Pál Feri vasárnapi beszédek

Pál Feri vasárnapi beszédek
Hetente frissül

Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

Papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 20,27-38 - Évközi 32. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
10

 

 

Oda járultak tehát sokan Jézushoz, és egy elég jól kigondolt történettel álltak elő, jó részletesen, hogy minél nehezebb legyen majd a válaszadás. Jézus pedig a válaszával valami olyasmit üzen, hogy: „Nem lehetséges az, hogy ez teljesen másképp van? Ti lehet, hogy elég sok időt töltöttetek, és precízen kifundáltatok valami jó nehéz történetet, de lehet, hogy akármennyit ültök még itt, és töprengtek rajta, az, ami a valódi válasz, az valami egészen más, mint ahogy ti egyáltalán nekiláttok, vagy nekikezdtetek, vagy el tudnátok képzelni.”

Úgy szeretem Schopenhauernek ezt a mondását, szinte nincs nap, hogy ne jutna eszembe. Azt mondja a filozófus: „A legtöbb ember a saját korlátait a világ határainak tartja.” Ha lenne három mondás, amit szívesen magammal vinnék odaátra, akkor lehet, hogy az egyik ez lenne, hogy a saját korlátaim nem a világ határai. Az élettapasztalataim messze kevesebbet tartalmaznak, mint az élet. Az élet több,mint a tapasztalataim. Ezért aztán az igazság, az ismeret, sokkal több, mint amit valaha is… na, hát, nem is érdemes befejezni a mondatot. Tulajdonképpen ez a helyzet fölveti azt a témát, hogy mi oly sok mindenre gondoljuk azt, hogy: „Na, ezt most már nagyon tudjuk. Na, ezt most már nagyon kitaláltuk. Ez most már aztán nagyon így van.”

És közben akkor az első témánk ez lehetne: De tényleg így van, hogy nem érdemes rácsodálkoznunk az emberi természetnek arra a sajátosságára, ami a szadduceusoknál is megjelent, hogy ők nagyon úgy gondolták, úgy van, és közben meg, hát haj-haj-haj!? Ezért csak egy-egy mondatban szinte, hadd hozzak néhány gondolatot ezzel kapcsolatosan, hogy milyen gyakran gondoljuk azt, hogy a problémáink teszik tönkre a kapcsolatainkat. És már erről oly sokat beszéltünk; egy pont után már nem a problémáink teszik tönkre a kapcsolatainkat, hanem az, ahogy egymással bánunk, amikor problémáink vannak.

Minden magyar ember ismeri azt, amikor odaáll egy másik elé, és azzal kezdi: „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert… Mert elbízod magad, a fejedbe száll a dicsőség.” És pontosan tudjuk, hogy ez egy kulturális téveszme. Ha az egyik ember a másik szemébe néz, és azt mondja: „Örülök neked, gratulálok! Jaj, de jól esett! De nagyszerű volt ez! Jaj, de hálás vagyok ezért!”, szerintetek ebbe tönkre megyünk? Nem, mikor az egyik ember megbecsüli a másikat, ebben nem megyünk tönkre. És akárhova megyünk a világban, a magyar ember ezt a mondatot, hogy „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert tönkre mész tőle”, ezt tudja. És tudjátok, mi a másik mondat, amit ugyanúgy tudunk? Az, hogy: „Majd embert faragok belőled.” Hát ez meg úgy szörnyű, ahogy van. Ezt a történetet is nem egyszer meséltem már nektek, ahogyan az apa verte a fiát, aki már nagyobb volt, és ezzel a fölkiáltással: „Embert faragok belőled!”, és a fiú egyszer csak azt mondja az apjának: „Apám, lehet, hogy maga az egyetlen, akinek nem tűnt föl, hogy ember vagyok.”

Ezeket a téveszméinket a végtelenségig sorolhatnánk, és közben oly nagy meggyőződéssel tudjuk egyébként őket állítani. A kutúra is meg tudja erősíteni ezeket a hiedelmeinket, mint ahogy a szentírás is így kezdte: „A szadduceusok úgy vélik…” Tehát akkor van egy csoport, akik valahogy nagyon vélik az életet, meg a dolgokat. Most hadd vessek egy pillantást az Istennel kapcsolatos megfontolásainkra. Megint csak mondok olyat, amit ti tudtok, de most ezt csak bevezetőnek szánom. Milyen természetesnek mondjuk ezt, hogy „Hát, a mi Istenünk az egyetlen Isten.” De akkor vannak csoportok, és minden csoport elmondja, hogy „a mi Istenünk az egyetlen Isten”, akkor aztán jól egymás torkának fogunk esni. Nemde, talán ha ezt így mondanánk: „A mindenki Istene a mi Istenünk”, egy kicsit másképpen hangozna. Hát, ha egy Isten van, akkor a mindenki Istene a mi Istenünk is. És ha a mindenki Istene az én Istenem, meg a mi Istenünk, akkor lehet, hogy ez elkezdi befolyásolni azt, ahogy egymásra nézünk, főleg pedig, ahogy egymással bánunk.

Vagy az, ahogyan a naiv korszakunkban azt mondjuk: „Megy nekem Isten nélkül is.” Hát, elég sok időt el lehet ezzel tölteni, és nagyon sokan az egész életüket eltöltik ezzel. Aztán akkor lépünk egyet, azt mondjuk: „Na jó, most már buktunk annyit, hogy azt mondjuk, nem, nem, nekem menni fog Istennel.” És akkor mi a következő tapasztalat, ha elég becsületesek vagyunk? Az, hogy: „Nekünk még Istennel sem megy.” Szinte minden gyónásunkat kezdhetjük úgy, hogy: szokás szerint. Hát akkor ki meri azt állítani, hogy „Nekem Isten nélkül nem ment, de most már Istennel megy.”? Nem, az embernek Istennel sem megy. És akkor, hogyha megint átlépünk egy lépést, akkor meg azt mondhatjuk talán, hogy: „Áh, ez kétség kívül talán így van, de – a harmadik mondat így szól, hogy – Istennek viszont még velem is mehet.” És akkor jön egy következő gondolat, és ez abban a világban van már, hogy „Istennek még velem is mehet, nekem pedig még Istennel sem megy.”, hogy ez reálisabb. Átlépünk akkor oda, hogy akkor azt mondhatjuk, hogy: „Sokáig gondoltam azt, hogy Isten az életem része. Na, hát igen, és meg is mondtam neki, hogy melyik rész legyen, és hogyan viselkedjen.” És aztán, mikor lett egy csomó csalódásom, hogy valahogy Isten nem akart az a része lenni az életemnek, amit én olyan jól megmondtam neki, hogy talán nem is így van inkább, hanem úgy, hogy „Én vagyok Isten életének a része.” Ez egy egész más megközelítés lesz, talán egy kicsit világosabb, vagy pontosabb.

De mindezt bevezetőnek szántam. Mégpedig azért, mert hogyha már most azon a talajon állunk, hogy: Persze, tudhatunk sok mindent, de tényleg úgy van? Hát nem érdemes azért mindig hozzátenni, hogy „Jó, jó, jó, de…” Hogy akkor az első kérdés így szól: De tulajdonképpen mi a témánk? A mai evangéliumnak szerintetek mi a témája? Ha gyerekmisén lennék, ezt biztos megkérdeztem volna: Mi a témája a mai evangéliumnak? És mondhatjuk, hogy az örök élet, a föltámadás, hogy kik támadnak föl, hogy hogyan van a férj-feleség kapcsolat majd odaát. Valójában az igazi nagy téma azzal a kérdéssel, hogy „Mi a téma?”, el sem érhető. Mert ebben a helyzetben is már a nagy téma nem az, hogy „Mi a téma?”, hanem hogy „Ki? Ki a téma? Ki is tulajdonképen ennek a történetnek a valódi, és igazán fontos témája?” Ennek a történetnek az igazán fontos témája az ember, aki azt hiszi: tudja, – és Isten, aki meg tudja, hogy tudja. És a kettejük közti kapcsolat ennek a történetnek a nagy témája. Miért tartom ezt fontosnak? Mert beleveszhetünk most abba, hogy akkor hogyan van pontosan a föltámadás, melyik egyházatya mit mondott pontosan, ki hogyan gondolta el, és valójában nem leszünk a témánál. Mert a téma az ember, a téma az Isten, és a kettőnk közti viszony.

Hadd hozzak erre néhány hasonlatot, vagy párhuzamot. Mennyi cikk jelenik meg arról, hogy mekkora téma az okos eszközök használata, az okos eszközök, az okos eszközök, hogy az okos eszközök így meg úgy. Akkor van, aki az okos eszközökre nagyon csúnya szemmel néz, más meg az okos eszközökre olyan „Hehh!”, hurráoptimizmussal tekint, és azt gondoljuk, hogy az okos eszközök a téma. Nem az okos eszközök a téma. Ha az okos eszközök lenne a téma, akkor olvassuk el a műszaki leírást, akkor az a téma. A téma az, hogy hogyan használom, hogy milyen viszonyban vagyok vele, hogy hány éves koromban kapom meg, hogy az hogyan hat rám, én aztán mit kezdek vele. A téma nem az eszköz, mert az eszközről azt tudom elmondani, hogy van. A téma az, hogy mit csinál velem, és én mit csinálok vele. Ezért beszélhetünk akármennyit az eszközökről, nem az a témánk, hanem hogy milyen a viszonyunk egymáshoz.

A klímaváltozás. Ugye milyen érdekes, ahogy elvonatkoztatunk, és azt mondjuk: „Mekkora nagy témája ma az emberiségnek a klímaváltozás.” Valójában nem a klímaváltozás az emberiség nagy témája, már régen nem. Az emberiség nagy témája az ember. Már régen sokkal többet kellene arról beszélnünk, hogy az ember hogyan járul hozzá a klímaváltozáshoz, és mit tehet érte. Tudom, hogy erről szoktunk beszélni, de mégis, nem teszünk még egy lépést, és a még egy lépés pedig a következő: Ha pontosan tudjuk, hogy ezzel így járulunk hozzá, és mikor mit kéne tenni, akkor nagy valószínűséggel nem egy újabb kutatási eredményre van szükségünk, nem arra, hogy hány milliméterrel emelkedett, vagy fog emelkedni tíz év múlva, hanem arra, hogy megértsük magunkat. Hogyha ez így van, az ember miért csinálja azt, amit csinál? És miért nem csinálja azt, amit érdemes lenne? És mit lehet tenni magunkkal, vagy egymással, ha az ember olyan, hogy úgy nagyon szívesen elképzeli, hogy tudja, és továbbra is úgy csinálja, ahogy az nem jó neki. Már régen átbillentünk oda, hogy nem a probléma miatt vannak a nehézségeink, hanem amiatt, ahogyan bánunk a Földdel, amikor problémáink vannak. Már most vannak a problémáink, de még mindig nem bánunk jól a Földdel. Ezért a nagy téma már régen az ember, és régen az ember és az Isten közti viszony.

Ez tehát az első gondolat. Beleveszhetünk abba, hogy hány milliméter, és hány Celsius-fok, és hány év, és hány ember. És attól, valami meg fog változni? Semmi. Tudjátok, elgondoltam azt, hogy ebben a történetben végül az egyik szadduceus azt mondja: „Na, hát rám Jézus nagy hatást gyakorolt. Kétség kívül úgy van, most már pontosan tudom, hogy amikor üdvözülünk, és föltámadunk, akkor hasonlóak leszünk az angyalokhoz.” Majd pedig ugyanazzal az érzülettel, némi gőggel, némi lenézéssel, másokat a tudása által csapdába ejtő és kihívó mentalitással éli azután az életét, csak most már egy kicsit többet tud. Most már akkor lehet még nagyképűbb, meg lehet még inkább olyan beállítottságú, hogy „Majd én megleckéztetlek téged!” Most képzeljünk el egy másik szadduceust, aki azt mondja: „Meghallgattam ezt a Jézus nevű mestert, beszélt a föltámadásról. Hát, nem tudom, énszerintem mégis csak az első feleség az igazi. De egy valamit megértettem, ahogy Jézus beszélt: hogy mennyire azt gondoltam, hogy én ezt tudom. Úgyhogy én azt hiszem, hogy mostantól kezdve szerényebb leszek. Én arra jutottam, hogy mostantól kezdve, akármit is tudok, azt hiszem, alázatosabb leszek, és föltételezem azt, hogy mindig lehet valahogy jobban tudni.” Szerintetek melyik irány az érdemlegesebb az emberiség szempontjából? Ezért nem az a téma, hogy mit is jelent az, hogy olyanok leszünk, mint az angyalok, hanem hogy bármit is tudunk az emberről, vagy az Istenről, abból mi fog következni. Ez a nagy téma.

Ezért jöjjön a második gondolat, ami így szól. Ez tehát azt is jelenti, hogy az igazság önmagában nem hoz változást. Tudhatunk még többet, és még precízebben, és még több szakértőt meghallgathatunk akármiről. Attól, hogy az igazság egyre inkább a birtokunkban van, abból még nem következik a változás. Ezért a második nagyon nagy témánk az, hogy akármit is tudunk, és akármilyen jól is, hogyan fordulna az olyan cselekvésbe, hogy az egymás, és magunk, és mások javára történjen? Úgy szeretem azt a mondást, valaki így fogalmazta ezt meg: „Az igazság először boldogtalanná tesz, utána szabaddá.” Ebben a mondatban benne van az, hogy: „Rendben van, itt az igazság, most még többet tudtunk meg a föltámadásról. És ebből most mi fog következni?” Mert az az érdekes, hogy ebből mi fog következni. Általában, amikor valamit hiszünk már húsz éve, negyven, vagy hatvan, valamit gondolunk valamiről húsz, meg negyven, és hatvan éve, és egyszer csak azt mondjuk: „Lehet, hogy egy kicsit másként van. Egy kicsit így, vagy úgy, vagy amúgy.” Az elsőre, általában inkább kényelmetlen, eléggé kellemetlen, olyan szúrós. Hát akkor hatvan évet éltem úgy, hogy azt gondoltam, hogy… Ezért a második téma így szól: az igazság önmagában nem hoz változást, mert a változást az ember hozza. Mégpedig az által, hogy megbirkózik az igazsággal. Ezért a második nagy téma az, hogy a szadduceusok, miután meghallják Jézust, amit elmond a föltámadásról, mit kezdenek vele.

És a harmadik nagy témánk pedig az, hogy attól, hogy többet tudunk, nem leszünk igazabbak. (harangszó – szerk.) Értem. Akkor lezárom egy történettel. Akkor így szól a harmadik gondolat, attól, hogy többet tudok, nem leszek igazabb ember. Emlékszem egy továbbképzésre mentem, egy pszichoterapeutához, aki nagyon sokat tud az emberről, jócskán túl van hetvenen, hát távcsővel sebefogható a tudása számomra. Megjelent a főműve, vagy négyszáz oldal, olvashatatlan, mert annyira okos, hogy hát ki érti azt, de azt egyszerűbben nem lehet, mert az úgy van. És akkor megjelent a főműve, és egy évvel később, akkor már olvasgattuk, továbbképzés ugyanezzel a tudóssal, és előkerült egy téma, amit megírt a könyvében, a főművében. Nekem a fejemben volt, hogy ott mit írt, és mondtam neki, hogy most, ahogy elmondta, ez nem pont ugyanaz, mint ahogy a könyvben van. Rám nézett, és a következőt mondta: „A könyv elavult.” – mondta a hetven éves tudós a saját főművében erre a fejezetre. Akkor énvelem történt valami, mert arra jutottam, hogy lehet, hogy azt, amit ő ott leírt három hihetetlenül pici betűben, mert ugye a négyszáz oldalba bele kell férnie két könyvnyinek, hogy lehet, hogy azt nem tudom, hány ember fogja valaha is használni. De azt, hogy valaki a főművének egy fontos fejezetére azt mondja, elavult, azt már nem, nem, nem…, hogy tulajdonképpen ez a tanítás. És hogy ez az ember azért lesz tanítója másoknak, mert ezt tudja mondani, hogy elavult. És nála a tudás abba az irányba tud tovább fejlődni, hogy tudja, attól, hogy többet tudok, még nem leszek igaz. Attól leszek igaz, hogy azt tudom mondani: elavult.

Milyen fölszabadító úgy állni ebben a világban, hogy tulajdonképpen minden, amit tudunk, azért, mert végesek vagyunk, és korlátozottak, és a határaink… Nem is folytatom, tuti, hogy elavult. De azért megvan bennünk az az életképesség, hogy mindig amit, és ahogy éppen tudjuk, azt megpróbáljuk igazi jó szándékkal használni.

A Miatyánk előtt

Ha a beszédben emlegetett két szadduceus összefüggésében azt kérdezzük: Melyikük értette meg jobban Jézust? Az, aki most már nagyon pontosan tudja, hogy nem úgy van, a hét nem úgy van, és közben belül semmit se változik, csak tudja, hogy most már másképp van, vagy aki azt mondja, hogy: „Azt hiszem, minden tudásomat szeretném egy kicsit másképpen használni, és mindenki felé, aki kevesebbet tud, óhajtanék másképpen viszonyulni.” Azt mondanám szívem szerint, hogy az utóbbi jobban megértette, hogy Jézus miről beszél. Ezért jól esne nekem veletek együtt azért imádkozni, hogy azt értsük igazán jól, amit érdemes igazán jól érteni. És akkor, ha a többiben pontatlanok vagyunk, vagy nem is tudunk sok mindent, az el fog menni.

Miatyánk…

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Feri vasárnapi beszédekLátni, meglátni – az evangélium tükrébenLk 19,1-10 - Évközi 31. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
03

 

 

Olyan sokszor szerepel ebben a rövid evangéliumi történetben, hogy látni, hogy meg szerette volna látni, és látni akarta, és Jézus fölnézett rá, és észrevette őt. Erről szeretnék most néhány gondolatot hozni, mit jelent ez, hogy meglátni, vagy látni, észrevenni – mégpedig az evangélium összefüggésében.

