23880 ima található a honlapon, összesen 31963 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Bíró László tábori püspök - Hívom a családokat!

    Bíró László tábori püspök - Hívom a családokat!
    Havonta frissül

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

    Bíró László tábori püspök              
    az MKPK Családbizottságának elnöke a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2020. július

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2020. július

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

    Egyszer kezembe került egy, a jövőben játszódó fantasztikus elbeszélés. A történet szerinti városban egy hétköznapi délutánon különös dogok történtek. A fülledt, meleg időben az emberek elindultak munkahelyükről, a gyerekek meg az iskolákból hazafelé, és nem találtak haza. Voltak, akik rossz irányba mentek gyalog, mások nem nekik megfelelő villamosra szálltak fel, vagy nem jó megállóban szálltak le, de az is megtörtént, hogy egyesek idegen házba próbáltak bejutni, mert úgy vélték, hogy az az ő házuk. Az autósok tanácstalanul félreálltak, tanulmányozni kezdték a térképet, de nem igazodtak ki rajta. A forgalmat így akadályozó autóst megkérdezte a rendőr, hogy miben segíthetne? Nem tudom, hogy merre kell mennem, válaszolta az autó vezetője. De hát hova akar menni? – kérdezte a rendőr. Haza, de nem találok haza! – hangzott a válasz. Hol van az otthona – kérdezte a rendőr –, mi a lakcíme? Én Újvárosban születtem – mondta elgondolkodva az autós –, újvárosi vagyok, de a lakcím most nem jut eszembe. És most a majd 300 km-re lévő Újvárosba akar menni haza – csodálkozott a rendőr –, van-e valamilyen igazolványa, amelyben a mostani lakcíme benne van? Nahát, hogy ez eddig nem jutott eszembe – nyúlt a zsebébe az autós –, itt van: Fő utca 73. Az már nincs is messze – mondta a rendőr –, menjen itt előre három vagy négy sarkot, aztán … merre is? Jobbra, vagy balra, most én is megzavarodtam… Köszönöm, most már tudom, hogy hova akarok menni – indította autóját az autós –, köszönöm a segítségét! A rendőr aggódva nézett utána, és látta, amint hamarosan újra félreállt autójával.   [...]

    XVI. Benedek pápa szerint a modern ember három nagy betegsége a materializmus, az individualizmus és a relativizmus. Elutasít mindent, ami természetfeletti, önzőn mindenben csak a maga javát, a maga érdekét keresi, és tagadja az abszolút igazság létezését. Amikor az ember nem ismeri föl önmagában és a másikban a személy értékét és nagyszerűségét, akkor megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy megfelelőképpen élje meg saját emberségét, s a szolidaritás és a közösség jegyében olyan kapcsolatot hozzon létre másokkal, melyre Isten teremtette. Az ember ekkor idegenedik el saját emberségétől, a másik embertől és Istentől. Az ember csak önmaga szabad elajándékozásával válik önmagává. A személy ugyanis lényegénél fogva transzcendentális, az ember tehát nem adhatja át teljes önmagát a valóság pusztán emberi rendjének, egy elvont eszmének vagy egy hamis utópiának; de mint személy átadhatja magát egy másik személynek vagy személyeknek és végül Istennek, aki létrehívta, és aki egyedül képes teljesen elfogadni önátadását. Szent II. János Pál azt tanítja, hogy az emberi méltósághoz hozzátartozik az ember hivatása és transzcendenciája. Elidegenedik az ember, amikor nem hajlandó önmagán túllépni és megélni az önátadást, amikor elutasítja a hiteles közösséget, mely végső célként Istenre irányul. Elidegenedik a társadalom, ha berendezkedése, a termelés és a fogyasztás formái megnehezítik a személy igazi céljának, önátadásának elérését, és az emberek közötti igazi szolidaritás kialakulását. Ezért szükség van a teljes humánum átalakulására, az életmód megváltozására, a másik emberrel és a közösséggel való találkozás képességének fejlesztésére.

    Hogyan tudjátok mai elvilágiasodott társadalmunkban megőrizni nyitottságotokat mind önmagatok, a többi ember, a természet, mind Isten országa felé?

    Az ember csodálatos titok. A tudomány azt igyekszik kikutatni, hogy hogyan fejlődött, alakult, változott az őssejt emberré; a „miért” kérdésre viszont a Bibliából kapunk választ. Isten a világmindenség megteremtése során elhatározta: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszómászón, amely mozog a földön! Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: »Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!« Majd azt mondta Isten: »Íme, nektek adtam minden füvet, amely magot hoz a földön, s minden fát, amelynek a gyümölcsében benne van a magva, hogy legyen ennivalótok, a zöld növényzetet pedig a föld minden állatának, az ég minden madarának és mindannak, ami mozog a földön, s amiben élő pára van, hogy eledelük legyen!« Úgy is lett. És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt.” (Ter 1, 26-31) A Teremtő az istenképmás ember gondjára bízta a teremetett élő és élettelen világot, hogy őrködjék minden élő élete felett, minden fölött, amit Isten alkotott, mert az nagyon jó volt. Korunkban világszerte egyre gátlástalanabbul folyik a teremtett világnak, és magának az embernek a kizsákmányolása, ez pedig az istenképmás megcsúfolása, a Teremtő Isten elleni bűn. (l. Ferenc pápa beszéde a lengyel püspöki karhoz, 2016. júl. 27)

    Mondjatok példát az olyan emberi tevékenységre, amely nem a természet ápolását és megóvását, hanem rombolását és károsodását okozza! Hogyan tudod gyerekeidet a teremtett világ tiszteletére, óvására és értékeinek megőrzésére nevelni?

    Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, a szexualitás az Ő csodálatos ajándéka. Célja az élet továbbadása és a kölcsönös szeretet. A szexualitás szenvedélyes szeretet, arra késztet, hogy életünket, testünket és lelkünket örökre elajándékozzuk.(vö. Christus Vivit 261.) És ketten egy test lesznek (Ter 2, 24); létre jön egy család, a családokból pedig a társadalom. Korunkban nagy erővel terjeszkednek az általában gendernek nevezett ideológia különböző formái, amelyek – ugyancsak megcsúfolva az ember istenképmás voltát – tagadják a férfi és nő közötti lényegi különbözőséget és kölcsönösséget. Nemi különbségek nélküli társadalmat vizionálnak, és lerombolják a család antropológiai alapját. Olyan oktatási programokat és törvényalkotási irányelveket követelnek, amelyek a férfi és nő közötti biológiai identitástól radikálisan elválasztott személyes identitást és meghitt, érzelmi kapcsolatokat támogatnak. Az ember identitását ily módon az egyes ember individualista, idővel akár változó saját elhatározásától teszik függővé. Másrészt, korunk biotechnológiai forradalma az emberi utódnemzés területén megteremtette a nemzési tevékenység manipulálásának a lehetőségét, függetlenné téve az utódnemzést a férfi és nő közötti szexuális kapcsolattól. Ily módon az emberi élet és a szülői mivolt egymással szabadon összeköthető és elválasztható valóságokká váltak, amelyek elsődlegesen az egyén és az együtt élő – nem szükségszerűen heteroszexuális és szabályszerűen egybekelt – párok vágyainak vannak alávetve. Az ember hivatása, hogy istenképmás voltát megőrizze, hogy emberségét úgy fogadja el, ahogy azt a Teremtőtől ajándékba kapta. (vö. AL 56.)

    Hogyan tudsz a családban, rokonságban, baráti és ismeretségi körben segíteni azoknak a fiataloknak, akik veszélyben vannak, hogy valamilyen, a szexualitást hamisan és károsan értelmező csoport hatása alá kerülnek?

    Estére a városban káosz alakult ki. A bevásárló helyek körül sokan tolongtak, idáig eljutottak, de nem tudtak hazamenni, hiába várták őket otthon. A telefonfülkéknél hosszú sorok alakultak ki – a történetet akkor írták, amikor mobil telefon még nem volt –, hogy haza telefonálva kérjenek segítséget. Voltak, akik az igazolványokban, névjegykártyákon, vagy más papírokon lévő lakcím segítségével adtak útbaigazítást az eltévedteknek. Sokakat befogadtak idegenek, mert látták, hogy kétségbeesetten tehetetlenek. A város minden lakója igyekezett bajba jutott polgártársain segíteni. Különös módon sokan, akik nem találtak haza, gond nélkül tudtak segíteni olyanoknak, akiket eddig nem is ismertek. Éjfél felé lassan rendeződött a helyzet, a város elcsendesedett. Hajnaltájban erős szél támadt fel, tiszta, friss levegő árasztotta el a várost. Reggelre aztán a rádió híradásából kiderült, hogy a városban működő vegyi üzemben egy palack megsérült, a kiömlő gáz pedig a városban szétterjedt. Az csak később tudódott ki, hogy a vegyi üzemben olyan harci gázokat fejlesztettek ki, amelyek belégzése esetén blokkolódnak az agyban az egyes személyek és az egyes földrajzi helyek, pl. lakcímek, postacímek közötti kapcsolatok. Kis mennyiségű gáz belégzése esetén a hatás 6-8 óráig tart, tiszta levegőt beszívva 24 óra alatt megszűnik, az idegi kapcsolatok regenerálódnak. Az a veszély fenyegetett, hogy a városban a társadalom összekuszálódik. Azonban a kapcsolatok erősödtek, sőt, új kapcsolatok jöttek létre. A szolidaritás győzött.

     

    Bíró László tábori püspök            
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2020. június

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2020. június

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
    ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

    Egy idős barátom mesélte: Kisfiú voltam 1944 karácsonyán. Egy budai háromemeletes bérházban laktunk, és a közeledő front miatt épp karácsonyeste le kellett vonulnunk a ház pincéjében berendezett óvóhelyre. Vagy két tucat lakásból családok, magányosok, gyerekek és felnőttek jó hat hétre össze voltunk zárva egy nagy pincébe. Megszűnt a víz-, villany- és gázszolgáltatás, gyertya és petróleumlámpa világított. Odakint folyt a háború, potyogtak a bombák, ágyúkkal lőtték a házakat. Karanténban voltunk, semmi kapcsolatunk nem volt a külvilággal. Spontán szerveződött minden, senki nem akart „főnök” lenni, mert – ahogy én kisfiúként láttam – egy közös cél lebegett mindenki előtt: csak éljük túl! A házban működött egy vendéglő, a vendéglős felajánlotta, hogy ameddig a raktárából futja, addig biztosítja a napi háromszori étkezést mindenkinek. Majd elszámolunk, ha túléltük, mondta. Vizet a két házzal odébb lévő közfürdőből hoztak a férfiak, mikor kicsit alábbhagyott a lövöldözés. A jövőről senki nem beszélt, senki nem szervezkedett, a puszta túlélés volt az a perspektíva, ami mindent meghatározott. Gyerekként próbáltam kérdezni: mi lesz, ha vége lesz a háborúnak, hogy fogok iskolába járni, és mi van a barátaimmal. Édesanyám erre azt válaszolta: Hogy mi lesz aztán, azt csak a Jóisten tudja. Te most azért imádkozzál, hogy túléljük, és bízzál Benne. Ő itt van velünk a pincében is.   [...] 

    Mai, modern társadalmunkban ahhoz, hogy egy család jól működjék, azaz hogy betöltse hivatását, különféle szakmák specialistáinak együttműködése szükséges. A feladatok egy része ugyan megoldható a családon belül, jó részük megoldásához azonban nélkülözhetetlen a külső segítség. Természetesnek tartjuk, hogy a napi házkörüli teendőket jobbára a családtagok végzik, a komolyabb szerelési és építési feladatokat szakiparosokra, a gyermekek oktatását, gondozását, képzését és nevelését pedig főként külső intézményekre bízzuk. A családi élet gördülékenyen, különösebb súrlódások nélkül folyhat, ha mindenki elfogadja a kialakult munka- és időbeosztást, és ehhez tartja magát. Azokat a váratlan helyzeteket, amelyekben a szülőknek, vagy a gyerekeknek, vagy mindenkinek a napi megszokott rutintól el kell térnie, a család fenyegetésként éli meg, krízishelyzet alakulhat ki.

    Amikor a járványveszély miatt a családnak be kell zárkóznia, meg kell változtatnia munka- és időbeosztását, és védekeznie kell a járvány fenyegetése ellen. Újszerűen kell megoldania az élelmezést, a házon belüli és kívüli higiéniai feltételeket. Ha egy vagy több családtagnak otthonról kell dolgoznia, ha biztosítani kell a gyerekek otthoni tanulásának feltételeit, adott a szülők és gyerekek közötti konfliktusok kialakulásának lehetősége. Ahol egyik vagy másik családtag szabadidejében több-kevesebb rendszerességgel sportol, zenei, színházi, vagy sport események lelkes látogatója, akkor a bezártság számára és a többi családtagnak is új helyzetet jelent. Hiába nyújt a televízió és a rádió nívós előadások közvetítésével jó kikapcsolódási, művelődési, vagy szórakozási lehetőséget, ha a családtagok nem tudnak megegyezni abban, hogy mikor, mit nézzenek, hallgassanak. Ahhoz, hogy a család minden tagja a megváltozott körülmények ellenére jól érezze magát és a lehető legjobb teljesítményt nyújthassa, új életformára, a rendelkezésre álló terek újra felosztására, az egymáshoz való alkalmazkodás megújítására van szükség. Mindehhez sok türelemre, szeretetre, egymás tiszteletére, sőt a kapcsolati háló megerősítésére van szükség.

    Hogyan hatott a ti családotokra a járvány miatt elrendelt bezárkózás? Kitől kaptatok segítséget a bezárkózás miatt fellépő problémák megoldásához, kinek tudtatok ti segíteni?

