23879 ima található a honlapon, összesen 31962 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Pál Feri vasárnapi beszédek

    Pál Feri vasárnapi beszédek
    Hetente frissül

    Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

    Papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 11,25-30 - Évközi 14. vasárnap

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    05
    https://youtu.be/niGQsZp5F-k?t=975

    A gondviselésről

    Ha egyetlen szóba kellene sűrítenem Jézus imádságának a témáját, azt mondanám, itt a gondviselésről van szó. Arról, hogy ahogy bármelyikünk, átélve azt, hogy az élet terheit hordozzuk, szeretnénk Istenhez fordulni, és valahogy kapaszkodót lelni Nála, és átélni azt, hogy velünk van, és átélni azt, hogy nem vagyunk egyedül. És nem is akarom ezt hosszabban mondani. Tulajdonképpen erre szoktuk azt mondani, hogy Gondviselő, vagy hogy gondviselés. Erről szeretnék beszélni, és most egy kicsit rendkívüli módon, ha nem túl szépen fogalmaznám, azt mondanám, arra jutottam, hogy tartanék egy hosszú bevezetőt, és utána egy rövid beszédet. Ha egy kicsit árnyaltabban fogalmaznám, akkor pedig úgy mondhatnám, hogy szeretnék ehhez az imádsághoz, Jézus imádságához közel kerülni, ráhangolódni Jézus imádságára. És amikor ráhangolódtunk erre az imádságra, utána tulajdonképpen már nem sok mindent kell mondani, mert értjük magunkról is.

    Mit jelent ez a ráhangolódás? Ahogyan hívő emberként, vagy nem hívő emberként, de elképzeljük, vagy megéljük, mit jelent az, hogy Isten gondviselő, vagy hogy létezik ilyen, hogy gondviselés, vagy létezik, nem létezik, nem is értjük néha pontosan, hogyan is van ez, akkor nem csoda, hogy néha zavarok támadnak. Mégpedig azért, mert ahogyan fejlődünk az életutunk során, hogy mit jelent az, hogy gondviselés, vagy hogy Isten gondviselő, ez nagy változásokon megy keresztül. Erről a változásról szeretnék most beszélni, és utána el tudunk jutni Jézus imádságának a szívéhez.

    Hogy van az a pici gyerekkel, mondjuk az óvodással, aki már a maga módján nagyon is megéli, mi az, hogy gondviselés, mi az, hogy gondviselő? A kisgyereknek, az óvodás gyereknek ezt a világot az testesíti meg, hogy: „Legyen csoda!” Már csak azért is, mert egy óvodás gyerekben egyébként sem olyan egészen világos, hogy hol van a határa a realitásnak, hol a képzeletnek, a fantáziának. Ezért a gyereknek, ha mondjuk a mesét, és abban van egy-egy ilyen kijelentés, hogy Szezám tárulj!, vagy hogy Hahh!, akkor mi történik? Hát ő ezzel tud mit kezdeni. A gyerek jóban van a csodával, az számára olyan hétköznapi esemény, mint számunkra a hétköznapi realitás.

    Biztos hallottatok Nick Vujiciről. Nick Vujicic, a fiatal srác, aki hát most már nem is annyira fiatal, de mikor születik, karok és lábak nélkül születik. Ő maga írja azt, hogy amikor pici gyerek volt, miután az apja lelkész volt, és a család hívő, ezért ő hamar bekerült ebbe a világba, hogy Istenhez fordulunk az imádság formájában. Ő tudjátok, hogyan imádkozott? Kicsi gyerkőcként úgy imádkozott, hogy: „Istenem! Hogyha lehetséges… de hát neked minden lehetséges, akkor legyen úgy, hogy most lefekszem aludni, és akkor elalszom, és ami alatt alszom, akkor kinőnek a karjaim, meg a lábaim. És akkor, mire fölébredek, akkor én már olyan vagyok, mint mindenki más. Jó?” Egy óvodás gyerektől ez egy csodaszép imádság. Az óvodás gyerek, és mi felnőttként is őrizzük magunkban az óvodás gyereknek a képzeteit, hangulatait, érzéseit arról, mit jelent, hogy gondviselő, vagy gondviselés. Kitölti a világát az, hogy a gondviselés tulajdonképpen egyenlő a csodával. Hogy Isten bármit megtehet, és „Csiribi-csiribá!”, és lesz csoda.

    Igen ám, de az óvodás gyerek is, ahogy Nick Vujicic leírja: „Ahogy már iskolába mentem, és nagyobb gyerek lettem, nem is kell, hogy felnőtt legyek, nagyobb gyerek lettem, egyszer csak nagyon világos lett számomra, hogy sosem fognak kinőni a végtagjaim. Ez többek között, például egy csalódás vezethet el oda, hogy egyszer csak megváltozik annak a tartalma és viszonya, mit jelent, hogy gondviselő, és gondviselés.

    Amikor már iskolaéretté válunk, és vagyunk mondjuk kilenc, vagy tizenegy évesek, máshova kerül a hangsúly, mégpedig a következőre. Amikor már iskolás gyerekek vagyunk, nagyon nagy jelentősége lesz számunkra annak, hogy mi a jó, és mi a rossz, hogy ki jó, és ki rossz. Hogy mi az igazság, és mi a hamisság, mi a helyes, és mi a helytelen. Ezért hogyan gondolkozik a gyerek a gondviselésről és a gondviselőről? Új, hogy: „Na, akkor most már nem csak a csoda van, hanem az is van, hogy én jó leszek. És ha jó leszek, Isten jót ad, vagyis jutalmaz. És ha bárki rossz, akkor Isten majd büntet.” Tulajdonképpen a gondviselés témája egy más súlypontot talál. Ez pedig, hogy na, itt már tudok valamit tenni azért, hogy valamiképpen az Istenre is hatást gyakoroljak. Ha jó vagyok, jutalom, rossz vagyok, büntetés. Ez egy más fajta súlypont. Van egy nagy előnye, már rajtam is múlnak dolgok.

    Mi történik? Az történik már egy kisiskolással is, hogy megtapasztalja, hogy jó volt, és egyáltalán nem dicsérték meg érte. Jó volt, és nem kapott érte jutalmat. Valakik rosszak voltak, bántották őt, vagy másokat, és ő úgy látja, hogy ennek nem lett semmilyen következménye. Ez pedig oda vezethet, hogy egyszer csak az a világ, ami fölépült az által, hogy jól vagyok, és jön a jutalom, ha rossz vagyok, akkor jön a büntetés. És hogy így egy kicsit azért én is már szabályozni tudom ezt az egész világot, és cselekvőképesen vagyok benne, ez összetörhet, mert a tapasztalat nem írja alá.

    Így elérkezünk oda, már mondjuk, mikor serdülők vagyunk, ott megint máshova kerül a súlypont. A serdülő az a valaki, akiben a kétely még erősebbé válik, és azt mondja: „Jó, hát tudom, mit tanítottak a papok, meg tudom, mit mondanak vasárnap. Jó, hát tudom, a Gondviselő Isten, a Mennyei Atya. Na, hát akkor azért lehetne min gondolkozni. Itt a koronavírus, meg, na, szóval. Na, akkor ezek hogy vannak? Ki mit érdemelt meg, vagy hogy?” Vagyis, a serdülőben még erősebbé válik a kétely, de eközben fönntarthatja a viszonyát a gondviseléshez és a gondviselőhöz, mégpedig a következő módon. Azt mondja: „Na jó, azért ez pontosan hogyan van, azt nem tudom, de mondjuk szeretek nagyon egy papot.” Ez a pap azt mondja, hogy na, mégis csak van olyan, hogy gondviselő. Hát, jó, hát akkor lehet, hogy van. Vagy ez a pap azt mondja: „Tudjátok, mit? Gyertek, jöjjünk össze, imádkozzunk egy kicsit! Imádkozzunk, hogy a betegek gyógyuljanak meg!” És miközben egyfelől azt mondja ez a tizenöt éves fiatalember: „Ugyan már! Ki tudja, hogy ennek van-e egyáltalán értelme?”, másfelől, mert az a valaki, aki számára egy fontos személy, mondja, mégis csak eljön, főképp akkor, ha a barátai is ott vannak.

    A gondviselőhöz és a gondviseléshez fűződő viszonynak itt megint van egy újabb, nagyon izgalmas lépése, hogy egyre személyesebbé válik. Már nem csak a csoda, már nem csak az, hogy jót vagy rosszat tenni, hanem hogy van itt valami nagyon személyes szál és kötődés, akár Jézushoz, egy paphoz, a kortárs csoporthoz, egy számomra fontos tekintélyszemélyhez. Miközben elméletben nem tudom, hogyan van, ne is magyarázzák meg, aközben mégis csak a kapcsolatot fönn tudom tartani a témával, és a Gondviselővel.

    A következő lépés, ezt nevezhetnénk a hit felnőtt fázisának, de ez még nem érett, csak felnőtt. Ahhoz kapcsolódik, hogy már felnőtt korú vagyok. Itt a következő történik. Azt mondjuk, ki, hogy, valahogy megbirkózva, kiverekedve magát abból, hogy ez hogyan is van, vagy jutunk valahova, vagy nem, vagy vannak erről akkor most elgondolásaink, vagy nem. De hova kerül a súlypont? Oda, ha hívőként fogalmazom meg, hogy Isten rám bízta, ránk bízta, hogy a gondviselésnek adjuk a jeleit. Tehát Isten elküldte a Szentlelket, és ezért mostantól kezdve, hogy Isten egy Gondviselő Isten, ennek a tanúságtételét ránk bízta. Ezért az a dolgunk, hogy mi törődjünk, mi gondoskodjunk, mi menjünk el a szomszéd nénihez, mi vásároljunk be neki, mi ajánljuk föl – ez rajtunk múlik. Rajtunk múlik, ez azt fogja jelenteni, hogy az emberek ez által kapnak valamiféle tapasztalatot arról, hogy Isten tényleg Gondviselő Isten. De ez már most a mi dolgunk.

    Vannak, akik azt teszik, hogy itt vannak még vasárnap, vagy esetleg nézik a közvetítést, de azt gondolják, és ez a súlypont, hogy a gondviselés tulajdonképpen már a mi szabadságunk, felelősségünk és kompetenciánk, mert Isten ezt ránk bízta. Lesznek olyanok, akik azt mondják: „Miután ezt ránk bízták, minek jöjjek misére? Minek, akkor tulajdonképpen a vallásos magatartásnak nagyjából akkor bennem vége van. Mert úgyis az a lényeg, hogy én odamegyek, és segítek, és szolidáris vagyok, és teszek érte. Úgyis ezen múlik, hát mondhatjuk, hogy Isten rám bízta, hát ennyi.”

    Ötödik, ez a záró lépés. Az érett hitben megint csak új súlypontja lesz annak, mit jelent, hogy gondviselő, vagy gondviselés. Ez pedig a következő. Az érett hitű ember azt mondja, és most egy közkeletű gondolattal szeretném kezdeni, hogy: „Tégy meg mindent, mintha minden rajtad múlna! És bízz Istenben úgy, mintha minden rajta múlna.” Ez azért egy jó összesűrített gondolat, mert nagyon jól mutatja, hogy az érett hitű emberben az, hogy mit tesz Isten, mint gondviselő, mi az, hogy gondviselés, és hogyan szerepelek ebben én, valamiképpen egyensúlyba kerül. Azt is mondhatnám, hogy át tudom élni, hogy minden rajtam múlik, de közben azt is át tudom élni, hogy minden Istenen múlik. Amikor én eljutok a saját határaimig, akkor nem kétségbeesek, hanem például azt mondom: „Na, Uram! Most rajtad a sor.” De közben azt is tudom mondani, hogy minden egyes pillanatban nem úgy van, hogy most idáig csinálom én, és utána Isten, hanem hogy együtt csináljuk. Hogy Isten velem csinálja, és én Istennel csinálom, és ez valahogy egyensúlyba tud kerülni.

    Ha egyszerűen kéne megfogalmaznom, a következőt mondanám. Kialakul egy új fajta bizalom a gondviselőben, aminek az a jellemzője, hogy bízok, elvárások nélkül. Bízok Istenben, vagy Jézusban, a Gondviselőben, elvárások nélkül. Ha ezt egy picit szabad még kidolgozni, akkor úgy mondanám: Bízok Istenben elvárások nélkül, és naivitás nélkül, és kritika nélkül. Tehát bízok elvárások nélkül, naivitás, és egy folytonos kritikus lelkület, vagy szellemiség nélkül.

    Most érkeztem el a rövid részhez, Jézus imádságához. Ugyanis amikor Jézus elmondja ezt az imádságot, akkor bent van a fületekben, hogyan beszél? Azt mondja: „Áldalak téged, Atyám, mert elrejtetted ezt az okosak, a bölcsek elől, a kicsinyeknek nyilatkoztattad ki. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, és az élet terheit hordozzátok!” És most jönnek a kulcs mondatok, azt mondja: „Jöjjetek hozzám, és tanuljatok tőlem, mert én felüdítlek titeket, és nyugalmat talál a lelketek!” Hadd nézzük meg csak picit ezeket a részeket! Mit mond? „Vegyétek magatokra az én igámat, mert az édes és könnyű!” Szó sincs ebben az imádságban arról, hogy nem lesz teher, nem lesz nehézség. Nincs csiribi-csiribá, nincs egyszer csak belenyúlunk, magától megoldódik. Azt mondja: „Lesz teher, de hordozzátok úgy, ahogyan én. Mert úgy hordozható. Hogy én abban tudok nektek segíteni, hogy az a teher, amit úgy élhettek meg, így vagy úgy, ebben vagy abban a helyzetben, hogy elviselhetetlen, tudok nektek segíteni, hogy elhordozható legyen.”

    Mit mond még? Azt mondja, nem csak, hogy „Vegyétek magatokra az igámat, tanuljatok tőlem!”, hanem azt is mondja, hogy „Az én igám édes, és könnyű, és fölüdül a lelketek, fölüdítlek titeket, nyugalmat talál a lelketek.” Megint nem arról van szó, hogy én megoldom, nincs ilyen ígéret ebben az imádságban. Nem azt mondja „Megoldom.”, hanem azt mondja, hogy „Tudok nektek utat mutatni a forráshoz, és az olyan lesz, hogy miközben fárasztó, és nehéz, de már hordozható, aközben tudtok egy jóízűt inni, friss levegővel teleszívni a tüdőtöket, hogy egy kicsit megpihenni, és átélni azt, hogy…” Nem fejezem be, valami olyasmit, amit jól esik átélni, hogy aztán tovább tudjunk menni.

    Aztán mi hangzik el? Azt mondja: „Felüdítem a lelketeket.” Megint csak mi nem hangzik el? Nem csak az nem hangzik el, hogy „Majd mindent megoldok.”, és még csak az sem hangzik el, hogy „Minden, ami a testhez kapcsolódik, attól megszabadítalak, beleértve a szenvedést, a betegséget.” Hanem azt mondja: „Nagyon is tudom, hogy a test sok szenvedésnek az átélője. De én meg tudom azt tenni, hogy a lelketek közben fölüdüljön, hogy azt ti valahogy jó, és igaz, és egészséges, és valahogy emberséget hordozó lélekkel tudjátok vinni. A lelketeket fogom felüdíteni, hogy mindez ne tegyen tönkre benneteket, ne keserítsen el, hogy ne keseredjetek meg, hogy ne legyen az élet… Felüdítem a lelketeket.”

    És mi az, ami még elhangzik? Azt mondja: „Hozzám gyertek, és tőlem tanuljatok!” Milyen furcsát…, szinte, ha valaki más mondaná, azt mondanánk, hogy nem egy kicsit nagyképűség? „Tanuljatok tőlem. Szelíd vagyok, és alázatos szívű.” Ez mit jelent a témánk szempontjából? Jézus nem azt mondja: „…és akkor megoldom, és megoldódik, és magától, és…”, hanem azt mondja, hogy „Amit biztos, hogy tehettek, hogy közel jöttök hozzám, és a magatok módján próbáljatok olyan lenni, mint én!” A magatok módján, tökéletlenül, nagyon esendően, gyarlóan, hullámozva. „Gyertek közel hozzám, és alakuljatok olyanná, mint én!” Mi köze ennek a gondviseléshez? Az, hogy egyszer csak a súlypont nem ott van, hogy mi fog történni. Nincs minden a kezünkben, nem is lesz. Hanem hogy ki vagyok, hogy milyenné válok és alakulok?

    Ezért Jézus ígérete így szól: Akármi is történhet, én segítek nektek abban, hogy ti olyanná legyetek, hogy az számotokra elhordozható életté váljék. Ez az ígéret. Az, hogy mi alakuljunk és változzunk olyanná, hogy az élet elhordozható legyen, na ez a mi kezünkben van. Az a szép ebben, hogy akkor nem eseményeket várok el főleg, hanem átélem azt, hogy Isten mindig ad annyi erőt, hogy a saját lelkemet kézbe vegyem.

    A záró gondolat így szól: Itt van Jézusnak az imádsága, és ebben az imádságban egy olyan valakinek az imáját halljuk, aki a realitás talaján áll, ennyivel (két ujjal kicsit mutat – szerk.) nem mond többet, mint amire tényleg biztosan számíthatunk. Ámde, amire tényleg számíthatunk, azt nagyon világosan elmondja.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 10,37-42 - Évközi 13. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    28

    https://youtu.be/mEnfPKs46gc

    „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Nem lehet az én tanítványom.”

    „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Nem lehet az én tanítványom.” Erről szeretnék most beszélni. De rögtön hadd villantsam föl azt a sokakban ott élő, természetes képzetet, hogy itt akkor valahogy úgy tudnánk magunk előtt megjeleníteni ezt a dilemmát, helyzetet, esetleg konfliktust, hogy itt a szüleink szeretete, itt Isten és az Isten iránti szeretet. És akkor létrejönnek helyzetek, amelyekben ütközés jön létre. És akkor el kell döntenünk, hogy most őket szeressük, vagy Őt szeressük, Őt, vagy őket, és… Persze, láthatjuk ezt így, és megvan ennek a realitása, de hogyha Jézus szaván keresztül egy kicsit más irányba gondolkozunk: „jobban szeretni”. Mi lenne, hogyha nem ebben az összefüggésben, vagy modellben gondolkoznánk, hogy itt most őket, vagy őket, őt, őt, őt… hanem azt mondanánk, hogy Jézus arra hív meg bennünket, hogy szerethetnénk Istent egy más minőségben, mint ahogy a szüleinket szeretjük. Hogy itt nem egyszerűen csak ugyanazon a talajon álló két személy van – most mondjuk így, nagyon egyszerűen – és akkor választanom kell, hogy most melyiket igen, melyiket nem, melyiket jobban, vagy kevésbé, hanem itt egy minőségi különbségről van szó.

    A beszéd azt a célt tűzte ki, hogy abban az összefüggésben szeretnék erről beszélni, hogy azt mondja Jézus, hogy: „Aki meg akarja találni, meg akarja menteni életét, elveszíti. De aki elveszíti énértem, az megtalálja azt.” Vagyis amikor elmélyítjük magunkban azt a másik minőségű szeretetet Isten iránt, ami nem egy ugyanazon a talajon lévő személyek közti dilemmának a feszültségéről árulkodik, hanem valami más minőségről, hogy az hogyan szolgálja az életet, hogyan lesz igazzá bennünk az élet hétköznapiságában az, hogy egyszer csak akkor valahogyan az életünk elkezd növekedni és gazdagodni. Úgy, mint egyébként még akkor sem, hogyha egyszerűen csak valami vízszintes talajon álló küzdelemként, vagy dilemmaként képzeljük el a mai evangélium helyzetét.

    Az első gondolat így szól: Kétség kívül az ember hagyománytisztelő. Ott vannak a szüleink, és ott vannak az őseink, és ott van az örökségünk, és mindannyian valamilyen értelemben és módon eléggé tekintély- és hagyománytisztelők vagyunk. Akarva-akaratlanul így van. Tudjuk, hogy az emberi élet milyen mélyen beállítódott arra, hogy a tekintélyt, a hagyományt, az ősöket, a nála előbb születetteket természetes módon is tiszteljük, vagy legalábbis akkor hadakozzunk velük, vagy legalábbis hozzájuk viszonyuljunk és viszonyítsuk a saját történetünket.

    Milyen érdekes, hogy az ószövetségben Ábrahám, Izsák és Jákob istenéről van szó, újból és újból. Ábrahám, Izsák és Jákob, az ősök istene, atyáink istene. És jön Jézus, és ő ezt felülmúlja. Nem tagadja, nem egyszerűen szembemegy ezzel, hanem azt mondja: „Az én Mennyei Atyám. A mi Mennyei Atyánk.” Ez egy másik minőség. Mert nem mindegy, hogy Istenre úgy tekintek, mint az őseim istenére, vagy Istenre úgy tekintek, mint Jézus Mennyei Atyjára, vagy a mi mindegyikünk Mennyei Atyjára. Az nem ugyanaz.

    Hadd hozzak egy párhuzamot. Mondhatnánk azt, hogy: Kiben hiszünk mi? Hát, az egyház istenében, a keresztények istenében, a katolikusok istenében. De kétség kívül itt a mi hitünkben ezt messze felülmúló módon viszonyulunk Őhozzá, mert azt mondjuk, hogy a Mennyei Atyában, Jézus Atyjában, és a mi közös Istenünkben. Kétség kívül katolikusok, keresztények, hozhatnám a köröket, a sorokat. Természetesen, hogy igyekszünk Istenben hinni, de többről van szó, ha azt mondom, hogy a katolikusok istenében hiszek, a hagyomány istenében hiszek, a keresztények istenében hiszek, vagy Jézus Mennyei Atyjában hiszek. És amikor Jézus Atyjában hiszek, a mi Istenünkben, mindenkinek az Istenében, ez bennem felül tudja múlni a szeretetnek azt a minőségét, amikor csak azt mondom: Ábrahám, Izsák és Jákob, vagy az egyház, vagy a felekezet, vagy a vallásnak az istene.

    A második gondolat így szól: Nem csak a hagyománytisztelet, hanem a tekintélytisztelet is, ahogyan ebbe egy picit belekaptam már az előbb, egészen természetes módon jellemez minket. De tudjuk és látjuk, hogy a tekintélytiszteletnek is mekkora árnyéka tud lenni. Hány és hány kutatás szól arról, hogy egyszerűen csak valaki kiadja magát valakinek, vagy fölvesz egy egyenruhát, vagy a hivatali tekintélyére hivatkozik, és elkezd valami nagyon emberi sérülni. Már csak azért is, mert máris bólintunk, és sokszor az emberségünk megbicsaklik a tekintélytiszteletnek a porondján.

    Ezért a második gondolat így szól: Isten nem csak arra hív bennünket, sőt, egy kicsit ki is akar menteni bennünket abból, hogy pusztán csak Istent tiszteljük, vagy hogy Őt tiszteljük. De milyen érdekes, azt mondjuk, akár erre a szentmisére is, hogy istentisztelet. Gondolkoztam ezen, hogy ez egy jó kifejezés-e? Tulajdonképpen megbarátkoztam vele. Mondhatjuk azt, hogy ez egy tisztességes kifejezés. Valószínű az a közös minimumunk, akik itt vagyunk, hogy tiszteljük Istent. De el tudom képzelni, hogy van köztünk olyan valaki, aki szereti is. Van köztünk néhány olyan valaki, aki bízik benne. Van köztünk egy-kettő elvétve, aki még vonzódik is hozzá. De kétség kívül, a tisztelet egy olyan közös minimum, és hogyha valakiben megvan ez a tisztelet, hát joggal vagyunk itt, kétség kívül. Na de Isten nem azért hív bennünket ide, hogy tiszteljük. Már hallom, hogy valaki azt mondja: „Na, na, khh, khh, így kezdődik.” Hanem, mikor erről van szó, hogy Isten nem arra hív bennünket, atyánkat is tiszteljük, meg a Mennyei Atyát is tiszteljük, és néha ne tudjuk eldönteni, hogy kit jobban. Hanem miről is van szó? Azt mondja: Amikor istentiszteletre vagyunk meghívva, akkor ez azt jelenti, ha mi ezt fölül tudjuk múlni, ahogyan az pusztán csak a hagyományból és tiszteletből fakad, hogy nem csak arról van szó, hogy tiszteljük, hanem egészen természetes módon az a minimum, hogy sosem vagyunk Vele tiszteletlenek. Ha valakit szeretek, az elképzelhetetlen, hogy tiszteletlen legyek vele. Amikor valakit szeretek, elképzelhetetlen, hogy ne becsüljem őt.

    Tehát amikor Jézus azt mondja: „jobban”, akkor tulajdonképpen amikor azt mondja a hagyomány, hogy istentisztelet, akkor itt valami többről van szó, mint hogy egyszerűen csak tisztelni. Hanem hogy egész természetesen sosem akarunk és lennénk vele tiszteletlenek, de ezt nyilvánvalóan szeretnénk fölülmúlni.

    A következő gondolat: Az őseinkhez való tartozásunknak kétség kívül, hogy mindig nagy árnyéka van, mindig, és minél nagyobbak az őseink, annál nagyobb az árnyék. Minden nagy embernek van nagy árnyéka, és még a kicsiknek is. Ezért mikor az életünket úgy szervezzük, hogy az őseinkhez viszonyulunk, és viszonyítjuk magunkat, akkor megörököljük az árnyékukat is, megörököljük az előítéleteiket. Megörököljük azt, hogy mi mindenben tévedtek, megörököljük a tévedéseiket is. Megörököljük azt, amit ők ott és akkor még természetes módon nem is láthattak. Szeretem azt a képet, hogy mi azok vagyunk, akik fölállhatunk az óriások vállára. Mi lehetünk kicsi törpék, elég okosak vagyunk, fölkapaszkodunk az óriások vállára, ott már árnyék sincs, és az óriások válláról látjuk a fényt, és látjuk az árnyékot, és egy picit tovább látunk az óriásoknál. Fölszabadító az, hogy nem egyszerűen csak meg kellene próbálnunk olyannak lenni, mint az őseink, vagy egyszerűen csak folytatni az ősök hagyományát, hanem hogy arra vagyunk meghívva, hogy felülmúljuk az ősök hagyományát, hogy az óriások vállán állva lássuk az árnyékukat is. Ezért, miközben mi nem vagyunk óriások, aközben felül tudjuk múlni azt, ahogyan ők szerették Istent. És még csak nem is azért, mert jobbak, vagy különbek, vagy tehetségesebbek vagyunk, hanem tiszteljük őket annyira, hogy akarjunk fölállni a vállukra, és vagyunk annyira okosak, hogy onnan lássuk, mi a fény, és mi az árnyék a hagyományban és az örökségünkben.