Az első gondolat az, ahogyan Zakeus nekiindul, mégpedig azért, mert szeretné látni Jézust. Milyen érdekes, hogy miközben ez a terv számára, hogy látni Jézust, aközben észrevétlenül az is történik, ahogy fölmegy az emberek feje fölé – nyilván szándékosan is, jó is ez így neki, mert hiszen nem egy közkedvelt ember – megteheti azt, hogy ő viszont ne látszódjék. Ahogy szokták ezt mondani, mikor valaki autót vezet, és aztán a közlekedéssel kapcsolatosan halljuk az okos tanácsokat, ami igazán számít, ahogy az együttléteinket alakítjuk, hogy lehessen minket látni, és mi is jól lássunk. Látni, és látszani. És hogy itt van Zakeus, aki akar látni, de tulajdonképpen jobban szeretné, ha őt viszont nem látnák. Történik itt valami, hogy miközben ő látni szeretne, Jézus észreveszi őt, meglátja őt, és kihozza ebből az állapotából, hogy „Én nagyon szeretnék látni, de az lenne jó, ha engem nem látnának. Legjobb lenne, ha nem vennének észre.”

Éppen néhány héttel ezelőtt olvastam egy érdekes cikket, és úgy meg is ragadt bennem. Lehet, hogy pont a mai vasárnapra olvastam ezt el, hogy amikor az agresszióról van szó, akkor azt mondják a kutatók, hogy itt is mennyire nagy jelentősége van annak, hogy „látni és látszani”. Hogy képesek legyünk kifejezni magunkat, hogy láthatóvá tudjuk magunkat tenni. Ahogyan láthatóvá tesszük magunkat, ez milyen nagy lehetőség arra vonatkozóan, hogy mások ne bántsanak minket, vagy hogy ne bánjanak velünk rosszul, mert képesek vagyunk magunkat láthatóvá tenni. De érdekes az, hogy annak a történetnek a végén, amit ma olvastunk, valami nagyon szép dolog történik. Igen ám, de az elején ahhoz, hogy ez a szép dolog megtörténjen, Jézus először észre kell, hogy vegye ezt a Zakeust, és meg kell szüntetnie a félelemből fakadó, aggodalom vezérelt cselekvést, hogy „Jobb lesz, ha én nem látszódom.” Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Szépnek látom ezt az indulást, hogy ő látni akar, és Jézus pedig azt akarja, hogy ő látszódjék is, mégpedig azért, mert észreveszi.

Rögtön így el is érkezünk a második gondolatig, hogy milyen mást látnak a körülállók, és milyen mást lát Jézus. Például a körülállók azt mondják: „Bűnös ember.” Tulajdonképpen Zakeusnak a múltját nézik. Azt mondják, hogy a múltban ezt és ezt, és ezt követte el. És de érdekes, hogy Jézus ennek az embernek nem a múltját nézi, miközben tud róla, de nem azt nézi, hanem a jövőjét. A történet végén, amikor azt mondja: „De hát ő is Izrael elveszett fia, és most ami elveszett, megkerült, és üdvösség köszöntött e házra.” És a kettő között, hogy „Ma nálad kell megszállnom.”, a kettő között mit látunk? Azt látjuk, hogy ez azért történhet meg, mert Jézus nem a múltját nézi, hanem a jövőjét. Nem azt, ami már így van, vagy akivé eddig lett, hanem azt, amit ő tehet ezután, és akivé válhat. Milyen érdekes, hogy az a nézőpontunk mindig, hogy a múlt, hogy hogyan volt a múltban, mit tett a másik, hogy mit tettél, és hogyan csináltad, és… Hogyan szűkül be a világunk, és miközben látunk, egészen elvakulunk, és sötétség borul ránk.

A második gondolat tehát így szól. Milyen izgalmas ez, hogy Jézus mást lát. És ez most csak az egyik. Az egyik csak az, hogy míg sokan a múltat látják, Jézus a jövőt, míg sokan azt, hogy mi az, ami már megtörtént, és már így van, Jézus pedig a lehetőséget, hogy mi az, ami lehetséges. De van itt egy harmadik szempont is. Az, hogy a körülállók azt nézik, hogy ez a Zakeus kitől mit vett el, Jézus pedig azt látja, és azt nézi, hogy ez a Zakeus kinek mit adhat. Milyen érdekes, hogy amikor valaki a múltat nézi, és azt, hogy ki és mit és hogyan vett el, és ki és mikor és hogyan volt igazságtalan, és ki és mikor… és nem is folytatom a sort. Hogy ebben a világban szinte már nem marad semmi tere annak, hogy mit lehetne akkor tenni. Rendben van, ki mit vett el, de hogy mit lehetne adni?

Ezért a harmadik szempont, itt a második pontnál ez. A többség azt nézi ott, Zakeus körül, hogy ez az ember mit vett el. És azután ebből a három dologból a múlt, ami már megtörtént, ami végérvényes, és hogy mit vett el, ebből születik aztán egy szó: bűnös. Jézus pedig látja a jövőjét, a lehetőségét, mindazt, amit adhat, és azt mondja: „Izrael fia, és Isten meghívta őt az üdvösségre.” Ebből valami egészen más születik, miközben Zakeus ugyanaz a valaki.

Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a ma embere igazából már erre nem is annyira érzékeny, hogy bűnös. Azt gyanítom, hogy ez most már nem az a – mondjuk leginkább – megbélyegző szó, amit ha valaki kimond a másikra, mint mondjuk a választott nép körében, hogy: „Jaj, csak ezt ne!” Játszottam egy csomót ezzel, hogy ma mi minden tűnhet úgy, hogy „Jaj, csak ezt ne!”. Arra jutottam, hogy nem mondom el. Ha van kedvetek, játsszatok ti is ezzel, mik azok a megbélyegző szavak? Már nem az annyira, hogy bűnös, hanem hogy… És hogy amikor megszületnek ezek a szavak, hogy akkor hahh, a sötétség és a zártság világába kerülünk. Ezt sem akarom hosszabban mondani.

Harmadik. Éppen amiatt, ahogy most soroltuk, hogy a jövőt…, a lehetőséget…, mit adhat…, – hogy ez Jézus esetében mennyire nem realitásvesztés! Nem arról van szó, hogy nem látja a múltat, hogy mit vett el, és mi az, ami már megtörtént. Nagyon is látja, csak nem azt nézi. Ez egy óriási nagy különbség, és ebből az adódik, hogy ennek az embernek a szabad cselekvésére egy óriási tér nyílik.

Eszembe jutott egy élményem, talán két, vagy három évvel ezelőtt volt. Vasárnap, gyerekmise. Ez nem a múlt heti élményem, ne aggódjatok. Mert akkor a mikulásos élményeimet mondtam el, de ez most nem az. Szóval, elkezdődött a gyerekmise, kijöttem, leültem oda, egyedül voltam. Ministránsok éppen nem voltak, és elkezdtük énekelni a Dicsőséget, és közben pedig azt láttam, hogy az első sorban ült egy kislány, aki nagyon-nagyon engem nézett, de nagyon-nagyon. Erről jutott eszembe, Zakeusról, hogy annyira nézett, hogy nem tudom, ebből mi lesz. Előre hajolt, és így nézett. Ment a Dicsőség, első néhány sor, és a legváratlanabb módon ez a kislány onnan elindult, följött a Dicsőség alatt a szentélybe, és odaült mellém. De nem ministrálni akart, miközben akik ott voltak a templomban, meredten nézték, hogy ebből mi lesz. A kislány kicsit odabújt hozzám, és azt mondja nekem: „Feri atya, meghalt a macskám.” Hát, ez elég váratlanul ért, és érzékeltem, hogy a Dicsőség közepén járunk, úgyhogy nem sok időm van. És hát én is úgy odabújtam hozzá, és mondtam neki, mert hát ez most a mi kettőnk ügye, senki másra nem tartozik, mert akkor mondta volna hangosabban, vagy nyilvánosabban, hogy: „Hű, de sajnálom.” De aztán azt gondoltam, hogy talán ez nem lesz elég, és úgy folytattam: „Tudod, hogy a macskák is a mennyországba kerülnek?” Ez tényleg így van, ezen most ne töprengjetek olyan sokat. A kislány pedig a következőt válaszolta, de suttogva nekem: „Tudom, de attól még szomorú vagyok.” Akkor azt mondtam neki: „Megértem.” Akkor ő biccentett egyet, és visszaült a helyére, a Dicsőséget pedig pont be tudtuk fejezni.

Ez jutott eszembe erről a harmadik pontról. Mert amikor a kislány kijött, és odaült mellém, persze hogy arra gondoltam, hogy a többség most mit lát. De főképp pedig, mert azt látja, hogy a kislány odaül mellém, de vajon mit néz, és hogy milyen gondolatai támadnak, hogy: „Hát ez a gyerek meg mit csinál? És mit képzel?” Olyan…, hát, nem is akarom tovább mondani.

A negyedik, a negyedik gondolat pedig így szól, hogy akkor tulajdonképpen rácsodálkozhatunk arra, hogy néha nem is az a legfontosabb, hogy mit látok, még csak nem is az, hogy mit nézek, hanem hogy hogyan. Gyakran találkozom azzal, mikor valakinek jól megy sora, akkor megengedi azt, hogy rosszul bánjon másokkal. Vannak mások, akiknek mikor rosszul megy a sora, akkor pedig valahogy nem bírnak jól bánni másokkal. Milyen érdekes ez, hogy néha, amikor jól megy, vagy néha, amikor rosszul, vagy amikor nem tudjuk éppen, mit kellene tenni, akkor sokszor zavarban vagyunk, és aggódunk, és félünk, és bizonytalanok vagyunk. Amikor nem tudjuk pontosan, hogy mit kéne tenni, akkor néha elveszítjük azt, ami ilyenkor a legnagyobb segítségünkre van, hogy akkor viszont hogyan kéne bármit is tenni. Néha egyáltalán nem látjuk pontosan, mit kéne tenni. Ilyenkor tudatosítom, hogy igen, nem tudom pontosan, mit, de abban egyre világosabb vagyok, hogy akármit is fogok tenni, most, hogy nem tudom, mit kéne tenni, a lényeg az lesz, hogy hogyan fogom csinálni. Hogy amikor félek, akkor is jól bánok-e veled, vagy amikor aggódok, vagy amikor bizonytalan vagyok, vagy dühös, vagy ideges, vagy feszült, vagy szorongok, vagy mikor nem tudom mi és hogyan lesz, vagy mit hogyan kell tennem, hogy akkor nagyon világos lehet számunkra, nagyon világos, hogy hogyan érdemes cselekedni.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Feri vasárnapi beszédek„Boldogok…, mert…”Mt 5,1-12a - Mindenszentek

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
01

 

 

A boldogmondások úgy kezdődnek, hogy „Boldogok a szegények, akik éheznek, akik szomjaznak…” Tudjuk, hogy Lukács evangélista szava, ahol nem is csak az szerepel, hogy lélekben szegények, vagy az igazságra szomjazók, hanem a szó szoros értelmében Jézus erről beszél, hogy a szegények, hogy ennek az üzenete elsőre nem is könnyen fogadható be. Főleg azért nem, mert ha a realitásérzékünkben vagyunk, és a tényekből indulunk ki, akkor azt olvashatjuk, vagy azt tudhatjuk, hogyha ránéznek a kutatók arra, mely társadalmi csoportok a legboldogtalanabbak, akkor rendre mindig ugyanaz a csoport mutatkozik a legboldogtalanabbnak, attól teljesen függetlenül, hogy New Yorkban élnek, hogy Budapesten élnek, vagy Kalkuttában vannak, és ők a hajléktalanok. Vagyis, ha a tényekből indulunk ki, a tények azt mondatják velünk, hogyha nincs mit enni, és nincs mit inni, és nincs mit fölvenni, és nincs hol lakni, és holnap is így lesz, meg holnapután, az szétmarja az emberi lelket. Akkor mégiscsak mit kezdjünk Jézusnak a szavával?

Hogyha mindez így van, márpedig így van, akkor tovább gondolkodva a tényeken és a realitásokon azt is tudhatjuk, hogy a ma embere joggal mondja azt, hogyha van mit enni, van mit inni, hogyha van mit fölvenni, és van hol lenni, van hol lakni, akkor számunkra ez az alapvető, vagy minimális jólétnek az alapja és minimuma. És hát joggal mondjuk így, és mondjuk azt erre, hogyha valaki ezekkel rendelkezik, és ráadásul tudja, hogy így lesz holnap is, meg holnapután is, sőt, nem csak neki, hanem a szeretteinek, hogy azt mondhassa magáról, hogy egy alapvető jólétben tud élni, ami – és ide szerettem volna eljutni – megfelel az emberi méltóságnak. Mert amikor valaki nyomorog, és nincs mit enni, és nincs mit inni, és nincs mit fölvenni, és nem tud hol lakni, az már ellentétben van nem csak a szükségletekkel, vagy vágyakkal, hanem mindazzal, amire mi azt mondjuk, hogy „Isten a saját képére és hasonlatosságára formált bennünket, és a saját életéből és méltóságából adott.”

Tulajdonképpen az első gondolat azt akarja hangsúlyozni, hogy nehogy idealizáljuk az éhséget, szomjúságot, szegénységet, és az éhezést, az összes többit, hanem ha a realitás talaján állunk, akkor azt mondhatjuk, hogy éppenséggel ezek azért is roncsolják és ölik meg szinte az emberben a lelket, mert előbb-utóbb elvesznek tőlünk valamit, ami nélkül talán igazán és még inkább, nem lehet élni; ez pedig a remény. Amikor Jézus elmondja a boldogmondásokat, akkor nyilvánvaló, ha csak annyi hangozna el: „Boldogok a szegények, de még inkább, talán a nyomorgók. Boldogok, akik éheznek, boldogok, akik szomjaznak, akiknek nincs mit fölvenni, akik vágyakoznak. És ennyi, tegyetek vele, amit akartok!” Hát… De a boldogmondásokban az van: „Boldogok a szegények, mert…”, „Akik szomjaznak, akik éheznek, akik vágyakoznak, mert…”. És a mert után következő rész nyitja meg azt, hogy egyáltalán miért lehet azzal kezdeni a mondatot, hogy boldogok. Azért, mert éppenséggel akár, lehet, hogy most nincs mit enni, nincs mit inni, éppen nem tudok elég meleget magamra venni, de hogyha az a mondat, hogy nincs mit ennem, itt fejeződik be, akkor így maradtam. De ha ott fejeződik be: „Nincs mit ennem most, de…”, „Nincs mit innom most, de…”, „Még most nem tudok mit fölvenni, de…”, „Talán még nincsen hol laknom, de…” És amikor bármilyen nehézségben vagyunk, és a mondat nem ott fejeződik be, hogy nincs, hanem ott, hogy de, hogy „Most így van, de…”, akkor az megnyitja az emberi szívben a reménység ajtaját.

Ahogy a reménység megnyílik bennünk, egyszer csak elkezdünk látni tovább, és messzebb, és ez a reménység egyszer csak elkezd nekünk erőforrássá lenni, akkor is, ha most így van. Ez a fajta reménység számunkra azt jelenti, hogy kétség kívül, nem azért vagyunk most boldogok, mert majd öt év múlva, vagy ötven év múlva azt az ígéretet kaptuk, hogy majd ott jó lesz. Hát most nem azért vagyunk boldogok, mert most akkor még ugyanúgy rosszul vagyunk, hanem azért, mert abba az irányba nézhetünk, mert az irányultságunk az, hogy számunkra van holnap, és van holnapután, és van azután, és mindez valahova vonzza a tekintetünket.

Ezért a második gondolat ez, nem csoda, hogy a boldogmondásoknak nem csak az első fele hangzik el, mert az tulajdonképpen az ember elárulásával volna egyenlő, hanem utána azzal, hogy a nézőpont kitágul, egyszer csak ezeknek a kijelentéseknek van valódi iránya. És ez pedig azt jelenti, hogy megjelenhet bennünk a remény. Ez a remény akkor már nem csak magunkra irányulhat, hanem másokra, sőt mindenkire, és így érkezünk el a harmadik gondolatig.

Ez pedig, mikor az embert ismerők fölteszik a kérdést: Rendben van, meg-megérint bennünket a remény. A reménység meg-megjelenhet, ámde vannak olyanok, akikben valahogy kihuny a remény, vagy elvész a remény, vagy már elérhetetlenné válik. Ővelük mi történik? És miért van az, hogy valakiben a remény eleven, akkor is, ha itt és most fáj, és van, akikben a remény egyszer csak megtörik? És az embert értők az mondják, azért, mert van, akiben az életerő egy belső forrásból számára elérhető. És mit jelent ez, hogy az életerő belső forrásához képesek vagyunk kapcsolódni? Az azt jelenti, hogy itt és most, és mindig itt, és mindig most, átéljük a cselekvőképességünket. Hogy képesek vagyunk tenni itt és most, bár itt és most nincs, bár itt és most szomjas vagyok, és éhes vagyok, és szenvedek. De még inkább, te itt és most szenvedsz, vagy szomjas vagy, vagy nem tudsz fölöltözni, de a belső forrás segít bennünket abban, hogy átéljük a cselekvőképességünket, az alkalmasságunkat arra, hogy lehet, hogy itt és most így van, de tehetek azért, hogy holnap ne így legyen. Hogy ez most az én kezemben van, és ez így lesz akkor is, ha nehéz, és így lesz akkor is, hogyha sokaknak nehéz.

Ezért a harmadik gondolat így szól. Akik értik az embert, azt mondják, hogy az emberi szívben van egy ilyen forrás. De ennek a forrásnak van néhány jellegzetessége, íze annak a víznek, ami ebből a forrásból fakad. Mégpedig az egyik az, hogy azok tudnak ebből a forrásból meríteni, akik a saját céljaikat egyben látják valami náluk többel. Mert az ember olyan esendő, olyan véges, olyan halandó, és gyarló, hogy az az ember, aki a céljaiban csak magáig jut, előbb-utóbb nagyon gyönge lesz. Pont annyira gyönge, mint amennyire halandó, pont annyira gyönge, mint amennyire öregszik, pont annyira gyönge, mint amennyire megbetegszik. Ezért az az ember marad cselekvőképes, aki túllát saját magán, és a céljait összefüggésbe hozza valaki, valami nála jóval többel.

És hogyha ez így történik, egyszer csak születik bennünk valami, és ez ennek a víznek a másik íze. Ez pedig így szól. Tulajdonképpen akármilyen nehéz itt és most, tudok úgy élni, ahogy érdemes. Akármennyire is szenvedek itt és most, élhetek úgy, hogy azt mondjam: ezért érdemes embernek lenni. És amikor bármelyikünk úgy él, hogy maga előtt azt mondhatja: „Én most úgy élek, ahogy érdemes.”, egyszer csak számára megnyílik a reménység ajtaja, és akármilyen nehéz most, cselekvőképes lesz a jelenben. Mert amikor úgy fekszem le, hogy ma is úgy éltem, ahogy érdemes, akkor lesz erőm, hogy úgy éljek holnap, ahogy érdemes.

