A Pápa hangja

Mint Jézus Krisztus, menekülni kényszerültek

Befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni a hazájukon belül kitelepített személyeket

Ferenc pápa üzenete elején idéz idén január 9-én, a Szentszékhez akkreditált Diplomáciai Testület tagjaihoz intézett beszédéből, amelyben korunk kihívásai közé besorolta a lakóhelyüket hazájukon belül elhagyni kényszerülő személyek drámáját is: „A konfliktusok és a humanitárius vészhelyzetek, amelyeket az éghajlat destabilizációja tovább súlyosbít, növelik a kitelepítettek számát és azokat az embereket érintik, akik már eleve nagy szegénységben élnek. Sok olyan ország, ahol ezek a súlyos helyzetek állnak fenn, nem rendelkezik megfelelő struktúrákkal, hogy válaszoljon a kitelepítettek szükségleteire”.

Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma migránsokkal és menekültekkel foglalkozó szekciója május 5-én közzé tette „A belső kitelepítettek gondozására vonatkozó lelkipásztori irányelvek”-et. A dokumentum az egyház lelkipásztori tevékenységét kívánja ihletni és elevenné tenni ezen a sajátos területen.

A kitelepítettek drámája gyakran láthatatlan

A pápa ezeket az okokat szem előtt tartva úgy döntött, hogy ezt az idei Üzenetet a belső kitelepítettek drámájának szenteli. Ezt a gyakran láthatatlan drámát a COVID-19 pandémia által okozott világválság még tovább súlyosbította. Ez a válság ugyanis hevessége, súlyossága és földrajzi kiterjedése miatt átértékelt emberek millióit sújtó annyi más humanitárius vészhelyzetet. Olyan nemzetközi kezdeményezéseket és segélyeket, amelyek alapvetőek és sürgősek emberi életek megmentésére, a nemzeti politikai napirendek végére szorította. „Azonban ez most nem a megfeledkezés ideje. A válság, amellyel szembe nézünk, ne feledtesse el velünk azt a számos szükséghelyzetet, amely sok személy szenvedését okozza” – idéz Ferenc pápa idei Urbi et Orbi üzenetéből, majd így folytatja: „A 2020-as évet jellemző tragikus események fényében kiterjesztem ezt a belső kitelepítetteknek szentelt Üzenetet, mindazokra, akik a bizonytalanság, a magára hagyatottság, a peremre szorultság és visszautasítás tapasztalatát élték meg vagy még mindig tapasztalják a COVID-19 miatt”.

Minden menekültben ismerjük fel Jézust

Ferenc pápa üzenetében a Szent Család Egyiptomba menekülésének ikonjából indul ki. Ez ihlette meg elődjét, XII. Piusz pápát, amikor 1952. augusztus elsején megfogalmazta az Exsul Familia k. Apostoli Konstitúcióját. Az Egyiptomba menekülés idején a Kis Jézus megtapasztalja szüleivel együtt a kitelepítettek és menekültek tragikus körülményeit, amelyeket „félelem, bizonytalanság, nélkülözések” jellemeznek (vö. Mt 2,13-15.19-23). Sajnos napjainkban családok milliói magukra ismerhetnek ebben a szomorú valóságban – állapítja meg a pápa. A televízió és az újságok csaknem minden nap hírt adnak menekültekről, akik éhség, háború és más súlyos veszélyek elől menekülnek, biztonságot és emberhez méltó életet keresnek maguk és családjuk számára” (Úrangyala, 2013. december 29.) Mindnyájukban jelen van Jézus, aki, mint Heródes idején, menekülni kényszerül, hogy életben maradjon. Arcukban ismerjük fel az éhező, szomjazó, ruhátlan, beteg, idegen és bebörtönzött Krisztust, aki lelkiismeretünkhöz szól (vö. Mt 25,31-46). Ha felismerjük, akkor mi fogunk neki köszönetet mondani azért, hogy találkozhattunk vele, szerethetjük és szolgálhatunk neki.

A lelkipásztori kihívásokra válaszoljunk konkrét tettekkel

A kitelepített személyek felkínálják számunkra azt a lehetőséget, hogy találkozzunk az Úrral, „akkor is, ha szemünk csak nehezen ismeri fel Őt: a szakadt ruhákban, piszkos lábbal, eltorzult arccal, sebekkel beborított testtel, aki nem beszéli nyelvünket” idéz a pápa 2019. február 15-én mondott homíliájából. Valóságos lelkipásztori kihívásról van szó, amelyre azzal a négy igével kell válaszolnunk, amelyeket már 2018-ban megjelölt ugyanerre a Világnapra: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Most ezekhez hat igepárt tesz hozzá, amelyek nagyon konkrét cselekvéseknek felelnek meg, ok-okozati összefüggés kapcsolja őket egybe.

Az első igepár: megismerni, hogy megértsük. A megismerés szükséges lépés a másik megértése felé. Ezt tanítja Jézus az emmauszi tanítványok epizódjában. „Miközben így beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett és csatlakozott hozzájuk. De szemük el volt takarva, hogy föl ne ismerjék” (Lk 24,15-16). Amikor migránsokról és kitelepítettekről van szó, gyakran megállunk a számoknál. De nem számokról van szó, hanem személyekről! – hangsúlyozza a migránsok és menekültek Világnapjára írt üzenetében Ferenc pápa. Ha találkozunk velük, előbb-utóbb megismerjük őket. És ismerve történeteiket, képesek leszünk megérteni őket. Megérthetjük például, hogy az a létbizonytalanság, amelyet a pandémia miatt szenvedve megtapasztaltunk, a kitelepítettek életének állandó eleme.

A második igepár: közel állni, hogy szolgáljunk. Szükséges, hogy a személyek mellé álljunk, hogy szolgáljuk őket. Magától értetődőnek tűnik, de gyakran nem az. „Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Mikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire és bekötözte azokat. Aztán föltette teherhordó állatára, szállására vitte és gondját viselte” (Lk 10.33-34). A félelmek és az előítéletek – olyan sok előítélet – arra késztetnek, hogy távolságot tartsunk másoktól és gyakran megakadályoznak abban, hogy „melléjük álljunk” és szolgáljuk őket szeretettel. Felebarátunkhoz közelíteni gyakran azt jelenti, hogy készen állunk a kockázatok vállalására is, mint ahogy ezt sok orvos és ápoló megtanította nekünk az utóbbi hónapokban. Ez a felebarátaink mellé állás, hogy szolgáljuk őket, túlmutat a puszta kötelességérzeten; a legnagyobb példát Jézus hagyta ránk, amikor megmosta tanítványai lábát: „levetette felsőruháját”, letérdelt és bepiszkolta kezét (vö. Jn 13,1-15).

A harmadik igepár: kiengesztelődni, hogy meghallgassunk. Isten maga tanítja ezt nekünk, hogy Fiát küldve a világba, emberi füllel akarta meghallgatni az emberiség sóhajtozását: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,16-17). A szeretet, mely kiengesztel és üdvözít, a meghallgatással kezdődik. A mai világban megsokszorozódnak az üzenetek, ám eközben az ember elveszti a képességét a meghallgatásra. Mert csak az alázatos és figyelmes meghallgatáson keresztül tudunk eljutni a valódi kiengesztelődésre. 2020-ban heteken át csend uralta az utcáinkat. Drámai és nyugtalanító csend, mely azonban lehetőséget kínált nekünk, hogy meghalljuk a legsérülékenyebbek, a kitelepítettek és a súlyosan beteg földgolyónk kiáltását. És ezt hallva, lehetőségünk van a felebaráttal, a számos leselejtezettel, önmagunkkal és az Istennel való kiengesztelődésre, aki soha nem fárad bele abba, hogy felkínálja nekünk az irgalmát.   

A negyedik igepár: növekedni, hogy megosszunk. Az első keresztény közösség közös alkotó elemeinek egyikében együtt osztozott: „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Isten nem akarta, hogy földünk erőforrásait csak néhányan birtokolják. Nem, az Úr nem akarta ezt! Meg kell tanulni a megosztást, hogy együtt növekedjünk, anélkül, hogy bárkit is kihagynánk. A világjárvány arra emlékeztetett, hogy mindnyájan egy bárkában vagyunk. A tény, hogy közös aggodalomban és félelemben vagyunk, ismét megmutatta nekünk, hogy senki sem üdvözül egyedül. A növekedéshez valóban együtt kell növekednünk, megosztva, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak kínált fel öt árpakenyeret és két halat… Ami aztán elég lett ötezer embernek (vö Jn 6,1-15).

Az ötödik igepár: előmozdítani, hogy bevonjunk. Így tett Jézus is a szamáriai asszonnyal (vö Jn 4,1-30). Az Úr a közelébe lép, meghallgatja, a szívéhez szól, aztán elvezeti az igazságra és átalakítja őt az örömhír hirdetőjévé: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?”. Néha mások szolgálatának a lendületét megakadályozza, hogy látjuk a gazdagságukat. Ha valóban segíteni akarjuk az embereket, akiknek támogatásunkat nyújtjuk, be kell őket vonni és saját felszabadulásuk főszerepelőivé kell tenni. A világjárvány arra emlékeztetett minket, hogy mennyire fontos a közös felelősség és hogy mindenki közreműködésével – még a lebecsült kategóriákéval is – le lehet győzni a válságot. „Bátorságra kell lelni, hogy új tereket nyissunk, ahol mindenki meghívottnak érzi magát, és ami lehetővé teszi a befogadás, a testvériség és a szolidaritás új formáit (Elmélkedés a Szent Péter téren, 2020. március 27.)      

A hatodik igepár: építeni, hogy együttműködjünk. Ez az, amit Pál apostol a korinthusi közösségnek ajánl: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). Isten Országának az építése minden keresztény közös elkötelezettsége és éppen ezért szükséges, hogy megtanuljunk együttműködni anélkül, hogy engednénk a féltékenység, a viszálykodás és a megosztottság kísértésének. A jelenlegi helyzetben le kell szögezni: „Ez nem az önzés ideje, mert a bennünket ért kihívás összeköt bennünket és nem tesz különbséget a személyek közt” (Urbi et Orbi üzenet, 2020. április 12.)   

Ahhoz, hogy megóvjuk a közös házat és hogy mind inkább hasonlóvá tegyük Isten eredeti tervéhez, el kell köteleződni a nemzetközi együttműködés, a globális szolidaritás és a helyi elkötelezettség biztosításában, anélkül, hogy bárkit is kihagynánk belőle.  

Egy olyan imádsággal szeretnék zárni – szól Ferenc pápa a Migránsok és Menekültek Világnapjára írt üzenete végén –, amit Szent József példája sugall, főként amikor menekülni kényszerült Egyiptomba, hogy megmentse a Gyermeket.

"Atyám, te Szent Józsefre bíztad, ami a legdrágább volt számodra, a gyermek Jézust és az Anyját, hogy oltalmazd a veszedelmektől és a gonoszok fenyegetéseitől. Engedd meg nekünk, hogy mi is megtapasztaljuk a védelmedet és a segítségedet. Ő, aki megtapasztalta annak a szenvedését, aki a hatalmasok gyűlölete elől menekül, add, hogy tudja segíteni és oltalmazni azokat a fivéreket és nővéreket, akik a háborúk, a szegénység és az ínség elől menekülve elhagyják otthonukat és földjüket, hogy menekültként útnak induljanak biztonságosabb helyek felé. Közbenjárására segítsd őket, hogy legyen erejük tovább haladni és legyen vigaszuk a szomorúságban és bátorságuk a próbatételben. Annak, aki befogadja őket, adj valamit ennek az igaz és bölcs atyának a gyengédségéből, aki saját fiaként szerette Jézust és erőt adott Máriának a hosszú út során. Ő, aki két kezével kereste meg a kenyerét, tudjon gondoskodni azokról, akiktől az élet elvett mindent és adja meg nekik a munka méltóságát és az otthon békéjét. Ezt kérjük Tőled Jézus Krisztus, a te Fiad által, akit Szent József Egyiptomba menekített, továbbá Szűz Mária közbenjárására, akit ő hűséges jegyesként szeretett, akaratod szerint, Ámen."

Róma, Lateráni Szent János bazilika, 2020. május 13., a fatimai Boldogasszony emléknapján – zárul Ferenc pápának a Migránsok és Menekültek Világnapjára írt üzenete.

Kedves testvérek,

tavaly augusztus 4-én, a szent ars-i plébános halálának 160. évfordulóján levelet intéztem a papokhoz, akik Isten népének szolgálatában életüket nap mint nap az Úrnak adják.

Ebből az alkalomból négy kulcsszót választottam – fájdalom, hála, bátorság és dicsőítés –, hogy köszönetet mondjak a papoknak és támogassam szolgálatukat. Úgy vélem, hogy ma, a megszentelt hivatások 57. világnapján, ezeket a szavakat újra felidézhetjük és Isten egész népéhez intézhetjük abból az evangéliumi szakaszból kiindulva, amely Jézusnak és Péternek egy viharos éjszaka során a Tibériás taván átélt különleges tapasztalatát mondja el (vö. Mt 14,22–33).

A tömeg körében lelkesedést kiváltó kenyérszaporítás után Jézus megparancsolta övéinek, hogy szálljanak bárkába és menjenek át a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a népet. A tavon való utazás képe életünk utazására emlékeztet: életünk hajója lassan halad, mindig úton van, keresve a boldog kikötőt; készen a veszélyek leküzdésére és a tenger nyújtotta lehetőségek megragadására, de közben arra vágyunk, hogy a kormányos egy mozdulattal végre a megfelelő irányba fordítsa. Az is előfordulhat időnként, hogy a hajó eltéved, hamis illúziók elvakítják, és így nem követi a biztonságos kikötőbe vezető világítótorony fényét, máskor a hajó a nehézségek, kétségek és félelmek okozta ellenszélnek van kitéve.

Ugyanez a helyzet a tanítványok szívében is. Miután meghívást kaptak a názáreti Mester követésére, el kellett dönteniük, hogy átkelnek a túlpartra; bátran dönteniük kellett arról, hogy saját biztonságukat feladják és követik az Urat. Ez nem egy békés vállalkozás: beköszönt az éjszaka, szembeszél fúj, a hajót összevissza dobálják a hullámok, a tehetetlenség és a meghívás nagysága okozta félelem azzal fenyeget, hogy legyűri őket.

Az evangélium azonban azt is elmondja nekünk, hogy e nehéz utazás kalandjában nem vagyunk egyedül. Mintha az éjszaka közepén valamiképp derengene a hajnali fény, az Úr lépked a felkavart vízen a tanítványok felé. Arra hívja Pétert, hogy a hullámokon át induljon el feléje, és megmenti, amikor látja, hogy süllyed. Végül beszáll a hajóba és elnémítja a szelet.

