81680 ima található a honlapon, összesen 191960 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

A Pápa hangja

A Pápa hangja
Változó frissítés

Ferenc pápa megnyilatkozásai

Ferenc pápa katekézise Az evangelizáló szenvedély 8.„Az evangelizálás első módja: a tanúságtétel”

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
22
Ferenc pápa katekézise Az evangelizáló szenvedély 8. „Az evangelizálás első módja: a tanúságtétel”

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma az evangelizálás „magna cartáját” hallgatjuk meg a mai világban: VI. Szent Pál Evangelii nuntiandi apostoli buzdítását (EN ,1975. december 8.). Aktuális, 1975-ben íródott, de olyan, mintha tegnap született volna. Az evangelizálás több, mint egyszerű elméleti és erkölcsi tanítás. Ez mindenekelőtt tanúságtétel a Jézus Krisztussal való személyes találkozásról – nem lehet evangelizálni tanúságtétel nélkül –, találkozás a Megtestesült Igével, ami által beteljesedik az üdvösség. Nélkülözhetetlen tanúságtétel, mert elsőként „az evangéliumhirdetőket hívja a világ, hogy beszéljenek neki egy olyan Istenről, akit maguknak az evangélistáknak is ismerniük kell, és akivel közeli kapcsolatban kell lenniük” (EN ,76). Ne ideológiát vagy „doktrínát” közvetítsek Istenről, nem. A bennem élő Isten átadása: ez a tanúságtétel, mert „a modern ember szívesebben hallgat a tanúkra, mint a tanítókra, és ha hallgat a tanítókra, az azért van, mert ők tanúk” (uo. 41). Krisztus tanúságtétele tehát egyben az evangelizálás első eszköze (vö. uo.), és hatékonyságának elengedhetetlen feltétele (vö. uo., 76), hogy az evangélium hirdetése gyümölcsöző legyen. Legyünk tanúságtevők.

Emlékeznünk kell arra, hogy a tanúságtétel magában foglalja a megvallott hitet is, vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek Istenhez való meggyőződéses és nyilvánvaló ragaszkodást, aki szeretetből teremtett és váltott meg minket. Olyan hit, ami átalakít minket, ami átalakítja kapcsolatainkat, a döntéseinket meghatározó szempontjainkat és értékeinket. Ezért a tanúságtételt nem lehet elválasztani a megegyezőségtől aközött, amit az ember hisz és hirdet, és amit él. Az ember nem hiteles pusztán egy tan vagy egy ideológia megfogalmazása miatt, nem. Az ember akkor hiteles, ha összhang van aközött, amit hisz, és ahogyan él. Sok keresztény csak mondja, hogy hisz, de másként él, úgy, mintha nem hinne. Ez pedig képmutatás. A tanúságtétel ellentéte a képmutatás. Hányszor halljuk, hogy „Á, ez az ember minden vasárnap misére jár, és közben így vagy úgy él”: bizony, ez hitelteleníti a tanúságtételt.

Mindannyiunknak válaszolnia kell a VI. Pál által feltett három alapvető kérdésre: „Hiszed, amit hirdetsz? Azt éled, amiben hiszel? Azt prédikálod, amit élsz?” (vö. uo.). Megvan a harmónia?: Hiszed azt, amit hirdetsz? Aszerint élsz, amit hirdetsz? Azt hirdeted, amit élsz? Nem elégedhetünk meg egyszerű, előre összeállított válaszokkal. El kell fogadnunk a kutatás kockázatát, ha bizonytalanul is, teljes mértékben bízva a mindannyiunkban munkálkodó Szentlélek működésében, amely egyre tovább visz minket: túl a határainkon, a korlátainkon, bármilyen típusú korlátainkon.

Ebben az értelemben a keresztény élet tanúságtétele magában foglalja a keresztségen alapuló szentség felé vezető utat, amely „az isteni természet részesévé tesz bennünket; ily módon valóban megszentelődünk” (Dogmatic Constitution Lumen gentium, 40). Ez egy, nem a kevesek számára fenntartott szentség; amely Isten ajándéka, és amelyet el kell fogadnunk, hogy gyümölcsöt teremjünk magunk és mások számára. Isten által kiválasztottak és szeretettek vagyunk, arra hivatva, hogy ezt a szeretetet másoknak is elvigyük. VI. Pál azt tanítja, hogy az evangelizálás iránti buzgóság a szentségből fakad, az Istennel eltöltött szívből fakad. Az imából és mindenekelőtt az Eucharisztia iránti szeretetből táplálkozva az evangelizálás növeli a szentséget az azt végző emberekben (vö. EN, 76). Ugyanakkor szentség nélkül az evangéliumhirdető szava „nehezen érinti meg a modern ember szívét”, és „fennáll annak a veszélye, hogy hiábavaló és meddő lesz” (uo.).

Ezért tudatában kell lennünk annak, hogy az evangelizálás, nem csak a más hitet vallókhoz vagy a nem hívőkhöz szól, hanem mi magunkhoz, Krisztusban hívőkhöz és Isten népének aktív tagjaihoz is. Minden nap meg kell térnünk, be kell fogadnunk Isten igéjét, és meg kell változtatnunk az életünket: minden nap. Ezáltal evangelizálódik a szívünk. Ahhoz, hogy ezt a tanúságot tegye, magának az Egyháznak is önmaga evangelizálásával kell kezdenie. Ha az Egyház nem evangelizálja magát, akkor múzeumi darab marad. Ehelyett azáltal, hogy evangelizálja magát, folyamatosan frissül. Szüntelenül hallgatnia kell arra, hogy miben higgyen, a reménykedés okaira, a szeretet új parancsolatára. Az Egyház, amely Isten népe, elmerült a világban, és gyakran bálványok kísértik – sok közülük –, és mindig szüksége van arra, hogy hallja Isten cselekedeteinek hirdetését. Röviden ez azt jelenti, hogy állandóan szüksége van az evangelizálásra, olvasnia kell az evangéliumot, imádkoznia kell, és éreznie kell a Lélek erejét, ahogy megváltoztatja a szívét (vö. EN, 15).

Az az Egyház, amely evangelizálja önmagát, hogy evangelizáljon, olyan Egyház, amelynek a Szentlélek által vezérelve egy igényes utat kell járnia, a megtérés és megújulás útját. Ez magában foglalja azt a képességet is, hogy megváltoztassuk az evangelizáló jelenlét megértésének és megélésének módjait a történelemben, elkerülve a „mindig is így volt” logika védett övezeteiben való menedéket. Ezek azok a menedékek, amelyek megbetegítik az Egyházat. Az Egyháznak előre kell haladnia, folyamatosan növekednie kell; így marad fiatal. Ez az Egyház teljesen Isten felé fordult, ezért részt vesz az emberiség üdvözítő tervében, és ugyanakkor teljesen az emberiség felé fordult. Az Egyháznak olyan Egyháznak kell lennie, amely párbeszédben találkozik a kortárs világgal, amely testvéri kapcsolatokat sző, találkozási tereket teremt, beváltja a vendéglátás, a fogadtatás, a másik és a másság elismerésének és integrációjának jó gyakorlatait, és törődik a közösséggel otthonában, ami a teremtés. Vagyis egy olyan Egyház, amely párbeszédben találkozik a kortárs világgal, amely párbeszédet folytat a kortárs világgal, de minden nap találkozik az Úrral, párbeszédet folytat az Úrral, és beengedi a Szentlelket, az evangelizálás közvetítőjét. A Szentlélek nélkül csak az Egyházat tudjuk hirdetni, evangelizálni nem. A bennünk lévő Lélek az, ami az evangelizálás felé hajt bennünket, és ez Isten gyermekeinek igazi szabadsága.

Kedves testvéreim, ismételten felkérlek benneteket, hogy olvassátok el és olvassátok újra az Evangelii nuntiandit: Megmondom az igazat, gyakran olvasom, mert ez VI. Szent Pál remekműve, az az örökség, amelyet ránk hagyott. Térít.

_________________________________________

Külön üdvözlés


Szeretettel köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat és látogatókat, különösen az Angliából, Indonéziából, Fülöp-szigetekről és az Amerikai Egyesült Államokból érkező csoportokat. Nagyböjti utazásunk a Szentlélek kegyelmétől megtisztult és megújult szívvel vigyen el bennünket húsvétra. Örömet és békét kérek rátok és családotokra Megváltónk Krisztusban.

_____________________________________________

FELHÍVÁSOK

Ma van A víz világnapja. Assisi Szent Ferenc szavai jutnak eszembe: „Áldott légy Uram, a víz által, aki nagyon hasznos, alázatos, értékes és tiszta”. Ezekben az egyszerű szavakban érezzük a teremtés szépségét és a gondozásával járó feladatok tudatát. Ezekben a napokban zajlik New Yorkban az ENSZ második vízügyi konferenciája. Imádkozom a sikeres kimeneteléért, és remélem, hogy ez a fontos esemény felgyorsítja azokat a kezdeményezéseket, amelyek a vízhiányban szenvedők támogatására irányulnak. A vizet nem lehet pazarolni és visszaélni vele, és nem lehet háborús ok, hanem meg kell őrizni a magunk és a jövő nemzedékeinek érdekében.

Szombaton lesz az Angyali Üdvözlet ünnepe, és gondolataink tavaly március 25-e felé fordulnak, amikor a világ összes püspökével egységben az Egyházat és az emberiséget, különösen Oroszországot és Ukrajnát a Szeplőtelen Szívnek szenteltük. Mária… Ne fáradjunk bele abba, hogy a béke ügyét a Béke Királynőjére bízzuk. Ezért arra kérek minden hívőt és közösséget, különösen az imacsoportokat, hogy minden március 25-én újítsák meg a Szűzanyának való felajánlásukat, hogy ő, az Anya, mindannyiunkat őrizzen meg egységben és békében.

Ne feledkezzünk meg ezekben a napokban az oly sokat szenvedő meggyötört Ukrajnáról.

________________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! A missziós buzgalomról szóló katekézis sorozatunkban most VI. Pálnak az Evangelii Nuntiandi apostoli buzdításában adott tanításával foglalkozunk, amely a modern világban való evangelizálásról szól. Pál pápa ragaszkodott ahhoz, hogy az evangelizálás elsősorban az evangéliumról és annak üdvözítő igazságáról való személyes tanúságtétel. Emiatt hangsúlyozta a háromegy Istenbe vetett élő hit fontosságát minden megkereszteltben, amely az általunk hirdetett üzenettel teljes összhangban álló szentségi életben nyilvánul meg. A keresztségben kapott Szentlélek ajándékán alapuló életszentség arra való buzgóságunknak a forrása, hogy megosszuk másokkal az új életben való reményünk kincsét. Pál pápa kifejtette, hogy az Egyház nemcsak evangelizál, hanem maga is evangelizálódik, vagyis állandóan hívva van a Lélekben való megtérésre és belső megújulásra. Az evangelizáló Egyház teljes mértékben Istenhez, üdvösségünk forrásához fordul, ugyanakkor teljes mértékben alkotó párbeszédet folytat a világgal, együttműködve az Úr emberi családunk egységét és békéjét szolgáó irgalmas tervével.

 

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2023/documents/20230322-udienza-generale.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala

Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
19
Ferenc pápa Úrangyala

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!

Ma az evangélium Jézust mutatja meg nekünk, aki visszaadja a látását a születésétől fogva vak embernek (vö. Jn 9,1-41), de ezt a csodát különböző emberek és csoportok nem fogadják jól. Nézzük meg részletesen.

Először azt szeretném mondani nektek: vegyétek ma elő János evangéliumát, és olvassátok el Jézusnak ezt a csodáját, ahogyan János ezt gyönyörűen elmondja a 9. fejezetben, két perc alatt elolvashatjátok. Megmutatja, hogyan jár Jézus és hogyan az emberi szív: a jó, a langyos, a félő, a bátor emberi szív. János evangéliumának 9. fejezete. Tegyétek meg még ma, nagyon sokat fog segíteni nektek. Hogyan fogadják az emberek ezt a jelet?

Először is ott vannak Jézus tanítványai, akik a vakon született emberrel szembesülve végül méltatlankodnak: azon tűnődnek, hogy vajon a szülei vétkeztek, vagy ő maga (vö. 2. vers). Bűnöst keresnek; és mi is gyakran beleesünk ebbe az annyira kényelmes megoldásba az életünkben: bűnöst keresünk, ahelyett, hogy kihívást jelentő kérdéseket tennénk fel. Ma pedig elmondhatjuk: mit jelent számunkra ennek az embernek a jelenléte, mit kér tőlünk? Aztán a gyógyulás után a reakciók erősödnek. Az első a szkeptikus szomszédoké: "Ez az ember mindig is vak volt: nem lehet, hogy most lát, nem ő lehet!, ez valaki más": szkepticizmus (vö. 8-9. v.). Számukra ez elfogadhatatlan, jobb, ha minden az eddigiekben marad (vö. 16. vers), és ne keveredjünk bele ebbe a problémába. Félnek, félnek a vallási hatóságoktól, és nem szólalnak meg (vö. 18-21. v.). Mindezekben a reakciókban Jézus jele előtt bezárt szívek bukkannak fel, aminek különbözők az okai: mert bűnöst keresnek, mert nem tudják, hogyan lepődjenek meg, mert nem akarnak megváltozni, mert leblokkolja őket a félelem. Sokszor ma is ilyen a helyzet. Amikor szembesülünk egy ember tanúságtételének üzenetével, ami Jézus üzenete, ebbe esünk bele: más magyarázatot keresünk, nem akarunk megváltozni, az igazság elfogadásánál elegánsabb kiutat keresünk.

