre nem vagyok képes, nem....". A vigasztalanság lehúzza az embert. Minden sötét.... „Nem, nem vagyok képes erre... nem fogom megtenni". Ehelyett a vigasztalás idején ugyanazok a dolgok - „Nem, én megyek előre. Meg fogom csinálni". „De biztos vagy benne?" „Érzem Isten erejét, és megyek előre." Így a vigasztalás arra ösztökél, hogy előremenj, és megtedd azokat a dolgokat, amelyekre egy pillanat alatt nem lennél képes; arra ösztökél, hogy megtedd az első lépést. Ez a gyönyörű a vigasztalásban.

De legyünk óvatosak. Jól meg kell különböztetnünk az Istentől származó vigasztalást a hamis vigasztalástól. A lelki életben valami hasonló történik, mint az emberi produkciókban: vannak eredetiek és vannak utánzatok. Ha a hiteles vigasztalás olyan, mint egy csepp a szivacson, lágy és bensőséges, az utánzatok zajosabbak és harsányabbak, puszta lelkesedés, mint a szalmaláng, hiányzik belőlük a tartalom, arra vezetnek, hogy magunkba zárkózunk, és nem törődünk másokkal. A hamis vigasztalás végül üresen hagy minket, távol a létünk középpontjától. Éppen ezért, amikor boldognak, békésnek érezzük magunkat, bármire képesek vagyunk. De ne keverjük össze ezt a békét a múló lelkesedéssel, mert ma még van lelkesedés, de aztán elvész, és nincs többé.

Ezért kell megkülönböztetnünk még akkor is, amikor vigasztalva érezzük magunkat. A hamis vigasztalás veszélyessé válhat, ha megszállottan öncélúan keressük, megfeledkezve az Úrról. Ahogy Szent Bernát mondaná, ez az Isten vigasztalásait keresi, nem pedig a vigasztalások Istenét. Az Urat kell keresnünk, és az Úr megvigasztal minket jelenlétével. Ő vigasztal bennünket, előrevisz bennünket. Nem Istent kell keresnünk, aki vigasztalásokat hoz nekünk itt lent: Nem, ez nem helyes, nem szabad, hogy ez érdekeljen minket. Ez annak a gyermeknek a dinamikája, akiről a múltkor beszéltünk, aki csak azért keresi a szüleit, hogy kapjon valamit, de nem őket keresi - hanem a saját érdekeit. „Apa, anya" - a gyerekek tudják, hogy ezt hogyan kell csinálni, tudják, hogy kell játszani... és amikor a család megosztott, és megszokják, hogy hol az egyikhez mennek, hol a másikhoz, ez nem jó, ez nem vigasztalás, hanem személyes érdek. Mi is azt kockáztatjuk, hogy az Istennel való kapcsolatunkat gyermeki módon éljük meg, a saját érdekeinket keressük, egy tárgyra redukáljuk, amit használunk és fogyasztunk, elveszítve a legszebb ajándékot, ami maga Isten. Haladjunk tehát előre az életünkben, amely az Istentől származó vigasztalások és a világ bűnéből fakadó pusztulások között halad, de tudva, hogyan lehet megkülönböztetni, hogy mikor van az Istentől származó vigasztalás, amely békét hoz a lélek mélyére, és különböztessük meg a múló lelkesedéstől, amely nem rossz, de nem Istentől származó vigasztalás.

________________________________________

FELHÍVÁS

Az elmúlt órákban erős földrengés rázta meg az indonéziai Jáva szigetét. Közelségemet fejezem ki a tisztelt lakosságnak, és imádkozom a halottakért és a sérültekért.

Az elmúlt vasárnap az ugandai Kalongóban boldoggá avatták Giuseppe Ambrosoli atyát. Comboni misszionárius, pap és orvos volt, aki a Comói Egyházmegyében született, és 1987-ben halt meg Ugandában, miután életét a betegekért áldoztata, akikben Krisztust látta. Rendkívüli tanúságtétele segítsen mindannyiunknak, hogy méltók legyünk a kilépő Egyházhoz. Tapsoljuk meg az új Boldogot!

Szeretném üdvözletemet küldeni a Katarban zajló labdarúgó-világbajnokságon részt vevő sportolóknak, valamint a szurkolóknak és nézőknek. Legyen ez a fontos esemény alkalom a nemzetek közötti találkozásra és harmóniára, a népek közötti testvériség és béke előmozdítására. Imádkozzunk a világ békéjéért és minden konfliktus végéért, különös tekintettel a drága és mártírsorsú ukrán nép szörnyű szenvedéseire, és gondoljunk a háború sújtotta Ukrajnára. Ezen a szombaton van a szörnyű holodomor népirtás, a Sztálin által 1932-33-ban mesterségesen előidézett éhínség általi népirtás évfordulója. Imádkozzunk az áldozatokért, és imádkozzunk minden ukránért, a gyermekekért, a nőkért és az idősekért, a csecsemőkért, akik ma az agresszió mártíriumát szenvedik.

A tegnap ünnepelt Halászati Világnap segítse elő a halászat és az akvakultúra fenntarthatóságát a halászok jogainak tiszteletben tartása révén, akik munkájukkal hozzájárulnak az élelmezésbiztonsághoz, a táplálkozáshoz és a szegénység csökkentéséhez a világon.

______________________________________

Külön köszöntés

Köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat, különösen az Egyesült Királyságból és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket. Mindnyájatokra Krisztus Urunk örömét és békéjét kérem. Isten áldjon meg benneteket!