A hívás első szava a hála. A helyes irány megtartásának feladata nem csak a mi erőnkre van bízva, és nem függ kizárólag az általunk választott utaktól sem. Önmagunk és életterveink megvalósulása nem egy matematikai levezetés eredményeként születik abból, amit magunkba zárkózva eldöntöttünk, hanem sokkal inkább egy felülről jövő hívásra adott válasz. Az Úr ugyanis megmutatja nekünk, hogy melyik part felé kell tartanunk, és bátorságot ad ahhoz, hogy hajóra szálljunk; miközben hív minket, ő már maga lesz a kormányos, hogy kísérjen minket, megmutassa az irányt, megakadályozza, hogy a bizonytalankodás zátonyára fussunk, és akár arra is alkalmassá tesz minket, hogy járni tudjunk a hullámzó vízen.

Minden hivatás ebből a szeretetteljes pillantásból származik, amellyel az Úr ránk talál, talán éppen akkor, amikor hajónkat a vihar sújtja. Nem „annyira a mi döntésünk, sokkal inkább az Úr ingyenes meghívására adott válasz” (Levél a papoknak, 2019. augusztus 4.). Ezért fel tudjuk fedezni és át tudjuk ölelni az ő hívását, ha szívünk hálásan megnyílik és képes lesz felismerni Isten lépéseit az életünkben.

Amikor a tanítványok látják, hogy Jézus közeledik a víz színén, először azt gondolják, hogy kísértet, és megijednek. Jézus viszont azonnal megnyugtatja őket olyan szavakkal, amelyeknek életünket és hivatásbeli utunkat mindig kísérniük kell: „Bátorság, én vagyok; ne féljetek!” (Mt 14,27). Ez a második szó, amelyet rátok akarok bízni: a bátorság.

Vannak kísértetek, amelyek megrettentik a szívünket és gyakran egészen megakadályoznak abban, hogy elinduljunk, növekedjünk és kövessük azt az utat, amelyet az Úr mutatott nekünk. Amikor arra kapunk meghívást, hogy elhagyjuk a biztonságos szárazföldet és vállaljunk egy életállapotot – a házasságot, a felszentelt papságot, a megszentelt életet –, akkor az első reakció gyakran „a hitetlenség kísértetének” formájában jelentkezik: nem lehetséges, hogy ez az én hivatásom; valóban ez a helyes út? Miért éppen tőlem kéri ezt az Úr?

És apránként növekednek bennünk ezek a megfontolások, indoklások és számítások, amelyek elrabolják a lendületünket, összezavarnak és megbénultan hátrahagynak a kiindulási ponton: úgy gondoljuk, hogy bakot lőttünk, hogy nem nőttünk fel hozzá vagy egyszerűen csak szellemet láttunk, amit el kell űzni.

Az Úr tudja, hogy egy ilyen alapvető életdöntés – mint például a házasság vagy különleges elköteleződés az Úr szolgálatában – bátorságot kíván. Ismeri a kérdéseket, a kételyeket és a nehézségeket, amelyek szívünk hajóját megbillentik és ezért megnyugtat minket: „Ne félj, veled vagyok!”. A hit az ő jelenlétében, abban, hogy hozzánk lép és kísér minket, még akkor is, ha a vihar felkorbácsolja a tengert, meg tud szabadítani minket a lustaságtól (akédia), amelyet egyszer „édes szomorúságnak” neveztem (Levél a papoknak, 2019. augusztus 4.), vagyis a belső elbátortalanodástól, amely megbénít minket és nem engedi, hogy megízleljük a hivatás szépségét.

A papoknak írt levélben fájdalomról is beszélek. De itt szeretném másként fordítani ezt a szót, és inkább erőfeszítésnek nevezni. Minden hivatás elkötelezettséget igényel. Az Úr meghív minket, mert Péterhez hasonlóan alkalmassá akar tenni arra, hogy „a vízen járjunk”, vagyis hogy az evangélium szolgálatában napról napra konkrét módon – ahogyan Ő mutatja meg nekünk – vegyük kézbe életünket, különös tekintettel a laikusok, papok vagy a megszentelt életet élők hivatásainak különféle formáiban. Ugyanakkor hasonlóvá válunk az apostolokhoz: van bennünk vágy és lendület, de ugyanígy vannak gyengeségeink és félelmeink is.

Ha hagyjuk, hogy elborítson az a gondolat, hogy milyen felelősség vár ránk – akár a házas életben, akár a papi szolgálatban – vagy milyen akadályok bukkanhatnak fel, akkor hamar levesszük a szemünket Jézusról, ez pedig azzal fenyeget, hogy elmerülünk, mint Péter. De a hit még a gyengeségünkben és a szegénységünkben is lehetővé teszi számunkra, hogy találkozzunk a feltámadt Úrral, és még a viharokat is legyőzzük. Ő kezét nyújtja nekünk, amikor a fáradtság vagy a félelem miatt az elsüllyedés fenyeget, és megadja a szükséges lendületet ahhoz, hogy örömmel és lelkesedéssel éljük meg hivatásunkat.

Amikor Jézus beszáll a hajónkba, a szél végül elül és a hullámok elcsitulnak. Ez egy szép és találó kép arra, amit az Úr életünkben és a történelem zavaros időszakaiban – különösen akkor, amikor viharba kerülünk – végbevisz: parancsol a kedvezőtlen szeleknek, hogy csendesedjenek el, és a gonosz, a félelem, a lemondás erőinek nem lesz hatalmuk többé felettünk.

Abban a különleges hivatásban, amelyben élnünk kell, ezek a szelek teljesen kimeríthetnek minket. Azokra gondolok most, akik fontos feladatokat vállalnak a civil társadalomban, a házastársakra, akiket nem véletlenül szeretek „bátraknak” nevezni és különösen is azokra, akik a megszentelt életet és a papságot vállalják. Ismerem nehézségeiteket, a magányotokat, amely néha elnehezíti a szívet, a megszokás veszélyét, amely fokozatosan eloltja a meghívás lángoló tűzét, a bizonytalanság terheit és korunk kétségekkel teli helyzetét, a jövő iránti aggodalmat. Bátorság, ne féljetek! Jézus a mi oldalunkon áll. Amikor felismerjük őt életünk egyetlen uraként, kinyújtja a kezét és megragad minket, hogy megmentsen.

És ekkor életünk megnyílik a dicsőítésre, még a hullámok közepette is. Ez a hivatás utolsó szava, és egyúttal meghívás is Szűz Mária belső magatartásának kialakítására: ő hálás volt a pillantásért, amellyel Isten reátekintett, megajándékozva őt a hittel a félelmek és a zavarok közepette, bátorsággal átölelte a kapott meghívást, és így életét az Úr örök dicséretévé tette.

Kedves testvérek, azt szeretném, hogy az Egyház – különösen ezen a Világnapon, de közösségeink napi lelkipásztori tevékenységében is – ezen az úton járjon a hivatások szolgálatában és ehhez nyerje meg minden hívő szívét. Hiszen mindenki hálásan felfedezheti az Úr hívását, valamint a bátorságot ahhoz, hogy igent mondjon és a Jézusba vetett hitben legyőzze a terheket, végül pedig az egész életét Isten, a testvérek, valamint az egész világ számára dicséretté formálja. Ebben legyen kísérőnk és közbenjárónk a Boldogságos Szűz Mária.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában, 2020. március 8-án, Nagyböjt 2. vasárnapján

Ferenc

Ferenc pápa első imája Szűz Máriához

Ó Mária, te mindig úgy ragyogsz utunkon, mint az üdvösség és a reménység jele. Betegek Oltalmazója, rád bízzuk magunkat, aki a kereszt alatt Jézus fájdalmához társultál, szilárdan megőrizve a hitedet.

Te a római nép Üdvössége vagy. Tudod, hogy mire van szükségünk, és biztosak vagyunk benne, hogy gondoskodsz rólunk – hogy miként Kánában, a megpróbáltatás után visszatérhessen az öröm és az ünnep. Segíts bennünket, Isteni Szeretet Anyja, igazíts minket az Atya akaratához, hogy megtegyük azt, amit Jézus mond nekünk, aki magára vette szenvedéseinket, vállára vette fájdalmainkat, hogy a kereszt által elvezessen bennünket a feltámadás örömébe. Ámen.

„Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkoron dicsőséges és áldott Szűz.”

 

Ferenc pápa második imája Szűz Máriához

„Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja...”

A szenvedéssel és félelemmel teli jelenlegi járványhelyzetben, mely az egész világot sújtja, hozzád fordulunk, Istennek Anyja és a mi Anyánk, oltalmad alatt védelmet keresve.

Ó Szűz Mária, tekints irgalmas szemmel e koronavírus-járványra; erősítsd meg az eltévelyedetteket és akik elhunyt és oly módon eltemetett szeretteiket siratják, amely önmagában megsebzi a lelket. Támogasd a megbetegedettek miatt félelemmel küzdőket, akik a fertőzés megakadályozása miatt nem lehetnek közel hozzájuk. Töltsd el bizalommal azokat, akik szoronganak a bizonytalan jövő, a gazdasági és munkahelyi következmények miatt.

Istennek Anyja és a mi Anyánk, járj közben értünk Istennél, az irgalmasság Atyjánál, hogy véget érjen ez a kemény próbatétel, és hogy visszatérjen a remény és a béke horizontja. Mint Kánában, járj közben isteni Fiadnál, kérve őt, hogy erősítse meg a betegek és az áldozatok családjait, és nyissa meg szívüket a bizalomra.

Segítsd az orvosokat, a betegápolókat, az egészségügyi dolgozókat, az önkénteseket, akik a jelenlegi szükséghelyzet frontján küzdenek, életüket is kockáztatva. Kísérd hősies küzdelmüket, és adj nekik erőt, jóságot és egészséget.

Légy azok mellett, akik éjjel-nappal segítik a betegeket, és légy a papok mellett, akik lelkipásztori buzgósággal és evangéliumi elkötelezettséggel akarnak mindenkinek segítséget és támogatást nyújtani.

Szent Szűz, világosítsd meg a tudós férfiak és nők elméjét, hogy megfelelő megoldásokat találjanak a vírus legyőzésére.

Segítsd a nemzetek felelőseit, hogy bölcsen, buzgón és nagylelkűen működjenek; támogassák a megélhetési gondokkal küszködőket, miközben társadalmi és gazdasági megoldásokat keresnek, előretekintően és a nagylelkűség szellemében.

Legszentebb Mária, érintsd meg az emberek lelkiismeretét, hogy a fegyverkezés növelésére és tökéletesítésére szánt hatalmas összegeket a jövőben inkább a hasonló katasztrófák elhárításának tanulmányozására fordítsák.

Szeretett Anyánk, növeld a világban az egyetlen családhoz tartozás érzetét, a mindenkit egyesítő kötelék tudatában, hogy testvéri és szolidáris lélekkel siessünk a szegénység és nyomorúság enyhítésére. Erősítsd a hitben való szilárdságot, a szolgálatban való kitartást és az imádságban való állhatatosságot.

Ó Mária, szomorúak Vigasztalója, öleld át meggyötört gyermekeidet, és nyerd el, hogy az Isten mindenható kezével szabadítson meg minket ettől a szörnyű járványtól, hogy az élet derűsen visszatérhessen rendes kerékvágásba.

Rád bízzuk magunkat, aki az üdvösség és a reménység jeleként ragyogsz utunkon, ó áldott, ó drága, ó édes, szép Szűz Mária! Ámen.

„És íme, szembejött velük Jézus, és ezt mondta: »Örüljetek!«” (Mt 28,9). Ez a Feltámadott első szava azután, hogy Mária Magdolna és a másik Mária felfedezte az üres sírt, és találkoztak az angyallal. Az Úr szembejön velük, hogy gyászukat örömömre fordítsa és megvigasztalja őket szomorúságukban (vö. Jer 31,13). A Feltámadott új életre akarja kelteni a nőket és velük az egész emberiséget. Azt akarja, hogy már most kezdjünk el részesedni a feltámadottak állapotában, amely vár ránk.

Provokációnak, sőt rosszízű viccnek tűnhet örömre biztatni, amikor látjuk, milyen súlyos és fájdalmas következményei vannak a koronavírus-járványnak.

Nem kevesen tekinthetik ezt, az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan, a tudatlanság vagy a felelőtlenség jelének (vö. Lk 24,17–19). Mint az első tanítványok, nők, akik a sírhoz mentek. A fájdalom és bizonytalanság légkörében élünk, ami arra késztet, hogy kérdezgessük egymást: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sír bejáratáról?” (Mk 16,3). Hogyan kezeljük ezt a helyzetet, amely egészen ránk nehezedett? A szembesülés mindazzal, ami történik, a már jelentkező és sejtett súlyos következmények, a fájdalom és szeretteink gyászolása összezavarnak, aggasztanak és megbénítanak bennünket.

Ez a sírt záró kő nehézsége, mely beárnyékolja a jövőt, és ténylegesen azzal fenyeget, hogy minden reményt eltemet.

Ez a kiszolgáltatott és idős emberek szorongásának nehézsége, akik a legnagyobb magányban töltik a karantén idejét, ez a családok nehézsége, akik nem tudják, hogyan tegyenek egy tányér ételt az asztalukra, ez az egészségügyi személyzet és a közfeladatot ellátó dolgozók nehézsége, amikor kimerültek és túlterheltnek érzik magukat… az a nehézség, mely úgy tűnik fel, mint amié az utolsó szó.

Mindazonáltal meghatódunk, ha felfigyelünk az evangéliumban szereplő nők magatartására. A helyzet miatti kétségek, szenvedés és zavar ellenére, sőt félve az üldöztetéstől, és mindentől, ami történhet velük, képesek voltak mozgásba lendülni, nem bénultak meg a velük történt eseményektől. A Mester iránti szeretetükkel és jellegzetes, helyettesíthetetlen, áldott női géniuszuknak köszönhetően képesek voltak úgy fogadni az életet, ahogyan az jött, és ügyesen kikerülni az akadályokat, csak hogy közel legyenek Urukhoz. A félelemmel és bizonytalansággal eltöltött apostoloktól eltérően, akik megtagadták az Urat és elmenekültek (vö. Jn 18,25–27), ők [a nők] anélkül, hogy menekültek volna, anélkül, hogy figyelmen kívül hagyták volna, ami történt, anélkül, hogy elszöktek vagy elmenekültek volna… tudtak egyszerűen ott lenni és kísérni. Az első tanítványokhoz, ezekhez a nőkhöz hasonlóan, akik a sötétség és a kétségbeesés közepette illatos olajokkal töltötték meg tarisznyájukat, és útnak indultak, hogy bekenjék eltemetett Mesterüket (vö. Mk 16,1), mi is észrevehetjük, a mai időkben, hogy sokan vannak, akik igyekeznek a társfelelősség kenetét vinni, hogy vigyázzák és ne veszélyeztessék mások életét. Eltérően azoktól, akik elmenekültek abban a hiszemben, hogy magukban boldogulhatnak, szemtanúi voltunk annak, ahogy szomszédjaink és családtagjaink erőfeszítéssel és áldozatosan vállalták, hogy otthon maradnak és így megfékezzék a fertőzés terjedését. Felfedezhettük, hogy számtalan ember, aki átélte és megszenvedte a kirekesztés és közömbösség világjárványát, továbbra is erőfeszítéseket tett, kísérték és támogatták egymást, hogy a helyzet kevésbé fájdalmas legyen (vagy inkább, lehessen).