    Látszólag könnyebb helyzetben vannak azok a családok, akiknek olyan lakásuk, házuk van, ahol mindenkinek nagyobb terület áll rendelkezésére, így az összezártság kevesebb konfliktust okozhat. Ha még egy kis kert is rendelkezésükre áll, akkor a közös, szabadban való játék lehetőség a kellemes időtöltésre, a kerti növények gondozása közös és hasznos elfoglaltságra ad lehetőséget. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy a kertes családi házba való visszavonulás hosszabb távon is megoldja a családi problémákat, hogy ez lenne mai modern társadalmunkban is az ideális helyzet. Ennek a romantikus elképzelésnek modern társadalmunkban nincs realitása. A felnőttek nagy többségének csak a házon kívüli munkavállalás ad biztos megélhetést, a mai iskolák gyerekgondozási intézmények nem csupán gondozási feladatokat látnak el, hanem a gyerekek fejlődését és társadalmi beilleszkedését is elősegítik, és így a felnőtté válásuk nélkülözhetetlen tényezői. Mind a gyerekek, mind a felnőttek számára nélkülözhetetlen a családon kívüli különböző lehetőségek igénybevétele, és elképzelhetetlen azoknak az emocionális és egyéb konfliktusoknak a leküzdése, amelyek az állandó szoros együttlét következtében jelentkeznek. Az embert a legerősebb emóciók a közvetlen környezetben érintik, így a legerőteljesebb elutasítás és a legintenzívebb vonzódás is a családban gyökeredzik. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a családtagok egyúttal egy modern társadalomnak is a tagjai. A családhoz és a társadalomhoz való tartozás és korunk sokrétű bonyolultságának és esetlegességének figyelembevétele egyaránt nélkülözhetetlen. Hiba lenne idealizált múltbéli életformákhoz ragaszkodni.

    A vírus okozta válság megmutatja számunkra, hogy mennyire sebezhetők mindennapi életünknek azok a kisebb-nagyobb összetevői, amelyekre eddig a nélkül hagyatkoztunk, hogy felfigyeltünk volna rájuk. Talán a legfontosabb ilyen tényező a kapcsolatrendszerünk. A járvány megmutatta, hogy az a kapcsolati háló, amelyben élünk és mozgunk, nem csak bonyolult, hanem nagyon sérülékeny és ingatag is. Ebből következik, hogy nem csak a vírussal kell megküzdenünk, hanem a járvány leküzdése után kapcsolatrendszerünket tartóssá, kevésbé sérülékennyé kell tennünk. Amíg a járvány idején egymással való szolidaritásunkat kellő távolság tartásával fejezhettük ki, a járvány után kapcsolatainkat szorosabbá, stabilabbá kell tennünk, nehogy egy újabb krízis kapcsolatrendszerünket megtámadhassa.

    A vírus-járvány miatti bezárkózás nem csak a családok belső életére hat, hanem a társadalmi kapcsolatokra is. Milyen lehetőségeket láttok a kapcsolataitok stabilizálására és sérülékenységük csökkentésére azokban a különféle közösségekben, amelyekben családotok, vagy személyesen részt vesztek?

    A karanténnak a családokra lehet pozitív és negatív hatása is. Nyernek általa azok a családok, amelyekben a szeretet uralkodik, ahol a családtagok tekintete, túl a mindennapokon, bosszúságokon, konfrontációkon a Végtelenre irányul. A bántó és zavaró dolgok elleni küzdelem helyett egymás elviselésének a művészetét akarják elsajátítani, mert az a legfontosabb, hogy a családok egységét megőrizzék és ezzel a realisztikus képpel tekintsenek a jövőbe. „Szeretni nem annyit jelent, hogy egymás szemébe nézünk, hanem azt, hogy együtt nézünk ugyanabba az irányba.” (Saint-Exupéry) Vesztesek a már egyébként is stabilitásukat vesztett családok: az összezártság és a mindennapi megszokott rutintól való eltérés miatt egymást meg nem értve reménytelenül még tovább sodródnak az elbizonytalanodás, az egymástól való eltávolodás, sőt az elszigetelődés felé.

    Aquinói Szent Tamás mondja a szeretetről: "A szeretet növekedésének természetéből fakadóan nincs határa, mert részesedés a végtelen szeretetből, aki a Szentlélek. De alanya részéről sem korlátozható, mert a szeretet növekedésével együtt növekszik a további növekedés képessége." Mi több: a házassági szeretet elsősorban nem azzal őrizhető meg, hogy kötelességként beszélünk a felbonthatatlanságról, vagy hogy egy tanítást ismételgetünk, hanem azzal, hogy a kegyelem ösztönzésére bekövetkező folyamatos növekedés által megerősítjük azt. Ha a szeretet nem növekszik, veszélybe sodródik. Ám csak úgy növelhetjük, ha a szeretet még több tettével, a gyöngéd érzelem gyakoribb, intenzívebb, nagylelkűbb, gyengédebb, vidámabb tetteivel válaszolunk az isteni kegyelemre. A férj és a feleség megtapasztalja egységük értelmét, és egyre teljesebben érik el azt. Az isteni szeretet ajándéka, amely kiárad a házastársakra, ugyanakkor felhívás ezen kegyelmi ajándék állandó fejlesztésére. (vö. AL 134)

    Eljött 1945 februárja is, és megszűnt a harci zaj, nem hullottak a bombák, nem dörögtek az ágyúk, csak az utcán végigcsattogó tankok hangja hallatszott be a pincébe. Reggel korán jött a hír: a pár házzal odébb lakó pap átjön ide, és egy földszinti, viszonylag épen maradt lakásban hálaadó misét mond. Mi, pincelakók bezsúfolódtunk a lakásba, meghatottan vettünk részt a misén. Épp a felajánlásnál tartottunk, amikor berontott hat-hét orosz katona. Meglátva, hogy itt mi történik, elcsöndesedtek és egyikük megszólalt magyarul: Maguk itt miért imádkoznak? A pap felelt neki: Hálát adunk, hogy túléltük. – Én kárpátaljai magyar vagyok – válaszolt a katona –, eddig hála Istennek én is túléltem, de a háborúnak még nincs vége, imádkozzanak a békéért is! – Ezzel megfordultak és elmentek. A pap utánuk szólt: Isten áldja meg! –, és folytatta a misét.

     

    Bíró László tábori püspök            
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2020. május

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    01

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

    Már túl voltak ezüstlakodalmukon. Gyerekeik is kirepültek már, egyedül lakják a sok éven át épült-szépült családi házat. A szomszédság úgy tartotta, hogy nagyon rendes emberek, sokat dolgoznak, meg is van a betevő falatjuk. Néha társaság jön össze náluk, időnként ők is el-elmennek, de alapjában csendben élnek. Vasárnaponként ott vannak a templomban, de nincsenek ott senkivel szorosabb kapcsolatban. A szomszédok maguknak élő embereknek tartották őket, akik igyekeznek elkerülni a konfliktusnak még az esélyét is, ezért kerülik a velük való érintkezést. Egy este a férj a szokottnál később jött haza munkahelyéről. Bocsáss meg – mondta feleségének –, odabent névnapozás volt. Érdekes – válaszolta a feleség –, nálunk is. Nálatok milyen nevű kollégákat köszöntöttek? Nem kollégákat köszöntöttünk – hangzott a felelet –, hanem több kolléganőt, nálunk ugyanis több Ágnes is van. Érdekes – vette át a szót a feleség –, nálunk csak egy Ágnes van, de az én vagyok. De már nem ez az első eset, hogy a névnapomról csak a munkahelyemen emlékeznek meg. Nem, ne is szabadkozz, jól van ez így. Nyugodtan élünk, nincs szükségünk ilyen gyerekes formalitásokra. A névnap meg születésnap épp olyan nap, mint a többi. Az a fontos, hogy napjaink gondoktól és izgalmaktól mentesen teljenek.   [...]

    Válságban vagyunk. Nem csak egyik, vagy másik megyénkben, nem csak a mi országunkban, hanem az egész világon, mindegyik földrészen tombol egy látszólag megállíthatatlan járvány. A hatóságok és hivatalok óvintézkedéseket vezetnének be, de minduntalan az érvényes jogszabályokba ütköznek, úgy látszik, hogy mai társadalmunkban valami nincs rendben, meg kellene újítani a világot. Ez nem egészen új feladat, már Szent Ágoston is megkérdezte, amikor a 96. Zsoltárról elmélkedett, hogy mit jelent az, hogy "Énekeljetek az Úrnak új éneket, énekeljetek az Úrnak minden földek!” Új dalszövegeket kell írni? Vagy új dallamokat kell kitalálni? Azt mondja, hogy új éneket az tud énekelni, aki kész maga megújulni. Önmagában a formák megújítása nem újít meg semmit. A megújult ember tud újítóan hatni a régi formák között is, megújulásunk sikere nem az új formákon múlik, hanem azon, hogy meg tud-e újulni a szívünk. Ha gyökeres megújulást akarunk, akkor nem valami revolúciót kell csapnunk, hanem egész valónkat egyszerre kell megújítanunk. Hiába próbálnánk egy-egy hibánkat leküzdeni –, senkiben sem laknak különféle személyek, egy gőgős, egy hazudós, egy lusta –, az sem elég, ha megváltoztatjuk viselkedésünket. A szívünket kell megújítanunk. Új éneket akkor fogunk tudni énekelni, ha növekszünk az Isten iránti szeretetben és az Ő akaratának engedelmeskedünk.

    Korunkban gyakoriak a sokakat érintő változások. Változik gazdasági, politikai, kulturális, vallási életünk, változnak a lehetőségek, a formák és struktúrák. Hogyan látjátok az általatok átélt változásokat, jó vagy rossz irányú változások voltak ezek? Volt-e olyan változás, amelyet befolyásolni tudtatatok, vagy amely szándékotokkal ellenkezett?

    Mindnyájunknak meg kell újulni, akármilyen családban szocializálódtunk, a jövő érdekében pedig a családokat és a házasságokat is meg kell újítanunk. A világot megújító házasságban a szerelem kölcsönös, szép, tiszta, erővel rendelkező és soha el nem múló, a házastársak egysége gyümölcsöző és napról napra szilárdabb. A házasságot szüntelenül ápolni, gondozni kell, meg kell tisztítani az önzéstől, a telhetetlenségtől, az öncélúságtól, és le kell metszeni az egységet fenyegető vadhajtásokat. Az ilyen házasságok erőforrása a házasság szentsége. A házasság szentsége egy szüntelen létrejövő szentség. A házaspár szüntelenül a szentség-kiszolgáltatás állapotában van, szüntelenül él a kegyelem-közvetítés lehetőségével. A megújulás a házasság szentségében az Istennel és a házastárssal való egység újra és újra való akarása és vállalása, hogy Jézus Krisztus ígérete szerint (l. Mt 28,20) Ő valóban együtt legyen a házaspárral. Így amikor munkájuk vagy bármi más miatt nem lehetnek egymás mellett, Benne, és Általa külön-külön is együtt lehessenek, hogy gondjaikat megfelezze, szeretetüket megsokszorozza, hogy minden élesebb szót Ő fogjon fel, hogy minden emberi indulatot Ő csitítson el, hogy újra és újra Benne találják meg egymást.

    A keresztény házasságban a szeretetnek természetfölöttivé kell válnia. A pusztán emberi szeretet egy ideig növekszik, aztán hanyatlani kezd, amint feloszlik az a bizonyos „rózsaszín köd.” A keresztény házasságban – túl az emberi szereteten – természetfölötti módon szeretik egymást. A természetfeletti szeretet mindig Jézust látja a másikban, tehát Istenben szeret. A természetfölötti szeretet elsőként szeret, akkor is mer szeretni, mikor a másik ridegen elutasító. A természetfölötti szeretet az isteni szeretetnek a tükre, Isten pedig kezdeményező szeretettel szeret, mindig előbb szeret. Ennek vagyunk a tükre. A természetes szeretet a "do-des" (adok-kapok) alapján áll, az mindig elvár. A természetfeletti szeretet – éppen azért, mert megelőző –, mindig ad, nem vár el igazából a másiktól semmit sem, legfeljebb azt, hogy ő is törekedjen természetfeletti szeretettel szeretni, és így megindulhasson a szeretet körforgása.

    Idézzetek fel rokoni, baráti, ismerősi körből olyan házasságokat, amelyek állandó megújulás hiányában lassan elsekélyesedtek. Közösségetek hogyan tud az ilyen házaspároknak segíteni?

    A válságban mindenki érzi, hogy baj van, nem jól mennek a dolgok és nem jó így élni, de legtöbben másokat okolnak: miért így és miért nem úgy teszi a dolgát, miért hagyják, hogy lopjon, csaljon, harácsoljon és hazudjon. Sokan azt is kimondják, ez így nem mehet tovább, változásra van szükség. Kevesen jutnak el azonban odáig, hogy ráébredjenek: nekem is volna miben javulnom, jobban kellene figyelnem másokra, nem csak engem sújt a válság. Aki pedig őszintén felsóhajt: Hála Istennek, én még egész jól megvagyok! – az már kezdi érteni, hogy viszonylagos jól-létét Istennek köszönheti, mert Isten szereti őt, de ő nem, vagy nem jól válaszol erre a szeretetre. Csak ha valóban átéli, hogy milyen messze van még attól a szeretettől, ahogy Isten szereti őt, akkor lép a megújulás útjára. Így van ez a házassági krízisben is. Amikor valakinek kezd fájni az, hogy nem szeret annyira, mint amennyire a másik szereti őt, akkor már úton van házassága megújítása felé. A kulcskérdés a szeretet Isten és ember, valamint az ember és ember között. (l. Mt 22, 37-39)

    A keresztény házaspár nem csupán „befogadja” Krisztus szeretetét, amikor „üdvözített” közösséggé válik, hanem arra is meghívást kap, hogy „továbbadja” testvéreinek Krisztus szeretetét és így „üdvözítő” közösséggé alakuljon. Így válik a keresztény család az Egyház természetfölötti termékenységének gyümölcseként és bizonyságaként családegyházzá. (l. FC 49) A keresztény hitvestársak – úgy is, mint szülők – a saját útjukat járva hűséges szeretettel támogatják egymást életük végéig a kegyelemben, és az Istentől szeretettel elfogadott gyermekeket a keresztény tanításra és az evangéliumi erények gyakorlására vezetik. Így adnak példát mindenkinek a fáradhatatlan és nagylelkű szeretetre, így építik a szeretetteljes testvériséget, s így lesznek tanúi és munkatársai az Anyaszentegyház termékenységének, annak a szeretetnek jeleiként és részeseiként, mellyel Krisztus szerette menyasszonyát és adta önmagát érte. (vö. LG 41)

    A családi imádság témája maga a családi élet, Isten gyermekeinek az Ő hívó szavára adott válasza: az örömök és bánatok, a remények és szomorúságok, a születések és születésnapok, a szülők házasságkötési évfordulói, a búcsúzások, távollétek és megérkezések, súlyos és döntő elhatározások, betegségek és egyéb hasonló események mind Isten szeretetéről tanúskodva hatnak a család életére. Ezeknek az eseményeknek alkalmat kell adniuk a hálaadásra, a könyörgésre, a bizalommal teljes ráhagyatkozásra, amellyel a család közös mennyei Atyjára bízza magát. A keresztény család mint családegyház csak úgy tudja érvényre juttatni méltóságát és betölteni feladatát, ha szüntelenül élvezi Isten segítségét, amelyet alázatos és hívő imádságban kér. (FC 59)

    Hogyan tudtok a válság miatt megbolydult életben otthon családegyházként működni, evangelizálni, gyermekeitekben a hitet erősíteni, családi imaéleteteket megújítani?