_________________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! A megkülönböztetésről szóló katekézis sorozatunkban most a lelki „vigasztalás" megtapasztalását vizsgáljuk, a mély belső örömnek azt az érzését, amely a Szentlélek ajándéka, és amely lehetővé teszi számunkra, hogy megérezzük Isten vigasztaló jelenlétét és gondviselését mindenben, még a megpróbáltatások és nehézségek pillanataiban is. Szent Ignác a szívnek ezt a kegyelemmel teli mozdulatát a szivacsra cseppentett vízhez hasonlítja: csendben és szabadságunk teljes tiszteletben tartásával az Úr megerősít bennünket a hitben és a reményben, valamint az Ő halhatatlan szeretetébe vetett bizalomban. Olyan nagy szentek életében, mint Ignác, Edith Stein és Lisieux-i Teréz, láthatjuk, hogy a lelki vigasztalás megtapasztalása nemcsak mély belső békét és meggyőződést eredményez, hanem erőt ad ahhoz is, hogy rendkívüli dolgokat vigyünk véghez Isten szolgálatában. A hiteles vigasztalás jele éppen az a derűs, gyümölcsöző és tartós béke, amit az hoz. A megkülönböztetés képességére van szükség ahhoz, hogy el tudjuk választani az igazi vigasztalásokat a hamis, felszínes és öncélú vigasztalásoktól; lelki utunkon mindig hallgassunk Szent Bernát jó tanácsára, aki arra buzdít, hogy Isten vigasztalásait keressük, és ne a vigasztalások Istenét.

Láttuk ezt a fiatalembert, Stefanót, aki a papság felé vezető úton az akolitusi szolgálatot kérte. Imádkoznunk kell érte, hogy folytassa hivatását és legyen hűséges; de imádkoznunk kell ezért az Asti-i egyházért is, hogy az Úr küldjön papi hivatásokat, mert mint látjátok, a többség öreg, mint én: fiatal papokra van szükségünk, mint például itt néhányan, akik nagyon jók. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy áldja meg ezt a földet.

Ezekről a földekről indult el apám, hogy kivándoroljon Argentínába; és itt ezeken a földeken, amelyeket a jó termések és mindenekelőtt az emberek rendkívüli szorgalma tett értékessé, újra felfedeztem a gyökereim ízét. Ma azonban ismét az evangélium az, ami visszavezet minket a hit gyökereihez. Ezek a Golgota száraz talaján találhatók, ahol Jézus magja halálával csíráztatta ki a reményt: a föld szívébe ültetve megnyitotta számunkra az utat a mennybe; halálával örök életet adott nekünk; a kereszt fája által elhozta számunkra az üdvösség gyümölcseit. Nézzünk tehát Rá, nézzünk a Megfeszítettre.

A kereszten csak egy mondat szerepel: „Íme, a zsidók királya" (Lk 23,38). Ez a címe: Király. Ha azonban Jézusra nézünk, a királyról alkotott elképzelésünk megdől. Próbáljunk meg szemünk elé idézni egy királyt: egy erős férfira gondolunk, aki trónon ül, értékes jelvényekkel, kezében jogarral, ujjai között csillogó gyűrűkkel, miközben ünnepélyes szavakat intéz alattvalóihoz. Nagyjából ez a kép él a fejünkben. De ha Jézusra nézünk, éppen az ellenkezőjét látjuk. Nem kényelmes trónon ül, hanem akasztófán lóg; az Isten, aki „letaszította trónjukról a hatalmasokat" (Lk 1,52), a hatalmasok által keresztre feszített szolgaként viselkedik; csak szögek és tövisek díszítik, mindenétől megfosztották, de szeretetben gazdag, a kereszt trónjáról már nem szavakkal tanítja a tömeget, már nem emeli fel kezét tanításra. Többet tesz: nem mutat senkire ujjal, hanem mindenki felé kitárja a karjait. Királyunk így nyilvánul meg: tárt karokkal, egy brasa aduerte.

Csak akkor értjük ezt meg, ha belépünk az Ő ölelésébe: megértjük, hogy Isten éppen azért ment el olyan messzire, mint amilyen messzire ment, egészen a kereszt paradoxonáig, hogy mindent magához öleljen bennünket, még azt is, ami a legtávolabb állt tőle: a halálunkat - magához ölelte a halálunkat -, a fájdalmunkat, a szegénységünket, a gyarlóságunkat és a nyomorúságunkat. Ő mindezt elfogadta. Megengedte, hogy sértegessék és gúnyolják, hogy egyikünk se legyen többé egyedül semmilyen megaláztatásban; megengedte, hogy levetkőztessék, hogy senki se érezze magát megfosztva méltóságától; felment a keresztre, hogy a történelem minden megfeszítettjében ott legyen Isten jelenléte. Így van itt a mi Királyunk, mindannyiunk Királya, a világegyetem Királya, mert átlépte az emberiség legtávolabbi határait, belépett a gyűlölet fekete lyukaiba, az elhagyatottság fekete lyukaiba, hogy megvilágítson minden életet és átöleljen minden valóságot. Testvérek, nővérek, ezt a Királyt ünnepeljük ma! Nem könnyű őt megérteni, de ő a mi királyunk. És a kérdés, amit fel kell tennünk: vajon a világegyetemnek ez a királya az én létezésem királya? Hiszek benne? Hogyan ünnepelhetném Őt, mint mindenek Urát, ha nem válik az én életem Urává is? És ti, akik ma elindultok a papság felé, ne felejtsétek el, hogy ez legyen a példa számotokra: ne ragaszkodjatok a kitüntetésekhez, nem. Ő legyen a te példaképed; ha úgy gondolod, hogy nem lehetsz olyan pap, mint ez a király, akkor jobb, ha itt megállsz.

