Dr. Benyik György - Igézők

Dr. Benyik György - Igézők
Hetente frissül

Dr. Benyik György:
Igézők - Elmélkedések a liturgikus év ciklusának olvasmányairól (Agapé, Szeged 2012)

Dr. Benyik György: Igéző

Biblián belüli magyarázat (Előszó a kötet elé)

Az Ószövetség és az Újszövetség nem csupán a Biblia egymás után íródott szövegeinek egyetlen kötetbe egybe szerkesztett változata, hanem a későbbi (újszövetségi) szövegek utalnak a korábbi (ószövetségi) szövegekre. A szentírási szövegeket nemcsak őrizték, hanem „használták” és értelmezték is a zsinagógában és a keresztény egyházban egyaránt. Ezért ezeknek a szövegeknek és a szövegekbe zárt isteni üzeneteknek többféle hallgatósága volt és van, ennél fogva igen gazdag az értelmezési története.

Minden szövegnek van egy ún. történeti értelme, amelyet az emberi szerző a maga korában az első hallgatóságának vagy olvasóinak akart közölni. Ez igen közel áll a szöveg születésének történeti eseményeihez, számos esetben ezekre és az ezt át élő zsidók vallási érzéseire reflektál és azt bátorítja, a hitetlenség megromlása esetén  ezeket korholja.

A későbbi olvasók számra ezek a szövegek modell értékűek lettek, éppen úgy lelki tápláléknak használták őket, mint elődeik, gyakran olyan intenzíven figyeltek oda a tanítására, hogy még ki is egészítették azt, a saját koruk igényei szerint.

A prófétai szövegeket csak később kezdték felolvasni a zsinagógákban, ahhoz hasonlóan, mint a Tóra, Mózes öt könyvének kommentárjait. A Kr.e. 4. századra már ezek a szövegek is nagy tekintélyre tettek szert és a babiloni fogságból visszatért zsidók spirituális táplálékául, a jövendő reménység ébrentartására használták. Egyre inkább úgy vélték, hogy  Mózes és a próféták olyan rendkívüli isteni megvilágosításban részesültek, hogy szövegeiknek nem csak első értelme van, hanem számos titkos tanítást rejtettek el a szövegekben, amelyet csak később fedeztek fel bennük. A Biblia szövegeinek olvasói és hallgatói tehát önkritikusak voltak, tanulni akartak ezekből a szövegekből és nem szórakozni, időt tölteni ezeknek a szövegeknek az olvasásával. A Biblia olvasója és hallgatója tehát különbözik a profán irodalom olvasójától, mert meg van győződve arról, hogy bizonyos vallási ismeretekre csak ezen szövegek olvasása és megértése kapcsán tehet szert.

A Kr.e. 2. században ezért olvasták többek között Qumránban (de a zsinagógában is) olyan lelkesen a prófétai szövegeket, mert bennük remélték megtalálni az eligazítást hétköznapi életükre és a történelem értelmére is.

A zsidók és a keresztények Isten szabadításának mikéntjét és a végső szabadító érkezésének időpontját és körülményeit is szerették volna megtalálni ezekben a szövegekben. A Jézust követő zsidók azonban mesterük tanítása nyomán olyan szemléletre tettek szert, amely megtanította őket úgy olvasni a prófétákat, hogy azokból felismerték a Messiás Jézus tetteit. Jézus működése nélkül az ószövetségi szövegek a keresztény értelmüket soha nem nyerték volna el és nem érte volna őket az a szerencsés meglepetés, hogy a zsidóságtól elkülönült keresztény egyház éppen olyan szorgalmasan őrizte az „Írásokat” vagyis az ószövetségi szövegeket, mint a Jézus életét és tanítását rögzítő evangéliumokat és az ősegyház levelezését.

Ennek egyik jele, hogy a próféták szövegeit a keresztény közösségekben is szívesen és rendszeresen felolvasták, és ezzel egy a zsidóságtól különböző, számban egyre gyarapodó másik közösségben is őrizték, sőt a pogány keresztények révén más népekkel is megismertették ezeket a szövegeket. A II. Vatikáni zsinat liturgikus reformja következtében megszaporodtak azok az ószövetségi szövegek, amelyeket a keresztény liturgiában felolvasunk. Ennek következtében új feladat vár az igehirdetőkre, amikor ezeket egy a születési körülményeitől lényegesen különböző másik vallási közösségben kell felolvasni, az isteni kinyilatkoztatás tanújaként. Ez a kötet azoknak akar segítséget nyújtani, akik egyszerre szeretnék megtudni az ószövetségi szövegek történeti értelmét és a keresztény értelmezését. Igyekeztem közérthető módon összegezni több évszázados értelmezési szokásokat, hogy az mai olvasó könnyebben találja meg benne az örökké élő isteni bölcsességet és használja azt saját hétköznapjai vezérlő fonalául.

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközik 32. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
07

2Mak 7,1–2.9–14 „Isten adta reménységbe föltámaszt minket”

Történt, hogy hét testvért is elfogtak, anyjukkal együtt. A király arra akarta őket kényszeríteni, hogy egyenek (a törvény tiltotta) sertéshúsból, ezért korbáccsal és szíjjal verték őket. Az egyikük, aki a többiek nevében is beszélt, ezt mondta: „Mit akarsz tőlünk kérdezni vagy megtudni? Mert készen vagyunk rá, hogy inkább meghaljunk, semmint atyáink törvényeit áthágjuk.” … Amikor már a végét járta, felkiáltott: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a Mindenség Királya föltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” Utána a harmadikat kínozták meg. Amikor a nyelvét követelték, készségesen kinyújtotta, és a kezét is bátran odatartotta. Hősiesen mondta: „Az ég adta, de törvényeiért kevésbe veszem. Remélem, újra visszakapom tőle.” Még a király környezete is elámult az ifjú bátorságán, aki a kínokat ennyire semmibe vette. Miután meghalt, ugyanilyen kínzásoknak vetették alá a negyediket is. Amikor már-már halálán volt, így szólt: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménységbe, hogy föltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az életre.”

A Makkabeusok négy könyvéből kettő kánoni könyvként bekerült a keresztény Bibliába. A Kr. e. 175 és 135 közötti kulturális és vallási harcról szólnak ezek a könyvek meglehetősen patetikus formában. Annak ellenére, hogy számos oklevelet is idéznek a könyvek a történeti hitelesség fokozására, a patetikus történelmi elbeszélés célja, hogy az ősök hagyományain felbuzdulva az ősi hagyományok folytatására bírja rá olvasóit, valamint a mindent elsöpörni látszó hellenista kultúrával szemben a zsidó vallásosság, a Tóra, a szombat és az étkezési tilalmak megtartására buzdítson. A második könyv még erőteljesebben koncentrál a vallásos mondanivalóra, mint az első. A jelen epizód a kilencvenéves öreg írástudó, Eleázár (nevének jelentése: „Istentől megsegített”) és fiainak tragikus történetét, egyben bátor helytállását mutatja be. A halálba készülő testvérek mindegyike vallásos tartalmú beszédet mond a királynak. Ennek témái, hogy az igazak inkább meghalnak, mint hogy vétkezzenek (7,2). Kifejezik, hogy az Isten igazolni fogja őket (7,6). Sőt azt is hiszik, hogy az Isten feltá- 158 masztja őket (7,9). Arról is beszélnek, hogy teljesen ép testben fognak feltámadni (7,11). Az istentelenek számára viszont nem lesz feltámadás (7,14). Isten megtorolja vétkeiket (7,17). Sőt a szentek halálának üdvözítő és engesztelő jellege van (7,19). Ennek a történetnek fontos szerepe van a zsidóságon belüli vallási vértanúság eszméjének felépítésében, valamint az igazak feltámadására vonatkozó tannak a kifejtésében. A szerző felismeri, hogy a hellenizmus embereszméje a zsidóság vallásossága ellenében igen hatékony. A kényelem és a tolerancia hirdetése lassan elpuhítja a zsidó ifjakat, és a többséghez való hasonulás erősebb lesz, mint saját véleményük és őseik vallásának megőrzése. A történet jól mutatja be, hogy Eleázár családja felismerte: vagy a lelkét öli meg és meggyalázza a vallását, vagy megmarad hitében, és vértanúságával erősíti meg azt az utókor számára. A történetben elrejtve Jézus kijelentése visszhangzik: „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8,36). Illetve: „Mert mit adhat cserébe az, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért?” (Mk 8,37). Ha a tragikus mártírtörténetet nem olvassuk figyelmesen, akkor ellentmondást fedezhetünk fel Eleázár hangulata – „Istentől megsegített!” – és sorsa között. Ugyanis nem menekült meg a haláltól, hanem királyi parancsra őt és fiait megölték. Valójában mégis nevében hordozta sorsát, és Isten megsegítette, hogy legyen elegendő ereje hitéért mártírhalált halni. Földi életének megőrzésével lelkét veszítette volna el. Földi életének elvesztésével megőrizte nevét a mártírok között, és példájával megerősítette testvéreit. Ugyan a Bibliában több Eleázár is szerepel – egyet felsorolnak Jézus családfájában is –, de ez az öreg írástudó is tekinthető Jézus előképének, hiszen életét az Isten nevéért áldozta.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 31. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
31

Bölcs 11,23–12,2 „Te mindenkin megkönyörülsz”

De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak. Mert szeretsz mindent, ami van, és semmit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna. Hogy is maradhatna meg bármi, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja. Mert a te el nem múló szellemed van mindenben. Ezért enyhén bünteted, akik hibáznak, és a bűneikre emlékeztetve figyelmezteted őket, hogy hagyjanak fel a gonoszsággal és higgyenek benned, Uram.