Tegnap nagyon sok száz kilométert vezettem, kicsi falvakon keresztül, szinte egész Nógrád megyén átmentem. Tulajdonképpen csodás, és lenyűgöző volt, ahogy a kicsi falukban menve az út mellett a temetőkben ezer kicsi fény, sok száz fény, következő falu, sok száz fény, következő falu, megint sok száz fény. Arra gondoltam, hogyha nem lenne Mindenszentek, nem lenne Halottak napja, nem is látnám, hogy ott van valami. Néha meg kell gyújtani ezeket a gyertyákat, hogy világos legyen számunkra, hogy itt van valami, hogy itt van valaki, hogy itt vannak valakik. Ezért Mindenszentek ünnepe, és természetesen, ahogy a halottjainkra is gondolunk, talán valami ilyesmi, hogy meggyújtjuk ezeket a kicsi mécseseket azért, hogy számunkra is tudatos legyen: „Hát azért, tudjuk, hogyan érdemes élni.” Néha elboríthat bennünket a sötétség, és elvesztjük a lépést, hogyan érdemes élni, de most meggyújtjuk a kis mécseseket, és látjuk, óh, nem vagyunk egyedül. Milyen sokan vannak, nem csak a szeretteink, hanem a szentjeink. És ahogy látjuk ezt a sok pici fényt, a szentekből áradó fényecskéket, ah, valahogy utat mutat számunkra a jövő felé, és az erőt ad a jelenben.

Ezért a záró gondolatom így szól. A Mindenszentektől eljutni a saját szeretteinkig, őértük imádkozva, az Isten jóindulatába ajánlva őket. Aztán valahogy visszavezet bennünket a fény a Mindenszentekig, és Istenig, aki olyan sok jó ötlettel ajándékoz meg minket, hogy hogyan érdemes itt, ezen a Földön élni.

A Miatyánk előtti gondolat

Imádkozhatunk most azért, hogy bennünk az út a jelen, és a jövő között világos legyen. Nem azért, mert tudjuk minden esetben, hogy mit kell tennünk, főképp pedig azt nem, hogy mi vár ránk. De amit elég jól tudhatunk, az, hogy akármit is kell tennünk, hogyan kell csinálnunk. Imádkozhatunk most azért, hogy azt, hogy hogyan is csináljuk az életet, azt lássuk nagyon tisztán és egyértelműen, mert az segít majd bennünket akkor, amikor nem tudjuk pontosan, hogy mit kéne csinálnunk. Miatyánk…

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 18,9-14 - Évközi 30. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
27

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Feri vasárnapi beszédek„Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan!”Lk 18,1-8 - Évközi 29. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
20

„Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan!”

 

 

Azt hallhattuk a szentleckében: „Állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan!” Szívünk szerint úgy értelmezhetjük ezt az egy sort, hogy akár alkalmas nekem, akár alkalmatlan nekem. Mert olyan előszeretettel nézünk másokra, és azt mondjuk: „Hát, még a szentírásban is benne van. Én ezt majd most mondom neked, meg én ezt majd úgy teszem, ahogy én gondolom, akár alkalmas neked, akár alkalmatlan. Hát fütyülök rá!” Na, de pont fordítva van., mert a szöveg sokkal inkább azt sugallja nekünk, hogy állj vele elő, akár alkalmas az neked, akár esetleg alkalmatlan a számodra. És hogy miért merem ezt az értelmezést idehozni? Azért mert utána meg az hangzik el, hogy „…és csináld ezt nagy türelemmel, és igen komoly hozzáértéssel!” Hát akkor az alkalmasság kérdése sokkal inkább énrám fog vonatkozni, hogy megvan-e a türelem, megvan-e a hozzáértés, és akkor így tudok-e előállni az evangéliummal? Úgyhogy missziós vasárnap lévén, erről szeretnék szólni, négy rövidke gondolatot hadd hozzak ide, hogy tulajdonképpen hogyan volna talán ezt érdemes csinálni, a missziónkat, az evangelizációt.

Az első gondolat így szól: Érdemes volna nagyon komolyan venni azt, hogy akikhez a küldetésünk szól, őnekik szerteágazó szükségleteik vannak. Érdemes volna azzal kezdenünk, hogy ahogyan időt és energiát, türelmet és hozzáértést adtunk hozzá, akkor valahogyan megsejtsük, ráébredjünk, vagy meghallgassuk azt, hogy kinek mire van szüksége. Ezért a szükségletekre való érzékenységünk az egyik legfontosabb, és legalapvetőbb útja annak, hogy mások javára éljünk az evangélium szellemében. Ne járjunk úgy, mint valakik, akik a maguk portékája körül donganak– zsöngenek, és akkor állandóan valami újabb marketing technikát próbálnak bevetni, hogy valahogy eladják azt, amijük van. De, hát, nem csodálom, hogy nem túl eredményes ez a fajta megközelítés.

Ki az, aki visszautasítja azt, – vagy hányan vannak –, hogy egy másik személy, vagy egy csoport ráhangolódjék, és komolyan vegye a szükségleteit, a vágyait, és arra próbáljon megfelelő módon reagálni, és adni valamit? Hát nem eladnunk kell valamit, hanem sokkal inkább megtalálnunk valamit, fölfedezni valamit, befogadni valamit, megérteni valamit, és aztán arra szükségletek alapján választ adni. Miért merem ezt így mondani? Mert hogyha arról beszélünk, hogy szükségletek alapján, valahogy abból kiindulva. A szociálpszichológusok ékes szóval mondják azt, hogy a szükségleteink alapján mondjuk azt, hogy valami értékes-e, vagy nem. Eleve, hogy létezik ez a kifejezés, kijelentés, hogy ez érték, ez értékes. Amit magyar nyelvileg egyszerűen elviselhetetlennek tartok, hogy értékek mentén élni, hát épp csak a mentén, tehát nehogy véletlenül hozzájuk érjünk. Hát akkor értékek alapján. De hát ha már egyáltalán erről beszélünk, értékek alapján, mi alapján érték az érték? Hogy valamilyen valódi, komoly, emberi szükségletben gyökerezik. A nagyon komoly emberi szükséglet pedig honnan ismerhető föl? Onnan, hogy a szívnek valamiféle vágya kapcsolódik hozzá. Tehát úgy vagyunk akkor, hogy vannak a vágyaink. A vágyainkból egyszer csak számunkra is világosak lesznek a szükségleteink, bele van írva a természetünkbe. A szükségletekből mondjuk azt meg, hogy mi érték, és aztán az értékekre hivatkozva mondjuk azt, hogy mi igaz, vagy mi az igazság. Amikor tudjuk, hogy mi igaz, vagy mi az igazság, abból levezetjük a normákat, törvényeket és jogszabályokat.

Milyen érdekes, hogy hajlamosak vagyunk még az evangelizációt is valahogy a felszínéről kezdeni. Hát, törvények, jogszabályok – az a felszíne. De kétség kívül az lenne a cél, hogy a törvények és jogszabályok bele tudjanak gyökerezni, ízesülni a legmélyebb vágyainkba, a szükségleteinkbe, értékekbe és igazságokba. Tehát nem az volna a cél, hogy mindent a törvény, a szabály, és egyéb felől közelítsünk meg. Sokkal inkább érdemes volna rákérdezni: Mi a te vágyad, mi a te szükségleted, és mit éltél meg életed során nagy értéknek? És ehhez tudunk kapcsolódni. Abból aztán, hogy tulajdonképpen mi is az igaz, és hogy tulajdonképpen hogyan érdemes élni, szinte magától következik. Az első gondolat tehát így szól: Evangelizáció a szükségletekre alapozva.

Azután a második. Talán azt is mondhatnánk, egyébként pedig, hogy mi tudatosíthattuk magunkkal azt, hogy mennyi mindent kaptunk, hogy mennyi ajándékunk van. Mi szoktuk ezt mondani, nem? Hogy ez is ajándék, azért is hálát adok, az is kegyelem, Isten segített. Ez mit jelent? Egész bátran oda állhatunk bárki elé, a szó legjobb értelmében, anélkül, hogy megint csak megpróbálnánk eladni magunkat a vallások piacán. Kipakolhatnánk a kincseinket és értékeinket azt mondván: „Bárki vehet belőle.” Ez szerintem nagyon jó. És akkor, ha kérdezik, hogy miért gondoljuk, akkor elmondjuk: Mert ezt húsz éve, ez harminc, ez negyven, ez ötven éve jól kipróbált. Gyere, és azért is mondom, hogy gyere, vegyél belőle, meg szívesen adok neked, mert hát azért is pakoltam ide ki, mert tulajdonképpen nem az enyém, csak nálam van. Hogy eleve úgy kaptam, hogy egy nagyon nagy része nem is az enyém, csak megbíztak, hogy én aztán ezt itt pakoljam ki, és akkor ti meg válogassatok. Nézzétek csak, hogy mi minden szépség van itt!”

Ez a második gondolat. Evangelizálni az alapján, hogy mi mindent kaptunk, hogy mi mi mindent tartunk ajándéknak. És a múlt vasárnapi mise, mi mindenért adtunk már hálát. És akkor egyszerűen ezt kitesszük, és azt mondjuk: „Gyertek, nézzétek meg!”

Azután a harmadik. Az evangelizáció az alapján, ami annak a természetes közege, ez pedig a kapcsolat. Mert az evangelizáció természetes közege: ember-ember, Isten-ember közti kapcsolat és viszony. Ezért, milyen magától értetődő volna az, hogy eszünkbe se jut a missziónak, vagy az evangelizációnak olyan formáit választani, amiben nem bánunk jól egy másik emberrel; nem bánunk jól a lelkével, a szellemével, a testével. Ez tulajdonképpen elképzelhetetlen akkor, hogyha a missziót és az evangelizációt a természetes közegében tartjuk, ez pedig a kapcsolat. Akkor az mindig is úgy történik, hogy minden az alapján zajlik, hogy az egy kapcsolat terében hogyan tud elhangozni, hogyan tud megjelenni, hogyan tud kapni és adni, és fölhívni a figyelmet. Hát akkor az, minden ott történik.

Eljátszottam a gondolattal, nézzétek el ezt nekem, hogy az Eucharisztia is egy meghívás a vendégségre, egy szeretetlakomára. Képzeljük el, hogy az evangelizációban az örömeink, a hálaadásunk alapján van egy csodás tortánk. És akkor hát szólunk mindenkinek: „Gyertek, nézzétek meg!” Akkor már úgy, úgy venne belőle egy szeletet, akkor azt mondjuk: „Várj, várj, várj! Hát először vizsgázni kell. Le kell először vizsgázni, hogy hogyan készül a torta, azt nagyon pontosan tudnod kell, hogy hogyan készül a torta, tehát anélkül nem eszünk belőle.” Vagy azt mondjuk, hogy „Na, azért még ne egyél belőle, mert először meg kell mondanod, de nagyon pontosan, hogy hogyan fogod ezt most elfogyasztani. Mert itt szabályok vannak. Tehát először is késsel-villával eszünk, és aztán a kanálhoz nem nyúlunk, mert az primitív, és akkor azt úgy kell csinálni mindenképp, hogy…” De még az is elképzelhető, hogy szeretne már venni belőle egy jó falatot, legalább megkóstolni, s akkor azt mondjuk: „Na, na, na, na! Először részletesen számolj be, mikor nem ettél rendesen? Rendesen, tisztességesen mikor nem étkeztél? Mikor kented el a szád a süteménnyel? Mikor maszatoltad össze a kezed? Először mindent részletesen, utána belekóstolhatsz.”

A harmadik gondolat így szól. Az evangelizáció és a misszió; érdemes visszavinni annak a természetes közegébe, és pontosan fogjuk tudni, hogy mi az, amit érdemes csinálni, mi az, amit nem. Mi az, ami emberi, és mi az, ami nem. És mi az, ami Isten szándéka szerint való, és mi az, ami nem. Mert a misszió, és az evangelizáció nem valami téma. És akkor így eljutottam a negyedik ponthoz, és ez a záró gondolat. Ez pedig így szól.

Akkor ez azt jelenti, hogy mi mindig igyekszünk nem csak embereket nézni, hanem embereket látni. Ez nagyon egyszerűen úgy szól, hogy mire úgy jó vastagon hívők leszünk, addigra mi magunk is hajlamosak leszünk egy embert nézni, de már hívőt, vagy hitetlent látni. Már nem embert látunk, hanem hívőt, vagy nem hívőt, keresőt, vagy ateistát. Hogyhogy elveszítjük az érzékenységünket az iránt, hogy ő egy ember, hogy embert nézek, és embert látok? És azután mondjuk már nem is embert látok, hanem bűnöst látok. Ennél még rosszabb, amikor már nem embert látok, hanem nyájat látok. És ennél már csak egy rosszabb van, amikor birkákat. Embert nézek, és birkákat látok – ez egyszerűen elviselhetetlen.

Tudjátok, eszembe jutott a dalai lámának egy gyönyörű mondása. A dalai láma azt mondta, és most szó szerint idézem, nyilván egy picit alakíthatjuk a saját képünkre és hasonlatosságunkra. Ő azt mondja: „Egyáltalán nincs szükség templomokra. Az emberi szív és elme templomára van szükség. Bonyolult filozófiára meg pláne nincs szükség. Némi kedvesség viszont szükségeltetik.” És akkor mi mondhatjuk azt, hogy „Jó, legyen templom, de olyan nagy nem kell, hogy legyen. Jól van, legyen filozófia, ha valakinek az nagyon tetszik, de a lényeg, hogy hogyan bánunk egymással.”

Ezért a záró gondolat így szól: Tulajdonképpen akárkire is nézünk, akárkit is figyelünk, akárkivel is kerülünk kapcsolatba, ha nem veszítjük el azt a tudásunkat, hogy ő egy ember, akkor elég jól fogjuk tudni, hogy mit érdemes csinálni. Milyen érdekes, hogy ezt szoktuk ünnepelni, hogy az Isten emberré lett. Azt sosem ünnepeljük, hogy Isten hívővé lett, vagy hogy Isten, na… Hanem azt ünnepeljük, hogy ember lett. És hogy amikor fölfedezzük ezt, minden szépségével együtt, akkor tulajdonképpen egy csomó kérdésünk magától már nem is kérdés.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 17,11-19 - Évközi 28. vasárnap

Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
13

„Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki.”

 

 

Szoktuk ezt a kifejezést használni, hogy „meglepett a hála érzése”, vagy inkább érzelme. Vagy hogy „úgy megragadott a hála, úgy elfogott a hála engem”. Arról szeretnék most beszélni, hogy miközben kifejezetten jóleső pillanatok, érzések, élmények, helyzetek ezek, amikor úgy meglep a hála, vagy megragad a hála, de a mai evangéliumban nem ez történt. Nem pusztán az történt, hogy tízből egyet elkapta, megragadta a hála, hanem hogy visszament Jézushoz hálát adni. És a kettő között minőségi különbség van. Tehát nem elsősorban csak a háláról szeretnék most beszélni, hanem arról a különbségről, de még inkább annak a kibontásáról, hogy mi az a többlet, mi az a szépség, mi az a minőségi különbség, amikor valaki nem csak azt ismeri, és annak örül, vagy abban esik jól neki lenni, főleg, hogyha látja is az okát, hogy úgy elragadja őt a hála, hanem amikor adja a hálát. Olyan szép a magyar nyelv, hát akárhányszor valamin elkezdünk gondolkozni, rácsodálkozhatunk arra, hogy a nyelv már tudja, csak még mi nem tudjuk. Pont, mint hogyha valami különböző tartalom lenne a középpontban akkor, amikor a hála fog el minket, vagy amikor adjuk a hálát. Tehát valami minőségi különbségről van szó. Tehát, ezt a különbséget szeretném most a középpontba állítani.

Az első gondolat rögtön, egész közvetlenül, az evangéliumhoz kapcsolódik olyan értelemben is, hogyha mármost azt látjuk, hogy itt egy hálaadásról van szó, hogy akkor az az eseménysor, amit talán magunkban is úgy veszünk, hogy itt van ez a nyomorult, beteg ember, aki egészséges lett. Hát, tulajdonképpen mit csinált ő? Nem sokat, –, hálát adott. Ugye, milyen kevés? Jó, hát hálát adott. De most, ha egy picit tüzetesebben nézzük meg a helyzetet, akkor ez egyáltalán nem kevés, hiszen arról van szó, hogy ő először fölfedezi magán azt, hogy mi is történik. Ez se kis dolog. Azután hoz egy döntést. Ráadásul, a többi kilenccel ellentétesen hoz egy döntést. És tudjuk, hogy amikor tízen vagyunk, és tíz emberből valaki kilenccel szemben hoz egy döntést, hát, azért az elég megterhelő tud ám lenni. Tehát akkor a többiekkel szemben is megszületik ez a döntés. Majd ebből a döntésből egy cselekvés fakad, és egy szál magában elindul, hogy visszamenjen, amely cselekvés meg egyébként úgy tűnik, hogy elég fölösleges. Főleg azért, mert Jézus, aki gyógyít, azt mondja, hogy „Menjetek el a papokhoz!” Tehát akkor ez a cselekvés olyan, egy olyan tiszteletkörnek tűnik, vagy egy olyan felesleges kerülőútnak. És mégis végigviszi, és a hálaadás nem csak annyi, hogy „köszönöm”, hanem hangos szóval először Istent dicsőíti, majd pedig leborul, és Jézusnak is megköszöni. Na, hát ez már valami! Nem egyszerűen arról van szó, hogy van egy nyomorult ember, akivel az Isten mindent megtesz, ő meg végül azt mondja: „köszi.”, hanem itt valami sokkal többről van szó. És hogy ez a sokkal több tulajdonképpen olyan gyönyörű,  – na most már nekiállok, nem akarom hosszan mondani, inkább csak olyan fölsorolás-szerűen. Ti pedig, hogyha majd megragad titeket esetleg egy szempont, akkor azt tovább vihetitek.