Szemünket azonban továbbra is szegezzük a Megfeszített Jézusra. Látod, Ő nem csak egy pillanatra figyeli az életedet, nem egy futó pillantást vet rád, ahogyan mi gyakran tesszük vele, hanem ott marad, a brasa aduerte, hogy csendben elmondja neked, hogy semmi sem idegen tőle, hogy Ő át akar ölelni, fel akar emelni, meg akar menteni úgy, ahogy vagy, a történeteddel, a nyomorúságaiddal, a bűneiddel együtt. De Uram, igaz ez? Így szeretsz engem nyomorúságomban? Ebben a pillanatban mindenki a saját szegénységére gondol: „De hát szeretsz engem ezekkel a lelki nyomorúságaimmal, a korlátaimmal?". Ő pedig mosolyog, és rádöbbent minket, hogy szeret bennünket, és az életét adta értünk. Gondolkodjunk el egy kicsit a korlátainkon, még a jó dolgokon is: Ő úgy szeret minket, ahogy vagyunk, ahogy most vagyunk. Ő megadja nekünk a lehetőséget, hogy uralkodjunk az életben, ha átadjuk magunkat az ő szelíd szeretetének, amely javaslatot tesz, de soha nem erőltet - Isten szeretete soha nem erőlteti ránk magát -, bízzuk rá magunkat az ő  mindig megbocsátó szeretetére. Olyan gyakran belefáradunk abba, hogy megbocsássunk az embereknek, és keresztet vetünk, társadalmi temetést végzünk. Soha nem fárad bele a megbocsátásba, soha, soha: mindig talpra állít, mindig visszaadja királyi méltóságodat. Igen, honnan jön az üdvösség? Abból, hogy megengedjük magunknak, hogy Ő szeressen minket, mert csak így szabadulunk meg egónk rabszolgaságától, az egyedülléttől való félelemtől, attól a gondolattól, hogy nem tudunk megbirkózni vele. Testvérek, nővérek, menjünk gyakran a feszület elé, hagyjuk, hogy szeressenek minket, mert ezek a brasa aduerte számunkra is megnyitják a paradicsomot, mint a „jobb lator" számára. Halljuk meg, hogy hozzánk szól az a mondat, az egyetlen, amit Jézus ma a keresztről mond: „velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,43). Ez az, amit Isten akar és amit mondani akar nekünk, mindannyiunknak, minden alkalommal, amikor megengedjük, hogy Ő ránk nézzen. És akkor megértjük, hogy nem egy ismeretlen Istenünk van, aki ott van fent az égben, aki hatalmas és távoli, nem: Ő egy közel lévő Isten, a közelség Isten stílusa: közelség, gyöngéden és irgalmasan. Ilyen Isten stílusa. Egyedül ilyen. Közeli, irgalmas és gyengéd. Gyengéd és könyörületes, akinek kitárt karjai vigasztalnak és simogatnak. Íme a mi királyunk!

Testvéreim, miután ránéztünk, mit tehetünk? A mai evangélium két utat tár elénk. Jézus előtt vannak, akik nézőként viselkednek, és vannak, akik résztvevők. A nézők sokan vannak, ők a többség. Nézik, látványosság számukra, ahogy valaki meghal a kereszten. Sőt - mondja a szöveg - „a nép bámészkodott" (35. v.). Nem voltak rossz emberek, sokan hívők voltak, de a Megfeszített láttán nézők maradnak: nem tesznek egy lépést sem Jézus felé, hanem távolról, kíváncsian és közömbösen nézik, anélkül, hogy igazán érdeklődnének, anélkül, hogy azon gondolkodnának, mit tehetnének. Lehet, hogy megjegyezték: „De nézd csak meg ezt..." Lehet, hogy ítéleteket és véleményeket mondtak: „De hát ő ártatlan, nézd csak meg ezt így..." Lehet, hogy valaki panaszkodott, de ők mindannyian csak álltak, összekulcsolt kézzel, összefont karokkal. De még a kereszt közelében is vannak nézők: a nép vezetői, akik szemtanúi akarnak lenni Krisztus dicstelen vége véres látványának; a katonák, akik remélik, hogy a kivégzés hamarosan véget ér, és hazamehetnek; az egyik gonosztevő, aki Jézuson tölti ki haragját. Gúnyolódnak, sértegetnek, szellőztetnek.

Mindezek a bámészkodók osztoznak a refrénben, amelyet a szöveg háromszor is elmond: „Ha király vagy, mentsd meg magad!" (vö. 35.37.39. v.) Így sértegetik, hívják ki őt! mentsd magad, pontosan az ellenkezője annak, amit Jézus tesz, aki nem magára gondol, hanem arra, hogy azokat megmentse, akik sértegetik őt. De az önmegmentés fertőző: a vezetőktől a katonákon át a népig szinte mindenkit elér a gonoszság hulláma. Gondoljuk csak meg: a gonoszság ragályos, megfertőz minket: mint amikor elkapunk egy fertőző betegséget, azonnal megfertőződünk. És ezek az emberek beszélnek ugyan Jézusról, de egy pillanatra sem hangolódnak Rá. Távolságot tartanak és beszélgetnek. Ez a közömbösség halálos fertőzése. Csúnya betegség a közöny. „Ez nem érint meg, ez nem számít nekem". Közömbösség Jézus iránt és közömbösség a betegek, a szegények, a föld nyomorultjai iránt is. Szeretem megkérdezni az embereket, és mindannyiótokat megkérdezem; tudom, hogy mindegyikőtök ad alamizsnát a szegényeknek, és megkérdezem tőletek: „Amikor alamizsnát adtok a szegényeknek, belenéztek a szemükbe?". Képes vagy belenézni annak a szegény embernek a szemébe, aki alamizsnát kér tőled? „Amikor alamizsnát adsz a szegényeknek, odadobod az érmét, vagy megérinted a kezüket? Képes vagy megérinteni az emberi nyomorúságot?" Mindenki adja meg magának ma a választ. Azok az emberek közömbösek voltak. Ezek az emberek beszélnek ugyan Jézusról, de nem hangolódnak rá Jézusra. És ez a közömbösség halálos ragálya: távolságokat teremt a nyomorúsággal szemben. A gonoszság hulláma mindig így terjed: azzal kezdődik, hogy elhatárolódik, hogy figyel anélkül, hogy bármit is tenne, hogy nem törődik vele, aztán az ember csak arra gondol, ami érdekli, és megszokja, hogy elfordul. Ez a hitünk számára is kockázatot jelent, amely elsorvad, ha elmélet marad, amely nem válik gyakorlattá, ha nincs meg a részvétel, ha nem veszünk részt benne. Így végül rózsavíz-keresztényekké válunk - ahogy itthon hallottam -, akik azt mondják, hogy hisznek Istenben és békét akarnak, de nem imádkoznak, és nem törődnek a felebarátaikkal, és nem is érdekli őket sem Isten, sem a béke. Ezek a keresztények csak a szavaikban azok, felszínesek!