Isten irgalmáról és könyörületéről igen gyakran esik szó az Ószövetségben, néha egészen drasztikus kifejezéseket használva: „Mi a te szolgád, hogy irgalommal vagy egy olyan döglött kutyához, mint amilyen én vagyok?” (2Sám 9,8). Mózes a Sínai-hegyi kinyilatkozatásban azt kapja, hogy Isten irgalmazni fog a tőle elpártoló népnek. Salamon a királyi beiktatási imájában így emlékezik meg az Úr tetteiről: „Nagy irgalommal voltál szolgád, az én atyám, Dávid iránt: hűségesen, jó lélekkel és egyenes szívvel járt színed előtt; mindvégig irgalommal voltál hozzá: megajándékoztad egy fiúval, aki most a trónján ül” (1Kir 3,6). Nyomorúságában is irgalmasnak nevezi az Istent Tóbiás: „Aztán az ablaknál állva kitárta kezét, és így fohászkodott: »Légy áldott, irgalomnak Istene! Legyen áldott a neved örökre! Dicsőítsen minden alkotásod örökkön-örökké!«” (Tób 3,11). A zsoltáros is Isten irgalmában reménykedik: „Ne idézd fel többé ifjúságom bűneit és tévedéseit, jóságodban, Uram, gondolj rám irgalommal!” (Zsolt 25,7). Istennek egyik állandó jelzője az irgalom: „Hiszen te jóságos és elnéző vagy Uram, és csupa irgalom azokhoz, akik hozzád kiáltanak” (Zsolt 86,5). Illetve: „Te vagy nekem az irgalom, a vár, az erős bástya, a szabadító, te vagy a pajzsom és a menedékem. Te tetted alattvalómmá a népeket” (Zsolt 144,2). Irgalmasságát csak a benne bízók ismerik meg: „Akik benne bíztak, akkor majd megismerik az igazságot, és akik hűek voltak, szeretetben nála maradnak, mert kegyelem és irgalom lesz választottainak osztályrészük” (Bölcs 3,9). Izajás az Isten neve helyett is használja a megszemélyesített irgalmat: „Akkor majd királyi széket állít fel az irgalom, és rajta hűségesen, Dávid sátorában olyan bíró ül majd, akinek gondja lesz az igazságra, és sietve megadja azt, ami jogos” (Iz 156 16,5). Jeremiás is az irgalmas Isten üzenetét közli: „Irgalmas leszek hozzátok, és őt is irgalomra indítom, hogy visszatérhessetek szülőföldetekre” (Jer 42,12). „Azért ezt mondja az Úr: Újra irgalommal fordulok Jeruzsálemhez. Újjá fog épülni ott a házam – mondja a Seregek Ura –, és a mérőzsinór kifeszül Jeruzsálem felett” (Zak 1,16). Az Újszövetségben a nyolc boldogság között az egyik legfontosabb erény, hogy: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak” (Mt 5,7). Jézus tanításának egyik legfontosabb eleme a következő, amelyet követői figyelmébe ajánl: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket” (Mt 9,13). Ez teszi az embert Istenhez hasonlóvá: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Pál apostol is tudja, ez hat a pogányokra is: „A pogányok pedig irgalmasságáért magasztalják Istent, amint írva van: Azért magasztallak a pogányok között, és zsoltárt zengek nevednek” (Róm 15,9). Jakab apostol számára az irgalmatlanság és az irgalom küzdelme az élet, de az utóbbi győzelmét jósolja meg: „Mert az ítélet irgalmatlanul lesújt arra, aki nem irgalmas. Ám az irgalom győzelmet arat az ítélet fölött” (Jak 2,13). Az igazi bölcsességnek is ez a kritériuma: „A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el, és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató” (Jak 3,17). A vallásos ember Istennel kapcsolatos alaptapasztalata az irgalom. Annak ellenére, hogy a hatalom mindig úgy gondolja, aki képes valamilyen vétket megtorolni, aki képes elrettenteni, az a hatalmasabb. Valójában mindig az irgalom gyakorlója a hatalmasabb. Ez teszi őt Istenhez hasonlóvá.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 30. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
24

Sir 35,15b–23 „Az imádság a felhőkig hatol”

Az özvegynek a könnye, mely arcán végigpereg, és a zokogása nem az ellen szól-e, aki azt okozta? Aki szívből szolgálja, azt az Úr elfogadja, s az imádsága a felhőkig hatol fel. A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, amíg el nem éri célját. Nem tágít, amíg rá nem tekint a Magasságbeli, s amíg nem szolgáltat neki igazságot. És az Úr nem késik: türelmes hozzájuk, amíg meg nem töri elnyomóik derekát, amíg vissza nem fizet a pogány népeknek, amíg a dölyfösök hadát szét nem veri, amíg el nem töri a gúnyolódók botját, amíg tettéért meg nem fizet az embernek, a viselkedéséért, álnoksága szerint, amíg igazságot nem szolgáltat népének, és örömet nem szerez neki irgalmában.