Az egyetlen, aki jól reagál, az a vak: boldog, hogy lát, és a legegyszerűbb módon tesz tanúságot a vele történtekről: „Vak voltam, és most látok” (25. v.). Igazat mond. Korábban kénytelen volt koldulni, és az emberek előítéletei miatt szenvedett: "szegény és születésétől fogva vak, szenvednie kell, meg kell fizetnie a saját vagy ősei bűneiért". Most testben és lélekben szabadon tanúságot tesz Jézusról: nem talál ki semmit és nem rejteget semmit. "Vak voltam, és most látok." Nem fél attól, hogy mások mit mondanak majd: megismerte már a kirekesztettség keserű ízét, egész életében érezte már a járókelők közömbösségét, megvetését, azokét, akik a társadalom selejtjének tekintették, legfeljebb azért tartották hasznosnak, mert lehetővé tett némi jámbor alamizsnálkodást. Most, hogy meggyógyult, már nem fél ezektől a megvető magatartásoktól, mert Jézus teljes méltóságot adott neki. Ez világos, mindig megtörténik: amikor Jézus meggyógyít bennünket, visszaadja a méltóságunkat, Jézus gyógyításának teljes méltóságát, a szív mélyéből fakadó, és az egész életet betöltő méltóságot; szombaton pedig mindenki szeme láttára felszabadította és megajándékozta látásssal anélkül, hogy bármit, akár csak köszönetet is kért volna tőle, és erről tanúskodik. Ez a nemes ember méltósága, egy olyan emberé, aki tudja, hogy meggyógyult és felépül, újjászületik; ez az az életbe való újjászületés, amiről ma az "Ő képmásában" szó volt: újjászületik.

Testvéreim, ezekkel a szereplőkkel a mai evangélium bennünket is a jelenet középpentjába állít, hogy feltegyük magunknak a kérdést: milyen álláspontot képviselünk, mit mondtunk volna akkor, és mindenekelőtt mit teszünk ma? A vak emberhez hasonlóan meg tudjuk-e látni a jót, és hálásak tudunk-e lenni a kapott ajándékokért? Megkérdezem magamtól: milyen a méltóságom? Milyen a te méltóságod? Jézusról teszünk tanúságot, vagy kritikát és gyanakvást terjesztünk? Szabadok vagyunk-e az előítéletektől, vagy a negativumokat és pletykát terjesztőkhöz társulunk? Boldogan mondjuk, hogy Jézus szeret minket, hogy megment minket, vagy a vakon született ember szüleihez hasonlóan hagyjuk, hogy ketrecbe zárjon az attól való félelem, hogy mit gondolnak majd rólunk az emberek? Langyos szívűek, akik nem fogadják el az igazságot, és nincs bátorságuk kimondani: "Nem, ez így van". Még egyszer: hogyan fogadjuk mások nehézségeit és közönyösségét? Hogyan fogadjuk azokat az embereket, akiket annyi minden korlátoz az életükben? Legyen ez testi, mint ezé a vaké; szociális, mint az utcán lévő koldusoké? Ezt átokként fogadjuk, vagy lehetőségként, hogy szeretettel közeledjünk hozzájuk?

Testvéreim, kérjük ma azt a kegyelmet, hogy Isten ajándékai nap mint nap ámulatba ejtsenek, és az élet különböző, még a legnehezebben elfogadható körülményeit is jó lehetőségnek lássuk, ahogy Jézus tette a vak emberrel. A Szűzanya segítsen bennünket ebben, az igaz és hűséges Szent Józseffel.


Az Angelus után

Kedves testvéreim!

Tegnap Ecuadorban egy földrengés halálos áldozatokat, sérüléseket és jelentős károkat okozott. Lélekben közel vagyok az ecuadori néphez, és imáimról biztosítom őket a halottakért és minden szenvedőért.

Üdvözlök mindenkit, rómaiakat és sok ország zarándokait – zászlókat látok: kolumbiai, argentin, lengyel… sok-sok ország… -. Köszöntöm a spanyolokat, akik Murciából, Alicantéból és Albacetéből érkeztek.

Köszöntöm a római San Raimondo Nonnato és a Kanadai vértanúk egyházközségét, valamint a Krisztus Király plébániát Civitanova Marche-ból; a Szalézi Együttműködők Egyesületét; az arcorei fiúkat, az empoli bérmálkozásra készülőket és a római Santa Maria del Rosario plébániáról érkezetteket. Köszöntöm a Szeplőtelen Fogantatás fiataljait, akik olyan jók.

Szeretettel köszöntöm a Róma Maraton résztvevőit is! Gratulálok, mert az "Athletica Vaticana" kezdeményezésére Önök ezt a fontos sporteseményt a legszegényebbek javára való szolidaritás alkalmával teszik.

Ma pedig minden apának minden jót kívánunk! Találják meg Szent Józsefben a mintát, a támaszt, a vigaszt ahhoz, hogy jól tudják megélni apaságukat. Mindannyian együtt, az apákért, imádkozzunk az Atyához. [Mi Atyánk...]

Testvéreim, ne felejtsünk el imádkozni a meggyötört ukrán népért, amely továbbra is szenved a háborús bűnök miatt.

Mindenkinek szép vasárnapot kívánok. Kérlek, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez és viszontlátásra.

 

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2023/documents/20230319-angelus.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa katekézise Evangelizáló szenvedély: a hívő apostoli buzgalma2. Apostolnak lenni egy apostoli Egyházban

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
15
Ferenc pápa katekézise Evangelizáló szenvedély: a hívő apostoli buzgalma 2. Apostolnak lenni egy apostoli Egyházban

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytassuk a katekézist az evangelizálás szenvedélyéről: ne csak az „evangelizálásról”, hanem az evangelizálás szenvedélyéről , és a II. Vatikáni Zsinat iskolájában próbáljuk meg jobban megérteni, mit jelent ma „apostolnak” lenni. Az „apostol” szó a Jézus által kiválasztott tizenkét tanítvány csoportját juttatja az eszünkbe. Néha egyes szenteket, vagy általánosabban a püspököket is „apostoloknak” nevezzük: ők apostolok, mert Jézus nevében járnak. De tisztában vagyunk-e azzal, hogy apostolnak lenni minden keresztényt érint? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy ez mindannyiunkat érint? Valójában apostoloknak – vagyis követeknek – kell lennünk egy olyan Egyházban, amelyet a Hitvallásban apostolinak vallunk.

Mit jelent tehát apostolnak lenni? Ez azt jelenti, hogy küldetésre vagyunk küldve. Az az esemény, amelyben a feltámadott Krisztus elküldi apostolait a világba, átadva nekik azt a hatalmat, amelyet ő maga kapott az Atyától, és átadva nekik Lelkét, példaértékű és alapvető. János evangéliumában ezt olvassuk: „Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!”” (20:21-22).

Az apostoli lét másik alapvető vetülete a hivatás, vagyis az elhívás. Így van ez attól fogva, amikor az Úr Jézus „magához hívta azokat, akiket akart. Azok hozzá mentek.” (Mk 3:13). Csoportot alakított belőlük, és az „apostol” nevet adta nekik, hogy vele járjanak, és elküldje őket küldetésükre (vö. Mk 3:14; Mt 10:1-42). Szent Pál leveleiben úgy mutatkozik be, mint „Pál, Isten akaratából meghívott apostol”, azaz követ (1Kor 1:1), és ismét: „Pál, Krisztus Jézus szolgája, meghívott apostol” (Róm 1:1). És kitart amellett, hogy „Pál, aki nem emberektől, nem is ember által, hanem Jézus Krisztus, és az őt a halálából föltámasztó Atyaisten által apostol” (Gal 1:1); Isten elhívta őt anyja méhétől fogva, hogy hirdesse az evangéliumot a pogányoknak (vö. Gal 1:15-16).

A tizenkét apostol tapasztalata és Pál bizonyságtétele ma is kihívás elé állít bennünket. Arra hívnak bennünket, hogy ezekre a meghatározott pontokra építve ellenőrizzük hozzáállásunkat, vizsgáljuk meg választásainkat, döntéseinket: minden Isten ingyenes elhívásán múlik; Isten olyan szolgálatokra is kiválaszt bennünket, amelyek időnként meghaladják képességeinket, vagy nem felelnek meg elvárásainknak; az ingyenes ajándékként kapott hívásra ingyenesen kell válaszolnunk.

A Zsinat azt mondja: „a keresztény hivatás természeténél fogva egyben az apostolkodásra való elhívás is” (Apostolicam actuositatem [ AA ], 2.). Ez közös hivatás, mint ahogy „a Krisztusban való újjászületésükből eredően a tagok közösen [osztoznak] a méltóságban, akik ugyanúgy megkapták a gyermekség kegyelmét és az elhívást a tökéletességre; közösen részük az egy üdvösség, egy remény és egy osztatlan szeretet” (Lumen gentium, 32).

Ez a meghívás egyaránt vonatkozik a felszenteltekre, a megszentelt személyekre és minden világi hívőre, férfiakra és nőkre egyaránt: ez mindenkihez szóló hívás. A keresztény hivatásotokkal kapott kincset kötelességetek továbbadni: ilyen a hivatás dinamikus jellemzője, az élet dinamikus természete. Ez egy olyan hívás, amely képessé teszi őket arra, hogy aktívan és kreatívan elvégezzék apostoli feladataikat egy olyan Egyházon belül, amelyben „a szolgálat sokféle, de a küldetés egységes. Krisztus az apostolokra és utódaikra ruházta az Ő nevében és hatalmával való tanítás, megszentelés és uralkodás feladatát. De a laikusok is: ti szinte mindannyian laikusok vagytok. A laikusok ugyanúgy részesednek Krisztus papi, prófétai és királyi méltóságában, és ezért részük van Isten egész népének az Egyházban és a világban való küldetésében” (AA , 2).

Ebben a vonatkozásban mit ért a Zsinat a laikusok és a hierarchia együttműködésén? Hogyan értendő ez? Ez pusztán stratégiai alkalmazkodás az új helyzetekhez, ahogy jönnek? Egyáltalán nem, dehogy: valami többről, a pillanat esetlegességein túlmutatóról van szó, ami számunkra is megőrzi saját értékét. Az Egyház ilyen, alapított és apostoli.

A misszió egységének keretein belül a karizmák és a szolgálatok sokfélesége nem eredményezhet az egyházi testületen belül kitüntetett kategóriákat: itt nincs előléptetés, és ha a keresztény életet előléptetésként fogjuk fel, akkor az, aki fölöttük áll, az parancsolna az összes többinek, mert neki sikerült felkapaszkodnia, ez nem kereszténység. Ez tiszta pogányság. A keresztény hivatás nem előléptetés, hogy felemelkedjünk, nem! Ez valami más. Ez ** nagyszerű dolog, mert bár Krisztus akaratából néhányan fontos pozícióban vannak, talán orvosok, „pásztorok és titkok kiosztói mások nevében, mégis mindnyájan egyenrangúak a méltóság és az összes hívő közös tevékenysége tekintetében, ami Krisztus testének építése” (LG , 32). Kinek nagyobb a méltósága az Egyházban: a püspöknek, a papnak? Nem, mindannyian mások szolgálatában álló keresztények vagyunk. Kinek a méltósága nagyobb az Egyházban: a szerzetesnővéré vagy a hétköznapi emberé, megkeresztelté, meg nem keresztelté, a gyermeké, a püspöké…? Mindannyian egyenrangúak, egyenlőek vagyunk, és ha bármelyik fél fontosabbnak tartja magát a többieknél, fennhordja az orrát, az hiba. Nem ilyen a Jézus szerinti hivatás. A Jézus szerinti hivatás mindenki, még a látszólag a legmagasabb helyeken lévők számára is a szolgálat, mások szolgálata, önmagunk megalázása. Ha találsz valakit, akinek az Egyházban magasabb hivatása van, és azt látod, hogy hiú, mondd: „Szegény lélek”, imádkozz érte, mert nem értette meg, mi az Isten szerinti hivatás. Az Isten szerinti hivatás az Atya imádása, a közösség iránti szeretet és a szolgálat. Ilyen apostolnak lenni, ilyen az apostolok tanúságtétele.

A méltóságban való egyenlőség kérdése arra indít bennünket, hogy gondoljuk át kapcsolatainknak az evangelizáció szempontjából meghatározó területeit. Például tisztában vagyunk-e azzal, hogy szavainkkal alááshatjuk az emberek méltóságát, tönkretéve ezzel az Egyházon belüli kapcsolatokat? Miközben megpróbálunk párbeszédet folytatni a világgal, tudjuk-e azt is, hogyan kell párbeszédet folytatni egymás közt, hívőkként? Vagy a plébánián az egyik ember szembefordul a másikkal, rosszat mond a másikról, hogy előrébb kapaszkodjon? Tudunk-e meghallgatni, hogy megértsük a másik indokait, vagy ráerőltetjük magunkat, esetleg megnyugtató szavakkal? Meghallgatni, alázatosnak lenni, mások szolgálatában állni: ez a szolgálat , ez kereszténynek lenni, ez apostolnak lenni.

Kedves testvéreim, ne féljünk feltenni ezeket a kérdéseket. Kerüljük a hiúságot, a pozíciók hiúságát. Ezek a szavak segíthetnek megerősödni abban, hogyan éljük meg keresztelésünk által kapott hivatásunkat, hogyan éljük meg apostol létünket egy mások szolgálatában álló apostoli Egyházban. Köszönöm.