    Következő gondolat. Természetes módon, ahogy ezt megint csak említettem már, tudatosan vagy nem tudatosan, a szüleink, a nagyszüleink, az őseink eligazodási pontként szolgálnak nekünk. Milyen gyakran hallom, mikor valaki arról beszél: „Na, elhatároztam, hogy biztos, hogy nem fogom úgy csinálni, mint anya. Na, hát pont úgy csinálom, még rosszabb is.” Sokakban él ez a gondolat, hogy nem akartam úgy csinálni, mint anya, és mégis úgy csinálom, mint anya. De ennél többről van szó. Akarva-akaratlanul hajlamosak leszünk úgy csinálni, mint a szüleink, de van másik két lehetőség, ami szintén nem elég nekünk. A másik lehetőség, hogy igyekszünk elkerülni minden olyan helyzetet, amiben fölmerülne az esélye annak, hogy úgy csináljuk, mint anya vagy apa. Éppen abból a félelemből kiindulva, hogy tudjuk, ha bekerülünk abba a helyzetbe, mi is úgy fogjuk csinálni. Tehát inkább elkezdjük az életnek bizonyos területeit elhagyni, mert nem akarjuk úgy csinálni, mint apa vagy anya, vagy a nagyszüleink, vagy akárkink. A harmadik. Sokszor a legbüszkébben szokták ezt mondani: „Én elhatároztam, sosem fogom úgy csinálni, mint apa, vagy anya.” Akik ezt mondják, tudnak nagyon büszkék lenni magukra. Egy valami azonban nagy valószínűséggel érvényes rájuk, hogy továbbra is a szüleik az eligazodási pontjuk. Mert nem úgy akarják csinálni, ahogy a szüleik. Jézus pedig azt ajánlja föl nekünk, hogy felülmúljuk ezt a három ösztönös magatartásmódot, hogy mindent ismételjünk, és vigyük tovább. Próbáljuk egyszerűen csak elkerülni a helyzeteket, nehogy valami olyan legyen, amit mi már nem akarunk, vagy egyszerűen csak túlkompenzáljuk azt, ahogyan láttuk a szüleinknél, és pont az ellenkezőjét akarjuk csinálni.

    Amire Isten hív, hogy szabadon döntsük el, hogy mi az, amit továbbviszünk, és mi az, amit nem. Hogy mi lesz az a helyzet, amibe belemegyek, akár kockáztatok is, mi az, amit nem fogok csinálni? Mi lesz az, amiben szabadon azt tudom mondani: „Ezt másképp akarom, mint a szüleim.” Ez mit jelent? Jézus fölajánlja magát egy új eligazodási pontként. Ő nem harcol a szüleinkkel, nem azt mondja, hogy tagadjuk meg őket, kérdőjelezzük őket meg, úgy mindenestől, hanem azt mondja, hogy az örökségeinkkel is sokkal jobban fogunk tudni bánni, ha találunk egy olyan eligazodási pontot, ami felülmúlja a szüleinket is. A következő gondolat tehát így szól: Egészen a szó szoros értelmében hatalmas életforrás fakad föl az ember szívében akkor, hogyha meg tudjuk becsülni ezt a másik eligazodási pontot, ami fölötte van annak, amivel egy életen keresztül tudunk harcolni, küzdeni, vagy akár küszködni.

    Következő. Természetes módon kötődünk a szüleinkhez. Persze vagy kötődünk, vagy éppen nem kötődünk, vagy éppen megsérültünk ebben, vagy szeretnénk kötődni. Sok minden lehet, de minden esetre a kötődés nagyon nagy téma, ma ezt slágertémának is tekinthetnénk. Mi az, amit Jézus fölajánl, hogy felül tudjuk múlni az ezzel kapcsolatos nehézségeinket, vagy akár panaszainkat, vagy elakadásainkat? Az első, hogy milyen sokszor mondják a szüleink, vagy mi magunk, hogy a szüleink adtak nekünk életet. „Én adtam neked életet.” De az életet nem a szüleinktől kapjuk, a szüleinken keresztül kapjuk. Egészen más minőség az, ha én a saját életemre úgy tekintek, hogy a szüleimtől kaptam, vagy sokkal reálisabban azt mondom, hogy az életet a szüleim nem tudták csinálni, nem tőlük kaptam, rajtuk keresztül. Az, hogy az életet rajtuk keresztül kaptam, ez éppen elég nagy dolog. Ennek aztán megvan a realitása, ezt lehet tisztelni, becsülni, elfogadni, elismerni. De egy egészen más fajta minőség jelenik meg az ember életében, ha látjuk, hogy az életet a szüleink is kapták, és az ő szüleik is kapták, és mindenki, aki ember ezen a földön, kapta, és legföljebb azt tudjuk, hogy továbbadjuk, vagy azt, hogy nem adjuk tovább. De az életet nem a szüleinktől kapjuk, hanem rajtuk keresztül. Ez ad nekünk friss levegőt, egy nagyobb szabadságot, hogy ne gondoljuk azt, hogy mindenben kizárólag csak a vízszintes világban szükséges és lehetséges tájékozódnunk és talajt fognunk.

    Ide szeretnék még mondani. A szüleink előszeretettel látnak bennünket a saját életük részeként. De mi többek vagyunk, mint a szüleink életének a része. Megint csak, szinte nem tudatosan mi magunkat is előszeretettel látjuk a szüleink életének a folytatásaként. Aztán persze vagy folytatjuk, vagy nem, vagy akarjuk folytatni így, vagy nem akarjuk folytatni. De minden esetre a gondolat ebben a vízszintes világban, hogy valahogyan ezt folytatjuk, vagy nem folytatjuk, vagy elágazunk… Jézus pedig fölajánlja nekünk azt, hogy természetesen lesz, amit folytatunk, lesz, amit nem. De az is lehetséges, hogy a szüleink életét felülmúljuk, hogy itt valami több és más jelenjék meg az életünkben.

    Emlékszem valakire, éveken keresztül készült a keresztelésre. Felnőttként ő akart keresztelkedni… Megkeresztelkedett, hogy gyorsan elmondjam a végét, ne kelljen izgulnotok, megkeresztelkedett. De sok éven keresztül nem, és egy ideig minden évben eljött egyszer beszélgetni, és elmondta, hogy de tulajdonképpen ő már keresztelkedne, de a szüleinek ez nem tetszene. És ennek ezer oka van; tudatosan nem mondom, hogy miért, mert rengeteg motívuma lehet, hogy a szülők miért mondják azt, hogy „Ne! Nekünk ez nem tetszik. Ez minket fölháborít. Minket megijeszt. Minket megakaszt, vagy dühít.”Olyan érdekes volt évszámra kivárni az idejét annak, hogy őbenne megérlelődjék az, hogy fönn tudja tartani a viszonyát a szüleivel, és ha akarja, láthatja az életét úgy, mint a szülei életének a folytatását. De kétség kívül fölül is múlhatja mindazt.

    Tudjátok, olyan érdekes volt papként is, hogy ő a szülői tekintélyre hivatkozott valamilyen módon, a tiszteletre, a megbecsülésre. „Mégis csak az apám. Mégis csak az anyám.” Milyen könnyen megvan bennünk – most így mondanám – egyháztagokban a kísértés, hogy akkor egyszer csak úgy csapjunk egyet, és azt mondjuk: „Na, és Isten tekintélye? Na, és az egyház tekintélye? És a kinyilatkoztatás? Nem több ez ennél?” Mi szokott ilyenkor történni? Ha csapunk egyet az öklünkkel, és hivatkozunk valami más tekintélyre, nem szolgáltuk a növekedését. Azt a növekedést, amiben végre ő szárnak eredhetne, szökkenhetne, és kinőhetné ezt az egész viszonyítási rendszert. Nem megtagadva, hanem hrrr! Most az egyik tekintély helyére betenni egy másik tekintélyt, ez nem növekedés. Ezért van óriási jelentősége, amíg megérleljük a lelkünkben azt, hogy itt nem egyszerűen csak egy dilemmáról van szó, hogy Őt vagy őket, hanem valaminek a fölülmúlási lehetőségéről van szó. Hogy nem csak folytathatunk, vagy nem folytathatunk valamit, hanem kinőhetünk valamit.

    Záró gondolat. A záró gondolat így szól: kétség kívül az őseinktől, a szüleinktől – szeretjük őket, vagy nem szeretjük, kevéssé vagy nagyon, ez most tulajdonképpen mindegy – megörököljük a sebeiket is. Van, amit oda is adnak, van, ami ránk kerül, van, amit meg mi kérünk mi magunk. Sokféle viszonyban lehetünk ezzel. Miközben ezeket a sebeket megörököljük, sőt, tőlük is kapunk. Mindenki sebződik a szüleivel való kapcsolatában, olyan nincs, hogy nem, hiszen ők is emberek, mint mi.

    Jézus azt ajánlja föl, hogy felülmúljuk a sebzettségből fakadó életet, azt, hogy pusztán csak a sebeinkben elvesszünk. Az ember hajlamos elveszni a sebeiben. Hajlamosak vagyunk akár a szüleink sebeiben is elveszni; nemzedékeknek, generációknak a sérelmében, fájdalmában, igazságtalanságában mi magunk elveszni. Akkor az azt jelenti, hogy valaki egy sebben elveszett.

    Biztos, hogy ismerjük mindannyian ezt a mondást: „Ép testben ép lélek.” De tudjuk, hogy nem igaz. Kétség kívül, egy ép testben lehet egy kicsit könnyebb, hogy ép legyen a lelkünk. Kétség kívül, ha mondjuk az élet nagyon fáj, nehéz ép lélekkel. De biztos ti is ismertek olyanokat, akik nem ép testben nagyon ép lélekkel tudtak élni. És persze fordítva is van, hogy valakinek ép a teste, és egyáltalán nem ép a lelke. Tehát miközben közhelyszerűen mondjuk: „Ép testben ép lélek.”, aközben tudjuk, hogy az embernek lehetősége van arra, hogy ne elvesszék a sebeiben, hanem a sebeinken keresztül felülmúljuk mindazt, amit a sebeink diktálnak nekünk. Akkor lehetséges az, hogy nem ép testben ép legyen a lelkünk. De most ha csak ennyit mondanék, és most leülnék, azt gondolnám, hogy „Náá, náá, dáá, dáá! Kicsit túl szép beszéd!” Hogy lenne a folytatás? „Ép lélekben…” Hogy folytatnánk ezt? „Ép testben ép lélek.” Most már tudjuk, hogy sebzett testben is lehet ép lélek. Sebzett lélekben… Ha folytatjuk a sort, azt mondjuk: „Ép lélekben ép Isten.” Egészséges lélekben egészséges Isten. Mi van, ha nem egészséges a lelkünk? Sebzett lélekben egészséges Isten. Hogy Jézus azt mondja, hogy lehetőséged van arra, hogyha nem csak a tested sebzett, hanem a lelked is, hogy ne vessz el abban, hogy gyógyulni, csak gyógyulni… Elveszel a sebedben. Hanem, hogy a sebzett lélekben is egészséges legyen Isten. Amikor valaki a sebzett lelkében, esetleg a sebzett testében és lelkében őrzi az egészséges Istent, az egy egész más minőség.

    A lezárás így szól: Kétség kívül ütköztethetjük ezt, hogy most akkor a szüleinket, vagy Istent, és kit…? Jézus azonban egészen természetes módon valami többet, valami mást, valami lenyűgözőbbet kínál nekünk. Az, amit Ő kínál, és fölajánl számunkra, érdekes módon meg is oldja bennünk az összes olyan dilemmát és feszültséget, de legalábbis elcsitítja és helyére teszi, ami abból adódott, hogy most Isten, vagy a szülők, vagy… Mindez akkor helyére tud kerülni, és el tud bennünk rendeződni.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 12. vasárnap

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    21

    https://youtu.be/eZZizO6xsyo

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 6,51-58 - Krisztus Szent Teste és Vére, Úrnapja

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    14

    „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké fog élni. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”

    Ez a kenyér, amit én adok, eledel a világ életéért.” Ráadásul, újból és újból elhangzik az, ahogyan Jézus még nem csak ezt mondja, hogy „az egész világ életéért”, hanem azt mondja, azért, hogy ez az élet örök élet legyen. Erről a tágasságról szeretnék beszélni az Eucharisztia ünnepén. Ahogyan Jézus ezt megfogalmazza, és elénk adja, ez egy egekig érő távlatosságot és tágasságot fejez ki. Az egész világért, az egész világnak, és az örökkévalóságért. Mit kezdjünk ezzel?

    Az első gondolat így szól: Hogyha alapvető kijelentésnek vesszük azt, ahogyan Jézus itt hagyja az Eucharisztiát, önmagát számunkra, hogy „nektek és értetek, a ti életetekért” akkor azt mondhatjuk, hogy ezzel tulajdonképpen a mi életünk irányát is megmutatja. Akár még merném ezt mondani, kijelöli. Mi ez az életirány? Másokért. Nagyon egyszerűen azt mondhatnánk, hogy a keresztény ember az a valaki, akinek az életiránya mások felé mutat, másokért.

    Rögtön azonban itt egy nehézséget is hadd említsek: a kulturális nehézség. Mert ma, ha vannak hívó szavak, akkor az éppen nem az, hogy a másikért, hanem az, hogy önmagamért. Az önbecsülésünk, az önfejlesztésünk, az önismeretünk, az önművelésünk, az önmegvalósításunk. Hogyan tudjuk ezt összeegyeztetni a Jézus által bemutatott iránnyal, hogy másokért? Nagyon egyszerűen azt mondhatnám, hogy megpróbáljuk az életünket beirányozni mások javára, önmagunk örömére. Másokért, mások javára, önmagunk örömére. Miért merhetem azt mondani, hogy ez a kettő milyen szépen össze tud fonódni, hogy mások javára beirányított élet, és hogy ez közben pedig egy örömforrássá lesz számunkra?

    Az evangélium örömének is része az az öröm, amit az által élünk át, hogy mások javára igyekszünk élni, de közben ez örömet is okoz nekünk. Mégpedig akár azért is, mert ma egyre inkább egy olyan világban élünk, és minduntalan tapasztaljuk ezt, hogy emberek megmutatják magukat, különböző felületeken próbáljuk eladni magunkat, rávenni másokat arra, hogy ők kívánatosnak lássanak, érdekesnek, vagy értékesnek. Milyen izgalmas az, hogyha nem ezzel kezdünk, ez kétség kívül lehet kísérője a tevékenységünknek, vagy az életünknek, hanem azzal, hogy megpróbálunk olyan személyiséggé alakulni, az életünket úgy formálni, úgy fejlődni, és magunkat fejleszteni, hogy ez mások javára legyen. Aztán, ahogy ezt próbáljuk aztán tényleg közhírré tenni, ez egy másodlagos dolog, vagy sokadlagos dolog. Az az ember, aki önmagát azért fejleszti, hogy ez mások javára lehessen, ez az önmagának a fejlesztése nap nap után magában a folyamatban örömforrás lesz. Ezért merem azt mondani, hogy mások javára fejlődni, ez saját örömünkre is van. Átéljük nap nap után ennek a derűjét.

    Az első gondolathoz még hadd fűzzek egy nagyon rövidke megjegyzést. Olyan szép az ünnepeknek a sora a liturgiában. De Jézus két dolgot mindig tesz: egyrészt utal mindig a jövőre, hogy mi fog történni, és ahogyan utal a jövőre, mindig mondja a következő lépést számunkra. A következő lépés mindig önmagunk felülmúlását igényli. Amikor megszületik, fogják a fejüket Mária és József, hogy „Hát ez hogy lesz? Ki is ez a gyerek?” Azután, mikor ott vannak a templomban, akkor Jézus azt mondja pici gyerekként: „Nekem atyám dolgaiban kell lennem.” Na, akkor megint fölül kell múlnunk magunkat. Mit jelent ez egy gyerektől, hogy atyám dolgaiban lennem? Aztán, ahogyan Jézus elkezdi mondani, hogy „Meg fognak ölni. –  Hogyan lehetséges ez? Veled ez nem történhet meg. – Föl fogok támadni. – Hát ez meg micsoda? Miről beszél?” Mikor föltámad, akkor azt mondja: „El kell mennem. – Jaj, ne! Hát most, akkor gyorsan legyen itt az Isten országa megragadható módon!” Akkor utána: „Elküldöm a Szentlelket. – Hát, az meg hogy lesz?” És végül elérkezünk az Eucharisztiáig: „Ez az én testem, és ez az én vérem. Így hagyom többek között magamat nektek.” Jézus mindig utal a jövőre, mindig mondja, mi a következő lépés. De a következő lépés önmagunk felülmúlását szokta igényelni. Ezért ezt a logikát hadd vigyem most tovább.

    Mit jelent a tágasság, az a fajta nagyvonalúság, ahogy az ember élete az egekig is elér, hogyha azt egy fejlődési útban igyekszünk megragadni, mégpedig úgy, hogy az igényli majd önmagunk felülmúlását? Az első gondolatot tulajdonképpen már megragadtuk: legyen önművelés, önmagvalósítás, de mások javára, önmagunk örömére.

    A második. De sokan szokták azt mondani: „Hát, én már felülmúltam magam: a családom, a gyerekek, a férjem, a feleségem, a szüleim.” Most különösen is: a szüleim. Olyan érdekes, hogy még most is, jó pár olyan program marad el a baráti körömben, hogy azt mondják a kedves ismerőseim: „Feri, inkább ne jöjjünk össze, mert kilencven éves az anyukám, nyolcvanhét éves az apukám. Most, ha ezen múlik, akkor inkább még visszafogom magamat. Mert hát túllátok magamon, és nekem fontos apu, vagy anyu.” Milyen sokan vagytok, voltatok, vagy vagyunk, akik vittétek és viszitek az ételt apunak és anyunak, vagy a nagypapának, a nagymamának. Olyan örömteli, éppen ezekben a hónapokban. Milyen sok áldozatot tudunk vállalni azért, mert azt mondjuk: „Persze, hogy túllátunk magunkon: apu, anyu, gyerekek.” Most nem is ragozom.

    Igen ám, de nézzük csak meg egy picit másik oldalról! A lélek ismerői a következőt mondják. Mikor valaki a családtagjaiért cselekszik, bennfoglalt módon tulajdonképpen magáért is cselekszik. Mégpedig azért, mert a legközelebbi hozzátartozóink a saját önazonosságunk részei. Ezért, miközben egyfelől azt mondjuk: „Jaj, de szép gesztusok! Jaj, de jó, szívet melengető!”, de aközben azért azt magunkért is csináljuk. Ezért, ha már valaki képes önmagán túllátni, és a család felé saját magát meghaladni, akkor neki a következő lépés az lehet, hogy rendben van, de tényleg, egy nagyszerű dolog, hogy a családod felé meghaladod magad, akkor jöhet a közösség, vagy valamilyen csoport, esetleg valamilyen intézmény. Ez a meghaladásnak lehet a következő lépése. Itt megint csak hadd utaljak arra, hogy kétség kívül az önazonosságunknak része, hogy csoportokhoz, közösségekhez, intézményekhez tartozunk – ez remek is. De mi az, ami szinte rögtön felüti a fejét? Amit így mond a szakirodalom: csoportközi konfliktus. Hogy mi ilyenek vagyunk, ők viszont olyanok. Mi ezek vagyunk, azok meg olyanok. Nem is, hogy őkazok, csak valami mutatónévmás.

    Hogyan nőhetjük ki magunkat? Úgy, hogy miközben nagyon is ragaszkodunk azokhoz a csoportokhoz, intézményekhez, közösségekhez, amelyeknek tagjai vagyunk, szeretjük ezeket a csoportokat, közösségeket, intézményt. Lehet felekezet, lehet egyház, lehet baráti társaság, akármi. De aközben, miközben nem tagadjuk az összetartozásunkat, nem megtagadjuk ezt, képesek vagyunk meghaladni azt. Nem megtagadni, hanem meghaladni. Az élet állandóan hoz kihívásokat, hogy egyszer csak valamilyen csoportnormával vagy szabállyal, sokszor íratlan szabállyal szemben valaki ragaszkodjon a saját közösségéhez, de közben azt meg is haladja. Például azért, mert nem hajlandó ellenségének tekinteni egy másik csoportot, vagy nem hajlandó kritikus lenni egy másik felekezet felé. A következő gondolat tehát így szól: Milyen nagy jelentősége van annak, amikor nagyon is tudunk ragaszkodni a saját csoportjainkhoz, de képesek vagyunk nem megtagadni, hanem meghaladni azt.

    Egy élményemet hadd mondjam el. Sok hónappal ezelőtt a világhálón föltámadt egy vita a húsevők és a nem húsevők között – hát, ez két markáns csoport. Akkor, most mindegy, hogy kikről beszélünk, a jelenséget akarom mondani, nehogy félreértsétek. Akkor többek között a nem húsevők csoportjából sokan harcosan kikeltek, és csúnyán beszéltek a húsevők csoportjával. Egyszer csak a húsevők csoportjából valaki írt egy rövid bejegyzést. Ez a következő volt: „Mit kellene tennem ahhoz, hogy legalább annyira becsülj, mint az állatokat?” Lehet, hogy ezt a helyzetet nem tudom jobban elmondani. Hogy miközben annyira tudunk örömmel, és mély meggyőződéssel kapcsolódni a saját csoportjainkhoz, ez helyes is, de néha tulajdonképpen ilyen megjegyzésekre van szükségünk, hogy fölébredjünk, hogy hát itt egyáltalán nem súroljuk az eget, miközben örülünk, hogy látunk magunk körül egy kis földet, ahol megvetettük a lábunkat.

    Most hogyha képesek vagyunk megragadni, megőrizni, de felül is múlni a saját csoportjainkhoz való tartozásunkat, akkor egyszer csak elérkezünk valamiféle egyetemességig. Mi az, ami segít itt megint csak önmagunkat fölülmúlni? Mikor az egyetemesség nem csak egy szólam nálunk: „Ó, de mindenki!”, hanem lesz egy-két nagyon konkrét emberünk, akikért cselekszünk. Nézzétek el ezt, hogy ezt így mondom, de gyakori jelenség az, hogy valaki, aki nagyon szereti azt mondani, hogy mindenki, és az emberiség, tulajdonképpen egész konkrétan kevés embert szeret. Nagyon könnyű azt mondani, hogy mindenki, de konkrétan szeretni egyeseket, az nagyon macerás, és nehézkes tud lenni.

    Itt megint két élményemet hadd mondjam el, amit én tanultam. Az egyik. Egy nálam jóval idősebb valakitől azt tanultam, ő mindig azt mondogatta, én meg akkor olyan huszonéves fiatal voltam, és néztem ekkora szemekkel a világba. Azt mondta: „Mindig legyen egy-két szegény embered.” De nagyon konkrétan, egy-két olyan szegény embered, nem olyan csak, akinek ott az utcán, az aluljáróban… piros lámpánál, hanem olyan valaki, akivel te személyes kapcsolatban vagy. Legyen mindig egy-két szegény embered, egy-két olyan szegény ember, aki tényleg számíthat rád. A másik, ezt egy másik valakitől tanultam, ő azt mondta: „Én azért tudtam nagyon sok mindent megtanulni az életben, mert volt nekem, ráadásul akkor még Nyugat-Németországból egy mentorom.” Neki az volt az életfilozófiája, hogy mindenki, aki az életben már megvetette a lábát, és már helyzetben van, ő így mondta: „Legyen öt embered, akit menedzselsz.” De ingyen, nem azért, hogy aztán majd, nem, ingyen. Legyen öt embered, akit segítesz az életben. Nem családtag, lehet, hogy nem is pont abból a kis szűkebb világból. Legyen öt embered, akit hogyha segítesz az életben, meghívod, fölhívod a figyelmét, ajándékozol neki egy könyvet, befizeted egy tréningre. „Legyen öt embered!”

    Mit jelent az, hogy fölülmúljuk magunkat az egyetemesség irányába? Jó értelemben azt jelenti, hogy az nagyon konkrét és nagyon személyes viszonyokban fog majd testet ölteni. Mi lehetne a következő lépés? Hát, itt most még van két pont, de egyre nehezebb lesz. Ezt így fogalmaztam meg, tudatosan, kicsit olyan éles legyen, hogy: Akkor elkezdjük felülmúlni magunkat a rosszakért. De olyanokért, akikkel kapcsolatban mi azt gondoljuk, vagy sokan azt gondolják, hogy tulajdonképpen megérdemlik, vagy a saját hibájuk. Sokat tettek azért, hogy ez történjen velük.

    Vecsei Miklóstól oly szeretem hallani, ahogy ő újból és újból a hajléktalan testvéreinkkel kapcsolatban elmond egy párhuzamot. Azt szokta mondani, hogyha látunk egy közúti balesetet, és a közúti balesetben látjuk, hogy emberek megsérültek, akkor nemde, milyen természetes számunkra, hogy nem megyünk oda megkérdezni, hogy ki volt a hibás, ki tartotta be a KRESZ-t, é ki nem tartotta be, hanem odamegyünk, és mindent megelőző módon segítünk, ahogy csak tudunk. Aztán, hogy ki hogy volt hibás, az egy másik történet.

    Ezért a következő lépés az lehet, mármost bizonyos értelemben úgy a jóleső egyetemességen túl, amikor felülmúljuk magunkat olyanok felé, akikkel kapcsolatban akár bennünk is konkrétan fölmerül az, hogy „Na jó, de ő valahogy, a mi szempontunk alapján… ez nem száz.” Ezt neveztem így, hogy a rosszakért.

    És jön akkor az utolsó szempont. Ez pedig, hogy aztán hogy ez még konkrétabb legyen, még húsba vágóbb: Olyanokért felülmúlni magunkat, akik nekünk ártottak, egészen konkrétan nekünk ártottak. Ez talán a következő lépés. Hogy ez mennyire nem könnyű, ezt mindannyian tudjuk. Hiszen zsigerileg van bennünk egy tiltakozás és ellenállás, hogy ebbe az irányba tovább menjünk. Természetesen nem arról van szó, hogy ne védhetnénk meg magunkat, hogy ne álljunk ki magunkért, hogy az igazságnak ne adjunk teret, hogy azt ki lehessen mondani. Természetesen. De mit jelent ez? Jézus azt mondja: „Ez az én testem, és ez az én vérem, a világ életéért.” A világba mindenki beletartozik, még azok is, akik jogtalanul, igazságtalanul, ki tudja milyen sokféle módon bántottak minket, vagy ellenünkre tettek. Az a test és az a vér őértük is adatik.