Az Ószövetségben gyakorta találkozunk sírással. Érdekes módon Mózes kétségbeesetten síró kisgyermekként érkezik a világba: „Akkor a fáraó leánya lejött fürdeni a folyóhoz, kísérői közben a parton sétáltak. Észrevette a kosarat a nád között, s odaküldte szolgálóját, hogy vegye ki. Amikor kibontotta, látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne. Részvét ébredt benne iránta és így szólt: »Egy héber gyerek«” (Kiv 2,5–6). Néha a felnőttek is hullatnak örömkönnyeket, mint József, amikor meglátta testvéreit: „Erre József elsietett, mert testvérének láttára mélyen megrendült lelkében, és ki kellett sírnia magát. Bement a belső szobába és ott kisírta magát” (Ter 43,30). Sírhat persze egy egész nép is: „De akadt köztük gyülevész népség, amelynek kívánságai támadtak, s így Izrael fiai is újra sírtak, mondván: »Ki ad nekünk húst enni?«” (Szám 11,4). Sírva térnek haza a fogságból a prófécia szerint: „Sírva mentek el innen, de megvigasztalódva vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek, és Efraim elsőszülött fiam” (Jer 31,9). Legfőképpen a fájdalom vagy a szomorúság miatt sírnak – például a gyermektelen Anna a szentélyben: „Így ment ez évről évre. Minden alkalommal, amikor csak fölmentek az Úr templomához, sértegette. Ezért Hanna sírt és nem evett semmit” (1Sám 1,7 sköv). A próféta előre megsiratja a meglátott veszedelmet: „Közben maga elé meredt, s egészen meg volt indulva; az Isten embere könnyezett. Hazael megkérdezte: »Miért könnyezik az én uram?« Így felelt: »Mert tudom, hogy majd gonoszul bánsz Izrael fiaival«” (2Kir 8,11–12). A próféta megjövendöli a csapást, amely sírást fog okozni: „Rajta! Hivassátok a siratóasszonyokat, hadd jöjjenek; küldjetek olyanokért, akik jól tudnak sírni!” (Jer 9,16). Isten előtt több okból sír az ember. Először is így alázkodik meg és kéri segítségét: „Akkor visszafordultatok és sírtak az Úr színe előtt. Az Úr azonban nem hallotta meg sírásukat és nem vetett ügyet rátok” (Deut 1,45). Az egyik leg- 154 különösebb Dávid sírása az Isten előtt, aki csak addig teszi, amíg gyermeke meg nem hal, mert reménykedik Isten könyörületében: „Amíg a gyermek még élt, böjtöltem és sírtam, mert azt gondoltam, ki tudja, hátha megkönyörül rajtam az Úr, és életben marad a gyerek. De most, hogy meghalt, minek böjtöljek tovább? Hát visszahozhatom? Én utána megyek, de ő nem tér hozzám vissza” (2Sám 12,22–23). Úgy tűnik az Isten előtti sírás a megbocsátás előfeltétele: „Ezt mondja az Úr: Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva. A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat. Térjetek vissza az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület; utálja a gonoszságot” (Jo 2,12–14). Jézus megjövendöli a sírást az ítélet előtt: „Jaj nektek, akik most jóllaktok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!” (Lk 6,25). Beszél a kárhozottak sírásáról is: „Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve” (Lk 13,28). Aki viszont saját könnyei miatt sír, az bocsánatot nyer: „Megállt hátul a lábánál, és sírva fakadt. Könynyeit Jézus lábára hullatta, majd hajával megtörölte, elárasztotta csókjaival, és megkente illatos olajjal” (Lk 7,38). Sőt akik az Isten országát siratják, azoknak eszkatológikus reménységet hirdet: „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket” (Mt 5,4). Jézus maga is sír Jeruzsálem felett, amely elmulasztotta a megtérését: „Amikor közelebb érve megpillantotta a várost, megsiratta. »Bárcsak te is felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békességedre volna. De el van rejtve szemed elől«” (Lk 19,41 sköv). Azt is megjövendöli tanítványainak, hogy miközben a világ örül, addig ők sírnak: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ti sírtok majd és jajgattok, a világ azonban örülni fog. Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik” (Jn 16,20). Jézus maga is sír Lázár sírjánál: „Amikor látta, hogy sírnak, Jézus lelke mélyéből felsírt. »Hova tettétek?« – kérdezte megindultan. »Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!« Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: »Nézzétek, menynyire szerette!«„ (Jn 11,35). Akik pedig őt szerették, azok siratják, amikor őt viszik megfeszíteni: „Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: »Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok«” (Lk 23,27). Hasonlóan siratják meg a tanítványok a mártírokat is, például Istvánt: „Istvánnak az istenfélő emberek megadták a végtisztességet, s nagyon megsiratták” (ApCsel 8,2). A jelen szöveg az özvegyek könnyéről beszél, amely vádolja azt, aki okozta és felhat az Isten elé. Azt a tehetetlen lelki állapotot mutatja be, amely egyszerre fakad a fájdalomból és a megnyomorítottak értetlenségéből, akik Istentől reméltek segítséget. Ez a sírás vádolja az embereket, de kemény kérdés az Istennek is. Miért engedte meg a gonoszok győzelmét? A vádló kérdést azzal oldja fel a szerző, hogy hirdeti: Isten letekint a síróra. Minden igazi vigasztalás Istentől jön, a gonoszok képesek meggyötörni az embert, de Isten minden szomorúságot képes megvigasztalni, mert közelről ismeri az emberi nyomorúságot – testében tapasztalta meg azt.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 29. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
17

Kiv 17,8–13 „Mózes a kezét kitárva tartotta”

Közben az amalekiták előrenyomultak, hogy Refidimnél megküzdjenek Izrael fiaival. Mózes így szólt Józsuéhoz: „Válassz ki magadnak férfiakat, és holnap szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.” Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, s kivonult, hogy megütközzék az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Hurral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva maradt. Józsue kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.

A Józsue vezette honfoglaló harc egyik epizódjáról van szó. Kádes közelében élő törzsként említi a Biblia az amalekitákat (Ter 14,7; Szám 13,29). Már Ábrahám előtti őslakos nép volt Palesztinában. A Holt-tengertől délnyugatra, a Tih nevű sivatagban és a Szináj-félsziget legnagyobb részében tanyáztak. Laktak amalekiták a kánaániták között is, amint ezt az a körülmény is mutatja, hogy Efráim törzsének földjén egy hegyet az Amalekiták hegyének neveztek. Leszármazásukat tekintve Ézsaura vezetik vissza magukat (Ter 36,12). Az arab folklór és annak egyik forrása Ibn Khaldun történész és Ali ibn al-Athir szerint viszont az Amalek név az amoritákra utal, akiket a kánaánitákkal rokon népnek tartanak. Saul és Dávid is kemény harcokat vívott ellenük (1Sám 15,30). Később az amalekitákat úgy interpretálja a Biblia, mint Izrael legősibb ellenségeit, akik más ellenségek oldalán tűnnek fel, mint Eglon és a midianiták (Bir 6,3). Csak a Zsolt 83,7 és Esz 3,1 említi őket, és a hitehagyókkal is azonosítják. Refidim a pusztai vándorláskor a Sínai-hegy felé vezető úton lehetett. Ezen a helyen haladnak át Izrael fiai (Kiv 17,1.8.19,2; Szám 33,14). Feltehetően a Refaid vádiban vagy hegy közelében kell keresni ezt az ősi lakhelyet. A történet középpontjában egy ütközet áll, de az elbeszélő mégis a figyelmet Mózesre tereli, aki nem vesz részt a csatában, mert nem ő a hadvezér, mégis az ő viselkedésétől alapvetően függ a csata kimene- 152 tele. Ameddig ugyanis Mózes imádkozik, kezét vagy botját felemeli, addig sikeres a harcuk, amikor elfárad a keze és leteszi, akkor veszítenek. Szimbolikusan mutatja be az elbeszélés, hogy itt nem egyszerű harcról van szó, hanem Jahve háborújáról, amelyet csak addig segít az Isten, ameddig érte vívják. Mivel Mózes fizikailag gyenge és nem tudja addig imára tárni a kezét, ameddig a csata tart, ezért Áron és Hur segít tartani a kezét. Áron a papi intézmény vezetője és Mózes egyik bizalmasa, ezért különös, hogy az egyébként alig ismert Hur vele azonos rangú vezetőnek tűnik ebben a jelenetben. A bibliai családfa szerint Hur Betlehemi Calebig tudta visszavezetni a családfáját (1Kron 2,19). De nem világos, hogy a Bibliában ezen a helyen szereplő Hur azonos-e a Mózest segítő személlyel. Az amalekiták megátkozását katonai parancsban rögzítik, amelyet Józsue ki is hirdet. Az ellenség deszakralizálása vagy degradálása minden kultúrában lényeges, harcot megelőző rítus. A háború törvénye, hogy az ellenségre kell ragasztani minden rosszat, amit gyűlölni lehet, hogy könnyebb legyen megölni és könnyebb legyen legyőzni. A szent háború a Bibliában és azt követően is a keresztényeknek a legnagyobb problémát okozza mind a mai napig. Az antik világban természetes volt, hogy Isten segítségét kérték az ellenség elpusztítására. A kiválasztott nép esetében ez fokozottan érvényesült. De Jézusnak más a viszonya a hatalomhoz – főleg a politikai és a katonai hatalomhoz –, ám soha nem engedte, hogy az országát karddal terjesszék, vagy akár a Getszemáni-kertben övéi az ellenségtől kard által oltalmazzák. A vallási igazságok terjesztésének ellentmond az erőszak alkalmazása. Ez minden vallást és hitet kompromittál. De ebben a jelenetben a hit és a honfoglaló háború, a politika és a hitterjesztés összekeveredik. A legnagyobb kihívás, amikor nem az uralkodó vallás képviselője az agresszor, hanem a vallást elnyomó szervezet alkalmazza a katonai módszereket a másik vallás ellen. Ennek a vitának a megfelelő megoldása a muszlimok és a keresztények között mind a mai napig nem történt meg. A középkori keresztes háborúk sérelmei miatt most akarnak viszszavágni a fundamentalista muszlim terroristák furcsa módon bizonyítva, hogy az erőszak erőszakot szül.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 28. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
10

2Kir 5,14–17 „Nincs Isten az egész világon, csak Izraelben”

Leszállt hát, és Elizeus utasítása szerint hétszer alámerült a Jordánban. A teste újra olyan tiszta lett, akár egy kisgyerek teste. Aztán visszatért Elizeushoz, egész kíséretével együtt. Amikor az kijött, odament, eléje állt és azt mondta: „Valóban, most már tudom, hogy nincs Isten az egész világon, csak Izraelben. Fogadj el ezért szolgádtól némi ajándékot!” De az így felelt: „Úgy igaz, ahogy az Úr él, akinek a szolgálatában állok: nem fogadok el semmit.” Hiába unszolta, hogy fogadja el, nem volt rá hajlandó. Naamán ezért így szólt: „Ha nem, akkor adjatok szolgádnak egy szekér földet, amennyit egy pár öszvér elhúz, mert szolgád ezentúl nem mutat be égő- és véres áldozatot másnak, csak az Úrnak.”