_________________________________________

Különleges üdvözlet

Szeretettel köszöntöm a mai Audiencián részt vevő angolul beszélő zarándokokat és látogatókat, különösen a Svédországból és az Amerikai Egyesült Államokból érkező csoportokat. Imádságos jókívánságokkal, hogy ez a nagyböjt a kegyelem és a lelki megújulás ideje legyen számotokra és családotokra, örömet és békét kérek mindnyájatokhoz a mi Urunk Jézus Krisztusban.

________________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim! A missziós buzgalomról szóló folyamatos katekézisünkben most az evangelizáció apostoli dimenzióját vizsgáljuk. A Hitvallásban azt valljuk, hogy az Egyház „apostoli”. Az „apostol” szó szerint az, akit „küldtek”. A Szentírásban azt olvassuk, hogy Jézus kiválasztotta a tizenkét apostolt, magához hívta őket, majd elküldte őket az evangélium hirdetésére. Feltámadása után megjelent a Tizenkettőnek, és így szólt: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20:21-22). A Krisztus Testében végzett szolgálatok és karizmák sokféleségén belül minden megkereszteltet elhívják és elküldik, hogy előmozdítsák az Egyház apostolkodását. A felszenteltek az Jézus nevében és hatalmával való tanítás, megszentelés és uralkodás feladatának küldetését kapták, de a hívek minden tagja, mint az Úr papi, prófétai és uralkodói hivatalának részese, missziós tanítványságr, „apostolságra” van hivatva. egy apostoli Egyházban”. Közös méltóságunk és egyenlőségünk elismerése ösztönözzön bennünket egyre nagyobb egységre és együttműködésre, hogy szóval és példával hirdessük Krisztusban való üdvösségünk örömhírét.

 

Forráshttps://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2023/documents/20230315-udienza-generale.html

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala

Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
12
Ferenc pápa Úrangyala

Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot), szép vasárnapot kívánok!

Ezen a vasárnapon az evangélium Jézus egyik legszebb és leglenyűgözőbb találkozását mutatja be nekünk: a szamáriai asszonnyal való találkozást (vö. Jn 4,5-42). Jézus és tanítványai megállnak egy szamáriai kút mellett. Egy asszony érkezik, és Jézus azt mondja neki: „Adj innom” (8. v.). Szeretnék külön megállni ennél a kifejezésnél: Adj innom.

Ez a jelenet a szomjas és fáradt Jézust ábrázolja. A legforróbb órában, délben talál rá egy szamáriai asszonyra, és koldusként frissítőt kér tőle. Ez Isten megalázkodásának a képe. Isten Jézus Krisztusban megalázza magát a mi megváltásunkért. Eljön hozzánk. Jézusban Isten közénk valóvá tette magát, lealacsonyította magát. Szomjazott, mint mi, ő is szenved a mi szomjúságunktól. Erre a jelenetre gondolva mindannyian elmondhatjuk: az Úr, a Tanító „kér tőlem inni. Tehát ő is szomjas, mint én. Osztozik az én szomjúságomban. Te valóban közel vagy hozzám, Uram! Érintkezel az én szegénységemmel”. De én ezt nem tudom elhinni! „Te alulról ragadtál meg engem, a legmélyebb részemről, ahová senki sem ér el.” (P. Mazzolari, La Samaritana, Bologna 2022, 55-56) Te alulról jöttél hozzám, és alulról ragadtál meg, mert szomjaztál és szomjaztál utánam. Valójában Jézus szomjúsága nemcsak fizikai. Életünk legmélyebb szomjúságát fejezi ki, és mindenekelőtt a szeretet iránti szomjunkat. Ő több egy koldusnál. Ő „szomjazik” a mi szeretetünkre. Ez szenvedésének csúcspontján, a kereszten fog kiderülni, ahol Jézus halála előtt azt mondja: „Szomjazom” (Jn 19,28). Ez a szeretetszomj késztette őt arra, hogy leereszkedjen hozzánk, hogy megalázza magát, hogy egy legyen közülünk.

De az Úr, aki inni kér, az, aki inni ad. A szamáriai asszonnyal találkozva a Szentlélek élő vizéről beszél neki. A keresztről pedig vér és víz folyik átlyuggatott oldalából (vö. Jn 19,34). A szeretetre szomjazó Jézus szeretettel oltja szomjunkat. Azt teszi velünk, amit a szamáriai asszonnyal tett - eljön, hogy találkozzon velünk a mindennapi életünkben, osztozik szomjúságunkban, élő vizet ígér nekünk, amely az örök életre szökellő vízforrás lesz bennünk.

Adj innom. Van ennek egy másik vetülete is. Ez Jézusnak nemcsak a szamáriai asszonyhoz szóló kérése, hanem egy - időnként néma - kiáltás, amely nap mint nap ránk talál, és arra kér, hogy oltsuk valaki más szomját, gondoskodjunk valaki más szomjúságáról. Hányan mondják nekünk, hogy „adj inni” - a családunkban, a munkahelyünkön, más helyeken, ahol megfordulunk. Szomjaznak a közelségre, a figyelemre, a meghallgatásra. Olyanok mondják ezt, akik Isten Igéjét szomjazzák, és szükségük van arra, hogy találjanak egy oázist az Egyházban, ahol ihatnak. Adjatok inni, ez a kiáltás a mi társadalmunkban hangzik el, ahol a őrületes tempó, a rohanás a fogyasztásért és különösen a közöny, a közöny kultúrája szárazságot és belső ürességet szül. - Ezt ne felejtsük el - „adjatok inni” sok testvérünk kiáltása, akiknek nincs vizük az élethez, miközben közös otthonunk továbbra is szennyezett és elcsúfított. Kimerülten és kiszáradva ő is „szomjazik”.

E kihívásokra a mai evangélium élő vizet kínál mindannyiunknak, akik mások számára frissítő forrássá válhatunk. Így, mint a szamáriai asszony, aki a kútnál hagyja korsóját, és elindul, hogy a faluja népét hívja (vö. 28. v.), mi sem fogunk többé csak a saját szomjúságunk, anyagi szomjúságunk, szellemi vagy kulturális szomjúságunk oltására gondolni, hanem az Úrral való találkozás örömével oltjuk mások szomját, értelmet adva valaki más életének, nem mint urak, hanem mint Isten Igéjének a szolgái, aki szomjazott ránk, aki szüntelenül szomjazik ránk. Meg fogjuk érteni szomjúságukat, és meg fogjuk osztani azt a szeretetet, amelyet Ő adott nekünk. Fel kell tennem magamnak és mindnyájatoknak egy kérdést: Képesek vagyunk-e megérteni mások szomjúságát, az emberek szomjúságát, azt a szomjúságot, amit oly sokan szomjaznak a családomban, a környezetemben? Ma megkérdezhetjük magunktól: Szomjazom-e én Istenre? Tudatában vagyok-e annak, hogy olyan szükségem van az ő szeretetére, mint a vízre, hogy éljek? És aztán: Én, a szomjazó, törődöm-e mások szomjúságával, lelki, anyagi szomjúságával?

A Szűzanya járjon közben értünk, és támogasson minket az úton.

______________________________________________

Az Úrangyala után

Kedves testvéreim!

Köszöntelek mindnyájatokat, a híveket Rómából és a zarándokokat sok országból, különösen azokat, akik Madridból és Spalatóból érkeztek.

Köszöntöm a római Padovából, Caerano San Marco, Bagolino, Formia és Sant'Ireneo plébániákról érkezett csoportokat.

Most pénteken, március 17-én és szombaton, 18-án megismétlődik a „24 óra az Úrért” kezdeményezés az egész Egyházban. Ez az imádságnak és a kiengesztelődés szentségének szentelt idő lesz. Péntek délután, egy római plébániára megyek bűnbánati ünnepre. Egy évvel ezelőtt ebben az összefüggésben végeztük el a Mária Szeplőtelen Szívének való felajánlás ünnepélyes aktusát, a béke ajándékát kérve. Bizakodásunk nem lankad, reménységünk nem lankad! Az Úr mindig meghallgatja azokat az imákat, amelyeket népe a Szűzanya közbenjárására intéz hozzá. Maradjunk egységben hitben és szolidaritásban a háború miatt szenvedő testvéreinkkel. Mindenekelőtt ne feledkezzünk meg Ukrajna meggyötört népéről!

Mindenkinek szép vasárnapot kívánok. Kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez és arrivederci (viszontlátásra)!

 

Forráshttps://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2023/documents/20230312-angelus.html

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa katekézise 6. Evangelizáló szenvedély: a hívő apostoli buzgalma1. Az evangelizáció, mint egyházi szolgálat

Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
08
Ferenc pápa katekézise 6. Evangelizáló szenvedély: a hívő apostoli buzgalma 1. Az evangelizáció, mint egyházi szolgálat

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A legutóbbi katekézisben láttuk, hogy az egyháztörténet első „zsinatát” - a II. vatikáni zsinathoz hasonlóan -, Jeruzsálemben hívták össze egy, az evangelizációval kapcsolatos kérdés miatt, nevezetesen az örömhír nem zsidóknak való hirdetése miatt - úgy gondolták, hogy az evangéliumot csak a zsidóknak kell hirdetni. A huszadik században a II. vatikáni ökumenikus zsinat az egyházat mint Isten zarándokló népét mutatta be az idők folyamán, és missziós jellegéért (vö. Ad gentes, 2. dekrétum). Mit jelent ez? Van egy híd az első és az utolsó zsinat között, az evangelizáció zászlaja alatt, egy híd, amelynek építője a Szentlélek. Ma a II. vatikáni zsinatra hallgatva felfedezzük, hogy az evangelizáció mindig egyházi szolgálat, soha nem magányos, soha nem elszigetelt, soha nem individualista. Az evangelizáció mindig ecclesiában, azaz közösségben történik, és prozelitizmus nélkül, mert az nem evangelizáció.

Az evangelizáló ugyanis mindig azt adja tovább, amit kapott. Szent Pál írta le ezt elsőként: az evangélium, amelyet ő hirdetett és a közösség befogadott, és amelyben állhatatosak maradtak, ugyanaz, amit az apostol maga is kapott (vö. 1Kor 15,1-3). A hitet átvették és továbbadják. Az üzenet továbbadásának ez az egyházi dinamizmusa kötelező érvényű és garantálja a keresztény igehirdetés hitelességét. Ugyanez a Pál írja a galatáknak: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (1,8). Ez szép, és ez sok divatos nézetnek jó...

Az evangelizáció egyházi dimenziója azonban az apostoli buzgalom megerősítésének kritériumát képezi. Szükséges megerősítés, mert az „egyedül” való haladás kísértése mindig leselkedik ránk, különösen akkor, amikor az út járhatatlanná válik, és az elkötelezettség terhét érezzük. Ugyanilyen veszélyes a kísértés, hogy könnyebb pszeudo-egyházi utakat kövessünk, hogy a számok és közvélemény-kutatások világi logikáját fogadjuk el, hogy az ötleteink, programjaink, struktúráink, a „kapcsolatok erejére támaszkodjunk, amelyek számítanak”. Ez nem lesz elég; ezeknek egy kicsit segíteniük kell, de az alapvető dolog az az erő, amelyet a Lélek ad, hogy hirdessük Jézus Krisztus igazságát, hirdessük az evangéliumot. A többi másodlagos.

Most, testvérek, közvetlenebbül helyezkedünk el a II. vatikáni zsinat iskolájában, újraolvasva az Ad gentes (AG) dekrétum, az Egyház missziós tevékenységéről szóló dokumentum néhány passzusát. A II. vatikáni zsinat e szövegei még a mi összetett és plurális környezetünkben is teljes mértékben megőrzik értéküket.

Először is, ez a dokumentum, az Ad gentes , arra hív bennünket, hogy az Atyaisten szeretetét forrásnak tekintsük, amely „az Ő mindent felülmúló és irgalmas jósága miatt, és kegyelmesen arra hív minket, hogy ráadásként osztozzunk vele életében és kiáltásában” - ez a mi hivatásunk - „nagylelkűen kiárasztotta, és nem szűnik meg még mindig kiárasztani isteni jóságát”. Így Ő, aki mindent teremtett, végre „minden mindenben” (1Kor 15,28) lehet, egyszerre megvalósítva saját dicsőségét és a mi boldogságunkat” (2. sz.). Ez a szakasz alapvető fontosságú, mert azt mondja, hogy az Atya szeretete minden ember számára rendeltetett. Isten szeretete nem csak egy kis csoportnak szól, nem ... mindenkinek. Tartsátok szilárdan szem előtt és a szívetekben ezt a szót: mindenki, mindenki, senkit nem zárunk ki: ezt mondja az Úr. És ez a minden ember iránti szeretet olyan szeretet, amely minden férfit és nőt elér Jézus, az üdvösség közvetítője és Megváltónk küldetése által (vö. AG, 3), és a Szentlélek küldetése által (vö. AG, 4), aki - a Szentlélek - mindenkiben munkálkodik, a megkereszteltekben és a meg nem kereszteltekben egyaránt. A Szentlélek munkálkodik!

A zsinat továbbá emlékeztet bennünket arra, hogy az Egyház feladata Krisztus küldetésének folytatása, aki „elküldetett, hogy hirdesse az evangéliumot a szegényeknek”; ezért - folytatja az Ag gentes dokumentum - „az Egyháznak a Szentlélektől indíttatva ugyanazt az utat kell járnia, amelyet Krisztus járt: a szegénység és az engedelmesség, a szolgálat és az önfeláldozás útját a halálig, amely halálból feltámadása által győztesként jött ki” (AG, 5). Ha hű marad ehhez az „úthoz”, akkor az Egyház küldetése „epifánia, vagyis Isten rendelésének kinyilatkoztatása, és annak beteljesedése a világban és a világtörténelemben” (AG, 9).