Láttuk a kenetet, melyet pazarló nagylelkűséggel adtak orvosok, ápolók és ápolónők, raktári dolgozók, takarítók, gondozók, szállítók, rendfenntartók, önkéntesek, papok, szerzetesnők, nagyszülők, oktatók és sokan mások, akik bátran odaadták mindazt, amijük volt, hogy egy kis gondoskodást, nyugodtságot és lelket vigyenek a helyzetbe.

Bár a kérdés továbbra is ugyanaz volt: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sír bejáratáról?” (Mk 16,3), közülük egy sem hagyott fel azzal, amiről úgy érezte, hogy adhatja és adnia kell.

És pontosan ott, teendőik és aggodalmaik közepette, lepte meg a tanítványokat, ezeket a nőket egy örömtől túlcsorduló bejelentés: „Nincs itt, feltámadt!” Kenetük nem a halált, hanem az életet szolgálta. Virrasztásuk és az, hogy kísérték az Urat még a halálban és a legnagyobb kétségbeesésben is, nem volt hiábavaló, épp ellenkezőleg, lehetővé tette, hogy a Feltámadás felkenje őket: nem voltak egyedül, Ő életben volt, és előttük járt az úton. Csak egy örömtől túlcsorduló bejelentés tudta megtörni a kört, mely akadályozta őket abban, hogy észrevegyék: a kő már el volt hengerítve, és az elpazarolt illatos olajnak nagyobb volt a terjedési képessége, mint annak, ami fenyegette őket. Ez örömünknek és reményünknek a forrása, mely átalakítja cselekvésünket: keneteinket, odaadásunkat…, virrasztásunk és kísérésünk minden formáját, mely ebben az időszakban lehetséges; ezek nem lesznek hiábavalók, nem a halálnak adjuk át magunkat általuk.

Valahányszor részt veszünk az Úr kínszenvedésében, valahányszor kísérjük testvéreink szenvedését, megélve saját szenvedésünket is, fülünk hallani fogja a Feltámadás újdonságát: nem vagyunk egyedül, az Úr előttünk jár utunkon, és eltávolítja a köveket, melyek megbénítanak bennünket.

Ez az örömhír késztette a nőket arra, hogy elinduljanak, és megkeressék az elrejtőzött apostolokat és tanítványokat, és elmondják nekik: „A kereszten megszakadt, kioltott, a halálban ellobbant élet újraindult, és újra lobog”. [1] Ez a reményünk, amelyet nem rabolhatnak el tőlünk, nem hallgattathatják el és nem szennyezhetik be. Egész életetek, melyet szolgálatban és szeretetben odaadtatok ebben az időszakban, újra lobogni fog. Elég egy kis rést nyitni ahhoz, hogy a kenet, melyet az Úr nekünk akarja adni, ellenállhatatlan erővel kiáradjon, és lehetővé tegye, hogy a fájdalmas valóságot megújító pillantással szemléljük.

Az evangéliumi nőkhöz hasonlóan, mi is újra meg újra biztatást kapunk arra, hogy útnak induljuk, és engedjük, hogy ez a híradás átalakítson bennünket: az Úr, az ő újdonságával, mindig megújíthatja életünket és közösségünk életét. [2] Ezen az elhagyatott földön az Úr azon dolgozik, hogy újrateremtse a szépséget és újraélessze a remény: „Nézzétek: valami újat alkotok: már kezd kibontakozni; nem látjátok?” (Iz 43,19).

Isten soha nem hagyja el népét, mindig mellette áll, különösen, amikor a fájdalom erősebben van jelen.

Ha ezen idő alatt megtanulhattunk valamit, az az, hogy senki sem boldogulhat egyedül. A határok leomlanak, a válaszfalak összedőlnek, és minden integrista [fundamentalista] szónoklat elhallgat majd egy szinte észrevétlen jelenlét előtt, mely nyilvánvalóvá teszi, milyen törékenyek vagyunk. A húsvét egybegyűjt és arra hív bennünket, és idézzük emlékezetünkbe ezt a tapintatos és tiszteletteljes, nagylelkű és kiengesztelő másik jelenlétet, mely képes arra, hogy ne törje szét a megrepedt nádszálat, és ne oltsa ki a pislákoló kanócot (vö. Iz 42,2–3), hogy lendületet adjon az új életnek, melyet ajándékozni akar mindannyiunknak. Ez a Lélek lehelete, aki horizontokat nyit, felébreszti a teremtőkészséget, és megújítja egymással való testvéri kapcsoltunkat, hogy „jelen”-t (vagy „itt vagyok”-at) mondjunk, amikor látjuk a ránk váró hatalmas és halaszthatatlan feladatot. Sürgősen fel kell ismernünk és ki kell tapintanunk a Lélek pulzusát, hogy másokkal együtt ösztönözni tudjuk azokat a dinamikákat, amelyek tanúsíthatják és irányíthatják az új életet, amelyet az Úr a történelemnek ebben a konkrét pillanatában akar elindítani. Ez az Úr kedvező ideje, aki arra kér bennünket, hogy ne legyünk beletörődők, ne elégedjünk meg, arról nem is beszélve, hogy ne igazoljuk magunkat helyettesítő vagy palliatív logikákkal, amelyek megakadályozzák, hogy szembenézzünk a mostani események hatásaival és súlyos következményeivel.

Ez a megfelelő idő, hogy bátran és új képzelőerővel gondolkodjunk azon, mi lenne lehetséges, mégpedig azzal a realizmussal, amelyet csak az evangélium kínálhat nekünk.

A Lélek, aki nem engedi magát bezárni, rögzített vagy mulandó sémákkal, módozatokkal és struktúrákkal kihasználni, azt javasolja, hogy kapcsolódjunk az ő mozgásához, mely képes „mindent újrateremteni” (Jel 21,5).

Ebben az időben felismertük annak fontosságát, hogy „az egész emberi családot egyesítsük a fenntartható és átfogó fejlődés keresésében”. [3] Az egyes cselekvések nem egymástól elszigetelt cselekvések, akár jóról, akár rosszról legyen szó, hanem következményeik vannak mások számára, mivel közös Otthonunkban minden összekapcsolódik, és ha a népegészségügyi hatóság elrendeli az otthon tartózkodást (a járványügyi zárlatot), akkor annak megvalósulását az emberek teszik lehetővé, tudatában annak, hogy a járványt közös felelősséggel lehet csak megfékezni.

„A koronavírus-fertőzés veszélyét mindenekelőtt a szolidaritás antitesteivel tudjuk legyőzni.” [4]

Olyan lecke ez, amely megszakítja az egész fatalizmust, melyben elmerültünk, és lehetővé teszi, hogy ismét egy közös történelem alkotóinak és főszereplőinek érezzük magunkat, és így válaszolni tudjunk arra a sok bajra, mely emberek millióit sújtja a világon. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a jelen és a jövő történelmét úgy írjuk, hogy közben hátat fordítunk sok-sok ember szenvedésének!

Az Úr megkérdezi majd tőlünk: „Hol van a testvéred?” (Ter 4,9).

Válaszadásunkban bárcsak kinyilvánulhatna népeink lelke, a reménynek, a hitnek és a szeretetnek az a tárháza, amellyel születtünk, és amelyet hosszú ideig elaltattunk és elhallgattattunk! Ha egyetlen népként cselekszünk, a bennünket fenyegető többi járvánnyal szemben is, akkor valós eredményt tudunk elérni! Képesek leszünk-e felelősen fellépni az éhezéssel szemben, melytől sokan szenvednek, tudva, hogy mindenki számára van elegendő étel? Folytatjuk-e, hogy bűnrészes hallgatással elfordítjuk tekintetünket a háborúkról, melyeket uralom- és hatalomvágy táplál? Hajlandóak leszünk-e változtatni életmódunkon, mely sokakat szegénységbe taszít, és hajlandók leszünk-e bátran elősegíteni egy mértéktartóbb és humánusabb életvezetést, mely lehetővé teszi az erőforrások méltányos elosztását? Nemzetközi közösségként meghozzuk-e a szükséges intézkedéseket a környezet pusztításának megfékezésére, vagy továbbra is tagadjuk a nyilvánvaló tényeket? A közömbösség globalizációja továbbra is fenyegeti és kísérti utunkat…

Bárcsak rátalálnánk az igazságosság, a tevékeny szeretet és a szolidaritás szükséges antitestjeire.

Nem szabad félnünk attól, hogy a szeretet civilizációjának alternatíváját éljük, amely „a remény civilizációja a szorongás és a félelem, a szomorúság és a kétségbeesés, a passzivitás és a fáradtság ellen. A szeretet civilizációját nap nap után, szakadatlanul építjük. Ez mindenki elkötelezett erőfeszítését igényli, tehát testvérek elkötelezett közösségét igényli.” [5]

A szenvedésnek és gyásznak ebben az időszakában az a vágyam, hogy ott, ahol vagy, megtapasztalhasd Jézust, aki szembejön veled, köszönt téged, és azt mondja: „Örülj” (Mt 28,9); és hogy ez a köszöntés mozgasson bennünket, hogy hirdessük és továbbadjuk Isten országának örömhírét.

JEGYZETEK

[1] Romano Guardini: Az Úr Krisztus. Elmélkedések Jézus Krisztus személyéről és életéről, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 450.
[2] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), 11. pont
[3] Laudato si’ enciklika (2015, május 24.), 13. pont
[4] Pápai Életvédő Akadémia: Pandemia y fraternidad universal. Nota sobre la emergencia COVID-19 [Világjárvány és egyetemes testvériség. Jegyzet a koronavírus-vészhelyzetről], 2020. március, 4. old.
[5] Eduardo Pironio: Dialogo con los laicos [Párbeszéd a világiakkal], Buenos Aires, 1986.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kedves Testvéreim, boldog húsvétot!

Ma az egész világon visszhangzik az Egyház hangja: „Jézus Krisztus feltámadt!” — „Valóban feltámadt!”

Ez az örömhír úgy lobbant fel az éjszakában, mint egy láng: egy olyan világ éjszakájában, amely korszakos kihívások előtt áll, és amelyet olyan járvány sújt, mely kemény próbatételnek veti alá emberiségünk családját. Ezen az éjszakán visszhangzik az Egyház hangja: „Feltámadt reményem, Krisztus!” (húsvéti szekvencia).

Ez egy másfajta „ragály”, amely szívről szívre terjed – mivel minden emberi szív várja ezt az örömhírt.

Ez a remény ragálya: „Feltámadt reményem, Krisztus!”. Nem varázsigéről van szó, amelytől szertefoszlanak a problémák. Nem, Krisztus feltámadása nem ilyen. Ez a szeretet győzelme a rossz gyökere fölött, olyan győzelem, amely nem „lép át” a szenvedésen és a halálon, hanem áthalad ezeken, utat nyitva a szakadék fölött, jóvá alakítva át a rosszat: ez Isten hatalmának a kizárólagos ismertetőjegye.

A Feltámadott nem más, mint a Keresztre Feszített. Eltörölhetetlenül az Ő dicsőséges testében hordozza a sebhelyeket: ezek a sebek a remény réseivé váltak. Őfeléje fordítjuk a tekintetünket, hogy gyógyítsa meg bánattól görnyedő emberiségünk sebesüléseit.

A mai napon különösen is gondolok mindazokra, akiket közvetlenül sújt a koronavírus: a betegekre, azokra, akik meghaltak, s az ő családtagjaikra, akik siratják szeretteik elvesztését, akiktől olykor még végső búcsút sem tudtak venni. Az élet Ura fogadja be országába az elhunytakat, és adjon vigaszt és reményt annak, aki még mindig próbatétel alatt áll, különösen az időseknek és a magányosoknak. Ne vonja meg vigasztalását és a szükséges segítséget azoktól, akik különösen sebezhető helyzetben vannak, mint az ápolási otthonokban dolgozók, a kaszárnyákban és a börtönökben élők. Sokak számára ez most egy magányos húsvét, amelyet a járvány által kiváltott gyász és csapások, testi szenvedések és gazdasági nehézségek közepette élnek meg.

Ez a betegség nemcsak a szeretet megnyilvánulásaitól, de a személyes vigasznyújtás lehetőségétől is megfosztott minket, amely a szentségekből, különösen az Eucharisztiából és a gyónásból fakad. Sok országban nem nyílt mód arra, hogy szentségekhez járuljanak, ám az Úr nem hagyott magunkra minket! Megmaradva az ima egységében, biztosak lehetünk benne: fölöttünk tartotta a kezét (vö. Zsolt 139,5). Nyomatékosan ismétli el nekünk: ne féljetek, „feltámadtam, és újból veled vagyok” (ld. Missale Romanum)! Jézus, a mi húsvétunk, adjon erőt és reményt az orvosoknak és az ápolóknak, akik mindenfelé a felebarátról való gondoskodás, a felebaráti szeretet tanúságát tárják elénk, elmenve egészen erőik végső határáig, nem ritkán még a saját egészségüket is feláldozva. Szeretettel és nagy hálával gondolunk rájuk és mindazokra, akik fáradhatatlanul dolgoznak azért, hogy biztosítsák a polgári együttélés szempontjából lényeges és szükséges szolgáltatásokat, a rendfenntartó erőkre és a katonákra, akik számos országban hozzájárultak ahhoz, hogy könnyítsenek a nehézségeken és a lakosság szenvedésein.

Ezekben a hetekben sok millió ember élete változott meg egészen váratlanul. Sokak számára az otthonmaradás az elmélkedésnek, a féktelenné vált életritmus megállításának, a szeretteikkel való együttlétnek, a társaságuk felett érzett örömnek a lehetőségét hozta el. Ám sokak számára ez a bizonytalannak mutatkozó jövő, a fenyegető munkahelyelvesztés és a jelen válság által kiváltott egyéb következmények miatt érzett aggódás ideje.