Az első így szól. Azt mondja Jézus: „A te hited meggyógyított téged.” És úgy tűnik, valahogy ehhez a hithez ennél a személynél ez a cselekvés, a hálaadás is kapcsolódik. És tudhatjuk azt, hogy amikor valaki hálát ad, azzal fönntartja a lelki egészségét, a szó szoros értelmében. Eszemben sincs most kutatások tömkelegét idehozni, de az a személy, aki adja a hálát,  – nem csak a hála el-elragadja őt időnként – , az a személy aktívan és cselekvő módon tesz azért, hogy egészséges legyen, vagy egészséges maradjon. Milyen szépséges dolog ez! Én még hálát adok valakinek, kifejezvén azt, hogy ő jót tett velem, főleg egy olyan helyzetben, amiben én rettenetesen kiszolgáltatott voltam, és tehetetlen. És pusztán azáltal, hogy veszem az időt, a fáradtságot a hálaadásra, még az is, még az is nekem tesz jót! Még az is az én teljességemet szolgálja. Néha le tud ám nyűgözni Isten gondviselésének ez a furfangossága, hogy amikor úgy elsőre azt gondoljuk, hogy „Jó, hát akkor az ember esetleg ott kötelességszerűen azt mondja, köszönöm.”, hogyha ez egy hálaadás, még az is minket növel, nem azt, akinek a hálát adjuk.

Második gondolat. A második gondolat így szól: megint csak egy leprás betegről van szó, aki a kitaszítottság, kiszolgáltatottság élményeit éli át. De amikor dönt, és megy, és leborul, és hangos szóval, és köszöni, mi történik? Egy kiszolgáltatott személy átéli a cselekvőképességét, átéli azt, hogy mi mindenre képes, hogy ő mi mindent tud adni. Hogy ő, aki kirekesztett a többiek közül, ő most ad valakinek. De nem is csak ad valakinek, nem is akárkinek tud ő adni valamit, hanem a gyógyítónak tud adni valamit, ő, a beteg, aki éppen csak néhány perce láthatja azt, hogy egészséges. Tehát a második gondolat, hogy amikor valaki gyakorolja a hálaadást, akkor éppen egy olyan személy cselekszik, és éli át a saját képességeit, aki az által szenvedhetett még a hálaadás előtt, hogy: „Tehetetlen vagyok, kiszolgáltatott. Hogyha az Úr, vagy valaki nem siet a segítségemre, nem tudom, hogyan lesz ezután az élet. És most egyszer csak átélhetem, hogy tudok magamért is, sőt, egy másik emberért is, vagy egy másik embernek is tenni valamit.”

Azután a harmadik. Amikor valaki hálát ad, és most egész konkrétan itt, ez a beteg, aki meggyógyult, hálát ad Jézusnak, aki gyógyított. Olyan gyönyörűségesen benne rejlik az, hogy: „Ez a gyógyító azt gondolta rólam, hogy engem szeretne meggyógyítani. Hát, a többi kilenc társamat, meg engem is. Képzeljétek el, bár mi messze álltunk meg, és ott messziről kiabáltuk, hogy Uram, Jézus!, de ő észrevett minket, hallotta a hangunkat. Hogy engem észrevett, és látott engem, és fölfigyelt rám, és azt akarta, hogy én meggyógyuljak.” Milyen szépséges ez, hogy az ember, aki hálát ad valakinek, azt élheti át, hogy ez azért is lehetséges, mert a másik ember emberszámba vette őt. Észrevette, hallotta, és fontosnak tartotta. Ezért megint milyen érdekes, miközben én adok valamit, aközben ez valahogy visszahajlik rám, és átélhetem a saját értékességem. Mégpedig azért is, mert elkezdem látni magamat annak a tekintetében is, aki jót tett velem. Aki azt mondta: „Hát én ezt akarom neki adni. Látom, hallom, érzékelem, hát számít nekem ő.” Következő.

A hálaadás olyan szépséges valami, ami tulajdonképpen csak nyereségnek tűnik: – mondjuk így – egészséges vagyok. Esetleg egy picit árnyaltabban: egészséges lettem. Hogy valami, ami olyan állapotszerűnek tűnik, úgy rám vonatkozik, és énvelem játszódik le, visszavisz a kapcsolat közegébe. Mert, amikor hálát adok, hát, valamiért adok hálát, de általában valakinek. Nagyon ritka az, hogy amikor valaki hálát ad, azt egyszerűen csak úgy ki tudja kinek, vagy ki tudja, hova. Nem, azt akkor valakinek mondjuk, valaki felé címezzük. Ezért, ez is milyen szépséges, hogy a hálaadással megerősíthetjük, és átélhetővé tesszük azt, hogy vannak kapcsolataink, amelyekben fontosak vagyunk, és vannak kapcsolataink, amelyekben mi fontosnak látunk másokat. Következő.

A hálaadás a saját életünk részesévé tesz bennünket. Mikor egy olyan helyzetben vagyunk, mint mondjuk egy súlyos beteg ember, akkor szinte azt éljük át, nem csak azt, hogy nem vagyunk hatékonyak, nem tudunk a képességeinkkel magunkért megfelelően cselekedni, hanem valahogy úgy érezzük, hogy kezdünk kiesni a saját életünkből. Hogy már minden a fejünk fölött zajlik, hogy most már a betegség dönt, és nem én, hogy most már ennek valami lefolyása lesz, amire én egyáltalán nem gyakorlok hatást. És milyen gyönyörűséges, mikor valaki a hálaadással visszahozza magát a saját életébe, és azt mondja: „Ez az én életem, és én most úgy döntöttem, hogy a szemedbe nézek, és azt mondom, nagyon köszönöm.” És dönthettem volna másképpen is, csinálhatnám másképpen, mint ahogy kilencen másképp csinálják, de én most visszatérek a saját életembe, és átélem, hogy ez az én életem, és hogy ez egy ajándék.

Ez aztán most már a záró gondolat. A hálaadással azt is kifejezzük, ami talán a ma embere számára igencsak nagyon jelentős, hogy amikor úgy tekintünk az életünk javaira, kincseire, vagy jó történéseire, hogy „Ez járt nekem.”, vagy „Megdolgoztam érte.” És az az érdekes, hogy mind a kettő igaz lehet, tényleg lehet, hogy megdolgoztam érte, és tényleg lehet, hogy azt mondom, joggal, hogy: „Ez így igazságos, és ez így rendjén való, hiszem.” És milyen szép az, hogy amikor az ember, aki nagyon abban a világban él, saját maga körül forogva, hogy jár, vagy hogy ez a természetes, és ez így igazságos, és méltányos, valójában az ilyen ember elég sok feszültséggel él, mert állandóan kémlelheti az életet, szorongva fürkészheti, hogy megkapja-e az élettől azt, ami neki jár, ami igazságos, ami rendjén való. Milyen érdekes ez, az ember, aki nagyon magára figyel, és nem a hálaadásban tölti az életét, elég sok feszültség között él, és nagyon sok csalódást kell elszenvednie, amivel kapcsolatban majd szívesen mondja azt: „Ugyan miért adnék hálát?”

Átlépünk egy másik világba, ahol a hála nem csak megragad, vagy meglep minket, hanem azt adjuk. Aztán pedig egyszer csak tudatossá válik számunkra az, hogy mennyi minden történhetett volna másképpen. És hogy persze, mondhatjuk azt, hogy ez méltányos lenne, vagy igazságos. De hogy a mai nap is oly sok mindent kaptunk, csak úgy, a kisujjunkat se emeltük föl érte, és mégis adatott. És egy olyan világban, ahol estéről estére egyszer csak ráébredek arra: „Nahát! Hát, ma tulajdonképpen nem sok mindent csináltam, és ehhez képest, mennyi mindent kaptam.” Egy ilyen világban szívesebben élünk, és egy ilyen világban jól esik oda-odaállni egy kapcsolatban valaki elé, legyen ember, vagy Isten, és azt mondani: „Már azért hálás vagyok, hogy még jól is esik, ha azt mondhatom, hogy hálás vagyok Neked.”

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 17,5-10 - Évközi 27. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
06
Pál Feri vasárnapi beszédek Lk 17,5-10 - Évközi 27. vasárnap

 

 

„Növeld bennünk a hitet.” Ez a néhány mondat abba az irányba vihet bennünket, hogy megkérdőjeleződjék bennünk, hogy amire annyira természetes módon, így gondoltunk: „Hát persze, hogy hiszek. Persze, hogy hívő vagyok. Nyilvánvaló, hogy ez a hitnek a megnyilatkozása az életemben.”, hogy tényleg így van-e. Mert hiszen szembesülünk ezzel, ahogy Jézus azt mondja: „Ha csak egy pici hitetek lenne, hát, ez a szederfa gyökeret eresztene ott, a tengerben.” Aztán a történetnek a másik része is kapcsolódik ehhez, kimondatlanul is. Na, amire meg olyan büszkék vagyunk, és azt mondjuk: „Na, ez nagy teljesítmény. Na, ez aztán tényleg egy nagy gesztus az Isten felé. Ó, hát én ezt az Isten országáért, az Úrért teszem.” Hogy itt is szembesít bennünket Jézus azzal, hogy azt mondja: „Nem lehetséges, hogy talán inkább azt kéne mondani, hogy hát, a kötelességemet teljesítettem?”

Látjátok, hogy kapkodom a levegőt, nehezen találom a szót. Mert elgondolkoztam azon, hogy az én hitemre bármilyen fa megmozdult-e? És hogyha megmozdult, esetleg odébb ment-e? Most már a gyökér eresztésről nem is beszélve… El kell ismernem, hogy még egyetlen fával sem történt ilyen. Ezt azért hozom ide, mert mielőtt nagy lelkesen mi papok beszélünk a csodás hitről, közben ti, meg én magam is, azt gondolom, hogy „Jó, de nem tudom, nekem van-e olyan?” Mert hogyha ez a kritérium, hogy a szederfa ezt vagy azt csinálja…– föl se ismerem, melyik a szederfa. Ebből a kettősségből szeretnék kiindulni, hogy ezt gondoljuk, de lehet, hogy valami egész más van. Ez a meggyőződésünk, aztán lehet, hogy pont fordítva van. Nemde valahogy a hittel is így vagyunk. Vagy én nem tudom, hogy ti hogyan vagytok, de talán mondhatom többes számban. Néha olyan lelkes tudok lenni, és azt gondolom, hogy hiszek. Néha meg ücsörgök, ücsörgök, alig látok ki a fejemből, és azt gondolom, hát ez… na jó, hát ez semmi, ez nulla, hát megmoccanni nem tudok valami normális módon. Hogy talán ez a kettősség jellemez bennünket, hogy hiszünk is, meg nem is, hogy tudjuk is, meg nem is. Néha olyan nagy dolgok történnek általunk, hát néha meg, na, jobb, ha nem csinálunk semmit. Hogy hogyan van ez?

És hogyha már ebből a kettősségből indulnék ki, amit az evangélium hoz, akkor maradnék ennél a fonalnál, és akkor beszélhetnénk arról, – csak megvakarom az orrom, – hogy egyszerre van bennünk egy egészséges rész, és van bennünk egy sérült rész. Ez megint csak mindannyiunkat jellemez, és most a sérültet és az egészségeset olyan értelemben veszem, hogy van bennünk egy sérült rész, aki nehezen tart Istennel kapcsolatot. Mert ha azt mondom, mi a hit, akkor a válasz így hangozhat: bizalmi viszonyban vagyok Jézussal. Speciálisan a keresztény ember hite egy bizalmi viszony Jézussal. És a sérült részem az a részem, akinek nehezére esik bizalmi viszonyban lenni Jézussal, sőt, néha kedve sincs hozzá, sőt, néha egyáltalán nem bízik benne. Sőt, néha teljesen bizonytalan, sőt, néha azt se tudja, hogy Jézus létezik-e egyáltalán az ő életében, és hogy amikor imádkozik, akkor tényleg vele van-e kapcsolatban. Szóval, mindegyikünknek úgy tűnik, van egy sebzett része, most egész kifejezetten az Istennel, Jézussal való kapcsolattartás szempontjából mondom, hogy sérült rész. Mi az, amit tehetünk, hogy a hitünk tényleg hit legyen?

Az első gondolat, kettő-kettő lesz. Kettő a sérülthöz, kettő az egészségeshez. Az első gondolat a sebzett részünkhöz így szól: Olyan fölszabadító, amikor azt tudjuk mondani, hogy képesek vagyunk ennek a sebzett résznek a javára élni. Hogy szeretjük, hogyha ez a sebzett részünk egy picit megmelegszik nálunk, és kicsit gyógyulgat. Milyen jó nem áltatni magunkat, hogy minden féle fa, mindenhol gyökeret ereszt a hitünk nyomán, hanem azt mondani: „Haj-jaj! Mennyi minden nem megy.” De nem megállni itt, hanem azt mondani, most akkor már tudatosan elkezdem gyógyítani ezt a sebzett részemet, akinek annyira nehéz Jézussal bizalmi viszonyban lenni. Óriási különbség, egy hatalmas minőségi különbség tud létrejönni ilyenkor, hogyha ki merem mondani, hogy van egy sebzett részem, őneki szinte lehetetlen az Istennel való kapcsolattartás, teljesen magatehetetlenné válik, és elbizonytalanodik. Hogy valahogy kézbe venni ezt a sebzett részt, és a javára cselekedni, hogy gyógyítgatni ezt a sebzett részt.

Itt most csak egy gondolat még, aztán mennék a második ponthoz. Olyan előszeretettel, pont amikor a sebzett részünkben vagyunk, akinek nehéz az Istennel a viszonyt fönntartani, szoktuk azt gondolni, hogy Istennel valami baj van. Nem azt, hogy nálunk van valami zavar, hanem hogy Istennél valami baj van. Hogy nem szeret, hogy nem hallgat meg, hogy nem törődik velünk, hogy magunkra hagyott, hogy… És a többi. Pont a sebzett részünknek az egyik jellegzetessége, hogy nem azt tudatosítja magával, hogy „Én vagyok a sebzett rész.”, hanem ilyenkor azt mondjuk, Isten mégsem jó, vagy nem igaz, vagy nem szeret, ha egyáltalán van. Ez a sebzett résznek a működésmódja bennünk.

Valahogy úgy, mint a társkapcsolati intimitásban, vagy meghittségben, ami nem csak a szexuális meghittséget jelenti. A szó eredeti jelentése az intimitás, belső tartalmak, belső szépségek, vagy egyáltalán bármiféle belső, legbelsőnek a föltárása. A szentírásban olvashatjuk azt, hogy te, amikor imádkozol, menj be a lelked legmélyebb kamrájába, a legbelsőbe. Amikor a sebzett részünkben vagyunk, és ott próbálunk kapcsolatban lenni Istennel, a nagy problémánk nem az, hogy nem találjuk a kapcsolatot Istennel. Valójában az már csak egy következmény. Az igazi nehézségünk az, hogy nem találjuk a kapcsolatot a legbelső önmagunkkal, hogy nem tudunk bemenni a szívünk legbelső részére, ahol ez a kapcsolattartás olyan szépségessé, vagy gyümölcsözővé, vagy bármilyenné tud lenni, ami számunkra is mondjuk egy tapasztalattá lehet. Tehát amit a sebzett részünk úgy mond, hogy az Istennel valami probléma van, nem olyan, mint ami a hitemben van, az tulajdonképpen a sebzett rész működésmódja. Ezért azon dolgozni, hogy akár egy imádságban, akár a bizalmi viszonyban, vagy bármilyen területen Istenre vonatkozóan gyógyulni tudjon ez a sebzett rész, ez azt fogja jelenteni, hogy képessé teszem magam arra, hogy a sebzett részem ne akadályozza az Istennel való kapcsolattartást, és be tudjak menni a szívembe oda, ahol ez valóban lehetségessé válik. Hogy ne csak a saját sebzettségemmel találkozzak, és ismerjem meg egyre jobban, hanem az Istent, akivel kapcsolatban szeretnék lenni.

Második pont. A második pont pedig az, hogy minél jobban megismerjük a sebzett részünket, akinek nem megy a hit, annál inkább rájövünk, hogy bizonyos sérülései sosem fognak meggyógyulni, de soha. És nagyon sokan itt megint elvesztik a talajt a lábuk alól, és azt mondják: „Hát, ha ez így van, akkor fölösleges az erőlködés. Hát, ha olyan zavaraim, nehézségeim vannak, hogy föltételezhetően így halok majd meg, hát akkor nekem ez hogy fog ott menni? Hát ez sosem gyógyul meg teljesen.” És az reális, hogy sose gyógyul meg teljesen minden sebünk, ez így reális.

De a második gondolat így szól. Ha már fölismertem, hogy ez a sebzett részem, azt is, hogy a sebzett részem mit él át, és hogyan működik, akkor lehetőségem van arra, pont úgy, mint a bűnnel kapcsolatban, hogy naivul azt gondoljuk, a bűn mindenképpen, és kizárólag akadálya az Istennel való kapcsolattartásnak. És a keresztény ember pont ismeri annak a titkát és misztériumát, hogy ez nem így van. Hogy az a bűn akadálya az Istennel való kapcsolattartásnak, amit nem nevezünk annak, hát amit eltagadunk, vagy lehazudunk, vagy áthárítunk. De hát egy bűn, aminek a következménye az, hogy „Bocsáss meg nekem!”, egy bűn, aminek az a következménye, hogy elmegyek gyónni, egy bűn, aminek az a következménye, hogy fölkiáltok, hogy „Uram irgalmazz!”, hogy volna az Istennel való kapcsolattartás akadálya? Hát épp ez a megváltásnak a gyönyörűsége és az örömhírnek a mélysége. És ez a sebzett részünkkel is így van. Vagyis, ahogy naivul azt gondoltuk: „Hát a sebzett rész mindig akadálya lesz az Istennel való bizalmi viszonynak.”, egyszer csak ráébredünk, hogy amit a probléma részének tartottunk, a sebzett részünk, az a megoldás része. A megoldásé! Hogy amikor már tudom, hogy ez a sebzett részem, látom, értem, és már gyöngéd szeretettel fordulok a sebzett részemhez, mert hát szegénynek nehéz az élet, még bízni se tud, hát egész sötétben van. És elkezdem szeretgetni, mint a tyúkanyó a pici csibét, akkor egyszer csak az a magatartásmód, ahogyan elkezdem gondozni, ápolni, gyógyítani ezt a sebzett részemet, a megváltás részévé lesz. És egyszer csak elkezdek úgy élni, és úgy cselekedni, ami az evangéliumnak pont a szépsége.