Ez volt a gonosz hullám, amely ott volt a Golgotán. De ott van a jó hulláma is. A sok néző között egyvalaki belekeveredik, mégpedig a „jobb lator". A többiek kinevetik az Urat, ő megszólítja és nevén nevezi Őt: „Jézus"; sokan a haragjukat vetik rá, ő megvallja a hibáit Krisztusnak; sokan azt mondják: „mentsd meg magad", ő imádkozik: „Jézus, emlékezz meg rólam" (42. v.). Csak ezt kéri az Úrtól. Gyönyörű ima ez. Ha mindannyian minden nap elmondjuk, akkor ez egy ragyogó út: a szentséghez vezető út: „Jézus, emlékezz meg rólam". Így lesz egy gonosztevőből az első szent: egy pillanatra közel kerül Jézushoz, és az Úr örökre magával tartja. Az evangélium a jobb latorról beszél számunkra, hogy meghívjon bennünket, hogy legyőzzük a rosszat, és ne legyünk többé szemlélők. Kérem, ez rosszabb, mint a gonoszság, a közömbösség. Hol kezdjem? A bizalomtól, attól, hogy Istent nevén nevezzük, ahogyan a jobb lator tette, aki az élet végén újra felfedezi a gyermekek bátor bizalmát, akik bíznak, kérnek, ragaszkodnak. És bizalommal vallja be a hibáit, sír, de nem maga felett, hanem az Úr előtt. És mi, megvan-e bennünk ez a bizalom, elhozzuk-e Jézus elé azt, ami bennünk van, vagy csak álcázzuk magunkat Isten előtt, talán egy kis szentséggel és tömjénnel? Kérlek, ne csináld a sminkes spiritualitást: az unalmas. Isten előtt: csak víz és szappan, semmi smink, csak a lélek, ahogy van. És onnan jön a megváltás. Aki gyakorolja a bizalmat, mint ez a jobb lator, megtanulja a közbenjárást, megtanulja Isten elé vinni, amit lát, a világ szenvedéseit, az embereket, akikkel találkozik; elmondani neki, mint a jobb lator: „Emlékezz, Uram! Nem csak azért vagyunk a világban, hogy megmentsük magunkat, nem: hanem hogy testvéreinket a Király ölelésébe vigyük. A közbenjárás, az Úrra való emlékezés megnyitja a mennyek kapuit. De vajon mi, amikor imádkozunk, közbenjárunk-e? „Emlékezz meg, Uram, emlékezz meg rólam, emlékezz meg a családomról, emlékezz meg erről a problémáról, emlékezz, emlékezz, emlékezz....". Az Úr figyelmének felkeltése.

Testvéreim, ma a mi királyunk, brasa aduerte [tárt karokkal] néz ránk a keresztről. Rajtunk múlik, hogy nézők vagy résztvevők akarunk-e lenni. Néző vagyok, vagy részt akarok venni benne? Látjuk napjaink válságait, a hit hanyatlását, a részvétel hiányát..... Mit tegyünk? Csak elméleteket gyártunk, csak kritizálunk, vagy felgyűrjük az ingujjunkat, saját kezünkbe vesszük az életet, a kifogások „ha" helyett az imádság és a szolgálat „igen"-je felé fordulunk? Mindannyian azt hisszük, hogy tudjuk, mi a baj a társadalommal, mindannyian; minden nap arról beszélünk, hogy mi a baj a világgal és az egyházzal is: annyi minden baj van az egyházzal. De akkor tegyünk valamit? Mi is bemocskoljuk a kezünket, mint a fára szegezett Istenünk, vagy zsebre tett kézzel állunk és nézzük? Ma, amikor Jézus a kereszten levetkőzve leránt minden fátylat Istenről, és lerombol minden hamis képet az Ő királyságáról, nézzünk rá, hogy bátorságot találjunk arra, hogy magunkra nézzünk, hogy a bizalom és a közbenjárás útját járjuk, hogy szolgákká váljunk azért, hogy Vele együtt uralkodjunk. „Emlékezz meg, Uram, emlékezz meg": Imádkozzuk gyakrabban ezt az imát. Köszönöm.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok és üdvözöllek benneteket!

Ma folytatjuk a katekéziseket a megkülönböztetés témájában. Láttuk, mennyire fontos, hogy megvizsgáljuk a bennünk lévő rezdüléseket, hogy ne hozzunk a pillanatnyi érzelmek által indított elhamarkodott döntéseket, amelyeket csak akkor bánunk meg, amikor már késő. Vagyis vizsgáljuk meg, hogy mi történik, azután döntsünk.

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok), áldott vasárnapot!

A mai evangélium Jeruzsálembe kalauzol el bennünket, a legszentebb helyre: a templomba. Ott, Jézus körül néhányan a „drága kövekkel díszített” fenséges épület nagyszerűségéről beszélnek (Lk 21,5). De az Úr kijelenti: „kő kövön nem marad, mindent lerombolnak” (Lk 21,6). Majd kiegészíti a történetet, elmagyarázva, hogy a történelemben szinte minden összeomlik: forradalmak és háborúk, földrengések és éhínségek, járványok és üldöztetések lesznek (vö. 9-17. v.). Mintha azt mondaná: nem szabad túlságosan bízni a földi valóságokban, amelyek elmúlnak. Ezek bölcs szavak, amelyek azonban kissé megkeseríthetnek bennünket. Már most is sok baj van. Miért tesz az Úr ilyen kedvezőtlen kijelentéseket? Valójában nem az a szándéka, hogy negatív legyen, hanem az, hogy értékes tanítást adjon nekünk, vagyis, hogy kiutat mutasson ebből a bizonytalan helyzetből. És mi a kiút? Hogyan léphetünk ki ebből a valóságból, amely csak múlik és múlik, és nem lesz többé?