Bátorítom a politikai felelősséget viselőket, hogy tevőlegesen működjenek közre a polgárok közjavának az előmozdításában, gondoskodva azokról az eszközökről, melyek ahhoz szükségesek, hogy mindenki méltó életet élhessen, és – amennyiben a körülmények megengedik – elősegítik a szokásos mindennapi tevékenységek újra megkezdését.

Ez nem a közönyösség ideje, mert az egész világ szenved, és egységesnek kell mutatkoznia a járvánnyal vívott harcban. A feltámadott Jézus adjon reménységet minden szegénynek, aki a perifériákon él, a menekülteknek és a hajléktalanoknak! Ne maradjanak magukra ezek a leggyöngébb testvéreink, akik a világ minden részén benépesítik a városokat és a perifériákat. Ne engedjük, hogy nélkülözniük kelljen az elsődleges fontosságú javakat, amelyeket sokkal nehezebb fellelni most, amikor számos tevékenység szünetel, sem a gyógyszereket, és mindenek fölött a megfelelő egészségügyi ellátás lehetőségét. A körülményekre való tekintettel enyhítsenek a nemzetközi szankciókon, amelyek az ezek által sújtott országokat meggátolják abban, hogy megfelelő támogatást nyújtsanak a polgáraiknak, és hozzanak olyan állapotba minden országot, különösen a leginkább szegényeket, hogy képesek legyenek szembenézni a jelen pillanat legnagyobb szükséghelyzeteivel, csökkentve vagy akár elengedve az adósságot, amely megterheli a költségvetéseiket.

Ez nem az önzések ideje, mivel a kihívás, mely előttünk áll, mindannyiunkat egyformán érint, és nem tesz különbséget senki között. A világ megannyi koronavírus által sújtott területe közül különösen gondolok Európára. A második világháború után ez a szeretett kontinens a szolidaritás kézzelfogható szellemének köszönhetően volt képes feltámadni, ez tette számára lehetővé, hogy hátrahagyja a múlt versengéseit. Ma minden korábbinál sürgetőbb, különösen az adott körülmények közepette, hogy ezek a versengések ne lépjenek újra a színre, hanem mindenki ismerje el: mindannyian egyetlen család tagjai vagyunk, és kölcsönösen támogatnunk kell egymást. Napjainkban az Európai Unió korszakos kihívás előtt áll, és ettől nem csak a kontinens, de az egész világ jövője is függ. Nem mulasszuk el ezt a lehetőséget felhasználni arra, hogy a szolidaritás újabb jeleit adjuk, akár még innovatív megoldásokat is alkalmazva. Ennek az egyetlen alternatívája nem más, mint az egyedi érdekek önzése és a múltba való visszatérés kísértése. Ez viszont magával hozza annak a kockázatát, hogy kemény próbatétel elé állítjuk a békés együttélést és az utánunk jövő nemzedékek fejlődését.

Ez nem a megoszlások ideje. Krisztus, a mi békénk, világosítsa meg mindazokat, akik felelősséget viselnek a konfliktusokban, hogy legyen bátorságuk csatlakozni a globális és azonnali fegyverszüneti felhíváshoz a világ minden sarkában.

Ez nem a fegyvergyártás és -kereskedelem ideje, erre fordítva azt az óriási tőkét, amelyet sokkal inkább az emberek gyógyítására és az életek megmentésére kellene szánni.

Legyen ez inkább olyan idő, amikor végre véget vetünk annak a hosszú háborúnak, amely vérbe borította a szeretett Szíriát, a jemeni konfliktusnak, az iraki és a libanoni feszültségeknek. Legyen ez inkább olyan idő, amikor az izraeliek és a palesztinok visszatérnek a párbeszéd útjára, hogy stabil és tartós megoldást találjanak, amely lehetővé teszi mindkét fél számára a békés életet. Szűnjenek meg az Ukrajna keleti részében élőket sújtó szenvedések. Vessenek véget a terrortámadásoknak, amelyeket Afrika különböző országaiban oly sok ártatlan ember ellen követnek el. Ez nem a megfeledkezés ideje. Az előttünk álló válság ne feledtesse el velünk azt a sok egyéb szükséghelyzetet, amely számos ember szenvedését okozza. Az élet Ura mutassa meg közelségét Ázsia és Afrika lakóinak, akik súlyos humanitárius válságot élnek meg, például az észak-mozambiki Cabo Delgado régióban. Melengesse meg a szívét a megannyi, a háború, a szárazság és a rossz életkörülmények miatt elmenekült vagy otthonából elüldözött embernek. Nyújtson oltalmat a megannyi elvándorlónak és menekültnek, akik között sok a gyermek, és akik elviselhetetlen körülmények között élnek, mindenekelőtt Líbiában, valamint Görögország és Törökország határvidékén. Nem akarok elfeldkezni leszbosz szigetéről. Tegye lehetővé Venezuelában, hogy konkrét és azonnali megoldásokat találjanak, megengedve a nemzetközi segítségnyújtás eljuttatását a súlyos politikai, társadalmi, gazdasági és egészségügyi konjunktúra miatt szenvedő lakossághoz.

Kedves Testvéreim!

A közönyösség, az önzés, a megoszlás, a megfeledkezés egyáltalán nem olyan szavak, amelyeket hallani szeretnénk a mostani időkben. Sőt, mindörökre el szeretnénk törölni ezeket! Akkor jutnak ezek diadalra, hogyha győz bennünk a félelem és a halál, vagyis amikor nem engedjük, hogy az Úr Jézus győzzön a szívünkben és az életünkben.

Ő, aki már legyőzte a halált és megnyitotta számunkra az üdvösség útját, oszlassa szét az árnyakat szegény emberiségünk életében, és vezessen el minket az Ő dicsőséges napjára, amely nem ismer alkonyt.

Ezekkel az elmélkedő szavakkal szeretnék mindannyiótoknak boldog húsvétot kívánni.

Fordította: Török Csaba

Bevezetés

A Keresztút idei elmélkedéseit a padovai „Due Palazzi” fegyház lelkészsége készítette elő. Ferenc pápa felkérésére tizennégyen elmélkedtek el a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedéséről, saját életükre alkalmazva azt. Öten közülük fogvatartottak, egy család gyilkosság miatt veszítette el egyik tagját, egyikük életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt férfi leánya, van közöttük egy nevelőtiszt, egy fegyőr, egy fogvatartott édesanyja, a börtönrendőrség egy tisztje, valamint egy pap, aki vád alá vetettek, majd nyolc évnyi peres eljárás után teljesen és végérvényesen felmentettek minden vádpont alól.

Amikor most Krisztus keresztútját a börtönök világában mozgó emberek karcos hangján kísérjük végig, alkalmunk nyílik arra, hogy részeseivé váljunk az Élet és a Halál közötti kivételes párharcnak, és felfedezzük: a jó szövetszálai elkerülhetetlenül összetalálkoznak a rosszéival. Amikor a rácsok mögül szemléli valaki a Kálváriát, akkor elhiszi: pár pillanat alatt lepereghet s átalakulhat egy egész élet, ahogyan ez a jobb latorral is megtörtént. Elég, ha igazsággal töltjük meg ezeket a pillanatokat: az elkövetett vétek fölött érzett megbánással; a meggyőződéssel, miszerint a halál nem örökre szól; a bizonyossággal, melynek értelmében Jézus az az ártatlan ember, akit igazságtalanul ítéltek el és nevettek ki. Minden lehetséges annak, aki hisz, mivel a börtönök sötétjében is visszhangzik a reményteljes üzenet: „Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). Az ember, aki képes volt a legborzalmasabb bűnt is elkövetni, a legváratlanabb feltámadás főszereplőjévé válhat – ha akad valaki, aki megfogja a kezét. Biztosak lehetünk benne: még amikor a rosszról vagy a szenvedésről beszélünk, akkor is maradhat hely a megváltás számára; a rossz közepette is felismerhetjük a jó dinamizmusát, és teret nyithatunk előtte (vö. A Szentatya üzenete a Tömegtájékoztatás Világnapjára, 2020). Ily módon a Via Crucis átalakul Via Lucis-szá [a keresztút az öröm útjává].

A Marco Pozza börtönlelkész és Tatiana Mario önkéntes által összegyűjtött szövegeket egyesszám első személyben írták meg a szerzőik, de úgy döntöttek, nem tüntetik fel a neveiket: az elmélkedésben részt vevők azt szerették volna, hogy világszerte mindazok, akik ugyanilyen helyzetben vannak, „kölcsön vehessék” a hangjukat. Ma este, a börtönök csöndjében, egyetlen ember hangja mindannyiunk hangjává lesz.

Könyörögjünk!

Istenünk, mindenható Atyánk,
aki Jézus Krisztusban, a te Fiadban,
magadra vállaltad az emberiség sebeit és szenvedését,
ma a jobb latorral együtt merészelek hozzád könyörögni:
„Emlékezz meg rólam!”
Itt vagyok, csakis Teelőtted, ennek a börtönnek a sötétjében,
szegényen, meztelenül, éhesen és megvetetten,
és arra kérlek, öntsed sebeimre
a megbocsátás s a vigasztalás olaját,
és a szívet megerősítő testvériség borát.
Gyógyíts engem kegyelmeddel,
és taníts meg remélni a reménytelenség idején.
Uram és Istenem, hiszek,
segíts a hitetlenségemen!
Kérlek, irgalmas Atyám, továbbra is bízz bennem,
és adj nekem mindig egy új lehetőséget,
végtelen szeretetedben ölelj át engem!
Segítségeddel és a Szentlélek ajándéka által
én is képes leszek felismerni és szolgálni Téged,
testvéreimben.
Ámen.

ELMÉLKEDÉSEK ÉS IMÁDSÁGOK

A padovai „Due Palazzi” fegyház lelkészsége által összegyűjtött szövegeket a következők készítették:

I. egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt

II. két szülő, akiknek meggyilkolták a lányát

III. egy fogvatartott

IV. egy fogvatartott édesanyja

V. egy fogvatartott

VI. egy plébániai katekéta

VII. egy fogvatartott

VIII. egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt férfi lánya

IX. egy fogvatartott

X. egy nevelőtiszt

XI. egy megvádolt, majd felmentett pap

XII. egy fegyőr

XIII. egy önkéntes

XIV. a börtönrendőrség egy tisztje

I. állomás

Halálra ítélik Jézust
* (egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt személy elmélkedése)

Pilátus ismét hozzájuk fordult, mert szabadon akarta bocsátani Jézust. De tovább ordítoztak: „Keresztre! Keresztre vele!” Harmadszor is megkérdezte: „De hát mi rosszat tett? Semmi vétket nem találok, amiért halálra kellene ítélnem. Megfenyítem és szabadon bocsátom.” De azok nem tágítottak, hanem egyre elszántabban, egyre hangosabban üvöltötték, hogy feszítse keresztre. Erre Pilátus úgy határozott, hogy enged követelésüknek. Szabadon engedte hát kérésükre azt, aki lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe, Jézust meg kiszolgáltatta nekik akaratuk szerint (Lk 23,20–25).

A bíróságokon, az újságokban hányszor felzúg ez a kiáltás: „Keresztre! Keresztre vele!” Ezt kiáltozták velem kapcsolatban is: édesapámmal együtt életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Akkor kezdődött a keresztre feszítésem, amikor kisgyermek voltam: ha visszagondolok erre az időre, látom magamat, ahogy bezsúfolódom a kisbuszba, ami az iskolába vitt. Dadogásom miatt kiközösítettek, nem voltak barátaim. Már kiskoromban elkezdtem dolgozni, nem tanulhattam tovább: a tudatlanság csak még naivabbá tett. Az erősebbek zaklatása elrabolta a gyerekkor fényeit ettől a ’70-es évek Calabriájában született gyerektől. Inkább Barabásra, és nem Jézusra hasonlítok, ám a leggyötrőbb ítéletet mégis a lelkiismeretem mondja ki fölöttem: éjjelente kinyitom a szemeimet, és kétségbeesetten keresek valamiféle fényt, ami megvilágosíthatná a történetemet.

Amikor bezárva vagyok a cellában, újra meg újra elolvasom Krisztus szenvedéstörténetét, és sírásban török ki: huszonkilenc évnyi börtön után még mindig képes vagyok sírni, múltbeli történetem, az elkövetett rossz miatt szégyenkezni. Egy személyben Barabásnak, Péternek és Júdásnak érzem magam. Viszolygást érzek a múlt miatt, még ha tudom is, hogy ez az én történetem. Évekig éltem szigorított fegyházban [a 41-bis törvényi rendelkezés értelmében], édesapám pedig ugyanilyen körülmények között halt meg. Éjszakánként sokszor hallottam, hogy sír a cellában. Próbálta titokban tenni, de én mégis észrevettem. Mindkettőnkre mélységes sötétség borult. Ebben a nem-életben azonban folyton kerestem valamit, ami az életet jelenthetné: különös kimondani, de a börtön jelentette a megmenekülésemet. Ha valakinek a szemében még mindig Barabás vagyok, nem haragszom meg érte: szívem mélyén megérten, hogy az az ártatlan Ember, akit hozzám hasonlóan elítéltek, azért jött, hogy megkeressen a börtönben, és megtanítson az életre.

Úr Jézus, a hangos kiáltások elvonják a figyelmünket, mégis észreveszünk téged a tömeg közepén, amely ezt ordítja: keresztre kell feszíteni téged; és talán mi magunk is ott vagyunk a kiáltozók között, nem is sejtve, micsoda rosszra lehetünk képesek. Celláinkból imádkozni szeretnénk Atyádhoz mindazokért, akiket Hozzád hasonlóan halálra ítéltek, és mindazokért, akik még mindig helyetted szeretnék kimondani a legvégső ítéletet.

Könyörögjünk!
Istenünk, az élet barátja, aki a kiengesztelődésben mindig új lehetőséget kínálsz arra, hogy megízleljük végtelen irgalmasságodat, kérünk Téged, öntsd szívünkbe a bölcsesség ajándékát, hogy minden embert Szentlelked templomának tekintsünk, és tiszteletben tartsuk sérthetetlen méltóságukat! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

II. állomás

Jézus vállára veszi a keresztet
* (Két szülő elmélkedése, akiknek megölték a lányát)

A katonák bekísérték a palota belsejébe, a pretoriumba, és egybehívták az egész helyőrséget. Bíborba öltöztették, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvözlégy, zsidók királya!” A fejét náddal verték, leköpdösték és gúnyból térdet hajtva hódoltak előtte. Azután, hogy így kigúnyolták, levették róla a bíbort és a saját ruháját adták rá (Mk 15,16–20).