Hogyha megkülönböztetjük azt, hogy valaki vallásos, és azt, hogy valaki hívő, akkor azt mondhatjuk, hogy ide vasárnap el lehet jönni úgy, hogy abban nulla hit van, és az vallásgyakorlat lesz. Nagyon értékes, és mindenféle hit nélkül is meg lehet tenni. Hit nélkül gyónni is lehet. Tulajdonképpen hit nélkül mindent meg lehet tenni, hát csak… És az a szépséges, hogy amikor ezeket hittel tesszük meg, akkor általában már nem ott van a hangsúly, hogy mit teszek, hanem hogy hogyan. Egyszer csak a hogyanon keresztül bomlik ki az Istennel való bizalmi viszonyunk. Persze, a cövekeket az jelenti, hogy mit teszek. De hogy mit is jelent az örömhír, az sokkal inkább azon múlik, hogy azt a „mit” hogyan csinálom. És amikor valaki a sebzett részét már nem tagadja, nem megveti, nem lenézi, nem szégyelli, hanem gyógyítgatja, akkor éppen abban a cselekvésmódban van, amiben föltárul az evangélium, és szinte akaratlanul is valami olyan magatartásformában vagyunk, ami az irgalomnak, az Istennek a világához tartozik.

Harmadik. Nézzük most az egészséges részünket! Az egészséges részünket azzal kapcsolatosan, hogy az Istenhez fűződő viszony. Nem tudom, ti szoktatok-e örülni egy-egy – hát most én egyszerűen fogom mondani – jó imádság után, vagy egy-egy élmény után, vagy egy-egy találkozás után? Érdekes azért a keresztény kultúránk, annyira óv bennünket attól, hogy beképzeltek legyünk, gőgösek, meg nagyképűek, hogy például nagyon  igyekszik megkímélni bennünket attól, hogy büszkék legyünk. Közben pedig létezik azért az a fajta öröm, ezt persze akkor ne nevezzük büszkeségnek, ami az egészséges részünket oly nemesen el tudja tölteni anélkül, hogy nagyképű lenne. Egyszerűen csak megízleli azt, hogy „Jaj, de gyönyörű tud lenni az élet! Néha egész jól tudok dolgokat csinálni. Uram, köszönöm!” Hogy ez micsoda egy fölszabadító érzés. Ne nevezzük büszkeségnek, hanem örömnek.

Ezért a harmadik gondolat így szól, hogy miközben a sebzett részünk, főképp pedig bizonyos vonásai sosem gyógyulnak meg, az élet nem arról szól, hogy állandóan a sebzett részünk körül keringünk. Ahogy a keresztény élet nem arról szól, hogy állandóan a bűneink körül keringünk, és próbáljuk ezeket kijavítgatni, hanem hát a jóra irányulunk, Istenre irányulunk. Ezért minden olyan cselekvés, ami bennünk az egészséges rész kimunkálására irányul, az nagyon okos. Már csak azért is, mert minden sérültségünk nem fog meggyógyulni. Ezért milyen nagy szabadság az, mikor éppen a sérült részemben fölismerem, ez a sérült részem, majd úgy döntök, hogy megnézem, milyen az egészséges. Mert ismerem őt, mert kidolgoztam, mert tudom, hogy mi mindenre képes Istennel együtt. Mert tudom, hogy ő hogyan tudja befogadni a kegyelmet. Mert tudom, hogy ő mennyivel hatékonyabban tud imádkozni. Hát akkor használom ezt az egészséges részemet, mert mindenképpen van olyan is mindegyikünknek, még egy pszichotikus betegnek is van egészséges része, nem hogy nekünk. Tehát a harmadik gondolat így szól. Nem, hogy nem szégyellem ezt az egészséges részemet, (hanem) kidolgozom, legyen minél hatékonyabb.

Negyedik pont. De közben pedig az egészséges részemnek nagyon-nagyon fontos kívánalma, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a gyönge részével. Sokan ott vétik el a tempót, hogy amikor az egészséges részükben vannak, akkor tagadják a gyöngét, akkor minden szép, és klassz, és tudnak örülni, és magára hagyják a sebzett részüket. Máskor, amikor a sebzett részükben vannak, teljesen elfelejtkeznek az egészségesről.

A negyedik pont így szól. Amikor a bízni tudó, Istennel önfeledt kapcsolatot tartó, és az abból fakadó cselekvések örömét átélő részünkben vagyunk, és átéljük, hogy flow, akkor is érdemes tudnunk, hogy van egy sebzett részünk, és szeretni őt. Milyen érdekes ez: az, aki az egészséges részében nem felejtkezik el a saját lelkes sebzett részéről, az szinte egy magától értetődő, természetességgel lesz az örömben is nyitott azokra, akik szenvednek, vagy érzékeny azokra, akiknek nem megy az élet, vagy cselekvőképes azok felé, és irgalmat gyakorló azok iránt, akik éppen elakadtak. Nem azért, mert ő ezt külön állandóan próbálja tenni, hanem azért, mert idebent tudja, hogy neki is van egy ilyen része. Tud róla, és vele kapcsolatban már kidolgozta a gyöngédségét és a figyelmét.

Ez hosszú volt? Nem. Hát, aki úgy gondolja igen, úgy se mondja. Záró két mondat. Nagyon hálásak lehetünk Jézusnak azért is, ami valahogy olyan rejtetten benne van ebben az evangéliumban. Vagyis, hogy megkérdőjeleződjék bennünk az, hogy „Hogy is van? Most sebzett vagy egészséges? Hívő vagy nem hívő?” És valahogy az, ahogyan szembesülünk ezzel, az is az evangélium.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekSzent Mihály, Szent Gábor Szent Rafael főangyalok

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
29

 

 

Ennek az evangéliumi történetnek az előzménye, hogy Fülöp apostol odamegy Nátánáelhez, és azt mondja: „Megtaláltuk a Messiást, megtaláltuk, akire várunk.” Erre Nátánáel eléggé lemondóan azt mondja, hogy: „Na, na, na, na!” És így szól azután neki Fülöp: „Gyere, győződj meg róla, lásd, hogy Ő az!” Amikor ezt hallja Fülöp apostoltól, hogy „Gyere, nézd meg, lásd, hogy Ő az!”, akkor indul el ez a találkozás, a többit pedig hallottuk.

Azért akartam ezt az el nem hangzott előzményt idehozni, mert olyan gyönyörűséges ennek a szentírási szakasznak tulajdonképpen öt pillanata, és ez az öt pillanat egy közös szálon függ. Ez pedig az, hogy azt mondja Fülöp Nátánáelnek: „Gyere, és nézd meg! Nézd meg!” A második, hogy Jézus nézi, ahogy közeledik felé Nátánáel, jelen időben. Azután amikor Nátánáel kérdezi, hogy „Ismersz-e engem?”, azt mondja: „Láttalak a fügefa alatt.”, ez múlt időben van. Utána azt mondja neki: „Ennél nagyobb dolgokat is fogsz látni.” – ez jövő időben van. És végül pedig ez az egész nézőpont kitágul, és Jézus azt mondja, hogy – többes számban – „Látni fogjátok az Emberfiát az ég angyalaival együtt.” Erről a folyamatról szeretnék beszélni. Erről a szépségről, hogy valaki nekiindul, hogy valamiről tényleg meggyőződést szerezzen, és ezt mondja, ez a szó szerepel a szentírásban, hogy tényleg lássa, hogy ez hogyan is van.

Eszembe jut az a történet, tudom, hogy már mondogattam nektek, de hát én újból, meg újból visszatérek ehhez. A gyerekekkel azt játszottuk, mondok egy helyzetet, találjátok ki, hogy mi történik. A férfi és a nő állnak az utcán egymással szemben, és nagyon hangosan beszélnek. S akkor mondták a gyerekek, hogy vitatkoznak, hogy rosszban vannak, hogy válófélben vannak. Végül egy kislány azt mondta: „Nem, nem, nem. Nagyon szeretik egymást, csak nem tudják kifejezni.” Ez a kislány kétség kívül látott ott valamit, ami biztos, hogy benne volt. Hát benne volt, de a többiek nem látták, pedig az ott volt. Milyen óriási változás, mikor valaki meggyőződik arról, hogy ami a tekintetét eddig elkerülte, hiszen az van, hiszen az ott van, hiszen az mennyire látványos: „Hogy nem láttam én ezt eddig?”

Rick Eliasnak a történetét gyakorta meséltem nektek, de egy motívumot soha. Rick Elias, tudjátok, aki a repülőgéppel zuhan lefelé a Hudson folyóra, aztán mindannyian túlélik. Ő azt gondolja: „Fél perc múlva meg fogok halni.” Egyszer csak azt mondja, és ezt a motívumot még nem emlegettem nektek, hogy nagyon világos lett számára valami. Ez pedig, hogy hirtelen elkezdte látni a gyerekét, a gyerekeit. És ahogy látta a gyerekeit, hirtelen megértette azt, hogy valójában egyetlen igazán fontos dolga van az életben, jó apa akar lenni. Azt mondta, hogy: „A szomorúságom abból fakadt, nem csak hogy úgy éreztem, hogy elszúrtam az életemet, olyasmivel töltöttem, ami nem számít, azok helyett, akik számítanak. Hanem – azt mondja – magam előtt láttam azt, hogy nem fogom látni a gyerekemet fölnőni. Nem fogom a gyerekeimet látni, ahogy befejezik az iskolát, ahogy leérettségiznek, ahogy meg fognak házasodni, ahogy megszületnek az unokáim. Hogy ezt nem fogom látni, és ez szörnyű, és én ezt látni akarom.”

Az első gondolat tehát így szól. Milyen ünnepi pillanataink azok, amikor egyszer csak, szinte – nem csoda, (hogy) ezt a kifejezést használja a spirituális szakirodalom – megvilágosodás-szerűen egyszer csak meglátunk valamit. Valamit, ami… és ez mindig érdekes, hiszen az addig is ott volt, addig is apa volt, addig is megvolt a gyereke, addig is tudta, hogy hát hogyan lehet a jövő. De mikor egyszer csak valaki a meggyőződés erejével meglát valamit, na, ott történik valami nagyon fontos.

Akkor most nézzük ezeket a pici eseményeket. Először Jézus nézi, ahogy jön Nátánáel, jelen idő. Múlt időben: „Láttalak a fügefa alatt.” Jövő időben: „Nagyobb dolgokat is fogsz ennél látni.”

Felejthetetlen számomra egy ismerősöm, azt mondja: „Meg tudtam őrülni a feleségemtől. Az ok nagyon egyszerű, a feleségemmel sehova nem lehet időben elindulni. Ez egyszerűen elviselhetetlen. De hogy már a gyerekek is benn vannak az autóban, és a feleségem még visszamegy, mert azt ő még elrakja, még azt elrendezi, még azt a helyére teszi. Szóval, meg tudtunk ettől őrülni.” És azt mondja: „Több, mint tíz éven keresztül, már ahogy rágondoltam, ideges lettem, és tudtam, hogyha ez megint… Egyszerűen nem lehet igaz!” Egyszer csak meglátott valamit. Az volt benne, hogy: „Nem értem, hogy a feleségem, aki egyébként olyan jó fej, annyira lényeglátó, lényegre törő, annyira szeretik őt, valahogy olyan nagyvonalú tud lenni, olyan igazi jó szívű asszony. Hát nem véletlen, hogy beleszerettem. Hogy közben ez a pepecselés, ez elviselhetetlen.” A következőre jutott, de egy megvilágosodás szerű élménye lett, azt mondja: „De rájöttem, hogy ez hogyan is van. Hogyha a feleségemnek adok időt, hogy pepecseljen, akkor utána szabad lesz a lényegre. Hogy tulajdonképpen amikor pepecsel, és azt ő még elrakja, még azt a helyére, még akkor azt megigazítja, még akkor visszaszalad érte… Én ezt fölöslegesnek tartom. Valójában azért dolgozik, hogy amikor kiléptünk az ajtón, és már csinál izgalmas, klassz dolgokat, ott azt jól csinálja.” De neki a biztonságérzetéhez, az egyensúlyához, a stabilitásához az kell, hogy úgy tudjon otthonról elmenni, hogy azt mondja, otthon rendben vannak a dolgok. És ha otthon rendben tudja a dolgokat, akkor nekiáll, és olyan nagyszívű, bőkezű, nagyvonalú tud lenni, hogy mindenki a csodájára jár. Azt mondta, hogy: „Amikor fölismertem a kettő közt az összefüggést, hogy nem úgy van, hogy a feleségem jó fej, csak erről a rettenetes szokásáról, hát, mondjon már le, hanem hogy ezek összetartoznak. Akkor egyszer csak egész más lett minden: a múlt, a jelen és a jövő. Tehát az, ahogyan eddig – most már visszanézve – látom, hogy mit idegeskedtem ezen, hogy a jelenben már nem vagyok olyan feszült, és hogy tudom, ha megengedjük neki, milyen jó fej lesz majd egy óra múlva. És hogy ez nekem is megéri.”

Oly sokszor el-elgondolkodom azon, tulajdonképpen meg szoktam rendülni ettől, hogy ti, akik együtt éltek a házastársatokkal, egy társkapcsolatban vagytok, sokszor eltelik tíz-húsz-harminc év, míg egyszer csak szinte megvilágosodás szerűen fölismeritek, hogy miért pont ővele éltek. Ez számomra is olyan döbbenetesen izgalmas. És tudjuk, hogy miért van így. Mert a társválasztás alapvető motívumai tudattalanok. De harminc év múlva lehet, hogy rácsodálkozom valamire, és azt mondom: „Huszonkilenc évig ütöttem az asztalt, hogy miért vagy ilyen, miért vagy ilyen, és miért. És a harmincadik évben rájöttem, nem véletlen. Hát nekem az ismerős volt, hát az engem vonzott, hát…” Hogy mit jelent az, amikor olyan megvilágosodás szerűen egyszer csak nagyon megértünk valamit a múltból, sokszor Isten gondviseléséből. Attól kezdve egészen más lesz a jelen, ott már mást fogunk látni. És a jövőre irányultságunk is egyszer csak megváltozik.

Akkor most elérkezem a történet végéhez, hogy milyen szépséges is ez, ahogy Jézus azt mondja… Na, ha bejártuk ezt az utat, teret adtunk magunkban a megvilágosodásszerű meglátásainknak, ami megváltoztatja a múltat, a jelent, és a jövőre irányultságot idebent, egyszer csak kitágul a perspektívánk, és azt mondjuk: „Nahát! Tulajdonképpen, ha arra gondolok, hogy üdvösség, nem tudom, létezik-e a Földön olyan valaki, aki ha szeretne üdvözülni, vagy örök élet, mennyország, hogy ott magát egyedül képzeli el?” Ez én elképzelhetetlennek tartom, hogy valakinek az legyen a legmélyebb vágya, hogy üdvözül, és végül békén hagyják. Ezért nem is szeretem, mikor a temetési szertartásokon ezt mondjuk, hogy örök nyugodalom. De hátha ő nem akar nyugodni! Hogy neki például annyira jól esne szeretni ott mindenkit, vagy olyan jól esne valamit megérteni, fölfedezni. Én legalábbis valószínű, hogy így lennék ezzel. Nem szeretnék ott megnyugodni, hanem szeretnék nagyon békességben lenni mindenkivel. Most tudom, egy kicsit megmosolyogtató, ahogy beszélek. De hát milyen szép ez, ahogy Jézus egyszer csak azt mondja, akkor valamit elkezdünk sokkal jobban látni, egész nyilvánvaló, hogy akkor már nem csak magunkat látjuk. Lehetetlen, hogy amikor valaki nagyon világosan látja magát, ott csak ő legyen, az lehetetlen. Mert egyszer csak látom a gondviselő Istent, látom az embereket, akik szerettek engem, látom azt, hogy hogyan fordult jóra valami, ami akkor egy drámai esemény volt.

És ezért, milyen óriási nagy különbség van abban, hogy a mi kultúránk a következő dinamikában él: vágyak, álmok, és azután sikerek. Hát nem csodálom, hogy reggeltől estig rosszul vagyunk. Hát a vágyainknak mindig egy töredéke teljesedik csak be. Az álmainkból vagy megvalósul valami, vagy nem. Hát aztán meg a siker? Hát hagyjuk is! És milyen érdekes, hogy Jézus nem ebben a vonalban gondolkozik és él, hanem abban, hogy remény, a remény beteljesedik, és a beteljesedésből egyszer csak átélhetővé válik együtt Isten dicsősége. Ez Jézusnak a perspektívája. Nem csoda, hogy az ember, aki egy beszorult, szűkös világban…, vágyak-sikerek, sikerek-vágyak, hogy szóval mennyire nem vagyunk jól ebben. És hogy Jézus hirtelen fölkapcsol valami gyönyörűséges mennyei fényt, és látjuk. Hát ezt egész másképp is lehet. Remény, beteljesedés, és megdicsőülés, Isten dicsőségében való részvétel.

Ezért, amikor most búcsúnk napja, a szent angyalok (napja van), azért úgy el-eljátszom ezzel, és délután is ez volt bennem, hogy kimegyünk, fölnézünk az égre, lehet, hogy most látunk ott sok csillagot. És melyikünk az, aki a realitásban megáll mondjuk a templom előtt, így, és azt mondja: „Na, én nagy vagyok.”? Hát ki nagy? Ha megnézzük a fejünk fölött az égboltot, és azt mondjuk: „Nagyon kicsik vagyunk.” De nagyon kicsik vagyunk, és olyan fölszabadító, hogy nem kell nagynak lenni. És hogy megengedhetjük, hogy az ég nagy legyen, az ember meg lehet kicsi. És hogy Isten nem azt a vágyunkat teljesíti be, hogy valami nagyok leszünk, és sikeresek, hanem azt, hogy ebből a fölfoghatatlan szépségből, gazdagságból és ragyogásból nekünk is jut egy ünnepi szelet.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 16,1-13 - Évközi 25. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
22

 

 

„Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.”