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Kicsit hideg van, nem? De nagyon szép.

Mielőtt elkezdenék beszélni arról, amivel készültem, szeretném felhívni a figyelmeteket erre a két gyermekre, akik ide jöttek. Nem kértek engedélyt. Nem mondták azt, hogy: „félek”. Egyszerűen feljöttek. Ilyennek kell lennünk nekünk is Istennel: közvetlennek. Példát adtak nekünk arra, hogyan kell viselkednünk Istennel, az Úrral: csak így tovább! Ő mindig vár bennünket. Jó volt látni ennek a két gyermeknek a bizalmát. Példa volt ez mindannyiunk számára. Így kell mindig közelednünk az Úrhoz – szabadon. Köszönöm.

Kedves testvéreim, boldog ünnepnapot, buongiorno (jónapot kívánok)!

Ma minden szentet ünneplünk, és félrevezető benyomásunk lehet: azt gondolhatjuk, hogy azokat a testvéreket ünnepeljük, akik az életben tökéletesek, mindig egyenesek, precízek, hogy úgy mondjam „keményítettek.” Ehelyett a mai evangélium megcáfolja ezt a sztereotip nézetet, ezt a „tökéletes képet mutató szentséget.” Valójában a szentek személyi igazolványának számító, Jézustól elhangzott boldogmondások (vö. Mt 5,1-12) éppen az ellenkezőjét mutatják: egy ezzel ellentétes életről, forradalmi életről beszélnek! A szentek az igazi forradalmárok.

Vegyünk például egy nagyon aktuális boldogmondást: „Boldogok a békességszerzők” (9. v.), azt látjuk, hogy Jézus békéje merőben különbözik attól, amit elképzelünk. Mindannyian békére vágyunk, de gyakran nem is annyira a békére vágyunk, mint inkább békében élni, hogy békében hagyjanak, hogy ne legyenek gondjaink, csak nyugalom legyen. Ehelyett Jézus nem a nyugalmat, a békében élőket nevezi boldogoknak, hanem azokat, akik békét kötnek és békére törekszenek, az építőket, a békességszerzőket. A békét valóban létre kell hozni, és mint minden építkezés, ez is erőfeszítést, együttműködést, türelmet igényel. Szeretnénk, ha a béke felülről záporozna ránk, de ehelyett a Biblia a „béke elvetéséről” beszél (Zak 8,12), mert az élet talajából, a szívünk magjából csírázik ki; napról napra csendben növekszik, az igazságosság és az irgalom cselekedetei által, amint azt a ma ünnepelt világító tanúk mutatják. Napjainkban ismét azt hitetik el velünk, hogy a béke erővel és hatalommal jön létre: Jézus számára ennek éppen az ellenkezője igaz. Az Ő élete és a szenteké azt mondja el nekünk, hogy a béke magvának előbb meg kell halnia, hogy növekedjen és gyümölcsöt teremjen. A békét nem úgy érhetjük el, hogy valakit meghódítunk vagy legyőzünk, soha nem erőszakos, soha nem fegyverkezik. Néztem az „A Sua Immagine” („Az ő képmására”) című televíziós műsort – sok szent, aki harcolt, békét teremtett, de fáradozással, saját életét odaadva, felajánlva.

Hogyan lesz valaki békességszerzővé? Először is le kell fegyverezni a szívünket. Igen, mert mindannyian egymás elleni agresszív gondolatokkal, metsző szavakkal, és a siránkozás szögesdrótjával szerelkeztünk fel, és a közöny betonfalaival próbálunk védekezni, a siránkozás és a közöny között pedig panaszkodunk, és ez nem béke, ez háború. A béke magva a szív mezejének demilitarizálását kéri. Milyen állapotban van a szíved? Már demilitarizált, vagy ilyen, ezekkel a dolgokkal: panasszal és közönnyel, agresszióval eltelt? Hogy hogyan lehet demilitarizálni a szívet: úgy, hogy megnyílunk Jézus felé, aki „a mi békességünk” (Ef 2,14); az ő keresztje elé állva, amely a béke katedrálisa; azzal, hogy a gyónásban megkapjuk tőle „a megbocsátást és a békét.” Kezdjük ezzel, mert békességszerzőnek lenni, szentnek lenni nem a mi képességünk, hanem ezek ajándékok, ezek az ő ajándékai közé tartoznak, ez kegyelem.

Testvéreim, tekintsünk magunkba, és kérdezzük meg magunktól: békességszerzők vagyunk-e? Oda, ahol élünk, tanulunk és dolgozunk, nem viszünk-e feszültséget, bántó szavakat, mérgező fecsegést, megosztó vitákat? A béke felé nyitjuk meg az utat, megbocsátva azoknak, akik megbántottak minket; törődünk a periférián lévőkkel, orvosolunk bizonyos igazságtalanságokat azáltal, hogy segítünk azoknak, akiknek kevesebb van? Ez a béke építése.

Felmerülhet azonban egy utolsó kérdés, amely minden boldogságra vonatkozik: érdemes-e így élni? Nem válunk vesztessé? Jézus adja meg nekünk a választ: a békességszerzőket „Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9): a világban úgy tűnik, hogy nem állnak a helyükön, mert nem engednek a hatalom és az érvényesülés logikájának. A mennyben Ők kerülnek a legközelebb Istenhez, ők válnak a leginkább hasonlóvá hozzá. De a valóságban még itt is üres marad a keze annak, aki felülkerekedik, míg akik mindenkit szeretnek és senkit sem bántanak, azok nyertesek lesznek: ahogy a zsoltár mondja: „a békesség emberének új nemzedéke támad.” (vö. Zsolt 37,37)

Szűz Mária, a minden szentek Királynője segítsen bennünket, hogy békességszerzők legyünk a mindennapi életünk során.

____________________________

A Szentatya szavai az Úrangyala után

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!