Ez egy arám hadseregparancsnok különös története (2Kir 5), akinek királyát nem említi a szöveg, de valószínűleg II. Benhadad volt (Kr. e. 850 k.). Josephus szerint azzal az ismeretlen férfival azonos, akinek a nyila véletlenül megsebezte Áháb királyt (1Kir 22,34). A leprás szíriai király hadvezérének, Naamánnak a gyógyulástörténete – akinek a héber neve „kedves köszöntés” – nem más, mint egy megtérő története, aki megtapasztalta Isten segítségét. A történet bevezető része előkészíti Naamán elindulását, hogy Elizeus próféta segítségét kérje. Érdekes módon a nem izraelita Naamán a győzelmeit is Jahve segítségének tulajdonítja. A történet egyik legérdekesebb kontrasztja a nagy hadvezér és a kisleány beszélgetése, amelynek következtében ez az erőtlen kisleány jár közben a nagy Naamán gyógyulásáért. Amikor elindult a prófétához természetes volt, hogy ajándékot is vitt neki. De az is érdekes, hogy ezt az ajándékot a próféta nem fogadja el, ami részben esztelenségnek, részben udvariatlanságnak számított, de a történet végén kiderül, hogy miért nem érinti a próféta a ruhákat. A történetben a másik sértődésmotívum, hogy a próféta nem is beszél Naamánnal, csak utasítja. Amit pedig meg kell tennie, az is igen banális, majdhogynem felháborító. A „hétszeres mosakodás” kifejezés azt jelenti, hogy teljesen mossa le magát: tetőtől talpig. Naamán úgy gondolja, ez nem más, mint egyszerű tisztasági fürdő, amit otthon is elvégezhetne. Ez a felháborodás majdnem megakadályozza a gyógyí- 150 tást. Ebben az esetben a közvetítő kisgyerek szerinte már azonos lesz a királlyal, ő dönt a beteg helyett. Az igazi ajándék Naamán hite lesz, hogy ettől kezdve csak Jahvét imádja, aki meggyógyította. Fel kell figyelnünk Elizeus gyógyításának céljára. Nem azt akarja, hogy Naamán őt mint az Isten emberét dicsérje, és neki legyen hálás a gyógyulásért, hanem a gyógyítást arra használja fel, hogy ezzel elérje, Naamán Jahvét dicsérje. Ez a cselekedet ún. prófétai tett, az igazi fő célja nem a gyógyítás, hanem a gyógyítás által elérhető megváltozott vallási magatartás. A próféta szolgája azonban másként gondolkodik és meg is szégyenül miatta. Ő maga is szeretne a hálás gyógyult beteg jótettében részesülni, de csak annak betegségét kapja meg. A történet középpontjában a meggyógyult beteg áll, akinek a gyógyító csoda nemcsak a testét, hanem a lelkét is meggyógyította. Furcsa, hogy a történet – miközben ezt a felemelő gyógyító történetet és Elizeus sikeres misszióját elmeséli – nem feledkezik meg bemutatni a Jahve szolgálatában állók, nevezetesen a próféta szolgájának gyengeségét. Az Ószövetség ugyanis mindig ügyel arra, hogy az olvasó észrevegye: csak az Isten feddhetetlen, az Isten szolgálatában állók nem. Jézus maga is gyógyít leprásokat, de szintén a szavával (Mk 1,42). Úgy tűnik erre az elbeszélésre is utal, amikor azt mondja: „sok leprás élt Elizeus korában” (Lk 4,27). A tíz leprásról szóló történet esetében csak egynél jelent a gyógyulás lelki változást is, mert visszamegy Jézusnak megköszönni azt. A csapások és azoktól való megmenekülés, a csodák és az azok által előállt új állapotok mind csak arra szolgálnak, hogy az érintetteket figyelmeztessék Isten gondoskodásáról és terveiről. Néhány esetben el is érik a céljukat, de nem szükségszerűen, ugyanis az ember függetlensége miatt nem szeret senkinek sem hálás lenni. Még Istennek sem. Naamán kimondja: „Nincs Isten sehol másutt csak Izraelben!” – az ember viszont nem szívesen mondja ki: Isten nemcsak létezik, hanem rólam is gondoskodik.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 27. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
03

Hab 1,2–3.2,2–4 „Az igaz élni fog hűségéért”

Meddig kell még Uram, segítségért folyamodnom anélkül, hogy meghallgatnál? Hozzád kiáltanom: „Erőszak!”, anélkül, hogy megszabadítanál? Miért feded fel előttem a gonoszságot, és mutatod meg a nyomorúságot? Csupa fosztogatást, csupa rablást látok magam előtt; a vádaskodás és civakodás egyre fokozódik… Az Úr meg is szólalt és ezt mondta: „Írd le a látomást, vésd fel táblára, hogy könnyen olvasható legyen. Mert ez a látomás a maga idejében beteljesedik s nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül. Akinek nem igaz a lelke, az elbukik, de az igaz élni fog hűségéért.”

Habakuk próféta Kr. e. VII. század második felében élt. Jeremiásnak és más kisebb prófétáknak a kortársa. Elképzelhető, hogy a jeruzsálemi templom egyik hivatalnoka volt. Kr. e. 625 és 612 között keletkezett látomásaiból valaki egy kisebb gyűjteményt állított össze, amely fennmaradt az Ószövetség kánoni szövegében a kispróféták között. Izrael bűneiről szólva az előkelők harácsolásairól írt. Számos látomásról olvashatunk könyvében. Az egyikben Asszíria bukásáról ír, amelyről azt állítja, hogy vesztébe rohan. Könyvének harmadik fejezete zsoltár, azon belül is a panaszdal műfajába tartozik, amely Jahve megjelenésétől várja a nép szabadulását. Költői nyelve igen lendületes, képei sokszor egymásra torlódnak. Nem világos, hogy valóságos próféta volt, vagy valakik ismeretlen prófétai könyvek töredékeit gyűjtötték-e össze a neve alatt. Az kizárt, hogy ismeretlen redaktorok a liturgikus könyvek töredékeit gyűjtötték egybe egyetlen könyvbe. Az utókor roppant tiszteletének jele, hogy szövege a holt-tengeri tekercsek közt is megtalálható. A zsidó hagyományban Sammaj és Hillél megoszlott a tiszteletét illetően. Dániel könyvének apokrif toldalékából, a Bél és a Sárkány története tartozik ide, amelyet Pál apostol is idéz (Róm 1,17): „Az igaz a hitében marad életben”. Alakját az ószláv irodalom igen kedvelte. Tertullianus idézi Marcion ellen írott művében (4,18), Alexandriai Kelemen pedig idézi az igaz a hitből élő (Hab 2,4) sorokat. A szöveg az igaz ember benső gyötrelméről szól, aki egyrészt amiatt gyötrődik, mert meglátta a gonoszságot, másrészt képtelen ellene tenni, ezzel az ismerettel kell együtt élnie. A jelen szöveg első része felfogható perbeszédnek is, amelyben sajátos, keserű tapasztalatai miatt a próféta 148 Istennel vitatkozik, mivel ennek a tapasztalatnak nem látja sem az értelmét, sem a célját. Nem világos, hogy milyen látomást lát a próféta. A látomás feljegyzésének a célja, hogy igazolni lehessen, a próféta bizonyos eseményeket előre látott. A szöveg környezetében a kapzsiság, a kizsákmányolás és a bálványimádás lesz a prófétai feddés tárgyai. A próféta feltárja lelkének küzdelmét és érzéseit, amelynek legfőbb jellemzői az igazság utáni vágy és a gonoszság elleni tiltakozás. A próféta ebben ez esetben is az erkölcsi felháborodás képviselője. Az a személy, aki a tapasztalt társadalmi, erkölcsi romlást először is saját lelkében szenvedi meg. Gyakori kérdése a „miért?”, amely többértelmű. A Bibliában a „miért” 457-szer szerepel, és sokkal többször az Ószövetségben, mint az Újszövetségben. Habakuk könyvében igen sajátos összefüggésben fordul elő: „Miért feded fel előttem a gonoszságot, és mutatod meg a nyomorúságot?” (1,3). Az eszköztelen próféta boldogabbnak érezné magát, ha nem is látná a gonoszságot, és nem kellene vele együtt élnie. „Miért tekintesz hát e hitszegőkre, miért hallgatsz, amikor a gonosz elnyeli a nála igazabbat?” (1,13). Ezek nagy etikai kérdések. Miért is engedi Isten a gonoszok sikerét, és miért engedi legyőzni az igazat. Ez lesz a bölcsességi irodalom nagy kérdése. Az igazság vagy az igaz ember önmagában nem erősebb és nem érzi Isten támogatását. Igen nagy kérdés, hogy Isten miért is visel véres háborúkat: „…a megmaradt népek téged fosztanak ki; amiért embervért ontottál, kifosztottad a földet, a várost és minden lakóját” (2,8). A próféta nem érti a bálványimádást sem, mi lehet annak mozgatója, és miért tartják sokan hatékony isteni segítőnek: „Mire jó a bálvány, alkotója miért faragta?” (2,18). Ezek a szinte megválaszolhatatlan miértek lényegesen különböznek Jézus miértjeitől: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7,3) – ahol az ember morális érzékének következetlenségre kérdez rá Jézus. „Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat” (Mt 11,9) – ezek a kérdések olyan érthetetlen emberi magatartásról szólnak, amelyek a furcsa kíváncsiságra utalva felfedik a prófécia vonzerejét. Jézusnak van két miértje, amelyet nem hagyják nyugodni a gondolkodókat. Az első miértet Júdásnak teszi fel: „Barátom, miért jöttél?” (Mt 26,50). Itt az áruló érthetetlen magatartására kérdez rá a Mester. De Jézus legkülönösebb miértje – ugyanúgy, mint a prófétáé – nem emberhez, hanem az Atyához szóló kérdés: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). Ezt a kérdést minden Istentől, embertől magára maradott ember felteszi. A legkülönösebb, hogy az Isten helyett maga a szenvedő hívő adja meg a választ erre a megélt hitben vagy az Isten ellen forduló hitetlen a szenvedés sugallta átkokban.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 26. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
26