Azon a rettenetes nyáron szülői életünk együtt halt meg a két lányunkkal. Az egyikük a legkedvesebb barátnőjével együtt esett egy kegyetlen ember erőszakjának az áldozatául; a másikuk bár csodálatos módon túlélte a támadást, azóta soha többé nem mosolygott. Áldozatos életet éltünk: dolgoztunk, szolgáltuk a családunkat. Arra tanítottuk a gyermekeinket, hogy tiszteljék egymást, és tartság értékesnek a szegényebbek szolgálatát. Gyakran megkérdezzük magunktól: „Miért épp velünk történt meg ez a borzalom?” Nem lelünk békét. Mindig is hittünk az igazságszolgáltatásban, ám még ez sem volt képes enyhíteni legmélyebb sebeink fájdalmát: mindörökre szenvedésre lettünk ítélve.

Az idő nem könnyítette meg a kereszt súlyát, amelyet a vállainkra helyeztek: nem tudjuk elfelejteni azt, aki ma már nincs velünk. Idősek vagyunk, egyre védtelenebbek, s a létező legrosszabb fájdalom áldozatai: túléltük egy leányunk halálát.

Nehéz megmondani, miként, de amikor eluralkodik rajtunk a legnagyobb kétségbeesés, az Úr különféle módokon ellátogat hozzánk, és megajándékoz a házastársi szeretet kegyelmével, hogy így — még ha fáradságosan is — támaszt tudjunk nyújtani egymásnak. Meghív arra, hogy nyitva tartsuk a házunk ajtaját a leggyöngébb, a reményvesztett előtt, befogadva a kopogtatót, még ha csak egy tányér levesre is. A szeretet lett számunkra a legfőbb törvény, ez a megmenekülésünk útja: nem akarjuk megadni magunkat a rossznak. Isten szeretete valóban képes újjászülni az életet, mivel az ő Fia, Jézus, már előttünk megtapasztalta az emberi fájdalmat, s emiatt képes a valódi együttérzésre.

Úr Jézus, annyira fáj, hogy megverve, kinevetve, lemeztelenítve látunk Téged. Az embertelen kegyetlenség ártatlan áldozata vagy. Ezen a fájdalmas éjszakán könyörögve fordulunk Atyádhoz, hogy rábízzuk mindazokat, akik az erőszak és a gonoszság áldozataivá lettek.

Könyörögjünk!
Istenünk, igazságosságunk és megváltásunk, aki nekünk ajándékoztad egyetlen Fiadat, megdicsőítve őt a Kereszt trónusán, öntsd szívünkbe reménységedet, hogy felismerjük jelenlétedet életünk sötét pillanataiban. Vigasztalj meg minket minden szenvedésben, és légy támaszunk a próbatételek idején, míg várjuk Országod eljövetelét! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

III. állomás

Jézus először esik el a kereszt alatt
* (Egy fogvatartott elmélkedése)

Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát (Iz 53,4–6).

Az volt az első alkalom, hogy elbuktam, ám számomra ez mégis a halált jelentette: kioltottam egy ember életét. Elég volt egy nap, hogy hátrahagyjam a kifogástalan életemet, és végbevigyek egy olyan tettek, amely magában hordozza az összes parancs megszegését. Úgy érzem, én vagyok a Krisztust kérlelő lator kortárs változata: „Emlékezz meg rólam!” Nem csak azt gondolom, hogy megbánta a tettét, de azt is, hogy tudatosult benne: tévútra lépett. Emlékszem gyerekkoromból a rideg és ellenséges közegre, amelyben felnőttem: elég volt, ha ráakadtak a másik valamiféle gyöngeségére, és rögtön a szórakozás céltáblává tették őt. Kerestem őszinte barátokat, szerettem volna, hogy úgy fogadjanak el, ahogy vagyok, de nem sikerült. Szenvedést ébresztett bennem a mások boldogsága, éreztem, hogy faágat dugtak a kerekem küllői közé, folyton áldozatokat kértek tőlem, és elvárták a szabályok betartását: úgy éreztem, mindenki számára idegen vagyok, és mindenáron revansot akartam venni.

Nem vettem észre, hogy a rossz apránként növekedett bennem. Végül egy este ütött a sötétségem órája: egyetlen pillanat alatt, lavinaként elszabadult az életem során elszenvedett összes igazságtalanság emléke. A düh kiölte belőlem a kedvességet, és összemérhetetlenül nagyobb bűnt követtem el mindannál, mint amit addig elszenvedtem. A börtönben aztán a többiek sértegetései átalakultak az önmagam irányában érzett megvetéssé: kevés választott el a végtől, elértem a határaimat. A családomat is a szakadékba löktem: énmiattam elvesztették a vezetéknevüket, a becsületüket, nem voltak más, csak a gyilkos családja. Nem keresek mentő vagy enyhítő körülményeket, az utolsó napig le fogom tölteni a büntetésemet, mert a börtönben olyan emberekre találtam, amik visszaadták az elvesztett bizalmamat.

Az volt az első bukásom, hogy azt gondoltam: nincsen jóság a világban. A második esésem a gyilkosság lett. Szinte olyan volt ez, mint egy következmény: hiszen belülről már halott voltam.

Úr Jézus, te is a földre zuhanva végezted. Az első esés talán a legdurvább, mert ilyenkor még új minden: erős az ütés, és győz az elveszettség érzése. Atyádra bízzuk mindazokat, akiket börtönbe zárnak a saját kizárólagos érveik, és képtelenek beismerni a bűnöket, amelyeket elkövettek.

Könyörögjünk!
Istenünk, aki felemelted az ember az eséséből, kérünk Téged: jöjj, segíts gyöngeségünkön, adj nekünk látó szemet, hogy szemlélhessük szeretetednek a mindennapjainkban elejtett jeleit. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

IV. állomás

Jézus édesanyjával találkozik
* (Egy fogvatartott édesanyjának az elmélkedése)

Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány (Jn 19,25–27).

Egyetlen egy perce sem kísértett meg a gondolat, hogy magára hagyom a fiamat, amikor lesújtott rá az ítélet. A letartóztatás napján megváltozott az életünk: vele együtt az egész család börtönbe vonult. A közvélemény ítélete még ma sem enyhült meg, olyan, mint egy kiélezett penge: a ránk mutogató ujjak csak még nehezebbé teszik a szenvedést, amelyet már úgyis a szívünkben hordozunk. A napok múltával csak tovább szaporodnak a sebek, olykor már a lélegzetünk is elakad.

Ilyenkor megérzem a Szűzanya közelségét: segít, hogy ne törjön össze a kétségbeesés, hogy el tudjam viselni a gonoszkodásokat. Őrá bíztam a fiamat: csakis Máriára bízhatom a félelmeimet, hisz tudom, ő is átélte ezeket, amikor felment a Kálvária hegyére. Szíve mélyén tudta, hogy Fia nem fog elmenekülni az ember gonoszsága elől, ám mégsem hagyta őt magára. Ott állt, osztozott a szenvedésében, jelenlétével a társa lett. Úgy képzelem, hogy Jézus felemelte a fejét, és tekintete találkozott Mária szeretetteljes szemeivel, és soha nem érezte egyedül magát.

Én is ezt akarom tenni. Magamra vállaltam a fiam bűneinek a terhét, a saját felelősségemért is bocsánatot kértem. Könyörögve kérem önmagam számára az azt irgalmat, amit csak egy édesanya érezhet át igazán: hogy fiam a büntetése letöltése után visszatérhessen az életbe. Szüntelenül imádkozom érte, hogy nap nap után más emberré válhasson, aki képes újra szeretni önmagát és a többieket.

Úr Jézus, a hosszú keresztúton talán édesanyáddal való találkozásod a leginkább megindító és fájdalmas pillanat. Kettőtök tekintetébe helyezzük azokat a családtagokat és barátokat, akik gyötrődve és tehetetlenül kísérik nyomon szeretteik sorsát.

Könyörögjünk!
Mária, Isten és az Egyház anyja, Fiad hűséges tanítványa, hozzád fordulunk, hogy figyelmes tekintetedre és anyai szíved oltalmára bízzuk az emberiség kiáltását, amely sóhajtozva és gyötrődve várja a napot, amikor minden könnyet letörölnek az arcainkról. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

V. állomás

Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni
* (Egy fogvatartott elmélkedése)

Ahogy elvezették, megállítottak egy cirenei embert, Simont, aki éppen a mezőről tartott hazafelé. Vállára adták a keresztet, hogy vigye Jézus után (Lk 23,26).

Foglalkozásom révén gyermekek nemzedékeinek segítettem abban, hogy egyenes gerinccel járjanak. Egyik napról a másikra a földre zuhantam. Olyan volt, mintha kettétörték volna a gerincemet: munkám egy szégyenteljes elítélés támpontjává vált. Börtönbe kerültem: a börtön pedig belépett az otthonom ajtaján. Olyan lettem a városban, mint egy kivert kutya: elvesztettem a nevemet, most azzal a bűnténnyel neveznek meg, amelyikkel az igazságszolgáltatás vádol. Többé már nem vagyok ura az életemnek. Ha erre gondolok, eszembe jut a szakad cipőjű, elázott lábú, használt ruhákban járó gyerek: sok-sok idővel ezelőtt én voltam ez a gyermek. Aztán egy napon letartóztattak: három férfi jött egyenruhában, minden egy merev forgatókönyv szerint zajlott le. Az engem elnyelő börtön betonjába oldódva élek.

Nehéz a kereszt, amelyet a vállaimra raktak. Az idő múltával megtanultam együtt élni vele, a szemébe nézni, a nevén nevezni: éjszakák telnek el azzal, hogy társaságot nyújtunk egymásnak. Mindenki ismeri a börtön Cirenei Simonjait: ez az önkéntesek második neve, akik feljönnek erre a kálváriára, hogy segítsenek hordozni a keresztet. Olyan emberek ők, aki visszautasítják a falka törvényét, és a lelkiismeretükre hallgatnak. Cirenei Simon az én cellatársam is: az első, börtönben töltött éjszakámon ismertem meg őt. Olyan ember volt, aki évekig élt egy padon, szeretet és jövedelem nélkül. Az egyetlen gazdagságát egy csomag briós jelentette. Nagyon édesszájú volt, de ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem azt a feleségemnek, amikor először jött látogatóba hozzám: a feleségem könnyekben tört ki, annyira váratlan és figyelmes volt ez a gesztus.

A börtönben öregszem meg: arról álmodom, hogy egy nap újra bízni tudok majd az emberekben.

Hogy az öröm Cirenei Simonjává válok valaki számára.

Úr Jézus, úgy akartad, hogy születésedtől kezdve egészen a keresztedet hordozó ismeretlennel való találkozásig szükséged legyen a segítségünkre. Cirenei Simonhoz hasonlóan mi is testvéreink felebarátaivá akarunk válni, együttműködve az Atya irgalmasságával, hogy így enyhítsük a rossz igáján, amely rájuk nehezedik.

Könyörögjünk!
Istenünk, a szegények oltalmazója és a szenvedők támasza, állíts talpra minket jelenléteddel és segíts hordozni minden áldott nap szeretetparancsod édes igáját! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

VI. állomás

Veronika kendőt nyújt Jézusnak
* (Egy plébániai katekéta elmélkedése)

Szívem ezt sugallta:
„Keresd tekintetét!”
Uram, a te arcodat akarom keresni.
Ne rejtsd el előlem arcodat,
ne taszítsd el szolgádat haraggal!
Te vagy oltalmazóm, ne utasíts vissza,
Istenem, megmentőm,
ne hagyj el végképp! (Zsolt 27, 8–9).

Katekétaként rengeteg könnyet szárítok fel azáltal, hogy engedem kicsordulni azokat: nem szabad gátat emelni a meggyötört szív sírása elé. Sokszor találkozom olyan reményvesztett emberekkel, akik a börtön sötétjében választ keresnek a számukra végtelennek tűnő rossz kérdésére. Ezek a könnyek a vereség és a magány, a lelkiismeret-furdalás és a meg nem értés illatát árasztják. Sokszor a magam helyére képzelem Jézust a börtönben: Ő hogyan szárítaná fel a könnyeket? Hogyan oldana ezeknek az embereknek a szorongásán, akik nem találnak kivezető utat abból, amivé az tette őket, hogy engedtek a rossznak?

Igen nehéz feladat válaszra lelni, és ez a felelet sokszor felfoghatatlan a mi kicsiny és korlátozott emberi gondolkodásunk számára. Krisztus azonban javasolt nekem egy utat: szemléljem ezeket a szenvedéstől eltorzult arcokat, és ne féljek tőlük! Arra kért, hogy maradjak itt, mellettük, tartsam tiszteletben a csöndjüket, hallgassam meg a fájdalmukat, próbáljuk túllátni az előítéleteken. Épp úgy, ahogyan Krisztus is szeretetteljes szemekkel néz a mi törékenységeinkre és korlátainkra. Mindenkinek, még a bebörtönzötteknek is felkínálja minden nap az új emberré válás lehetőségét. Ez annak a tekintetnek köszönhető, amely nem ítél, hanem életet és reményt sugároz.

Ily módon a kiontott könnyek olyan szépség magvetésévé válhatnak, amelyet akár még csak elképzelni is nehéz lett volna.

Úr Jézus, Veronika együttérzett veled: egy szenvedő emberrel találkozott, és felfedezte Isten arcát. Az imádságban Atyádra bízzuk korunk embereit, akik oly sok testvérük könnyeit szárítják fel.

Könyörögjünk!
Istenünk, valódi fény és a fény forrása, aki a gyöngeségben nyilvánítod ki mindenhatóságodat és szeretetet radikalizmusát, vésd bele szíveinkbe az arcodat, hogy felismerjünk téged az emberiség szenvedéseiben! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen.

VII. állomás

Jézus másodszor esik el a kereszt alatt
* (Egy fogvatartott elmélkedése)

Jézus pedig ezt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” Ruháján sorsot vetve megosztoztak (Lk 23,34).

Amikor régebben elmentem egy börtön előtt, még az arcomat is elfordítottam: „Én biztos, hogy soha nem végzem odabent” — mondtam magamban. Amikor csak odanéztem, melankólia és a sötétség költözött belém: olyan volt, mintha élő halottak temetője mellett mennék el. Egy nap azonban a testvéremmel együtt én is a rácsok mögött végeztem. És ha ez nem lett volna elég, még az édesapámat és az édesanyámat is magammal hoztam ide. A börtön, ami régen idegen ország volt, most az otthonunkká vált: az egyik cellában mi voltunk, a férfiak, egy másikban pedig az édesanyánk. Néztem őket, és szégyelltem magamat: úgy éreztem, többé nem nevezhetem magam embernek. Az én hibámból fognak börtönben megöregedni.