A mai liturgia Evangéliuma Jézus és Zakeus, Jerikó város vámosai főnökének a találkozását meséli el (Lk 19:1-10). Ennek a résznek a középpontjában a keresni ige található. Figyeljetek oda: keresni. Zakeus „kereste, hogy kicsoda Jézus” (3. v.), és Jézus, miután találkozott vele, kijelenti: „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett.” (10. v.). Összpontosítsunk egy kicsit erre a két kereső tekintetre: Zakeus pillantására, aki Jézust keresi, és Jézusra, aki Zakeust keresi.

Zakeus tekintete. Ő vámos, vagyis azok közé a zsidók közé tartozik, akik a római uralkodó nevében adót szedtek, a haza árulója, ráadásul ki is használta a helyzetüket. Ezért Zakeus gazdag volt, gyűlölt volt – mindenki által gyűlölt! –, és bűnösnek bélyegezték. A szöveg azt mondja: „alacsony termetű” (3. v.), és ez talán utal belső alacsonyságára is, középszerű, tisztességtelen életére, mindig lefelé fordított tekintetével. De az a lényeg, hogy kicsi volt. Zakeus mégis látni akarja Jézust. Valami arra késztette, hogy meglássa. „Előrefutott – mondja az Evangélium –, és felmászott egy vadfügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elhaladnia” (4. v.). Felmászott egy vadfügefára: Zakeus, a mindenkit uraló ember nevetségessé tette magát, és a nevetségesség útjára lépett – hogy lássa Jézust. Gondoljunk csak bele, mi történne, ha például egy gazdasági miniszter felmászna a fára, hogy megnézzen valamit: megkockáztatná, hogy kigúnyolják. Zakeus pedig megkockáztatta ezt, hogy megláthassa Jézust, nevetségessé tette magát. Zakeus alázatosan úgy érzi, hogy más látásmódot kell keresnie, Krisztusét. Még nem ismeri Őt, de vár valakit, aki megszabadítja – erkölcsileg alacsony – állapotától, hogy kihozza a sárból, amelyben találta magát. Ez alapvető: Zakeus arra tanít, hogy az életben soha nincs minden elveszve. Kérlek, jegyezzétek meg: nincs minden elveszve, soha. Mindig találhatunk lehetőséget az újrakezdésre, az új útra indulásra, a megtérés vágyára. Újból megtérni, újrakezdeni, újra indulni. Ezt teszi Zakeus.

Esetünkben a második szempont a meghatározó: Jézus tekintete. Az Atya küldte, hogy megkeresse az elveszetteket; és amikor megérkezik Jerikóba, elhalad közvetlenül a mellett a fa mellett, ahol Zakeus van. Az Evangélium elbeszéli, hogy „Jézus felnézett, és megszólította: „Zakeus, gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom.”” (5. v.). Valóban gyönyörű kép, mert, ha Jézusnak fel kell néznie, az azt jelenti, hogy alulról nézi Zakeust. Ez az üdvösség története: Isten soha nem nézett le minket – nem; nem aláz meg minket; – nem ítélkezik felettünk; ellenkezőleg, egészen odáig leereszkedett, hogy megmosta a lábunkat, alulról nézett ránk, és visszaadta a méltóságunkat. Ily módon Zakeus és Jézus tekintetének találkozása mintha az egész üdvtörténetet magába foglalná: az emberiség nyomorúságaival együtt a megváltást keresi, de először is Isten keresi irgalmasan a teremtményt, hogy megmentse.

Testvéreim, emlékezzünk erre: Isten tekintete soha nem áll meg tévedésekkel teli múltunkon, hanem végtelen bizalommal előre néz arra, hogy mivé válhatunk. Ha időnként úgy érezzük, hogy „alacsony termetű emberek vagyunk, akik nem bírják az élet kihívásait és még kevésbé az Evangéliumét, hanem elmerülünk a problémáinkban és bűneinkben, Jézus mindig szeretettel tekint ránk, ránk néz: felénk indul, mint Zakeus felé, a nevünkön szólít, és ha szívesen látjuk, hozzánk jön. Ezért tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan tekintsünk magunkra? Alkalmatlannak érezzük magunkat, feladjuk, vagy éppen akkor, amikor levertnek érezzük magunkat, keressük a találkozást Jézussal? És aztán a másik kérdés: milyen tekintettel nézünk azokra, akik tévedtek, és akik azért küzdenek, hogy újra felkeljenek hibáik porából? Felülről jövő a pillantásunk, elítélő, megvető, kirekesztő? Ne feledjétek, hogy csak azért van jogunk valakire lenézni, hogy segítsünk neki felkelni: semmi másért. Csak ekkor jogos felülről néznünk valakire. De nekünk, keresztényeknek Krisztus tekintetében kell a példát látni, aki alulról ölel át, aki együttérzéssel keresi az elveszetteket. Ez az Egyház tekintete, és olyannak kell lennie mindig, mint Krisztus tekintetének, nem pedig elítélőnek.

Imádkozzunk Máriához, akinek alázatosságára rátekintett az Úr, és kérjük tőle az ajándékot, hogy új tekintettel nézzünk önmagunkra és másokra.

_______________________________________________________

A Szentatya szavai az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Miközben Krisztus győzelmét ünnepeljük a gonosz és a halál felett, imádkozzunk a mogadishui terrortámadás áldozataiért, amelyben több mint száz ember, köztük sok gyermek halt meg. Isten térítse meg az erőszaktevők szívét!

Imádkozzunk a Feltámadott Úrhoz azokért is – különösen a fiatalokért –, akik Szöulban haltak meg, a hirtelen tömeghullám tragikus következményeként.

Tegnap a kolumbiai Medellinben boldoggá avatták María Berenice Duque Henckert, az Angyali üdvözlet kistestvérei szervezet alapítóját. Egész hosszú életét, amely 1993-ban ért véget, Isten és testvérei, különösen a kicsik és a kirekesztettek szolgálatában töltötte. Apostoli buzgalma, amely arra késztette, hogy Jézus üzenetét országa határain túlra elvigye, erősítse mindenkiben azt a vágyat, hogy imával és szeretettel részt vegyen az Evangélium terjesztésében az egész világon. Tapsoljuk meg az új Boldogot!