    Most már negyedik hete a férj is és a feleség is otthon dolgozik, a külvilággal csak telefonon, televízión, vagy az internet segítségével érintkeznek. Az egyik vasárnap, amikor a misét a televízión végignézték, a feleség hosszú csend után megszólalt. Kérlek, ne nevess ki, de életemben először éreztem ilyet, hogy Jézus itt van velünk. Zárt ajtókon át bejött ide, a nappaliba, ahol csak mi ketten vagyunk, és azt mondta nekünk: Ne féljetek! Érdekes – vette át a szót a férj –, engem valami egész különleges öröm kerített hatalmába. Milyen jó nekünk, hogy mi ketten itt és most hármasban lehetünk! Idézzük fel közös múltunk sok örömét, élvezzük, hogy együtt lehetünk, és merjük Istenre bízni a jövőt! De jó, most van időnk beszélgetni együtt imádkozni gyerekeinkért, rokonainkért, barátainkért, elhunyt szeretteinkért és egymásért! Mondd: Szeretsz? Szeretlek! – válaszolta könnyei között a feleség.

     

    Bíró László tábori püspök            
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Különös Húsvét

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    12

    Húsvét vigíliáján mindig mélyen megérint, hogy három szimbólum egyszerre kap szerepet a liturgiában: a tűz, a víz és – a tömjén formájában – a levegő, azaz a három ősanyag, amelyek nélkül nem lenne lét. A hétköznapi életben a tűz és a víz mintha kioltanák egymást, és mi mégis együtt ünnepeljük ezeket a valóságokat. 

    Tüzet szentelünk, és meggyújtjuk a húsvéti gyertyát. Újra meg újra énekli a liturgiát vezető: Krisztus világossága, és a nép válaszol: Istennek legyen hála. Korunk szenved a világosság, az igazi tájékozódási pont hiányától, szenved, mert ideológiák után szaladgál, amelyek folyton cserélődnek, így hát nem érzi biztonságban magát. Krisztus a világ világossága, a Feltámadott beragyogja az egész életet. Az ószövetségi zsoltáros szépen fogalmazza meg ezt: „A halál sötét völgyében sem félek, mert ott vagy vélem, biztonságot ad vessződ és pásztorbotod.” (Zsolt 23,4)

    A víz a keresztségi fogadalmak megújítása után a vízszenteléskor tűnik fel. Ezután a szertartás vezetője végighalad a templomon, és keresztségünkre is emlékeztetve meghinti a közösségünket szentelt vízzel. A nagyböjt ideje alatt olvastuk Ezekiel látomását, amelyben a Biblia arról beszél, hogy amikor majd újjáépül a jeruzsálemi templom, a küszöbe alól forrás fakad. Egyre nagyobb lesz az a víz, és a partján növények sarjadnak, amelyek gyümölcsöt érlelnek, és gyógyító levelet hoznak.

    A harmadik őselem a levegő, az újra meg újra használt tömjén illata, ami körüllengi az egész templomot, az egész liturgiát. A feltámadott – szinte felfoghatatlan a titok – egyszerre tűz, víz, levegő. Ezért kiált föl örömében minden liturgiában az Egyház: „Íme, hitünk szent titka: halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” 

    A húsvét titka örök, akkor is, ha most változtak a külső körülmények, és csak a médián keresztül tudjuk megünnepelni Egyházunkkal a húsvét misztériumát. A húsvét nem tűnik el attól, hogy nem a megszokott keretek között ünnepeljük.

    Most, a karantén idején különös aktualitásuk van a húsvéti evangéliumoknak. A nagyszombati vigíliában olvasunk az asszonyokról, akik hűségesek a halott Krisztushoz, mennek, hogy megkeressék a holttestét. De nem a halott Krisztust találják meg, hanem az élővel találkoznak, aki szól hozzájuk, üzen velük: „Mondjátok meg, Krisztus él.” A húsvétvasárnapi evangéliumban pedig Péter és János futnak a sírhoz. A holttest helyett ők gondosan összehajtott gyolcsokat találnak, és egy angyalt, aki szólítja őket: „Mit keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt.” Ebben a kicsit talán letargikus időszakban a hívő embernek különleges hivatása meglátni az élő Krisztust, meghallani az üzenetét. Húsvétkor különösen feladatunk, hogy tanúságot tegyünk az élő Krisztusról. 

    Most, hogy be vagyunk zárva az otthonainkba, ez alkalom lehet arra, hogy felismerjük, mennyire elidegenedtünk egymástól. De lehetőség arra is, hogy ismét rátaláljunk egymásra, és megelevenedjen közöttünk egy új fogalom, ami mégis ősrégi: családegyház. Ismerjük a kedves történetet, amikor Aranyszájú Szent János Konstantinápolyban lelkesen prédikált: „Ti, családok, egyház vagytok, kisegyház, ecclesiola.” A tömeg olyan szűnni nem akaró ujjongásban tört ki, hogy Aranyszájú Szent Jánosnak abba kellett hagynia a prédikációját, és másnap folytatnia.

    Az ószövetségi zsidóság Krisztus után 70-ben szétszórattatott az egész földkerekségen, de mind a mai napig megőrizte identitását. Éppen a családi liturgia: a széderesték szertartása, amit a családfő végzett, az újra meg újra elvégzett péntek esti gyertyagyújtás és a családi körben zajló rituális étkezések tartották meg az önazonosságukat. Ennek az örökségnek mi is a részesei vagyunk, nekünk is a hivatásunk, hogy családegyház legyünk.

    Tulajdonképpen az egész húsvét Krisztus önátadásának folyamatos ünneplése, apró részletekben. Nagycsütörtökön a papságát osztja meg velünk, fölszentelt papokkal: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Az aznap esti szertartás szövegében ugyancsak Jézusnak az utolsó vacsorán mondott szavait halljuk: „vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik, ez az én vérem, amely értetek ontatik”. Egy teológus fölteszi a kérdést: honnan tanulták a keresztények az önzetlen létet? Ennek okát abban találja, hogy minden Eucharisztia-ünnepléskor elhangzott a pro vobis, az értetek kifejezés. A keresztények időről időre hallották, hogy Jézus az értünk való lét, és a Jézus-követés nem más, mint követni ezt az értünk való Jézust. 

    Nagypéntek a beteljesedés emléknapja. Jézus felkiáltott a kereszten: „Beteljesedett!”, majd lehajtotta a fejét, és kilehelte lelkét. Az értünk való lét, amely mindegyikünk hivatása, ekkor beteljesedett.

    Húsvétvasárnap pedig azt látjuk, hogy Jézus az Atyának szentelte magát, odaadta magát értünk az utolsó csepp véréig. Azután pedig ennek a Krisztusnak odaajándékozta magát az Atya a feltámadásban a Szentlélek által. A liturgia a maga eszközeivel, szimbólumrendszerével Krisztus határtalan önátadását jeleníti meg, illetve a szentháromságos Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek egymásra figyelését. Ez minket is arra hív, hogy a családon belül legyünk egymásra figyelők. A családegyház megújulásának ünnepe lehet ez a csöndesre fogott húsvéti ünneplés, amelyet ajándékul is kaptunk, nem csak büntetésül. A régiek így mondták: a család apja a család papja. A családfők legyenek a szent három nap közösségi megünneplésének vezetői a családjukban, és legyünk mindannyian önmagunk egymásnak ajándékozói. 

    Ma is bennem él a gyermekkori húsvétok öröme, amikor láttuk, hogy lesz fű húsvétra, lesz mit szedni a nyuszinak. Szinte érzem az illatát a frissen sarjadt fűnek, amit a húsvéti piros tojás köré gyűjtöttünk. Ez volt a felszín, de felnőttként tudom, hogy ez a sarjadó fű húsvét titkát jelentette.

    Sosem felejtem el, egy húsvétvasárnap reggel a pécsi székesegyházban nyitott gyóntatószékben üldögéltem, és egy kisgyermek, mert gyónó nem volt, odacsámborgott hozzám. Az ölembe furakodott, és megkérdezte a maga bizalmas gyerekmódján: „Laci bácsi, miért támadt föl Krisztus?” Nem egyszerű megfelelően válaszolni erre. Végül ezt mondtam: „Tudod, amikor a szüleid hosszú útra kelnek, és te alszol, akkor fölébresztenek, mert szeretnek, és nem akarnak magadra hagyni téged. A mennyei Atya szerette az Úr Jézust, és nem akarta a halálban hagyni, ezért életre keltette.” 

    Egy harmadik történet is kötődik bennem a húsvéthoz. A kórház fogságában vagyok, és egy harmadik osztályos kislánytól, akinek az édesanyja itt dolgozik és ezért már ismer, rajzot kaptam. Meglepődtem a művészi alkotásán, amely a lapot egyharmad-kétharmad arányban két mezőre osztotta fel. A kisebbik részbe lerajzolt engem, amint ülök a tolókocsiban, és ezt írta fölé: „nem tud járni”. A képmező kétharmad része fölött pedig ez a felirat: „tud járni, tanítom görkorcsolyázni”. Ott a kislány előttem, hatalmas görkorcsolya a lábamon. A kisebb képen szomorú volt a felhő, lógott az ajka, akárcsak a napnak, és esett az eső, lehullottak a fáról a levelek; magam is szomorú vagyok a tolókocsiban. Ahol már tudok járni, ott minden csupa mosoly: a felhő, a napsugár, a sarjadozó fa mosolyog, minden derűs. Vajon nem húsvéti kép-e ez? Megtalálni az arányokat: egyharmad a szomorúság, kétharmad az öröm.

    Befejezésül még hadd hozzak egy-egy idézetet szülővárosom, Szekszárd két óriásától, Babits Mihálytól és Dienes Valériától, akik együtt is játszhattak annak idején a Séd partján, hiszen mindössze két ház választotta el családjaikat egymástól. Babits Mihály 1936-ban írt verse a Ha nem vagy ellenállás

    „Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
    melyen színeket ver vissza a nap. 
    Foglalj magadnak tért a levegőből,
    határozott helyet az ég alatt. 

    Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás. 
    Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél! 
    Őrizzed árnyékodban szent, komoly
    s nyugodt dolgok biztos lélekzetét. 

    (…)

    Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha
    virág volnál a saját sírodon.” 

    A másik nagy ívű gondolkodó, Dienes Valéria a következőket írja: „Az emberlélek nehezen mélyed a saját szellemiségébe, fogva tartják saját érzékei, és arra van berendezve, hogy eltöltsék vagy életképessé tegyék, hogy eligazítson az »egyetlen fontosban«, egyszerűen a hit fennmaradásában. De a szellem, tudjuk, hogy ezt a fennmaradást őrzi, a léleknek ez mélységes feladata. Nem az a lényeg, hogy ez az élet önmagáért megmarad-e. Mert célja nem önmaga, hasztalan énekli ezt bele minden érzékszerve, minden életműködése. Mert vannak ennél magasabb érdekek, és a szellem tudja, hogy ezt a fennmaradást néha oda kell áldozni valamiért, amelyről egyszer mondotta valaki, hogy nem innét való, nehogy elmerüljünk abban, »ami innét való«.” 

    Az ember örök kísértése, hogy lelke függőleges irányát elnyomja a horizontális. Azt gondolom, mind Babits sorai, mind Dienes Valéria gondolatai arra hívnak bennünket, hogy most se sodródjunk a világ hangulatával, ne merüljünk el benne, hanem emelkedjünk felül; ne legyünk olyasvalakik, akiken átfúj a szél.

    Így kívánok áldott húsvétot mindnyájunknak!

    Bíró László püsp

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2020. április

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2020. április

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

     

    Ebben az erkölcstelen világban nem lehet normálisan élni, – jelentette ki a baráti társaság egyik tanár tagja. – Ma mindenre, az igazságra, a jóra, a hasznosra, az értékesre, még az erkölcsösre is azt mondják, hogy „az attól függ”. Legtöbbször az sem világos, hogy az a valami „mitől függ”, csak ne lehessen rá hivatkozni. A háttérben pedig mindig a pénz, a profit, az egyéni érdek húzódik meg. Közben pedig azt látjuk, hogy a családok szétesnek, ennek következtében a társadalom is szétesik, egyének harcolnak saját önző érdekeikért. Mondd – vette át a szót egy jogász doktor –, nem túl sötéten látod a helyzetet? A polgári demokráciákban általában egyetértenek abban, hogy általánossá kell tenni azt az elvet, hogy ne tedd azt, amit nem szeretnél, ha mások tennék veled. Aki másoknak árt, azt meg kell büntetni, kártérítésre kell kötelezni.    [...]

    Bizonyára nem véletlen, hogy Jézus a Miatyánkban, az általa tanított imában a mindennapi kenyér kérését a kérések közül az első helyre tette. Sok mindenről lemondhatunk szükséghelyzetekben, de a kenyér hiánya megfoszt emberi méltóságunktól, erőszakos embertelenségre, vagy az életről való önkéntes lemondásra késztet. Ahhoz, hogy legalapvetőbb emberi jogunknak, az élethez való jogunknak érvényt szerezhessünk, biztonságban kell tudnunk mindennapi kenyerünket. Abban a társadalomban, amelyben minden családban, mindenkinek van mindennapi kenyere, érvényesül a szabadság, mert az embereknek nem kell koldulniuk kérve azt, ami nekik jár; nem kell emberi méltóságukat áruba bocsájtaniuk azért, hogy mindennapi szükségleteiket fedezni tudják. 