Ha bármelyikőtöknek az a benyomása támad, hogy nehezen értjük ezt a mai evangéliumot, akkor az reális. De két oknál fogva is. Az egyik, azért reális, mert úgy tűnik, hogy amikor szerkesztették az evangélium szövegét, akkor összerakosgatták pusztán csak, mondjuk a pénz, vagy az anyagi javak témája alapján ezeket a történeteket, példabeszédet, és töredékeket. Ezért tulajdonképpen egymás mögé fűződtek olyan mondatok, kis történetrészek, amelyek tényleg nem kapcsolódnak össze egymással. De nem is erről akarnék beszélni, a zavarnak erről a részéről, hanem a másikról. Ez pedig az, ahogy a hűtlen intéző elénk kerül, kétszeresen is valahogy kiemelve, hogy milyen okosan járt el, és az úr még meg is dicsérte őt. És akkor Jézus még rátesz egy lapáttal, hogy „Bizony, a világ fiai…” Arról szeretnék most beszélni, hogy az a zavar, ami bennünk támad a történet kapcsán, az tulajdonképpen az evangéliumnak része, -maga a zavar is. Hogy zavarba jövünk ettől, és valahogy a természetes megközelítésünk elakad, és ez itt egy lényegi pillanat. Ezt szeretném most megpróbálni kibontani.

Az első gondolat így szól. Nem véletlen, hogy ezt mondtam, ez egy lényegi pillanat, mert rögtön rá szoktunk hajtani, vagy fókuszálni arra, hogy „Jó, de hazudott. Ez tulajdonképpen hűtlen kezelés, tulajdonképpen csalás, tulajdonképpen lopás, sikkasztás.” És hát innen aztán már nem jövünk ki. De amikor Jézus elmondja a történetet, és mi ellehetetlenülünk, mert annyira arra figyelünk, hogy lopott, csalt, hazudott, éppen el szokott sikkadni a történetnek a lényege, ami miatt ez a történet elhangzik. Ennek a történetnek a lényege az, hogy ez az ember félti az életét, és életben akar maradni. Ez az ember élni akar. Amikor fölismeri, hogy a dolgok rosszra fordulnak, és ő nem tudja, hogyan fog tudni élni, akkor kitalál valamit, hogy tudjon élni. Hogyha most megnézzük, hogy milyen sok történet szól, példabeszéd Jézustól valami hasonló logikára; a tékozló fiú, ott is rögtön rácuppanunk erre a témára, hogy mit csinált ott idegenben, bűnös életet élt, eltékozolta, meg még a nők is… És a történetben ugye… „Jó, de hazament, mert élni akar.” Amikor a szőlősgazda fölveszi az embereket egymás után, és valaki dolgozik egész nap, a másik meg egy órán keresztül, és ugyanannyi a bér, ugye, hogy ugyanez történik velünk? Az, hogy megint rátalálunk a témára, mint a kutya a csontot, megragadjuk, és azt mondjuk „Ez nem igazságos! Mert az ennyi munka, és annyi bér, és ennyi pénz, és annyi.” Miért fogadja föl a szőlősgazda azt is, aki csak egy órát fog dolgozni? Mert szüksége van a pénzre, hogy eltartsa a családját, vagyis, mert élni akar.

Az első gondolat így szól, hogy ez a történet tényleg zavarba ejt bennünket, és a zavarunk oka, hogy – joggal persze, érthető módon az igazságot, a jogot, és most az erkölcsöt, mindent – természetesen helyes érzékkel fölfedezve, de valójában pont ez benne az érdekes, hogy szem elől tudjuk (tartani) téveszteni a lényeget. A lényeget, hogy ez egy – nem is így mondom, látjátok – hanem hogy ő egy ember, vagy ők emberek, akik élni szeretnének, és az összes többi… Ez az első gondolat.

Húsvét tájékán történt velem, hogy jöttem itt el, és egy hajléktalan férfi ült, a hátát nekitámasztotta a falnak, és ahogy mentem el, látni valóan lefelé fordította a fejét, és úgy el volt mélyülve, ki tudja miben. Ahogy mellé értem, egyszer csak azt mondja nekem, anélkül, hogy fölnézett volna, ennyit mondott: „Éhes vagyok.” De most, ahogy elmondom nektek, most is szíven üt ez. Elsőre azt gondoltam, nem is nekem mondja. Hát, hogy, hogy nem is nézett rám, nem is kereste a kapcsolatot, egyszerűen csak ezt mondta: „Éhes vagyok.”. Amikor mentem jó pár lépést előre, tulajdonképpen akkor tudatosult bennem, hogy hát ezt nekem mondja. Ugye én is min akadtam fönn? Hát miért nem nézett rám legalább? Vagy úgy vett volna föl valami emberi viszonyt velem, vagy úgy kérte volna kedvesebben, vagy mondott volna hozzá három mondatot, vagy… De az, hogy rám se néz, és „Éhes vagyok.”, na, hát azért! Úgy tettem még néhány lépést, arra jutottam, hogyha valaki azt mondja „Éhes vagyok.”, ehhez semmit nem kell hozzátenni. Mit kéne még mondania? Még hogyan, hogyan, hogy…? Tehát ez a két szó, ez önmagában érvényes. És hogy milyen könnyen elsiklik a figyelmem a lényegről, hogy éhes. És az, hogy miért így mondja, miért nem áll föl, miért nem nyújtja a kezét?

Második. Próbálok feszesebb lenni. A második, hogy itt tulajdonképpen, ahogy Jézusnál is, más helyeken is, hajlamosak vagyunk a javakra figyelni, a javak, a javak, hogy hogyan vannak itt a javak, és hogyan vannak itt a dolgok. De Jézus nem a javakról, meg a dolgokról beszél, hanem újból és újból – milyen gyönyörű ez az evangélium – azt mondja: „Hát, kicsiben hű, nagyban hű.” És van egy fél mondat, hogy: Hát, ha nem vagyunk túlságosan megbízhatók, akkor ki bízza majd ránk a miénket? Milyen érdekes, hogy egészen be tudunk szűkülni arra, hogy mi magunk semmi mást nem látunk, vagy nem is nagyon gondolkozunk másban, csak javakban; javak, tárgyak, szükségletek. Jézus pedig az összes javakról a következőt mondja: „Rátok bíztam.”, vagy „A Mennyei Atya rád bízta.” Ő tulajdonképpen nem javakat lát alapvetően és elsősorban, hanem az Isten bizalmát, amivel odaajándékozott nekünk valamit. És ennek a bizalomnak aztán nagyon sajátosan valamiféle következménye, vagy kihívás jellege is van. Ahogy a történetben be tudunk szűkülni arra, hogy de miért, miért csalt az adóslevelekkel, ott ugyanígy javak, javak, anyagi javak, pénz, kereset, bér… Jézus nem így látja ezt, hanem hogy valaki rád bízta. Egészen másképp nyúlok valamihez, hogyha nem csak azt mondom, hogy tárgy, pénz, vagy valami, hanem hogy rám bízták. Következő.

Hajlamosak vagyunk sok mindent személyteleníteni, talán azért, mert így könnyebb gondolkodni. Elég sokat temettem már életem során, és mindig, akárhányszor olvasom ezt az evangéliumot, amit sokszor temetéskor olvasunk, ahogy azt mondja Jézus a búcsúvacsorán, hogy: „Elmegyek atyámhoz, és kis idő múlva visszajövök. De atyámnál helyet készítek nektek, és amikor visszajöttem, elviszlek titeket mennyei Atyámhoz, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” Így beszél Jézus. És mit mondunk mi erre az egészre? Halál. Azért ez elég nagy különbség, ugye? Jézus nem csak azt mondja, hogy „Halál.”, hanem azt mondja: „Elmegyek a mennyei Atyámhoz, helyet fogok nektek készíteni, visszajövök, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok, és akkor a mennyei Atyával együtt leszünk.” És nekünk ebből annyi lesz, hogy halál. Nem csoda, hogy nem vagyunk túl jól. Egész más az élet, hogyha az egyik serpenyőben ez van, a másikban az, és mi azt mondjuk, hát inkább, inkább mi ebben a világban szeretnénk lenni, ahol ez így fest, ahogy Jézus beszél róla. Attól az még halál, attól az még korrupció, vagy attól az még hűtlen kezelés. Megyek tovább.

Ahol mi nagyon gyakran valami zárt dolgot látunk, vagy egy zárt eseményt, Jézus egészen nyitva hagyja. Valami egészen nyitott dolgot, és ezt, hogy zárt vagy nyitott, úgy is mondhatnám, hogy ahol mi olyan pontosan meg tudjuk mondani, hogy miről van szó, hogy ki milyen, meg ki micsoda, meg annyira pontosan értjük, ott Jézus annyira finoman nyitva hagyja a történeteit, nyitva hagyja azt, ahogyan ránéz egy másik emberre. Sokszor olyasmit is megkérdez, amire azt mondjuk: „Ezt most minek kell kérdezni? Hát a vakot miért arról kérdezi, hogy mit akar? Mit kell megkérdezni? Meg kell gyógyítani.” Jézus még ott is kérdez, ahol nekünk már huszonöt jó válaszunk van. De nem érdekes ez? Az Isten Fia ott is kérdez, ahol mi pontosan tudjuk, hogy hogyan van.

Most eszembe jutott egy élményem. Jött hozzám egy hölgy, krízisben volt. A krízisben, tudjátok, beszűkül a tudat. Sírt, és zokogott, és oda volt, és elcsuklott a hangja, és nem tudta folytatni, és megint oda volt, és megint sírt. Ötven perc után mondtam neki, hogy van még öt percünk. Akkor megállt. Azt kérdeztem: van öt percünk, hogyan lehetnék a javadra? – kérdeztem tőle. Ahogy megállt, a következőt mondta: „Légy szíves mondd meg, hogy ebből mi a realitás?” De ötven percig úgy sírt, azt hittem, ez sosem fog elfogyni. De annyira fájt neki, annyira oda volt, annyira, és egy pillanat alatt azt mondta: „Segíts nekem, légy szíves, hogy tudjam, hogy ebből mi volt reális!” Hát, ha valamit nem néztem ki belőle, akkor az ez. Egy pillanat alatt úgy fölrobbantotta az előítéleteimet, azt, ahogyan én egészen, egyre zártabban láttam őt. „Mi lesz ebből? Most van öt perc. Hát öt perc alatt ezzel nem lehet mit csinálni.” Az „ezzel” a helyzetre vonatkozik, nem a személyre. Tehát, mi olyan pillanat alatt már zártak vagyunk, és megmondjuk, hogy ez így van, úgy van, amúgy van, Jézus meg még kérdez. … megyek tovább. Következő.

Olyan gyakran valami használati értéket látunk ott, ahol Jézus pedig embert. Mire lehet használni? Hogyan lehet manipulálni? Egyik csoportból csinálunk biodíszletet. A hajléktalanokra ránézünk, akkor ők rontják az utcaképet. Jézus meg embereket lát.

Egy igen szívbe markoló élményem volt, egy évvel ezelőtt Karácsonykor. Az egyik öt, vagy hány csillagos hotelbe hívtak meg, hogy az ottani dolgozók, akik egyébként hulla fáradtak, hogy nekik karácsonyi műsor, karácsonyi vacsora, és hogy én beszéljek nekik Karácsonyról. Jó, én beszélek nekik Karácsonyról. Elmentem, és természetesen ezt a karácsonyi műsort egy dizájnerre is rábízták, ezért különböző asztalok voltak, intim módon, hát elkülönülve az összes többitől, mindegyik valahogy, mert hogy az egy ilyen bensőséges ünnep, tehát az asztaloknak semmi viszonya nem volt egymással, csak úgy… Akkor gyönyörű mindenféle volt az asztalokon, halk zene szólt, félhomály. Úgy körbe néztem, arra gondoltam, hogy ennek az előadásnak itt nem sok értelme lesz. Kértem, hogy lehet-e esetleg azt, hogy egy picit több fény legyen, mert senki senkit nem lát. Nagyon hangulatos, csak nem látjuk egymást. Azt mondta a dizájner, hogy nem lehet, mert ez része a karácsonyi hangulatnak. Mondtam, hogy jó, legyen akkor félhomály, de nem lehetne, hogy úgyis majd itt, a kis intim közegekben fogják megenni azt a csodás ételt, ami passzolni fog majd a hangulatvilágításhoz, hogy akkor amíg beszélek, hogy egy picit előrébb jöjjenek? Hát nem, hát ez egy intim karácsonyi parti. Végül azt mondtam, hogy rendben van, jó, akkor félhomályban fogunk intim karácsonyi partin megpróbálni az örömhírről beszélni, hogy azt lehet-e, hogy esetleg a halk zenét addig lekapcsolnánk? Azt mondta a dizájner, hogy hát, de az festi alá az ünnepet. Életem legcifrább karácsonyi beszéde volt, kétség kívül. Szóval, szíven ütött ez, hogy valaki a legjobb szándékával, a legjobbal, minden tehetségével, tudásával semmi mást nem látott, mint valami nem is tudom mit, nem is tudom megfogalmazni. De az embert nem látta, az teljesen biztos. Engem meg biztos nem látott. Egyébként addig, addig-addig, míg le nem halkították a zenét. Következő.

Amikor mi valami problémát látunk, akkor Jézus hajlamos egy személlyel találkozni. Ez a problémalátás, vagy személy. Amikor társkapcsolati, vagy egyéb kapcsolati konfliktusaink vannak, akkor majdnem biztosra vehetjük azt, hogyha ezek a kapcsolatok elmélyülnek, és állandósulnak, akkor már az igazi nehézségünk nem a probléma lesz, hanem ahogyan egymással bánunk. Ezért van az, hogy a szakértők attól teljesen függetlenül, hogy mi a probléma, vagy a téma, öt-tíz perc alatt meg tudják mondani, hogy az a férj és feleség együtt fognak-e maradni, vagy elválnak. Attól függetlenül, hogy mi a téma, vagy mi a probléma. Azért, mert miközben mi már csak témákat látunk, és problémákat, teljesen elveszítjük a látást, hogy két személyről van szó, vagy több személyről. És amikor ezt a látást elveszítjük, hogy személyekről van szó, akkor nem a probléma tesz majd bennünket tönkre, hanem hogy már nem láttuk egymást személynek, hanem már csak a problémát láttuk.

Jött hozzám egy kedves édesanya, a következőt mondta. „Feri, tudod, mit bánok én nagyon? Hogy megkeserítem a gyerekeim életét.” De ilyen őszinte önreflexióval rég találkoztam. Szorongó anyákkal igen, de ez egy önreflexió, ez egy másik műfaj. Akkor elmondta, hogy: „Arra jöttem rá, hogy én a gyerekeimnek annyiszor mondom: ne így csináld, ne úgy csináld, mit képzelsz… – azt mondja, hogy – Tulajdonképpen, mikor egy picit jobban vagyok, rájövök, hogy annak a fele teljesen fölösleges. Ott is problémát látok, ahol a gyerekemet volna érdemes látni. De én nem látom a gyerekemet, én a problémát látom.” Ezért, ez a kifejezés szentírási kifejezés: Szülők, meg ne keserítsétek gyermekeiteket! Ezt mondja Pál apostol. Azért, mert szülőként is képesek vagyunk beszűkülni, problémát látunk, nem a gyerekeinket.

A záró gondolat pedig így szól. Ahol mi valami végtelenül esendőt, múlandót látunk, Jézus ott pedig valami maradandót, valami végtelent. Nézzétek el most ezt a történetet nekem, értsétek jól! Egy édesanya jött hozzám pár nappal ezelőtt, azt mondja: „Feri, te képzeld el, hogy a hét éves fiam mindig jön oda, mikor látszik, hogy úgy szorong, vagy nincsen jól, és azt mondja nekem: <> – Azért, mert mi a férjemmel szoktunk előadásokat hallgatni tőled, és az egyik előadásban a következő hangzik el. A MOM Park – mert hogy ott volt az előadás – ez a MOM Park itt már régen nem lesz, a gyerekek szemében meg még ott fog csillogni a végtelen.” Én erre nem emlékszem, hogy mondtam volna ilyet, de a kisfiú emlékszik. Hét éves, és amikor szorong, és fél, odamegy az anyukájához, és azt mondja: „Anya, a MOM Parkosat! Mert ott a bácsi azt mondja, hogy a MOM Park lehet, hogy nem lesz, de a gyerekek szemében ott fog csillogni a végtelen.” Annyira gyönyörűséges, hogy Jézus ránk néz, és látja bennünk a végtelent.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekÉvközi 24. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
15

 

 

Az írástudók és a farizeusok, akiknek Jézus elmondja ezt a két példabeszédet, ők embereket néznek, emberekről nyilatkoznak, emberekről van meg a véleményük. De miközben embereket néznek, valójában bűnösöket látnak. Sőt, hogyha még inkább tennék egy lépést abba az irányba, ahogyan ezeknek az embereknek a tekintete az ítélethozatalban aztán úgy megkeményedik, akkor azt mondhatnám, embereket néznek, törvényeket látnak. Embereket néznek, szabályokat látnak. Embereket néznek, emberi hagyományokat vesznek észre. Tulajdonképpen ez a két hihetetlen rövidke kis példabeszéd, eleve egy jó lehetőséget ad arra, hogy kicsit tovább lássunk, tovább gondoljuk, tovább nézzük mindazt, ami a maga végtelen egyszerűségében van ebben a két kicsi történetben. Mert ezeknek az embereknek, a farizeus embernek, az írástudó embernek, és mondhatnánk tovább, ez a nagy gyöngéje, hogy embert néz, de nem embert lát. És az összes többi már ennek a következménye, mert attól, hogy bűnös, még ember, attól, hogy elveszett, még ember, attól, hogy nyomorult, még ember.

Most hadd buktassam le magam. A szentírásban gyakran van olyasmi, hogy azt mondja a szent író: „És akkor Jézus odafordult a vakhoz.” Én majdnem mindig hozzáteszem, hogy „…odafordult a vak emberhez.” Az ember szót azért érdemes odatenni, mert attól, hogy vak, attól még ember. Nem az a lényege, hogy vak, a lényege, hogy ember. Egy olyan ember, akinek az a nyomorúsága, hogy nem lát. Abban a pillanatban, ahogy körbenézek, és azt mondom „hajléktalan”, akkor kevesebbet láttam. Az embert néztem, és egy hajléktalant láttam. Az kevesebb. Na, próbálom kimérten mondani, vagy legalábbis időt is figyelembe vevően.