Köszöntelek benneteket, rómaiakat és a különböző országokból érkezett zarándokokat: családokat, plébániai csoportokat, egyesületeket, egyénileg érkezett híveket. Külön köszöntöm Spanyolországból a córdobai híveket és a 125 éves fennállását ünneplő „San Sebastian Orfeón Donostiarra” kórust; a Hakuna Mozgalom lányait és fiúit; a brazil São Paulo csoportot; és a Rómában lakó indonéz papokat, és civil férfiakat és nőket. Köszöntöm a világméretű „Uniservitate” hálózat és a LUMSA által szervezett konferencia résztvevőit; valamint az elsőáldozásra készülő nápolyi gyerekeket és a Magreta, Nocera Inferiore és Nardó híveit, és Szeplőtelen fiataljait.

Kérem, hogy ne feledkezzünk meg imánkban és szívfájdalmunkban a meggyötört Ukrajnáról. Imádkozzunk a békéért, soha ne fáradjunk bele!

Áldott vasárnapot kívánok mindenkinek. Kérlek, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez, és Mindenszentek ünnepén újra találkozunk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A megkülönböztetés, mint az előző katekézisekben láttuk, nem elsősorban logikai eljárás; tettekre épül, és a cselekvéseknek érzelmi vonatkozásuk is van, ezt el kell ismernünk, mert Isten a szívhez szól. Lépjünk be az első érzelmi módozatba, a megkülönböztetés tárgyába: a vigasztalanságba. Mit is jelent ez?

A vigasztalanságot a következőképpen definiálták: „A lélek sötétsége, a benne lévő zavar, elmozdulás az alsóbbrendű és földi dolgok felé, a különféle izgalom és kísértések nyugtalansága, a bizalom hiánya, reménytelenség, szeretet nélküli, amikor az ember lustának érzi magát, langyos, szomorú és mintha elszakadt volna Teremtőjétől és Urától” (Loyolai Szent Ignác, Lelkigyakorlatok, 317). Mindannyiunknak van tapasztalata erről. Úgy gondolom, hogy így vagy úgy, mindannyian megtapasztaltuk ezt a vigasztalanságot. A probléma az, hogy hogyan értelmezzük, mert ennek is van valami fontos mondanivalója, és ha sietünk, hogy megszabaduljunk tőle, azt kockáztatjuk, hogy ezt elveszítjük.

Senki sem akar vigasztalan, szomorú lenni: ez igaz. Mindannyian olyan életet szeretnénk, amely mindig örömteli, vidám és teljes. De amellett, hogy nem lehetséges – mert nem lehet – ez nekünk sem lenne jó. Valójában a bűn felé orientált életről való elfordulás a szomorúságból, a tettek megbánásából indulhat ki. Ennek a szónak az etimológiája nagyon szép: „bűnbánat” Lelkiismeret-furdalás: szó szerint a lelkiismeret harap [olaszul mordere], amely megfoszt a békétől. Alessandro Manzoni az Eljegyzettben csodálatos leírást adott nekünk a lelkiismeret-furdalásról, mint az életünk megváltoztatásának esélyéről. Federico Borromeo bíboros és a Névtelen híres párbeszédéről van szó, aki egy szörnyű éjszaka után megsemmisülve jelenik meg a bíboros előtt, aki ezekkel a meglepő szavakkal fordul hozzá: „Jó híreid vannak számomra; miért habozol elmondani?" „Jó hírek?" mondja a másik. „A pokol van a lelkemben [...]. Mondd, mondd, ha tudod, milyen jó híreket várhatsz egy olyantól, mint én?” „Hogy Isten megérintette a szívedet, és magához vonz” – válaszolta a bíboros nyugodtan” (23. fejezet). Isten megérinti a szívet, és belsőleg valami szomorúság ébred bennünk, lelkiismeret-furdalás valami miatt, és ez egy meghívás, hogy új útra indulj. Isten embere tudja, hogyan kell mélyen észrevenni azt, ami a szívben megmozdul.

Fontos megtanulnunk, hogyan értelmezzük a szomorúságot. Mindannyian tudjuk, mi a szomorúság: mindannyian. De vajon tudjuk-e, hogyan kell értelmezni? Tudjuk, mit jelent számomra most ez a szomorúság? Korunkban ezt – a szomorúságot – többnyire negatívnak, mindenáron elkerülendő rossznak tekintjük, pedig ehelyett az élet nélkülözhetetlen vészharangja lehet, amely gazdagabb és termékenyebb tájak felfedezésére hív meg, amit a mulandóság és a menekülés nem tesz lehetővé... Szent Tamás a szomorúságot lélekfájdalomként határozza meg: ez, akárcsak a test idegei, figyelmünket egy lehetséges veszélyre vagy figyelmen kívül hagyott haszonra irányítja (vö. Summa Theologica I-II, q. 36, a.1). Ezért egészségünk szempontjából nélkülözhetetlen; megóv attól, hogy magunknak és másoknak kárt okozzunk. Sokkal komolyabb bajt és veszélyt jelentene, ha ezt nem éreznénk, és továbbmennénk. A szomorúság időnként közlekedési lámpaként működik: „Állj, állj meg! Piros! Állj meg!".