    A Miatyánkban azért is imádkozunk, hogy jöjjön el a Te országod, Isten országa. Nem csak táplálékra van szükségünk, hanem arra a jövőre is, amelyet csak Isten ajándékozhat nekünk. Új teremtésre van szükségünk, arra a kenyérre, amely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak. Szoros kapcsolat van a mindennapi kenyérért és a megbocsátásért való imádkozás között is. A kölcsönös megbékélés a Szentlélek munkálkodásának egyik jele. Megbékülni, kiengesztelődni a közösségben lehet, ez már önmagában is ízelítő Isten eljövendő országából, a holnap kenyeréből. Kölcsönös egymásra utaltságunk elismerése és egymás emberi méltóságának megerősítése emberi tapasztalataink olyan dimenziói, amelyekben Isten országa válik láthatóvá. Ahol ez megtörténik – akár Krisztusra és a Lélekre hivatkozással, akár nem –, ott jelen van a holnap kenyerének szakramentális valósága. Ott megjelenik, ha csak öt percre is, a mennyország. Ha a megbocsátás a legkeservesebb módja annak, hogy megtanuljuk saját erőforrásainkat felajánlani embertársaink méltóságáért – ami sok szempontból a legkevésbé magától értődő és a korszellemmel leginkább ellentétes szolgálat –, akkor a megbocsájtást a jövőt megelőző ajándéknak tekinthetjük, amely Isten felé vonz minket.

    Családi imában vagy egyenként aktualizáljátok a Miatyánk kéréseit a saját pillanatnyi helyzetetekre! Melyik kérés volna most számotokra a legfontosabb? Van-e valamelyik kérés kapcsán megköszönni, hálát adni valótok?

    Korunkban a társadalom gyors és mélyreható változásokon megy át. Már messze eltávolodtunk a kora középkori keresztény társadalom-eszménytől, amelyben a társadalmi ranglétra csúcsán megkérdőjelezhetetlen tekintélyek álltak és az alattvalók piramisában mindenkinek megszabott mozgástere és helye volt. Mindenkitől elvárták a legfőbb tekintély elismerését, aki pedig – legalábbis elvben – Istent tekintette a legfőbb urának. A mai társadalom-felfogás minden embert egyenlőnek tekint, mindenkit megilletnek az emberi jogok, sok szó esik az emberi méltóságról. Az antropológiai és kulturális változások hatással vannak az élet minden vetületére. Gyorsan változik az emberi kapcsolatok kultúrája, átalakulóban vannak társadalmi struktúrák, megkérdőjeleződnek a régebben általánosan elfogadott értékek. Terjed a liberális szemlélet, amely szerint mindenki úgy dönt, ahogy neki tetszik, mintha az egyéneken túl nem léteznének igazságok, értékek, eligazító elvek, mintha minden egyenértékű volna és bármit meg kellene engedni. Sokak életét a körülményektől függő esetlegességek és a saját hajlamok szeszélyei határozzák meg.

    A jelenlegi élet ritmusa, a stressz, a munka világa és a társadalom szerveződése nem kedvez a kizárólagosságot és a végleges elköteleződést magába foglaló házasságeszmény alapján álló családok alapításának. A birtoklás és az élvezet mérhetetlenül individualista kultúrája türelmetlenséget és erőszakot szül a családokon belül. Egyre kevesebb házasságot kötnek, kevesebb család jön létre, ugyanakkor sok család esik szét. Előretört az ideiglenesség és a leselejtezés kultúrája. A családi kapcsolatok nem tartósak, a személyek gyorsan átlépnek az egyik érzelmi kapcsolatból a másikba, személyes kapcsolataikkal úgy bánnak, mint a tárgyakkal és a környezettel: minden kiselejtezhető, sokan használnak és eldobnak, pazarolnak és rombolnak, kizsákmányolnak és kihasználnak, amíg csak lehet. Azután Isten veled! De aki használja a másikat, ugyanazon logika szerint előbb-utóbb ő maga válik kihasználttá, manipulálttá és elhagyottá. (vö. AL 39)

    Soroljatok fel rokoni, baráti, ismerősi körből olyan eseteket, amelyek korunk társadalmi problémáit jól illusztrálják! Voltak-e, olyanok, akiken közösségetek segíteni tudott?

    Mindezek a változások nem engedik meg a múlt modelljeinek és formáinak különbségtétel nélküli alkalmazását. (l. AL 32) A Szentírásból azonban levezethető néhány örökérvényű társadalmi alapelv. Sohasem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Isten minden emberi személyt saját képére és hasonlatosságára teremtett, (Ter 1, 27) és ez számára emberi méltóságot biztosít. Ha méltósága okán tiszteljük az embert, mindenben törekednünk kell javának szolgálatára. De mivel Isten az embert közösségi lénnyé teremtette, (Ter 2, 18) az egyes ember javát megelőzi a közösség javának, a közjónak a szolgálata. A különböző szintű és méretű közösségek egymással és társadalommal való együttműködését a szolidraritás és a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartása szabályozza. A szeretet a legnagyobb parancs, amely megkívánja az emberi méltóság, az igazság és mások jogainak és javának önzetlen szolgálatát. (Jn 13, 34)

    A szeretetnek jelenvalónak kell lennie a társadalmi viszonyokban, és azok egészét át kell hatnia. A keresztény szeretet az evangélium minden mást magába foglaló törvénye. Csak a szeretet bőséges kiáradásától várhatjuk az egyének és közösségek, a népek boldogulását. A szeretet civilizációja olyan társadalom, amelyben az emberek mások javáért mindig készek feláldozni magukat, ez a legbiztosabb ellenszer a világ határtalan önbizalma és féktelen önszeretete ellen. Az egoizmus a rendezett társadalom legrombolóbb ellenfele: a történelem megmutatja, hogy a szívek micsoda pusztulása következik akkor, ha az ember nem képes elismerni más értékeket és más valóságot, mint az anyagi javak világát, ha az anyagiak megszállott hajhászása gátolja és megfojtja az adakozás képességét. (vö. Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 581.)

    Hogyan tudjátok gyermekeiteknek megmutatni, hogy a mások iránti önzetlen szeretet gyakorlása a békés, igazságos, élhető társadalom alapja?

    Bonyolult világban élünk – szólalt meg a társaság előadó-művésznő tagja –, minden változik és mindennek az értéke is látszólag megfordul. A nagyapám még két jegyet vett a villamoson magának, pedig egyedül utazott, mert előző nap le kellett szállnia, mielőtt a kalauz odaért volna hozzá. Ma büszkén eltesszük azt az élelmiszert, amelyet valamiért nem számlázott le a gép, és senki nem látta. Odajutottunk, hogy senkiben sem merünk megbízni, mert feltételezzük, hogy tisztességtelen, ha nem figyelünk, becsap. Sok mindenért büntetnek, de úgy gondoljuk, hogy ha eléggé ügyesek vagyunk, ki tudjuk játszani az ellenőrt. Ezért aztán a büntetésnek nincs visszatartó ereje. Azt gondolom, hogy a tiltás, a bűnös tettek megelőzésére szolgáló intézkedések, a korlátozások nem sok eredményre vezetnek. Azt javaslom, a sok beszéd, meg az új és új szabályok bevezetése helyett cselekedjünk. Végre 2000 év elmúltával fogadjuk meg a tanácsot: ”Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták.” (Mt 7, 12)

     

    Bíró László tábori püspök            
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2020. március

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Márc
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2020. március

    HÍVOM A CSALÁDOKAT,
    HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
    ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

    A család, a rokonok, barátok és ismerősök összegyűltek a nagyszülők ötvenedik házassági évfordulóját megünnepelni. Az egyik unoka – másodéves egyetemi hallgató – köszöntőjében kifejtette: csodálja nagyszüleit, érthetetlen számára, hogy hogyan lehet ötven éven át békében, derűsen, sőt boldogan együtt élni, a mai élet kihívásaival úgy megküzdeni, hogy közben kapcsolatuk sértetlen marad. Ez nem lehet csak szerencse kérdése – folytatta az unoka –, a szakirodalomban ugyanis azt olvassuk, hogy normális körülmények között a házasságok általában hét évente válsághelyzetbe kerülnek. Szerencsés esetben kisebb-nagyobb sérülések árán túljutnak a válságon, nemritkán azonban belerokkan házasságuk. Iskolatársaim, barátaim nagy többsége arról beszél, hogy szüleik házassága korántsem zavartalan. Nem hiszem, hogy csak legenda, de rólatok az a hír járja, hogy az elmúlt ötven évben sohasem voltatok válsághelyzetben. A hétévenkénti válságok ötven év alatt hétszer kellett volna, hogy meglátogassanak titeket. Az nem lehet, hogy mind a hét esetben véletlenül éppen szerencsétek volt, véletlenül úgy alakultak a dolgok, hogy a válság nem tudott kialakulni, és a veszély elhárult. Áruljátok már el, hogyan csináljátok, mi a titkotok?   [...] 

    Minden embernek szinte születése pillanatától döntéseket kell hoznia. Eleinte ezek a döntések nem tudatosak, a csecsemő ösztönösen igyekszik életszükségleteit kielégíteni. Minél többet ismer meg a világból, minél jobban kialakul öntudata, annál inkább válnak tudatossá döntései, annál jobban tud különbséget tenni jó és rossz között. A szülők segítsége is nélkülözhetetlen, döntési helyzetbe került gyermeküket irányítaniuk, vezetniük kell, különösen akkor, ha a gyermek ismeretei még nem elegendőek ahhoz, hogy önállóan helyesen döntsön.

    A mai világ a cselekvési, szórakozási, művelődési lehetőségek eddig soha nem tapasztalt tömegét kínálja, a legtöbbször úgy, mintha mindez jó, értékes és javunkra váló lenne. A fiatalok pedig a képernyő előtt ülve óriási választékból válogathatnak, és akár ötpercenként újabb és újabb csatornákra válthatnak anélkül, hogy az ott látható műsorról bármilyen előzetes információjuk lenne. Nem tudják megkülönböztetni a jó és a rossz csatornát, ki vannak szolgáltatva a műsor gazdáinak.(vö. Gaudete et Exsultate 167, 168)

    Napjainkban a gyerekek sokszor jobban tudják a korszerű információszolgáltatásokat – jókat és rosszakat egyaránt – használni, mint a szülők. Hogyan tudjátok segíteni gyerekeiteket, hogy meg tudják különböztetni a jót a rossztól, és következetesen a jót válasszák?

    A megkülönböztetés bölcsessége különösen akkor válik fontossá, amikor valami újdonság jelenik meg életünkben. Ilyenkor fel kell ismernünk, hogy vajon Istentől származó „új bor”-e, vagy a világ lelkének, az ördögnek megtévesztő „itala”. Az is előfordulhat, hogy az Isten új bora ellen támadva a gonosz erői arra bíztatnak, hogy ne változtassunk meg semmit, hagyjuk békében a dolgokat úgy, ahogy vannak, válasszuk a mozdulatlanságot és a merevséget, álljunk ellen a Lélek indítatásainak. Szabadok vagyunk Jézus szabadságával, de Ő arra hív, hogy vizsgáljuk meg, mi van bennünk – vágyak, szorongások, félelmek, várakozások –, ismerjük fel az idők jeleit, kövessük Szent Pál tanácsát: „Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg.” (1 Tesz 5,21)

    Kritikus helyzetekben hajlamosak vagyunk ösztöneinkre, érzéseinkre, indulatainkra hagyatkozni. Milyen jó lenne pedig ilyenkor hátralépni és némi távolságtartással tekinteni saját gondolatainkra és érzelmeinkre, legintenzívebb – pozitív és negatív – érzéseinket kiemelni a zsigeri mélységekből és Krisztus szemével nézni rájuk, mintha azt mondanánk: Egy pillanat! Hadd helyezzem tágasabb térbe ezeket az érzéseket, indulatokat, vágyakat! Hadd toljam el őket magamtól, ne extatikus lelkesedéseim, felháborodásaim, mélységes elkeseredéseim határozzák meg pillanatnyi reakciómat. Hadd nézek szembe velük, hadd lássam, mennyire valóságosak, miben gyökeredznek. Ebbe a helyzetbe akkor kerülhetünk, ha imádságunkban – és általában az életünkben –, megteremtjük a teret annak meghallására, amint Isten a nevünket mondja. Kérjük újra és újra Istent: Mondd meg, ki vagyok! Ne elégedjünk meg azzal, amit mások mondanak, sőt azzal sem, amit mi mondunk magunknak magunkról, Istentől szeretnénk hallani, attól az Istentől, aki szól hozzánk. Nevünk isteni kimondásán nyugszik az egész lényünk, ha Isten szólít, akkor tudjuk, hogy létezünk, élünk és virulunk: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy.” (Iz 43, 1) Ássunk le az imában olyan mélyre, hogy halljuk, amint Isten éppen most, ebben a pillanatban megteremt minket, beleheli nevünket a világba, életre kelt minket! Isten ugyanis nem szűnik meg teremteni: a teremtés nem valamikor régen történt, hanem ma is történik.

    A megkülönböztetés nem csak a rendkívüli pillanatokban szükséges, hanem segít a felismerni azokat az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokat, amelyek az Úr szeretetének titokzatos tervében azért kaptak helyet, hogy alkalmunk legyen a jó mellett dönteni. A megkülönbözetéshez nem elegendő az emberi bölcsesség, tudás, vagy erkölcs, mert a megkülönböztetés kegyelem, betekintést ad Isten minden egyes emberre külön-külön vonatkozó páratlan és megismételhetetlen, a legváltozatosabb körülmények és korlátok között megvalósuló tervébe, így elvezet az örök élet forrásához. (vö. Gaudete et Exsultate 170)

    Hogyan tudjuk megkülönböztetéseink alapjává tenni a mondatot: „Legyen meg a Te akaratod amint a mennyben, úgy a földön is”?