Testvérek, ezek a rövid megjegyzések segítenek megérteni az egyes tanítványok-misszionáriusok apostoli buzgóságának egyházi jelentőségét is. Az apostoli buzgóság nem lelkesedés; az egy másik dolog, ez Isten kegyelme, amelyet meg kell őriznünk. Meg kell értenünk a jelentését, mert Isten zarándokló és evangelizáló népében nincsenek aktív vagy passzív egyének. Nincsenek olyanok, akik prédikálnak, olyanok, akik így vagy úgy hirdetik az evangéliumot, és olyanok, akik hallgatnak. „Minden megkeresztelt - mondja az Evangelii gaudium -, függetlenül az Egyházban elfoglalt helyétől vagy a hitben való oktatásuk szintjétől, az evangelizáció ügynöke” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 120). Te keresztény vagy? „Igen, megkaptam a keresztséget”. És evangelizálsz?” „De mit jelent ez?” Ha nem evangelizálsz, ha nem teszel tanúságot, ha nem teszel tanúságot a keresztségről, amit kaptál, az Úr által neked adott hitről, akkor nem vagy jó keresztény. A kapott keresztség és az ebből következő Egyházba való beilleszkedés révén minden megkeresztelt személy részt vesz az Egyház küldetésében, és ezáltal Krisztus Királyi, Papi és Prófétai küldetésében. Testvérek, ez a feladat „mindenütt és minden körülmények között egy és ugyanaz, még akkor is, ha a körülményeknek megfelelően másként valósul meg” (AG, 6). Ez arra hív bennünket, hogy ne váljunk merevvé és megkövesedetté; ez megvált minket attól a nyugtalanságtól, amely nem Istentől való. A hívő ember missziós buzgalma az igehirdetés és a tanúságtétel új útjainak kreatív kereséseként is kifejeződik, új utak kereséseként a Krisztus által felvállalt találkozásra a sebzett emberiséggel. Röviden: az evangélium és az emberiség szolgálatának új útjai. Az evangelizáció szolgálat. Ha valaki azt mondja magáról, hogy ő evangelizátor, és nincs meg benne ez a hozzáállás, ez a szolgáló szív, és azt hiszi magáról, hogy ő az úr, az nem evangelizátor, nem ... az nyomorult.

Az Atya szeretetének forrásához, valamint a Fiú és a Szentlélek küldetéseihez való visszatérés nem zár be minket a statikus személyes nyugalom tereibe. Ellenkezőleg, arra vezet bennünket, hogy felismerjük az élet teljességének ingyenes ajándékát, amelyre meghívást kaptunk, egy ajándékot, amelyért dicsőítjük Istent és hálát adunk neki. Ez az ajándék nem csak nekünk szól, hanem inkább másoknak adnunk kell. Ez arra is késztet bennünket, hogy egyre teljesebben éljük meg azt, amit kaptunk, megosztva azt másokkal, felelősségtudattal, és együtt haladva a történelem - igen gyakran kanyargós és nehéz - útjain, éberen és szorgalmas váva a beteljesedésre. Kérjük az Úrtól ezt a kegyelmet, vegyük kézbe ezt a keresztény hivatást, és adjunk hálát az Úrnak azért, amit nekünk adott, ezért a kincsért. Igyekezzünk ezt másoknak is átadni.

____________________________________

Különleges üdvözlet

Szeretettel köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat és látogatókat, különösen a Wilton Park Konferencia tagjait, valamint az Angliából, Dániából, Svájcból és az Amerikai Egyesült Államokból érkező különböző csoportokat.  Imádságos jókívánságokkal, hogy ez a Nagyböjt a kegyelem és a lelki megújulás ideje legyen Önök és családjaik számára, mindannyiuk számára örömöt és békességet kívánok a mi Urunk Jézus Krisztusban. 

__________________________________________

A Szentatya szavainak összefoglalása

Kedves testvéreim: Az evangelizáló szenvedélyről szóló katekézisünkben most az evangelizáció egyházi vetületét vizsgáljuk. Az evangélium hirdetése nem elszigetelt egyének feladata, hanem az Egyház apostoli hitének közösségi szolgálata, amelyet a maga teljességében tovább kell adni minden nemzedéknek. Az evangélium terjesztése iránti buzgóság elválaszthatatlan ettől az egyházi dimenziótól, amely megvédi a keresztény üzenetet a torzulástól és a világi érdekekhez és gondolkodásmódhoz való alkalmazkodástól. Az Egyház missziós tevékenységéről szóló II. vatikáni dekrétum minden evangelizációt a mi Atyánk mérhetetlen szeretetéből forrásozóként mutat be, amelyet a Fiú és a Szentlélek küldetése által a világra kiárasztott, és amely az Egyház küldetésében folytatódik, hogy ezt az üdvözítő szeretetet hirdesse a világ minden határáig.  Mint „missziós tanítvány”, minden megkeresztelt arra hivatott, hogy Krisztus önfeláldozó szeretetét jelenvalóvá tegye azáltal, hogy teremtő és meggyőző tanúságot tesz az ő szavának igazságáról és kiengesztelő erejéről, nemcsak az egyének, hanem egész emberiségünk életére nézve.

 
Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala

Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Márc
05
Ferenc pápa Úrangyala
Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!
 
Nagyböjt e második vasárnapjának evangéliuma a színeváltozást idézi fel. Jézus magával viszi Pétert, Jakabot és Jánost a hegyre, és teljes szépségében Isten Fiaként mutatkozik meg előttük (vö. Mt 17:1-9).
 
Álljunk meg egy pillanatra ennél a jelenetnél, és tegyük fel magunknak a kérdést: Miben áll ez a szépség? Mit tapasztalnak meg a tanítványok? Egy különleges benyomást? Nem, nem erről van szó. Isten szentségének fényét látják Jézusnak, az Atya tökéletes képmásának arcán és ruháján felragyogni. Isten fensége, Isten szépsége tárul fel. Mivel pedig Isten Szeretet, ezért a tanítványok szemükkel a Krisztusban megtestesült isteni Szeretet szépségét és ragyogását látták meg. Ízelítőt kaptak a paradicsomból. Micsoda meglepetés ez a tanítványok számára! Oly sokáig a szemük előtt volt a Szeretet arca, anélkül, hogy valaha is tudatában lettek volna annak, hogy milyen gyönyörű! Csak most ismerik fel ezt ekkora örömmel, mérhetetlen örömmel.
 
Valójában Jézus ezen élmény által formálja őket, felkészíti őket egy még fontosabb állomásra. Nem sokkal később ugyanis fel kell majd ismerniük benne ugyanezt a szépséget, amikor felemelkedik a keresztre, és az arca eltorzul. Péter nehezen érti ezt meg: szeretné megállítani az időt, „megállítani” a jelenetet, ott maradni és meghosszabbítani ezt a csodálatos élményt. Jézus azonban nem engedi meg ezt. Az ő fénye ugyanis nem redukálható egy „varázslatos pillanatra”! Ez így valami hamis, mesterséges dologgá válna, olyanná, ami elillanna a múló érzések ködében. Ellenkezőleg, Krisztus az a fény, amely úgy irányítja utunkat, mint a tűzoszlop a nép számára a pusztában (2Móz 13:21). Jézus szépsége nem idegeníti el tanítványait az élet valóságától, hanem erőt ad nekik, hogy kövessék őt egészen Jeruzsálemig, egészen a keresztig. Krisztus szépsége nem elidegenítő, hanem mindig előre visz. Nem arra késztet, hogy elbújj. Haladj előre!
 
Testvéreim, ez az evangélium számunkra is megmutatja az utat. Megtanít bennünket arra, hogy mennyire fontos Jézus mellett maradni akkor is, amikor nem könnyű megérteni mindazt, amit ő mond és tesz értünk. Valójában azáltal, hogy vele maradunk, megtanuljuk felismerni az arcán a szeretet ragyogó szépségét, amelyet nekünk ad, még akkor is, ha az a kereszt jeleit viseli. Az ő iskolájában megtanuljuk ugyanezt a szépséget felismerni a nap mint nap mellettünk járók – családtagok, barátok, munkatársak arcán, akik a legkülönbözőbb módon gondoskodnak rólunk. Mennyi ragyogó arc, mennyi mosoly, mennyi ránc, mennyi könny és sebhely árulkodik a körülöttünk lévő szeretetről! Tanuljuk meg felismerni őket, és töltsük meg velük a szívünket. Aztán induljunk el elvinni másoknak is a kapott fényt a szeretet konkrét cselekedeteivel (vö. 1Jn 3:18), merüljünk bele nagylelkűbben mindennapi foglalatosságainkba, szeressünk, szolgáljunk és bocsássunk meg komolyabban és készségesebben. Isten csodái szemlélésének, Isten arca, az Úr arca szemlélésének mások szolgálatára kell indítania bennünket.
 
Megkérdezhetjük magunktól: Fel tudjuk-e ismerni Isten szeretetének fényét az életünkben? Örömmel és hálával ismerjük fel a minket szerető emberek arcán? Keressük magunk körül ennek a fénynek a jeleit, amely betölti a szívünket, és megnyitja azt a szeretetre és szolgálatra? Vagy inkább a bálványok bennünket elidegenítő és önmagunkba záró szalmalángjaira figyelünk? Az Úr nagy fénye és a bálványok hamis, mesterséges fénye. Melyiket részesítem előnyben?
 
Mária, aki még a Kálvária sötétségében is megőrizte Fia fényét szívében, kísérjen minket mindig a szeretet útján.
 
______________________________________________
 
Az Angelus után
 
Kedves testvéreim!
 
Az elmúlt napokban gondolataim gyakran irányultak a Görögországban történt vonatbaleset áldozataira. Közülük sokan fiatal diákok voltak. Imádkozom az elhunytakért. Közel vagyok a sebesültekhez és hozzátartozóikhoz. Vigasztalja meg őket a Szűzanya.
 
Fájdalmamat fejezem ki a Crotone melletti Cutro vizeiben történt tragédia miatt. Imádkozom a hajótörés számos áldozatáért, hozzátartozóikért és a túlélőkért. Elismerésemet és hálámat fejezem ki a helyi lakosságnak és intézményeknek a testvéreink iránti együttérzésükért és befogadásukért. Újból felhívok mindenkit, hogy ne ismétlődjenek meg hasonló tragédiák. Állítsák meg az embercsempészeket, hogy ne tudják továbbra is ennyi ártatlan ember életét kioltani! A remény útjai soha többé ne váljanak a halál útjaivá. A Földközi-tenger tiszta vize soha többé ne legyen véres ilyen tragikus balesetek miatt! Az Úr adjon nekünk erőt a megértéshez és a síráshoz.
 
Köszöntelek mindnyájatokat, rómaiakat valamint Olaszországból és különböző országokból való zarándokokat. Különösen köszöntöm a milánói ukrán közösséget, akik Szent Josafát püspök vértanúságának négyszázadik évfordulója alkalmából jöttek el, aki életét adta a keresztények egységéért. Kedves testvéreim, méltányolom a háború elől menekült honfitársaitok befogadására tett erőfeszítéseiteket. Adjon az Úr Szent Josafát közbenjárására békét a megtépázott ukrán népnek.
 
Köszöntöm a litvániai zarándokokat és a római litván közösségből érkezetteket, akik Szent Kázmér ünnepét tartják, valamint a spanyolországi Zaragozából érkezett katolikus román közösséget, és a Murciából és Jerez de la Fronterából (Spanyolország); valamint a grúziai Tbilisziből érkezett plébániai csoportokat.
 
Köszöntöm a Burkina Fasóból érkezett híveket, a Scandicciből és Anzióból való bérmálkozókat; a híveket Capaciból, Ostiából és a római San Mauro Abate-ból.
 
Mindnyájatoknak szép vasárnapot kívánok. Kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez és arrivederci (viszontlátásra)!
 
 
Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
26
Ferenc pápa Úrangyala
Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!
 
A nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma a pusztában élő Jézust mutatja be nekünk, akit megkísért az ördög (vö. Mt 4:1-11). Az „ördög” jelentése „megosztó”. Az ördög mindig megosztottságot akar teremteni, ezt tűzte ki célul Jézus megkísértésével is. Lássuk hát, hogy kitől akarja elválasztani, és hogyan kísérti meg őt.
 
Kitől akarja az ördög elválasztani Jézust? Miután János megkeresztelte a Jordánban, Jézust az Atya „az én szeretett Fiam”-nak nevezte (Mt 3:17), és a Szentlélek galamb alakjában leszállt rá (vö. 16. v.). Az Evangélium így mutatja be nekünk a három szeretetben egyesült isteni személyt. Majd maga Jézus mondja, hogy azért jött a világra, hogy mi is részesüljünk az ő és az Atya közötti egységben (vö. Jn 17:11). Az ördög ehelyett az ellenkezőjét teszi: azért lép a színre, hogy Jézust elválassza az Atyától, és eltérítse őt az értünk való egység küldetésétől. Ő mindig megoszt.
 