    Hadd hozzak ide egy nagyon egyszerű képet. Emlékszem, hogy amikor fiú voltam, még nem hát felnőtt, és akkor ott tíz-tizenkét éves, meghívott bennünket valaki a Velencei tóra a nyaralójába, és akkor ott az ikertestvéremmel mentem. Hát persze, mi ott eluntuk a felnőttek beszédjét. Mi mást tettünk volna, elkezdtünk a füvön focizni. Hát persze! És aztán nyilván elkapott a hév, és mi lett az eredménye? Fűkedvelő testvéreim biztos már ki is találtátok, sok helyütt kikopott a fű. Emlékszem, ahogy mentünk haza, akkor anyukám elmondta nekünk, hogy „Jó, hát én értem, ott fociztatok, meg untátok magatokat, de hát… Sok év munkája van benne abban a fűben, ti meg csak…”

    Mit akarok ezzel mondani? Tulajdonképpen három rövidke dolgot. Az egyik: a saját gyerekeink tapossák ki a füvünket. A saját gyerekeink hozzák majd az oviból a vírust, a saját gyerekeink. Azután a saját házastársunk megy az idegeinkre, és őrülünk meg tőle. És ami aztán most már nagy slágertéma, a saját szüleink, vagy nagyszüleink földolgozatlan örökségével kell bajlódnunk. Valahogy ezt a hármat senki nem kerüli el. A gyerekek zajongását és fűkitépését, a családi örökségeket, meg hogy a közelállóktól sérelmeket is beszerezzünk. Ezért gondoltam utolsó szempontnak azt, még ha nagyon karcos is, hogy abba a mindenkibe, meg „odaadom magamat a világ életéért”, kétség kívül nagyon jól tudjuk, beletartoznak a gyerekeink, a szüleink, a házastársunk, és természetesen nagyon sokan, akik valamilyen módon a mi szép gyepünket kigyepálták.

    Záró gondolat. Jézus azt mondja, átnyújtva a testét és vérét, tudjuk, hogy ez mi: ez egy kereszthalálban ölt testet. „Én odaadom az életem, ami azt jelenti, hogy a halált életté változtatom.” Amikor az Eucharisztiát ünnepeljük, nem csak az történik, hogy a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé válik, hanem az is, hogy a halált átváltoztatjuk életté. A halált nem lekicsinyeljük, hogy na jó…, nem bagatellizáljuk, hogy „Jó, hát mindenki átmegy rajta.” A halált nem is legyőzzük, mert mindannyian meg fogunk halni. A halált nem tudjuk kikerülni, mert előbb-utóbb megtörténik. Ezért Jézus átnyújtja magát, és azt mondja: „Átváltoztatom a halált életté.” És ez az a tágasság, amire meg vagyunk hívva. Ezért mondhatja többek között Jézus: „Az egész világ életéért, mindenkiért.” Ez az, amit mi a hétköznapokban, a saját utunkon életté tudunk váltani. Még pedig azt, hogy nap-nap után, kapcsolatból kapcsolatba valamiképpen a halált átváltoztathatjuk életté.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 3,16-18 - Szentháromság vasárnapja

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    07

     


     

    Az üdvösségről az ítélet összefüggésében.

    Először is, bár szokatlan módon, egy hirdetéssel szeretném kezdeni, mert talán most hallgatjuk ezt a legtöbben, és ér el az információ benneteket. Folytatni fogjuk az online közvetítéseket. Ez úton is szeretném nagyon-nagyon megköszönni azoknak, akik az elmúlt hetekben több, mint egy hónapig, ezt lehetővé tettétek. Csak akik nem itt vagytok, hanem nézitek messzebbről, ez nem olyan egyszerű dolog ám. Jelenleg az, ahogyan a közvetítés zajlik, itt alaphangon öt ember munkája. Ezért aztán, csak előre mondom nektek, hogy egy hét, vagy két hét, ahogy a műszaki dolgok létrejönnek, mert ezek a fölszerelések nem a templomnak a tulajdonai, úgy használhatjuk őket szívességből, a közvetítésnek a dolga egy kicsit egyszerűbb minőségű lesz. De azért használható lesz, csak akkor tudjátok, hogy ez miért van így. Mert akkor már saját fölszereléssel fogunk dolgozni. Tehát, nagyon köszönöm a munkátokat! És akkor Szentháromság vasárnapján hadd beszéljek az evangéliumról.

    Mégpedig, nem szeretném hallatlanba venni azt, hogy itt egyrészt megjelenik az üdvösség témája, másrészt az ítélet témája. Tehát nem akarok csak az üdvösségről beszélni, hanem mennyire sokatmondó lehet, ha nem kerüljük el ezt a témát, és az üdvösségről az ítéletnek az összefüggésében fogunk most elmélkedni.

    Az első gondolatom így szól: Hogyha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a témát, akkor azt a mondatot mondhatnám az evangélium alapján, hogy Isten a bűnöst üdvözíteni akarja. Hát azért ez elég furcsa, nem? Hogyhogy a bűnöst üdvözíteni akarja? Nem úgy van a gyermeki logikában, hogy a bűnöst meg kell büntetni, a jókat meg kell jutalmazni? Úgy tűnik, Isten felülmúlja a büntetés-jutalmazás logikáját és világát. Vagyis, azt mondhatnám, hogy Isten országában felülmúljuk az ítélet, a büntetés, és a jutalmazás logikáját. És hogyha most egy gyerekmisén lennék, akkor a gyerekektől azt kérdezném, vagy kérném tőlük: Légy szíves, egészítsétek ki ezt a mondatot, hogy „Isten a bűnöst üdvözíteni akarja úgy, hogy ne akadjunk föl ezen.” Hogy az igazságérzetünk is a helyén tudjon maradni, hogy egyszerre tudjunk örülni annak, hogy Isten irgalmas, de azért ne érezzük azt, hogy ez valahogy az igazságosság kárára megy.

    Jaj, de kíváncsi lennék, mi lenne az az egyetlen szó, amivel érdemes volna kiegészíteni. Elmondanám most az én ötletemet. Ha az egyik gyerek valami ilyesmit mondana: „Isten a bűnös embert üdvözíteni akarja.” Hát én máris azt mondanám, hogy: Alleluja! Vagyis, úgy mondhatnám, hogy persze, hogy Isten üdvözíteni akar mindenkit, még pedig azért, mert nem csak bűnöst lát, hanem embert lát, egy bűnös embert lát. Isten amikor körbenéz, éppen ez a csodálatos, hogy nem csak bűnösöket lát, hanem embereket lát. És miután embereket lát, ehhez kapcsolódik oly természetes módon, hogy meg is testesül. Embereket lát, akik történetesen követnek el bűnöket. És mindenki követ el bűnöket, ezért aztán Isten mindenkiben az embert nézi. Látja a bűnöst, de az embert nézi. És hogy ez mennyire megrendítően, milyen következetesen, válságos helyzetekben is Isten látásmódja, a keresztre feszítéskor mit mond Jézus? Azt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit csinálnak!” Látja, hogy bűnösök azok, akik ezt teszik, hiszen ártatlanul ítélik el, de embereket lát, akik tudatlanok.

    Mikor az apostolok fölháborodnak, hogy nem fogadták őket be az útjuk során Jeruzsálemben, akkor kicsit olyan pökhendien azt mondják, hogy: „Meg kéne őket büntetni. Hívjuk le Isten haragját?” S akkor Jézus azt mondja nekik: „De hát álljatok már meg! Azt se tudjátok, milyen lélek lakik bennetek.” Isten milyen gyakran a tudatlant látja bennünk, vagy ahol más helyen azt mondja Jézus: „De hát nem az egészségesnek kell az orvos, hanem a betegnek.” Látja ő, hogy bűnösök vagyunk, és akkor mondhatjuk: „Bűnös! Persze, akkor jöjjön az ítélet!” Na de hogyha beteget látok? Hát, akkor az orvos után fog kiáltani.

    Az első gondolat így szól. Miért tudjuk megbékíteni a lelkünkben azt, ezt a kifejezést, és ennek az ellentmondásosságát, hogy a bűnös embert az Isten az üdvösségre hívja? Azért, mert nem csak a bűnöst hívja üdvösségre, hanem a bűnös embert. És azért, mert miközben látja ezt, nem ezt nézi, hanem az embert nézi, és ezért ebben lát. Ezért mondhatjuk azt bátran, a hitünkből kiindulva, hogy Isten országa felülmúlja a jutalmazás-büntetés világát.

    A második gondolat. Hogy van akkor ez? Ítélkezhetne, de üdvözíteni akar? Minden ember bűnös, és mégis üdvösségre vagyunk meghívva mindannyian? Itt egymást kölcsönösen kiegészítő igazságokról van szó, csak éppen Istennek más a vonatkoztatási pontja. A vonatkoztatási pontja nem az, hogy „Bűnös!”, hanem hogy egy sokkal tágabb nézőponttal tekint le ránk, nem tagadva, hogy hát tényleg azok vagyunk. Tudjátok, azon gondolkoztam, hogy most azt mondjuk, hogyha valakiben van koronavírus, ez a fajta, amivel most küzdünk, nem léphet ide be, ne jöjjön ide be. Mondjuk-e azt, hogy aki bűnös, az ne jöjjön ide be? Hát, dehogy mondjuk, hát csak jöjjön! Milyen érdekes, egy kis vírussal már nem jöhettek be, de bűnösen szabad. De még akkor azt is mondhatnánk, hogy itt Isten meghív bennünket, a bűnösségünk nem akadály. Mégpedig azért, mert Istennek nem a „bűnösség – nem bűnösség” a vonatkoztatási pontja, ahonnan aztán a döntéseit meghozza.

    Ez tehát a második gondolat, hogy nem tagadjuk azt, hogy gyerlék… Gyerlék? Összevontam két szót: gyengék, és gyarlók, és ebből lett a gyerlék. Nem véletlen. Gyengék vagyunk, gyarlók vagyunk, bűnösök, esendők, tudatlanok, betegek, sérültek. Hát ki tagadja ezt? És milyen jól esik azzal a szabadsággal élni, hogy Isten szeretetének nem kulcsa az, hogy ezeket tagadnunk kellene, mismásolni, elkenni, mert hogy Isten nem onnan indul ki, hogy bűnös, vagy nem. Mi is tudhatjuk, hogy Ő mindegyikünkkel így van. Nem ez a vonatkoztatási pont. Isten országa túl van a jutalmazás és büntetés logikáján.

    Azután, a harmadik gondolat így szól. Hogyha megpróbálnánk megragadni, hogyan van túl Isten országa a büntetés-jutalmazás logikáján, az ítélet és nem ítélet világán, úgy van túl, hogy minden, ami az ítélet felől nézve valahogy egy személytelenségbe kerül, azt Isten mindig nagyon személyes szempontból látja. Nem csak azt mérlegeli, most bűn, nem bűn, helyes, helytelen, igaz, hamis, rendes, nem rendes, hanem személyeket lát. És mert személyeket lát, ezért egészen másképp viszonyul, mint hogyha személytelen tartalmakkal kellene csak boldogulnunk, vagy bánnunk.

    Ma már három babát is kereszteltem. A keresztelésre jöttek a családtagok, és ott lett egy kis zavar a templom előtt, ahova kimentem eléjük, hogy most akkor kell maszk, vagy nem kell maszk? Családi körben vagyunk, csak kevesen leszünk, hát akkor most kell maszk, vagy nem kell maszk? Akkor valaki fölvetette azt, hogy „Én olyan helyről jövök, ahol nem kell.” S akkor… hát biztos, van ilyen hely. Úgy elkezdtünk azon beszélgetni, én nem mondtam, hogy… Elkezdtünk azon beszélgetni, hogy de tulajdonképpen, hogyha fölvesszük a maszkot, az nagy segítség, mert azért most vasárnap itt alaphangon négyszáz ember van a templomban, hát négybe elosztva. Hát akkor azért, hogyha ezzel valamit tudunk tenni másokért, hát akkor talán érdemes. Most azon túl, hogy azon ötleteljünk, hogy most ez a szabály, vagy nem szabály, most itt ez a szabály, vagy nem ez a szabály, vagy meddig szabály, vagy lehetne nem szabály… Milyen érdekes, hogy amikor ezen gondolkozunk, most ez a szabály, nem ez a szabály, egészen el tudunk veszni, még jól össze is veszhetünk egymással. De amikor elkezdünk azon beszélgetni, hogy: „De négyszáz ember, jó, azért tényleg, kicsit óvjuk egymást, jó, hát akkor miért ne vehetném föl?” Tehát Isten országa a személyesség felé múlja fölül a jutalmazás-büntetés világát.

    Itt ahogy mentem ebédelni, vezettem az autót, hallgattam a rádiót. Kovács Kokó István olimpiai bajnok ökölvívónk nyilatkozott, muszáj idéznem tőle valamit. Elnézést, ha nem szó szerint idézem. Azt mondja: „Hát mi itt az ökölvívásban sokat tevékenykedők, hát, néha sóhajtva állapítjuk meg – és azt mondta az olimpiai bajnok ökölvívó –, és nekem a legnagyobb szomorúság az, amikor valaki az edzőterembe lejár tíz-tizenöt évig, és amikor befejezi a pályafutását, és megkérdezzük, hogy <> És ha valaki azt mondja, hát ő ide edzésre jött, hát tíz-tizenöt év alatt nem lett több, meg nemesebb, meg igazabb, meg jobb. Lehet, hogy magyar bajnok lett, de az is lehet, hogy még nagyobb sikereket ért el.” És azt mondja az olimpiai bajnok öklöző: „Ha valaki lejár tíz-tizenöt évig az edzőterembe, és a tíz-tizenöt év után nem lesz ettől több, akkor teljesen mindegy, hogy milyen sikereket ért el, mert akkor az a tíz-tizenöt év egy kudarc volt.” Na, ez az, amikor valaki a saját világában megfogalmazza, mi az, hogy több, mi az, hogy ott vagyunk tíz-tizenöt évig az edzőteremben, és mégsem a siker a legfontosabb, hanem hogy tizenöt év múlva mit mondunk majd erről a tizenöt évről, hogy az fontosabb. Ezért, aki tizenöt év öklözés után azt mondja: „Én ezt vagy azt megéltem, és megtanultam, és nemesedtem, és okosodtam.”, neki érdemes volt csinálni, akkor is, ha nem lett bajnok. Ha pedig valaki bajnok lett, és akkor… lehet, hogy neki talán mást kellett volna csinálni, mert bizonyos szempontból elveszett.

    Ide szeretném még ezt is mondani, hogy… Nem tudom, lehet, megmosolyogtok ezért. Láttatok-e már olyan műsort, hogy valakinek, akit a közössége nagyon szeret, az Egyesült Államokban játszódnak ezek az epizódok, elcsenik az autóját, ami nagyon rossz állapotban van, és az őt szerető közösség kipofoztatja ezt az autót, meglepetés, és egy hét múlva a roncsból egy csodás autó lesz. Mindegyik műsornak valahogy az a logikája, hogy elmondják a szereplők, akik hát ajánlanak valakit, hogy az ő autóját hozzák rendbe, hogy hát azért akarják, hogy pont az ő autója legyen szép, miközben ezek az emberek sokszor már hatvan-hetven-nyolcvan évesek, azért, mert hogy megérdemli. Hogy egész életében élt-halt a családjáért, a közösségéért, a hazájáért, hogy ez egy rendes ember, nagyon megérdemli. Olyan érdekes, hogy miközben megcsinálják egy hét alatt az autót, van egy meglepetés, amikor egyszer csak ott lelepleződik, gyönyörűen csillog-villog, és ott is elmondják: „Hát, ha valaki megérdemelte ezt a jutalmat, hát akkor a mi apukánk, vagy nagypapánk, vagy barátunk.” De aki kapja az autót, én soha nem hallottam még azt, hogy azt mondta volna: „Nagyon köszönöm az autót, tulajdonképpen most így rendben vagyunk. Tulajdonképpen megérdemeltem, már vártam is. Tehát kicsit azért ez… most hetven évesen egy kicsit későn van.” Hát de én ilyet még sose hallottam, hanem azt hallottam, hogy az emberek ott sírnak, alig tudnak beszélni, és azt mondják: „Hát, ez hogy lehet? Hát de nem szerethettek ennyire. Hát ez hihetetlen, hogy ti így szerettek engem.” Maga az, akiről a környezete azt mondja, hogy megérdemli ezt a jutalmat, ő maga nem így éli meg, hanem úgy éli meg, hogy „Teljesen oda vagyok. Egy életen keresztül leszek hálás nektek.”

    Még a lélek ismerői is arról beszélnek, hogy amikor üzleti viszonyban vagyunk, most a legszigorúbban mondom ezt, a legszorosabb értelemben, akkor nyilván egy logikus logikája a cserekapcsolatoknak, a csereviszonyoknak, az adok-kapoknak az, hogy hát, körülbelül a pénzem ellenértékét kapjam meg valamilyen módon. Ugye, hogy akkor ott a csereviszonyok igazságosan alakulnak. Na de azt mondják a lélek szakértői, hogy amikor már szorosabb emberi viszonyokban vagyunk, nem pusztán csak szigorúan vett üzleti viszonyban, például családi kapcsolatban, házastársi kapcsolatban, hogy ott a cserefolyamatok logikája természetszerűen megváltozik. Már nem az lesz a logika, hogy 50-50%, hogy mennyit adtam pont, és mennyit kaptam pont, hanem az, hogy azt éljük át, hogy azért adunk és kapunk, mert ez kölcsönösen jól esik nekünk. És azért, mert az adásban, és a kapás elfogadásában átéljük azt, hogy fontosak vagyunk egymásnak, hogy szeretjük egymást, hogy figyelünk, vagy törődünk egymással. Vagyis a cserefolyamatok logikája, bár létezik az adok-kapok, nem érvénytelenítődik, onnan tudjuk, hogy nem érvénytelenítődik, hogyha nagyon elbillen, akkor kétség kívül a kapcsolatnak is egy problémája lehet ez. De alapvetően nem ez a mozgatórugó, hanem az, hogy fontos vagy nekem, és ezt szeretném számodra kifejezni. És akkor is ki akarom fejezni, hogyha én egy idő után kicsit mondjuk többet adok, mint amennyit te. Akkor is ki akarom fejezni, mert attól nem szeretlek kevésbé.

    Ez tehát a harmadik gondolat. Azt is mondhatnám, hogy ilyenkor nem az ellenértékét akarom, vagy nem visszavárom, hanem egy kapcsolatban vagyok, ahol jól esik ebben az adás-kapásnak a hullámzásában élni. Hálásnak lenni, és örömet okozni, és meglepetést szerezni – egyszerűen ezért csinálom. Következő gondolat.

    Az Isten országának a logikája olyan értelemben is felülmúlja az adok-kapok, jutalmazás-büntetés világát, hogy nem elsősorban azon gondolkozunk, hogy mi helyes, mi helytelen, mi jó, mi rossz, hogy van ez, hanem azon, hogy: Hogyan tudnánk egy másik személy javára lenni? És az egy másik logika, mint hogy megérdemli, nem érdemli meg, igaz, hamis, helyes, helytelen, jó vagy rossz.

    Hadd hozzak erre egy számomra szívbe markoló példát. Múlt héten éppen emlegettem nektek azt az afroamerikai fiatalembert, hát nem is annyira fiatal ember, akit ugye súlyos, szörnyű módon megöltek a nyílt utcán. Akkor még nem lehetett tudni, hogy szinte az egész világot fölkavarja ez, akkor ez egy hír volt a sok közül. Azóta ehhez kapcsolódóan láthattunk két féle rendőri magatartást. Láthattunk egy videót arról, hogy jön nagyon sok rendőr, és áll ott egy hetvenöt éves idős bácsi, és ellökik, és beüti a fejét, és már ott a vértócsa a feje alatt. Akkor elmondják ezek a rendőrök, hogy ők a parancsot teljesítették. Az volt a – most így mondom – törvény, az volt a szabály, az volt a parancs, hogy oszlassanak. Hát és hetvenöt éves volt, kit érdekel? „Oszlatni kellett, ő meg ott volt útban, akkor oszlattuk.” És milyen más, amikor ott van a tömeg, és mondjuk a rendőrfőnök azt mondja, hogy „Térdeljünk le!” Őnekik is lehet, hogy az a parancs, hogy ha ilyen és ilyen magatartást tanúsítanak, akkor oszlassunk, és mégis, a rendőrfőnök azt mondja: „Térdeljünk le a tüntetők előtt, és fejezzük ki azt, ami túlmutat azon, hogy ti tüntetők vagytok, mi parancsot kaptunk, hogy oszlassunk.” Ez messze túlmutat azon, és döbbenetesek ezek a képek, ahol annak a logikáján, hogy bűn és büntetés, és adok és kapok, hát a letérdelés messze túlmutat ezen. Megrendítően túlmutat. De ami gyönyörűség benne, hogy amikor ott letérdelnek ezek a rendőrök, sokszor a helyzetet már ott és akkor sokkal jobban meg lehet vele oldani. Milyen érdekes. Mert attól félünk, hogyha majd nem ez lesz a vonatkoztatási pont, hogy bűnös, nem bűnös, igaz, hamis, jó, rossz, akkor majd valahogy nagy lesz a káosz. Nagyon gyakran azt látjuk, hogy pont fordítva van. Nem a káosz nő, hanem az emberség. És ahogy az emberség nő, ez megszólítja mindegyikünkben az emberséget, és ez felülmúlja azt. Még azt is felülmúlja, amit akartunk, vagy vágytunk.

    Következő gondolat. Az ítélet és üdvösség dilemmájában: Most akkor ítélet, üdvösség, hogyan ítélet, hogyan üdv, hogyan van ez? Eszembe jutott egy élményem, kapcsolódva az előző gondolathoz is. Meghívtak egyszer tartani egy előadást az evangelizációról. Hát, ha engem meghívnak, én elmondom, mit gondolok az evangelizációról. S akkor elmondtam, hogy mit gondolok, körülbelül valami ilyesmit, mint most. Végül föltettem a kérdést, hogy van-e valakinek kérdése. Látszott, hogy aggódva, egy valódi félelemtől indíttatva egy férfi jelentkezett, és azt mondja: „Jó, de hogyha mindez így lenne, akkor mi lesz a dogmatikával? Mi lesz a hitigazságok csodálatos kétezer év alatt kimunkált rendszerével? Mi lesz a dogmatikával?” Tudjátok, mi jutott nekem eszembe? Hogy ez egy jogos kérdés. Jogos, mert én is tanultam dogmatikát, hitigazságok rendszere, azt szokták mondani, a teológiának a szíve: a dogmatika. Ahol a vonatkoztatási rendszer ez, ott a dogmatika a legfontosabb. Ott tényleg az a kérdés, hogy mi lesz a dogmatikával. De nekem erről a kérdésről egy másik kérdés jutott eszembe. Értem én ezt az aggodalmat, meg is értem, hogy mi lesz a dogmatikával. De van egy másik kérdésem, amit szeretnék mellé tenni: Mi lesz az emberrel? Mi lesz az emberiséggel? Hogyha kérdést kellene választanom… Nem kell választani, mert a kettő egymást kölcsönösen kiegészíti. Akkor vonatkoztatási kérdésként mégis csak azt tenném előtérbe, nem elfelejtve a másik kérdést, hogy: „De mi lesz az emberrel?” Azért, mert ez nem kevesebb, hanem több.

    Amikor ti fölveszitek a szájmaszkot, esetleg lehetne: „Én már túl vagyok a víruson.” De tudjátok, én is túl vagyok a víruson, de egy csomó helyre megyek, fölveszem. Most kezdjem el magyarázgatni? Hát fölveszem. Hogy én már nem fertőzök? Fölveszem.

    Most a záró gondolat. Csaba testvér egy olyan izgalmas szempontot mondott. Azt mondja, sokszor, mikor fönt vagyunk a világhálón, és kommentelünk, akkor előszeretettel ülünk valamiféle bírói székbe, és a bírói székben ítélkezünk élők és holtak, az egész emberiség fölött. Hogy olyan könnyen beülünk egy bírói székbe, amikor a világhálón kommentelünk. És hogyha szabad nekem választani, én nem ülök be ebbe a bírói székbe, nem tagadva, hogy van jó és rossz, és helyes és helytelen. De nem szívesen ülök ebben a székben, azért, mert vannak jobb székek is, és inkább szívem szerint azokba ülök.

    Ezért a záró gondolatom így szól: Hogy van akkor, hogy a bűnöst akarja üdvözíteni? Arról van talán szó, hogy azt mondja a szent író, hogy aki hisz, üdvözül. De most akkor elértünk ide, hogy megsejtsünk valamit. Mit jelent itt ebben az esetben a hit? Azt jelenti, hogy Isten nem a bírói székben ül, személytelenül, bűnt és nem bűnt, helyes és helytelent elválasztva, hanem egy emberi széken ül. Az emberség székén ül, és embereket lát, és egy kapcsolatra hív. Egy kapcsolatra. Azt mondja: „Számomra mindaz, amit el akarok hozni, és az Isten országát szeretném veletek együtt megvalósítani, az úgy lehetséges, hogy kapcsolatban vagyunk egymással. És ahogyan kapcsolatban vagyunk egymással, ti egyre jobban megismertek engem.” És egyszer csak a súlypontok elindulnak. Mert az elején az történik, mint azzal a kedves hívő testvéremmel, aki félelemmel telien azt mondja: „Mi lesz a dogmatikával?”

    Egyszer csak már nem a kárhozattól való félelem, vagy az aggodalom, a szorongás az, ami meghatároz. Tehát már nem az ítélet lesz a nagy témánk, hanem az üdvösség. Nagy dolog a hívő ember életében, mikor átéli azt, hogy nem az ítélet a nagy téma, az üdvösség. Mert ha az ítélet bárkinek, katolikus embernek a nagy témája, félhet elég sokat. De ha az üdvösség a nagy témám, akkor szabad teret engedhetek magamban a legmélyebb, legcsodásabb vágyaimnak. Hát, ha nekem lehet választani, én biztos nem a félelmeim között akarok élni. A vágyaim között, a mély vágyaim között, az ihletett vágyaim között, a Szentlélek által inspirált vágyaim között, abban szeretnék létezni.

    De ennél is van több. Hát hogyne lenne több. Mert Isten országa fölülmúlja ezt, hogy ítélet, és akkor félünk, vagy… Egyszer egy idős pap bácsit arról kérdezték, hogy „Mondd meg, tulajdonképpen te azért most már idős vagy, tehát neked már nemsokára bekopogtatnak. Hogy vagy ezzel, hogy ítélet, meg örök élet, meg üdvösség? Hogy vagy ezzel?” Azt mondja: „De tulajdonképpen én Jézussal vagyok kapcsolatban, és mi annyira jóban vagyunk mármost itt, az utóbbi időben mindenképp, hogy én ezt a témát le is vettem a napirendről. Ide figyelj, annyira jóban vagyunk egymással, én ezt teljesen rábízom. Egyébként is, hát ő a főnök. Hát én ezt teljesen rábízom. És ahogy rábízom, olyan jól esik nekem ezt rábízni, de nem is aggódok emiatt. Ebben a szeretetkapcsolatban miért aggódnék? Teljesen rábízom. Ezt mondja a szent író: <> Elérek oda: teljesen rábízom. De közben az igazság másik részét nem érvénytelenítem. De azért én azt teljesen rá merem bízni.”