Kétszer estem a földre. Először akkor, amikor a rossz elvarázsolt, és én engedtem neki: a kábítószerárusítás az én szememben többet ért, mint az édesapám munkája, aki naponta tíz órán át robotolt görnyedt háttal. Másodszor akkor, amikor a családom romba döntése után megkérdeztem magamtól: „Ki vagyok én, hogy Krisztus meghal értem?” Jézus kiáltását olvasom ki édesanyám szemeiből: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek!” Magára vállalta a család összes férfitagjának a szégyenét, hogy megmentse a családunkat. Ott van az édesapám arcán is, aki a cellában titokban elveszíti a reményét. Csak most jutottam el odáig, hogy be tudom ismerni: azokban az években nem tudtam, mit csinálok. Most, hogy tudom, Isten segítségével próbálom újraépíteni az életemet. A szüleim adósa vagyok: évekkel ezelőtt elárverezték a legértékesebb dolgainkat, mert nem akarták, hogy az utcán végezzen. Önmagam adósa vagyok: elviselhetetlen a gondolat, hogy továbbra is a rossz uralja az életemet. Ez lett az én keresztutam.

Úr Jézus, újra a földre zuhantál: még nagyobb teherrel nehezedik rád az, hogy hozzátapadtam a rosszhoz, hogy félek: képtelen vagyok jobb emberré válni. Hittel fordulunk Atyádhoz, és kérjük mindazokért, akik még nem tudtak kimenekülni a Sátán hatalma, cselekedeteinek csábítása és ezerarcú kísértései alól.

Könyörögjünk!
Istenünk, aki nem hagysz minket a sötétségben és a halál árnyékában, nyújts támaszt gyöngeségünkben, szabadíts meg minket a rossz láncaitól, és védelmezz meg minket hatalmad pajzsával, hogy örökké énekelhessük irgalmasságodat! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

VIII. állomás

Jézus a jeruzsálemi asszonyokkal találkozik
* (Egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt férfi leányának az elmélkedése)

Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el! (Lk 23,27–30).

Egy elítélt lányaként sokszor tették fel nekem a kérdést: „Ön szereti az édesapját: szokott gondolni arra a fájdalomra, amelyet az apja okozott az áldozatoknak?” Az évek során soha nem vontam ki magam a válaszadás alól: „Igen, lehetetlenség nem gondolnom rá” — felelem. Azután azonban én is kérdezek tőlük valamit: „Gondoltak-e már arra, hogy az apám cselekedeteinek az áldozatai között én voltam az első? Huszonnyolc éve törlesztem az apa nélküli felnövés büntetését”. Ennyi éven át éltem haragban, nyugtalanságban, búskomorságban: a hiányát egyre nehezebb elviselni. Déltől északig átutaztam Olaszországot, hogy mellette lehessek: nem a műemlékeikről, hanem a felkeresett börtöneikről ismerem a városokat. Úgy érzem, olyan vagyok, mint Télemakhosz, amikor az apja, Odüsszeusz keresésére indult: ez az én Giro d’Italiám [olasz kerékpáros körverseny], amelynek börtönök és albérletek az állomásai. Évekkel ezelőtt kiveszett belőlem a szeretet, mivel egy elítélt lánya vagyok. Édesanyám a depresszió áldozata lett, a családunk összeomlott. Nekem kellett a csekély ösztöndíjamból felvállalnom ennek a darabjaira hullott történetnek a terhét. Az élet kényszerített a felnőtt nővé válásra anélkül, hogy kislány lehettem volna. Nálunk otthon minden keresztút: az édesapám az egyik halálraítélt. A napon, amikor megházasodtam, arról álmodtam, hogy ott van mellettem: akkor is rám gondolt, sok száz kilométernyi távolságból. „Ilyen az élet!” — ismételgetem ilyenkor, hogy bátorságot merítsek. Igaz: vannak olyan szülők, akik a szeretettől vezérelve megtanulják, hogyan várják ki a gyermekeik felnőtté válását. Az én esetemben a szeretet azt jelenti, hogy kivárom édesapám hazatértét.

Azokért, akiknek hozzánk hasonlóan kötelességük a remény.

Úr Jézus, a jeruzsálemi asszonyokhoz intézett feddésedet úgy hallgatjuk, mint egy mindannyiunkhoz szóló intést. A megtérésre hívsz, arra, hogy hátrahagyva a szentimentális vallásosságot eljussunk az Igédbe gyökereztetett hitig. Imádkozunk mindazokért, akiknek el kell viselniük a szégyen terhét, a magukra hagyottság szenvedését, a vágyott jelenlét hiányát. És mindannyiunkért, hogy az atyák vétkei ne hullhassanak vissza a gyermekeikre.

Könyörögjünk!
Istenünk, minden jóság Atyja, aki nem hagyod magukra gyermekeidet a próbatétel óráján, ajándékozd nekünk a kegyelmet, hogy megpihenhessünk szeretetedben, és mindig örvendhessünk jelenléted vigaszának! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

IX. állomás

Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt
* (Egy fogvatartott elmélkedése)

Jó az embernek, ha igát hordoz ifjúságától fogva. Üljön le a magányban és hallgasson, amikor ráteszi az Úr; szája érjen le a földig. Talán még van remény. Tartsa oda arcát annak, aki üti, teljen el gyalázattal. Mert az Úr nem veti el az embert mindörökre. Mert ha büntet is, újra megkönyörül nagy irgalmában (Siralm 3,27–32).

Soha nem kellemes érzés, ha a földre zuhanunk: ám ha újra meg újra elesünk, akkor má nem csak hogy nem kellemes az érzés, de már egyfajta ítéletté válik, mintha többé már nem lehetnénk képesek arra, hogy a saját lábunkon álljunk. Túl sokszor elbuktam emberként: megannyiszor fel is keltem. A börtönben sokszor visszagondolok arra, hogy egy gyermek hányszor elesik, mielőtt megtanulna járni. Meggyőzőm magam arról, hogy olyan általános próbák ezek, amelyek arra az időre készítenek fel, amikor már felnőttként bukunk el. Gyerekkoromtól fogva börtönben éltem otthon: szorongva féltem a büntetéstől, a felnőttek szomorúsága és a gyermekek felelőtlensége váltakozott bennem. Emlékszem ezekből az évekből Gabriella nővérre, az egyetlen ünnepi hangulatú képre: ő volt az egyetlen, aki képes volt meglátni a bennem lévő rosszban a bennem élő jót. Péterhez hasonlóan ezernyi kifogást kerestem és találtam a hibáimra: az a különös, hogy a jó valamiféle töredéke azonban mindvégig elevenen megmaradt bennem.

A börtönben lettem nagyapává: ki voltam zárva leányom áldott állapotának az idejéből. Egy napon majd csakis a jóról fogok mesélni a kis unokámnak, amelyre rátaláltam, nem pedig a rosszról, amit elkövettem. És beszélni fogok neki arról, aki a földre zuhanásomkor elhozta nekem Isten irgalmasságát. A börtönben az váltja ki a valódi kétségbeesést, hogy azt érzed: az életedben többé már semminek sincs értelme. Ez a szenvedés csúcsa: amikor azt érzed, hogy a világ legmagányosabb emberénél is magányosabb vagy. Igaz, hogy ezer darabra hulltam, ám az a szép ebben, hogy egybe lehet még illeszteni ezeket a darabokat. Nem egyszerű: de ez az egyetlen dolog, aminek idebent még értelme van.

Úr Jézus, harmadszor is a földre esel, és amikor már mindenki azt hiszi: itt a vég, mégis újra felkelsz. Bizalommal helyezzük életeinket Atyád kezébe, és rábízzuk mindazokat, akik úgy érzik, hibáik mélységes szakadékai börtönbe zárják őket, hogy legyen erejük újra felkelni, és bátorságuk ahhoz, hogy elfogadják a segítséget.

Könyörögjünk!
Istenünk, a Benned remélők erőssége, aki megadod a tanításaidat követőknek a békés élet ajándékát, segítsd félénk lépteinket, emelj fel minket hűtlenségeink bukásaiból, öntsd sebeinkre a vigasztalás olaját és a reménység borát! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

X. állomás

Jézust megfosztják a ruháitól
* (Egy nevelőtiszt elmélkedése)

Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. 24Ezért megegyeztek egymás közt: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.” Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek (Jn 19, 23–24).

Nevelőtisztként látom, hogyan lép be mindenétől megfosztottan az ember a börtönbe: elkövetett vétkei miatt megfosztják méltóságától, az önmagával vagy a többiekkel szemben érzett tisztelet minden formájától. Naponta megtapasztalom, hogy miként fogyatkozik az önállósága a rácsok mögött: még ahhoz is rám van szüksége, hogy megírjon egy levelet. Ezeket a „felfüggesztett létű teremtményeket” bízzák rám: erőtlen, törékenységükben megkeseredett, gyakran még az elkövetett rossz megértéséhez szükséges adottságoktól is megfosztott emberek ők. Azonban lépésről lépésre elkezdenek hasonlítani az újszülött gyermekekre, akik még formálhatók. Megértem, hogy az életük új irányba állva kezdődhet újra, elérve, hogy végérvényesen hátat fordítsanak a rossznak.

Csakhogy az én erőim is fogyatkoznak napról napra. Amikor rázúdítják valakire a dühöz, a fájdalmat és a válogatott gonoszságokat, akkor az még a legfelkészültebb embert összeroppanthatja. Azért választottam ezt a munkát, mert édesanyám egy olyan frontális autóbalesetben halt meg, amelyet egy bekábítószerezett srác okozott: rögtön úgy döntöttem, hogy jóval felelek az elszenvedett rosszra. Szeretem ugyan a munkám, néha mégis nehezen gyűjtök erőt a folytatásához.

Olyan kényes szolgálat ez, amelynek során szükségünk van az érzésre: nem lettünk magunkra hagyva. Csakis így tudjuk fenntartani az a számos életet, amelyet ránk bíztak, és amelyek nap mint nap a hajótörés veszélyének vannak kitéve.

Úr Jézus, amikor ruháidtól megfosztva látlak téged, zavarba esem és szégyen fog el. Az első embertől kezdve menekülünk a meztelen igazság elől. A jó embernek tűnés álarcai mögé bújunk, hazugságokból szőjük a ruháinkat, gyakran a szegények kopott rongyaiból összevarrva azokat, amelyeket a pénz és a hatalom epekedő vágyától vezetve raboltunk el tőlük. Atyád irgalmazzon nekünk, és türelmesen segítsen minket abban, hogy egyszerűbbek, tisztábban, igazabbak legyünk: képesek arra, hogy végleg hátrahagyjuk a képmutatás fegyvereit.

Könyörögjünk!
Istenünk, aki igazságod által megszabadítasz minket, vetkőztess ki bennünket a régi emberből, aki ellenáll ennek, és öltöztess bele fényedbe, hogy dicsőségedet tükrözzük a világban. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen 

XI. állomás

Jézust a keresztre szögezik
* (Egy megvádolt, majd felmentett pap elmélkedése)

Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponya-helynek hívtak, ott fölfeszítették, s a gonosztevőket is vele, egyiküket jobbról, másikukat balról. Jézus pedig mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” Ruháján sorsot vetve megosztoztak. A nép bámészkodott, a főtanács tagjai gúnyolódtak: „Másokat megmentett – mondták –, most mentse meg magát, ha ő a Messiás, az Isten választottja.” Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták:„Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magad!” – mondták. Feje fölé görög, latin és héber nyelvű feliratot tettek: „Ez a zsidók királya.” Az egyik fölfeszített gonosztevő káromolta: „Nem te vagy a Krisztus? Szabadítsd meg hát magad és minket is.” A másik rászólt: „Nem félsz az Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat.” Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam országodban.” Ezt válaszolta neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,33–43).

A keresztre szögezett Krisztus. Hányszor elmélkedtem az Evangéliumnak erről a részéről! Amikor aztán egy napon keresztre feszítettek engem is, átéreztem ennek a fának a teljes súlyát: szög-keménységű szavakból állt össze a vád, meredek volt a hegymenet, a szenvedés pedig a bőrömbe égett. A legkeményebb pillanat az volt, amikor megláttam a nevemet a tárgyalóterem ajtaján: ebben a pillanatban megértettem, hogy olyan ember vagyok, akit ártatlansága bizonyítására kényszerítenek. Mindezt úgy, hogy nem vagyok bűnös. Tíz évig maradtam a keresztre szögezve: ez volt az én keresztutam, amit akták, gyanúsítások, vádak, becsületsértések népesítettek be. A bíróságon mindannyiszor kerestem a feszületet: azt néztem, miközben a törvény vizsgálatnak vetette alá a történetemet.

A szégyen egy pillanatra felébresztette bennem a gondolatot: talán jobb lenne, ha egyszer s mindenkorra véget vetnék ennek. Aztán azonban úgy döntöttem, hogy az a pap maradok, aki mindig is voltam. Soha nem gondoltam arra, hogy megrövidítem a keresztet, még akkor sem, amikor a törvény módot adott volna erre. Úgy döntöttem, hogy alávetem magam a rendes ítélkezésnek: tartoztam ezzel önmagamnak, a fiataloknak, akiket megannyi éven át a szemináriumban neveltem, a családjaiknak. Miközben felmentem a kálváriámra, ott voltak mindannyian az út mentén: az én Cirenei Simonjaimmá lettek, akik velem együtt hordozták a kereszt terhét, és felszárították számtalan könnyemet. Velem együtt ők is imádkoztak a fiúért, aki megvádolt engem: és ezt soha nem fogjuk abbahagyni. Amikor teljeskörűen felmentettek, felfedeztem, hogy boldogabb vagyok, mint tíz évvel korábban: kézzel tapinthatóvá vált Isten cselekvése az életemben. A keresztre feszítve megvilágosodott a papságom.

Úr Jézus, azért végezted a Kereszten, mert mindvégig szerettél minket. Haldokolsz, de nem fáradsz bele, hogy megbocsáss és életet ajándékozz. Atyádra bízzuk a történelem ártatlanjait, akiket igazságtalan ítélet sújtott. Visszhangozzék szívükben szavad: „Még ma velem leszel a paradicsomban”.

Könyörögjünk!
Istenünk, az irgalom és megbocsátás forrása, aki az emberiség szenvedéseiben nyilatkoztatod ki Magadat, világosíts meg minket kegyelmeddel, amely a Keresztre Feszített sebeiből forrásozik, és add, hogy a próbatétel sötét éje idején is kitartsunk a hitben! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

XII. állomás

Jézus meghal a kereszten
* (Egy fegyőr elmélkedése)

A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét (Lk 23, 44-46).