Az első tehát így szól, hogy ebben a rövidke kis két példázatban úgy szerepelnek a juhok, meg úgy szerepelnek a drachmák, hogy úgy ismeri föl azoknak a gazdája, hogy „az enyém”. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy van a kilencvenkilenc juhom, meg van az eltévedt. Nem, mert ő is az enyém. Van a kilenc drachma a kezemben, meg van valahol az elgurult, vagy az elveszett. Nem, az is az övé. Miért indul el a kilencvenkilenc után, meg a tíz után? Azért, mert nem egyszerűen csak elveszett, vagy eltűnt, vagy elhagytam, hanem az enyém. Természetesen, látjátok, még a pénznél is, meg a javaknál is mennyire tudjuk azt mondani, hogy „az enyém”. Bármelyikünknek a pénzére valaki azt mondaná, hogy „taa-daam”. „Az enyém!” Hát nem, hogy egy emberre, vagy emberekre, akik nem a birtoklás értelmében, de ahogyan a kötődésünk ki tud alakulni más személyek felé, hát sokkal mélyebben tartozunk össze, mint a pénzünkkel, meg az anyagi javainkkal. Tehát az első gondolat így szól. Egyáltalán miért mutat érdeklődést ez a valaki, miközben maradt kilencvenkilenc, meg kilenc? Azért, mert az övé, összetartozik vele, és ezt úgy ismeri föl. Tehát attól, hogy elveszett, nem lesz egyszerűen csak elveszett, hanem „az elveszett juhom” lesz, „az elveszett pénzem” lesz. Oké.

A második gondolat így szól. Olyan érdekes ez, hogy mi emberek hogyan vagyunk ezzel, nem is tudom, de talán nem véletlen, hogy a történetben is így van. Kilencvenkilenc van, és egy elvész. Ugye, magunk se tudjuk megmondani, hogy a kilencvenkilenc és a száz között ugyanúgy egy van, mint mondjuk az ötvenhat meg az ötvenhét között. De ha ötvenhét van, és ötvenhat maradt, és egy elveszett, hát jó, ötvenhat-ötvenhét. De ha kilencvenkilenc maradt, és a századik veszett el, az baj. Érdekes, hogy a drachmánál is úgy van, hogy tíz meg kilenc. Ha tizenegy-tíz lenne, még lehet, hogy azt mondanánk: „Na, maradt tíz.” De ha kilenc marad, az baj.

Valahogy itt ezt az emberi természetet, hogy nem véletlen a példabeszédnek ez a finomsága, mert ezzel, ahogy azt mondja: „De pont nincs meg a száz.”, „Pont nincs meg a tíz, csak kilenc.”, hogy ez valahogy azt az emberi vágyat is megtestesíti, hogy legyenek együtt, legyenek egyben. Hát ez így egész, ez így teljes. Hát, ő is oda tartozik, hát ő is oda számít. Ha az az egy nincs meg, akkor nem egyszerűen csak eggyel van kevesebb, hanem nincsenek meg. Akkor ők úgy, kilencvenkilencen nincsenek meg. Igaz, hogy kilencvenkilenc, – nincsenek meg. És ha azt az egyet megtaláljuk, akkor megvannak. Hát, akkor nem csak arról van szó, hogy embert néz, és hajléktalant lát, vagy bűnöst lát, hanem úgy is, hogy nem csak kilencvenkilencet, meg százat néz, hanem amikor látja őket, azt mondja: „Na, együtt vannak.” (Aj, megyek tovább.)

Azt mondja a harmadik gondolat, hogy elindul, hogy megkeresse őket. Hát, ha már veszett el pénzünk, vagy bármink! Elkóborolt cicáról nem is beszélve, kutyusról, és megyünk, és nyomkodjuk ki, és elveszett, és fotó, és… Tulajdonképpen olyan lehetetlen helyekre el tudunk menni. Ilyenkor a lakásnak olyan zugait is megnézzük, ahol tényleg kiderül, hogy tíz éve nem takarítottunk, az egész biztos. De azért, mert „Hol van a macska?” Most ezt megint nem akarom tovább mondani. Szóval, mikor úgy szíven üt bennünket, hogy nincs meg, ami az enyém, a szónak megint nem a birtoklás értelmében, személyeknél, akkor egyszer csak tényleg az úttalan utat is vállaljuk. Egyébként nem, de őérte elmegyünk olyan helyre, ahova egyébként magunktól sose mentünk volna.

Eszembe jutott, hogy már elég komoly tél volt, és Pista, a hajléktalan megszólított engem, napközben voltunk, azt mondja: „Feri atya, adj nekem egy kis pénzt!” És, hát hozzátette azt, hogy: „Akarok venni egy jó kis bort, hideg lesz éjszaka.” Akkor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen délelőtt kaptam valakitől egy palackkal. Mondtam neki, hogy „Várjál csak!”, és bementem a szobába, kezembe fogtam. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy őneki nem is olyan könnyű azt kinyitni. Akkor kinyitottam neki, kimentem, mutattam: „Na, itt a bor.” Rám nézett, elsírta magát, és a következőt mondta: „Feri atya! Van Isten.” És nem kellett hozzá, csak hét deci bor. Hát, tudjátok… nem kommentálom. Hát, soha életemben nem gondoltam volna, hogy még ki is nyitom a bort a hajléktalan testvéremnek. De valahogy egy ilyen úttalan útra tévedtem, ahol arra jutottam, hogy talán ezt így kéne csinálni. Neki meg egy istenélménye lett belőle.

Tehát a következő gondolat, ez így szól. Tényleg, ha az enyém, és nem mindegy, akkor bejárjuk az úttalan utakat. És így jön a következő gondolat. Ez viszont azt is jelenti, milyen érdekes, hogy ott merem hagyni a kilencvenkilencet, elindulok egyért. Ez azt jelenti, hogy kockáztatok, hogy kockáztatok. Miért szoktunk kockáztatni? Ugye, kis kockázat, kis nyereség, nagy kockázat, nagy nyereség. Azt mondta nekem egy közgazdász ismerősöm: „Feri, ez a Közgazdaságtudományi Egyetemen első éves anyag: kis kockázat, kis nyereség, nagy kockázat, nagy nyereség.” Otthagyni a kilencvenkilencet, és elmenni az elveszett juhért, az nagy kockázat. Úgy tűnik, hogy azért, mert ha megvan, nagy a nyereség. A mi emberi gondolatunk az, nem, hát ez egy értelmetlen kockáztatás, a kilencvenkilenc… ez értelmetlen, nem aránylik egyik a másikhoz. Igen ám, de Jézus által a Mennyei Atya szemléletmódja az, hogy azért az egyért nagyot is érdemes kockáztatni, nagyon nagyot. Mégpedig azért, mert aztán a történet ezt ki is bontja, mert nagy lesz a nyereség, hogy az egy nagyon nagy nyereség.

Következő gondolat. Látjátok, belehúztam, hogy ne mondjátok, hogy „Jaj, már túlzottan kipihente magát nyáron.” A következő, hogy ebben a rövidke történetben is megjelenik ugyanaz a motívum, persze lehet, hogy aztán ez az írónak a motívuma már, hogy összehívja a barátait. Jaj, de elgondolkoztam ezen, hogy mi még össze tudjuk-e hívni a barátainkat? Hogy nincs-e összefüggés aközött, hogy én még a kilencvenkilenc után a századikért nekimegyek. Na de miért olyan fontos még az a századik is? Mert egyébként van elég sok barátom, és tudom, hogy mennyire fontosak nekem az emberek, és hogy én is sokaknak fontos vagyok. Ezért ebből is adódik, hogy nekilátok azt az egyet is megkeresni. De ha a ma embere szép lassan arra gondolna a történet nyomán, ami itt maga a természetesség, hogy „De összehívnám én a barátaim! De tulajdonképpen kiket? Meg tulajdonképpen, ha hívnám őket, jönnének-e? Tulajdonképpen hányan is lennének?” Vagy, hogy kockáztassak-e, hogy esetleg nem jönnek, vagy lemondják?

Olyan, hát nem tudom, szívmelengető élményem volt, hogy most valamikor, nyár elején egy kedves ismerősöm jött hozzám, azt mondja: „Feri! Jövő nyáron ötven éves leszek. Szeretném összehívni a barátaim. Elkezdtem szervezni.” Hát egy évvel előbb elkezdte szervezni azt, hogy a barátai tényleg ott tudjanak lenni. Ezzel semmi mást nem szeretnék mondani, csak azt, milyen megrendítő, hogy ennek a történetnek nem lényegi eleme, hogy összehívja a barátait, ezt gyanítom. És mi, kétezer évvel később úgy megállhatunk ennél a pillanatnál, hogy „Összehívta a barátait?” Ez milyen természetesen hat ebben a történetben. Ezt sem akarom tovább mondani.

Azután a következő epizód, hogy… és ez már a zárás. Amikor megvan az a hatalmas öröm. Két nappal ezelőtt egy nagypapa odajött hozzám, azt mondja: „Jaj, Feri! Ezt el akarom neked mondani. Képzeld el, hát új hitoktató nénije van a kisunokámnak, és én megyek el érte az iskolába. Akkor ahogy megyünk, kézen fogva, mondja nekem a kicsi lány, hogy: <<Nagypapa! Képzeld el, hogy a Kati néni a mennyországról beszélt. Annyira érdekes volt. – Kis csönd. – Nagypapa, szerinted a Kati néni volt már ott, vagy bölcs?>>” S akkor a nagypapa elgondolkodott ezen, és majdnem biztosra ment a válaszával, és azt mondta: „Kati néni bölcs.” Erre elkezdett ugrándozni a kisunoka, és azt mondja: „Jaj, de jó, hogy nekem ilyen Kati nénim van, aki bölcs!” Hogy milyen gyönyörűséges ennek a gyerkőcnek a szemléletmódja! Hogy mennyire, szóval, mi úgy szoktuk mondani, hogy: „Igaz, vagy nem? Most helyes, vagy tévedés?” Nem, ő két jó közül akarta megtudni, hogy melyik jó az. Hogy vagy járt ott, hát az akkor aztán igazán izgalmas, vagy bölcs, hát az se rossz. Milyen izgalmas, hogy körbenézünk a világban, és nem azt mondjuk, hogy bűnös, meg nyomorult, meg szerencsétlen, meg hogy néz ki, hanem hogy nem is tudjuk eldönteni, hogy melyik jót lássuk meg benne.

Akkor így jutottam el a záró történetig. A drachmakereső asszonynál azt mondja a szent író, hogy azonnal nekilát keresni, és alaposan fölforgatja a házat. De izgalmas pillanatok, vagy momentumok ezek, hogy azonnal, és alaposan! Mikor a céges világban valaki elakad az idő struktúrálásában, a kiégés felé halad, akkor sokszor a segítők azt mondják: „Vegyél egy lapot, csinálj egy ablakkeretet, négy szeme van, s akkor írd be: 1. sürgős és fontos. 2. sürgős nem fontos. 3. fontos, nem sürgős. 4. Nem sürgős, nem fontos.” Végtelenül egyszerű ábra, nagyon nagy segítségünkre lehet, hogy el tudjuk dönteni, sürgős, fontos, nagy ritkán mind a kettő. Az jutott eszembe, hogy nézzétek, itt az asszony, azt mondja: „Na, ez sürgős is, meg fontos is.”, mert azonnal nekilát, és alaposan keresi.

És most már csak egy záró történet. Nyáron megnéztem egy filmet, és a filmben volt egy jelenet, két nő beszélget egymással. Az idős, sokat tapasztalt hölgy, és a fiatal, húszas-harmincas. A húszas-harmincas olyan kiábrándultan, a fiatal emberek kiábrándultságával, reményvesztettségével azt mondja: „Ah, az emberek! Emberek…  Gaz mindegyik. Ilyen-olyan szemétje!” Az öreg hölgy, akinek van jóval több tapasztalata, ránéz, azt mondja: „Lehet, hogy így van, de nekünk ők adattak.” Az ember az a valaki, akinek emberek adatnak. Most nem Istent kihagyva ebből a pillanatból, azt mondva: a legtöbb, amit kaphatunk ezen a Földön, azok az emberek, vagyis, hogy egymásnak adatunk, ennél több itt nincs. Most Istent természetesen, mint alfa és omega, ide gondolom. De ennél több itt nincs. Ha úgy tekintünk egymásra, hogy embert nézünk, de valaki szennyet látunk, egy nyomorultat, bűnöst, akárkit, akkor tulajdonképpen pont azt nem látjuk, ami a legtöbb, ami ezen a Földön nekünk adatik. Ezért a záró gondolatom ez: nem csodálom, hogy egy-egy emberért, egy-egy emberért, mint az ötvenéves születésnapra, az összes barátnak érdemes összejönnie.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 14,25-33 - Évközi 23. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
08

 

 

„Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom.”

„Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem úgy követ engem, nem lehet a tanítványom.” Erről szeretnék beszélni, és két történettel hadd kezdjem. Az egyik friss, a másik régi, de tulajdonképpen jól megvilágítanak egy jelenséget. Már előre szeretném mondani, hogy a történetben szereplőket egyáltalán nem látom kritikusan, főképp nem akarom őket bántani, sőt, kifejezetten szerethetőnek találom őket. De mégis, valami, ahogyan egymással találkoztunk, oly nagyon elgondolkodtatott.

Az egyik, egy másfél hónappal ezelőtt körülbelül, az egyik utolsó esküvő, ami itt zajlott, és annak a megbeszélése nyomán azt mondta a menyasszony, de olyan kedvesen kért, hát nem lehetett nem szeretni érte, hogy: „Nem volna-e lehetséges az, hogy ezt a szőnyeget itt föltekernénk az esküvőre?” Ilyet még soha senki nem kért tőlem. Ezért aztán nagyon kíváncsi lettem, és kérdeztem, hogy miért kéne ezt a hatalmas szőnyeget föltekerni. Azt mondta, hogy hát azért kéne föltekerni, mert a szőnyeg szélén a két csík nem tetszik neki. Miután a megbeszélés a szobámban volt, visszagondoltam a két csíkra a szőnyeg szélén, és a következőre jutottam. „Nézd – mondtam neki –, a szőnyeg szélén a két csík nekem se tetszik annyira. De tulajdonképpen el tudom képzelni, hogyha a lényegre figyelünk, nem lesz annyira föltűnő a két csík.” De most… én úgy szeretem azt, hogy valaki, aki az életének a nagy napját oda akarta rakni. Oda is rakta, – az szép volt! Hát nemde megbecsülendő, süvegelendő, hogy valaki azt mondja, hogy a legapróbb részletekbe menően én szeretném ezt a napot úgy megcsinálni, hogy az tényleg olyan legyen, hogy én ötven évig vissza tudjak emlékezni, és azt mondjam rá: „Hát, ez úgy volt gyönyörű, ahogy csak lehetett.”? Hát ezt csodásnak látom.

Mégis, látjátok, nem bír nyugodni bennem ez a történet, mert valahogy az életnek azt a jellegzetességét tárja föl, hogy belerakhatunk minden apró részletet, minden pont úgy van, és gyönyörű. És valahogy attól, hogy beletettünk minden részletet, még a lényeg nem lesz benne. És amikor Jézus azt mondja: „Rendben van, követhettek engem nagyon-nagyon sokféleképpen, ezerféleképpen, részletekbe menően, kidolgozottan, okosan, értékeket követve, és azokra alapozva, és… De attól még a lényeg nem biztos, hogy benne lesz.”

Erre jönne most a másik, vagy tíz évvel ezelőtti élményem. Emlékszem, egyszer egy előadás után jól megéheztem, beültem még a palacsintázóba, és egyszer csak ott lerogyott két ifjú hölgy. Olyan pici az a hely, hogyha akarom, se tudom, hogy ne halljam, amit mondanak. Olyan hevesen beszélgettek egymással, tehát hallgatózás nélkül is jól hallottam. Akkor az egyik azt mondja a másiknak, két palacsinta között, az élet drámaiságát föltárva a szavai nyomán. Azt mondja: „De tudod, már azért jó pár fiút kipróbáltam. Most itt volt ez a Robi, ez az utolsó. Hát komolyan mondom, minden paraméteremnek megfelelt; nem tudtam vele élni.” Hát látjátok, ez is úgy besült a tudatomba, hogy tényleg van az úgy, hogy van egy százas listám a fiúról, vagy a lányról, hogy milyen lenne, ha tökély lenne, és ha úgy adja az ég, hogy még egy ilyen valakivel találkozom, attól még nem biztos, hogy lehet vele élnem, hogy tudok vele élni, hogy beleszeretek…

Megint hadd térjek vissza a kezdeti mondathoz. Jézus azt mondja: „Követhettek engem sokféleképpen, ezt megpróbálhatjátok, és… Igen ám, de aki nem veszi föl a keresztjét, és nem úgy követ, ő tulajdonképpen nem úgy követ, mint ahogyan egy tanítvány követi a mesterét.” Mit jelent ez konkrétan? Az összes értékre hivatkozva, tulajdonképpen pont Jézust, és az ő személyét szem elől tudjuk téveszteni. Mert mi is a lényeg itt az esküvőn? Hát az esküvőn mégis csak az a lényeg: a férjem és a feleségem, és hogy szeretem őt. Hát ez a lényeg, és ha megvan a lényeg, akkor a csík már nem számít annyit. És hogyha megvan a lényeg, akkor lehet, hogy két paraméternek nem felel meg, nem is fog, plusz ami ez után romlik el. Szóval, csak úgy hadd rakosgassam ide ezeket a szempontokat, hogy annyira jól esik nekünk követni Jézust. De közben nem egyszer megjelenik például valami, azt mondjuk: „Ugye Isten is azt akarja, hogy boldogok legyünk.” Tudjátok, hogy ezt milyen gyakran hallom? Jön hozzám valaki, és azt mondja: „Feri atya, mondd meg légy szíves, igaz-e az, hogy Isten szeret mindenkit, minket, és azt akarja, hogy boldogok legyünk?” Én erre a kérdésre tulajdonképpen nem nagyon merek már válaszolni. Azért, mert ezután az illető általában boldogan elmegy, és megcsalja a férjét. „Mert hiszen Isten is azt akarja, hogy az ember boldog legyen.” És az ember annak az Istennek a követője, és annak a Jézusnak a követője, aki azért jött el hozzánk, hogy teljessé tegye az életünket, mi azt kibontakoztassuk, és boldogok legyünk.