    A záró gondolatom így szól. Amikor az ítélettel bajlódunk, tulajdonképpen a jelent a múlt felől látjuk. Amikor az üdvösséggel kezdünk el foglalkozni, akkor a jelent a jövő felől tekintjük. És amikor elérkezünk oda, hogy már nem is az ítélet a témánk, és már nem is az üdvösség, hanem egyszerűen jó együtt lenni, és megteszünk mindent, hogy ezt a jót folytassuk. Az üdvösség az, hogy kapcsolatban maradok Istennel, akivel jó. Mert egész jól összebarátkoztunk itt, a Földön. Akkor tulajdonképpen már nem a múlt felől nézem a jelent, nem a jövő felől nézem a jelent, hanem megérkezek a jelenhez, és azt mondom: „Hát, Veled tényleg jó.”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 20,19-23 - Pünkösdvasárnap

    Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    31

    Pünkösd ünnepéről szeretnék szólni. Mégpedig azzal a nehézséggel számolva, hogy ahogy hallottuk az olvasmányban, hogy még ahogy a tanítványok együtt vannak, és hallják a nagy zúgást, na, még ezzel tudunk valamit kezdeni. Hogy ez egy nagyon sajátos zúgás, és esemény lehetett, hogy ott hatalmas tömeg jött össze, hát, ez már nem hétköznapi. Azután, hogy lángnyelvek, és majd aztán hogy nyelveken beszélnek úgy, hogy mindenki a maga szava járását érti, ez annyira rendkívüli, hogyha ebből a rendkívüliségből akarunk kiindulni, az a sejtelmem, pici aggodalmam, hogy nehéz helyzetben maradunk. Ezért nem fölülről lefelé szeretném tekinteni Pünkösdnek az ünnepét, arról beszélni, hogy a Szentlélek hogyan… Hanem sokkal inkább nézzük meg a másik irányból, az ember felől, lentről fölfelé tekintve. Mi adhat nekünk kapaszkodót, hogy föltáruljon a Szentlélek Istennek a szépsége, és az ő életünket átalakító lehetősége, hogyha az emberi lélekből indulunk ki?

    Egy párhuzamot szeretnék hozni, ez nagy segítségünkre lehet. Ez pedig a következő. Mielőtt megnevezném ezt, egy talán sokunk közös élményére szeretnék utalni. Néhány nappal ezelőtt megrendíthetett bennünket az a hír, hogy az Egyesült Államokban egy afroamerikai fiatalembert öt percig, miután a rendőr térdelt a nyakán, és ő többször kérte, hogy megfullad, és engedje el, ez a rendőr megölte. Most tudjuk azt, hogy óriási zavargások vannak mindenfelé, sok-sok államban. Miért hozom ezt ide? Azért, mert itt van egyetlen egy embernek a halála, akivel kapcsolatban ott van még másik három rendőr, mondhatnánk, másik három karhatalmi, hogy tegyek rögtön egy utalást Jézus halálára. Ők is benne vannak, nem állítják le a társukat. Ott vannak nézelődők, és a nézelődők, hát, szólnak, hogy hagyja abba, de hát nyilván látják, hogy az a rendőr hogyan áll hozzá, meg a többi. Tehát akkor mit tesznek? Inkább akkor csak olyan tisztes távolból, úgy óvatosan, nehogy velük is ez történjen. Ez az esemény, most a megrendültség szavával élve is mondom ezt, egyetlen ember halála hogyan ráz föl, és rendít meg tízmilliókat, százmilliókat, és most már a világhálón keresztül lehet, hogy milliárdszámra beszélhetünk. És joggal.

    Azért akartam ezt idehozni, mert ha az ember felől szeretnénk megsejteni Pünkösd üzenetét, akkor azt abban a folyamatban, és azon folyamaton keresztül tehetjük meg, hogy: Mi történik itt az apostolokkal? Hogyan éri őket a Szentlélek? Hát, annak előzménye van, még pedig az, hogy élik a hétköznapi életüket, majd pedig jön Jézus, és néhány év alatt gyökerestül fölkavarodik minden, teljes életmódváltás, egészen másképp élnek, egészen mást csinálnak. Megváltozik a személyiség, az értékrend. Majd pedig nemhogy beteljesedik mindez az életükben, hanem Jézust megölik. Ahogy megölik, akkor úgy összeülnek. Halljuk, itt most már az evangéliumnál vagyunk. És félelmükben zárva tartják az ajtót, mert hát nem is mertek ott lenni, amikor az ítéletet végrehajtják. Joggal, hát a történelem igazolta később, hogy a félelmük, hogy nekik is bajuk lehet, hogy megölhetik őket minden további nélkül, hogy az reális volt. Reális volt a félelmük, ami miatt bezárkóztak. Akkor eltelik ötven nap úgy, hogy a föltámadt Jézussal találkoznak, ami hát megint csak azt hiszem, kissé megterhelhette az emberi lelket, minden gyönyörűségével együtt. Majd pedig akkor átélik, hogy Jézus fölmegy a mennybe, ez egy újabb veszteség, és akkor ez után érkezik meg a Szentlélek. Hát ebben a folyamatban, összefüggésben próbálhatnánk meg most értelmezni, mit jelent ez, hogy a Szentlélek Isten az életünk része?

    Hogyha egy kifejezésbe kellene összesűrítenem, hogy az emberi lélek felől hogyan indulhatnánk el, hogy az elmélkedésünknek nekilássunk, akkor azt mondhatnám, hogy itt nagyon sok hasonlóság jellemezhette ezeknek az embereknek, az apostoloknak a lelkét, mint ami a poszttraumás növekedést átélt személyeket jellemzi. Nézzétek el ezt a kifejezést, de azért is mondtam el, nem akarom ezt most már többször mondani, csak hogy halljátok, hogy honnan indítom az emberi megfontolásokat. Hogyha van kedvetek, nézzetek utána! Ami történt az apostolokkal ez alatt a két-három év alatt, amilyen események, a föl-le… Hát, ha a szó szoros értelmében nem is traumatizálódtak, de hogy nagyon hasonló élményeik lehettek, nem mondtam sokat. Mi történhetett velük? Hogyan érkezik a Szentlélek?

    Az első gondolat így szól: Átélik azt, és átéljük azt – most már majd többesszámban fogok beszélni, mert a mi Pünkösdünkről van most szó – az első rész, hogy átéljük, az élet mennyire törékeny. Hogy egy pillanat alatt, mint ahogy az az afroamerikai fiatalember, hogy tíz perccel előtte, még a halála előtt eszébe se jutott, hogy ez vele megtörténhet, de senki másnak, és tíz perc múlva már nem él. Hogy az a növekedés, amire a Szentlélek Isten képessé tesz bennünket, azt például úgy írhatjuk le, hogy egyszerre éljük át, és eleven bennünk, és megrendít, és összetör, és megcincál, és megrág bennünket az életnek a törékenysége, az esendősége, a veszendősége, ez a pillanatszerűsége is, és közben pedig, miközben ezt nem tagadjuk, hanem nagyon mélyen merjük átélni, vagy átküzdöttük-verekedtük magunkat, sokszor persze segítséggel, aközben egyszer csak az élethez fűződő viszonyunk megváltozik, és elkezdjük az életet nagyon nagyra tartani, valami olyan kincsnek és értéknek, ami, hát egyszerűen szavakba nem is fogható.

    Tehát, mindig így fogok beszélni, lesz hét-nyolc pont, és mindig, hogy mi az az emberi talaj, amire aztán valahogy a Szentlélek a maga működésével valamiféle növekedésre tudja az emberi lelket indítani. Nézzétek el nekem ezt a hét-nyolc-kilenc pontozást. De tudjátok, most ez egy új műfaj. Én is tanulom, hogy most mit hogyan érdemes. Lehet, hogy majd egy fél év múlva már csak két pont lesz, mert rájövök, hogy inkább úgy érdemes. De most talán… Na most!

    Tehát ez az első alapvető szempont, hogy egyszerre van meg már annak a tapasztalata, annak a megrendítő élménye, hogy az életem mennyire esendő, veszendő, mennyire tud egy hajszálon múlni. És közben milyen irányba visz engem a Lélek? Hogy fölismerem, hogy közben az élet mekkora kincs, és milyen érték. Szinte emiatt az élethez fűződő viszonyom alapvetően meg tud változni.

    A második gondolat. Átéljük a magányt és a kiszolgáltatottságot. Az apostolok bezárkózását, azt, hogy mennyire egyedül tudunk lenni rettenetes nagy bajokban. Sőt, hogy van az a szenvedés, hiába szeretnek bennünket nagyon sokan, mégiscsak a szenvedő embernek van egy kikezdhetetlen magányossága is. Van egy közössége minden szenvedővel, de van egy kikezdhetetlen magányossága. Tehát, miközben átéljük a magányosságunkat, a magunkra maradottságunkat, és az ilyen értelemben való kiszolgáltatottságunkat, a Szentlélek abba az irányba visz bennünket, és ez a poszttraumás növekedésnek az iránya, hogy egyszer csak rácsodálkozunk arra, hogy mennyire fontosak nekünk a kapcsolataink. Miközben annyira, néha elviselhetetlen tud lenni az, ahogyan egyedül tudjuk magunkat érezni, aközben, ezen átküzdve-verekedve magunkat, rácsodálkozunk a kapcsolataink szépségére.

    Nem tudom, hogy milyen élmények, hát… Hogy fejezzem be a mondatot? Milyen élményekkel gazdagon érkeztetek ide? A legapróbb találkozásokra gondolok. Amikor láttad megint a benzinkúton azt a kutast, akit már ismersz régóta. A közértben azt a valakit, a boltban azt a valakit, akárhol azt a valakit. Nekem az lett az élményem, hogy valahogy egész másképpen köszöntjük egymást. Volt egy jó sok hét bezárkózás, és utána ahogy egymással találkozunk, egészen azt merném mondani, valahogy van bennünk egy közös cinkosság, hogy úgy egymásra nézünk, és: „Na, hogy vagy? Na, megvagy?” Azok az emberi kapcsolataink, amelyek sokszor olyan felszínes számba mehettek, hát, hiszen csak beugrok, csak két mondat, csak ő is teszi a dolgát, én is. Hogy azokból megsejtettünk valamit, hogy talán azok nem is olyan felszínesek, hogy azok valódi emberi kapcsolatok. És hogy milyen jól esik az, hogy ezekben a viszonyokban ez eddig sosem történt esetleg meg, de most megtörténik az, hogy ezzel a cinkossággal, hogy értjük mi egymást fél szavakból, mert te is átélted, amit én: „Na, hogy van?” S akkor erre kicsit úgy tudjuk azt mondani: „Most már megvagyunk.”

    Tehát a második, hogy éppenséggel a növekedés, és amit a szentlélek Isten bennünk el tud indítani a fejlődés szempontjából, az, hogy miközben megéljük a magányt és a magunkra maradottságot, egyszer csak fölértékelődnek az emberi kapcsolatok. Ez azután az életvitelünkben kezd megnyilatkozni.

    Következő gondolat, hogy átéljük a sebezhetőségünket és a gyöngeségünket. Most nem csak a betegségre, a vírusra vonatkozóan, hanem úgy egyáltalán, hogy sebezhetők vagyunk, és tudunk nagyon gyöngék lenni. Az az érdekes, hogy amikor valaki a növekedés irányába megy, nem tagadjuk a sebezhetőséget és a gyöngeséget, sőt, nagyon eleven annak a tudata. Ezért is tudunk némi részvéttel lenni mások iránt. De miközben nem tagadjuk a gyöngeséget és sebezhetőséget, szinte magunk számára is meglepő módon valami erőt is tapasztalunk magunkban. Sőt, a képességeknek – sajnálom ezt a kifejezést –, a kompetenciának valami sajátos tudta is megjelenik azokban, akik ezeken a folyamatokon átmennek. Úgy tud valaki közel kerülni a saját erejéhez és képességéhez az élethez, hogy egyáltalán nem tagadja a gyöngeséget, az esendőséget és a sebezhetőséget. Mert annak a tapasztalata, az benne eleven, és ő azt őrzi is, nem eltávolítja, nem fél tőle, nem megúszni akarja, elevenen őrzi, és mégis megjelenik az erőnek az élménye.

    A következő, ahogyan a sebezhetőséget átéljük, és aztán az erőt és a kompetenciatudatunkat. Éppen a szakirodalom mondja ezt a példát, hogy nagyon sokan, akik a szó szoros értelmében súlyosabban is traumatizálódtak, ezek a személyek később a következőt mondják el az életnehézségeikkel összefüggésben. Azt mondják: „Na, ha azt kibírtam, akkor ezt is megcsinálom. Hát, ha azon valahogy átjutottam – az lehet, hogy egy év volt, lehet, hogy tíz –, na hát, ha abból kiverekedtem magam, vagy ki tudtam belőle kerülni, na akkor erre is képes leszek.”

    A következő gondolat: átéljük azt, hogy sok minden egyáltalán nem fontos. A bajban ezt át tudjuk élni, hogy mennyi mindent tartottunk fontosnak, ami egyáltalán nem fontos. De milyen irányba visz a fejlődés? Hogy miközben azt mondjuk, na tényleg, most már egy csomó mindenről tudjuk, hogy nem fontos, aközben egyre világosabban látjuk, hogy mi az, ami lényeges, mi az, ami tényleg fontos.

    Pár nappal ezelőtt egy családot hallgattam, és azt mondja ott az édesapa, hogy: „Nekünk három gyerekünk van, de a harmadik baba értelmi fogyatékosan született.” Ahogy megjelent a családban az értelmi fogyatékos baba, itt van máris a sebezhetőség, itt van máris a… nem is folytatom. Azt mondja ez az édesapa: „Sok évbe tellett, de sok év nyűglődésén keresztül átjutva azt tudom mondani, hogy egyrészt akkor átértékelődött minden. Rájöttem, hogy mennyi mindent tartottam fontosnak, ami egyáltalán nem az. És most, hogy átmentem ennek a folyamatnak a derekán, most már sokkal világosabban látom, hogy mi az, ami tényleg számít.”

    Ha Pünkösdöt meg szeretnénk ragadni, akkor annak lehet egy olyan jellege, hogy egyszer csak átéljük azt mi magunk, a saját élethelyzeteinkben, akár beleértve ezt a néhány hetet, vagy akár egy-két hónapot, hogy kiderült, hogy sok minden, amiről azt gondoltuk, enélkül nem lehet élni, meg milyen lényeges és fontos, simán éltünk nélküle. És ha valaki átjut ezen a folyamaton, egyszer csak talán meg tud fogalmazni valamit, hogy: „Jó, de akkor mi az, ami valódinak bizonyult, és érvényesnek.”

    A következő gondolat így szól: Átéljük, és átéltük a múltnak a szenvedését, a gyötrelmét. Azok, akik át tudtak jutni a saját fájdalmaikon, ők el tudják mondani az élettörténetüket, vagy egy-egy eseményt úgy, hogy annak a fájdalom része is a leírásban szerepel. Azt nem kell eltüntetni, nem kell legyinteni, de nem is beleragadnak, hanem elmondják annak a szenvedés és fájdalom részét. És miközben el tudják mondani a szenvedés és a fájdalom részét, ami lehet, hogy nem egy napig tartott, hanem tíz, vagy húsz évig, aközben, miközben ezt el tudják mondani, és az eleven bennük, és lehet, hogy egy életen keresztül így is marad, legföljebb talán az ereje, az intenzitása csökken, aközben nagyon világosan és határozottan új célokat képesek kitűzni, és megjelenik bennük a reménység. Ez tehát a következő gondolat.

    Eszembe jutott egy hölgy, akit már emlegettem itt pár évvel ezelőtt. Ez a hölgy megjelent nálam, egy előadás után keresett meg, és elmondta, hogy nagyon sötéten látja a világot. Beszélgettünk, és beszélgettünk, és ment aztán máshova, és eltűnt a szemem elől. Aztán sok évvel később, egy másik előadás után megint odajött, de már nem volt ugyanaz az ember, többek között azért, mert már hiányzott az egyik végtagja. Elmesélte nekem, hogy ő aztán belecsúszott a szenvedésnek valami elviselhetetlen depresszív sötétségébe. És ő úgy döntött, hogy ezt nem tudja tovább elviselni, és a metró elé ugrott. Igen ám, de túlélte, számtalan műtét, egy év kórház, és megmentették az életét, de egy végtagja odalett. Eljött hozzám, és két dolog miatt jött. Az egyik, azt mondta: „Feri, ebből a szenvedésből született egy verseskötet, és én szeretnék neked ajándékba adni egyet. De a másik, hogy el akarom neked mondani, hogy te tudod, hogy mikor nekem mindenem ép volt, és megvolt minden végtagom, én nem tudtam mit kezdeni az élettel. Nem tudtam, aztán nem akartam, és később meg nem bírtam. Most, hogy nincs ez a végtagom, most pedig minden reggel úgy kelek föl, hogy pontosan tudom, hogy az életemnek van értelme, hogy miért akarok élni, hogy miért van kedvem reggel fölkelni. Elég csak nézni a testemet, aminek az egyik végtagja hiányzik.” Az beszél így, aki a szenvedés gyötrelmén átment, és a Szentlélek Isten által oly nyilvánvalóan segített irányt képes volt fölfedezni, és új reményt, és új célokat találni egy végtag hiányában is.

    A következő gondolat. Azok, akik átmennek ezeken a nagyon mélységesen szenvedésteli folyamatokon, őket az jellemzi, hogy elevenen őrzik magukban nem csak a szenvedést, hanem negatív érzéseket és érzelmeket. Ezek egy idő után már nem fojtogatják őket, és nem lehetetlenítik el, de előhívhatóak, és elevenek tudnak lenni. Ámde milyen irányba haladnak? Miközben nagyon is átélik, és nagyon is az életük része a fájdalom és a negatív érzések, aközben elkezdik tudni ugyanolyan intenzíven átélni a pozitív érzéseket. És tudnak akár lelkesedni, tudnak nagyon hálásak lenni, tudnak nagyon örülni, tudnak ujjongani. Miközben lehet, hogy úgy fájt nekik az élet néha, ahogy nekünk még soha.

    Emlékszem, egy férfiemberre, idős volt már, mentem be a kórházba, ott haldoklott. Az derült ki róla, a szó szoros értelmében, hogy tizennyolc évesen ő a II. világháborúban katona lett. El lehet ezt képzelni, ő a szó szoros értelmében traumatizálódott a II. világháborúban, tizennyolc évesen. Olyan hálás volt ez az ember az életért, ahogyan én beszéltem vele, hogy hát, ha rágondolok, a könnyem kicsordul. Egy olyan mély, egy szinte fölfokozott hálával tudott megemlékezni és beszélni, mint hogyha nem is egy olyan valaki lenne az, akivel találkozom, aki azt élte meg tizennyolc évesen, amit. A Szentlélek abban segít, hogyha már átéltük annak a fájdalmát és gyötrelmét, hogyha az a mélység már a miénk, akkor a pozitív érzések is onnan, a mélységből tudjanak fölfakadni.

    Azután, a következő. Akik átmennek ezeken a nagyon nehéz folyamatokon, őket egyaránt jellemzi az, hogy nagyon sok, szinte hiábavalónak tűnő töprengés jellemzi az életüket. Ugye, ezt ismerjük? Mikor történik valami igazságtalan, valami megrendítő, vagy embertelen, elkezdjük kérdezni: „Miért?” De most nem is a miért kérdés itt az érdekes, hanem az, hogy töprengünk. „Ez hogy lehet? Nem megy a fejembe. Hogyan történhetett ez meg? Hogyan éljek ezután? Mi van akkor a világgal, mi van akkor énvelem?” Ez sokszor évekig tart, évtizedekig, és kérdezünk, és töprengünk, és nyűglődünk, rágódunk. Azt mondják azok, akik értenek az emberi lélekhez, hogy ebből a rágódásból a jó irány, amit a Szentlélek is segít bennünk az, hogy egyszer csak ebből a töprengésből, rágódásból, a miértekből hirtelen valami értelem adatik számunkra. Egyszer csak valahogy nagyon egyszerűen meg tudunk valamit ragadni és fogalmazni, ami számunkra valahogyan az életünk értelmességéről ad hírt. Ezért az a vívódás, a töprengés, a rágódás nem hiábavaló folyamat. Főképp akkor, hogyha már egyre tudatosabb, hogy mi az az irány, amibe a Szentlélek Isten akar bennünket segíteni.

    Az a kósza gondolatom lett, hogy itt van Húsvét ünnepe, ötven nap, és akkor jön Pünkösd. Tulajdonképpen, ha most az emberi lélek felől nézem, nem csodálkozom. Most képzeljétek el, hogy Krisztus meghal, akkor ott jön a sötét. Hát már azzal mit kezdeni? Akkor föltámadt, találkoznak vele. Ezzel mit kezdeni? Utána elmegy. Azzal mit kezdeni? Hát, magunk között szólva, nem sok az az ötven nap. Nem csodálom, hogy a tanítványoknak kellett egy ötven nap, hát az a minimum, hogy úgy valahogy egyáltalán be lehessen fogadni ebből valamit, hogy át lehessen élni belőle valamit. Az intenzitása, a mélysége, ez a sűrűség… Tehát ez a gondolat így szól, hogy ezért tehát az az idő, amit eltöltünk a rágódással, a töprengéssel, a kérdéseinkkel, az nagyon hasznos idővé válhat.

    Végül az utolsó szempont így szól: Átéljük, és a tanítványok hú, de átélhették, a saját végességüket. Miközben átéljük a saját végességünket, aközben valamiképpen megsejtünk valamit a végtelenségből is. Amit szívem szerint úgy mondanék, hogy akkor itt a Pünkösdöt megint csak előtérbe helyezzem, annak a szó szoros értelmében, hogy nyitva van az ég. Miközben átéljük a végességünket, és a szívünknek a beszorítottságát, aközben föl tudunk nézni az égre, és látunk végtelen távlatokat.

    Az jutott eszembe, én nem tudom, tinektek volt-e lehetőségetek legalább egy kis balkonkertészkedéshez, vagy kertészkedésre? Talán egy picit, remélem, egy picit igen. De hát, hogy vártuk már az esőt? Minden nap: „Essen már az eső!” De én öntöztem a növénykéimet, ez rendben van, de ha csak egy picit is van erről tapasztalatotok, én öntöztem rendesen a növényeimet, és a víz, amit adtam nekik, csodálatos. A csapvíz? Csodálatos! Egyszer kaptam egy hűtőmágnest, a Coca Cola betűinek a stílusában: Csapvíz. Ez a hűtőmágnes éveken keresztül ott volt a hűtőszekrényen, míg valakinek meg nem tetszett, mert most már nincs ott. Azért is mondom ezt, mert hát a csapvíz egyszerűen csodálatos. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Itt isszuk. Tudom, hogy az országban nem mindenhol, na de úgy a többség: finom, ó, ah, egészséges. De azért csak egy kicsit steril, csak egy kicsit klóros. De a csapvíz csodálatos. Na, hát azt tudjuk mi csinálni. De amikor leesett az eső, hát, hogy az a növényekre hogyan hatott? Öntözhetjük akárhogy azt a növényt, amikor az eső esik rá, hát a levelük, a viráguk, a gyümölcsük! Egy másik dimenzióba kerülnek, hát az egy másik minőség. Ha Pünkösdről kellene beszélnem, akkor ezzel a képpel szeretném befejezni. Az ember csodálatos, nagyon hasznos, kitűnő csapvizet képes előállítani. De mi ez az esőhöz képest? Mi ez ahhoz az esőhöz képest, ami odaföntről érkezik?

    Ezért talán a záró gondolatom így szól. Tulajdonképpen hogyan találkozik Isten és ember Pünkösdkor? Mint az eső és a föld. Valahogy úgy, hogy az ember, aki nem csak nyitott és érzékeny, hanem – most ezt a kifejezést szeretném fölerősíteni – fogékony, az ember, aki fogékony. És az ember, aki fogékony, és képes a befogadásra, egyszer csak átélheti, mint föld és növény az égből jövő eső kapcsán azt, hogy egy egész más minőség alakul és formálódik általa és benne.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekMt 28,16-20 - Urunk mennybemenetele

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    24

    Azzal szeretném kezdeni, hogy nehéz volt nélkületek. Hát, micsoda döbbenetes, nagy dolog, hogy most itt vagytok!  Még most azt sajnálom, hogy nem látom a szátokat, nem látom, hogy mi hogyan érkezik meg hozzátok, de már ez is valami, hogy legalább az alakotokat látom, meg a szemeteket, a többit meg valahogy hozzáképzelem. Gyóntattam délelőtt, azért is hozom ezt szóba, hogyha akarnátok gyónni, van lehetőség, ott a Mária kápolnában, oda tudtok menni. Picit nagyobb is a légtér, arra gondoltunk tehát, hogy inkább átmegyünk oda. De ahogyan gyóntattam, minduntalan az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, ahogyan lépésről lépésre kapjuk egymást vissza. Nézzétek el nekem, hogy ezt mondom, de úgy eszembe jutott egy-egy villanás erejéig, hogy aki éppen gyón, tulajdonképpen milyen is az orra, meg milyen is a szája, egészen elfelejtettem. Úgyhogy majd azok lesznek a szép idők, amikor az orrokat és a szájakat is visszakapjuk. De most ezt csak olyan élményszerűen akartam elmondani nektek. Szóval, jó, hogy itt vagytok. Nélkületek elviselhetetlen volt, ezt most már tudom nektek mondani. De…

    Szeretnék arról beszélni, ahogyan az evangéliumban elhangzik az, és ez lenne most a kulcs témánk, hogy a tanítványok közül jó néhányan még mindig kételkedtek. A kételyről szeretnék beszélni, a hívő ember kételyéről. Arról a kételyről és kételkedésről, amely olyan sokféleképpen megjelenhetett az előző hetekben, hónapokban, vagy akár most is jellemezhet minket.

    Az első gondolat így szól. Milyen érdekes ez, hogy miközben azt mondja Máté evangélista: „Egyesek azonban még mindig kételkedtek.”, milyen érdekes, hogy ezzel a kétellyel milyen nyilvánvalóan összebékíthető volt az, hogy miközben kételkedtek, odamentek ezek a tanítványok, ahová Jézus hívta őket, bár kételkedtek. Amikor meglátják Jézust, leborultak előtte, bár kételkedtek, és amikor azt mondja Jézus: „Na, ez lesz a küldetésetek, menjetek!”, akkor tudjuk, bár kétség kívül lesz majd Pünkösd, ami egy óriási nagy változás, de kétség kívül, ezek a tanítványok, akik ott és akkor még kételkedtek, mennek, és még az életüket is oda tudják adni.

    Az első gondolat tehát így szól. Az, amikor mi átéljük a kételkedést, hogy az még milyen sok mindennel is összebékíthető, és milyen sok mindennel lehet természetes barátságban. Tehát attól, hogy kételkedek, attól még milyen sok jót tudok tenni. A kétely nagyon sok mindent nem zár ki, amit érdemes továbbra is csinálnunk.