Ám 6,1a.4–7 „Jaj Sionban a gondtalanul élőknek!“

Jaj Sionban a gondtalanul élőknek, és Szamaria hegyén a bizakodóknak! Az első nép nemeseinek, akik elé hódolva járul Izrael háza. Menjetek el Kalnéba és lássátok, onnan térjetek be a nagy Hamatba, és menjetek le a filiszteus Gátba! Vajon szebbek-e ennél a két országnál? Nagyobb-e határuk a ti határaitoknál? Késleltetitek az Úr napját, és siettetitek az erőszak uralmát! Elefántcsont ágyban alusznak, fekvőhelyeiken henyélnek, lakmároznak a nyáj bárányaiból és a csorda ökreiből. Hárfaszó mellett nótáznak, mint Dávid, hangszert csinálnak maguknak; korsóból isszák a bort, finom olajjal kenik magukat: József végzete miatt bizony nem bánkódnak. Ezért, lám, most a száműzöttek élén mennek a fogságba, és véget ér a henyélők tobzódása.

Az Ószövetségben a „Jaj” gyakran szerepel a prófétai írásokban, de az is lehet, hogy valaki a saját nyomorúsága miatt panaszkodik és így vezeti be az egyéni siralmait: „Amikor Gedeon látta, hogy az Úr angyala volt, így szólt: Jaj nekem, Uram, Istenem! Vajon miért láttam szemtől szemben az Úr angyalát?” (Bir 6,22). A filiszteusok mondják, amikor a szövetség ládája megérkezik: „Jaj nekünk, mert nem volt ekkora ujjongás sem tagnap, sem tegnap előtt” (1Sám 4,7 sköv). A próféta által ostorozott nép így szól: „Jaj nekem összetörésem miatt, mert gyógyíthatatlanok sebeim!” (Jer 10,19); „Jaj nekem, mint idegennek! Mesekben kell tartózkodnom és Kedár sátraiban lakom!” (Zsolt 120,5). A leginkább feltűnő a használata a prófétai feddésekben, amelyek szólhatnak az idegen népek ellen: „Jaj neked Moáb! Elveszett Kámosz népe” (Jer 48,46). Szólhatnak erkölcstelenségek ellen is: „Jaj annak, aki halmozza azt, ami nem az övé” (Hab 2,5). Nem ritkán a szent város, Jeruzsálem ellen is olvashatjuk a feddő próféciák bevezetőjében: „Jaj neked Jeruzsálem, mert nem tudsz megtisztulni!” (Jer 13,27); „Jaj a vérontó városnak, az üstnek, amely rozsdás lett, és rozsdája nem megy le róla!” (Ez 24,6.). Előfordul a „Jaj”, amikor a nép egyik vagy másik részét szidja a próféta, például a vezetőket: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják a szétszéledt legelőn a nyájat!” (Jer 23,1); „Jaj Izrael pásztorainak, akik önmagukat legeltették!” (Ez 34,2). A hamis próféták elleni kirohanások kezdő szava is lehet a „Jaj”, illetve az erkölcsi elitélések jó része mindig így kezdődik: 146 „Jaj azoknak, akik házat házhoz csatolnak. … Jaj azoknak, akik már kora reggel részegítő ital után futnak… Jaj azoknak akik a hamisság köteleivel vonszolják a bűnt… Jaj azoknak akik a rosszat jónak mondják…” (Iz 5,8–23). A jelen prófétai szövegben egy másik gondolat is megjelenik, hogy ezek késleltetik az „Úr napjának” elérkezését. Ez a fogalom ebben a szövegben még a dicsőséges nap, az Úr dicsőséges uralmának megjelenését jelenti, amely csak az igazságossággal együtt érkezhet el. A későbbiekben, főleg Szofoniás próféta működése idején, ez a sötétség és az ítélet, a félelem napja lesz Izrael számára is. Ez a képzet fogalmazódott meg a Dies irae, dies illa kezdetű himnuszban, amely e prófétai szövegek ihletéséből születettek. Az Újszövetségben is találkozhatunk ezzel a feddő próféciával. Jézus is szidja a gazdagokat (Lk 6,23; 4,25), ostorozza a képmutató írástudókat és farizeusokat (Mt 23,13–29). Lukács evangéliumában találunk néhány „Jaj”-kiáltást, amelynek nincs világos indítéka. A megtérni nem akaró városokat is ostorozza Jézus, például Korozaint és Berszaidát (Mt 11,21), a botrányokozókat (Mt 18,7), az árulót (Mk 14,21). Pál apostol önmagára vonatkozatja a „Jaj”-t, vagyis ha elhanyagolja kötelességét, büntetést kap Istentől (1Kor 9,16). Emiatt az igehirdetésben is meghonosodott az ostorozó beszéd, amely használja ezt a stíluselemet. Elsősorban ez a középkori városi pasztorációban a népszónok száján kelt újra életre mint a városi erkölcstelenséget elitélő és a magába való szállást sürgető igehirdetési stílus. Ez a legtöbb esetben a szabadban elmondott beszéd volt, és számolt azzal, hogy a hallgatóságában ott voltak az érintettek is, tehát volt funkciója az ostorozásnak, még akkor is, ha hatékonyságát meg lehet kérdőjelezni. De ma, amikor egy haragvó pap ezt a templomban teszi, akkor éppen a leginkább érintettek hiányoznak a hallgatóságból. Ezért mindenképpen hatástalan, vagy néha még ellenkező hatást is vált ki eme visszás helyzet miatt. Meg kell tehát gondolnunk, hogy mikor élünk ezzel a szónoki elemmel.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 25. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
19

Ám 8,4–7 „Eltiporjátok a szegényt”

Halljátok ezt, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban a szűkölködőket! Azt mondjátok: „Mikor múlik már el az újhold, hogy eladhassuk a búzánkat? A szombat, hogy árulhassuk gabonánkat? Csökkentjük a mértéket, növeljük a sékelt, meghamisítjuk a mérleget, hogy megvehessük pénzért a szegényt, egy pár saruért a szűkölködőt, és eladhassuk a gabona ocsúját.” Megesküdött az Úr Jákob dicsőségére: Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!