    Az ember életében sok emberrel találkozik. Minden egyes találkozása alkalmával döntenie kell: kezdeményezi-e, hogy a találkozás gyorsan vagy fokozatosan alakuljon kapcsolattá, vagy maradjon csak a felületes ismeretség szintjén. Az, hogy egy találkozás az ember életében rendkívüli, vagy jelentéktelen esemény, az adott pillanatban titok. Fiatalok sokszor mondják, hogy későbbi párjukat „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”, de az is gyakori, hogy csak a többedik találkozásuk alkalmával kezdtek érdeklődni egymás iránt. Elképzelhető-e, hogy ezek a sorsdöntő találkozások a véletlenen múltak? Istennek mindannyiunkkal tervei vannak, egyikünkről sem felejtkezik el, nem hagy minket magunkra. Találkozásainkat is megrendezi, még a hajszálainkat is számon tartja (l. Mt. 10,30). Ha figyelünk Isten szavára, ha döntéseink előtt kérjük a megkülönböztetéshez kegyelmét, akkor évek múltával visszanézve találkozásainkra feltárul előttünk Isten terve.

    A fiatalok megismerkedésétől a házasságig, majd a házasságban a családi életen át hosszú, sokszor nehéz és küzdelmes út vezet. Az út különböző szakaszokból áll, amelyek mind nagylelkű odaadást igényelnek: a kezdeti, főként érzelmi vonzódásból átvezet abba az érzésbe, hogy szükségünk van a másikra mint életünk egy részére. Ezután következik a kölcsönös összetartozás átélése, majd az élet egészének, mint közös tervnek a megértése, miközben mindketten a másik boldogságát fontosabbnak tartják saját szükségleteiknél. Ehhez társul az öröm, hogy házasságukkal az Egyház és a társadalom javát szolgálhatják. (vö. AL 220) Így haladhatnak a végcél felé, ami nem a jólét, nem a gazdagság, vagy a hírnév, hanem a mennyei boldogság, amelyről Szt. Pál így tanít: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.” (1 Kor, 2,9)

    Idézzétek fel azokat a döntéseket, amelyek első találkozásotoktól elvezettek házasságotokig, majd a mostani családi állapotig! Milyen szerepe volt döntéseitekben az imádságnak?

    Nincsenek titkaink – vette át a szót a nagyapa –, a rólunk szóló hírek azért nem tudnak arról, hogy valaha is válsághelyzetbe kerültünk volna, mert ha életünkben valami nehézség, vagy probléma merült fel, nem azzal kezdtük, hogy fűnek-fának elhíreszteltük, hogy hű, most nagy a baj, és egyikünk se tudja, merre van előre. Meg aztán – folytatta a nagymama –, azt, amit sokan véletlennek hívnak, azt mi nagy I-vel írjuk. Tudjuk, hogy életünk minden mozzanata Isten velünk kapcsolatos tervének része, és az Ő szeretete kifogyhatatlan és hűsége rendíthetetlen. Ezért ha valami nem úgy alakult, ahogy vártuk, nem tiltakoztunk, nem estünk kétségbe, hanem abban a bízva, hogy Isten most is a javunkat akarja, kezdtük együtt keresni a helyzet megoldását. Sokszor csak évek múlva értettük meg – mondta a nagyapa –, hogy miért kellett ennek, vagy annak úgy történnie, ahogy történt, és nem úgy, ahogy mi elképzeltük. Az ilyen „véletlenekért” mindig újra hálát adtunk. Most pedig hadd köszönjem meg mindnyájatoknak, hogy eljöttetek, hogy együtt ünnepelhetünk, és kérem a Véletlenek Urát, hogy nektek is adjon olyan boldogságot, mint nekünk.

     

    Bíró László tábori püspök            
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2020. február

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Feb
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2020. február

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

    A család a nagyszülők egyikének névnapja alkalmából gyűlt össze. A névnapos ünnepeltnek nagy örömet szerzett, hogy lányuk elhozta a köszöntésre a népes család legújabb tagját, hathetes gyereküket is. Mindenki csodálta a csöppséget, mondogatták, hogy gyönyörű, csuda aranyos, nem zavarja a sok ember, még mosolyog is álmában. A mamája nem győzte igazgatni gyermekét a mózeskosárban, hogy a készülő fényképek a lehető legjobban sikerüljenek. Egyszer csak odafordult a mamához az egyik nagybácsi: Gratulálok, Isten éltesse ezt a gyönyörűséget az édes mamájával együtt. De hol van a papa? Hogyhogy nincs itt? A mama arcára ráfagyott a mosoly. Most nem tudott eljönni – válaszolta –, nagyon fáradt. A hirtelen támadt csöndben mindenki a mamára szegezett tekintettel hallgatott. Fáradt? Hogy-hogy, kérdezgették egyre-másra. A mama maga elé nézett és hallgatott, aztán lassan legörbült a szája és elkezdtek potyogni a könnyei. Haza költözött az édesanyjához – mondta szipogva –, mert amióta gyerekünk van, nincs nyugalma, nálunk most minden a gyerek körül forog. A vendégek döbbenten hallgattak. Senki sem értette, hogy valójában mi történt. Ezek az egymáshoz illő fiatalok, boldog ifjú házasok minden olyan adottsággal rendelkeznek, amely a boldog házassághoz kell: szép új lakás, remek helyen, mindketten jó állással, jó anyagi körülmények között, és tessék, az ifjú férj nem viseli el az éjszakai gyereksírást, nehezményezi, hogy nem ő az első, hanem a saját gyereke, és inkább hazamegy az édesanyjához, aki annak idején tejbe-vajba fürösztötte.   [...]

    Mai fogyasztói és a piacot mindenek fölé rendelő társadalmunkban sokan úgy gondolják, hogy a boldogságot ugyanúgy meg lehet vásárolni, mint bármely árucikket. Amiért ugyanis nem kell pénzt adni, az értéktelen dolog, nem is érdemes megszerzésével bajlódni. Aquinoi Szt. Tamás szerint azonban a boldogság olyan valóság, amit az ember nem tud nem akarni, hiszen azonos akaratunk teljesülésével. Arisztotelész úgy vélte, hogy azok az emberek lesznek boldogok, akiknek minden lehetősége adott arra, hogy tisztességesen éljenek, vagyis van elég pénzük, egészségesek, sikeresek, békés családban élnek, a közösség elismeri őket, munkájukat örömmel végzik, megfelelő tudással rendelkeznek, így vágyaik beteljesülnek és megengedhetik maguknak, hogy élvezzék az életet.

    Jézus a Hegyi Beszédben felsorol nyolc, a boldogságra vezető élethelyzetet. (Mt 5, 3-11) A boldogságot ezek mindegyike valamilyen testi, vagy lelki állapot, valamilyen, a felebarátot támogató magatartás jutalmának mondja, amely az isteni természet és az örök élet részeseivé tesz bennünket. Ezáltal az ember belép Krisztus dicsőségébe és a szentháromságos élet élvezetébe. Ez a boldogság meghaladja az értelmet és a pusztán emberi erőket. Isten ingyenes ajándékából ered. Ezért mondjuk természetfölöttinek, miként a kegyelem is az, amely az embert fölkészíti arra, hogy belépjen az isteni boldogságba. (vö. KEK 1721, 1722)

    Mi lett az eredménye azok boldogságra törekvésének, akik ismerőseitek közül boldogságukat az anyagi javak bőségétől várták?

    Szt. Péter így tanít Isten megismeréséről és természetéről: „Mindazokat a javakat, amelyek az élethez és az istenfélelemhez szükségesek, az isteni hatalom ajándékozta nekünk azáltal, hogy megismertük őt, aki minket saját dicsőségével és erejével meghívott. Ezek által nekünk ajándékozta az értékes és rendkívül nagy ígéreteket, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a világban uralkodó vágyak okozta romlottságtól.” (1 Pét 13,3-4) Szt. János evangéliumában pedig idézi Jézus búcsúbeszédéből az örök életről szóló tanítást: „Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon. (Jn 6, 40) A család az Istennel való bensőséges egyesülés felé a mindennapi misztikus növekedéssel halad. „Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és a szeretete tökéletes lesz bennünk". (1 Jn 4,12) Az emberi személy veleszületett természete, hogy társas lény, és társas természetének első és eredeti megnyilvánulása a házaspári közösség és a család. A krisztusközpontú családban Krisztus fogja össze és világosítja meg az egész családi életet. Az ilyen családban a fájdalmakat és problémákat az Úr keresztjével egyesülve élik át, és Őt átölelve tudják elviselni a legnehezebb pillanatokat is. Életszentségüket a Szentlélek kegyelmével házaséletükön keresztül valósítják meg, részesedve Krisztus keresztjének misztériumában, nehézségeik és szenvedéseik szeretet- áldozattá válnak; az öröm, a pihenés és az ünnep, sőt még a szexualitás pillanatait is úgy élik meg, mint részesedést Krisztus feltámadásának az életteljességéből. (vö. AL 316-317)

    Hogyan tudjátok gyerekeiteknek megmagyarázni, hogy a természetfeletti boldogság értékesebb, mint a természetes? Hogyan tudnak ebben segíteni családi asztalnál lefolytatott rendszeres beszélgetések, közös imádkozások?

    Minden ember keresi a boldogságot, és igyekszik a maga erejével megteremteni magának. Nem mindenki találja meg a helyes utat, de a vágy ott él benne. Arra a kérdésre, hogy „milyen boldog estére emlékszel most szívesen vissza,” sokan egy karácsonyestét neveznének meg. Teréz anya erre így válaszolt: „A földön minden nap Karácsony van. Minden alkalommal, amikor valaki egy másiknak szeretetet ajándékoz, amikor a szívekben kölcsönösen fellobog a boldogság, akkor karácsony van, mert Isten újra leszáll a mennyből és ránk árasztja fényét.”

    Szépen mondja Albert Schweitzer: „Egyedül a boldogság az, ami megkétszereződik, ha megosztjuk valakivel.” Lev Tolsztoj pedig úgy véli: „A szeretet áldás, a kölcsönös szeretet boldogság.”

    Idézzetek fel olyan alkalmakat, amikor úgy éreztétek, hogy valakinek sikerült szeretetet ajándékoznotok és szívetekben kölcsönösen fellobogott a boldogság!

    A váratlanul hazaköltözött ifjú apát édesanyja csodálkozó szeretettel fogadta: Szólhattál volna előre – mondta –, hogy haza akarsz jönni, a váratlan vendég, főként, ha szállóvendég mindig meglepetés. A szobád még megvan, ugyan már egy kicsit átrendeztük. Tudod, most, hogy apád kicsit gyengélkedik, és sokszor rosszul alszik, én átmentem a te volt szobádba aludni, hogy ne zavarjam apádat éjszaka. Reggel se akarom felkelteni, mert én – tudod –, korán kelek. De majd megoldjuk. Kimegyek a nappaliba aludni, te meg mész a szobádba. Apádat semmiképp sem zavarhatjuk, igen gyenge, az orvos is gyakran jön. Úgy hallom, készülődik délutáni pihenőjéből felkelni, kopogj be hozzá, mondd el neki, hogy mi történt, mik a terveid, én meg csinálom a vacsorát hármunknak, aztán majd vacsora közben mindent megtárgyalunk. Nézd édes fiam – kezdett el beszélni az apa –, tudod, hogy szeretlek, mindig is szerettelek, és mindenben a javadat akarom. Emlékszem, hogy amikor már hónapok óta minden éjszaka órákon át bömböltél, anyád is sápadt volt és kimerült, én is morcosan mentem minden nap dolgozni. Barátaink azzal bíztattak, hogy ez mindig így van az első gyereknél, a harmadiknál-negyediknél már észre se vesszük, ha éjszaka sír. És tényleg, a húgod első perctől kezdve „jó” gyerek volt, vagy netán mi lettünk „érett” szülők. Most te azért estél kétségbe, mert a te fiacskád nem hagy éjszaka pihenni, a feleséged meg nem ér rá, hogy veled foglalkozzék. Úgy látom, hogy még nem vagy igazi apa. Mert apának lenni nagy feladat, sok öröm és gond forrása, de főként olyan ajándék, amely óriási felelősséggel jár. És aki egyszer kimondta azt a bizonyos IGEN-t, az ettől a felelősségtől soha nem szabadulhat meg. Most úgy érzed, hogy nem lehetsz boldog, mert a fiad hat hete elrontja az éjszakáidat. De majd el fogsz röpülni a boldogságtól, ha a kis kezével átöleli a nyakadat, mert csak nálad érzi magát biztonságban. Egész további életedben boldogtalan lennél, ha erről az ölelésről most lemondanál. Na, fejezd be a vacsorát, aztán döntsél. Egyszer már döntöttél, jó lenne, ha konzekvens maradnál.

    Bíró László tábori püspök            
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2020. január

    Reggeli ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jan
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2020. január

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

    Olyan szívfájdító nézni ezeket a fiatalokat– szólította meg bátyját, az örömapát az eljegyzési ünnepségen az öccse –, amint itt örömtől sugárzó arccal fogadják a gratulációkat. Tele vannak reménnyel, tervekkel, gyönyörű elképzelésekkel, biztosra veszik, hogy sikerül úrrá lenniük azon a sok nehézségen, amelyek itt tornyosulnak előttünk, az egyes ember előtt éppúgy, mint az egész emberi társadalom előtt. Vajon van-e alapja reményüknek, nem csupán légvárakat építenek? És van e valaki, akiben bízhatnak, akire számíthatnak minden helyzetben? Nézd – válaszolt az örömapa –, visszagondolva a saját eljegyzésünkre úgy látom, hogy ezek a fiatalok ma sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint amilyenben mi voltunk akkor. Mi csak titokban járhattunk hittanra, szüleink otthon próbálták többé-kevésbé megalapozni hitünket, a mai fiataloknak sokkal jobb lehetőségük van Isten segítségére építeni, szabadon gyakorolhatják vallásukat, éveken át rendszeres hitoktatásban, sőt jegyesoktatásban is részesülhetnek, Mi azért bíztunk Istenben, mert ezt láttuk szüleinktől, akik tudatosan, megfontoltan építettek Istenre, mert így nevelkedtek, nagyszüleink ebben a szellemben indították őket az éltbe. Én azonban azt mondom – vette át ismét a szót az örömapa öccse –, hogy ebben a szüleinktől kapott hitben csalódtam. Arra tanítottak, hogy minden ügyemben bizalommal forduljak Istenhez, hogy imádkozzak, kérjek, higgyek Isten meg nem szűnő gondoskodó szeretetében, de Ő nem segített. Hiába kértem, hogy jó állásom legyen, nem sikerült ilyet kapnom. Kértem, hogy segítsen akkor, amikor egyéni vállalkozó lettem, a vállalkozásom csődbe ment, megbuktam. Házasságomban is kértem a támogatását, mint tudod, feleségem otthagyott, pont akkor, amikor csődbe mentem és adósságaim miatt reménytelen helyzetbe kerültem. Csapdában vagyok.   [...]