Fegyőrként nem szögezhetek hozzá egy embert, bármelyik embert az ítéletéhez: ez olyan lenne, mintha másodszor is elítélném. Szükséges, hogy az ember kiengesztelje a rosszat, amelyet elkövetett: ha tenné, az a vétkeinek a banalizálását, a másoknak fizikai és erkölcsi szenvedést okozó elfogadhatatlan tetteinek az igazolását jelentené.

A valódi igazságszolgáltatásra azonban csakis az irgalmasság által nyílik mód, amely nem szögezi az embert örökre a keresztjéhez: vezetőként szegődik melléje, hogy segítsen fölkelni, megtanítja neki, miként ragadja meg az elkövetett rossz ellenére azt a jót, amely soha nem huny ki egészen a szívében. Az elítélt csakis akkor ismerheti fel az embervoltot a másikban, az áldozatban, akinek szenvedést okozott, ha önmagában is megtalálja azt. Bármennyire is gyötrelmes az újjászületés útja, és mindig lesben áll a rosszba való visszaesés veszélye, nincs más út, amelyen járva megpróbálhatnánk újra felépíteni a személyes és a közösségi élettörténeteket.

A törvény szigora nehéz próbatétel elé állítja az ember reményét: ha segítünk, hogy elgondolkodjon, rákérdezzen tettei motivációjára, akkor ez alkalmat kínálhat arra is, hogy más szemszögből tekintsen önmagára. Ennek megtételéhez azonban szükség van annak megtanulására, miként ismerjük fel az elkövetett bűn mögött a személyt. Így cselekedve olykor megpillanthatunk egy távlatot, amely reménnyel töltheti el az elítélteket. Amikor pedig letöltötték a büntetésüket, úgy adhatjuk vissza őket a társadalomnak, hogy meghívjuk az embereket: lehet, hogy egy ideig elutasították, de most mégis fogadják be újra őket.

Hogy mindannyian, még az elítéltek is, ugyanannak az emberiségnek a gyermekei legyünk!

Úr Jézus, korrupt ítélet miatt halsz meg, amelyet igazságtalan bírók mondtak ki, s akiket páni félelemmel töltött el az Igazság mindent elsöprő ereje. Atyádra bízzuk a hivatalviselőket, a bírókat, az ügyvédeket, hogy az állam és polgárai, legfőképpen pedig a szegénység miatt szenvedők javára végzett szolgálatuk betöltése közben az egyenes úton járjanak.

Könyörögjünk!
Istenünk, az igazságosság és a béke királya, aki Fiad kiáltásában meghallottad a teljes emberiség hangját, taníts meg minket arra, hogy ne azonosítsuk a személyt az általa elkövetett rosszal, és segíts, hogy mindenkiben meglássuk Szentlelked eleven lángját! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

XIII. állomás

Jézus testét leveszik a keresztről
* (Egy önkéntes elmélkedése)

Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Ő nem értett egyet a határozattal és az eljárással. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki (Lk 23, 50–53).

A fogvatartottak mindig is a mestereim voltak. Immár hatvan éve járok be önkéntesként a börtönbe, és mindig is áldottam a napot, amikor első ízben találkoztam ezzel a rejtett világgal. Ezekből a tekintetekből megértettem, hogy én is lehetnék az ő helyükön, hogyha az életem másmilyen irányt vett volna. Mi, keresztények, gyakran azzal hízelgünk magunknak, hogy másoknál jobbnak érezzük magunkat, mintha csak az, hogy helyzetünk megengedi a szegényekkel való foglalkozást, egyfajta felsőbbrendűséget kölcsönözne nekünk, s feljogosítana arra, hogy a többiek bírájaként lépjünk fel, annyiszor ítélve el őket, ahányszor csak kedvünk tartja, a fellebbezés bármiféle lehetősége nélkül.

Krisztus földi élete során az legutolsók, a legkisebbek között akart lenni, ez volt az ő döntése: gonosztevők, leprások, utcanők, szélhámosok közepette járta be a világ elfeledett perifériáinak az útjait. Osztozni akart nyomorukban, magányukban, zaklatottságukban. Mindig is úgy véltem, ebben rejlik szavainak a valódi értelme: „Börtönben voltam, és ti felkerestetek” (Mt 25,36).

Az egyik celláról a másikra haladva meglátom az azokban lakozó halált. A börtön újra meg újra eleven embereket temet el: olyan történetek ezek, amiket még hallani sem akar senki. Krisztus mindannyiszor ezt ismétli el nekem: „Folytasd, ne állj meg! Megint vedd őket a karjaidba!” Képtelen vagyok nem hallgatni Rá: Ő van ott mindig, még a legrosszabb emberben is, legyen bármennyire mélyre temetett az emléke. Csupán gátat kell vetnem a rohanásomnak, meg kell állnom csöndben e rossztól lepusztult arcok előtt, és irgalommal kell meghallgatnom őket. Ez az általam ismert egyetlen mód, ahogy be lehet fogadni egy embert: ha elfordítom a tekintetemet a rosszról, amit elkövetett. Csakis így lesz képes bízni, és fellelni az erőt ahhoz, hogy megadja magát a Jónak, s elképzelje: lehet másmilyen, mint amilyennek most látszik.

Úr Jézus, a rengeteg rossztól eltorzult tested most gyolcsba van tekerve és a meztelen szikla ölére fektetve: íme, az új teremtés. Atyádra bízzuk Egyházadat, amely megnyitott oldaladból született, hogy soha ne tegye le a fegyvert a sikertelenség és a látszat előtt, hanem mindig lépjen ki, hogy elvigye mindenkinek az üdvösség örömhírét.

Könyörögjünk!
Istenünk, minden dolgok kezdete és vége, aki Krisztus Húsvétjában megváltottad a teljes emberiséget, ajándékozd nekünk a Kereszt bölcsességét, hogy rá tudjunk hagyatkozni akaratodra, örömteli és fogékony lélekkel fogva azt el! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

XIV. állomás

Jézus testét a sírba helyezik
* (A börtönrendőrség egy tisztjének az elmélkedése)

A készület napja volt, a szombat már beállóban. A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték (Lk 23,54–56).

A börtönrendőrség tisztjeként végzett szolgálatom során nap mint nap kezeimmel érintem a fogvatartottak szenvedéseit. Nem könnyű szembenézni olyasvalakivel, akit legyőzött a rossz, és aki hatalmas sebeket okozott más embereknek, összezavarva ezzel azok életét. És mégis, a börtönben a közöny még további károkat okoz mindazok történetében, akik elbuktak, és éppen törlesztik az igazságosság felé fennálló tartozásukat. Egy kollégám, aki mesterem volt, gyakran ismételgette: „A börtön átalakít téged: egy jó ember szadistává válhat. Egy gonosz pedig jobbá lehet”. Az eredmény tőlem is függ. Össze kell szorítani a fogainkat, hogy elérjük a munkánk célját: új lehetőséget biztosíthassunk annak, aki a rosszat választotta. Ennek megkísérléséhez nem elég, ha kinyitok és bezárok egy cellát anélkül, hogy legalább egy csipetnyi emberséget mutatnék.

Mindenki időkeretei tiszteletben tartva, ebben az annyira nyomasztó világban is kivirágozhatnak lépésről lépésre az emberi kapcsolatok. Ezek aztán gesztusokban, odafigyelésben és szavakban öltenek testet, amelyek megváltoztathatják a dolgok állását, még ha csak halkan mondták is ki azokat. Nem szégyellem, hogy állandó diakónus vagyok, amikor felöltöm az egyenruhát, amelyre büszke vagyok. Ismerem a szenvedést és a kétségbeesést: gyerekkoromban magam is átéltem ezeket. Az az én kicsinyke vágyam, hogy vonatkoztatási ponttá váljak azok számára, akikkel a rácsok mögött találkozom. Mindent megteszek azért, hogy megőrizzem a reményt a teljesen magukra hagyott emberekben. Őket félelemmel tölti el a gondolat, hogy egy napon majd kimennek innen. Annak a kockázatát érzik ugyanis, hogy a társadalom megint vissza fogja utasítani őket.

A börtönben arra emlékeztetem őket, hogy ha Isten velük, akkor nincs olyan bűn, amié az utolsó szó lehetne.

Úr Jézus, újra az emberek kezére adtad Magadat, ez alkalommal azonban Arimateai József és néhány kegyes, Galileából érkezett asszony keze fogad be téged, akik tudják, mennyire értékes a tested. Ezek a kezet mindazoknak a kezeit képviselik, akik nem fáradnak bele a szolgálatodba, és láthatóvá teszik azt a szeretetet, amelyre csak az ember képes. Pontosan ez a szeretet kelti bennünk egy jobb világ lehetőségének a reményét: ehhez elég annyi, hogy az ember kész legyen engedni elérni magát a Tőled érkező kegyelemnek. Az imádságban Atyádra bízzuk különösképpen a börtönrendőrség tagjait, s mindazokat, akik különféle megbízatásokkal a börtönökben dolgoznak.

Könyörögjünk!
Istenünk, örök fény és napvilág, amely nem ismer alkonyt, töltsd el javaiddal azokat, akik dicséretedre és a szenvedők szolgálatára szentelik magukat azon a számtalan helyen, ahol az emberek szenvednek! Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen

Fordította: Török Csaba

Kedves barátaim, jó estét kívánok!

Ma este lehetőségem nyílik rá, hogy a szokásostól eltérően lépjek be otthonaitokba. Ha megengeditek, szeretnék néhány percig elbeszélgetni veletek ebben a nehézségekkel és szenvedésekkel teli időszakban. Elképzellek benneteket családjaitok körében, miközben szokatlan életet éltek, hogy elkerüljétek a fertőzést. Gondolok a gyermekek és fiatalok élénkségére, akik nem tudnak kilépni otthonról, nem járhatnak iskolába, nem élhetik megszokott életüket. Szívemben hordozok minden családot, különösen azokat, akiknek szeretteik között vannak betegek, vagy akik sajnos gyászolnak a koronavírus vagy más okok miatt. Ezekben a napokban gyakran gondolok a magányos személyekre, akiknek még nehezebb szembenézniük ezekkel a pillanatokkal. Főleg az idősekre gondolok, akik olyan kedvesek számomra.

Köszönet a mindennapok hőseinek

Nem felejthetem el azokat, akik koronavírusban betegedtek meg, a kórházban ápolt személyeket. Tisztában vagyok azoknak a nagylelkűségével, akik kiteszik magukat a veszélynek, hogy kezeljék ezt a pandémiát vagy hogy biztosítsák a társadalom számára alapvető szolgáltatásokat. Hányan vannak a mindennapok, minden órák hősei! Emlékezem azokra is, akik szűkös anyagi körülmények között élnek és aggódnak munkájuk és jövőjük miatt. Gondolok a börtönök foglyaira is, akiknek fájdalmához hozzájárul a járványtól való félelem maguk és szeretteik számára; gondolok a hajléktalanokra, akiknek nincs védelmet nyújtó otthonuk.

A szeretet kreativitása

Nehéz pillanat ez mindenki számára. Sokaknak rendkívül nehéz. A pápa tudja ezt és ezekkel a szavaival mindenkit biztosítani kíván közelségéről és szeretetéről. Ha lehet, törekedjünk arra, hogy a legjobban használjuk ki ezt az időt: legyünk nagylelkűek; segítsünk a közelünkben lévő rászorulóknak; keressük fel telefonon vagy a közösségi oldalakon a legmagányosabbakat; imádkozzunk az Úrhoz mindazokért, akik megpróbáltatások miatt szenvednek Olaszországban és a világon. Akkor is, ha elszigetelve élünk, a gondolat és a lélek messzire eljuthatnak a szeretet kreativitásával. Erre van ma szükségünk: a szeretet kreativitására.

Jézus legyőzte a halált

Valóban szokatlan módon ünnepeljük a Nagyhetet, amely megnyilvánítja és összefoglalja az evangélium üzenetét, amely Isten korlátlan szeretete. És városaink csöndjében felhangzik majd Húsvét evangéliuma. Pál apostol mondja: „Ő mindenkiért meghalt, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt” (2Kor 5,15). A feltámadt Jézusban az élet legyőzte a halált. Ez a húsvéti hit táplálja reménységünket. Szeretném ezt ma este megosztani veletek. Ez egy jobb időbe vetett remény, amelyben jobbak leszünk, végre megszabadítva a gonosztól és ettől a pandémiától. Egy remény: a remény nem csal meg; nem illúzió, hanem remény.

A gyengédség gesztusaival enyhítsük a szenvedést

Egymás mellett a szeretetben és a türelemben, ezekben a napokban készítsünk elő egy jobb időt. Köszönöm, hogy megengedtétek, hogy belépjek otthonaitokba. A gyengédség egy gesztusával forduljatok a szenvedők, a gyermekek, idősek felé. Mondjátok meg nekik, hogy a pápa közel áll hozzájuk és imádkozik, hogy az Úr minél előbb megszabadítson mindnyájunkat a gonosztól. Ti pedig imádkozzatok értem. Jó vacsorát kívánok. Hamarosan találkozunk!

https://youtu.be/xMJDCnmdhRg

„Aznap alkonyatkor” (Mk 4,35). Így kezdődik az evangéliumi szakasz, amelyet az imént hallottunk. Már hetek óta úgy érezzük, leszállt az este. Sűrű árnyékok borultak tereinkre, utcáinkra és városainkra; uralmuk alá hajtották az életeinket, mindent megsüketítő csönddel és vigasztalan ürességgel töltve el, amely minden dolgot megbénít jártában: érezni lehet a levegőben, észre lehet venni a gesztusokban, elárulják a tekintetek. Rémültté és elveszetté váltunk. Akárcsak az evangéliumi szakaszban szereplő tanítványok, felkészületlenül miránk is ránk tört a váratlan és vad vihar.

Ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, ugyanakkor mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy evezzünk együtt, hisz mindannyiunknak szüksége van a kölcsönös támasznyújtásra.

Ebben a bárkában… itt vagyunk mindannyian. Akárcsak azok a tanítványok, akik egy hangon szólalnak meg, és szorongásukban ezt mondják: „Elveszünk” (v. 38), mi is ugyanígy rájöttünk, hogy nem tudunk külön-külön, a magunk erejéből előre jutni, hanem csakis együttesen.

Könnyen magunkra ismerhetünk ebben az elbeszélésben. Sokkal nehezebb azonban megértenünk Jézus magatartását. Miközben a tanítványok természetesen izgatottak és reményvesztettek, Ő a tatnál van, a bárkának azon a részén, amelyik először süllyed el. És mit csinál? A háborgás ellenére békésen alszik, bízva az Atyában – ez az egyetlen alkalom, amikor azt látjuk az evangéliumban, hogy Jézus alszik. Amikor aztán felébresztik, majd lecsillapítja a szelet és a vizeket, odafordul a tanítványokhoz, és megrovóan így szól hozzájuk: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” (v. 40).