    A második gondolat. A kételkedés, a kétely, a bizonytalanság, vagy az elbizonytalanodás az jó lehetőség arra, hogy a hitünket elmélyítsük, az istenkapcsolatunkat megerősítsük. Minduntalan találkozom azzal, és talán ti is ezt már hallottátok tőlem, hogy amikor például kórházba megyek valakihez, és éri őt egy nagy sorscsapás, akkor szinte forgatókönyvszerűn elhangzik az a mondat, hogy „Hát Feri! Atya! Elvesztettem a hitem. Nem tudok hinni.” De hogyha pontosabban akarjuk megfogalmazni azt, hogy egy-egy életnehézség nyomán mi történik a hitünkkel, akkor pontosabban inkább azt kellene mondanunk, hogy az addigi hitformáinkat veszítettük el. Elveszítettük azt, ahogyan eddig hittünk. Egyszerűen szólva, talán gyermekibb módon, mint ahogyan egy felnőtt élethelyzethez arra nekünk szükségünk lenne. Vagyis, mikor valaki azt mondja: „Elvesztettem a hitem. Megrendült a hitem.”, akkor az első kijelentés ehhez, hogy igen, ez egy realitás. De általában a hitnek olyan módjai, formái vesznek ilyenkor el, amelyek nem is elegendőek ahhoz, hogy a felnőtt ember életnehézségeiben támaszt adjanak. Azért vagyok most annyira rosszul, mert még az új formák nem alakultak ki. Az, ahogyan érdemes lesz majd felnőttként hinnem, vagy egy életnehézségen átküzdve magamat hinnem, na úgy meg még nem hiszek, vagy úgy még csak sejtem a hitet. És persze ezért most akkor nehéz helyzetben vagyok.

    Tehát amikor arról beszélünk, vagy azt éljük át – még inkább –, hogy kételkedünk, akkor érdemes azt a gondolatot hozzáfűzni: „Ez egy jó lehetőség arra, hogy a hitem elmélyüljön.” Mégpedig azért, mert nagyon sokszor nem azért vagyunk rosszul idebent, mert kételkedünk, hanem azért, mert amikor kételkedünk, akkor ezt szörnyűnek találjuk. Azt gondoljuk, hogy ez egy katasztrófa. Azt gondoljuk, hogy vége mindennek. Valójában nem a kételkedés az, ami ennyire megnehezíti az életünket, hanem az, ahogyan minősítjük a kételkedésünket. Ezért tehát a második gondolat így szól: A kételkedés jó lehetőség arra, hogy a hitünknek egy érettebb, elmélyültebb formája alakuljon ki. És azért is érdemes ezt a gondolatot megemelnünk, mert ez teszi lehetővé azt, hogy a kételyben is valamiféle irányt igyekezzünk magunk számára találni.

    A harmadik gondolat így szól: A kételkedés időszakaiban érdemes magunkkal is nagyon őszintének lennünk. Tulajdonképpen amikor elkezdünk valamiben kételkedni, vagy bizonytalannak lenni, az szinte mindig együtt jár azzal, hogy elkezdünk kritikusak lenni, akár támadóak, vagy élesek. Olyan világosan meglátjuk valakinek, valaminek, egy helyzetnek, embereknek, csoportoknak, bárminek az árnyékát. Ahogyan kételkedünk, fölerősödik a kritikánk. Ahogy fölerősödik a kritikánk, tulajdonképpen ez abból a szempontból hasznos dolog, hogy legalább az erőinket képesek vagyunk összeszedni. Mert ahogy dühöngünk, vagy kritizálunk, na, legalább úgy érezzük, hogy nem vagyunk legalább teljesen tehetetlenek. De ha van erőnk ehhez, érdemes elkezdeni önmagunk felé összeszedni a bátorságunkat, és nagyon őszintének lenni.

    Egy kutatás jutott eszembe. Egy skandináviai kutatásban arra lettek kíváncsiak, hogy mi történik azokkal, akik azt mondják Skandináviába érkezve, nem skandinávként, hogy „Mi elvesztettük a hitünket.” Az derült ki, hogy nagyon sokak esetében a folyamat úgy játszódik le, hogy odaérkeznek egy másik országba, és elkezdik a cselekvést, ami az ő hitéletüknek fontos cselekvésformája, abbahagyni. Például már nem mennek el arra az istentiszteletre, ami az ő felekezetük, vagy vallásuk istentisztelete. Majd pedig eltelik néhány év, és megjelenik az elméleti kétely. Most ha valaki őszinte magával, például beismerheti azt: „Persze, elkezdtem most már teljesen kételkedni egy csomó mindenben, mert már nem is csinálom, tulajdonképpen már nem is szánok rá időt, tulajdonképpen már nem is figyelek rá, tulajdonképpen már időt, energiát nem szánok rá. Valójában már nem törődök vele, vagy azzal, vagy ővele.” Akkor persze, hogy meg tud erősödni a kétely. Tehát a következő gondolat így szól: Amikor elkezdünk kételkedni, természetes módon fordulunk kifelé, és megjelenik a kritika. És milyen jó, ha elkezdünk befelé is fordulni, és őszintének lenni, és ebben az őszinteségben esetleg nagyon egyszerű gondolatokig eljutni.

    Most ide szeretném még mondani, hogy milyen érdekes az, amikor befelé is igyekszünk ilyenkor őszintének lenni, nem csak kifelé kritikusnak, akkor például megjelenhet bennünk az alázat. Erre azt mondjuk: „De tulajdonképpen tudom én ezt? Nem tudom. Eddig azt gondoltam, így van, most meg nem tudom pontosan, hogyan van.” Amikor a kételkedő ember nem a haragját, az indulatát, a dühét és a kritikáját erősíti föl, hanem talán bölcsebben az alázatosságát, ez egy jó lehetőséget teremt számára arra, hogy valami igazán eredeti, fontos, valami mélyen emberi történjen őbenne is.

    Így eljutok a következő, a negyedik pontig. Talán azt is mondhatnánk, ahogy a tanítványokat látjuk, oda mennek, ahova Jézus rendeli őket, ahogy a szent író mondja, vagy ahogy a fordításunk hangzik. Azután leborulnak, azután mennek, ahova a küldetés szól. A ma embere erre azt szokta mondani: „Na, na, na, na! Hiteles ez? Nincs itt valami probléma az önazonossággal? Hogy miközben ő kételkedik, vagy nem tartja ezt igazán így helyesnek, vagy úgy igaznak, akkor miért csinálja? Azt csináljuk, ami belülről jön, amit hitelesnek tekintünk, ami önazonos.” Hogy van a kételkedés, és az önazonosság összefüggése? Lehetséges-e az, hogy miközben cselekszünk egymásért, és bár nagyon sok kételyünk lehet különböző témákban, aközben mégis csak önazonosak maradunk? Hát például, önazonos maradhatok akkor, ha az előbb említett pontban az őszinteséget magam felé fönntartom, és folyamatként gyakorlom, és azt mondom: „Kétség kívül, ezt most úgy csinálom, hogy közben bizonytalan vagyok.” Ahogyan fönntartjuk az őszinteséget magunkkal és magunkhoz, ez megteremti az önazonosságot, és közben pedig nem kell elállnunk attól a cselekvéstől, amire még mindig azt tudjuk mondani, hogy szerintünk ez helyes, csak most nem olyan könnyű csinálni.

    Érdemes lehet föltenni azt a kérdést kételkedés esetén, hogy az önazonosságunkat meg tudjuk tartani, hogy azt mondom: „Ebben, vagy abban már nem tudok úgy hinni, mint eddig. Ez vagy az már nem úgy fontos nekem, ahogy eddig. Ez vagy az talán már nem is fontos sehogyan sem. Mi az, ami fontos?” Az nagyon ritka, hogy amikor kételkedünk, mindenben kételkedjünk, vagy mindenkiben kételkedjünk. Ilyen állapot szinte sosincsen. Ezért érdemes ezeket a helyzeteket arra használni, hogy világossá tegyük magunk számára, hogy: „Na, akkor viszont mi az, amiben még most is biztos vagyok? Mi az, ami most is szilárd talaj a lábam alatt?” Hogyha ezt megtalálom, akkor máris az önazonosságomnál vagyok.

    Következő gondolat. Látjátok, most megspóroltam azt, hogy elmondjam, hány gondolat lesz. De most elárulom, most vagyok a felénél. De már most az ötödiket mondom, és nyolc lesz, és… Szóval az ötödik így szól: Na, akkor mi az, amit tehetek? Érdemes megőriznem, vagy előhívni magamból a nyitottságot. Mert miközben kételkedek, és lehet, hogy van már bennem némi alázatosság, aközben azt mondom: „Ezt vagy azt nem hiszem, vagy nem úgy hiszem. Rendben van, de akkor hátha a nyitottság révén lehetőség nyílik arra, hogy a Szentlélek Isten úgy érintsen meg, ahogy eddig nem.” Mert hiszen, túlságosan is biztos voltam dolgokban, esetleg magabiztos lettem.

    Egy pap barátomnak olyan szép gondolatát hallottam, aki azt mondta, ugyanúgy, még azokban a hetekben, amikor nem volt senki ott, a padokban, azt mondta: „Milyen érdekes ez, hogy messzebb vagyunk egymástól, és mégis közelebb kerültetek hozzám.” Hát ezt nagyon szép gondolatnak tartom. Egy igazi, eredeti tapasztalás, és annak a kifejezése. Milyen izgalmas, ahogyan inkább az alázat felé haladunk, ahogyan a kételkedésből továbblépünk, de közben a nyitottságunkat is megteremtjük arra, hogy egyszer csak fölismerjünk (valamit), vagy rácsodálkozzunk valamire, amire a biztos ember nem csodálkozik rá. Mert ő most is ezt csinálja, vagy azt csinálja, tudja, mi a trendi, hogy hogyan kell átvinni magunkat az online térbe… De nagy dolog, mikor alázatossággal és nyitottsággal egyszer csak valamire rácsodálkozunk. És azoknak éppen ilyenkor van az ideje. Valahogy úgy, mint ahogyan tavasszal egyszer csak a semmiből valami ott hah, kezd megszületni. Eddig nem is volt ott semmi, hát most meg tényleg, ez ott most van. Nem csak a nagyot vesszük már észre, hanem a picit is.

    Na most akkor a következő gondolat így szól: Akkor érdemes mármost tudnunk, hogy összeszedhetjük a bátorságunkat. A bátorság mire vonatkozik? Arra, hogy az új és fölismert dolgok, élmények alapján elkezdjünk mi magunk változni és alakulni. Elkezdtem azon gondolkozni, lehet, hogy ti is megtettétek. Itt vannak a tanítványok, azt mondja a szent író, a tizenegy. A tizenegy tanítványból egyetlen egynek volt bátorsága ott lenni a kereszt alatt. Tíz, a többi tizenegy tanítványnak nem volt ehhez bátorsága. Majd ezek után bezárkóztak, és azt mondták nyilván, hogy „Hát, sajnos ennek a történetnek vége. Valami olyasmit kaptunk Jézustól, amit csak tőle kaphattunk, de hát vége, vége, csak megölték, csak vége van, csak eltemették, ott van a sírban.” És amikor Jézus föltámad, és találkozik velük, egy csapásra a kételyek nem szűnnek meg. A kételyek tovább húzódnak, például azért, mert sokkal könnyebb emberként azt mondani, hogy „Hát, reméltünk abban, hogy Jézus majd elhozza Isten országát, de hát nem így történt. Na, hát erről azért van már tapasztalatunk. Jó, hát ez nagyon nehéz, ez egy gyászmunka lesz, egy néhány év alatt túl leszünk rajta. Mennyivel nehezebb tanítványként azt mondani, hogy „A kereszt alatt nem voltam ott. Tulajdonképpen nem hittem abban, amit Jézus megjövendölt, annyira sokszor. Tulajdonképpen utána bezárkóztunk, és az volt bennünk, hogy vége mindennek.” Mekkora bátorság kellhetett a tanítványoknak ahhoz, hogy belássák és elismerjék a saját gyöngeségeiket úgy, hogy közben megtalálják a bátorságuk forrását ahhoz, hogy másokért cselekedjenek. Hát ez! Igazán tisztelem az összes apostolt, akiknek úgy kellett aztán elindulniuk, hogy át kellett küzdeniük magukat – most így mondom – azon a vereségen és kudarcon, ami a személyiségükben örök időkön keresztül maradandó.

    Mit lehet tenni, mikor átéljük azt, hogy „De ezt elszúrtuk. Nem volt hozzá erőnk. Ezt most elrontottuk. De most már ez el is múlt.” Emlékszem, és nézzétek el, ha ezt a történetet hallottátok már tőlem. Mikor kórházi lelkigondozást tanultam, akkor kérdeztem, nem is csak én, hanem ott ültünk a csoportban, attól a valakitől, aki már évtizedek óta a betegekkel foglalkozott, hogy: „Akkor mit kell csinálni, hogyha valaki, akihez a kórházba mentem, vele kapcsolatban valamit elrontottam, és amikor legközelebb megyek hozzá, már üres az ágya, mert közben meghalt? Vagyis elszúrtam, és nem tudom kijavítani. Most akkor mit kell csinálni? Hagyjuk az egészet, éljünk keserűségben? Vagy kritikusan?” Akkor ez a lelkigondozó a következőt mondta: „Hát, nekem se volt könnyű ezen átverekednem magam, mert természetesen előbb-utóbb nekem is megjöttek a kudarcaim, amelyeket már rájöttem, hogy nem tudok kijavítani. Akkor a következőre jutottam: az életnek vannak azok a kudarcai, amelyeket képesek vagyunk kijavítani, és vannak az életnek azok a kudarcai, amelyeket nem visszafelé javítunk ki, hanem előrefelé.” Nagyon egyszerűen szólva, megtanultunk valamit, és azt többé már nem rontjuk el. Valamit megtapasztaltunk, valamit átéltünk, valamin átvívódtuk magunkat, és azt már úgy soha többet nem fogjuk elszúrni, mert épp elég eleven bennünk. Nem, azt már nem rontjuk úgy el, és azt ettől kezdve előrefelé javítjuk ki, amíg csak ezen a Földön élünk, minden egyes kapcsolatunkban.

    Ezért a következő gondolat így szól, hogy: A bátorság után megengedhetjük magunknak, hogy döntéseket is hozzunk. Ezek alapján az új élményeink és tapasztalataink alapján, fölhasználva akár a saját kudarcainkat, vagy gyöngeségeinket is, látva, hogy az emberi gyöngeség nem hogy nem akadálya az Istenhez való fölemelkedésünknek, hanem sokszor szinte az egyetlen lehetősége.

    Azon töprengtem a mai napon, ahogyan egyre több találkozásom lett, hogy milyen érdekes, hogy fölvesszük a maszkot, hogy akkor mindegyikünkben talán van egy gondolat, hogy „Vigyázok rád. Azért veszem föl, mert vigyázok rád.” De milyen izgalmas ez, hogy most olyan heteket élünk, hogy mindannyian amikor megyünk egy másik ember felé, az van bennünk a maszkkal is, meg a távolsággal is: „Vigyázni akarok rád.” Nem egy rossz mentalitás. Milyen izgalmas lenne, hogy amikor majd lekerülnek a maszkok, és közeledek egy másik ember felé, olyan két méternél legkésőbb eszembe jut, hogy vigyázni akarok rád. Másfél méternél meg, hogy nagyon jól kell csinálnom. És nincs rajtam maszk, és látom az orrod, és látom a szád, és látom a szemed, és az arcod, és ahogy közel merészkedem hozzád, akkor az van bennem: „Na, kitüntetett helyzet. Minden egyes helyzet kitüntetett és rendkívüli.”

    Akkor a záró gondolat így szól. Ahogyan az apostolok, bár kételkedtek, cselekedtek, ez egy jó lehetőség nekünk is. Hogy ahogyan átmegyünk ezen a folyamaton, aközben el tudjuk mélyíteni magunkban azt, hogy igen, de hogy az, hogy bezárkóztunk, ez azt jelentette, hogy igyekszünk egymásra vigyázni, de nem bezárkóztunk csak, illetve, bár bezárkóztunk, nem zárkóztunk el egymástól. Más dolog bezárkózni, és elzárkózni. És mi – mondhatnám talán így – okosan bezárkóztunk, de lehet, hogy idebent nem hogy nem zárkóztunk be, de főképpen nem zárkóztunk el egymástól.

    Azt mondta nekem egy kedves ismerősöm ma délelőtt: „Feri, olyan érdekes ez. Tudod, hogy ahogyan én is elkezdtem paradicsomokat ültetgetni, mert hát a balkonládába, olyan érdemes tapasztalatom volt. Mégpedig az, hogy miközben én megteszek mindent, aközben jött egy fagy. Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan élményem, mint ahogy néztem a balkonládában az elfagyott palántát, hogy azt mondjam: De érdekes ez! Mennyire világos, hogy tényleg mindent meg kell tennem azért a paradicsomért, és mennyire világos, hogy sok minden meg nincs a kezemben. Ilyenkor mennyire érdemes bíznunk. Egyszer csak valahogy egy sokkal mélyebb összetartozást éltem át az elődeimmel, akik még tudták, mit jelent a földdel összefüggésben megtenni mindent, és aztán nagyon bízni.” Valahogy e kettőből született meg az, hogy az életet tovább vitte.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 14,15-21 - Húsvét 6. vasárnapja

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    17

     

     

    Elhangzott Jézusnak a szava: „Aki szeret engem, megtartja a parancsaimat.” De úgy is elhangzik ez a kijelentés, hogy „Aki megtartja a parancsaimat, az szeret engem.” Erről szeretnék most beszélni, hogy ennek a két kijelentésnek ebben az összekapaszkodásban, egymásra hangoltságban milyen fontos üzenete van. Tehát: „Aki szeret engem, megtartja a parancsaimat. Aki megtartja a parancsaimat, ő elmondhatja magáról, hogy tényleg szeret engem.”

    Ha kibővítem a gondolkozásunknak most az összefüggését, akkor tulajdonképpen nem is csak a szeretetről, és a parancs megtartásának az összefüggéséről volna érdemes szólni, hanem itt legalább van négy tényező. Az evangélium tükrében először is az, hogy Isten velünk van, velünk van Jézus által, vagy a Szentlélek által. Ezáltal megismerhetjük Őt, megsejthetjük, fölfoghatjuk, a szándékát megérthetjük. Ebből adódóan a parancsait megtarthatjuk, és ezzel kifejezésre jut az, hogy szeretjük Őt. De milyen szép ez, hogy visszafelé is igaz. Aki szereti Istent, ebből a szeretetből következik majd, hogy megtartja a parancsait. Aki megtartja a parancsait, egyre jobban megérti Istennek a szándékait, terveit és akaratát, mit miért, és hogyan is gondolt el. És ez pedig még teljesebbé teszi Istennek és az embernek a közös történetét.

    Mire szeretnék kilyukadni? Arra, hogy nem egyszer a hétköznapi gondolkozásunkban mintha tűz és víz lenne ez a két kijelentés: szeretni – a törvényt megtartani. Parancsoknak engedelmeskedni, és szeretettel lenni egy másik személy iránt. Mintha ez a kettő inkább tusakodna egymással, vagy valamiféle feszültségben lennének. Ezért e kettő kijelentésnek most a harmóniájáról szeretnék beszélni. Vagyis, ezt így mondhatnám: Milyen fontos, hogy az igazságnak része az, hogy aki szeret engem, megtartja a parancsaimat, – és aki megtartja a parancsaimat, ő szeret engem. Hogy amikor ezt így látjuk, azt mondhatnánk összefoglalóan, hogy az evangéliumnak van valami gyönyörűséges egyszerűsége. Mindig, amikor a szív egyszerűségében rátalálunk Istenre, akkor átéljük az egyszerűségnek ezt a szemet-lelket gyönyörködtető voltát.

    Ámde ez nem jelenti azt, hogy az evangéliumot, az igazságot elkezdhetjük a végletekig leegyszerűsíteni. Az evangélium nagyon gyönyörűségesen egyszerű tud lenni, de a leegyszerűsítésnek ellenáll. Ezért tehát ezt a két kijelentést egyaránt fontosnak érdemes tartanunk: aki szeret, megtartja a parancsaimat; aki megtartja a parancsaim, ő az, aki szeret engem. Hogy a parancs megtartás és a szeretet egymásba fonódnak, és így jelenítik meg valahogy azt a teljességet, amit aztán valami nagy egyszerűségben meg tudunk mi is ragadni. Tehát az első gondolat így szól: valahogy ez a két kijelentés, a két tartalom, a szeretet és a parancs megtartása egymásra hangoltak, és nem érdemes tovább egyszerűsíteni őket, mert akkor el fog veszni valami, valami nagyon fontos.

    Jöjjön a második gondolat. Akkor tehát kijelenthetjük, hogy ezek együtt igazak. A törvény, a hagyomány, a parancsok megtartása és tisztelete, Jézus akaratának a teljesítése, és a szeretet törvénye. Hogy ezek együtt igazak. Ahogyan ismerjük az embert, nemde sok tapasztalatunk van arról, hogy miközben ezek együtt igazak, hajlamosak vagyunk külön-külön megpróbálni az igazságukat megélni, kizárólag külön és külön. Ismerünk olyanokat, akik nagyon szívesen hivatkoznak a szeretetre, azt mondják: „Ó, hát én nagyon szeretlek téged. Nagyon szeretem őt is, meg őt is, meg a harmadikat, a negyediket…” És mi következik ebből? Például az, hogy miközben ő arra hivatkozik, hogy nagyon szeret, az életében nincs is elköteleződés, nincsen hűség, nincsen odaadottság, nincsen elmélyültség, nincsen hitelesség, kiszámíthatóság. Ez mind hiányzik, de ő persze nagyon beszél erről, hogy „Én szeretek, és szeretek, és szeretek.” S a szeretetnek szinte semmi másik részét ilyenkor nem emeli föl, mint azt, hogy érzések, és élmények, és átélés, és vágyakozás, és nagyon mélységes emberi gesztusok. Ez mind igaz, de egyoldalú. Mások pedig nagyon hivatkoznak: törvény, szabály, rend, hagyomány, előírás. És miközben erre hivatkoznak, egészen szeretetlenné tudnak válni.

    Ez a társadalmunkban is, de az egyház belső világában is nagyon világosan meg tud nyilatkozni. Milyen egyoldalú az, mikor valaki a szeretetre hivatkozik, és abban nincsen – a szó jó értelmében – semmi rend, hogy az milyen sok bűnt tud azután maga után vonzani, miközben ő a szeretetre hivatkozik. Mások pedig a törvényre hivatkoznak, a parancsok megtartására, és az pedig mekkora szeretetlenségbe tud torkollani. Ezért tehát, ahogyan Jézus azt mondja: „Ha szerettek, tartsátok meg a parancsaimat! Ha megtartjátok a parancsaimat, akkor szerettek engem.” Hogy ezt már itt tovább nem szabad egyszerűsítenünk. Lehetni lehet, de nem érdemes.

    Eszembe jutott az, amivel ti is bizonyára mindannyian találkoztatok. Amerikai filmekben szokásos forgatókönyv az, hogy az apa elhanyagolja a fiát, vagy a lányát, és aztán valamikor valamilyen nehézség miatt később találkoznak, és akkor az apa mondja a fiának, vagy a lányának: „De hát tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy mennyire fontos voltál.” És a fia, vagy a lánya azt mondja: „Lehet, hogy nagyon szeretsz, de én ezt kétlem. Húsz éve nem találkoztunk, sosem vetted föl a telefont. Én jelentkeztem nálad, és te fütyültél rám.” Ezeknek a filmeknek aztán milyen érdekesen, persze sematikusan, de sokatmondóan jelenik meg a folytatása, hogy egyszer csak ahogy az a fiú, vagy az a lány bajba kerül, akkor az apa egyszer csak elkezd érte cselekedni. Akkor megmenti, a segítségére siet – most ezt nem is akarnám hosszabban – és amikor megtörténnek ezek a cselekvésben megnyilatkozó gesztusok, akkor egyszer csak könnyes jelenetben, mi is, nézőként átéljük azt, hogy: „Tényleg igaz, tényleg szerette. Hát lehet, hogy nem volt tökéletes, meg kajla volt, vagy ügyetlen, vagy nem tudta… Na de most már tényleg igaz, hogy szerette.” És miért igaz tényleg, hogy szerette? Mert sok mindent megtett érte. Sok minden olyasmit, amire például olyasmit szoktunk mondani, hogy egy apának az dolga, vagy egy édesanyának az kötelessége.

    Eszembe jutott egy másik is. II. János Pál pápának a hitelessége többek között miből is fakad? Amikor ő erkölcsi kérdésekben megnyilatkozik, akkor mi az, ami olyan nagyon hitelesítette, és hitelesíti a szavát? Például az, hogy tudott bocsánatot kérni. És milyen érdekes, hogy az a valaki, főképpen pápaként, valaki, aki nem egyszer azt mondta: „Bocsánatot kérek! Nem is csak nyilván általam elkövetett dolgokért. Nem, az egyház történetében föllelhető visszaélésekért, bántalmazásokért, evangéliumtól való eltérésért. Bocsánatot kérek pápaként.” És a pápa, aki egyrészt bocsánatot kért nem egy, nem két csoporttól, embertől, személytől, és azután pedig ő maga is tudott megbocsájtani, milyen érdekes, hogy ezzel a gesztusával hitelesítette azt, amikor azt mondta, hogy ez helyes, az meg helytelen.

    Tehát a második gondolat így szól: Úgy tűnik, hogy az evangéliumban megnyilatkozik az, ahogyan Jézus szavát próbáljuk megérteni, hogy valami együtt igaz.

    Akkor itt jönne a harmadik gondolat, hogy ez akkor mit jelent? Ez azt jelenti, hogy külön-külön továbbra is igaz, csak valahogy nem hiteles. Külön-külön is igaz, csak valahogy nem érvényes. Hadd hozzak egy nagyon egyszerű képet. Mikor azt mondjuk, hogy a növényeknek, mert hogy most nagyon sokan ha tehették, a balkonládától kezdve a kertben, sokat kertészkedtünk, többet talán, mint bármikor. Akkor azt állítjuk: Kell a növénynek a napsütés. Hát, ez igaz, ez tényleg igaz, de a víz is kell neki. Hiába hangsúlyozzuk még, hogy kell a napsütés, ha nem öntözzük meg. Vagy öntözzük, és öntözzük, és azt mondjuk, kell neki a víz, és elfogy a tápanyag.