    „Hol vagy?” Ez az ősrégi kérdés már a Szentírás első lapjain megjelenik, amikor Isten megkérdezi Ádámot: Hol vagy? A bűnbe esett és ezért elrejtőzni akaró Ádám zavarodottan magyarázkodik, és Évára hárítaná Isten parancsának megszegéséért a felelősséget, megjegyezve, hogy te, az Isten adtad mellém az asszonyt, akitől a tiltott gyümölcsöt kaptam. Isten pedig kimondja az igazságot: engedetlenségetek következményeként mindkettőtöknek nehézségekkel megküzdve kell élnie. (vö. Ter 3, 9-13)

    Nem mindig egyszerű válaszolni, ha azt kérdezik tőlünk: Hol vagy most? Térbeli helyzetünkről nem mindig adunk szívesen felvilágosítást, és nem is mindenkinek. Autóbuszon, villamoson sokszor hallani, amint valaki telefonálva erre a kérdésre kitérő választ ad, talán mert valamiért „tilosban” jár, vagy mert éppen azért töltött el sok időt egy áruházban, mert kereste, hogy milyen ajándékkal lepje meg a kérdezőt. A választól függ, hogy a kérdező megnyugszik-e, vagy éppen fokozódik gyanakvása, esetleg féltő aggodalma. Még bonyolultabb a helyzet, ha arra kell választ adnunk, hogy hol tartunk életutunkon. Tanárok szokták megkérdezni volt diákjaikat: mondd, mi van veled, hol dolgozol, mivel foglalkozol? Viszonylag könnyű helyzetben van, aki rendben folytatja vagy befejezte tanulmányait, dolgozik valahol, családi körülményei is rendezettek, más szóval egyenesen halad útján. Az viszont, akinek életútja kitérőkkel, újrakezdésekkel, netán buktatókkal tarkított, már nehezen tud nyílt, egyértelmű választ adni, mert sokszor maga sem tudja, hogy hol tart most, előre vagy hátrafelé halad, netán egy helyben toporog.

    Hogyan tudod segíteni gyermekeidet, hogy a nekik megfelelő jó úton induljanak és járjanak?

    Fontos lenne, hogy időnként magunktól is megkérdezzük, hogy hol vagyunk, merre járunk? Nem mindig könnyű erre válaszolni, de ha sikerül egyértelmű és világos választ adnunk, akkor jó érzés fog el bennünket, valamiféle felszabadultság vesz erőt rajtunk. Ha más kérdez, akkor sem mondhatunk olyat, amivel félretájékoztatjuk a kérdezőt, legfeljebb meggondolhatjuk, hogy most van-e a teljes igazság feltárásának ideje. Kapcsolatainkban mindig a teljes őszinteségre és egyértelműségre kell törekednünk. A féligazságokba, a hátsó szándékú közlésekbe, a színlelt kedvességekbe előbb-útóbb belegabalyodunk, olyan láncokat rakunk magunkra, amelyektől nagyon nehéz megszabadulnunk. „Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, és adjatok hálát az Atyaistennek általa!” (Kol 3, 17) tanítja Szent Pál.

    Hogyan tudjátok családotokban, magatokban és gyerekeitekben az őszinteség, nyíltság és bizalom légkörét kialakítani? A családi asztalnál lefolytatott beszélgetések, a közös imák alkalmával meg tudtok e nyílni fenntartás nélkül egymás és Isten előtt? Másrészt hogyan tudtok védekezni a digitális „okos eszközökön”érkező álságos kapcsolatkeresések és hamis információ-kérések okozta károk ellen?

    Az elmúlt évszázadokban sok nagy szent jutott el tévelygések és botladozások után az életszentségre vezető útra. Közéjük tartozik a néhány hete szentté avatott J. H. Newman bíboros, aki hosszú utat járt be, amíg anglikán papból római katolikus bíboros lett. Útjáról így vall a Tűzoszlop c. versében (utalva az Izraelt a pusztában vezető tűzoszlopra, l. Kiv 13,21-22):

    Tűzoszlop

    Vezess, drága fény, a sötétben, mely körülvesz,
    vezess hát engem!
    Sötét az éj, hazám távol,
    vezess hát engem!
    Óvd léptemet: nem kívánom látni,
    mi messze van, elég, ha egy lépést tudok tenni.

    Nem mindig voltam ilyen; nem is kértem,
    hogy te vezess,
    utamat én szabtam meg,
    de most te vezess!
    A harsány nap volt ínyemre, s bár féltem,
    gőg uralta szívemet: bocsásd meg, mi volt.

    Oly sokáig áldott erőd, hát biztos
    újra kész vezetni már,
    ingoványon s sziklákon át, míg
    fel nem száll az éj,
    s a fénnyel angyalok mosolya nem fogad,
    mit oly rég szerettem, de elhagytam utamon.

    (Görföl Tibor fordítása)

    Az eljegyzési ünnepség záróakkordjaként a menyasszony nagyapja szólt a fiatalokhoz. Tudjátok – kezdte mondókáját –, jó régen volt, amikor én eljegyeztem a nagyit, egészen más világ volt akkor. Mégis úgy gondolom, hogy örömötök, boldog tervezgetéseitek mögött ugyanúgy ott lappanghat valami szorongás, egy kis bizonytalanság, mint ahogy az a mi eljegyzésünkkor is ott volt. Eleinte nehéz volt elfogadnunk, hogy most már igazán nincs Te és Én, hanem csak Mi; hogy nincs olyan, hogy ezt én így akarom, hanem azt kell kitalálnom, hogy te mit és hogy szeretnél. Arra is rá kellett jönnünk, hogy ha valami problémánk, gondunk van, akkor nem mehetünk egyenként senkihez tanácsért, mert az bármit mond, agyunkon átcikázik a félelem: mit szól majd ehhez a másik? Teltek-múltak a napok-hetek, és kezdtünk rájönni, hogy most már csak az a jó, ami közös, mert kezd közöttünk a határ lebomlani. Mire elérkezett a kettőnk első közös Karácsonya, minden imánk, minden kérésünk és minden hálaadásunk közös volt. Azt kívánom nektek is, hogy tudjatok együtt kérni, mindenért és egymásért együtt hálát adni és őszintén mondani: szerető és irgalmas Atyánk, legyen meg a Te akaratod!

    Bíró László tábori püspök
    az MKPK Családbizottságának elnöke
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. december

    Reggeli ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Dec
    01

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

    Múltkori összejövetelünkön arra kértelek titeket – indította a jegyes-beszélgetést a plébános atya –, gondolkodjatok azon, hogy hogyan alapozhatjátok meg házasságotokat. Mert ugye abban megegyeztünk, hogy komoly, tartós építményt csak komoly alapra lehet építeni. Mi nem sokat töprengtünk a válaszon – szólalt meg az egyik jegyespárból a fiú –, már útközben hazafelé megállapodtunk: házasságunkat a szeretetre építjük, mert a szeretet mindent legyőz. Úgy érezzük, hogy nincs olyan erő, ami szeretetünket megtámadhatná. Az atya a múltkor sokszor hivatkozott a Hegyi Beszédre – vette át a szót egy másik ifjú vőlegény –, mint a keresztény erkölcs alapjára. Ha jól meggondolom, be kell látnom, hogy ez egy kétezer évvel ezelőtti, a maihoz alig hasonlító mediterrán társadalomra szabott életviteli tanács volt, ma nem lehet ebből kiindulni. A társadalom sokat fejlődött, megváltoztak az emberek közötti kapcsolatok, más lett a „kincs” jelentősége, más volt akkor a fiatal-idős, a férfi-nő viszony. A fejlett társadalom az öngondoskodásra épül, ma nincs olyan jelentősége az adakozásnak, mint akkor. Ezért szerintem a házasságot a házasulandók egymás iránti kölcsönös felelősségére kell építeni. Én mindig arra vágytam – szólt közbe egy menyasszony –, hogy olyan házasságban éljek, mint a szüleim. Soha nem veszekednek, mindig mindent megbeszélnek, és döntéseik mindig közösek, náluk mindig derült a családi égbolt. Ők számomra a minta.   [...]

    Jézus egyszer megkérdezte tanítványait: „Kinek tart engem a sokaság?” A tanítványok azt válaszolták, hogy az emberek úgy tartják, Jézusban valamelyik régi próféta támadt fel. Simon Péter viszont azt mondta, hogy Jézus „a Krisztus, az élő Isten fia”. Valószínű, hogy a tanítványok ezt akkor nem értették meg. Azzal, hogy Jézus Péter válaszát ugyan helybenhagyta, de nem tartotta nyilvánosságra hozhatónak, arra utalt, hogy személye olyan titok, amelyet nem lehet természetes fogalmakkal leírni, őt nem lehet „definiálni”. Azoknak, akik szenvedése, halála és feltámadása után is követni akarják, „meg kell tagadniuk önmagukat és naponta fel kell venniük keresztjüket”. A Jézust követők élete hasonlóvá válik Jézus életéhez, közelebb kerülnek Jézushoz, bepillantást nyernek természetfeletti titkába. (vö. Lk 9, 18-26)

    Az első keresztények hirdették és vallották, hogy "Jézus az Úr". Ez az állítás nem volt sem definíció, sem szlogen, ez élettapasztalat volt. Jézus megváltoztatta az életüket és a világot. Közöttük élt és dolgozott, mesterük és tanítójuk volt. Azt, amit tanított, közvetlenül a szemük előtt meg is élte. Aki Jézust Urának ismeri el, elfogadja szavát, amelyet nem lehet értelmezni, vagy mérlegelni csak önmagához mérve. Ha ő az Úr, ő maga is a tanításai fölött áll. Egyedül Jézus tudja – életével, halálával és feltámadásával – feltárni számunkra szavainak jelentését. Csak minden egyéb megfontolást, feltételezést, elméletet és tantételt félre téve „teljes szívünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkből, és egész elménkből” szeretve követhetjük Jézust. (Lk 10, 27-28)

    Könnyű volt azoknak csatlakozni Jézushoz, akiknek a szeme előtt tette a csodákat, szólította meg az embereket. Lehet-e ma is találkozni Jézussal? Hogyan tudod gyerekeid Jézussal való találkozását elősegíteni?

    Noha Jézus néhány példabeszédét megmagyarázta, tanítását általában nem elemeznünk kell, hanem életté kell váltanunk. Isten Országáról szóló tanítását, a Hegyi Beszédet sem magyarázza meg, elegendő „magyarázat” ehhez saját életmódja. Jézus követése azt jelenti, hogy nem csak halljuk, hogy beszél, hanem meg is hallgatjuk Őt, a magyarázatot pedig az Ő látásmódja által, az Ő cselekedeteinek fényében magunknak kell megtalálnunk. Jézus úgy beszél, mint akinek hatalma van, „szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol az értelembe és a lélekbe, a testrészekbe és az elképzelésekbe és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4, 12-13) Jézus tanítását nem elemezni, vagy megvitatni kell, hanem teljes szívvel kell magunkévá tenni. Ha szavait a magunk, vagy valamilyen tudomány – pl. a filozófia, a politika, a szociológia vagy a pszichológia – rendszerébe akarjuk illeszteni, nem jut el hozzánk mondanivalója. Sőt, a saját logikánk, saját ideológiánk fogságában maradunk. Így aztán ahelyett, hogy közelebb kerülnénk Őhozzá, hogy tanítása megváltoztatna minket, csak beszélni, vitatkozni fogunk a tanításáról. Aki azt állítja, hogy érti Jézus szavát, de nem ért vele egyet, az valójában még nem tért meg. Jézus a Hegyi Beszéd végén így szólt hallgatóihoz: „Miért mondjátok nekem: ‘Uram! Uram!’, ha nem cselekszitek, amiket mondok?” Kifejti, hogy aki hallgatja, és szavai szerint cselekszik, az olyan, mint a gondos házépítő, aki kősziklára építi házát. Aki viszont hallgatja, és nem cselekszi, az a gondatlan házépítőre hasonlít, akinek alap nélkül felhúzott házát az áradat elsodorja. (vö. Jn 7, 24-27)

    A családban együtt olvasott biblia nagy erőforrás az egész család számára. Hogyan tudjátok most, az adventi szentidőben legalább hetente egyszer megoldani a közös bibliaolvasást? Hogyan tudjátok a gyerekek közötti korkülönbség ellenére megoldani a rendszeres szentírásolvasást?

    Jézus azt kívánja követőitől, hogy engedelmeskedjenek neki. Elvárja, hogy azok, akik hallgatják szavait, tanítását tegyék át a gyakorlatba. Sokan vannak mégis, akik vonakodnak ezt megtenni, talán mert tartanak tőle. Hány „keresztény” él Krisztus nélkül! Krisztusról beszélnek, de nem akarnak hozzá csatlakozni. Jézus tanítása az Ő élete. Jézus nem mutatta meg nekünk az utat, nem tanította meg, hogy mi az igazság, nem magyarázta el, hogy mi az élet. Ő maga, Jézus az út, az igazság és az élet. (vö. Jn 14, 6)

    Idézzetek fel rokoni, baráti vagy ismerősi körből olyanokat, akikből sugárzik az Krisztushoz tartozás öröme! Mi a titkuk?