Ámosz próféta Tekoából származó pásztor volt. Kr. e. 760 és 750 között működött az arám háborúk idején II. Jeroboám király uralkodása alatt. Feltehetően prófétai tevékenységét nem nézték jó szemmel a saját városában, ezért kellett északra távoznia. Mint látjuk a próféta nem az abban a korban működött hivatásos prófétaiskolákból került ki (7,14), hanem egyéni meghívás alapján vállalta egy időre a prófétai feddés hálátlan feladatát. A bételi szentélyben és környékén prófétált, ugyanis ott kellett elmondani feddő próféciáit, ahol sok embert talált összegyűlve. Így a szentélybe látogatók alkották az állandó hallgatóságát. Emiatt került súlyos konfliktusba Amacja pappal, aki benne csak a szentély rendjének megzavaróját látta, és ezért nemcsak a szentélyből, hanem Izraelből is kiutasította. A próféta neve alatt megjelenő könyvben gyűjtötték össze Ámosz látomásait és fenyegető próféciáit, amelyet a gazdagok ellen a szegények védelmében mondott. Az arám fennhatóság megszűnésével jólétre jutott a lakosság egy része, és megfeledkezett a vallási előírásokról, szegény rokonairól. Izrael és Juda társadalmi változásai, a hirtelen jött gazdagság, a törzsi, családi kapcsolatokat meglazította, a városokba költözött szegények gyökértelenné váltak ebben az embertelen, kereskedelmi közegben, és kiszolgáltatottjai lettek a gazdagoknak. Ebben az időben jött létre a társadalomban az egyik legnagyobb szociális és vallási korrupció. A korábbi pásztortársadalom ugyanis nemcsak a rokoni kapcsolatokat ápolta, eltartva még a szegénységbe jutott rokont is, hanem ebben a közegben működött és jelen volt a szolidaritás is. Nem így a városi élet gazdagjai, akik megfeledkeztek családi és társadalmi kötelességeitől. 144 A próféta egyrészt ítéletet hirdet e korrupt társadalom felett. Másrészt igyekszik feleleveníteni Izrael vallási-morális parancsait a gazdagok számára. Továbbá a formális vallási gyakorlat, a lélektelen kultusz ellen lép föl és emlékeztet mindenkit a szövetségi hűség megtartására. A szövegből világos, hogy a szombat megtartását csak szükségtelen, vallási tehernek érzik a kereskedők, akik úgy gondolják, ennek feloldásával tovább növelhetnék a bevételüket. A másik tipikus kereskedelmi trükk volt a súlymértékek meghamisítása. A súlyokat kifúrták, és vagy ólmot öntöttek bele, hogy többet nyomjon a vételkor, vagy üresen hagyták, hogy kevesebbet nyomjon az eladáskor. Ebből a szituációból származik a „kettős mértékkel mér” kifejezés is. Az archeológia igazolni látszik a prófétai feddés alapját képező igazságtalan gyakorlatot, ugyanis Tircából, Izrael korábbi fővárosából többféle súlymérték és súlyrendszer került elő, ami tárgyi bizonyítéka a csalásnak. Elterjedt dolog volt az erőfölénnyel való visszaélés és a szegények kizsákmányolása. Mivel a kereskedelemben általánossá vált a pénzérmék használata az áruk értékének meghatározására, a pénz meghamisítása a kizsákmányolás alapvető eszköze lett. A függőségben való tartás alapvetően ellentmondott a szociális szolidaritásra épülő óizraeli társadalmi kapcsolatoknak. Ellene volt a „szeresd embertársadat, mint magadat” elvnek is. Csak csodálkozni tudunk, hogy az emberi társadalomnak évszázadok után vagy évezredek után is ugyanazok a betegségei elevenednek fel a vallásosság háttérbe szorulásával. A tipikus városi élet elterjedése és a pénz dominálta kapcsolatok lelketlenné teszik az emberi viszonyokat. A korrupció pedig csak növeli a kiszolgáltatottságot, és az újgazdagok nem ismernek sem Istent, sem embert, sem könyörületet, sem szolidaritást, csak a profit növelésének lehetőségei érdekli őket. Azt kell mondanunk, hogy Ámosz feddő szavai éppen olyan aktuálisak most, mint a Krisztus előtti évszázadokban: a gazdagok jelenleg is eltiporják a szegényt.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 24. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
12

Kiv 32,7–11.13–14 „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez”

Az Úr így szólt Mózeshez: „Siess, menj le, mert vétkezett a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek az útról, amelyet előírtam nekik. Öntött borjút csináltak maguknak, azt imádták, áldozatot mutattak be előtte, és így beszéltek: Izrael, ez a te istened, aki kihozott Egyiptomból.” Az Úr még ezt mondta Mózesnek: „Látom jól, hogy keménynyakú nép ez, engedd, hadd gyúljon fel ellenük haragom, hadd töröljem el őket, és téged teszlek nagy néppé.” Mózes igyekezett kiengesztelni az Urat, az Istent, s így szólt: „Uram, miért lobbannál haragra néped ellen, amelyet nagy hatalommal és erős kézzel hoztál ki Egyiptomból? … Gondolj Ábrahámra, Izsákra és Jákobra, a szolgáidra, akiknek megesküdtél magadra, és akiknek megígérted: utódaitokat úgy megsokasítom, mint az ég csillagait, s azt az egész földet, amelyről beszéltem, utódaitoknak adom, hogy az övék legyen örökre.” Erre az Úr visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.

Az Egyiptomból Mózes vezetésével kivonult zsidók nemcsak a rabszolgai állapotot hagyták maguk mögött, hanem Mózes vezetésével új vallást, pontosabban őseik régi vallását tanulják újra. Mózes vezetésével az egyiptomi rituáléktól és a képi ábrázolásoktól mentes vallási szokásrendszert igyekeznek kiépíteni. Ennek kulcsfontosságú elveit tartalmazza a tízparancsolat (Kiv 20,1–17; MTörv 5,6–21). Sőt a képnélküli Isten tisztelete is alapvető tanításai közé tartozik. Az elvet azonban a félelmekkel terhelt nép képtelen megtartani, és nemcsak visszavágyik az egyiptomi húsos fazekak mellé, hanem isteneit is újra akarja teremteni a pusztában. Ezzel fellázad a Mózes vezette reform, és Jahve ellen is, akinek haragját az egyrészt közvetítő és vezető Mózes igyekszik mérsékelni, másrészt mégis ő fogja vezetni a vallási lázadást követő megtorlást. Ebben a történetben igen különös Mózes szerepe, aki a Sínai-hegyen kapott kinyilatkoztatásból jól ismeri Isten tervét és az új vallás fontos alapelveit, ugyanakkor óvni akarja a vezetése alatt álló népet, ezért folyton kettős harcot folytat. Egyfelől harcol az Istennel a népért, másfelől harcol a népével, hogy fogadják el Jahve vezetését. Mózes lelki konfliktusa egészen egyedülálló. Senkihez sem hasonlítható kapcsolat fűzi őt Jahvéhoz. Ezt a Biblia úgy fejezte ki, hogy szemtől szembe be- 142 szélt vele. Ezért egyetlen későbbi vallási vagy vezetői tisztséghez sem lehet hasonlítani a működését. Ő nem főpap, nem próféta, nem király, nem bíró, nem írástudó. Ő egyszerűen Mózes, ilyen intézmény nincs másik a választott nép történetében. Ezért a konfliktusa sem a hagyományos papi, prófétai, királyi, bírói vagy vallási szakértői konfliktus. Mint ahogyan egyedi kapcsolat fűzi népéhez, akitől elkülönülten nőtt fel, ismer egy másik kultúrát, az egyiptomit, jobban is, mint polgártársai. Ismeri ennek a kultúrának és vallásnak a hiányosságait is, de mivel ez az egyiptomi vallás egy nagy birodalmat tart fönn, mégiscsak úgy tűnik az egyszerű ember számára, hogy ez a nagy halatom alapja. El sem tudják képzelni, hogy valaki közülük – például Mózes – ismeri ennek az egyiptomi vallásnak a gyengéit is. Az is igaz, hogy Mózes sem látja pontosan mindig az isteni vezetés célját és módját. Csak ennyit tud – az Isten ezt kéri tőle – és ő ezt teljesíteni akarja. Nagyon nehéz helyzetet okoz ez a polgártársaival való kapcsolatában. Néhány esetben ugyanis ő sem tudja megmagyarázni, hogy miért is kér tőle Isten bizonyos dolgokat. Emiatt kortársai méltán kérdezik tőle: „Ki tett téged fölénk bírává?” Minden Istentől vezetett vallási vezetőnek az a legnagyobb problémája, hogy nehéz megmagyarázni Isten terveit a kortársainak. Ugyanakkor mindenkinél jobban tudja, hogy amint egy nép vagy egy ember eltér az isteni vezetéstől, vesztébe rohan. Tudni azt, hogy egy nép vagy egy ember elindul a romlás útján, iszonyatos teher. Ilyenkor a vallási vezető nem tehet mást, mint alkudozik az Istennel, hogy ne következzék be az isteni csapás, a romlás, a katasztrófa. Az embereket meggyőzni és az Istent „kiengesztelni” – ez volt Mózes legnehezebb küldetése, ez minden vallási és lelki vezetőnek a legnagyobb terhe. Aki már valamit megértett Isten terveiből, az látja, hogy bizonyos dolgok szükségszerűen bekövetkeznek azok életében, akik nem vállalják az isteni vezetés követését. Ilyen értelemben nemcsak Mózes találkozott keménynyakú, vagyis makacs néppel, hanem későbbi jelentéktelen utódai is ugyanazt az ellenállást tapasztalják.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 23. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
05

Bölcs 9,13–19 „Az égi dolgokat kifürkészni”

Melyik ember képes fölismerni Isten akaratát, és ki tudja elgondolni, mit kíván az Úr? Hisz a halandók gondolatai bizonytalanok, és terveink ingatagok. Mert a romlandó test gátolja a lelket, és a földi sátor ránehezedik a sokat tűnődő elmére. Csak nagy nehezen derítjük ki, ami a földön van, és üggyel-bajjal értjük meg, ami kézenfekvő. Hát akkor az égi dolgokat ki tudná kifürkészni? Ki ismerte föl valaha is akaratodat, ha te nem adtál (neki) bölcsességet és nem küldted el a magasból szent lelkedet? Csak így lettek simává a földön lakók útjai, s így tanulták meg az emberek, mi kedves a szemedben. Csak a bölcsesség által menekültek meg.