Azok számára viszont, akikben megvan a jótett vágya, a szomorúság akadály, amellyel a kísértő megpróbál elbátortalanítani minket. Ebben az esetben a sugallatokkal pontosan ellenkezőleg kell cselekednünk, és szilárdan folytatnunk kell, amit elhatároztunk. (vö. Lelkigyakorlatok, 318). Gondoljunk csak a munkára, a tanulásra, az imádkozásra, egy vállalt kötelezettségre: ha elhagynánk őket, amint unalmat vagy szomorúságot érzünk, soha nem vinnénk végig semmit. Ez is közös tapasztalat a lelki életben: a jóhoz vezető út – emlékeztet minket az Evangélium – keskeny és meredek, harcot, önmagunk legyőzését igényli. Elkezdek imádkozni, vagy egy jócselekedetre határozom el magam, és furcsa módon éppen akkor olyan dolgok jutnak az eszembe, amelyeket sürgősen meg kell tennem – hogy ne imádkozzam vagy tegyek meg valami jót. Mindannyian megtapasztaljuk ezt. Azok számára, akik az Urat akarják szolgálni, fontos, hogy ne engedjék, hogy félrevezesse őket a vigasztalanság. És ilyesmik: „De nem, nem akarom, ez unalmas…” – vigyázz! Sajnos egyesek úgy döntenek, hogy felhagynak az imaélettel, vagy az általuk meghozott döntéssel, a házassággal vagy a szerzetesi élettel, a vigasztalanságtól vezérelve anélkül, hogy először megállnának, hogy mérlegeljék ezt a lelkiállapotot, különösen lelkivezető segítsége nélkül. Egy bölcs szabály szerint ne változtass, ha vigasztalan vagy. A későbbi idő, nem pedig a pillanatnyi hangulat mutatja meg, hogy a döntéseink jók-e vagy sem.

Érdekes megfigyelnünk az Evangéliumban, hogy Jézus határozott döntéssel hárítja el a kísértéseket (vö. Mt 3:14-15; 4:1-11; 16; 21-23). A megpróbáltatások minden oldalról támadják őt, de mindig, amikor ezt az állhatatosságot, eltökéltséget, az Atya akaratának teljesítése melletti szilárd kitartást tapasztalják benne, kudarcot vallanak, és nem tudják tovább akadályozni az útját. A lelki életben a megpróbáltatás fontos pillanat, amint arra a Biblia kifejezetten emlékeztet, amikor ezt mondja: „Ha Istennek szeretnél szolgálni, készülj fel igen sok megpróbáltatásra.” (Sir 2:1). Ha a jó úton akarsz járni, készülj fel: lesznek akadályok, lesznek kísértések, lesznek szomorú pillanatok. Olyan ez, mint amikor egy professzor egy hallgatót vizsgáztat: ha azt látja, hogy a hallgató ismeri a tárgy lényegét, akkor nem ragaszkodik a részletekhez: a vizsga sikerült. De ott kell lennie a vizsgán.

Ha tudjuk, hogyan lépjünk át a magányon és a vigasztalanságon nyitottan és tudatosan, akkor emberi és lelki értelemben megerősödve kerülhetünk ki belőlük. Egyetlen próbatétel sem mutat túl rajtunk; és semelyik sem lesz nagyobb annál, mint amit meg tudunk tenni.De ne meneküljünk el a megpróbáltatások elől: vizsgáljuk meg, minek a próbája ez, mit jelent az, hogy szomorú vagyok: miért vagyok szomorú? Mit jelent az, hogy ebben a pillanatban sivárságban vagyok? Mit jelent az, hogy vigasztalan vagyok, és nem tudok tovább lépni? Szent Pál arra emlékeztet bennünket, hogy senkit sem ér erőn felüli kísértés, mert az Úr soha nem hagy el minket, és mellette minden kísértést legyőzhetünk (vö. 1Kor 10,13). Ha ma nem győzzük le, legközelebb felkelünk, járunk-kelünk, és holnap legyőzzük. De nem szabad halottaknak maradnunk – úgymond –, nem engedhetjük, hogy a legyőzöttség, a szomorúság, a vigasztalanság pillanataiban maradjunk: menjünk előre! Az Úr áldja meg ezt az utat – bátorság! – a lelki élet útját, ami mindig egy kaland.

__________________________________________________________

Különleges üdvözlések

Köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat, különösen az Angliából, Írországból, Dániából, Norvégiából, Máltáról, Indonéziából, a Fülöp-szigetekről és az Amerikai Egyesült Államokból érkezőket. Mindnyájatokra Krisztus Urunk örömét és békéjét kérem. Isten áldjon meg benneteket!

________________________________________________

FELHÍVÁS

Elborzadva látjuk, ahogy az események továbbra is vérrel szennyezik a Kongói Demokratikus Köztársaságot. Határozottan elítélem azt az elfogadhatatlan merényletet, amely az elmúlt napokban Maboyában, Észak-Kivu tartományban történt, ahol védtelen embereket, köztük egy az egészségügyi ellátásban részt vevő szerzetesnőt öltek meg. Imádkozzunk az áldozatokért és családjaikért, valamint a keresztény közösségért és a régió azon lakosaiért, akik túlságosan kimerültek az erőszaktól.

__________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves Testvéreim! A megkülönböztetésről szóló katekézis sorozatunkban most arról gondolkodunk, amit a lelki tanítómesterek „vigasztalanságnak” neveznek, azokra a pillanatokra, amikor belső sötétséget, nyugtalanságot és Istentől és a hit vigasztalásától való távolságot élünk meg. Lelki fejlődésünk érdekében fontos, hogy szembenézzünk a lélek sötét éjszakáival, és felismerjük, mit akar az Úr elmondani nekünk rajtuk keresztül. A vigasztalanság időnként felszólítás lehet bűnösségünk elismerésére, valamint Isten szeretet- és megbocsátás-ajánlatának elfogadására. Szent Tamás azt mondja, hogy a lelkünk, akárcsak a testünk, átélhet egyfajta fájdalmat, amely tudatára ébreszt bennünket a lelki egészségünket fenyegető veszélyeknek. Máskor a vigasztalanság megtapasztalása kísértést jelenthet az imádság és a  fegyelmezett keresztény élet ellen. A nagy lelki tanítók itt is arra buzdítanak bennünket, hogy ne engedjünk ennek a kísértésnek, hanem tartsunk ki, bízva abban, hogy ezzel a próbatétellel az Úr az életünkre vonatkozó kegyelmes tervének teljesebb megértésére és a Vele való mélyebb egységre vezet el bennünket hitben, reményben és szeretetben.