    A plébános atya érdeklődéssel hallgatta a jegyeseket, mindenkit meghallgatott, aztán megköszönte gondolataikat. Nagyon sok fontosat hallottunk – mondta –, sok igazat és szépet mondtatok. A házasság Isten csodálatos ajándéka, de nem mindenki érti meg, hogy miért ajándékozta Isten neki ezt az ajándékot. A házassággal Isten lehetőséget ad két embernek, hogy egymással kiegészülve eggyé, teljes egésszé válva induljanak Felé. Hogy ne csak hallgassák szavát, hanem cselekedjenek is a szerint. Alapozzanak Jézusra, mert Ő a kőszikla, mert Ő az út, az igazság és az élet.

    Bíró László tábori püspök             
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. november

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Nov
    01

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

     

    A fiatalok kissé izgatottan, de nagy örömmel léptek be a fiú szüleinek lakásába, hogy „hivatalosan” is bejelentsék: házasságot akarnak kötni. Ezt ugyan már mindenki tudta, a fiatalok egyre szorosabbá váló kapcsolata ezt sejteni engedte. Nagyon örülök, hogy így határoztatok – mondta a fiú apja –, és szívből kívánom, hogy boldogok legyetek. Tudjátok ugye, hogy mindig is arra törekedtünk, hogy a mi családunkban mindenki szabadon döntsön a saját ügyeiben, mi nem akarunk senkire semmit ráerőltetni. Legfeljebb lehetőségeket kínálunk fel nekik, és ha akarnak élni ezekkel a lehetőségekkel, segítünk nekik. Templomba járó katolikusok vagyunk, tiszteljük a katolikus hagyományokat, gyerekeink meg vannak keresztelve, járattuk őket hittanra is, de a továbbiakban a vallási kérdésekben maguk döntenek. Modern család vagyunk, igyekszünk a társadalom alapsejtjeként a modern társadalmat szolgálni. Természetesen mindenben segítünk nektek, az esküvő megrendezésében, közös életetek elindításában, és bármiben, hogy ti is modern család lehessetek.    [...]

    Modern, sőt posztmodern társadalomban élünk. Ennek a társadalomnak a vezéreszméjét a francia forradalom fogalmazta meg: Szabadság – Egyenlőség – Testvériség. Felmerül azonban a kérdés: sikerült-e ennek a szép eszmének megfelelő társadalmat megvalósítani bárhol a világon? Mondhatja-e valahol, valamelyik államban valaki is, hogy igazán szabad, minden embertársával egyenlő, és testvéri szeretetben él? Az a magát szabadnak képzelő ember, aki épp szabadsága érdekében elutasít mindenfajta tekintélyt, mindenben a maga ura akar lenni, nehezen fog alkalmazkodni embertestvéreihez, mert az alkalmazkodás szabadságát korlátozná. A gyengébbekkel, szegényebbekkel való egyenlősdi pedig lemondással, önkorlátozással járna, ezzel pedig csorbulna a „magam ura akarok lenni” elv. Így aztán a gazdagabb, az erősebb, az ügyesebb olyan lehetőségekhez juthat, amelyek révén nem csak még gazdagabb lehet, hanem „egyenlőbb” a többinél, azaz hatalmat is kaphat, amellett, jobban is élhet, mint a többiek. Mára odáig jutottunk, hogy a „posztmodern” ember nemcsak semmiféle tekintélyt nem ismer el maga felett, hanem mindent és mindenkit a saját, elsősorban gazdasági érdekei szerint értékel.

    Idézzetek fel általatok megismert, vagy megtapasztalt olyan eseteket, amelyek során egy közösség (társaság, család, csoport, stb.) önálló és mindentől független akart lenni, és elutasított mindenfajta tekintélyt. Milyen következményekkel járt ez?

    Az utóbbi évtizedekben a Katolikus Egyház megnyilatkozásaiban egyre nagyobb hangsúlyt kap az emberi méltóság kérdése. Szent XXIIIJános pápa Pacem in terris c. enciklikájában (1963) az emberi méltóságot abból eredezteti, hogy Isten az embert értelemmel és szabadsággal ruházta föl, s Jézus Krisztus által megváltotta, kegyelembe öltöztette és örök életre hívta. A társadalmi élet és rend végső soron az emberi méltóság megvalósítását jelenti. A IIVatikáni Zsinat tanításában az emberi méltóság alapja az istenképiség, az ateizmus ezt alapjaiban támadja, a bűn pedig lerombolja. Szent IIJános Pál pápa hangsúlyozza, hogy az emberi méltósághoz alapvetően hozzátartozik az ember hivatása, transzcendenciája is. Az ember csak akkor teljesedhet ki, ha nyitott nemcsak a természet, önmaga és a többi ember, hanem Isten és országa felé is. Ferenc pápa azt mondja: amikor a pénz válik minden tevékenység és kezdeményezés céljává és okává, akkor a haszonelvű és a profitorientált szemlélet kerül előtérbe, amely nem tiszteli az emberi személyt. Ha a személyt nem tisztelik, nem úgy kezelik, mint akinek veleszületett méltósága van, akkor nem is vállalnak vele szolidaritást, tehát meglazulnak a kapcsolatok, szó sem lehet egyenlőségről, testvériségről. Az ilyen társadalomban nem jó élni. A 21. században is érvényes Jézus szava: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak.” (Mt. 6, 19-20)

    Ahhoz, hogy az ember veleszületett személyi méltóságához illő életet élhessen – tartozzék bármilyen néphez, fajhoz, vagy társadalmi csoporthoz –, olyan nevelésre van szüksége, amely megfelel élete céljának, alkalmazkodik egyéni képességeihez, neméhez, az adott kultúrához és a nemzeti hagyományokhoz, és készségessé teszi a testvéri kapcsolatra más népekkel, a társadalom javának, a közjónak a szolgálatára. A keresztény nevelés feladata a megkereszteltekkel megismertetni az üdvösség és az ajándékként kapott hit misztériumát, hogy életüket új emberként igazságban és igaz életszentségben éljék (vö. Ef 4,22--24); hogy eljussanak az érettségre Krisztus teljességének mértéke szerint (vö. Ef 4,13). A keresztény nevelésnek szem előtt kell tartania, hogy az ember földi életében a teremtett világban él, tehát jól kell ismernie a világ törvényszerűségeit. Nagyon fontos azonban megértenie Krisztus intelmét: „Mit használ neked, ha megnyered az egész világot, lelkednek pedig kárát vallod?” (Lk 9,25) (vö. II. Vatikáni Zsinat: Gravissimum Educationis kezdetű deklarációja a keresztény nevelésről 1-2.).

    A történelem során minden eddigi társadalmi berendezkedésben az embernek szüksége volt anyagi javakra. Mi szabhat határt az észszerű és szükséges „kincs-gyűjtésnek”, és mikor válik az károssá, vagy akár bűnössé?

    Valóban modern, sőt posztmodern társadalomban élünk, de ez a társadalom nem mondható kereszténynek. Ebben a társadalomban az ember személyi méltósága helyett inkább az emberi jogokról beszélnek. Noha azt az eszményt, hogy mindenki léténél fogva egyenlő, a kereszténység hirdette meg a szeretet-parancs alapján (Gal 3,28). A nagy polgári forradalmak az egyenlőség és testvériség jelszavait zászlajukra tűzve szembefordultak az Egyházzal is, szembefordultak mindennel, ami földöntúli, sőt, magának Istennek a létét is tagadták. A társadalom elkezdett elhatárolódni az élő Egyháztól, a kereszténység egyre inkább csak mint információ volt jelen. Azok a családok, amelyekben nincs élő hit, nem adhatják tovább a hitet, legfeljebb a hitről szóló tananyagot. Hiába tudunk egy-egy népcsoport keresztény hagyományairól, ha ezek a hagyományok csak emlékek, csak információink vannak róluk, de már senki sem él velük, így felidézésük nem hat élményként, nem érint meg.

    Milyen szerep és felelősség hárul a keresztény családokra a szekularizált társadalomban? Mit tudtok tenni gyerekeitek elvallástalanodása ellen?

    Isten arra hívott bennünket, hogy éljük meg személyi méltóságunkat és legyünk társadalmunkban só és kovász. Legyünk nyitottak a teremtett világ és minden ember felé, igyekezzünk a „szűk kapu” felé (Mt 7,13-14). Életünkkel mutassunk rá a keresztény társadalom értékeire, arra, hogy keresztény családban élni jó és szép. Lobbantsuk lángra Isten szeretetét, sugározzuk fényét, hogy minden családban szeretet, öröm és béke legyen.

    Apu – szólalt meg a fiú a hirtelen kialakult csöndben –, nagyon köszönöm neked, mindent köszönök. Ebben a családban nőttem fel, itt éltem, más családok életébe nem láttam bele, illetve nem is érdekelt. Sokszor nehéz volt döntenem olyan kérdésekben, amelyek elé kerültem, és ti nem akartatok befolyásolni. De túljutottam ezeken, sokszor úgy éreztem, hogy szerencsém volt. Amióta azonban ezt a lányt megismertem, és beleláttam az ő családi életükbe, egy kicsit másképpen látom a dolgokat. Az a család nem „modern” család, de ott mindenki otthon érzi magát, és mindenki tudja, hogy mindig és mindenben számíthat a másikra, mert ott a szeretet a vezérelv, Isten szeretete. Az a család keresztény család, keresztényként él és dolgozik, a kereszténység számukra nem ideológia, nem tan, hanem az élet. Apu, mi nem modern, hanem keresztény családot szeretnénk alapítani!

     

    Bíró László tábori püspök             
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. október

    Reggeli ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Okt
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2019. október

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

    Micsoda meglepetés! – kiáltottak fel a baráti társaság tagjai, amikor összejövetelükre váratlanul betoppant az a házaspár, amelynek férfi tagja már évek óta távolmaradt az összejövetelekről, és most váratlanul feleségével együtt jelent meg. Ezt is a feleségemnek köszönhetitek – válaszolta a férj –, mert annyira fáj a lába, hogy megszántam, elhoztam autóval. Isten hozott benneteket – szólalt meg a társaság egyik férfitagja –, ezt nagyon köszönjük neked, mert feleséged nélkül nem is éreznénk jól magunkat. Szívből kívánjuk, hogy a lába mielőbb meggyógyuljon, és legközelebb már akár autóval, akár gyalog, de együtt jöjjetek. Hát azt majd meglátjuk – válaszolt a férj –, a nejem lába nem az én hatáskörömbe tartozik, azt meg, hogy az én dolgaim hogyan alakulnak, még nem tudom. 

    A Teremtő a semmiből hívja a létbe az embert és meghívja a szentségre, az emberek és a világ konkrét szolgálatára. Ezzel a meghívással tárja az ember elé hivatását, léte értelmét és végső célját: legyen részese az Ő örök boldogságának. Isten nemcsak teremtője minden létezőnek, hanem végső célja is. Minden teremtett létező létének értelme a tökéletesség felé való haladás, a növekedés.   [...]

    Házaspárként való növekedésetek során mennyiben erősödik egységetek, szilárdul meg kapcsolatotok? Szaporodnak vagy fogyatkoznak aktív együttléteitek, közös programjaitok? Hogyan tudtok védekezni mind az egyéni, mind a páros elmagányosodás ellen?

    Az értelem nélküli lények szükségszerű ösztönös tevékenységükkel haladnak a tökéletesség felé, az értelmes teremtmény szabadon határozza meg, hogyan és milyen mértékben növekedjék. Szent János apostol szerint a keresztény ember felnőtté válásának útján az egyik legnagyobb próbatétel az, amikor úgy érzi, hogy elveszítette lába alól a talajt. Amiről azt gondolta, hogy érti, arról kiderül, hogy sohasem értette, amiről úgy vélte, hogy jól emlékszik rá, arról kiderül, hogy csak zavaros emlékképei vannak; amiről pedig azt hitte, hogy igazán akarja, arról kiderül, hogy üres és hiábavaló. Újjá kell születnie a hitben, reménységben és szeretetben, mert csak így újulhat meg Isten szándékának megfelelően értelme, emlékezete és akarata.

    Idézzétek fel saját felnőtté válásotok néhány krízishelyzetét! Hogyan tudjátok gyerekeiteket átsegíteni az ilyen krízishelyzeteken?

    Mai modern világunkban zavarodottság uralkodik. Kétségbe vonják, hogy egyáltalán létezik-e igazság, ha pedig valaki az abszolút igazságról beszél, azt sértőnek, vagy kirekesztőnek tartják. A tudást az egyre versenyképesebb gazdaság megteremtése eszközének tartják, az egyetlen általánosan elfogadott értékmérő a gazdasági haszon. A fenntartható fejlődés jelszava csak a gazdaságra vonatkozik, az ember fejlődésének célja egyedül a nagyobb haszon, a jobb termelékenység elérése. Amikor az emberi ész össze van zavarodva és tisztánlátásra lenne szükség, akkor segíthet igazán a hit. A hit lényegében „bizalmi viszony”. Lehet, hogy nem értjük, lehet, hogy nem is tudjuk szavakba önteni, mégis ráébredünk, hogy mindig bízhatunk abban, Aki nem változik, Aki mindig jelen van, és Aki nem hagy el minket soha. Amikor szem elől tévesztünk minden jelzőtáblát, minden viszonyítási pontot, akkor tapasztaljuk meg igazán ezt a megtartó jelenlétet.

    Fontos, hogy megtanuljunk rákérdezni arra, hogy kik vagyunk. Éppen azért, mert össze vagyunk zavarodva, nem látjuk világosan, hogy mit tudunk valójában, és merre haladunk, milyen kapcsolatban vagyunk Istennel és embertársainkkal. Eljutottunk-e addig, hogy a hitet bizalmi viszonyként éljük meg, hogy bízni tudunk abban, hogy van, Aki mindig velünk marad, és akkor is megtart, amikor már kapaszkodni sem bírunk, vagy ez számunkra csupán tananyag, esetleg hagyományos szokás?

    Hogyan tudjátok gyerekeiteket öntudatos, hitüket bizalmi viszonyként megélő keresztényekké nevelni, hogy ez örömöt és biztonságot jelentsen nekik?