    Ezért tehát a harmadik gondolat így szól: Az evangéliumban nem egyszer arra csodálkozunk rá, hogy sok minden nagyon is igaz, de együtt érvényes. Nagyon is igaz marad külön-külön is, de együtt hiteles. Hogy ezt próbáljam érzékeltetni, két rövidke történet. Az egyik. Felejthetetlen számomra, ahogyan egy édesanya arról beszélt nekem Karácsony előtt néhány nappal: „Feri, én eljöttem gyónni. Most elmondom, hogy mi mindent követtem el a családtagjaimmal szemben is. De tulajdonképpen, miután ez egy gyónás, és fokozottan is átélem az őszinteségnek a belső késztetését, hadd mondjam el neked, hogy tulajdonképpen az egyik fő oka annak, hogy eljöttem gyónni az volt, hogy addig se kell otthon lennem. Hogy én olyan halálosan fáradt vagyok, és annyira jól esett most tudnom, hogy két órán keresztül nem fogja nekem senki se mondani, hogy <<Anya!>>.” Az a kérdésem felétek, ha egy anya el tudja mondani azt, hogy „Néha elmondhatatlanul fárasztó, őrjítő és kibírhatatlan.”, hogy ettől ő hiteltelenné válik? Érvénytelenné válik az, amikor azt mondja, hogy „Én az anyaságomat hivatásként élem meg.”? Éppen fordítva, hitelesebbé lesz. Mert mondhatjuk azt, hogy a hivatás, és az anyaság, és a szépség, és a gyönyörűség, és hah. De minél inkább csak az egyik részét mondjuk, igaz marad, kétség kívül, de egyre hiteltelenebbé lesz a szó, érvénytelenebbé mindaz, amit köré teszünk.

    Beszélgettem ezen a héten több pap barátommal. Van, aki idősebb is nálam, van, aki fiatalabb nálam. Tulajdonképpen mindenki megfogalmazta azt, például, aki Húsvétkor öt misét szokott mondani az öt faluban, hogy „Annyira jó, hogy most ezt nem kellett csinálni, hogy ez nagyon-nagyon fölszabadító.” És aki pedig egy helyen mondott négy-öt misét, ő is ugyanezt mondta: „Annyira jó, hogy csak egyet kellett, vagy kettőt. Ez annyira jó!” Hát így mi is tudunk ünnepelni. Így valahogy a méltóságához is közelebb tudunk kerülni. Most az a kérdésem hozzátok, ha egy pap azt mondja: „De jó, hogy Húsvétkor, Húsvétvasárnap nem kellett ötször megünnepelnem valamit, ami persze hihetetlenül fontos!”, hogy akkor ő hiteltelenebb lesz? Éppenséggel az a benyomásom, hogy fordítva van, hogy hitelesebb lesz. A szava, amikor azt mondja, hogy ez mekkora nagy ünnep, az sokkal érvényesebbé válik.

    Tehát a harmadik gondolat így szól: Kétségkívül ha az igazságoknak, amelyek összekapaszkodnak, egymást kiegészítik, ha csak egy-egy részét hangsúlyozzuk, az még igaz marad, csak a hatása nem ugyanaz. Egyre érvénytelenebbé lesz, és egyre hiteltelenebbé az, aki csak az egyik felét hangsúlyozza.

    Ezután a következő gondolat, ami még ide tartozik, ehhez a harmadik ponthoz. Tudjuk a kutatásokból azt, hogy amikor az egyházon belül történtek visszaélések, és ezeket megpróbáltuk elhallgatni, eltussolni, nem beszélni róla, nem egyszer az egyik fő motívum, hogy ez miért is történt így, a kutatások szerint az, hogy azok, akik ezt megpróbálták hallatlanba venni, hogy ők akarták óvni az egyház jó hírét. A kérdésem az, hogy ez sikerült-e, vagy nem? Éppen fordítva történik, hogy az egyház jó hírét lehet, hogy egy hétig, egy évig, vagy tíz évig sikerül ezzel a félig kimondott élettel fönntartani, mint egy látszatot. És mi lesz az érvényességgel, a szavaink hitelességével és érvényességével? Ezért tehát a harmadik élményem ehhez kapcsolódóan az, hogy minél inkább kimondjuk ezt is, és a másik részét is, az igazságnak ezt a részét és a másik részét is, annál hitelesebb és érvényesebb lesz, amit mondunk. Érdekes módon, hogy az egyház is hitelesebbé lesz akkor, hogyha mondja ezt a részét is, meg azt is. És ha mi úgy gondoljuk, hogy hivatalból mindig mindennek csak az egyik részét kell mondani, nem biztos, hogy helyes úton járunk.

    A negyedik gondolat így szól: Jézus megígéri, hogy akkor átadja nekünk, elküldi a Szentlelket, hogy aztán tényleg megértsük, azután meg tudjuk tartani, és ebben a megtartásban a szeretet is ki tudjon bontakozni. Elküldi nekünk a Szentlelket, és Ő – ahogyan ezt olvassuk – mindenre megtanít bennünket, mindent eszünkbe juttat, mindent fogunk tudni. Mikor meghalljuk ezt, hogy „mindent”, meg a „teljes igazságra elvezet”, hát, kicsit úgy megijedek ettől a teljes… Mert ezt én még biztos magamban nem tapasztaltam, hogy ez, mint valami mennyiségi téma, megérkezett volna hozzám. De mint minőség, nem elképzelhetetlen. De érdekes, mikor ezt halljuk, hogy a Szentlélek majd eszünkbe juttat mindent, megtanít bennünket minden igazságra, mint hogyha mennyiségi szemlélettel közelítenénk. Aha, mindent fogunk akkor tudni. Nem biztos, hogy itt mennyiségről van szó, lehet, hogy sokkal inkább valami minőségről.

    Hadd hozzak ide most egy történetet, vagy egy élményt, ami lehet, hogy elsőre furcsán fog hangozni. Ez a karanténhelyzet lehetőséget adott nekem arra, hogy egy-két olyan filmet is megnézzek, amit egyébként biztos nem néztem volna meg. Megnéztem több epizódját egy olyan filmnek, amiben valaki, kutyákhoz nagyon jól értő személy, segít a gazdiknak, hogy ők jól tudjanak bánni a kutyáikkal. Miért hozom ezt ide? Mert annyira hajlamosak vagyunk az igazság egyik részét látni és mondani. És ez hogyan szól? A kutya agresszív, a kutya rátámad mindenkire, kezelhetetlen, állandóan ugat, és a többi. De mi a másik része? Ennek a filmnek vagy részleteknek ez a nagy ereje, hogy aki tanítja a gazdikat, minduntalan arról beszél: „Persze, mondhatjuk, hogy ez igaz, hogy ez a kutya állandóan ugat, vagy mindenkit megtámad, ez igaz. De ha akarjuk tudni, hogy mi történik, akkor látni kell a kutyát a gazdijával együtt.” Mert a kutya például azért ugat, mert a gazdija nem szól rá. A kutya például azért támad, mert nem érzi azt, hogy a gazdája megvédené őt, és hogy biztonságban van a gazdája mellett, vagy hogy a gazdája elég magabiztos és határozott. De ha a gazda elég magabiztos és határozott, a kutya megengedheti magának, hogy akkor ugasson, hogyha arra tényleg szükség van. Ez mit jelent? Hogyha tudni akarjuk, hogy egy kutya milyen, nem elég csak a kutyát látni. A kutyát a gazdájával együtt érdemes látni, mert ahogy látjuk a kutyát és a gazdát együtt, akkor értjük meg, hogy miről is van itt szó.

    Nézzétek el nekem ezt a hasonlatot, ezt a példát, de hogy… Ez a valaki egész biztos… Hát egész biztos? Nagy valószínűséggel nem tanult családterápiát. De amit csinál, azt úgy nevezhetjük, hogy rendszerszemlélet. Tudja azt, hogy igaz az, hogy az a kutya agresszív, és ugat, és mindenkinek nekitámad. De ha érteni akarjuk, hogy miről van szó, csak együtt a gazdával mondhatjuk el azt, ami a valóság, különben hiába igaz, amit mondunk. Ahogy azután az életünket vezetjük, az inkább tévedés lesz. Ezért az ötödik gondolathoz, ez a záró gondolat, ezzel szeretnék eljutni. Ezért, ha az igazságnak a két részét, a két oldalát merjük egyaránt fontosnak tartani, az lehetővé teszi számunkra azt, hogy lényegi fölismerésekig jussunk el. Például, hogyha egy kutyát meg akarok érteni, a gazdijával együtt kell látnom. Ha a gazdi magatartását meg kell értenem, akkor a kutyájával együtt kell látnom, mert az is az igazság része, hogy például a gazdi nagyon szereti a kutyáját mindaddig, ameddig a kutya nem lesz agresszív. De mikor a kutya agresszív lesz, akkor a gazdi elbizonytalanodik. Egyébként nem bizonytalan a gazdi, de amikor úgy érzi, hogy kezelhetetlen számára a kutya, na akkor bizonytalanná válik, és a helyzet egyre rosszabb lesz.

    Most hadd ugorjak egy picit. Ha a kutyát a gazdival együtt tudjuk csak érteni, a gazdit meg a kutyájával együtt, talán merhetem azt mondani, az embert csak Istennel együtt érthetjük jól, és Istent pedig csak az emberrel együtt foghatjuk föl igazán. Ezért igazán, ha valami lényegire szeretnénk eltalálni, akkor az egyben látásra lesz szükségünk, ami nem annyira mennyiségi, hanem sokkal inkább minőségi kérdés. Ezért, ha igazán szeretnénk valakit megérteni, és azután a javára cselekedni, hiába nézzük csak az embert, érdemes őt Istennel együtt látni. És ha pedig Isten titkát szeretnénk föltárni, hogy aztán az ismeret birtokában megértsük, mi a szándéka, azt megtartsuk, és ez által kibontakozzék a szeretet, hát nagyon érdemes az Istennel együtt mindannyiunkat is ott látni. Ezért, ha igazán meg szeretnénk sejteni Isten titkát, akkor az emberből is érdemes sok mindent megismernünk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 14,1-12 - Húsvét 5. vasárnapja

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    10

    Azt mondja Jézus: „Én vagyok az út, az igazság, és az élet.” Arról szeretnék most beszélni, ennek a három nagyon fontos tartalomnak a közepét kiemelve, mit is jelenthet számunkra az, hogy Jézus azt mondja nekünk: „Én vagyok az igazság.”? Mit kezdjünk most vele? Szeretném most használni annak a lehetőségét, hogy tudom, hogy ez egy online mise is, ami azt is jelenti, hogy ezt a beszédet ti bárhányszor, bármikor, a legegyszerűbb módon, újból és újból meg tudjátok nézni. Akkor, ha már küszködök azzal, hogy üres a templom, legalább hadd élvezzem annak a lehetőségét, hogy akkor kitágítsam a lehetőségeimet abból a szempontból, hogy most akkor ne csak három, négy, esetleg öt pontot mondjak, arra gondolva, hogy hát nem lehet többet, mert nem megjegyezhető, meg túl sok. Tizenkét pontot szeretnék mondani, de légy szíves, ne aggódjatok ezen, mert nagyon rövid lesz, mindegyik csak egy-egy gondolat, ötlet. Valami olyasmi, ami rá-rányit egy ajtót arra, hogy na, esetleg azon az úton, amerre az az ajtó lehetőséget biztosít, akár még neki is láthatunk egy kicsit fölfedezni. Tehát tizenkét apostol, tizenkét rövid gondolat. Mit is jelenthet ez számunkra, hogy Jézus azt mondja: „Én vagyok az igazság.”?

    Mindegyik kijelentést úgy szeretném megfogalmazni, hogy legyen benne az első részében valami, ami sokkal ismertebb az igazságból. Főképpen pedig talán, vallásos emberként, hívő emberként – a kettő nem ugyanaz, de most egymás mellé teszem – a kijelentések első része valami olyan tartalmat fog kifejezni, ami ismertebb, közérthetőbb, sokkal inkább előtérben van, és a második pedig, ami szintén az igazság része, ami talán fölfedezésre vár. Mindezt abban az összefüggésben szeretném megtenni, hogy amikor Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok az igazság.”, akkor ez úgy hangzik el, hogy ott vannak az apostolok, ott van maga Jézus, és azt mondja: „Én vagyok az igazság, tehát ti most az igazsággal beszélgettek. Ti most a szó szoros értelmében kapcsolatban vagytok az igazsággal.” Tehát ebben az összefüggésben szeretném elmondani ezt a tizenkét gondolatot.

    1. A hatalmasok igazsága – az élet szakértőjének az igazsága.

    Az első, hogy mennyire világos számunkra az, amit így neveznek meg sokan, hogy a történelmet a hatalmasok írják, a győztesek, akiknek megvan a hatalom és az erő a kezükben, hogy meghatározzák, hogy mi hogyan volt, és minek mi a jelentése, az értelme, és az üzenete. Ezt nagyon jól ismerjük. És ismerjük azt a harcot a hatalomért, ami aztán majd lehetőséget biztosít arra, hogy akinek a hatalom a kezében van, ő mondja meg, hogy mi hogyan van, és hogy mi az igaz. Jézus emellé milyen finoman és szépen odateszi azt, amikor azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”, és a tanítványaival beszélgetve föltár nekik valamit az életnek a titkából. A saját titkából, az Isten misztériumából, vagyis mai szóval élve, Jézus nem a hatalom igazságát képviseli, hanem az igazság hatalmát, mégpedig abból a szempontból, hogy itt tulajdonképpen szakértőként, az élet szakértőjeként nyilatkozik meg. És miközben őt majd elítélik, és bántalmazzák, és megölik, nem sok hatalom az, ami kifejezésre jut majd azokban a napokban, és mégis, minden egyes szava valami olyasmi, ami érvényes, mert nem a hatalomból mondja el, ami elenyészik, hanem az élet szakértőjeként nyilatkozik meg, ami pedig maradandó. Ez tehát az első gondolat, hogy nagyon is ismerjük a hatalmasok igazságát, Jézus pedig ide teszi az élet szakértőjének az igazságát. Mert ha valakitől érdemes tanulni az életet, biztos, hogy Jézustól érdemes, mert ő annak a szakértője.

    2. Az igazság az is, amit nem tudunk.

    A második gondolat így szól. Természetesen, mikor elhangzik ez, hogy „…az igazság”, hát nyilván, na, hát amit tudunk, amit értünk, amit látunk, amit megnevezünk, megfogalmazunk, kidolgozunk, hát az igazság. És Jézus hozzáteszi azt is, hogy mi magunk is aztán az ő nyomán hozzátehetjük ezt, hogy az igazság az is, amit nem tudunk. Hogy az igazságnak része az, hogy azt mondjuk: „Ezt nem tudjuk.”, az része az igazságnak. Hogy ezt nem értjük, az is része az igazságnak. Hogy az igazsághoz hozzátartozik, hogy sok mindent tudhatunk, és sok mindent nem. És amikor kimondjuk, hogy „Ehhez nem értek.”, vagy „Ezt nem tudom.”, vagy „Ebben még tájékozódnom kell, vagy meghallgatnom másokat, akik esetleg szakértői annak a területnek.”, hogy ez nagyon is föltárja az igazságnak egy nagyobb teljességét. Tehát amikor az igazság képviseletéről van szó, vagy megjelenítéséről, megnevezéséről, ahhoz lényegileg hozzátartozik, hogy néha kiálljunk, és azt mondjuk: „Nem tudjuk. Ebben most eléggé bizonytalanná lettünk.” Nem tudjuk ezt a következő lépést, és ez az igazságnak része.

    Hadd fűzzem még ide azt, hogy például szociológusok, vagy vallásszociológusok milyen világosan beszélnek arról, hogy vannak a hívők, és vannak a keresők. Nemde, ebben a két kifejezésben is az szerepel, hogy a hívők nyilván tudják, olyan értelemben, hogy azt hiszik, és számukra az világos, és egyértelmű, az életüket ráteszik. És vannak a keresők, és a keresők meg olyan bizonytalanok. Még nem találják, még nem értik, még nem tudják. De ha az igazságnak ebben a tágabb összefüggésében beszélünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a hívők is keresők, hogy a hívők a keresők egy nagyon sajátos csoportját képezik. Hogy valójában az egész emberiség kereső. Ezért milyen fölszabadító az, hogy vannak, akik ilyen keresők, és vannak olyanok, akik olyan keresők. Ezért az, hogy mi keresők vagyunk mindannyian, ez milyen mélyen összeköt bennünket. Ezért mennyire rászorulhatunk arra, hogy bárki, aki még velünk együtt kereső, megossza velünk azt, amit talált. És hogy mi is megosszuk bárkivel, aki kereső ebben a világban azt, amit mi találtunk. Tehát a második gondolatnak a vége így szól: Mi mindannyian keresők vagyunk.

    Most lett bennem egy pici félelem, hogy ez hosszú lesz, de majd megpróbálom még inkább a lényeget mondani.

    3. Az igazság, amire együtt találunk rá

    Harmadik. Ez így szól, hogy az igazságnak azt a részét mennyire világosan tudjuk, hogy na, van, aki tudja az igazságot, van, aki nem. És akkor aki tudja, az mondja annak, aki nem tudja. És milyen érdekes, hogy itt, az evangéliumban megjelenik az, hogy az igazság, ami nem abban mutatkozik meg, hogy van, aki tudja, van, aki nem, van, aki keresi, van, aki megtalálta, hanem az igazság, amit közösen kutatunk. Ahogyan Jézus az igazság, oda gyűjti azt a tizenkét tanítványt, és beszélgetnek. És még Jézus kérdezi őket, háromszor is kérdezi. Az igazság, amit az ember úgy fedez föl, de nem egyedül, vagy nem az, amit én birtoklok, vagy tudok, a másik meg nem, hanem az az igazság, amire együtt találunk rá, és külön-külön nem találunk rá, csak együtt. Ezért nem véletlen, hogy Jézus összehívja a tizenkettőt, hogy együtt találjanak őrá, hogy együtt találjanak rá az igazságra. Ezért a harmadik gondolat így szól: Kétségkívül, ismerjük azt az igazságot, amire azt mondjuk:, ő tudja, ő nem, – ő érti, ő nem, –  de ismerhetjük azt az igazságot is, ami egy közös, kapcsolatban lévő kutatásból születik meg, mindannyiunk számára.

    4. „Tudjuk, hogy ezt nem értjük.”

    A negyedik gondolat így szól: Az igazság kétség kívül nagyon látványosan mutatja azt az arcát, amit értünk. Hát nemde az az igazság, amit akkor most megfogalmazunk, és ez így van, vagy ez így helyes, vagy ezt így kell érteni, vagy értelmezni. De az igazságnak van egy olyan arca is, amire azt mondjuk, hogy: „Tudjuk, hogy ezt nem értjük.” Látjuk a jelenséget, látunk folyamatokat, és merjük azt mondani, hogy tudjuk, hogy ezt még pontosan nem értjük.

    Két rövidke kis kapaszkodó, mi is ez. Olyan fölszabadító számomra, amikor olvasok egy cikket arról, hogy a koronavírussal kapcsolatosan valamit még nem tudunk. Sok mindent nem tudunk, hogy még azt sem tudjuk, és még azt se, és azt se… És ez az igazság része. Itt vagyunk abban a sajátos fájdalomban, veszteség élményben, és szomorúságban, hogy nem áldozhatunk. Hogy eddig egy annyira világosan tudható igazság volt számunkra az, hogy ahogyan a keresztény katolikus ember mondja, hogy az Eucharisztia, az Oltáriszentség a hívő- és az emberi életünknek a középpontja. És most egyszer csak, hogy ez nem lehetséges, hogy áldozzunk, akár el is bizonytalanodhattunk, és ez nagyon normális, és nagyon természetes. Most nem áldozhatok – hogyan lehet a középpontja? Hogy lehet a forrása, hogy lehet a csúcsa? Hiszen ez a katolikus hitünknek egy fontos eleme. És hogyha itt megállunk egy kicsit, és elidőzünk ott, hogyha nem tudjuk, hátha valami föltárulhat itt számunkra, valamit megérthetünk, amire most ebben a pillanatban azt mondjuk, ezt nem tudjuk most pontosan, hogyan is van.

    Például eljuthatok egy következő gondolatig. Mondhatom azt, hogy az Eucharisztia a katolikus hívő ember életének a középpontja. De milyen értelemben? Olyan értelemben, ahogyan Jézus a keresztény ember életének a középpontja. És azzal, hogy nem áldozhatok, nem veszítettem el Jézust, ez egészen nyilvánvaló. Ezért lehetséges, hogy most az egyház is egy közös útkeresésben van, hogy hogyan fedezzük föl együtt azt a Jézust, akiről azt valljuk, hogy az életünk középpontja. Ezért, miközben átélünk egy veszteséget, annak nyomán egy bizonytalanságot, ez lehetőséget ad arra, hogy éppen a hitünket sokkal mélyebben megértsük és megéljük. Egészen biztos, hogy – mondom én a hitből – Jézus nem engedi azt meg, hogyha mi azt akarjuk, hogy az életünk középpontja legyen, hogy akkor ez elvesszék a számunkra. Ez egész biztos, hogy elveszíthetetlen.

    5. Az igazság, ami a tettekben nyilatkozik meg

    A következő gondolat így szól: Ismerjük az igazságot, amit szavakkal mondunk ki. De ismerjük azt az igazságot is, ami a tettekben nyilatkozik meg. Jézussal összefüggésben, és főképp aztán a vallással, a hittel, a keresztényéggel összefüggésben mennyit lehet vitatkozni, mennyit bánthatjuk egymást. És hogyha Jézus, aki azt mondja: „Én vagyok az igazság.”, ha nem csak a szavait látjuk, hanem a személyét és a tetteit, mennyivel világosabb, egyszerűbb, és egyértelműbb. Megérkezik mindig az a pillanat újból és újból, hogy az igazság nem szavakban nyilatkozik meg, hanem cselekvésben. És amikor elbizonytalanodunk a szavakban, akkor megkapaszkodunk a tettekben.

    6. Az egyet nem értők igazsága

    A következő gondolat így szól: Nyilván az igazsággal összefügésben megvan bennünk az az öröm, meg az az élmény, hogy az igazság az, amire akkor úgy együtt rátaláltunk, és azt mondjuk: „Na, ez így van. Na, akkor rendben van, megegyeztünk. Na, akkor erre most rátaláltunk. Na, mostantól kezdve akkor ezt tudjuk.” De az igazságnak megvan az a része is, amire azt mondjuk, hogy az egyet nem értők igazsága, a különbözők igazsága. Nem lehetséges az, hogy egymásnak testvérei tudunk lenni akkor is, ha nem értünk egyet? Nem lehetséges az, hogy bizonyos dolgokat nem értünk, nem úgy értünk, nem úgy látunk, és nem tudjuk, és nem jön létre egy egység a szavak szintjén, és miért ne jöhetne létre egy egység az egymással való kapcsoltunk szintjén, ahogyan egymással bánunk? De, nagyon is létrejöhet, és Jézus összehívja a tizenkét tanítványt, hogy együtt legyen vele. És van, aki érti, van, aki nagyon nem érti, van, aki picit érti, van, aki később nagyon szépen érti, a másik nagyon egyszerűen érti. És milyen gyönyörűséges az, ahogyan Jézus azt mondja: „És majd azt szeretném, hogy mi mindannyian együtt legyünk.” Ennek nem az lesz a föltétele, hogy mindenben egyetértünk, hanem az, hogy közösségben vagyunk egymással.

    7. Az igazság sosem szeretetlen

    A következő gondolat így szól: Ismerjük az igazságot, ami fogalmakban ragadható meg. De ismerjük az igazságot, ami a személyek fölfedezése révén történik meg. Ahogyan Jézus személyét látjuk, az az igazságnak a legmélyebb kinyilatkozása. Sokkal mélyebb, mint amikor csak fogalmak és gondolatok állnak rendelkezésünkre. Ezért ez a hetedik pont ez így szól, és egy élményemet hadd fessem ide.

    Elmentem néhány szép növényt vásárolni. Találkoztam ott egy kedves kertész hölggyel, akit én nem ismertem, de valószínű ő fölismert engem, és kedvesen rám mosolygott, és azt mondja: „Ha bármit nem tudna, vagy kérdése lenne, csak jöjjön, szóljon nekem.” Hát persze, hogy volt kérdésem, hát az a sok-sok növényt ki ismeri. Mentem, és kétszer is kérdeztem tőle valamit, és olyan kedvesen válaszolt nekem. Tehát nem csak azt tartalmazta, amikor ő az igazságról, a tudásából, az ismeretanyagából beszélt, hogy megosztotta velem az igazságnak ezt részét, hanem hogy rendelkezésemre állt, és az is az igazság része. Ezt úgy mondhatnám nagyon sűrűen, hogy az igazság sosem szeretetlen, az igazság lényegileg nem szeretetlen. Ezért az az igazság, amit az egyik ember a másik fejéhez csap, vagy amit olyan lekezelően, olyan megvetően, lenézően, lealázóan mond ki, az biztos, hogy nem az igazság, mert az igazság lényegileg nem szeretetlen.

    8. A kicsiknek az igazsága

    A következő gondolat így szól: Ismerjük azt, hogy az igazság egyszer csak fölragyog. Na, és akkor… háá, szóval így van. De ismerjük a nagyon csöndes igazságot is, a nagyon halk igazságot, a kicsiknek az igazságát. Azt is mondhatnám, az elnyomottak igazságát. Azoknak az igazságát, akik semmilyen látványos módon az igazságnak a rájuk eső részét nem tudják képviselni. Ezért külön hálás vagyok Jézusnak, hogy a föltámadásának senki nem volt tanúja. Annak igen, hogy a föltámadt Jézus megjelent valakiknek, és ezt tanúsították. Nagyon egyszerűen szólva ez azt jelenti, hogy Jézus nem akart a föltámadásból valami csodás előadást, amit aztán egyesek látnak, és ami lenyűgözi őket, és mindent elborít a maga ragyogásával, hogy azután még kevésbé lehessen látni a kicsiknek az igazságát, a számkivetettek igazságát. Ezért pontosan, amire oly nagy szükségünk van, ha fölfedezzük, mit jelent, hogy Jézus azt mondja „Én vagyok az igazság.”, az azoknak az igazsága, akiknek az igazsága nem hallható, de tudható. Nem látható, de tudható és érthető. Akiknek az igazságát nem ők mondják ki, hanem mi magunk képviseljük.

    9. Az igazság kimondhatatlan része

    A következő gondolat így szól, hogy létezik az igazságnak az a része, milyen világos és egyértelmű, ami kimondható és kimondjuk. De létezik az igazságnak a kimondhatatlan része. Például a keleti hagyomány azt mondja, hogy Jézus nem csak Isten szava, vagy igéje, hanem Isten képmása. Ezért ott vannak a gyönyörű ikonok, amelyek nem beszélnek, hanem látjuk őket, ragyognak, és rájuk csodálkozunk. Nem szavak, hanem képek.