Lássuk most, hogyan próbálja ezt megtenni. Az ördög ki akarja használni Jézus emberi állapotát, aki gyenge, mivel negyven napig böjtölt és éhes (vö. Mt 4:2). A gonosz ezután három erős „mérget” próbál belé oltani, hogy megbénítsa az egységre irányuló küldetését. Ezek a mérgek a ragaszkodás, a bizalmatlanság és a hatalom. Mindenekelőtt az anyagi javakhoz, a szükségletekhez való ragaszkodás mérge; az ördög hatásos érvekkel próbálja meggyőzni Jézust: „Éhes vagy, miért kell böjtölnöd? Hallgass a szükségleteidre és elégítsd ki, neked jogod és hatalmad van erre: változtasd a köveket kenyérré”. Aztán a második méreg, a bizalmatlanság: „Biztos vagy benne, hogy az Atya azt akarja, ami jó neked? Teszteld őt, zsarold őt! Dobd le magad a templom legmagasabb pontjáról, és vedd rá, hogy azt tegye, amit te akarsz”. Végül a hatalom: „Nincs szükséged az Atyádra! Miért várnál az ajándékaira? Kövesd a világ kritériumait, vegyél el mindent magadnak, és hatalmas leszel!”. Jézus három kísértése. Mi is e kísértések között élünk, mindig. Rettenetes, de éppen így van ez velünk is: az anyagiakhoz való ragaszkodás, a bizalmatlanság és a hatalomvágy három elterjedt és veszélyes kísértés, amelyet az ördög felhasznál arra, hogy elválasszon minket az Atyától, hogy ne tekintsünk többé testvérekként egymásra, hogy magányba és kétségbeesésbe kergessen. Ezt akarta tenni Jézussal, ezt akarja tenni velünk is: a kétségbeesésbe kergetni minket.
 
De Jézus legyőzi a kísértéseket. De hogyan győzi le őket? Úgy, hogy kerüli a vitát az ördöggel, és Isten Igéjével válaszol. Ez fontos: az ördöggel ne vitatkozzunk, ne beszélgessünk vele! Jézus Isten Igéjével száll szembe vele. Három mondatot idéz a Szentírásból, amelyek a javaktól való szabadságról (vö. Mtörv 8:3), a bizalomról (vö. Mtörv 6:16) és az Istennek való szolgálatról (vö. Mtörv 6:13) szólnak, három olyan mondatot, amelyek ellentmondanak a kísértésnek. Soha nem bocsátkozik párbeszédbe az ördöggel, nem tárgyal vele, hanem a Szentírás jótékony szavaival elhárítja a célzásait. Ez egy felhívás számunkra is; nem tudjuk legyőzni őt azzal, ha tárgyalunk vele, ő erősebb nálunk. Mi úgy győzzük le az ördögöt, hogy hitben, az isteni Igével szembe szállunk vele. Jézus így tanít meg bennünket arra, hogy megvédjük az Istennel és egymással való egységet a megosztó támadásaival szemben. Az isteni Ige az, ami Jézus válasza az ördög kísértésére.
 
Mi pedig tegyük fel magunknak a kérdést: milyen helye van az életemben Isten Igéjének? Hozzá fordulok-e lelki küzdelmeimben? Ha van egy bűnöm vagy egy visszatérő kísértésem, miért nem szerzek segítséget azzal, hogy megkeresem Isten Igéjének azt a versét, amelyik arra a bűnre válaszol? Aztán amikor jön a kísértés, Krisztus kegyelmében bízva elmondom, elimádkozom. Próbáljuk meg, ez segíteni fog a kísértés idején, nagyon sokat fog segíteni, hogy a bennünk kavargó hangok között megszólaljon Isten Igéjének jótékony hangja.
Mária, aki befogadta Isten Igéjét, és alázatával legyőzte a megosztó gőgöt, kísérjen bennünket a Nagyböjt lelki küzdelmében.
 
_____________________________
 
Az Angelus után
 
Kedves testvéreim!
 
Továbbra is aggasztó hírek érkeznek a Szentföldről: sok embert megöltek, még gyerekeket is... Hogyan lehet megállítani az erőszak spirálját? Megújítom felhívásomat, hogy győzedelmeskedjen a párbeszéd a gyűlölet és a bosszúállás felett, és imádkozom Istenhez a palesztinokért és az izraeliekért, hogy a nemzetközi közösség segítségével rátaláljanak a testvériség és a béke útjára.
 
Nagyon nyugtalanító a helyzet Burkina Fasóban is, ahol folytatódnak a terrortámadások. Arra kérlek Benneteket, hogy imádkozzatok e drága ország népéért, hogy az elszenvedett erőszak ne vegye el a demokrácia, az igazságosság és a béke útjába vetett hitüket.
 
Ma reggel szomorúan értesültem a calabriai partoknál, Crotone közelében történt hajótörésről. Már negyven halottat találtak, köztük sok gyermeket. Imádkozom mindegyikükért, az eltűntekért és a többi túlélő migránsért. Köszönetet mondok azoknak, akik segélyt hoztak, és azoknak, akik menedéket nyújtanak. A Szűzanya tartsa meg ezeket a testvéreinket. Ne feledkezzünk meg az ukrajnai háború tragédiájáról sem; amely már egy éve tart, és ne feledkezzünk meg a szíriai és török nép földrengés miatti szenvedéséről sem.
 
Üdvözletemet intézem mindnyájatokhoz, akik Olaszországból és más országokból érkeztetek. Köszöntöm a Spanyolországból, Portugáliából, Mexikóból és Horvátországból jött zarándokokat. Köszöntöm Palermo, Montelepre, Termini Imerese és Riese Pio X híveit; a nápolyi Campania Interregionális Szeminárium diákjait; a milánói egyházmegye különböző plébániáinak tinédzsereit; a fiatal bérmálkozásra készülöket Cavaionból és a veronai Sega városából; a Limbadi csoportot és az elsőáldozásra készülő gyermekeket az Ostia Antica-i Sant'Aureából.
 
Üdvözlöm az Olasz Szervdonorok Egyesületét, amely megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepli: Köszönöm a társadalmi szolidaritás iránti elkötelezettségüket, és arra kérlek Benneteket, hogy továbbra is támogassátok az életet a szervadományozás által. Külön üdvözlöm azokat, akik a Ritka Betegségek Világnapja alkalmából jöttek el, amelyre holnapután kerül sor; ismételten bátorítom a betegek és hozzátartozóik egyesületeit; soha ne hiányozzon a közelségünk, különösen a gyermekek felé, hogy érezzék Isten szeretetét és gyengédségét.
 
Mindannyiatoknak boldog vasárnapot kívánok. Kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez és arrivederci (viszontlátásra)!
 
 
Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa katekézise Az evangelizáló szenvedély6. Az igehirdetés főszereplője: a Szentlélek

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
22
Ferenc pápa katekézise Az evangelizáló szenvedély 6. Az igehirdetés főszereplője: a Szentlélek
Kedves testvéreim, jó napot kívánok és üdvözöllek benneteket!
 
Az evangelizáló szenvedélyről szóló katekézisünkben ma Jézus e ma hallott szavaiból indulunk ki: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28:19). „Menjetek - mondja a Feltámadott - nem azért, hogy oktassatok, nem azért, hogy hittérítőket neveljetek, nem, hanem hogy mindenkit tanítványokká tegyetek, vagyis, hogy mindenkinek lehetőséget adjatok arra, hogy kapcsolatba kerüljön Jézussal, hogy szabadon megismerje és szeresse Őt. Menjetek és kereszteljetek: keresztelni azt jelenti, hogy bemeríteni; és ezért, mielőtt egy liturgikus cselekedetet jelölne, egy életfontosságú cselekedetet fejez ki: bemeríteni az életünket az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe; minden nap megtapasztalni Isten jelenlétének az örömét, aki közel van hozzánk, mint Atya, mint Testvér, mint bennünk, a mi lelkünkben cselekvő Lélek.” Megkeresztelkedni annyit jelent, mint elmerülni a Szentháromságban.
 
Amikor Jézus azt mondja a tanítványainak - és nekünk is -: „Menjetek!”, nem csak egy szót közöl. Nem. Egyúttal a Szentlelket is közli, mert csak Neki, a Léleknek köszönhetően lehet Krisztus küldetését befogadni és megvalósítani (vö. Jn 20:21-22). Az apostolok valójában félelemből bezárkózva maradnak a felső szobában, amíg el nem érkezik Pünkösd napja, és le nem száll rájuk a Szentlélek (vö. ApCsel 2:1-13). Abban a pillanatban a félelem megszűnik, és az Ő erejével ezek a többnyire tanulatlan halászok megváltoztatják a világot. „De ha nem tudnak beszélni...?” De a Lélek szava, a Lélek ereje viszi őket előre, hogy megváltoztassák a világot. Az evangélium hirdetése tehát csak a Lélek erejében valósul meg, aki megelőzi a misszionáriusokat és előkészíti a szíveket: Ő „az evangelizáció motorja”.
 
Ezt fedezzük fel az Apostolok Cselekedeteiben, ahol minden oldalon azt látjuk, hogy az igehirdetés főszereplője nem Péter, Pál, István vagy Fülöp, hanem a Szentlélek. Az Apostolok Cselekedeteinél maradva, az Egyház kezdetének egy sorsfordító pillanatát meséli el, ami nekünk is sokat mondhat. Akkor is, mint most, nem hiányoztak a megpróbáltatások, a szép és a kevésbé szép pillanatok, az örömökhöz gondok is társultak, jelen volt mindkettő. Különösen egy dolog ad aggodalomra okot: hogyan bánjanak a hitre érkező pogányokkal, azokkal, akik nem tartoztak például a zsidó néphez. Vajon be kellett tartaniuk a mózesi törvény előírásait, vagy nem? Ez nem kis kérdés volt ezeknek az embereknek a számára. Így két csoport alakult ki, azok közül, akik elengedhetetlennek tartották a törvény betartását, és azok közül, akik nem. A döntés érdekében az apostolok összegyűltek az úgynevezett „Jeruzsálemi zsinaton", amely az első volt a történelemben. Hogyan oldják meg ezt a dilemmát? Talán jó kompromisszumot kerestek a hagyomány és az újítás között: egyes szabályokat betartanak, másokat pedig félretesznek. Az apostolok azonban nem ezt az emberi bölcsességet követik, hogy diplomáciai egyensúlyt keressenek az egyik és a másik között, nem ezt követik, hanem a Lélek munkálkodásához alkalmazkodnak, aki megelőzte őket azzal, hogy leszállt a pogányokra, ahogyan rájuk is leszállt.
 
Megszüntetve, így szinte minden, a törvénnyel kapcsolatos kötelezettséget, közlik a végső döntéseket, amelyeket - és ezt írják – „a Szentlélek által és általunk” (vö. ApCsel 15:28) hoztak, és ez kimaradt, „velünk van a Szentlélek”, és az apostolok mindig így cselekedtek. Együtt, anélkül, hogy megosztottak lennének, a különböző érzékenységek és vélemények ellenére is a Lélekre hallgatnak. Ez egy ma is érvényes dologra tanít: minden vallási hagyomány akkor hasznos, ha elősegíti a Jézussal való találkozást. Mondhatnánk, hogy az első zsinat történelmi döntését, amelyből mi is profitálunk, egy elv motiválta, az igehirdetés elve: az Egyházban mindennek az evangélium hirdetésének követelményeihez kell igazodnia; nem a konzervatívok vagy a haladók véleményéhez, hanem ahhoz, hogy Jézus elérje az emberek életét. Ezért minden választást, minden felhasználást, minden struktúrát és minden hagyományt aszerint kell értékelni, hogy azok kedveznek-e Krisztus hirdetésének. És amikor az Egyházban döntések születnek - például ideológiai megosztottság: „Konzervatív vagyok, mert...” „Progresszív vagyok, mert...”, - hol van a Szentlélek? Vigyázzatok, hogy az evangélium nem egy eszme, az evangélium nem egy ideológia: az evangélium olyan igehirdetés, amely megérinti a szíveteket, és arra késztet, hogy megváltoztassátok a szíveteket, de ha egy eszméhez, egy ideológiához menekültök, akár jobbra, akár balra, akár középre, akkor az evangéliumot politikai párttá, ideológiává, emberek klubjává teszitek. Az evangélium mindig a Lélek szabadságát adja meg nektek, amely bennetek cselekszik és előrevisz benneteket. És milyen sokat követel tőlünk ma, hogy megragadjuk az evangélium szabadságát, és engedjük, hogy a Lélek előre vigyen bennünket.
 
A Lélek így világítja meg mindig az Egyház útját. Valójában Ő nemcsak a szívek világossága; Ő az Egyházat irányító fény: Világosságot hoz, segít megkülönböztetni, segít különbséget tenni. Ezért kell gyakran segítségül hívnunk Őt; tegyük ezt ma is, a nagyböjt kezdetén. Mert mint Egyháznak, lehetnek jól meghatározott ideink és tereink, jól szervezett közösségeink, intézményeink és mozgalmaink, de a Lélek nélkül minden lélektelen marad. A szervezettség... nem elég, nem elég: a Lélek az, ami életet ad az Egyháznak. Az Egyház, ha nem imádkozik hozzá és nem hívja segítségül, önmagába zárkózik, steril és kimerítő vitákba, fárasztó polémiákba, miközben a küldetés lángja kialszik. Nagyon szomorú úgy látni az Egyházat, mintha nem lenne más, mint egy parlament. Az Egyház valami más. Az Egyház olyan férfiak és nők közössége, akik hisznek és hirdetik Jézus Krisztust, de a Szentlélek által indíttatva, nem pedig saját értelmük által. Igen, használja az értelmét, de a Lélek azért jön, hogy megvilágosítsa és indítsa azt. A Lélek indít minket útnak, arra sarkall, hogy hirdessük a hitet, hogy megerősödjünk a hitben, hogy misszióba menjünk, hogy felfedezzük, kik vagyunk. Ezért ajánlja Pál apostol: „Ne oltsátok ki a Lelket” (1Tesz 5:19). Ne oltsátok ki a Lelket. Imádkozzunk gyakran a Lélekhez, hívjuk segítségül, kérjük minden nap, hogy gyújtsa meg bennünk világosságát. Tegyük ezt minden találkozás előtt, hogy Jézus apostolaivá váljunk azoknak az embereknek a számára, akikkel találkozunk. Ne oltsuk ki a Lelket, sem a közösségben, sem mindannyiunkban.
 