    Az általános vélemény szerint akkor és ott van szabadság, ahol és amikor egy adott esetben mindenki szabadon dönthet, szabadon választhat saját akarata szerint. Ez a közkeletű szabadságfelfogás figyelmen kívül hagyja döntéseink kapcsolatát azokkal a mély vágyainkkal, amelyek azzá tesznek, akik vagyunk. Nem vesszük észre, hogy mindannyiunkban ott él a mély vágy a jó, az igaz és a szép iránt, hogy azzá legyünk, akivé lennünk kell, hogy életünk sodrása egy rajtunk túlmutató, létünknek értelmet adó biztos cél felé vezessen. Ez a cél pedig nem más, mint a szeretet Isten és embertársaink iránt. A szabadság legfőbb értelme az, hogy szabadon önmagunk lehessünk, és szabadon növekedhessünk. Ez nem azt jelenti, hogy minden pillanatban érvényesítjük akaratunkat, hanem azt, hogy lassan, türelmesen rátalálunk életünk felszín alatti folyamára, hogy megtaláljuk azt az utat, amelyen haladva úgy növekedhetünk, ahogy azt Isten számunkra eltervezte. Ha erre az útra nem találunk rá, akkor a döntéseink hiába szabadok, légüres térben születnek, és pusztán egónkra mondanak újra és újra igent.

    Korunkban egyre elterjedtebb nézet, hogy az emberi szabadság bármilyen korlátozása ósdi, elavult társadalmi csökevény. A szabadságnak a szabadossággal való összekeverése súlyos egyéni és társadalmi problémákat okoz, hozzájárul a társadalom széteséséhez.

    Mit tudsz tenni környezetedben az igazi szabadság érvényesüléséért házastársad és mások szabadságának tiszteletben tartásáért?

    A szeretet az elfogadás szabadságának kifejeződése. A szeretet az elidőzés kegyelme és a szorongás elengedése. A szeretet az, ami megnyit és képessé tesz az élet leheletének befogadására. A szeretet az örömre való nyitottság állapota. A szeretet nem pusztán jócselekedet, hanem nyitott odafordulás a világhoz, az emberekhez és Istenhez.

    Köszönöm, hogy nem csak elhoztál – mondta a feleség hazafelé menet férjének az autóban –, hanem magad is részt vettél a ma esti összejövetelen. Nagy örömöt okoztál mindenkinek, a legnagyobbat nekem. Örömömben már nem is fáj a lábam, táncolni lenne kedvem! Ugyan, ne is mondd – válaszolt a férj –, örülök, hogy neked ez ennyire jót tett. Úgy igaz, ahogy mondtam: megszántalak, mert rossz volt nézni, ahogy minden lépésnél összerándult az arcod a fájdalomtól. Ezért mondtam, hogy ne nekem köszönjék, hogy ott vagyok, hanem neked. De azt nem ígérem, hogy a következőre is eljövök, mert ugye tudod, hogy számomra a legfontosabb, hogy megőrizzem a szabadságomat. Senki és semmi nem kényszeríthet, vagy befolyásolhat engem, én szabad vagyok és szabad akarok maradni. Felnőtt ember módjára magam döntöm el, hogy mikor mit tegyek, vagy ne tegyek és a tetteimért vállalom a felelősséget. Kérlek – szólalt meg egy kis szünet után a feleség –, bocsáss meg nekem, hogy a fájdalmas arckifejezésem befolyásolt. Tudod, én mégis nagyon örülök ennek, mert döntésedet, hogy eljössz, valójában nem egy eltorzult arc miatt hoztad meg, hanem a feleséged miatt, akit annyira szeretsz, hogy képes vagy döntésedet az ő kedvéért megváltoztatni. Nem, ne is válaszolj, kérlek, figyelj inkább az autóra, majd otthon folytathatjuk.

    Bíró László tábori püspök             
    az MKPK Családbizottságának elnöke   
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat!2019. szeptember

    Reggeli ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    01
    Bíró László tábori püspök Hívom a családokat! 2019. szeptember

    HÍVOM A CSALÁDOKAT, HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, 
    A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

    Különös ünnepélyességgel készült a család a vacsorához, meg akarták ünnepelni frissen érettségizett fiúkat. A fiú ragyogott, kezében az érettségi bizonyítvánnyal fogadta a szülők, testvérek, nagyszülők, nagybácsik és nagynénik gratulációját. Én is nagyon vártam ezt a percet – mondta –, most már papírom van róla, hogy érett vagyok, felnőttnek számítok, egyébként hét hónapja már hivatalosan is nagykorú vagyok. Boldog felszabadultságot érzek, most már mindent úgy intézhetek, ahogy azt én látom jónak. Élhetek szabad akaratommal, azok a kötelékek, amelyek akaratomon kívül mostanáig rám nehezedtek, most már nem kötnek senkihez és sehová. Elmehetek külföldre, megválaszthatom, hogy kivel milyen kapcsolatot létesítek, mivel foglalkozom, nem köt semmi. Persze hálásan köszönöm mindenkinek, amit eddig értem tett. Úgy érted – nézett rá kérdően apja –, hogy például az a tény, hogy akaratodon kívül és beleegyezésed nélkül magyarnak születtél, most, hogy érett, nagykorú vagy, többé nem jelent számodra semmit, sem kötelezettséget, sem lehetőséget? Vagy azért – szólt közbe az egyik nagynéni, a fiú keresztanyja –, mert ehhez a családhoz nem te akartál tartozni, most már éretten-nagykorúan függetlenítheted magadat a családtól?    

    [...]

    A mai szekularizált és demokratikus társadalmakban általánosan elismerik, hogy minden embernek veleszületett emberi joga, hogy tiszteljék, hogy mindenkit megillet az emberi méltóság és a szabadság, ezt a törvénynek is el kell ismernie. A szabadság azt jelenti, hogy mindenkinek joga van amellett dönteni, ami őt boldoggá teszi, feltéve, ha ezzel másoknak nem okoz kárt. Az ésszerű és igazságos társadalom tiszteletben tartja minden egyes ember döntési szabadságát és a boldogsághoz való jogát, megvédi a polgárait attól, hogy mások szabadságjogainak gyakorlásából számottevő hátrányuk származzon. Mindenki szabadon élhet a piac kínálta lehetőségekkel, fogyaszthat és árukat hozhat létre, ezeket fogyasztásra felkínálhatja. A piac működését olyan törvények szabályozzák, amelyek a dolgok és emberek értékét csupán a gazdasági haszon szempontjából mérlegelik, az erkölcsi szempontokat ezek alá rendelik. Semmi sem garantálja tehát az egyének esélyeinek egyenlőségét, ennek következményeként a fogyasztói társadalmakban egyre mélyülnek a társadalmi ellentétek, nőnek a szegények és gazdagok közötti különbségek.

    Mondjatok példát olyan jelenkori, vagy a múltban végrehajtott állami intézkedésekre, amelyek során sokak szabadságjogainak érvényesülése sérült!

    A szekularizált társadalom semmibe veszi az egyén egyediségét, egyre több munkát és mérhető eredményeket követel, a sikert isteníti, a kudarcot megveti, a szexet pedig kikapcsolódásnak, nem pedig tartós és kreatív partnerkapcsolatnak tartja. Mindez nagyon is nyilvánvaló következménye annak, hogy a mai ember nem hisz abban, hogy minden egyes ember Isten alkotása. Sőt, mivel Isten teremtett világába nemcsak az emberi faj tartozik, ami igaz az emberre, igaz az összes többi létezőre is. Tehát nem tekinthetjük a körülöttünk lévő világot zsákmánynak, amelyből azt és annyit veszünk el magunknak, amit és amennyit csak megkívánunk. Az ökológiai krízis idején egyre sürgetőbbé válik, hogy belássuk: a teremtett világ nem a tulajdonunk, bár Isten nekünk készítette, de előbb kapcsolódik Istenhez, és csak utána hozzánk.

    Az emberi világ csak úgy, mint a természet, titokzatos módon Istenhez kapcsolódik, Isten nekünk szánt ajándéka. Ha tisztelettel és szeretettel bánunk az emberekkel és a teremtett világ egészével, az nemcsak ezt az alapvető hozzáállást fejezi ki, hanem azt is, hogy nyitott szívvel, reménykedve várjuk, hogy az adott helyzetben számunkra feltáruló világ Isten milyen ajándékát rejti. Ez egyszerre önzetlen, hiszen nem az számít, hogy én mit várok a teremtett világtól, hanem az, hogy Istennek mi a célja vele, ugyanakkor önző is, amennyiben felismerem, hogy én magam sem tölthetem be Isten nekem szánt tervét, ha a többiek élete nem illeszkedik Isten tervébe. Minden ember felelős tehát azért, hogy mindenki szabadon élhessen az Isten által felkínált ajándékokkal.

    A teremtés hatodik napján „Isten látta, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó.” (Ter 1, 31) Hogyan tudod gyerekeidet rávezetni arra, hogy mindenben meglássák a jót, a nehézségekkel pedig Istenbe vetett bizalommal szálljanak szembe?

    A keresztény ember számára az emberi méltóság – és így az emberi jogok bármilyen eszméje – azon a felismerésen alapszik, hogy eredetileg minden egyes személy Istenhez kapcsolódik, még mielőtt bárkivel vagy bármivel kapcsolatba kerülne. Isten örökkévaló célja határozza meg, hogy kik vagyunk és kivé válhatunk, és ezt semmilyen e világi erő vagy körülmény nem változtathatja meg. Az ember elutasíthatja ezt a hivatást, és megteheti, hogy makacsul nem vesz róla tudomást, de Isten nem szűnik meg őt hívni és neki felajánlani mindazt, ami hivatásának betöltéséhez szükséges. És hogy milyen mértékben fogadjuk vagy utasítjuk el ezt a hívást, annak örökkévaló következményei vannak.

    Ez azt jelenti, hogy valahányszor egy másik emberrel találkozom, misztériummal állok szemben. Életének, egzisztenciájának van egy olyan rétege, amely hozzáférhetetlen számomra, és amely fölött nincs hatalmam, mert az csakis az Istennel való viszonyában létezik. Isten mindenkit külön-külön „titokban” szólít meg, akár hallgat rá, akár nem törődik vele. Üzenetéhez senki más nem férhet hozzá, csak a megszólított. Minden embernek tisztelettel tartozom – ez része annak a tiszteletnek, amellyel Istennek tartozom, aki létrehív és éltet mindannyiunkat –, éspedig nem azért, mert veleszületett jogai vannak, amelyeket megkövetelhet és érvényesíthet, hanem azért, mert van az életének egy olyan dimenziója, amelyet a maga teljességében soha meg nem ismerhetek. Ebből a dimenzióból érkezett a világba az isteni tervbe illeszkedve, egyedi képességekkel és lehetőségekkel felruházva. A keresztények nem azért elkötelezettjei az emberi jogoknak és az emberi méltóságnak, mert ezeket a törvény garantálja, hanem azért, mert erre indítja őket az Istennek és a minden embernek kijáró tisztelet.

    Az emberi világban tehát senki sem felesleges, senki sem „selejt”. Mindenkire szükség van a közjó érdekében. Egy emberi élet kudarca azért tragikus és rettenetes, mert így Isten tervéből valami egyedi és megismételhetetlen hiúsul meg. Az evangélium azt tanítja, hogy az emberi személynél semmi sem hasonlít jobban Istenhez, és egyetlen emberi személy értékesebb minden más lénynél. Minden egyes ember méltó a tartós és megkülönböztetett figyelemre, teljes odaadást és törődést érdemel, akár szegény, akár gazdag, akár egy napig él, akár kilencven évig. Egy ember értékét nem állapíthatjuk meg pusztán abból, hogy mennyire sikeres vagy produktív. Az értékességnek van egy olyan dimenziója, amit nem lehet és nem is kell sikerekkel bizonyítani, és aminek semmi köze a társadalmi elvárásokhoz. Ugyanígy tiszteletet érdemelnek és törődnünk kell azokkal is, akik nem felelnek meg egyre türelmetlenebb és egyre többet követelő kultúránk elvárásainak, akik nem tudják felvenni a túlfeszített tempót. A keresztény emberszemléletből – amely szerint az Istennel való viszonyunk minden egyéb kapcsolatot megelőz – következik a munka és a kitartó igyekezet tisztelete, de az is, hogy értékes a pihenés, és értékes az a képességünk, hogy nemcsak adni tudunk, de elfogadni is.

    Milyen módon tudod tisztelettel elhárítani a te emberi méltóságodat semmibe vevők ellened irányuló támadását anélkül, hogy magad és családod ennek kárát látná?

    A házasságban is két misztérium találkozik, és több évtized sem elég ahhoz, hogy mindketten megfejtsék egymás titkát. A szexuális vonzalom idővel veszíthet szenvedélyességéből, de a másik személy egyedisége folyamatos izgalom és vágyakozás forrása marad. Nem azért van válságban a szexuális erkölcs a fejlett világban, mert nem tartunk be bizonyos szabályokat, hanem azért, mert nem érzékeljük, hogy a másik ember misztérium, és így nem halljuk meg a hívást, hogy személyiségének titkával egy életen át ismerkedjünk, és egy életen át gyönyörködjünk benne.

    Édes fiam – szólalt meg a fiú édesanyja –, amikor majd’ húsz éve megtudtam, hogy érkezel, hálát adtam Istennek, és arra kértem, hogy segítsen téged egész életedben, adja meg neked azt, hogy megértsed: mit kíván tőled Isten, mire hív, hogy ott keresd a boldogságodat, ahol azt Ő számodra elkészítette. Manapság az embert sok minden sokfelé csábítja, látszólag rengeteg lehetőség közül választhat. Igazán boldog azonban csak akkor lehet, ha az Isten által számára kijelölt útra lép. Ezt kell megtalálnia, erre kell irányítania lépteit. Mindenkinek magának kell megtalálnia ezt az utat, addig kell keresnie-kutatnia, amíg meg nem érti, hova hívja-küldi Isten. És ha te úgy érzed, hogy Isten téged a világ túlsó végére hív, hogy ott teljesítsd akaratát, akkor fájdalommal, de boldogan fogom én is mondani: Uram, legyen meg a te akaratod!

     

    Bíró László tábori püspök              
    az MKPK Családbizottságának elnöke    
    a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."