Próbáljuk megérteni! Miben is rejlik a tanítványok hitének a hiánya, amely szemben áll Jézus bizalmával? Ők továbbra is hittek Benne, hiszen Őt hívták segítségül. De figyeljük meg, hogyan szólítják meg őt: „Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” (v. 38). Ez egyáltalán nem érdekel Téged: úgy gondolják, hogy Jézus közönyös velük szemben, nem törődik velük. Közöttünk, családjainkban az egyik legfájdalmasabb dolog az, amikor ezt mondják:

„Nem törődsz velem?”. Olyan mondat ez, amely megsebez, és elszabadítja a szív viharait.

Jézust is megrázza. Hiszen senki sem törődik jobban velünk, mint Ő. És valóban: ahogy megszólítják, rögtön megmenti reményvesztett tanítványait.

A vihar leleplezi sebezhetőségünket, és lemeztelenítve elénk állítja hamis és felszínes biztonságérzéseinket, amelyek segítségével meghatároztuk életeink forgatókönyveit, a terveinket, a szokásainkat és prioritásainkat. Megmutatja, hogy engedtük elaludni, hátra maradni azt, ami táplálja, fenntartja és erősíti az életünket és a közösségünket. A vihar feltárja mindazon elhatározásainkat, amelyekkel úgymond „be akartuk csomagolni” és el akartuk felejteni azt, ami táplálta népeink lelkét; mindazokat a próbálkozásainkat, amelyekkel látszólag „üdvös” szokások révén „anesztetizáltuk” magunkat, s képtelenné váltunk arra, hogy megszólítsuk a saját gyökereinket és felidézzük időseink emlékezetét. Ezzel pedig megfosztottuk magunkat attól az immunitástól, amely ahhoz szükséges, hogy szembenézzünk ezzel a viszontagsággal.

A vihar által lehullottak a sztereotípiák álarcai, melyekkel álcáztuk az „egónkat”, amelyet soha nem érdekel semmi más, csak önnön imázsa; ugyanakkor újra lelepleződött az az (áldott) közösséghez tartozásunk is, amelyet nem tagadhatunk meg: testvérként összetartozunk. Testvérként összetartozunk.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”. Uram, a te Igéd a mai estén szíven üt és miránk vonatkozik, mindannyiunkra. Ebben a mi világunkban, amelyet Te nálunknál is jobban szeretsz, a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk. Epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietősség. Nem álltunk meg a hívásodra, nem tértünk észre a háborúkkal és a bolygószintű igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegényeknek, sem a mi súlyosan beteg bolygónknak a kiáltását. Folytattunk mindent rendíthetetlenül, és

úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.

Most, amikor háborgó tengeren hajózunk, tehozzád esdeklünk: „Kelj fel, Urunk!”

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Urunk, te egy felhívással fordulsz felénk: a hit felhívásával. Nem is annyira arról van szó, hogy higgyük: Te létezel, hanem sokkal inkább arról, hogy Hozzád menjünk és bízzunk Benned. Ennek a nagyböjtnek az idején visszhangzik a Te sürgető felhívásod: „Térjetek meg”, „térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Joel 2,12). Arra hívsz meg minket, hogy a próbatétel jelen idejét a döntés idejeként éljük meg. Nem a Te ítéleted ideje ez, hanem a mi ítéletünké: annak az ideje, hogy döntsünk, mi az, ami számít, és mi az, ami elmúlik. Külön kell választanunk azt, ami szükséges, attól, ami nem az. Annak az ideje van, Urunk, hogy az életünk útját újból Feléd és a többi ember felé irányozzuk. Magunk körül láthatunk megannyi példás útitársat, akik a félelem közepette is a saját életük odaajándékozásával válaszoltak. Ez a Szentlélek hatékony ereje, amely bátor és nagylelkű felajánlásokba fordult át, azokban öltött testet. Ez a Szentlélek élete, amely képes megszabadítani, értékelni és megmutatni, hogy életeinket olyan – legtöbbször elfeledett – közös személyek szövik egybe és tartják fenn, akik soha nem jelennek meg a magazinok címlapjain, sem a legújabb showműsorok hatalmas kifutóin, ám napjainkban mégis kétségkívül ők írják történelmünk leginkább döntő fontosságú történéseit:

az orvosok, az ápolók, a bevásárlóközpontok dolgozói, a takarítók, a gondozók, a szállítók, a rendfenntartók, az önkéntesek, a papok, a szerzetesek és még sokan mások, akik megértették: senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában.

A szenvedéssel szemközt mérlegre kerül, valójában mennyire fejlettek a népeink; ugyanakkor felfedezzük és megtapasztaljuk Jézus főpapi imáját: „legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21). Hány és hány ember gyakorol minden áldott nap türelmet és sugároz reménységet, óvakodik attól, hogy ne a pánikot, hanem a közös felelősségvállalást terjessze. Hány és hány apa, anya, nagyapa és nagyanya, tanár mutatja meg apró és hétköznapi gesztusokkal a gyermekeinknek, miként nézzenek szembe ezzel a válsággal s jussanak túl rajta, újragondolva a szokásaikat, felemelve a tekintetüket és imára indítva őket. Hányan imádkoznak, tesznek felajánlást és járnak közben mindannyiunk javára.

Az imádság és a csöndes szolgálat: ezek a mi győztes fegyvereink.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” A hit kezdete az, ha tudatosul bennünk: rászorulunk az üdvösségre. Nem vagyunk elégségesek önmagunknak, egyedül elsüllyedünk: szükségünk van az Úrra, ahogyan a régi hajósoknak szükségük volt a csillagokra. Hívjuk meg Jézust életünk bárkájába! Bízzuk Rá a félelmeinket, mivel Ő legyőzi azokat! Akárcsak a tanítványok, mi is meg fogjuk tapasztalni, hogy ha Ő a fedélzeten van, nem fogunk hajótörést szenvedni. Ez ugyanis Isten ereje: mindazt, ami velünk történik, képes jóra fordítani, még a legrosszabb dolgokat is. Elhozza a csendes időt a viharainkba, mivel ha Isten velünk, az élet nem hal meg sohasem.

Az Úr megszólít minket, és viharunk idején arra hív meg, hogy ébredjünk fel, aktivizáljuk a szolidaritást és a reménységet, mivel ezek szilárdságot, támaszt és értelmet adhatnak ezeknek az óráknak, amikor látszólag minden hajótörést szenved.

Az Úr felkel, hogy felébressze és új élettel töltse meg húsvéti hitünket.

Van horgonyunk is: a keresztje által megmenekültünk. Van kormánykerekünk: a keresztje szabadulást hozott nekünk. Van reménységünk: keresztje által meggyógyultunk, Ő magához ölelt minket, hogy semmi és senki ne szakíthasson el bennünket az Ő megváltó szeretetétől. Az elkülönítésben, amikor mindannyian szenvedünk szeretteink és a velük való találkozásaink hiányától, megtapasztaljuk rengeteg dolognak a hiányát. De újra meghalljuk a minket megmentő üzenetet: Ő feltámadt és közöttünk él! Az Úr a keresztjéről meghív minket arra, hogy újra ráleljünk az életre, amely miránk vár, fordítsuk tekintetünket azok felé, akik szólongatnak bennünket, erősítsük meg, ismerjük fel és mozdítsuk elő a kegyelmet, amely bennünk lakozik. Ne oltsuk ki a pislákoló mécseslángot (vö. Iz 42,3), amely soha nem betegszik meg, hanem hagyjuk újraéledni a reményt.

A kereszt átölelése azt jelenti, hogy bátorságra lelünk mindannak az átöleléséhez, ami jelen korunkban idegenkedést, visszatetszést kelt bennünk, és legalább egy pillanatra hátrahagyjuk a mindenhatóság és a birtoklás zaklatott vágyát, hogy ily módon teret nyissunk azon kreativitás előtt, amelyet csakis a Szentlélek tud felszítani. Azt jelenti, hogy megleljük a bátorságot olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését. Keresztje által megmenekültünk, hogy befogadjuk a reményt, és engedjük, hogy ez a kereszt megerősítsen és fenntartson minket az összes lehetséges úton-módon. Ez segít majd abban, hogy képesek legyünk megőrizni önmagunkat és másokat is. Ha átöleljük az Urat, akkor a reményt öleljük át: íme, a hit ereje, amely megszabadít a félelemtől és reménnyel ajándékoz meg minket.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Kedves Testvéreim, erről a helyről, amely Péter sziklaszilárd hitét hirdeti, ezen az estén mindannyiótokat az Úrra szeretnélek bízni, a Szűzanya közbenjárását kérve, aki a nép üdve, a tengernek csillaga a vihar idején.

Ezek a kolonnádok átölelik Rómát és az egész világot. Innen szálljon le rátok vigasztaló ölelésként Isten áldása.

Urunk, áldd meg a világot, adj egészséget a testnek, vigasztalást a szívnek! Azt kéred tőlünk, hogy ne féljünk. Ám hitünk gyönge, mi pedig félelemmel teltek vagyunk. Te, Urunk, ne hagyj magunkra minket a vihar tombolása idején. Ismételd el újra: „Ne féljetek!” (Mt 28,5). Mi pedig Péterrel együtt „minden gondunkkal hozzád fordulunk, mert neked gondod van ránk” (vö. 1 Pt 5,7).

 

Fordította: Török Csaba

Életünk utazását idézi elénk az evangéliumi történet, amelyben Jézus arra kéri tanítványait, hogy szálljanak bárkába és menjenek előre a túlsó partra. Életünk bárkája valójában lassan halad előre, mindig nyugtalanul, mert egy boldog kikötőt keres. Készen áll, hogy szembe nézzen a tenger kockázataival és lehetőségeivel, de alig várja, hogy a kormányzótól kapjon egy iránymutatást, amely végre a helyes útra tereli. Néha előfordulhat, hogy eltéved vagy elkápráztatják az illúziók ahelyett, hogy a ragyogó világítótornyot követi, amely a biztonságos kikötőhöz vezet, vagy a nehézségek, kétségek és félelmek ellentétes irányú szeleinek kihívásával találkozik.

Félelem, hogy nem sikerül

Ezt élik meg a tanítványok is, amikor Jézus követéséhez el kell dönteniük, hogy saját biztonságukat elhagyják és felvállalják az átkelést. Ez nem egy könnyű döntés, mert közeledik az éjjel és szembeszél fúj. Felerősödik a félelem, hogy nem sikerül átjutni és, hogy nem igazán alkalmasak a feladatra. Az Evangélium azonban rámutat, hogy ezen az úton nem vagyunk egyedül. Az Úr csatlakozik tanítványaihoz, felszáll a bárkára és elállítja a szelet. Ezért választotta a pápa a hála kifejezést üzenete egyik kulcsszavának.

Önmagunk és életterveink megvalósítása nem az elszigetelt „énünk” belső döntésének matematikai eredménye. Éppen ellenkezőleg, mindenekelőtt egy válasz arra a hívásra, ami az Égből érkezik hozzánk. Az Úr jelöli ki a partot, ami felé haladnunk kell és ehhez megadja a bátorságot, hogy felszálljunk a bárkára. Ő válik kormányosunkká, hogy elkísérjen bennünket – mutat rá Ferenc pápa.

A szívünk rémképei

A bárkában levő tanítványok első reakciója a félelem, amikor meglátják Jézust közeledni feléjük. Azt hiszik, hogy kísértet, de Jézus arra buzdítja őket, hogy legyenek bátrak. Ez a hivatások szempontjából a második fontos kifejezés, amit Ferenc pápa kiválasztott. Gyakran a bennünk levő rémképek bénítanak meg bennüket. Erre egy példát is idézett. Amikor arra kapunk meghívást, hogy elhagyjuk életünk biztos partját és felvállaljunk egy új életállapotot, mint a házasság, a felszentelt papság, a megszentelt élet, az első reakciónk gyakran a „hitetlenkedés kísértete”. Nem lehet, hogy ez a hivatás nekem való... Valóban ez a jó út számomra? Az Úr éppen tőlem kéri ezt? Ilyenkor aztán elkezdünk „mentségeket” keresni és kalkulálni, amik miatt elveszítjük a lendületet, mert azt hisszük, hogy tévedtünk. Házasságot kötni vagy az Úr szolgálatára felszentelődni bátorságot igényel – írja a pápa. Az Úr tudja ezt, ezért mondja azt, hogy ne féljetek, veletek vagyok.

Szegezzük Jézusra tekintetünket!

Minden hivatás kötelezettségvállalással jár, ezért választotta a pápa harmadik kifejezésként a „fáradtságot”. Arra figyelmeztet: ha hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a felelősség, a jövőbeli nehézségek gondolata, akkor azt kockáztatjuk, hogy elsüllyedünk. Ha azonban Jézusra szegezzük a tekintetünket, akkor előre tudunk haladni. Ő kinyújtja felénk a kezét, amikor a fáradtság vagy a félelem miatt felmerül a kockázat, hogy elsüllyedünk és megadja a szükséges lendületet, hogy örömmel és lelkesedéssel éljük meg a hivatásunkat.

Bátorság, ne féljetek!

Ferenc pápa visszatér üzenetében az evangéliumi jelenetre, amikor Jézus a viharban áll és rámutat: a mi életünkben és a történelem forgatagában is az Úr működik és megment bennünket. Azokra az emberekre gondolok – írja a pápa –, akik fontos feladatokat töltenek be a társadalomban, valamint a házasemberekre, akiket szeretek „bátraknak” nevezni, továbbá azokra is, akik felvállalják a megszentelt életet és a papi hivatást. Ismerem a fáradtságukat, a magányukat, amelyek időnként elnehezítik a szívüket. Tudatában vagyok a megszokás veszélyének, amely lassanként kioltja a hivatás lángoló tűzét, valamint ismerem korunk bizonytalanságának súlyát, a jövőtől való félelmet is. Bátorság, ne féljetek! – buzdít a pápa.

Dicsőitsük Istent, mert megment minket

Jézus kinyújtja a kezét és megment bennünket. Ennek a következménye a pápa által választott negyedik kifejezés a „dicsőítés”. Szűz Mária a mestere ennek: hálás azért, mert Isten rá tekintett, és pusztán a hitből merítve életét az Urat dicsőítő énekké tette. A Hivatások világnapjára írt üzenete végén Ferenc pápa arra hívja az egész egyházat, hogy tegye meg ugyanezt az utat annak érdekében, hogy mindannyian felfedezzük és elfogadjuk Isten hívását. Ajánljuk fel életünket, mint egy Istent dicsőítő éneket testvéreinkért és az egész világért.