Kedves testvéreim, kezdjük el, és kezdjük újra, mint Egyház, a Szentlélek által. „Kétségtelenül fontos, hogy lelkipásztori tervünkben a szociológiai felmérésekből, elemzésekből, a nehézségek, az elvárások, sőt a panaszok listájából induljunk ki, ezt kell tennünk, hogy megérintsük a valóságot. Sokkal fontosabb azonban, hogy a Lélek tapasztalataiból induljunk ki: ez az igazi kiindulás. Ezért szükséges ezeket felkutatni, felsorolni, tanulmányozni, értelmezni. Ez egy olyan alapelv, amelyet a lelki életben a vigasztalás elsőbbségének neveznek a vigasztalással szemben. Először ott van a Lélek, aki vigasztal, felüdít, megvilágosít, mozgat; aztán lesz vigasztalás, szenvedés, sötétség is, de a sötétségben való eligazodás elve a Lélek világossága.” (C. M. Martini, Evangélizálás a Lélek vigasztalásában, 1997. szeptember 25.). Ez az elv, hogy eligazodjunk a dolgokban, amelyeket nem értünk, a zűrzavarban, még ilyen nagy sötétségben is, ez fontos. Kérdezzük meg magunktól, mindannyian, kérdezzük meg magunktól, hogy megnyílunk-e ennek a fénynek, adunk-e neki teret: megidézem-e a Lelket? Mindannyian válaszolhatunk magunkban. Hányan imádkoznak a Lélekhez? 'Nem, Atyám, a Szűzanyához imádkozom, a szentekhez imádkozom, Jézushoz imádkozom, néha imádkozom a Miatyánkot, imádkozom az Atyához...” és a Szentlélekhez? Nem imádkozol a Szentlélekhez, aki mozgatja a szívedet, aki vigasztalást hoz neked, aki meghozza a vágyat, hogy evangelizálj, missziót vállalj?” Engedem, hogy Ő vezessen, aki arra hív, hogy ne zárkózzak be önmagamba, hanem hordozzam Jézust, tegyek tanúságot Isten vigasztalásának elsőbbségéről a világ pusztulásával szemben?

A Szűzanya, aki ezt jól megértette, segítsen nekünk megérteni.
 
____________________________________
 
Különleges üdvözlet
 
Szeretettel köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat, különösen a Hollandiából, a Fülöp-szigetekről és az Amerikai Egyesült Államokból érkező csoportokat. A ma megkezdett nagyböjti út a Szentlélek kegyelme által megtisztított és megújult szívvel vigyen el bennünket Húsvétig. Önökre és családjaikra örömöt és békességet kívánok Krisztusban, a mi Megváltónkban.
 
____________________________________________________
 
FELHÍVÁS
 
Kedves testvéreim!
 
Holnapután, február 24-én lesz egy éve Ukrajna lerohanásának, ennek az abszurd és kegyetlen háborúnak a kezdete. Szomorú évforduló! A halottak, sebesültek, menekültek és kitelepítettek, a pusztítás, a gazdasági és társadalmi károk száma önmagáért beszél. Az Úr bocsásson meg ennyi bűnt és ennyi erőszakot. Ő a béke Istene. Maradjunk közel a meggyötört ukrán néphez, amely továbbra is szenved, és tegyük fel magunknak a kérdést: vajon mindent megtettünk-e a háború megállításáért? Felszólítom azokat, akiknek hatalmuk van a nemzetek felett, hogy vállaljanak konkrét kötelezettséget a konfliktus befejezésére, tűzszünet elérésére és béketárgyalások megkezdésére. Ami romokra épül, az soha nem lesz igazi győzelem!
 
__________________________________________
 
A Szentatya szavainak összefoglalása
 
Kedves testvéreim! Az apostoli buzgalomról, az evangélium örömének megosztására irányuló égő vágyról szóló katekézis-sorozatunkban most a Szentlélek szerepére térünk rá, akit Jézus pünkösd napján küldött el, hogy elindítsa az apostolok küldetését, hogy tanítványokká tegyenek minden népet. Az ősegyház nagy missziós tevékenységében a Szentlélek, mint hajtóerő jelenik meg, aki előkészíti a szíveket az evangélium befogadására, és megerősíti az apostolokat a feltámadt Úrról szóló tanúságtételükben. A jeruzsálemi zsinat jelentős döntése, miszerint a megtérőktől nem követelik meg a mózesi törvény betartását, imádságos mérlegelés gyümölcse volt, és ezt a következő formulával közölték: jónak látszott a Szentléleknek és nekünk. (ApCsel 15:28) A Lélek minden korban megvilágítja és vezeti az Egyház evangéliumhirdetését. A mai hamvazószerda arra hív bennünket, hogy a Lélek fényét hívjuk meg egyéni életünkre, mint Krisztus követői, és az Egyház küldetésére, hogy Jézus vigasztalását elvigyük a világ vigasztalásába, amely szomjazza az igazságosságot, a békét és a megbékélt egységet, amelyek az Úr Húsvétkor a halálból az életbe való átlépésének gyümölcsei.
 
 
Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa nagyböjti üzenete Nagyböjti önmegtagadás, szinodális út2023.

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
21
Ferenc pápa nagyböjti üzenete Nagyböjti önmegtagadás, szinodális út 2023.

Kedves Testvéreim!

Máté, Márk és Lukács evangélisták egybehangzóan számolnak be Jézus színeváltozásának eseményéről. Ebben a jelenetben az Úr tanítványai értetlenkedésére válaszol. Nem sokkal korábban ugyanis a Mester és Simon Péter között valódi vitára került sor: Péter Krisztusnak, Isten Fiának vallotta meg Jézust, de aztán a szenvedésről és a keresztről szóló bejelentését már elutasította. Jézus kemény szavakkal dorgálta meg: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak” (Mt 16,23). Ezek után viszont azt olvassuk, hogy „hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre” (Mt 17,1).

A színeváltozásról szóló evangéliumot minden évben nagyböjt második vasárnapján olvassuk. Ebben a liturgikus időszakban ugyanis az Úr maga mellé vesz és félrevon bennünket. Bár hétköznapi kötelességeink azt kívánják, hogy maradjunk megszokott helyünkön, és éljük a néha unalmas, sokszor rutinszerű mindennapi életünket, a nagyböjt idején arra kapunk meghívást, hogy Jézussal együtt „felmenjünk egy magas hegyre”, hogy Isten szent népével együtt az önmegtagadás különleges élményét éljük át.

A nagyböjti önmegtagadás – mindig kegyelemtől ihletett – erőfeszítés annak érdekében, hogy legyőzzük hitetlenkedéseinket és ellenállásunkat azzal szemben, hogy kövessük Jézust a keresztúton. Pontosan erre volt szüksége Péternek és a többi tanítványnak is. Ahhoz, hogy mélyebben megismerjük a Mestert, hogy teljességében megértsük és elfogadjuk az isteni megváltás misztériumát, mely szeretetből vállalt tökéletes önfeláldozásban valósul meg, ahhoz engednünk kell, hogy ő félrevonjon és felfelé vezessen minket, elszakadva a középszerűségtől és a hiúságtól. Rá kell lépnünk az útra, egy felfelé vezető útra, ez pedig erőfeszítést, áldozatot és összpontosítást igényel, éppúgy, mint egy hegyi túra. Ezek a követelmények a szinodális úton is fontosak, amelyen mint Egyház elindultunk. Hasznos lesz tehát, ha elgondolkodunk a nagyböjti önmegtagadás és a szinodális tapasztalat összefüggésén.

A Tábor hegyén tartott „lelkigyakorlatra” Jézus három tanítványt választ ki, hogy egy egyedülálló esemény tanúi legyenek. Azt akarja, hogy a kegyelemnek ez a tapasztalata ne magányos, hanem közös élmény legyen, ahogyan egész hitéletünk is az. Együtt megyünk Jézus után. És mint időben zarándokló Egyház együtt éljük át az egyházi évet és benne a nagyböjtöt, együtt vándorolva mindazokkal, akiket az Úr mellénk társul adott. Annak analógiájára, ahogyan Jézus és a tanítványok felmentek a Tábor hegyére, mondhatjuk, hogy nagyböjti utunk „szinodális”, mert együtt és azonos úton járunk, az egy Mester tanítványaiként. Természetesen tudjuk, hogy ő maga az Út, ezért az Egyház mind a liturgia útján, mind a szinódus útján nem tesz mást, mint egyre mélyebben és teljesebben belép Krisztusnak, a Megváltónak a misztériumába.

És ezzel fel is érünk a csúcsra. Az evangélium beszámol arról, hogy Jézus „elváltozott előttük: arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény” (Mt 17,2). Ez tehát a „csúcs”, az út célja. A három tanítványnak a felfelé vezető út végén, amikor Jézussal együtt ott állnak a magas hegyen, az a kegyelem jut osztályrészül, hogy megpillanthatják őt dicsőségében, természetfeletti fényben, mely nem kívülről jön, hanem belőle sugárzik. Ennek a látványnak az isteni szépsége összehasonlíthatatlanul nagyobb volt bármilyen erőfeszítésnél, amelyet a tanítványok a Tábor-hegy megmászása során megtehettek. Minden megerőltető hegyi túrán felfelé menet szigorúan az útra kell szegeznünk tekintetünket, de a csúcson feltáruló panoráma ámulatba ejt és kárpótol a maga pompájával. A szinódusi folyamat is gyakran fáradságosnak tűnik, és néha elveszíthetjük bátorságunkat. De ami a végén vár ránk, az kétségtelenül valami csodálatos és meglepő, ami segít jobban megértenünk Isten akaratát és küldetésünket országának szolgálatában.

A tanítványok Tábor-hegyi élménye tovább gazdagodik, amikor a színében elváltozott Jézus mellett Mózes és Illés is megjelenik, akik a törvényt, illetve a prófétákat személyesítik meg (vö. Mt 17,3). Krisztus újdonsága a régi szövetségnek és az ígéreteknek a beteljesedése, elválaszthatatlan Isten és népe közös történetétől, és feltárja annak legmélyebb értelmét. Analóg értelemben a szinodalitás is az Egyház hagyományában gyökerezik, ugyanakkor nyitott az új felé. A hagyomány új utak keresésére indító inspiráló forrás, segít elkerülni két ellentétes kísértést: a mozdulatlanság és a meggondolatlan kísérletezés kísértését.

A nagyböjt aszketikus útjához hasonlóan a szinodális útnak is az átváltozás a célja, mind személyes, mind egyházi szinten. Egy olyan átalakulás, amely mindkét formában Jézus színeváltozásában találja meg mintáját, és amelyet az ő húsvéti misztériumának kegyelme hoz létre. Ahhoz, hogy ez az átváltozás ebben az évben megvalósuljon bennünk, két „ösvényt” szeretnék javasolni, hogy Jézussal együtt felmenjünk a hegyre és vele együtt elérjük a célt.

Az első ösvény azzal a meghívással van összefüggésben, amelyet az Atyaisten a Tábor hegyén a tanítványokhoz intéz, amikor ők a színében elváltozott Jézusra tekintenek. A felhőből szóló hang ezt mondja: „Őt hallgassátok” (Mt 17,5). Az első teendő tehát teljesen világos: Jézusra hallgassatok. A nagyböjt annyiban lesz a kegyelem időszaka, amennyiben hallgatunk arra, aki szól hozzánk. És miként szól hozzánk? Mindenekelőtt Isten szava által, amelyet az Egyház a liturgiában nekünk ajándékoz: ne engedjük, hogy süket fülekre találjon; ha nem is tudunk mindig részt venni a szentmisén, olvassuk el nap mint nap a bibliai olvasmányokat, akár az internet segítségével. A Szentíráson túl az Úr testvéreinken keresztül is szól hozzánk, különösen is a segítségre szorulók arca és történetei által. De szeretnék egy további szempontot is ezek mellé tenni, mely a szinodális folyamatban nagyon fontos: a Krisztusra hallgatás az Egyházban élő testvéreink meghallgatásán át is történik, azon a kölcsönös meghallgatáson keresztül, amely a szinódus egyes szakaszaiban mint fő cél fogalmazódik meg, de amely mindig elengedhetetlen eleme marad a szinodális Egyház módszerének és stílusának.

Amikor meghallották az Atya hangját, „a tanítványok arcra borultak, s igen megrémültek. Jézus odalépett hozzájuk, és megérintette őket: »Keljetek fel, ne féljetek!« Amikor tekintetüket fölemelték, nem láttak senkit, csak egyedül Jézust” (Mt 17,6–8). Itt tárul elénk a második teendőnk: ne keressünk menedéket egy rendkívüli eseményekből és lenyűgöző élményekből álló vallásosságban, félve attól, hogy szembenézzünk a valósággal, annak mindennapi gondjaival, nehézségeivel és ellentmondásaival. A fény, amelyet Jézus a tanítványoknak mutat, a húsvéti dicsőség elővételezése, az a fény, amely felé tartani kell, „csak őt követve”. A nagyböjt a húsvét felé vezet: a „lelkigyakorlatok” nem öncélúak, hanem felkészítenek a szenvedést és a keresztet hittel, reménnyel és szeretettel megélni, hogy eljussunk a feltámadáshoz. A szinódusi út sem keltheti bennünk azt a hamis reményt, hogy megérkeztünk, amikor Isten erős közösségi élmények kegyelmével ajándékoz meg bennünket. Az Úr ott is azt mondja nekünk: „Keljetek fel, ne féljetek!” Ereszkedjünk le a sík terepre, és a megtapasztalt kegyelem segítsen bennünket abban, hogy közösségeink mindennapi életében a szinodális működésmódon munkálkodjunk!