A Bölcsesség könyve írójának sokáig Salamont tartották, aki a bölcsességi irodalom patrónusa volt a zsidók számára. Ez a könyv Egyiptomban, Alexandriában íródott Kr. e. 145 környékén, mivel az író felhasználja az Ószövetség görög fordítását. A szerző célja, hogy az Egyiptomban a görög filozófia hatása alá került csaknem félmilliós zsidóságot visszavezesse az eredeti zsidó erkölcsi szokásokhoz, illetve azt a célt is kitűzte, hogy a görögöket is megnyerje a zsidó vallás számára. Később ezért a célért dolgozott Alexandriai Philón (Kr. e. 20 és Kr. u. 50 közötti) is, és eszközként használták az allegorikus exegézist. A most idézett, és a Salamon szájába adott szöveg az égi bölcsesség megszerzésének a nehézségéről beszél. Az eredeti szituációt az 1Kir 3,6–9-ben és a 2Krón 1,1–13-ban olvashatjuk, amikor a felszentelt templomban Salamon király a bölcsességért könyörög. Ezen ima parafrázisával találkozhatunk ebben a szövegben, amelyet szerzője már a hellén filozófia iránt érdeklődők ízlése szerint alakított át. A teljes ima három részből áll és mindegyik szakasz koncentrikusan szerkesztett. Az első szakasz (1–6.) központi témája, hogy Isten az embert minden más lény fölé rendelte a teremtéskor. Salamon itt arra kéri a Mindenhatót, hogy adja meg neki is a bölcsességet, hiszen ő is ember. A második szakaszban (7–12.) Salamon, az Isten népe fölé rendelt király, az Istennél lakozó bölcsességet Istentől kéri, hogy megtudja, mi a kedves Isten számára, és igazságosan uralkodhasson. A harmadik szakaszban (13–18.) maga Salamon fejti ki, hogy senki emberfia nem ismerheti Isten terveit, mivel az ember gondolatai gyarlók. Fizikai gyengeségünk miatt, még a földi 140 ismeretek megszerzése is nehézségekbe ütközik. Még nehezebben jövünk rá a mennyei bölcsességre. Ez számunkra lehetetlen, hacsak Isten nem adja meg ezt nekünk. A gondolatmenet hasonlít a bölcsességi zsoltárokhoz (Zsolt 33,6; Péld 8,27–30). Nem véletlen, hogy a keleti atyák – Órigenész és Ciprianus – éppen úgy kedvelték ezt a könyvet, mint a nagy nyugati egyházatyák, Jeromos, Ágoston és Ambrus. Szívesen magyarázták keresztény értelemben a fenti szövegeket. Alkalmas volt a szöveg mind az elmélkedésre, mind pedig a filozófiai kultúrán felnőtt római értelmiség megnyerésére. A bölcsességi irodalom nemcsak a zsidó szakrális irodalom része volt, hanem az egész Kelet irodalmában is megtalálható. A zsidók Salamon hagyománya alapján igyekeztek azt a saját vallási hagyományaik részesévé tenni, tapasztalatait beépíteni saját világszemléletükbe, vallási nevelésükbe. Az egyik elképzelés szerint először csak arisztokrata körökben vált ismertté, és a zsidó állami hivatalnokok oktatási rendszerének volt a része a bölcsesség oktatása, hogy a jogi előírásokat kellő tapasztalattal alkalmazzák a hivatalnokok. A zsidó bölcsességi irodalom mindig kettős jelleget mutatott. Egyrészt azokat az elveket és trükköket igyekezett átadni az utódoknak, amelyek segítségével sikeres karriert érhet el a növendék, és gazdagságát, sikeret meg is tudja őrizni. A másik része a bölcsességnek vigasztaló jellegű volt. A szenvedésben és nyomorúságban, az Isten igazságában kételkedő embert igyekezett vigasztalni. Ezek közé tartozik az a bölcsesség is, amely Isten művein elmélkedik és Isten titkait akarja kifürkészni a teremtés rendjéből. Régen az emberek bölcsességüket gyakorta a piacon osztották meg egymással. Ma ez némileg megváltozott, az emberek inkább csak a piacról beszélnek. Ez a megváltozott irányulás nemcsak a világ átfogó ismeretéről mondott le akkor, amikor minden erejével csak a haszonszerzésre kezdett koncentrálni, hanem az Isten szándékának megismeréséről is. Az égi dolgok kifürkészése helyett csak a földi haszon megszerzésére irányul a gondolata, és mindez átalakítja viselkedését is. Talán ezért van, hogy nehezebben talál választ a fájdalomra, az élet értelmére és céljára.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 22. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Aug
29

Sir 3,19–21.30–31 „Kegyelmet találsz az Istennél”

Annál inkább alázd meg magadat, akkor majd kegyelmet találsz az Istennél. Mivelhogy igen nagy az Isten hatalma, tiszteletben tartják az alázatosak. Ami túl nehéz neked, azt ne kutasd, és ami erődön felül van, azt ne vizsgáld. … Vízzel oltják el a lobogó tűzlángot, az irgalmas szeretet bűnöket engesztel. Aki a jótettet viszonozza, gondol a jövőre, s amely napon meginog, biztos támaszra lel.