    Vagy, ha egy másik, egészen földhöz ragadt szálat kéne idehozni, nem tudom, ismeritek-e azt, amikor valaki odaáll a másik elé, és azt mondja: „Ugye megmondtam, hogy nekem volt igazam!” Majdnem biztos vagyok benne, hogy ezt a mondatot nem érdemes kimondani. Minden olyan helyzetben, amikor az egyik ember odaállhatna a másikhoz, és azt mondhatná: „Ugye megmondtam! Ugye, hogy nekem volt igazam!”, majdnem biztos vagyok benne, hogy az összes ilyen helyzetben az igazság képviselete az által történik meg, hogy csöndben vagyunk, hogy hallgatunk. Még pedig azért, mert egy olyan helyzetben, ahogy odaállok a másik ember elé, és azt mondom: „Na, ugye nekem volt igazam?”, nagy valószínűséggel a másik ember rászorul az irgalomra, némi törődésre, vagy megbecsülésre, törődésre, szeretetre, vagy gondoskodásra, valamennyi együttérzésre és megértésre. Ezért szinte minden olyan helyzet, ahol az ember a hatalmából kihúzva magát azt mondhatja „Ugye, hogy nekem van igazam?”, olyankor majdnem biztos, hogy érdemes csöndben maradni, mégpedig azért, hogy az igazságnak ezt a másik részét is képviselni tudjuk.

    10. Van az az igazság, ami miránk kérdez.

    Azután a következő így szól: Van az igazság, amire mi kérdezünk rá. „Na, mi az igazság?” De van az az igazság, ami miránk kérdez. Ezek alatt a hetek és hónapok alatt, mert hogy megrendült a régi egyensúlyunk, ebből az is következik, hogy sok szempontból a biztonságos talajt elveszítjük a lábunk alól. És ebből mi következik? Az, hogy olyasmit is fogunk tenni, váratlanságból, bizonytalanságból, aggodalomból, félelemből, szorongásból, indulatból, amit később megbánunk. És minden ilyen helyzetben nem csak arról van szó, hogy mi firtatjuk, hogy most akkor ez hogy van, hanem az igazság ránk kérdez, és azt kérdezi: „Akkor ez most hogy van?” Tehát a következő gondolat így szól, az igazságnak nem csak azt az arcát ismerhetjük, amiben olyan világos, hogy mi kérdezzük és keressük, hanem amikor az igazság kérdez ránk.

    11. Vágyunk az igazság után, és az igazság is vágyakozik miutánunk

    A tizenegyedik gondolat így szól: Kétségkívül, vágyunk az igazság után, a valóság, a realitás után. „De tényleg, de ez hogy is van?” De ami kiegészíti ezt az az, hogy az igazság is vágyakozik miutánunk. Mit értek ez alatt? Be vannak zárva a templomok. Ha én fölnézek, ti ezt nem látjátok, de én látom, zárva van az ajtó. Ez igen szomorú. De miközben bezártuk a templomokat, egészen biztos, hogy Istent nem zártuk be. Egészen biztos, hogy Isten nincs bezárva a templomba. Ezért, miközben egy felől azt mondjuk, hogy „De annyira vágyunk Jézus után!”, aközben egészen biztosak lehetünk abban is, hogy Jézus is vágyik utánunk, és rengeteg nagyszerű lehetőségét biztosítja ezeken a hetek és hónapok alatt, hogy találkozzunk Vele, ez egészen biztos.

    Ezért, bár bezártuk a templomot, Isten kijött a templomból. És Isten mindig is kijön a templomból akkor, hogyha mi kint vagyunk. Ez alatt azt értem, és megint csak egy rövidke élmény, hogy két-három hónap lassan mármost eltelik, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy kiktől, hogyan, és miképpen kaptam ételt. Azt olvastuk a szentleckében, királyi papsággá fogunk válni. Mi ez, hogy királyi papság? A pap az, aki átváltoztatja a kenyeret és a bort, és aztán az Eucharisztiában átnyújtja, és a föltámadt Krisztussal találkozhatunk. De most itt vannak ezek a hetek és hónapok, és mindenki, aki a maga módján átadja az ételt, és átadja az italt, és a bezártságnak, a félelemnek, a szomorúságnak, az aggodalomnak, az elhagyatottságnak az élményéből átváltoztatja ezt a helyzetet a segítésnek, a rácsodálkozásnak, a kapcsolattartásnak, a jó szándéknak, a szolidaritásnak a tettévé, megvalósul általa az, mit jelent az, hogy „királyi papság”.

    Nemde milyen érdekes, hogy azon szenvedünk, hogy be van zárva a templom, de Jézus nincs bezárva. Jézus kijött a templomból. És nem csak az történik, hogy lehetőségem van arra, hogy Ő adja magát nekem, hanem most még sokkal inkább lehetőségem van arra, hogy én adjam Őt másoknak.

    12. A következő pillanat igazsága

    Végül az utolsó, a tizenkettedik gondolat, hogy kétségkívül ha meghalljuk azt, hogy „az igazság”, hát, mint valami hatalmas boltozat, a fejünk fölé borul, ahh, az igazság, hát hú.! De az igazságnak mindig van egy pici része. Így is mondhatnám, a következő igazság, a következő pillanat igazsága, a következő helyzeté, beszélgetésé és találkozásé. A kicsi igazság.

    Ezért így szeretném zárni ezt a gondolatfüzért, hogy milyen fölszabadító az, hogy néha letehetjük egész nyugodtan, hogy „Mi az igazság?”, és fölvehetjük azt az aprócska, és picinyke igazságot, ami éppen föltárja magát nekünk.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 10,1-10 - Húsvét 4. vasárnapja

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    03

    Két képet, hasonlatot, vagy metaforát kaptunk Jézustól, aki azt mondja először is, ha nem is pontosan így, de: „Én vagyok a pásztor, a jó pásztor.” A másik pedig: „Én vagyok az ajtó.” Mind a két kijelentés fontos, ráadásul az ajtó képe az első motívumot is átszövi. Ezért aztán arra gondoltam, hogy a legkevésbé általunk kifejtett megközelítésből szeretnék beszélni erről az evangéliumról. Ez pedig nem a jó pásztor, hanem az ajtó.

    Tulajdonképpen bevezetésként hadd csodálkozzam esetleg veletek együtt rá arra, hogy Jézusnak a kijelentéseiről milyen sok szó esik. Hogy mi magunk is mennyire sokat beszélhetünk erről, vagy lehet számunkra természetes az, ahogyan fölidézzük, Jézus mit mond magáról. Hogy azt mondja: „Én vagyok az út. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok az élet és a föltámadás. Én vagyok az élet kenyere.” Ezeket gyakran halljuk, és hivatkozunk is rájuk. Tulajdonképpen ehhez képest talán a legmostohább kép, ahogyan Jézus önmagán keresztül az Istent szeretné föltárni előttünk az, hogy „Én vagyok az ajtó.” Erről szeretnék tehát szólni, hogy hogyan közelíthetjük meg, hogyan sejthetünk meg valamit ebből a képből, ahogyan sejteti Jézus Istent számunkra, hogy ami egyáltalán valahogy, egy picit képesek vagyunk Őt megsejteni, hogy „Én vagyok az ajtó.”

    Az első gondolat így szól, hogy az ajtó egy sokkal szelídebb kép, még a pásztornál is szelídebb. Ugyanis, amikor elhangzik az, hogy „jó pásztor”, a jó pásztor, ő vezet, ő utat mutat, ő megmutatja, hogy ez és az, ez helyes, az helytelen, ezt így vagy úgy kell csinálni, ide menj, oda ne menj. Az ajtó sokkal szelídebb. Az ajtó egyszerűen csak a puszta létezésével hírt ad arról, megmutatja, és föltárja, hogy van olyan, hogy bent, és van olyan, hogy kint. Esetlegesen van olyan, hogy finom meleg, és hogy zord hideg. Van olyan, hogy világosság, és van olyan, hogy sötétség. Van olyan, hogy otthonosság, és lehet olyan, hogy elveszettség. Az ajtó egyszerűen csak megmutat, az ajtó, a puszta létezésével. De a puszta létezésével nagyon határozottan és egyértelműen képes határt tartani, és ebben a határban föltárni azt, létezik ilyen, hogy kint és bent, létezik olyan, hogy sötét és világos.

    De most mielőtt még túlságosan egyszerűnek tartanánk ezt a képet, hadd jusson eszembe Szent Ágoston, az egyik kedvenc mondása. Szent Ágoston azt mondja: Rendben van, tényleg van olyan, hogy kint és bent. És ténylegesen, Jézus által még világosabban mondhatjuk meg, hogy mi az, hogy kint, és mi az, hogy bent, mi az, hogy sötét, és mi az, hogy világos. De Szent Ágoston a következőt mondja: „Igen, de bent is vannak farkasok, és kint is vannak bárányok.” Ezért tehát, mielőtt nagyon gyorsan leegyszerűsítenénk ezt a képet, érdemes azért árnyaltnak maradnunk, és talán csak megmaradni a kijelentésnek ezen üzeneténél, hogy az ajtó megmutatja és föltárja, van olyan, hogy bent és kint, van olyan, hogy világosság és sötétség.

    Aztán most egy élményemet hadd mondjam el nektek, amikor számomra egészen szívbe markolóan megrendítő volt annak a különbsége, hogy mi az, hogy kint, és mi az, hogy bent. Bár biztos nektek is rengeteg ilyen élményetek lehet, hogy mi az, hogy kint és bent, mi az, hogy meleg és hideg, mi az, hogy fényes, és mi az, hogy sötét, mi az, hogy biztonságos, és mi az, hogy elveszett. De az jut eszembe, amikor – harminc évvel ezelőtt volt ez – önkénteskedtem egy hajléktalanszállón. Többek között az is a feladatom volt, hogy beengedjek olyanokat, akik beengedhetőek voltak, és hát kívül tartsam azokat, például, akik ittasan akartak a közösségbe menni. Volt valaki, aki nagyon ittasan érkezett meg az ajtóhoz, és én elé álltam, és mondtam neki, hogy így nem jöhet be. Ő pedig egy ittas hevülettől indíttatva elővett egy pisztolyt, és ezt a fegyvert rám fogta. Emlékszem, abban a pillanatban, ahogy én kívül álltam az ajtón – persze ez egészen irracionális – az jutott eszembe, hogy jobb lenne bent lenni. Nem tudom eldönteni, hogy ez az ittas ember most használja-e ezt a fegyvert vagy nem, hogy ez mennyire valódi, vagy mennyire nem, ezt nem tudtam megállapítani. De még hogyha megmosolyogtató módon is, ez ment bennem újabb és újabb gondolatokban, hogy érdemes volna nekem most bekerülni, az ajtón belülre, mert hogyha használja is a fegyvert, közelebb leszek a segítséghez, mint hogyha esetleg kívül dördül el ez a pisztoly. Ezt azért akartam elmondani, hogy nagyon is világossá teheti számunkra az ajtó azt, hogy hol érdemes lenni, és hol nem, hogy hol érdemes tartózkodnunk, és hol nem. Ez az első gondolat.

    Azután a második. Miközben az ajtó, a maga nagyon szelíd módján egyszerűen csak ezt föltárja és megmutatja, hogy van ilyen, hogy kint és bent, aközben az ajtónak van egy olyan része, amiről hajlamosak vagyunk megfelejtkezni. Ez pedig az ajtónak az a biztonságos és erős része, ahol a sarokpánt van, ahol az ajtó rögzítve van, és ami az ajtónak a kerete vagy tokja. Mert valahogy, mikor az ajtóról beszélünk, mindig a szárnya jut eszünkbe. Becsukhatom, kinyithatom. De tulajdonképpen az ajtónak mégis csak bizonyos szempontból a legfontosabb része az a biztos vasalat, és az a sarokpont, ahogyan az ajtó ezáltal el tudja látni a feladatát. Ha nem lenne az a nagyon világos függőleges megerősítés, akkor itt, hát, ki tudja, hogy mi történik.

    Hogy milyen érdekes a nyelv, nem tudom, tudjátok-e, hogy a kardinális kifejezés egy latin szó, a cardo szóból származik, ami pontosan azt jelenti, hogy valami, ami sarokpont, forgópont, valami lényeg. És a latin nyelvben a kardinális, vagy a bíboros kifejezés ugyanebből a szóból származik, vagyis a sarokpontból. Abból a lényegi pontból, ahonnan az egész ajtó a biztonságát megadja és megkapja.

    Ezért a második gondolat. Milyen izgalmas az ajtónak ez a funkciója, hogy egyszerre hihetetlen nagy szabadságot tud adni, és persze biztonságot is, de közben mennyire szilárd. Az által engedheti meg magának, hogy ezt csinálja (Mutatja, ahogy kinyílik-becsukódik – szerk.), egész szabadon és nagyon könnyen, kisujjal is mozgatva, hogy van egy nagyon-nagyon szilárd pontja.

    Ezután a harmadik gondolat. Az ajtó nem csak a maga szelíd módján megmutatja, hogy van sötétség és van világosság, hanem tulajdonképpen még csak azt sem mondhatnánk, hogy az ajtó vezet valahova. Hogy vezet valahova, úgy, mint a jó pásztor. Vagy mint amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az út.” Az ajtó nem vezet – ilyen értelemben – sehova, hanem amikor kitárul, akkor lehetőséget ad arra, hogy elinduljunk. Mert az ajtóból állva bármerre mehetünk.

    Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy az ajtó – és ezt nagyon elgondolkodtatónak tartom – milyen szépen egészíti ki a jó pásztor képét. Igen, a jó pásztor vezet és utat mutat. De az ajtó sokkal finomabb és szelídebb, ő lehetőséget ad, hogy először körbenézzünk, és döntéseket hozzunk, hogy elindulok vagy nem, és hogy milyen irányba indulok el.

    Ezért ez a harmadik kép, pont akkor, amikor oly sokakat hallunk megnyilatkozni arról, hogy a koronavírus járvány hogy és miképpen Isten akarata. Engem tulajdonképpen ez eléggé meg szokott döbbenteni, hogy valakiben van ekkora bátorság, hogy meg tudja mondani az egész emberiségre vonatkozóan, hogy itt mi Isten terve és akarata. Minden esetre lehet, hogy van ilyen, én biztos nem tudom, hogy a koronavírus járvánnyal mi is volna Isten akarata, fogalmam sincs róla. Inkább csak megállok ott, az ajtóban, és átélem annak a szabadságát, hogy eldönthetem, hova és merre induljak, és mely utakat keressem meg, amelyek az életre visznek. Vagy hogy a tekintetemmel megkeressek valakit, aki megmutatja, merre érdemes menni.

    A harmadik, hogy mit is jelent számomra ez a szabadság, hogy ott állok az ajtóban, és eldönthetem, hogy milyen irányba megyek. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy mi mindannyian minden pillanatban, percben, minden órában és napban ott állunk az ajtóban, és újból és újból eldöntjük, hogy milyen irányba megyünk. Mert az ajtó nem dönti el, az ajtó nem vezet, hanem lehetőséget ad.

    Körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor még olyan szabadon jöttünk és mentünk, a szónak most külső értelmében, elmentem egy előadást tartani, határon kívül, – országhatáron kívülre gondolok. Amikor vége volt az előadásnak, akkor ott még beszélgettem az ottaniakkal, és végül már nem maradtak sokan, csak néhányan. Többek között egy eléggé hagyományos viseletet hordó idősebb férfiember is, nagy bajusszal, és kedvesen beszélgetett velem. De aztán én arra gondoltam, hogy most már nagyon messze vagyok én az otthontól, szeretnék hazaindulni. Elindultam az ajtó felé, és már azon voltam, hogy nyúlok a kilincshez, de ő megelőzött, kedvesen rám nézett, és azt mondta: „Várjon! Én megyek elöl, mert lehet, hogy ütnek.” Nem tudom, hogy ez neki személyes tapasztalata volt-e, el se tudom képzelni. Lehet, hogy ez valami történelmi tapasztalat, vagy generációk élménye. De minden esetre, mondjuk a vendégszeretetnek ilyen jelét még nem tapasztaltam eddig. Ez a kép számomra olyan nagyon világosan mutatja, hogy az ember eldöntheti, hogy kilép vagy nem, hogy előre megy-e vagy nem, és hogy milyen utakat választ.

    Azután a következő, a negyedik. Összesen öt pont van csak. Az ajtó tehát megengedi, hogy mi szabadon ki- és bejöjjünk és menjünk. Milyen szép is ez, ahogyan most nagyon sokat beszélünk az önkéntes karanténról, és nagyon sokan vonultak önkéntes karanténba. Tulajdonképpen tetszik nekem ez a kifejezés, főleg azért, mert olyan izgalmasan mutatja, hogy karantén, és közben önkéntes. Arra gondoltam, ha most egy utalást tehetek papi, szerzetesi hivatásokra, hogy kétség kívül, szoktuk azt mondani, hogy: papi hivatás. És nagyon örülünk annak, ha valaki úgy pap, hogy az valóban egy hivatás, és ő ezt meg is éli. De milyen érdekes, hogy sosem szoktunk beszélni hivatásos papokról. Beszélünk hivatásos tűzoltókról, hivatásos rendőrökről, sőt, hivatásos anyákról is szoktunk beszélni, hivatásos vadászokról is szoktunk beszélni. Nagyon sokféleképp megjelenik ez a kifejezés, hogy hivatásos, de miközben beszélünk papi hivatásról, nem mondunk olyat, hogy hivatásos pap. Hanem, ha szabad ezt mondanom, talán azért, mert minden pap önkéntes, a papság önkéntes, mi mind önkéntesek vagyunk, a szó legjobb értelmében. Mi mindannyian önkéntes papok vagyunk, és sosem leszünk hivatásos papok. Van hivatásunk, de nem leszünk hivatásos papok, hanem önkéntesek maradunk. Talán a papságnak éppen ez az egyik legszebb része, legvilágosabb, leggyönyörűbb, legragyogóbb, legkívánatosabb része, hogy önkéntes. Most nem szembeállítva természetesen azzal, hogy hivatásos katona, vagy hivatásos rendfenntartó. Nem szembeállítás értelmében akartam ezt elmondani. A pap a szó jó értelmében mindig is önkéntes marad. Talán ez az önkéntesség segít nekünk abban, hogy a hivatásból ne valami hivataliság váljék, hanem hogy meg tudjuk őrizni az emberi tekintetünket.

    Aztán a záró gondolat. Milyen érdekes, ahogy Jézus mondja: „Én vagyok az ajtó, és rajtam ki és be lehet menni.” Valahogy mindig arról beszélünk, hogy ki. De Jézus azzal kezdi, hogy be lehet jönni általam, és ki lehet menni. Hogy azok a juhok – nyilván maradva a képnél. Ezért most hadd beszéljek egy picit arról, mit jelenthet ez, hogy belépni? Hogyha Jézus az ajtó, az azt jelenti, hogy Jézus bevezet bennünket a másik emberhez. Így is mondhatnánk talán, Jézus bemutat bennünket egy másik embernek. Jézuson keresztül mehetünk oda a másik emberhez, mert Ő az ajtó.

    Elgondolkoztam ezen, bizonyára nektek is lehet élményetek, vagy filmbéli jelenetek, amikor hárman állnak, és akkor az egyik ember bemutatja a másikat, bevezeti őt abba az addig még két ismeretlen ember számára megvalósuló kapcsolatba. Tulajdonképpen arra gondolok, hogy Jézus az a valaki, aki minden egyes emberi kapcsolatunkban szeretne minket egymásnak bemutatni. Hogyha tudnék jól írni, akkor lehet, hogy izgalmas volna egy novellát írni, hogy Jézus hogyan mutatna be bennünket egymásnak. Milyen izgalmas jelenetek lennének abból, hogy állunk hárman, Jézus és két valaki, és Jézus rám néz, és azt mondja: „Itt van Feri, tudod… Ott van, tudod…” Lehet, hogy érdemes nekünk úgy találkozni, hogy előtte mindig megsejtünk valamit abból, hogy Jézus hogyan mutatná be nekünk azt, akivel ezután kapcsolatban leszünk.

    Azután a záró gondolat, itt az ötödik pontnak a második része. Ez volt tehát a befelé, és aztán nyilván van kifelé. A kifeléről Jézus azt mondja, hogy az életre. Kifelé olyan értelemben, hogy kétség kívül most is nagyon megéljük azt, befelé valahogy megéljük a biztonságot, kifelé viszont vágyakozunk azután, hogy ott az élet bőségesebben vár ránk. Hogy szükségünk van arra, hogy befelé, és szükségünk van arra, hogy kifelé. Istennel kapcsolatban olyan egyértelműen beszélünk arról sokan, hogy Isten azt akarja, hogy biztonságban legyünk, és gondviselő. Más pedig, hogy életre vezet bennünket, új utakat mutat.

    Igen, de kétség kívül, hogy meghaladja azt a világot, ahol egyszerűen csak ösztönösen kapaszkodunk a biztonságérzetünkbe, vagy ösztönösen kapaszkodunk az életösztönünkbe. Isten segít bennünket abban, hogy fölülmúljuk az ösztönös kapaszkodásainkat a biztonságba, és az életbe. És hogy ne csak az ösztönös kapaszkodás határozzon meg, hanem egy nagyon szabadon nyíló ajtó, amit szabadon és önként csukok be, és nyitok ki, és már bent el tudok gondolkodni azon, hogyha kilépek, melyik utat választom.

     

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekJn 10,1-10 - Húsvét 4. vasárnapja

    Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    03

    Két képet, hasonlatot, vagy metaforát kaptunk Jézustól, aki azt mondja először is, ha nem is pontosan így, de: „Én vagyok a pásztor, a jó pásztor.” A másik pedig: „Én vagyok az ajtó.” Mind a két kijelentés fontos, ráadásul az ajtó képe az első motívumot is átszövi. Ezért aztán arra gondoltam, hogy a legkevésbé általunk kifejtett megközelítésből szeretnék beszélni erről az evangéliumról. Ez pedig nem a jó pásztor, hanem az ajtó.

    Tulajdonképpen bevezetésként hadd csodálkozzam esetleg veletek együtt rá arra, hogy Jézusnak a kijelentéseiről milyen sok szó esik. Hogy mi magunk is mennyire sokat beszélhetünk erről, vagy lehet számunkra természetes az, ahogyan fölidézzük, Jézus mit mond magáról. Hogy azt mondja: „Én vagyok az út. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok az élet és a föltámadás. Én vagyok az élet kenyere.” Ezeket gyakran halljuk, és hivatkozunk is rájuk. Tulajdonképpen ehhez képest talán a legmostohább kép, ahogyan Jézus önmagán keresztül az Istent szeretné föltárni előttünk az, hogy „Én vagyok az ajtó.” Erről szeretnék tehát szólni, hogy hogyan közelíthetjük meg, hogyan sejthetünk meg valamit ebből a képből, ahogyan sejteti Jézus Istent számunkra, hogy ami egyáltalán valahogy, egy picit képesek vagyunk Őt megsejteni, hogy „Én vagyok az ajtó.”

    Az első gondolat így szól, hogy az ajtó egy sokkal szelídebb kép, még a pásztornál is szelídebb. Ugyanis, amikor elhangzik az, hogy „jó pásztor”, a jó pásztor, ő vezet, ő utat mutat, ő megmutatja, hogy ez és az, ez helyes, az helytelen, ezt így vagy úgy kell csinálni, ide menj, oda ne menj. Az ajtó sokkal szelídebb. Az ajtó egyszerűen csak a puszta létezésével hírt ad arról, megmutatja, és föltárja, hogy van olyan, hogy bent, és van olyan, hogy kint. Esetlegesen van olyan, hogy finom meleg, és hogy zord hideg. Van olyan, hogy világosság, és van olyan, hogy sötétség. Van olyan, hogy otthonosság, és lehet olyan, hogy elveszettség. Az ajtó egyszerűen csak megmutat, az ajtó, a puszta létezésével. De a puszta létezésével nagyon határozottan és egyértelműen képes határt tartani, és ebben a határban föltárni azt, létezik ilyen, hogy kint és bent, létezik olyan, hogy sötét és világos.

    De most mielőtt még túlságosan egyszerűnek tartanánk ezt a képet, hadd jusson eszembe Szent Ágoston, az egyik kedvenc mondása. Szent Ágoston azt mondja: Rendben van, tényleg van olyan, hogy kint és bent. És ténylegesen, Jézus által még világosabban mondhatjuk meg, hogy mi az, hogy kint, és mi az, hogy bent, mi az, hogy sötét, és mi az, hogy világos. De Szent Ágoston a következőt mondja: „Igen, de bent is vannak farkasok, és kint is vannak bárányok.” Ezért tehát, mielőtt nagyon gyorsan leegyszerűsítenénk ezt a képet, érdemes azért árnyaltnak maradnunk, és talán csak megmaradni a kijelentésnek ezen üzeneténél, hogy az ajtó megmutatja és föltárja, van olyan, hogy bent és kint, van olyan, hogy világosság és sötétség.

    Aztán most egy élményemet hadd mondjam el nektek, amikor számomra egészen szívbe markolóan megrendítő volt annak a különbsége, hogy mi az, hogy kint, és mi az, hogy bent. Bár biztos nektek is rengeteg ilyen élményetek lehet, hogy mi az, hogy kint és bent, mi az, hogy meleg és hideg, mi az, hogy fényes, és mi az, hogy sötét, mi az, hogy biztonságos, és mi az, hogy elveszett. De az jut eszembe, amikor – harminc évvel ezelőtt volt ez – önkénteskedtem egy hajléktalanszállón. Többek között az is a feladatom volt, hogy beengedjek olyanokat, akik beengedhetőek voltak, és hát kívül tartsam azokat, például, akik ittasan akartak a közösségbe menni. Volt valaki, aki nagyon ittasan érkezett meg az ajtóhoz, és én elé álltam, és mondtam neki, hogy így nem jöhet be. Ő pedig egy ittas hevülettől indíttatva elővett egy pisztolyt, és ezt a fegyvert rám fogta. Emlékszem, abban a pillanatban, ahogy én kívül álltam az ajtón – persze ez egészen irracionális – az jutott eszembe, hogy jobb lenne bent lenni. Nem tudom eldönteni, hogy ez az ittas ember most használja-e ezt a fegyvert vagy nem, hogy ez mennyire valódi, vagy mennyire nem, ezt nem tudtam megállapítani. De még hogyha megmosolyogtató módon is, ez ment bennem újabb és újabb gondolatokban, hogy érdemes volna nekem most bekerülni, az ajtón belülre, mert hogyha használja is a fegyvert, közelebb leszek a segítséghez, mint hogyha esetleg kívül dördül el ez a pisztoly. Ezt azért akartam elmondani, hogy nagyon is világossá teheti számunkra az ajtó azt, hogy hol érdemes lenni, és hol nem, hogy hol érdemes tartózkodnunk, és hol nem. Ez az első gondolat.

    Azután a második. Miközben az ajtó, a maga nagyon szelíd módján egyszerűen csak ezt föltárja és megmutatja, hogy van ilyen, hogy kint és bent, aközben az ajtónak van egy olyan része, amiről hajlamosak vagyunk megfelejtkezni. Ez pedig az ajtónak az a biztonságos és erős része, ahol a sarokpánt van, ahol az ajtó rögzítve van, és ami az ajtónak a kerete vagy tokja. Mert valahogy, mikor az ajtóról beszélünk, mindig a szárnya jut eszünkbe. Becsukhatom, kinyithatom. De tulajdonképpen az ajtónak mégis csak bizonyos szempontból a legfontosabb része az a biztos vasalat, és az a sarokpont, ahogyan az ajtó ezáltal el tudja látni a feladatát. Ha nem lenne az a nagyon világos függőleges megerősítés, akkor itt, hát, ki tudja, hogy mi történik.