Kedves testvéreim, a Szentlélek vezessen bennünket ebben a nagyböjtben, amint Jézussal együtt felemelkedünk, hogy isteni ragyogását megtapasztaljuk, és – így megerősödve a hitben – folytassuk utunkat vele együtt, aki népének dicsősége és a nemzetek világossága.

 

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2023. január 25-én, Szent Pál apostol megtérésének ünnepén.

Ferenc

 

Forrás: katolikus.hu

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala

Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
19
Ferenc pápa Úrangyala
Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!
 
Jézusnak ebben a vasárnapi evangéliumban hozzánk intézett szavai igényesek és paradoxnak tűnnek: arra hív, hogy fordítsuk oda a másik arcunkat is, és szeressük még az ellenségeinket is (vö. Mt 5:38-48). Természetes dolog, hogy szeretjük azokat, akik szeretnek minket, és hogy barátiak legyünk a barátainkkal; Jézus mégis azzal provokál bennünket, hogy azt mondja: ha így cselekszünk, „mivel teszünk többet, mint mások?” (v. 47). Mivel teszel többet? Itt van az a pont, amire ma szeretném felhívni a figyelmeteket, arra, hogy mi rendkívülit tehettek.
 
A „több”, a „rendkívüli” az, ami túlmutat a megszokott kereteken, ami túllép a szokásos gyakorlaton és az óvatosság által diktált normális számításokon. Ehelyett általában igyekszünk mindent többé-kevésbé rendben és az ellenőrzésünk alatt tartani, hogy megfeleljen az elvárásainknak, a mértékünknek: attól félve, hogy nem viszonozzák, vagy hogy túlságosan kiszolgáltatjuk magunkat, és végül csalódunk, ezért inkább csak azokat szeretjük, akik szeretnek minket, hogy elkerüljük a csalódásokat, csak azokkal teszünk jót, akik jót tesznek velünk, csak azokkal vagyunk nagylelkűek, akik viszonozni tudják a szívességet; és akik rosszul bánnak velünk, azoknak hasonlóképpen válaszolunk, hogy kvittek legyünk. De az Úr figyelmeztet minket: ez nem elég! Azt mondhatjuk: ez nem keresztényi! Ha megmaradunk a hétköznapiságban, az adás és az elfogadás közötti egyensúlyban, a dolgok nem változnak. Ha Isten ezt a logikát követné, nem lenne reményünk az üdvösségre! De szerencsénkre Isten szeretete mindig „rendkívüli”, túlmutat azokon a megszokott irányelveken, amelyek szerint mi, emberek éljük a kapcsolatainkat.
 
Jézus szavai tehát kihívást jelentenek számunkra. Miközben mi igyekszünk a haszonelvű érvelés hétköznapiságán belül maradni, ő arra kér minket, hogy nyíljunk meg a rendkívüli, a szabadon adott szeretet rendhagyó volta előtt; míg mi mindig a könyvelést próbáljuk egyensúlyban tartani, Krisztus arra biztat bennünket, hogy éljük meg a szeretet kiegyensúlyozatlanságát. Jézus nem jó könyvelő, nem! Ő mindig a szeretet kiegyensúlyozatlanságára vezet bennünket. Ezen nem szabad meglepődnünk. Ha Isten nem vált volna „kiegyensúlyozatlanná”, soha nem váltott volna meg minket: a kereszt kiegyensúlyozatlansága mentett meg minket! Jézus nem keresett volna meg minket, amikor elveszettek és távollévők voltunk; nem szeretett volna minket a végsőkig, nem vállalta volna a keresztet értünk, akik mindezt nem érdemeltük meg, és nem tudtunk neki semmit sem adni cserébe. Ahogy Pál apostol írja: „Noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5:7-8). Isten tehát akkor szeret minket, amikor még bűnösök vagyunk, nem azért, mert jók vagyunk, vagy mert képesek vagyunk valamit visszaadni neki. Testvérek, Isten szeretete mindig túláradó, mindig számítás fölötti, mindig aránytalan szeretet. Ma is azt kéri tőlünk, hogy így éljünk, mert csak így tudunk igazán tanúságot tenni róla.
 
Testvéreim, az Úr arra hív bennünket, hogy lépjünk ki az önérdek logikájából, és ne a számítások és a kényelem mérlegén mérjük a szeretetet. Arra hív minket, hogy a rosszra ne rosszal válaszoljunk, merjünk jót tenni, vállaljunk kockázatot az ajándékozásban, még akkor is, ha keveset vagy semmit sem kapunk cserébe. Mert ez a szeretet az, ami lassan elsimítja a konfliktusokat, lerövidíti a távolságokat, legyőzi az ellenségeskedést és begyógyítja a gyűlölet sebeit. Így feltehetjük magunknak, mindannyiunknak a kérdést: vajon én az életemben a viszonzás vagy, ahogyan Isten teszi, az ingyenesség logikáját követem? Krisztus rendkívüli szeretete nem könnyű, de lehetséges; azért lehetséges, mert Ő maga segít nekünk azáltal, hogy nekünk adja az Ő Lelkét, az Ő határtalan szeretetét.
 
Imádkozzunk a Szűzanyához, aki azzal, hogy számítás nélkül „igennel” válaszolt Istennek, megengedte neki, hogy Kegyelmének remekművévé tegye őt.
 
____________________
 
Az Úrangyala után
 
Kedves testvéreim!
 
Jézus szeretete arra kér bennünket, hogy hagyjuk, hogy megérintsen minket a nehézségekkel küzdők helyzete. Különösen Szíriára és Törökországra gondolok, a földrengés nagyon sok áldozatára, de a szeretett ukrán nép mindennapi tragédiáira is, és arra a sok emberre, akik a háború miatt vagy a szegénység, a szabadság hiánya vagy a környezet pusztulása miatt szenvednek: annyi ember... Ebben a tekintetben közel állok Új-Zéland népéhez, amelyet az elmúlt napokban pusztító ciklon sújtott. Testvéreim, ne feledkezzünk meg a szenvedőkről, és legyen a szeretetünk figyelmes, legyen igazi szeretet!
 
Üdvözöllek mindnyájatokat, akik Olaszországból és más országokból érkeztetek. Köszöntöm a spanyolországi Oviedo zarándokait és a portugáliai Vila Pouca de Aguair diákjait.
 
Ezután köszöntöm a Katolikus Akció csoportjait Riminiből és Saccolongóból; Lentiai, Torino és Bolzano híveit; a bérmálkozásukra várókat Valvasone-ból és Almenno San Salvatore-ból; a tinédzsereket és fiatalokat Tricesimóból, Lenóból, Chiuppanóból és Fino Mornascóból; a ministránsokat Arcene-ből és a milánói Szent Ambrus iskola diákjait.
 
Mindannyiatoknak szép vasárnapot kívánok. Kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez és arrivederci (viszontlátásra)!
 
 
Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Katekézis. Az evangelizáló szenvedély4. Az első apostolkodás

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
15
Ferenc pápa Katekézis. Az evangelizáló szenvedély 4. Az első apostolkodás
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
 
Folytatjuk katekézisünket; a választott témánk: „Az evangelizáló szenvedély, az apostoli buzgóság”. Mert az evangelizálás nem azt jelenti, hogy csak mondjuk: „Nézd, bla-bla-bla-bla”, és semmi több. Mindent: az elmét, a szívet, a kezeket, a kimozdulást...  magában foglalja ez a szenvedély; az evangélium hirdetése mindent, az egész embert bevonja, és ezért beszélünk az evangelizálás szenvedélyéről. Miután láttuk Jézust, mint az igehirdetés modelljét és mesterét, ma az első tanítványokhoz fordulunk, a tanítványok tetteihez. Az evangélium azt mondja, hogy Jézus „tizenkettőt rendelt, hogy vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét” (Mk 3:14), két dolgot említ: hogy vele legyenek, és hogy elküldje őket az igét hirdetni. Ez egy szempontból ellentmondásosnak tűnik: Elhívta őket, hogy vele legyenek, és hogy elmenjenek az igét hirdetni. Az ember azt mondaná: vagy az egyik, vagy a másik, vagy maradjanak, vagy menjenek. De nem: Jézus számára nem lehet elmenni ottmaradás nélkül, és nem lehet maradni anélkül, hogy el ne mennénk. Nem könnyű ezt megérteni, de ez így van. Próbáljuk meg egy kicsit meggondolni, hogy milyen értelemben mondja Jézus ezeket.
 
Először is, nem lehet elmenni ottmaradás nélkül: mielőtt a tanítványokat misszióba küldené, Krisztus – mondja az evangélium – „összehívja őket” (vö. Mt 10:1). Az igehirdetés az Úrral való találkozásból születik; minden keresztény tevékenység, különösen a misszió, innen indul el. Nem abból, amit egy akadémián megtanulnak. Nem, nem! Az Úrral való találkozásból kezdődik. Tanúságot tenni Róla valójában azt jelenti, hogy Őt sugározzuk; de ha nem fogadjuk be az Ő fényét, akkor kialszunk; ha nem töltünk időt Vele, akkor magunkat hordozzuk Őhelyette – magamat viszem és nem Őt –, és minden hiábavaló lesz. Tehát csak az tudja elhozni Jézus evangéliumát, aki Vele marad. Aki nem marad Vele, az nem tudja hordozni az evangéliumot. Ötleteket fog hozni, de nem az evangéliumot. Ugyanígy azonban nincs maradás elmenetel nélkül. A Krisztus-követés ugyanis nem befelé forduló dolog: igehirdetés, szolgálat, misszió nélkül nem erősödik a kapcsolat Jézussal. Megjegyezzük, hogy az evangéliumban az Úr még a felkészülésük befejeződése előtt elküldi a tanítványokat: nem sokkal azután, hogy elhívta őket, már küldi is őket! Ez azt jelenti, hogy a misszió megtapasztalása a keresztény képzés része. Emlékezzünk tehát erre a két, minden tanítvány számára meghatározó pillanatra: Jézusnál maradni és Jézus által elküldve elindulni.
 
Miután magához hívta a tanítványokat, és mielőtt elküldte volna őket, Krisztus beszédet intéz hozzájuk, amelyet „missziós beszédnek” nevez – így nevezi az evangélium. Máté evangéliumának 10. fejezetében található, és szinte az igehirdetés „alkotmánya”. Ebből a beszédből, amelyet ajánlom, hogy olvassanak el ma – ez csak egy oldal az evangéliumban – három szempontot emelek ki: miért hirdessük, mit hirdessünk és hogyan hirdessük.
 
Miért kell hirdetnünk: A motiváció Jézus néhány szavában rejlik, amelyeket jó, ha emlékezetünkben tartunk: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (8. v.). Ez csak néhány szó. De miért hirdessük? Mert ingyen kaptam, és ingyen kell adnom. Az igehirdetés nem belőlünk indul ki, hanem abból a gyönyörűségből, amit ingyen, érdem nélkül kaptunk: a Jézussal való találkozásból, az Ő megismeréséből, annak a felfedezéséből, hogy szeretnek és üdvözítenek. Ez olyan nagy ajándék, hogy nem tarthatjuk meg magunknak, szükségét érezzük, hogy terjesszük; de ugyanolyan módon, ugye? Vagyis ingyenesen. Más szóval: ajándékot kaptunk, ezért arra vagyunk hivatva, hogy odaajándékozzuk magunkat másoknak; az istengyermekségünk miatti örömünket meg kell osztanunk azokkal a testvéreinkkel, akik még nem ismerik! Ez az oka az igehirdetésnek. Menjünk el és hozzuk el annak az örömét, amit kaptunk.
 
Másodszor: Mit kell tehát hirdetnünk? Jézus azt mondja: „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa!” (v. 7) Ez az, amit elsősorban és mindenekelőtt el kell mondanunk: Isten közel van. Soha ne felejtsük el tehát ezt: Isten mindig is közel volt az emberekhez. Ő maga mondta ezt a népnek: Azt mondta: „Melyik néphez vannak olyan közel istenei, mint amilyen közel én vagyok hozzátok?” (vö. MTörv 4:7). Ez a közelség az egyik legfontosabb dolog Istenben. Három fontos dolog van: a közelség, a kegyelem és a gyengédség. Ezt ne felejtsétek el. Ki az Isten? Ő az, Aki közel van, Aki gyengéd, Aki irgalmas. Ez Isten valósága. Mi az igehirdetésben gyakran sürgetjük az embereket, hogy tegyenek valamit, és ez rendben van, de ne felejtsük el, hogy a fő üzenet az, hogy Ő közel van: Ő közelség, irgalom és gyengédség. Isten szeretetét elfogadni azért nehezebb, mert mindig mi akarunk a középpontban lenni, mi akarunk főszereplők lenni, hajlamosabbak vagyunk tenni, mint hagyni, hogy formálódjunk, inkább beszélni, mint hallgatni. De ha az kerül előtérbe, amit teszünk, akkor a főszereplők is mi leszünk. Ehelyett az igehirdetésnek Istennek kell elsőbbséget adnia: át kell adnia az elsőbbséget Istennek, Istennek kell az első helyet adnia, és lehetőséget kell adnia másoknak, hogy befogadják Őt, hogy felismerjék, hogy Ő van közel, és én a háttérben.
 