A Sirák fia könyve a bölcsességi könyvek között a leginkább antológiaszerű gyűjtemény, amely mindenféle témát felöleti, különösebb rendszer nélkül. Vallási tanításának sarkalatos pontjai az alamizsna, az alázat, az irgalmas szeretet és az engesztelés, a jótettek fontosságának hirdetése. Az alamizsna szó a görög „elemoysiné” szóból, az irgalmasságból származik (Zsolt 24,5; Iz 59,16). Ez egyrészt Isten irgalmas szeretetét jelenti az ember iránt, másrészt az emberek embertársaik iránti könyörületét (Ter 47,29). Ez mindig konkrét tettekben nyilvánul meg, vagyis a szegények támogatásában. A szó egyik jelentésváltozata pedig a könyöradományra korlátozódik. A bibliai vallásosság legősibb követelménye volt az alamizsna, a szegények, az özvegyek és az árvák támogatásának szokása. Aratáskor és szüretkor el kell hagyni bizonyos mennyiségű kalászt, hogy a szegények azt begyűjthessék. Ennek legszebb példáját Rút könyvében olvashatjuk. A szegényeket tapintatosan kell támogatni – ajánlja éppen Sirák fia könyve (18,15 sköv). Az alamizsna nem egyszerűen szociális támogatás, hanem vallásos tett, amivel Isten irgalmát érdemli ki a végzője (Ez 18,7; Péld 21,13). Annyit ér, mint az Istennek bemutatott áldozat (Sir 35,2). Az Újszövetségben az istenfélők gyakorolják az idegenekkel szemben (Lk 7,5; ApCsel 9,36.10,2). A böjttel és imával együtt a vallásos élet három alappillérét képezi (Mt 6,1–18). Jézus azt követeli meg, hogy az alamizsnát tökéletesen önzetlenül adjuk, minden kérkedés nélkül. „Ne tudja a jobb kezed, mint csinál a bal!” Az alamizsna adását minden ellenszolgáltatás, elvárás nélkül tegyük. Zakeus, a vámos megtérése után ezt valósítja meg (Lk 19,8). Krisztus azt várja el, hogy ne csak a feleslegünkből adjunk (ApCsel 3,6). Ha pedig már másból nem tudunk 138 adni, akkor dolgozzunk, és munkánk gyümölcséből adjunk másoknak (Ef 4,28). Jézus is vallja, hogy az alamizsna égi jutalom forrása (Mt 6,2 sköv), ezzel gyűjtünk kincset a mennyben (LK 12,21). Ezzel szerzünk magunknak barátokat (Lk 16,9), de csak akkor, ha azt nem érdekből tesszük, hanem mert szerencsétlen társainkban Krisztust látjuk. Az a tanítvány, aki mindenét odaadja, földi kötődés nélkül követi mesterét (Lk 11,41). A keresztényeknek az alamizsnaadás nem a szociális munka része, és nem pusztán a szegénység megszüntetésének céljával történik, hanem az országban az evangéliumhirdetés része, az általános nyomor megszüntetésére tett kezdeményezés. „Hogyan marad Isten szeretete meg abban, aki látja testvérét szükséget szenvedni és elzárja szívét előle?” (1Jn 3,17; Jak 2,15). A másik erény, amit ez a könyv figyelmünkbe ajánl, az alázatosság, amely a hiúság ellentéte. Úgy tartják a bibliai könyvek, hogy az önhit csak saját ítéletére hagyatkozik (Péld 3,7; Róm 12,3.16). A Mindenható előtt elismeri az alázatos, hogy mindene, ami van, azt egyedül Istentől kapta (1Kor 4,7), hogy Isten előtt mindannyian csak haszontalan szolgák vagyunk (Lk 17,10). Az alázatos ember Istent dicsőíti meg (1Sám 2,7; Péld 15,33). Jézus Krisztus alázata mindegyikünknél nagyobb, hiszen a bűnösökért – többek között értünk is –meghalt. Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell (Fil 2,6 sköv). Nem véletlenül mondja Augustinus, hogy az alázatosság Krisztus jele, a szeretet parancsa csak ezen alázatosság alapján gyakorolható (Ef 4,2; 1Pt 3,8 sköv). Pál a lélek gyümölcsei között a legfontosabbnak tartja az alázatosságot. Figyelemre méltó, hogy a hellenista pogány körökben úgy tartották, hogy az erények megtanulhatók. Az oktatás és a nevelés célja nem bizonyos ügyesség megtanulása vagy bizonyos információk elsajátítása volt csupán, hanem az erények megtanulása is. Művelt embernek azt tekintették, aki képes a legfőbb erények gyakorlására. Aki erre nem képes, azt barbárnak tartották. Lehet, hogy az információ századában az erények oktatására kellene váltanunk, hogy kegyelmet találjunk Isten előtt, és szükséghelyzetben alázatosan szolgálni tudjuk egymást, ne pedig visszaéljünk mások a kiszolgáltatottságával.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Dr. Benyik GyörgyIGÉZŐKÉvközi 21. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Aug
22

Iz 66,18–20 „Gyűjtsetek össze minden népet”

Íme, eljövök, hogy összegyűjtsek minden népet és nyelvet. Eljönnek majd és meglátják dicsőségemet. Jelet adok nekik; és azok közül, akik megszabadultak, elküldök néhányat a nemzetekhez: Tarsis, Put, Lud, Mosek, Ros, Tubál és Javán népéhez; aztán a távoli szigetekre, azokhoz, akik soha nem is hallottak rólam, és nem látták dicsőségemet. És hirdetni fogják dicsőségemet a nemzetek között. Visszahozzák majd minden testvéreteket ajándékul az Úrnak a nemzetek közül; lovakon, kocsikon, hordágyakon, öszvéreken és tevéken hozzák majd őket szent hegyemre, Jeruzsálembe – mondja az Úr. Úgy, ahogy Izrael fiai hozzák az áldozati ajándékot tiszta edényekben az Úr templomába.

Izajás próféta könyvét J. C. Döderlein kezdte részekre osztani azzal az állítással, hogy a 40–66 fejezetek 150 évvel később íródtak, és ezt Deutero-Izajásnak nevezték. 1892-ben Duhm erről még leválasztotta az 56–66 fejezeteket és Trito-Izajásnak nevezte. 1926 után ezt a szétválasztást a katolikus biblikusok is elfogadták. A könyvet az Izajás nevéhez fűződő teológiai iskola szerzői alkották és vigasztaló próféciának szánták. E szövegek történeti háttere más, mint a korábbiaknak. A címzettek nem Jeruzsálem lakói, és úgy tűnik, már talán a babiloni fogságon is túl van a szerző. A jelen szöveg a könyv zárlatában, a legutolsó fejezetben található. Különlegességét az adja, hogy abban az időben született, amikor megkezdődött Izrael bezárkózása a nemzeti hagyományba. A papság arisztokratikus zárt kaszttá vált, a diaszpórában élőket és az idegeneket lenézték. Ekkor születik meg ez a feltűnően nyílt szöveg. Nemcsak a pogányok megtéréséről beszél – mint Jónás könyve, amelyben a próféta a pogány Ninive lakóit téríti meg –, hanem a Jeruzsálembe érkező zarándokokról is. Ugyanakkor a papság is új tagokkal bővül. A szövegben szereplő helységnevet, Tarsist (Ter 10,4), egy földközi-tengeri várossal (Karthágóval) azonosítja a Septuaginta és a Vulgata, illetve a szicíliai Tartarosszal lehet azonos. Valahol nyugaton lehettek, mert onnan csak nagy hajóval tudtak jönni (Zsolt 71,10). Put és Lud talán egyiptomi népek a Vörös-tenger vidékéről (Ter 10,6; Jer 41,9; Ez 30,5). Mosek, Ros, Tubál a Fekete-tenger vidéke lenne (Ez 38,2.39,1), Javán 136 feltehetően Görögország a Jón-tenger vidéke (Ter 10,2.4; Ez 27,13), de tágabb értelemben egész Görögországot jelenti (Zak 9,13; Dán 8,21 stb.). A felsorolt helységnevek annak illusztrálására szolgálnak, hogy távoli vidékekről érkeznek népek Jeruzsálembe. A fő kérdés, hogy ezek a diaszpóra zsidóságból érkeznek vagy a pogány népek közül. Igen valószínű, hogy az utóbbiról lenne szó. Ez viszont azt jelenti, hogy egy „világmisszióról” beszél a szerző. Ezek a pogányok hozzák vissza a zsidókat ajándékul Jeruzsálembe, mint valami áldozati ajándékot. Nem világos, hogy a papok és a leviták szintén a pogányok közül kerülnek-e ki, de a szöveg szerkezetéből kiindulva úgy tűnik, hogy az univerzális papságot szorgalmazza a szöveg, amely igencsak megragadta a keresztény magyarázók figyelmét. Komoly okunk van feltételezni, hogy amikor Pál a római levélben saját missziójáról beszél: „Krisztus Jézus szolgája legyek a nemzetek között, és Isten evangéliumának szent szolgálatát végezze, és így a nemzetek kedves és a Szentlélek által megszentelt áldozattá legyenek” (15,16), akkor ennek a Trito-Izajás-szövegnek a keresztény értelmezését adja. Pál pogánymiszsziós tevékenysége ugyanis egyezik a próféta által vizionált jövővel, vagyis a zsidóság nyitásával a pogányok felé. A prófétai szöveg akkor keletkezett, amikor a vallási intézmények inkább bezárkózó tendenciát mutattak. A papság által vezérelt zsidóság elkülönült, a próféták által hirdetett misszió pedig kitárult a pogányok felé. Minden vallási közösség és minden vallásos ember életében megfigyelhető az elzárkózás a külső veszély és a belső bizonytalanság idején. Amikor úgy érzi, hogy vallási identitását veszély fenyegeti, hogy nem eléggé biztos abban, amiben hisz, akkor elzárkózik a másként gondolkodók elől. Amikor a vallási üzenet öröme és biztonsága teljes egészében átjárja, akkor ennek örömét mindenkivel meg akarja osztani és kitárulkozik. Különös, hogy a zsidóság éppen Pál működése előtt foglalkozott prozelitizmussal, vagyis a zsidóságba térítette a pogányokat. Elképzelhető, hogy megtérése előtt Pál is ezt művelte a zsidó diaszpórában. Megtérése után viszont Jézus örömhírével fordult a pogányok felé. A Kr. u. 70-es katasztrófa, a jeruzsálemi templom lerombolása után pedig a zsidóság végérvényesen bezárkózott, és a keresztény egyházat az egyik legnagyobb ellenségének tekintette mind a mai napig. Így a népek összegyűjtésének a feladata – a misszió – a keresztény egyházra maradt.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."