    Hogy milyen érdekes a nyelv, nem tudom, tudjátok-e, hogy a kardinális kifejezés egy latin szó, a cardo szóból származik, ami pontosan azt jelenti, hogy valami, ami sarokpont, forgópont, valami lényeg. És a latin nyelvben a kardinális, vagy a bíboros kifejezés ugyanebből a szóból származik, vagyis a sarokpontból. Abból a lényegi pontból, ahonnan az egész ajtó a biztonságát megadja és megkapja.

    Ezért a második gondolat. Milyen izgalmas az ajtónak ez a funkciója, hogy egyszerre hihetetlen nagy szabadságot tud adni, és persze biztonságot is, de közben mennyire szilárd. Az által engedheti meg magának, hogy ezt csinálja (Mutatja, ahogy kinyílik-becsukódik – szerk.), egész szabadon és nagyon könnyen, kisujjal is mozgatva, hogy van egy nagyon-nagyon szilárd pontja.

    Ezután a harmadik gondolat. Az ajtó nem csak a maga szelíd módján megmutatja, hogy van sötétség és van világosság, hanem tulajdonképpen még csak azt sem mondhatnánk, hogy az ajtó vezet valahova. Hogy vezet valahova, úgy, mint a jó pásztor. Vagy mint amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az út.” Az ajtó nem vezet – ilyen értelemben – sehova, hanem amikor kitárul, akkor lehetőséget ad arra, hogy elinduljunk. Mert az ajtóból állva bármerre mehetünk.

    Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy az ajtó – és ezt nagyon elgondolkodtatónak tartom – milyen szépen egészíti ki a jó pásztor képét. Igen, a jó pásztor vezet és utat mutat. De az ajtó sokkal finomabb és szelídebb, ő lehetőséget ad, hogy először körbenézzünk, és döntéseket hozzunk, hogy elindulok vagy nem, és hogy milyen irányba indulok el.

    Ezért ez a harmadik kép, pont akkor, amikor oly sokakat hallunk megnyilatkozni arról, hogy a koronavírus járvány hogy és miképpen Isten akarata. Engem tulajdonképpen ez eléggé meg szokott döbbenteni, hogy valakiben van ekkora bátorság, hogy meg tudja mondani az egész emberiségre vonatkozóan, hogy itt mi Isten terve és akarata. Minden esetre lehet, hogy van ilyen, én biztos nem tudom, hogy a koronavírus járvánnyal mi is volna Isten akarata, fogalmam sincs róla. Inkább csak megállok ott, az ajtóban, és átélem annak a szabadságát, hogy eldönthetem, hova és merre induljak, és mely utakat keressem meg, amelyek az életre visznek. Vagy hogy a tekintetemmel megkeressek valakit, aki megmutatja, merre érdemes menni.

    A harmadik, hogy mit is jelent számomra ez a szabadság, hogy ott állok az ajtóban, és eldönthetem, hogy milyen irányba megyek. Tulajdonképpen mondhatnám azt, hogy mi mindannyian minden pillanatban, percben, minden órában és napban ott állunk az ajtóban, és újból és újból eldöntjük, hogy milyen irányba megyünk. Mert az ajtó nem dönti el, az ajtó nem vezet, hanem lehetőséget ad.

    Körülbelül egy évvel ezelőtt, amikor még olyan szabadon jöttünk és mentünk, a szónak most külső értelmében, elmentem egy előadást tartani, határon kívül, – országhatáron kívülre gondolok. Amikor vége volt az előadásnak, akkor ott még beszélgettem az ottaniakkal, és végül már nem maradtak sokan, csak néhányan. Többek között egy eléggé hagyományos viseletet hordó idősebb férfiember is, nagy bajusszal, és kedvesen beszélgetett velem. De aztán én arra gondoltam, hogy most már nagyon messze vagyok én az otthontól, szeretnék hazaindulni. Elindultam az ajtó felé, és már azon voltam, hogy nyúlok a kilincshez, de ő megelőzött, kedvesen rám nézett, és azt mondta: „Várjon! Én megyek elöl, mert lehet, hogy ütnek.” Nem tudom, hogy ez neki személyes tapasztalata volt-e, el se tudom képzelni. Lehet, hogy ez valami történelmi tapasztalat, vagy generációk élménye. De minden esetre, mondjuk a vendégszeretetnek ilyen jelét még nem tapasztaltam eddig. Ez a kép számomra olyan nagyon világosan mutatja, hogy az ember eldöntheti, hogy kilép vagy nem, hogy előre megy-e vagy nem, és hogy milyen utakat választ.

    Azután a következő, a negyedik. Összesen öt pont van csak. Az ajtó tehát megengedi, hogy mi szabadon ki- és bejöjjünk és menjünk. Milyen szép is ez, ahogyan most nagyon sokat beszélünk az önkéntes karanténról, és nagyon sokan vonultak önkéntes karanténba. Tulajdonképpen tetszik nekem ez a kifejezés, főleg azért, mert olyan izgalmasan mutatja, hogy karantén, és közben önkéntes. Arra gondoltam, ha most egy utalást tehetek papi, szerzetesi hivatásokra, hogy kétség kívül, szoktuk azt mondani, hogy: papi hivatás. És nagyon örülünk annak, ha valaki úgy pap, hogy az valóban egy hivatás, és ő ezt meg is éli. De milyen érdekes, hogy sosem szoktunk beszélni hivatásos papokról. Beszélünk hivatásos tűzoltókról, hivatásos rendőrökről, sőt, hivatásos anyákról is szoktunk beszélni, hivatásos vadászokról is szoktunk beszélni. Nagyon sokféleképp megjelenik ez a kifejezés, hogy hivatásos, de miközben beszélünk papi hivatásról, nem mondunk olyat, hogy hivatásos pap. Hanem, ha szabad ezt mondanom, talán azért, mert minden pap önkéntes, a papság önkéntes, mi mind önkéntesek vagyunk, a szó legjobb értelmében. Mi mindannyian önkéntes papok vagyunk, és sosem leszünk hivatásos papok. Van hivatásunk, de nem leszünk hivatásos papok, hanem önkéntesek maradunk. Talán a papságnak éppen ez az egyik legszebb része, legvilágosabb, leggyönyörűbb, legragyogóbb, legkívánatosabb része, hogy önkéntes. Most nem szembeállítva természetesen azzal, hogy hivatásos katona, vagy hivatásos rendfenntartó. Nem szembeállítás értelmében akartam ezt elmondani. A pap a szó jó értelmében mindig is önkéntes marad. Talán ez az önkéntesség segít nekünk abban, hogy a hivatásból ne valami hivataliság váljék, hanem hogy meg tudjuk őrizni az emberi tekintetünket.

    Aztán a záró gondolat. Milyen érdekes, ahogy Jézus mondja: „Én vagyok az ajtó, és rajtam ki és be lehet menni.” Valahogy mindig arról beszélünk, hogy ki. De Jézus azzal kezdi, hogy be lehet jönni általam, és ki lehet menni. Hogy azok a juhok – nyilván maradva a képnél. Ezért most hadd beszéljek egy picit arról, mit jelenthet ez, hogy belépni? Hogyha Jézus az ajtó, az azt jelenti, hogy Jézus bevezet bennünket a másik emberhez. Így is mondhatnánk talán, Jézus bemutat bennünket egy másik embernek. Jézuson keresztül mehetünk oda a másik emberhez, mert Ő az ajtó.

    Elgondolkoztam ezen, bizonyára nektek is lehet élményetek, vagy filmbéli jelenetek, amikor hárman állnak, és akkor az egyik ember bemutatja a másikat, bevezeti őt abba az addig még két ismeretlen ember számára megvalósuló kapcsolatba. Tulajdonképpen arra gondolok, hogy Jézus az a valaki, aki minden egyes emberi kapcsolatunkban szeretne minket egymásnak bemutatni. Hogyha tudnék jól írni, akkor lehet, hogy izgalmas volna egy novellát írni, hogy Jézus hogyan mutatna be bennünket egymásnak. Milyen izgalmas jelenetek lennének abból, hogy állunk hárman, Jézus és két valaki, és Jézus rám néz, és azt mondja: „Itt van Feri, tudod… Ott van, tudod…” Lehet, hogy érdemes nekünk úgy találkozni, hogy előtte mindig megsejtünk valamit abból, hogy Jézus hogyan mutatná be nekünk azt, akivel ezután kapcsolatban leszünk.

    Azután a záró gondolat, itt az ötödik pontnak a második része. Ez volt tehát a befelé, és aztán nyilván van kifelé. A kifeléről Jézus azt mondja, hogy az életre. Kifelé olyan értelemben, hogy kétség kívül most is nagyon megéljük azt, befelé valahogy megéljük a biztonságot, kifelé viszont vágyakozunk azután, hogy ott az élet bőségesebben vár ránk. Hogy szükségünk van arra, hogy befelé, és szükségünk van arra, hogy kifelé. Istennel kapcsolatban olyan egyértelműen beszélünk arról sokan, hogy Isten azt akarja, hogy biztonságban legyünk, és gondviselő. Más pedig, hogy életre vezet bennünket, új utakat mutat.

    Igen, de kétség kívül, hogy meghaladja azt a világot, ahol egyszerűen csak ösztönösen kapaszkodunk a biztonságérzetünkbe, vagy ösztönösen kapaszkodunk az életösztönünkbe. Isten segít bennünket abban, hogy fölülmúljuk az ösztönös kapaszkodásainkat a biztonságba, és az életbe. És hogy ne csak az ösztönös kapaszkodás határozzon meg, hanem egy nagyon szabadon nyíló ajtó, amit szabadon és önként csukok be, és nyitok ki, és már bent el tudok gondolkodni azon, hogyha kilépek, melyik utat választom.

    https://youtu.be/F0ga0NAJcSc

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Pál Feri vasárnapi beszédekLk 24,13-35 - HÚSVÉT 3. VASÁRNAPJA

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    26

    Itt egy utazásról hallottunk, egy útról, a tanítványok és Jézus útjáról. De közben pedig, amiről szívem szerint jól esne most szólni, az nem ez az út, Jeruzsálem – Emmausz, Emmauszból Jeruzsálembe, hanem az a belső utazás, amin a tanítványok részt vesznek Jézussal. Mégpedig azért, mert erre a belső utazásra mindannyiunknak lehetőségünk nyílik. Szeretnék hét picike részletet kiemelni ebből a – számomra most első sorban  – belsőtörténésből.

    Az első így szól. Azt mondja a szent szerző, hogy éppen arról beszélnek, és beszélgetnek, sőt vitatkoznak, hogy mi történt ezekben a napokban ott, és főképpen pedig, mi történt Jézussal ezekben a napokban ott. Annyira megdöbbentő tulajdonképpen az, hogy miközben ők arról beszélnek már, miközben Jézus is ott van velük, hogy „Mi történt Jézussal ezekben a napokban?”, aközben nem ismerik föl, hogy akiről beszélnek, ott van velük. Tulajdonképpen egyszerre olyan csodálkozásra indító, kicsit talán megmosolyogtató is, meg elgondolkoztató, hogy miközben hát már talán ott órák óta mondják, és beszélik, és mondják, és érzések, és gondolatok, és vélemények, és minden, aközben pont az, akiről beszélnek, nem látják, hogy ő az.

    Ezért az első gondolat így szól: Talán nagyon sok utunk így indul, hogy beszélünk mi, vannak gondolataink, és érzéseink, és véleményünk, oly sok minden van. És jól is esik ezt megosztani egymással. Miközben ez történik, lehet, hogy pont akiről beszélünk, akiről és amiről igazán szó van, nem is látjuk. De azért persze gondolunk róla valamit, és vannak érzéseink, és mind a többi. Ezért nem kell aggódnunk, vagy szégyenkeznünk, ha az utunk nem egyszer egy ilyen helyzetből indul, hogy nem is látjuk azt, akiről beszélünk. Ez tehát az első gondolat.

    Olyan sok tapasztalatom lett most az elmúlt hetekben-hónapokban, különböző hírforrásokon tájékozódva, hogy olyan büszkén és jó érzésekkel beszéltek sokan arról, hogy mi megyünk előre, és most akkor a tevékenységünket amennyire csak lehetséges, áttesszük az online térbe. Mint például ez a szentmise is. Kétség kívül jó, hogy ahogyan lehetséges, el tudunk jutni egymáshoz. Amilyen módok most lehetővé váltak, hogy ezekkel tudunk élni. És legalább így, ha nincs jobb, akkor lehetővé válik, hogy egy kicsit lássuk és halljuk egymást. Ez jó.

    De azért itt van rögtön az a kérdés is, hogy ezek a tanítványok beszélhetnének akármeddig még Jézusról, oszthatnák a véleményüket, a gondolataikat, az érzéseiket napestig, és következő nap, és hét, és hónap. De valójában nem erre van szükségük. Nem még egy újabb cikkre, nem egy újabb véleményre, hanem arra, hogy valamit egészen másképpen is meglássanak. Vagyis, így is mondhatnám, hogy nem az a bajuk, hogy nem látnak eleget, hanem hogy nem látnak jól. És láthatnak még többet, és még többet, és még többet, ha nem látnak jól. Ezért az utazás, ez a belső utazás abba az irányba visz bennünket, hogy egy idő után egy picit talán lecsendesedjünk, aki ezt megteheti. Aki nem, őneki sok erőt kívánunk. De aki megteheti, hogy már ne még több, amit akarjunk látni, hanem másképpen látni.

    Azután a második gondolat így szól. Amikor Jézus megkérdezi ezeket a tanítványokat, azt kérdi tőlük: „Tulajdonképpen ti miről beszélgettek?” Hát ez is menten elgondolkoztatott. Ha van valaki, aki tudja, meg hallja, miről beszélgetnek, az Jézus. És mégis, mégis valami miatt fontos neki megkérdezni: „És tulajdonképpen mi fontos most nektek? Ti miről beszélgettek?”

    Ezt azért is tartom elgondolkoztatónak, mert a járvány beköszönte előtt milyen sok mindenben egészen világosan tudtuk, hogy miről kell beszélni, és hogy mi hogyan van, és mi hogyan helyes, és mi hogyan helyes kizárólag úgy, a társadalmi világunkban, az egyházainkban, a liturgiánkban, és rengeteg mindenben. Ez a kérdés, hogy: „Tulajdonképpen miről beszélgettek?” Hogy ez egy olyan szabadságot ad nekünk, hogy beszélgethessünk bármiről, hogy szabadon érezhessünk, gondolkozhassunk, és szabadon beszélgethessünk bárkivel és bárkiről, anélkül, hogy rögtön eszünkbe jutna, hogy erről mit kell gondolni, és hogyan kell efelől gondolkozni. Mert hogy mindig is úgy gondolkoztunk erről, vagy hogy ez a fő csapás, ahogyan erről gondolkozni kell, vagy ahogyan ezt látni kell. Olyan fölszabadító Jézus, ahogy ő nem akarja megspórolni, mert nem lehet, azt a kérdést, hogy: „Tulajdonképpen miről is beszélgettek? Tulajdonképpen kiről van szó, vagy kikről van szó? Tulajdonképpen mi a ti témátok most? Tulajdonképpen mi az, ami most nektek fontos?” Anélkül, hogy rögtön megszólalna bennünk, vagy kívülről, vagy bárhonnan egy hang, hogy erről ezt kell gondolni, vagy efelől ez a helyes vélemény, vagy így kell éreznünk magunkat. A második gondolat tehát így szól: Még Jézus is azt kérdezi a tanítványoktól, pedig nyilván látja őket, hogy: „De tulajdonképpen ti miről beszélgettek most? Miről van bennetek és köztetek szó?” Ez tehát a második gondolat.

    Arra gondolatam még, hogy például azok a kulturálisan megerősített, és hitelesített szempontok milyen gyorsan el tudtak enyészni, néhány nap és hét alatt. Nem tudom, hogy az utóbbi időben milyen jelentős személy beszélt arról, hogy most igyekszik megvalósítani az álmait? Például erről ma senki sem nyilatkozik. Mégpedig azért, mert van jobb dolgunk is. Mert éppen aggódunk a szeretteinkért, vagy éppen segítünk valakinek, aki rászorul, vagy éppen imádkozunk valakiért. Azzal az eredeti szemmel, eredeti pillantással, eredeti szívvel föltenni magunknak a kérdést: „Tulajdonképpen miről van szó? Az életünk kapcsán tulajdonképpen miről érdemes beszélgetni?” Úgy, hogy mármost nem zavarnak bennünket ezek a válaszok. Mégpedig azért, mert most nem mondja őket senki. Mert tudjuk, hogy elég egy kis vírus, hogy másképpen is lássunk, gondolkodjunk és érezhessünk. Talán – a szó jó értelmében – másképpen.

    Azután a harmadik gondolat. Azt kérdi még Jézus, milyen érdekes, ahogy mélyíti ezt a belső utazást a tanítványokban: „Miért, mi történt? Mi történt Jézussal?” Ez a kérdés tulajdonképpen most föltárja számunkra azt, hogy nem csak arról van szó, hogy ezek a tanítványok nem látják és ismerik föl Jézust, hanem arról is, hogy magukat se látják elég jól. Hogy a látásuk abból a szempontból is akadályozott, hogy milyen természetesen elmondták aztán Jézusnak, hogy miről van itt szó, hogy ezt talán mindenki tudja, talán csak Jézus nem. És végül kiderül, hogy talán Jézus az egyetlen, aki tudja, és a többiek nem.

    Valójában, ahogyan indulunk befelé, egyszer csak törvényszerűen elérkezünk oda, hogy rácsodálkozzunk arra, nem csak Jézust nem látjuk jól, ha egyáltalán látjuk, hanem magunkat sem. Ez tehát a következő gondolat. Ide talán egy személyes élményemet hadd hozzam. Amikor igazán nem éreztem jól magam, akkor egészen sajátos tapasztalataim támadtak, valami olyasmit láttam és éltem meg önmagammal kapcsolatban, amit eddig még nem. Ez pedig az, hogy a saját testem egy teljesen külön életet él, mint én. Akármilyen furcsán is hangzik, de hogy tulajdonképpen megfigyelője lettem a saját testemnek. És a testem tette azt, amit tett, a testem ment előre az élet útján, és én pedig csak megfigyelőként, órákon és napokon keresztül arra csodálkoztam rá: „Jé, sokkal kevésbé vagyok hatással a testemre, mint ahogyan eddig bármikor.” Hogy a testem valamit tesz, és hogy én most szurkolok a testemnek, hogy most drukkolok neki, és hogy az együttérzésemről tanúsítom őt. Tehát a harmadik gondolat így szól, hogy nem csak arra van szükség egy idő után, hogy rácsodálkozzunk erre, hogy „Jé, talán nem látjuk Jézust jól.”, hanem hogy magunkat sem látjuk jól.

    Aztán a negyedik gondolat. Milyen érdekes, hogy a tanítványok elmondják: „Jaj, hát az asszonyok így, vagy úgy… Na, aztán a tanítványok így vagy úgy… Hát képzeld el – mondhatnák ezt Jézusnak – nem ismer… Nem, nem, hát nem látják, nem értik, nem tudják.” És közben ők is ugyanebben a cipőben vannak. Beszélnek az asszonyokról, a tanítványokról, és mindenki másról úgy, mint hogyha ők abban nem lennének benne. Mint hogyha ők éppen nagyon jól látnának, és nagyon pontosan értenének.

    Ezért a negyedik gondolat így szól: Érdemes fölismernünk önmagunkkal kapcsolatosan a tudatlanok magabiztosságát, amelyben éppen azért próbálunk olyan magabiztosak lenni, hogy mi tudjuk, és látjuk, és értjük, mert tulajdonképpen ez egyáltalán nincs így, és el akarjuk kerülni a bizonytalanságot. A negyedik gondolat így szól: Talán ezekben a hetekben is milyen könnyen beszélünk másokról. Mennyire könnyű azt mondani, hogy „Jaj, az asszonyok! Nahát, a tanítványok! Meg még azok és ezek!” Mennyivel könnyebb ezt így tenni, és megpróbálni megspórolni azt, hogy egy sokkal tisztább tekintettel lássuk saját magunkat.

    Azután a következő, az ötödik gondolat. Jézus nekilát, és megmagyarázza, hogy az írásokban mi minden, és milyen értelemben szól őróla. De mi az itt, ami igazán érdekes lehet? Az, hogy miközben Jézus alaposan kifejti és megmagyarázza, ebből nem következett az, hogy a tanítványok fölismerték Jézust. Hiába magyarázta meg, mondta el töviről-hegyire, és hiába mondják utólag a tanítványok: „Nemde lángolt a szívünk, mikor kifejtette az írásokat.” Tehát nem csak egy egyszerű magyarázatról van szó, hanem a világosság meghirdetéséről. És ez sem elég ahhoz, hogy fölismerjék, hogy kivel beszélnek. Ezért tehát van nagyon sok olyan helyzet, hogy mondhatja akárki, és érthetjük, és értelmezhetjük, és magyarázhatjuk – tulajdonképpen az sem elég, hanem valami másra, vagy másra is szükség van.

    Itt hadd hozzam most egy élményemet. Cserhalmi Györggyel készült egy hosszú interjú. Ezt elolvastam a tegnapi nap, nagyon érdekes volt. A színészlegenda a következő kérdést kapta többek között, a kérdés így szólt: „Így utólag hogyan látja, hogy játszott-e olyan filmekben, amelyekre most már azt mondja, hogy nem, hát ez, ezek a filmek nem voltak, mondjuk a filmművészet csúcsai? Mondana esetleg három ilyet, amiről azt mondja utólag, hogy nem voltak túl jó filmek?” Azt mondja Cserhalmi György: „Hármat? Harmincat is tudnék.” A következő logikus kérdés, a magyarázat, az értelmezés, és menjünk csak tovább, így szólt: „Na, akkor nevezzen meg legalább hármat! Melyek ezek a filmek?” És itt történt meg az, hogy a művész elindult egy másik úton, mert a válasza így szólt: „Természetesen mondhatnék nem hármat, hanem harmincat, de nem fogom ezt tenni. Mégpedig azért, mert öregek vagyunk már, sérülékenyek, és sértődékenyek, és ezért nem mondok neveket. És azzal kapcsolatban sem mondok neveket, hogy mely filmek voltak csodásak, mert már öregek vagyunk, sértődékenyek, és sérülékenyek.”

    Ez mit jelent? Hogy a kérdező ment volna még tovább abba az irányba, hogy „Jó, és akkor ez hogy volt, és az hogy volt, és melyik film, és melyik értékes, és miért, és miért fontos, és miért igaz, és hogyan fejezte ki a korszakot…?” Cserhalmi György pedig azt mondja: „Én viszont embereket látok. Én látom ezeket a rendezőket, és látom a színésztársaimat is. Sőt, látom a nézőket is, akiknek lehet, hogy ezek a filmek valamikor sokat jelentettek. Ezért én őket kívánom továbbra is látni.” Ez az a gyönyörűség, ami mármost elmélyítheti a tanítványokban is azt, hogy mármost lassan megérkezzenek oda, hogy együtt legyenek Jézussal, és tényleg föl is ismerjék őt.

    Ezért az utolsó előtti, a hatodik gondolat. Egyszer csak, mikor Jézus megtöri a kenyeret, akkor megnyílik a szemük… De nem itt fejeződik be a mondat, vagy legalábbis a folytatás így van: „Megnyílt a szemük, és Jézus eltűnt előlük.” De érdekes ez! De közben, miközben megnyílt a szemük, valahogy az lenne a logikus, hogy megnyílt a szemük, és akkor már… Hát jön a folytatás! „Megnyílt a szemük, és Jézus eltűnt előlük.” Miért? Mert ha valakinek megnyílt a szeme, már nem kell, hogy lássa, azért, mert ott van a szemében, és ott van a tekintetében, mert ő már lát. És ha valaki lát, akkor már nem kell, hogy ott legyen, mert ő már látja.

    Most a szentmise folytatódik, tizenöt és húsz perc, és nektek a megszokott és megszentelt módon nem lesz lehetőségetek Jézussal találkozni, őt magatokhoz venni – a megszentelt és megszokott módon. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnánk vele találkozni. Mert ha valaki már látta őt, hát most is láthatja. Ha valaki már ízlelte őt, akkor az az íz itt van bennünk, és föl tudjuk idézni. Ha valaki már fogta őt, és érintette, hát akkor az érintés a tenyeredben van. Amikor Oloffson Placid a Gulagon látta, hogy emberek hogyan mennek tönkre abban, hogy nem élhetnek úgy, ahogyan emberhez méltó és jó lenne, akkor azt mondta többek között: „Mondd el, légy szíves, mi a kedvenc ételed!” Mert a kedvenc ételed íze bent kell, hogy legyen a szádban. És most légy szíves, azt is mondd el, hogyan főztétek otthon?!” Mert annak az illata is bent kell, hogy legyen az orrodban, a látványa a szemedben, az íze a szádban. Ezért nem csoda, hogy amikor megnyílik a szemük, már nem szorulnak arra rá, hogy Jézus ott legyen, abban a formában. Ez tehát a következő gondolat.

    É az utolsó, a záró gondolat: És aztán visszatérnek Jeruzsálembe. Jeruzsálembe két ok miatt is. Az egyik, mert ott támadt föl Jézus. A másik pedig: Nemcsak, hogy ott halt meg, és ott támadt föl, hanem azért, mert ott vannak a barátaik, a társaik, a tanítványok. Mit jelent ez? Hogy amikor ebben a belső utazásban megnyílik a szemünk, az ízlelésünk visszatér, amikor hallunk és látunk, és a tenyerünkben van az érintés, akkor egyszer csak fölismerjük azt, hogy van különbség aközött, hogy azt mondjuk – és régen ezt… Régen? Egy hónappal ezelőtt ki merte volna megkérdőjelezni, hogy előre kell menni?

    Kétség kívül fontos, hogy előre is menjünk. És nagyon-nagyon hálásak lehetünk mindenkinek, aki előre viszi az életet, nagyon hálásak vagyunk nekik. De ebben a történetben egy másik út is megnyílik. Ezt így mondja a szent író: „Visszatértek Jeruzsálembe.” Ez mit jelent? Hogy az életre nem mindig az a válasz, hogy előre. Néha az a válasz, hogy „a forráshoz”, „Istenhez”, „a föltámadáshoz”. Az élethez, ahol az fakad, és az néha nem ugyanaz, mint előre.

    Ezért a záró gondolat így szól: Ha megvan a tekintetünk, megvan az ízlelésünk, megvan a szaglásunk, megvan az érintésünk, ami itt van már nálunk. Akkor fölismerhetjük azt, hogy lehet, hogy egy egészen más útra vagyunk hivatalosak, egészen biztosan és konkrétan arra, ami az életre visz, másokat, meg minket.

     

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."