A harmadik pont: hogyan kell hirdetni. Ez az a szempont, amire Jézus a leginkább kitér: hogyan kell hirdetni, mi a módszer, milyen legyen az igehirdetés nyelvezete; ez jelentős: Elmondja nekünk, hogy a mód, a stílus lényeges a tanúságtételben. A tanúságtétel nem csak az elmét és a mondanivalót, a fogalmakat foglalja magában. Nem. Mindent magában foglal, az elmét, a szívet, a kezeket, mindent, az ember három nyelvét: a gondolat, a szeretet és a munka nyelvét. A három nyelv. Nem lehet csak az elmével, vagy csak a szívvel, vagy csak a kezekkel evangelizálni. Mindegyikre szükség van. És fontos a tanúságtétel stílusa, ahogyan Jézus szeretné, hogy tegyük. Ő ezt mondja: „úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” (16. v.). Nem azt kéri tőlünk, hogy szembe tudjunk nézni a farkasokkal, vagyis, hogy tudjunk vitatkozni, ellenérveket felhozni, és megvédeni magunkat. Nem, nem. Mi talán így gondolkodunk: legyünk fontosak, sokan, tekintélyesek, és a világ hallgatni fog ránk, tisztelni fog minket, és legyőzzük a farkasokat. Nem, ez nem így van. Nem, én birkaként, bárányként küldelek titeket. Ez nagyon fontos. Ha nem akartok bárányok lenni, az Úr nem fog megvédeni benneteket a farkasoktól. Birkózzatok meg vele, ahogyan tudtok. De ha bárányok vagytok, biztosak lehettek benne, hogy az Úr megvéd titeket a farkasoktól. Legyetek alázatosak. Azt kéri tőlünk, hogy legyünk ilyenek, legyünk szelídek, ártatlan akarattal, áldozatkészséggel; ezt képviseli a bárány: szelídséget, ártatlanságot, odaadást, gyengédséget. És Ő, a Pásztor, fel fogja ismerni bárányait, és megvédi őket a farkasoktól. A farkasnak álcázott bárányokat viszont leleplezik és széttépik. Egy egyházatya ezt írta: „Amíg bárányok vagyunk, addig győzni fogunk, és még ha sok farkas vesz körül bennünket, akkor is legyőzzük őket. De ha farkasokká válunk – „Á, milyen okos vagyok, nézzétek, jól érzem magam” –, akkor legyőznek minket, mert elveszítjük a pásztor segítségét. Ő nem farkasokat, hanem bárányokat pásztorol” (Krizosztomosz Szent János, 33. homília Máté evangéliumáról). Ha az Úré akarok lenni, engednem kell, hogy Ő legyen a pásztorom; és Ő nem farkasok pásztora, hanem bárányoké, akik szelídek, alázatosak, jóságosak, mint az Úr.
 
Még mindig az igehirdetés mikéntjéről szólva, feltűnő, hogy Jézus ahelyett, hogy előírná, mit kell vinni a misszióba, azt mondja, hogy mit nem szabad vinni. Időnként az ember lát néhány apostolt, néhány embert, aki áttelepül, néhány keresztényt, aki azt mondja, hogy ő apostol, és az Úrnak adta az életét, és sok csomagot cipel. De ez nem az Úrtól való. Az Úr megkönnyíti a terhet. „Ne szerezzetek se arany-, se ezüst-, se rézpénzt! Ne vigyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot” (9-10. v.). Ne vigyetek magatokkal semmit. Azt mondja, hogy ne támaszkodjatok az anyagi biztonságra, hanem világiasság nélkül menjetek a világba. Vagyis: menjek a világba, de nem a világ stílusával, nem a világ értékeivel, nem szócsépléssel – az Egyház számára a világiasságba való beleesés a legrosszabb dolog, ami történhet. Egyszerűen menjek előre. Így kell hirdetnünk: Jézust megmutatva, nem pedig Jézusról beszélve. És hogyan mutatjuk meg Jézust? A tanúságtételünkkel. És végül azzal, hogy együtt, közösségben megyünk: az Úr elküldi az összes tanítványt, de senki sem egyedül megy. Az apostoli egyház teljesen missziós, és a misszióban találja meg egységét. Tehát: szelíden és jóságosan, mint a bárányok, világiasság nélkül, és együtt menjünk. Itt van az igehirdetés kulcsa, ez az evangelizáció sikerének kulcsa. Fogadjuk el Jézus e felhívásait: az Ő szava legyen a mi támpontunk.
 
____________________________________
 
Különleges üdvözlet
 
Szeretettel köszöntöm a mai audiencián részt vevő angol nyelvű zarándokokat, különösen az Angliából, Vietnamból és az Amerikai Egyesült Államokból érkezetteket. Mindnyájatokra és családjaitokra a mi Urunk Jézus Krisztus örömét és békéjét kérem. Isten áldjon meg benneteket!
 
____________________________________________________
 
A Szentatya szavainak összefoglalása
 
Kedves testvéreim! Az apostoli buzgóságról, az evangélium örömének másokkal való megosztására irányuló vágyról szóló katekézis sorozatunkban most a tizenkét apostol elhívását tekintjük át, akiket Jézus kiválasztott arra, hogy „vele legyenek, s hogy elküldje őket hirdetni az igét” (Mk 3:14). Ennek az elhívásnak mindkét aspektusa lényeges, mert csak a Jézushoz való közelség által tanuljuk meg Őt hirdetni, és nem magunkat, az Ő szavát, és nem a sajátunkat. Amikor Jézus misszióba küldi az apostolokat, azt mondja nekik, hogy osszák meg azt az ajándékot, amelyet ők maguk is kaptak, Isten megváltó szeretetének meg nem érdemelt ajándékát. Üzenetüknek az Övének kell lennie: hogy Isten országa közel van, és csak azt kívánja, hogy nyitott szívvel fogadjuk be. Jézus azt is mondja az apostoloknak, hogy úgy küldi őket, mint bárányokat a farkasok közé, hogy mindenekelőtt a szelídség, az ártatlanság és a személyes meggyőződés tanúságtételével terjesszék az evangéliumot, és inkább a tetteikkel, mint a szavaikkal hirdessék Krisztust. Az Egyház, mint „apostoli”, teljes mértékben misszionárius; a keresztségben Jézus mindannyiunkat arra hívott meg, hogy közelségben éljünk vele, és hogy minden testvérünkkel együtt arra küld, hogy a világ előtt tanúságot tegyünk az ő evangéliumáról.
 

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/audiences/2023/documents/20230215-udienza-generale.html
Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala

Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
12
Ferenc pápa Úrangyala
Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!
 
A mai liturgia evangéliumában Jézus így szól: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni.” (Mt 5,17) Beteljesíteni: ez a kulcsszó ahhoz, hogy Jézust és üzenetét megértsük. De mit is jelent ez a „beteljesítés”? Hogy ezt megmagyarázza, az Úr azzal kezdi, hogy elmondja, mi nem teljesíti be. A Szentírás azt mondja, „ne ölj”, de Jézus számára ez nem elég, hogyha az ember szavakkal bántja testvéreit; a Szentírás azt mondja, „ne paráználkodj”, de ez nem elég, ha az ember kétszínűséggel és hazugsággal szennyezett szerelemben él; a Szentírás azt mondja, „ne esküdj hamisan”, de nem elég az ünnepélyes eskü, ha az ember képmutatóan cselekszik (vö. Mt 5,21-37). Ekkor nem teljesítettük be a parancsolatokat.
 
Hogy konkrét példát adjon nekünk, Jézus az „áldozatbemutatás szertartására” összpontosít. Azzal, hogy valaki áldozatot ajánlott fel Istennek, viszonozta ajándékainak ingyenességét. Ez egy nagyon fontos szertartás volt – felajánlást tenni, hogy szimbolikusan viszonozzuk, mondjuk, Isten ajándékainak ingyenességét –, annyira fontos, hogy súlyos okot kivéve tilos volt megszakítani. Jézus azonban kijelenti, hogy meg kell szakítani, ha a testvérünknek valami kifogása van ellenünk, hogy akkor először menjünk, és béküljünk ki vele (vö. 23-24. v.): csak akkor teljesedik be a szertartás. Az üzenet világos: Isten elsőként szeret minket, ingyen, megteszi felénk az első lépést anélkül, hogy mi megérdemelnénk; és ezért mi sem ünnepelhetjük az ő szeretetét anélkül, hogy mi magunk is meg ne tennénk az első lépést, hogy kibéküljünk azokkal, akik megbántottak minket. Így van beteljesedés Isten szemében, különben a külső, pusztán rituális betartás haszontalan formalitás lesz. Más szóval, Jézus megérteti velünk, hogy a vallási szabályok hasznosak, jók, de ezek csak a kezdetet jelentik: ahhoz, hogy beteljesedjenek, túl kell lépnünk a betűkön, és meg kell élnünk az értelmüket. Az Istentől kapott parancsolatokat nem szabad a formális betartás fullasztó páncélszekrényeibe zárni, különben egy külső és elszigetelt vallásosságban maradunk, egy „mester isten” szolgái, nem pedig az Atyaisten gyermekei. Jézus ezt akarja: hogy ne egy mester Istent szolgáljunk, hanem az Atyát; ehhez pedig túl kell lépnünk a betűn.
 
Testvéreim, ez a probléma nemcsak Jézus idejében volt jelen, hanem ma is. Néha például ez hallható: „Atyám, én nem öltem, nem loptam, nem bántottam senkit...”, mintha azt mondanák: „Minden rendben van velem”. Itt formális betartásról van szó, amely megelégszik a puszta minimummal, míg Jézus a lehető legtöbbre hív bennünket. Vagyis Isten nem számítások és táblázatok alapján gondolkodik; úgy szeret minket, mint egy szerelmes: nem a minimumig, hanem a maximumig! Nem azt mondja nekünk: „Egy bizonyos pontig szeretlek”. Nem, az igazi szerelem soha nem egy bizonyos pontig tart, és soha nem érzi magát teljesnek; a szerelem mindig tovább mutat, nem tud betelni. Az Úr megmutatta ezt nekünk azzal, hogy életét adta a kereszten, és megbocsátott a gyilkosainak (vö. Lk 23,34). És ránk bízta azt a parancsolatot, amelyet a legdrágábbnak tart: hogy úgy szeressük egymást, ahogyan Ő szeretett minket (vö. Jn 15,12). Ez az a szeretet, amely beteljesíti a Törvényt, a hitet, az igaz életet!
 
Ezért, testvéreim, megkérdezhetjük magunktól: hogyan élem meg a hitet? Számításokról, formalizmusokról van szó, vagy az Istennel való szerelmi történetről? Megelégszem azzal, hogy nem teszek rosszat, hogy fenntartom a „homlokzatot”, vagy megpróbálok növekedni az Isten és mások iránti szeretetben? És ellenőrizzem magam időről időre Jézus nagy parancsa alapján, kérdezzem meg magamtól, hogy szeretem-e a felebarátomat úgy, ahogy Ő szeret engem? Mert talán rugalmatlanok vagyunk mások megítélésében, és elfelejtünk irgalmasok lenni, mint amilyen Isten.
 
Mária, aki tökéletesen beteljesítette Isten Igéjét, segítsen bennünket hitünk és szeretetünk kiteljesítésében.
 
_________________________________________________________
 
Az Úrangyala után
 
Kedves testvéreim!
 
Maradjunk továbbra is közel imádsággal és konkrét támogatással a szíriai és törökországi földrengés áldozataihoz. Az „Ő képmására” című műsorban láttam a katasztrófa képeit, a földrengés következtében szenvedő népek fájdalmát. Imádkozzunk értük, ne feledkezzünk meg róluk, imádkozzunk és gondolkodjunk azon, hogy mit tehetünk értük. Ne feledkezzünk meg a meggyötört Ukrajnáról sem: az Úr nyissa meg a béke útjait, és adjon bátorságot a felelősöknek, hogy kövessék azokat.
 
Nem kis fájdalommal töltöttek el a Nicaraguából érkező hírek, és nem tudok aggodalom nélkül gondolni Matagalpa püspökére, Rolando Álvarez püspökre, akit annyira szeretek, és akit 26 év börtönre ítéltek, valamint azokra az emberekre, akiket az Egyesült Államokba deportáltak. Imádkozom értük és mindazokért, akik szenvednek ebben a drága nemzetben, és kérem imáitokat. Kérjük továbbá az Urat a Szeplőtelen Szűz Mária közbenjárására, hogy nyissa meg a politikai vezetők és minden polgár szívét a béke őszinte keresésére, amely az igazságból, igazságosságból, szabadságból és szeretetből születik, és amely a párbeszéd türelmes folytatása által érhető el. Imádkozzunk együtt a Szűzanyához. [Üdvözlégy Mária]


Üdvözlök mindenkit, rómaiakat és zarándokokat Olaszországból és más országokból. Köszöntöm a lengyel, cseh és perui csoportokat. Köszöntöm az itt jelenlévő kongói állampolgárokat. Az Önök országa gyönyörű, gyönyörű! Imádkozzatok az országotokért! Köszöntöm a spanyolországi Badajozból érkezetteket és a lisszaboni Gergely Intézet diákjait.

Köszöntöm az Amendolara-Cozenza fiataljait és a Villa Estense-Padua-i AVIS csoportot.

Mindannyiatoknak boldog vasárnapot kívánok. Kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem. Jó étvágyat kívánok az ebédhez, és arrivederci (viszontlátásra)!

 

Foráshttps://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2023/documents/20230212-angelus.html

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."