Ezért itt, és aztán majd sorolhatom egymás után, természetesen, mikor teret adunk magunknak, és igyekszünk másoknak a boldogságra való vágyában elősegíteni azt, hogy az kibontakozzék, akkor lesz egy pont, amikor kikerülhetetlen ez, hogy: „Rendben van, de aki ezt úgy csinálja, hogy közben nem veszi vállára a keresztjét, mégsem úgy csinálja, ahogyan az én tanítványomnak kellene, vagy volna érdemes.” Milyen sokan vannak, azt mondjuk, éppen Istenre, Jézusra hivatkozva: „Hát nemde ott vannak a talentumok? Jézus beszélt róla. Hát, akkor mi kibontakoztatjuk az életünket, csodásan megvalósítjuk.” Igen, de milyen árat fizetünk érte? Mikor, kinek, kivel, hogyan cselekszünk majd úgy, hogy aztán persze mi magunk felé azt mondjuk: „Én csak az életemet bontakoztatom ki.”? Hogy esetleg kit taposok le érte, vagy kit fúrok meg, vagy kivel veszek össze élethossziglan azért, hogy aztán én persze az életemet meg tudjam valósítani? Milyen sokan vannak, azt mondják: „Hát, Feri atya! Azt hiszem, ha van igazi érték, sőt, olyan, ami az én szívem közepén van: a család.” Igen, de milyen áron? Mit teszek más családokkal azért, hogy az én családom…? Mondjuk Karácsonykor, a tülekedésben lehet látni, hogy miközben én azt élem meg, hogy „a család”, aközben mi történik más családokkal, ha ők is rástartoltak arra az ajándékra.

Ezt a sort nagyon hosszan lehetne folytatni. Mindegyik után föltehetnénk a kérdést, hogy: „Igen, de milyen árat fizetek azért, hogy közben azt mondhassam, hogy én ez után az érték után lendülök, és ahogy csak lehet, én azt valósítom meg?” Milyen sokan vannak, azt mondják: a mi közösségünk, a mi felekezetünk, a mi csoportunk, a mi kerületünk, a mi városunk, a mi országunk, és földrészünk. Igen, de az a kérdés, hogy: Milyen áron? Akárminek is lendülünk neki Istenre hivatkozva, egész biztos, hogyha közben nem fizetjük meg az árát, akkor az nem Jézus követés. Nagyon egyszerűen, mikor ezt mondja Jézus: „Aki úgy követ engem – hivatkozik erre, arra, amarra, próbálja azt megvalósítani, imádkozik érte, és cselekszik – hogy nem veszi vállára a keresztjét, tulajdonképpen már nem az én tanítványomként csinálja.”

Ezért itt, ez a záró gondolat így szól, hogy akárminek is lendülünk neki Istenre hivatkozva, annak megvan az ára, és az árát mi fizetjük meg. Annyira fontos ez a mondat, azt mondja: „Aki nem veszi vállára a maga keresztjét…” Vagyis, a saját keresztünket, akármire is törekszünk Istenre hivatkozva, azt nekünk szükséges a vállunkra venni. És ez azért olyan nehéz, mert valahogy a világunkban úgy van: „Hogyha boldogság, akkor az miért fájna? Hogyha család, akkor miért kéne lemondani? Hogyha szeretjük egymást, akkor miért kell áldozatot hozni?” Jó, ezt sem szeretném tovább.

Tulajdonképpen nagyon érdemes előzetes, vagy stratégiai döntéseket hoznunk. Mégpedig azért, mert az élet néha megkínál bennünket olyan cifra helyzetekkel, hogy ott és akkor, mert annyira kitölt bennünket az, hogy boldogság, hogy egészség, hogy család, hogy a… hogy ott és akkor, ezekben a helyzetekben a többségünk hajlamos lesz elbukni. Ezért szükséges stratégiai döntéseket hozni, amit úgy is hívhatunk: előzetes döntés. Ami azt jelenti, hogy még nincs itt ez a helyzet, de ha egyszer csak valaki azt mondja: „Tudnék önnek segíteni, ez és ez az ára.” És amikor elhangzik ez, hogy „Tudnék önnek segíteni.”, és látjuk, hogy azzal milyen sok jó születhetne, akkor sokszor azt mondjuk: „Rendben van.” És egyszer csak, már abban a helyzetben, abban a pillanatban, és ami az után jön, ott nehezen vagyunk Jézus tanítványainak nevezhetők.

Tehát az első konkrét, fontos gondolat, hogy érdemes előzetes stratégiai döntéseket hozni. Az előzetes és stratégiai döntés azt jelenti, hogy az életemet irányba állítom. És amikor az életemet irányba állítottam, és azt mondom, hogy ezt teszem, azt meg soha nem fogom megtenni, akkor azután jóízűen kereshetjük az egyensúlyokat az életünk összes értéke között. Lehet ez is, és az is, lehet így is, és úgy is, lehet emez és amaz; ez mind bele fog férni akkor, ha az életünket már irányba állítottuk, és ez az egyensúly része annak az iránynak, ami felé a saját életünket kineveztük, hogy szeretnénk, és kívánunk haladni.

Szeretném elmondani nektek egy rossz döntésemet. Hogy miért is, majd utána. Kilenc évig voltam a Kövi Szűz Mária templomban plébános. A hatodik év végén kezdtem azt gondolni, hogy nekem ezt már nem kell tovább csinálni. De mégis csak, ne legyünk hebehurgyák, ne hozzunk itten gyorsan döntéseket, aludjunk rá egy párat. Én aludtam rá körülbelül hétszázat, és akkor hétszáz után, a nyolcadik év végén arra jutottam, hogy tulajdonképpen énnekem föl kellene mennem a bíboros úrhoz, és azt mondani, hogy már nem akarok plébános lenni, mert engem Isten más területre hív, és hogy ezt beszéljük meg. Két év után erre jutottam, de azért még egy évet maradtam. Minél messzebb távolodok ettől a helyzettől, annál inkább látom, hogy nekem nyolc év után mindenképp el kellett volna jönnöm, és mégis maradtam még egyet. Számomra az a tanulság ebben, hogyha ilyen helyzetekbe kerülök, van egy pont, hogy nem alszom rá már többet, egyszerűen azért, mert rövid az élet.

És miért hoztam ezt el ide? Azért, mert irányba állítjuk az életünket, igyekszünk az egyensúlyokat aztán már ebben az irányban haladva megtalálni, és ezért minden értéket átölelünk, minden, ami emberi, ahhoz nekünk van közünk, szabadságot ad és örömöt. Igen ám, de néha hozunk rossz döntéseket. És a második lépés az, ha hoztunk stratégiai döntéseket, előzetes döntéseket, de aztán ott és akkor rossz döntésünk volt, érdemes mihamarább belátni. Magunk között szólva, nekem azt, hogy ezt már egy évvel ezelőtt kellett volna megtennem, körülbelül öt évembe tellett, míg ráébredtem. Nem mondom, hogy túl gyors lennék.

Ezért tehát a második gondolat így szól. Nagyon érdemes minél hamarabb belátni a rossz döntéseinket, amelyeket értékekre hivatkozva hoztunk meg. Az egészség, a boldogság, a család, a… Ezeket a rossz döntéseket minél hamarabb, mégpedig azért, mert ha nem vesszük a bátorságot, és a Szentlélek ereje nem segít, akkor az emberi természetünk általában úgy működik, hogy elkezdjük megindokolni a rossz döntéseinket. Mert mégis csak nehéz úgy élni, hogy hát, nem így kéne, de így. Ezért szép lassan megindokoljuk a rossz döntéseinket, elkezdünk rossz irányba haladni, és újabb és újabb, ebbe a rossz irányba való rossz döntések sorozatát követjük el. Tehát a második gondolat így szól: érdemes mihamarabb belátni, ha rossz döntéseket hoztunk értékekre hivatkozva, és azután megint magunkat jó irányba állítani.

Aztán most már a záró gondolat. Tudom én, hogy ti tudjátok, hogy az evangélium első részére utaljak, a témára vonatkozóan, hogy amikor édesanyámnak azt mondtam, hogy: „Anya, én elmegyek Esztergomba.”, és ez kiderült számára, hogy azt jelenti, hogy papnövendék leszek, tudom, hogy tudjátok, akkor az édesanyám azt mondta, hogy: „Akkor én felkötöm magam, meg a kutyát is.” És tudjátok, én akkor egy 22 éves fiatalember voltam. Egy 22 éves fiatalembernek ha az anyja azt mondja, hogyha ezt meg ezt csinálod, én fölkötöm magam, plusz kutya, azért annak van súlya. Hát gondoljátok, valaki éppen a papságra készül, és ezt úgy van kedve elkezdeni, hogy az anyja meg fölkötötte magát? Hát persze, hogy az ilyesmit, hogy mondjam, már hivatalból is komolyan vesszük. Persze, 22 évesen nem tudtam, mit jelent az: érzésekhez kapcsolódó gondolkozásmód. Ma már tudom, ha tudtam volna, hogy van ilyen, nem ijedek meg annyira. De nem tudtam, és ezért ezt nagyon komolyan vettem. Tudjátok, most nem ezt akartam elmondani, hanem ami utána volt. Arra gondoltam, most úgy leszek pap, hogy… Érdemes azért a legrosszabb forgatókönyvre fölkészülni. „Mi lesz, ha az anyám megteszi? Plusz a kutya.” Végül is mentem erre, mentem arra, néztem ezt a két lehetőséget. Mindig arra jutottam, hogyha most azt mondom az anyám szavára, hogy „Hát azért ezt az árat nem fizetem meg. Hát azért ez durva lenne, nem? Úgy legyek pap, hogy…? Azért ezt nem.” Elképzeltem magamat, hogy nem leszek pap, és arra jutottam, hogy minden nap azzal a fájdalmas felelősséggel kellene élnem, hogy én tudtam, mit kellene csinálni, és nem csináltam. Aztán elképzeltem a másik oldalt, hogy rendben van, akkor mégis csak jelentkezem, és az anyám megöli magát, plusz a kutya. Akkor meg arra gondoltam, hogy de az az én felelősségem, hogy megtegyek valamit, ami egy személlyel való kapcsolatomból fakad, és egyáltalán nem tartom bűnnek. Egyszer csak nagyon világosan megértettem, hogy mi a felelősségem, és mi nem az én felelősségem.

Ezt azért szerettem volna elmondani, mert amikor hozunk stratégiai döntéseket, előzetes döntéseket, majd folyamatosan észleljük azt, hogy értékekre hivatkozva rossz döntéseket hoztunk, sőt, azt a természetünket is, hogy szeretjük aztán ezt sundán-bundán elkenni, csak hogy ne kelljen beismerni, hogy rossz döntéseket hoztunk. Hogy akkor tulajdonképpen, amikor újból és újból irányba állítjuk magunkat, ez valahogy olyan egészséges természetességgel kijelöli az életünk terepét. Olyan sok minden egyszerűen már nem lesz téma, pont úgy, mint a szőnyeg szélén a két csík. Amikor valaki azt mondja: „Ezt meg ezt, meg ezt…!”, sose teszem meg, „Erre, meg erre, meg erre törekszem.” Tulajdonképpen az életnek rengeteg kísértése olyan világossá lesz, hogy hát ezeket nem, és nem, és nem.

A záró gondolatom így szól. Jézus tehát azt mondja… Persze, mi mindannyian itt vagyunk, és Jézus tanítványai akarunk lenni, de kétség kívül, egész biztos, hogy mindegyikünknek a saját keresztjét – ami a tanítványságból fakadó kereszt –, vagyis a kapcsolat árát, azt szükséges megfizetnünk.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 14,1.7-14 - Évközi 22. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
01

 

 

Miért választjuk az első helyeket, és mit érdemes az evangélium szempontjából másképpen tenni?

Jézus nézi, hogyan válogatják az első helyeket a meghívottak. Ahogyan elkezdődik ez az evangélium, elindult bennem egy érdeklődés: Tulajdonképpen miért csinálják ezt? Miért kezdték el válogatni azokat az első helyeket? Aztán lett öt gondolatom, röviden fogom őket mondani, hogy mi minden lehet annak a hátterében, hogy válogatni van gusztusunk azokat az első helyeket, és mit érdemes az evangélium szempontjából másképpen tenni.

Az első. Szeretjük válogatni ezeket a bizonyos szimbolikus helyeket azért, mert szeretnénk vonzóak lenni. Mert hogyha egy jó helyet megcsípek, hogyha jó szögből látnak, hogyha előnyösen fotóznak – és most ezt nem is folytatom – akkor majd vonzó leszek. Ha sikerül a szépségemet megőrizni, akkor talán ezzel a vonzóságommal valami olyasmihez tudok hozzájutni, vagy férni, valami olyasmit kapok majd meg másoktól, ami nekem nagyon fontos, és jó lesz. Milyen ős félelem tud főleg hölgyekben lenni az, hogy: „Elég vonzó vagyok-e? Elég szép vagyok-e? A szépségem nem vész-e el?” Aztán a félelem mögött ott vannak a realitások, hogy kétség kívül, az ember öregszik, férfi-nő egyaránt. S akkor hogy van a szépséggel? Hogy van a vonzalommal? Leszek-e én vonzó, hogyha már idősebb vagyok?

Hogyha most a teológiai gondolkozást ide tesszük, akkor olyan szépséges az, ahogyan azt mondja a keleti misztika: Isten a mindenkit vonzó. Ez miért érdekes? Azért, mert tulajdonképpen természetesen megfelelő, és egészen emberi magatartásmód megpróbálni megőrizni a szépségünket idekint. De a keresztény teológia nem ide helyezte a hangsúlyt. Nem véletlenül, mert az ember előbb-utóbb megöregszik, hát, a többit nem is akarom mondani. Ezért azt mondta: Ha az ember szeretne vonzó lenni, akár lehetne ragyogó is. És hogyan válik a keresztény ember ragyogóvá, gyönyörűvé? Hogyha az erényekbe öltözködik. Tulajdonképpen ez a keresztény válasz, hogy létezik az embernek a ragyogása. De ez a ragyogás az által jön létre, hogy erényessé tesszük magunkat egy önművelés, vagy önnevelés révén, és ez a szépség átragyog rajtunk.

Néhány nappal ezelőtt egy étteremben vacsoráztam. Hát, olyan búcsúvacsora volt ez, a nyaralásomat is búcsúztattam, és egyszer csak teljesen váratlanul egy nagyon csinos hölgy jött be. Úgy vonult, mint egy manöken, de valószínű az is volt, körbement az étteremben, majd kiment. Hát ennél öncélúbb, értelmetlenebb dolgot keveset láttam ezen a nyáron, és a barátaimmal azon beszélgettünk, hogy ez tulajdonképpen mi. Mert kétség kívül, mindenki fölkapta a fejét, mert hihetetlenül lassan vonult, fölszegett állal, gyönyörű szépen. De ahogy jött, el is ment. És valahogy a külső szépséggel is így vagyunk, hogy jó, ahogy jön, szívesen el is megy.

Tehát az első gondolat így szól, hogy éppenséggel, ha fönn akarjuk tartani azt, hogy vonzóak akarunk lenni, akkor érdemes ezt a belső ragyogásunkat igyekezni kidolgozni, és a belső ragyogás az erények munkálása révén tud létrejönni.

Azután a második. Talán azért szeretnénk ezeket a helyeket válogatni, mert szeretnénk érdekesek lenni. Sőt, szívem szerint azt mondanám, hogy szeretnénk érdekesek maradni. Most a szabadságom alatt volt alkalmam megnézni egy-egy sorozatot is. Megtekintettem az Eufória című sorozatot. Egész megrendítő az, hogyha most a fiatal barátaimra gondolok, hogy újból és újból – szólhat akármiről ez a sorozat –, de megjelenik benne az a vágy, hogy érdeklődjék valaki irántam, hogy legyek érdekes. De tulajdonképpen nem pusztán erről van szó, hanem arról, hogy a ma fiataljai próbálják magukat érdekessé tenni, és közben állandóan abban a fájdalomban élnek, nem abban elsősorban, hogy már nem vagyok olyan szép, hanem abban, hogy ez az érdeklődés milyen hihetetlenül múlékony. Hogy egy pillanat alatt el tud tűnni, el tud veszni, és megint, mint hogyha nem lennék érdekes. Néztem ezeket a részeket, assz’em hét részből áll, és hogy tulajdonképpen mindegyiken keresztülhúzódik ez a motívum, hogy fiatalemberek arra vágyakoznak, hogy valaki tényleg érdekesnek tartsa őket annyira, hogy az érdeklődését fönntartja. Hogy pusztán az által, hogy vagyok, vagy hogy kapcsolatban vagyok, vagy hogy ismerjük egymást, vagy hogy barátok vagyunk, számíthatok arra, hogy valaki az érdeklődését irántam fönntartja, és ilyen értelemben átélhetővé válik az, hogy érdekes vagyok.

Akkor mondhatnánk, mi a keresztény válasz? A keresztény válasz nem az, hogy megpróbáljuk egyre szélsőségesebb módon fölhívni magunkra a figyelmet, hogy pillanatnyi érdeklődéseket magunkon tudhassunk, hanem ha elkezdünk érdeklődni mások iránt. Mikor kezdő, zöldfülű csoportvezető voltam, akkor kétség kívül, egyrészt érdekeltek is a csoporttagok. De akármilyen csoport is volt az, amit vezettem, szinte mindig csináltunk egy kezdő kört, ahogy szoktuk ezt hívni, és a kezdő kör nyilván erről szólt, hogy: „Hogy vagy?” Egy tíz év után leszoktam erről. Mégpedig azért, mert ha megkérdeztük mondjuk egy tizenöt fős csoporttól, hogy „Hogy vagy?”, akkor elment egy óra. Valójában annyira ki vagyunk éhezve, hogy valaki érdeklődjék irántunk, hogy teljesen mindegy, hogy azt a csoportot milyen céllal hoztuk létre, ha ezt a kérdést föltesszük, kapunk választ.

Ezért a második gondolat így szól. De nagyszerű az, hogy fönntarthatjuk az érdeklődésünket mások iránt. És ez a mások iránt való érdeklődésünk fönntartása érdekes módon, meg szokta szülni a maga gyümölcseit. Egy olyan emberrel szívesen vannak, szívesen találkoznak, szívesen köszönnek neki, szívesen szóba állnak, akivel kapcsolatban az merült föl bennük, vagy bárkiben, hogy ő érdeklődni fog az iránt, hogy velem mi van. Ez tehát a második gondolat. Válogatjuk a helyeket, hogy érdekesek legyünk? Érdeklődjünk mások iránt, és egész biztos, hogy mindig lesznek emberek, akik körülvesznek majd minket.

Azután a harmadik. Talán azért is válogatjuk ezeket a helyeket, mert szeretnénk fontosak lenni. Nem tudom, hogy például a nyáron volt-e veletek olyasmi, hogy elkezdett fájni a fogatok? S akkor hirtelen azt mondjátok: „Jaj, a fogorvos szabadságon van! Hova fogok jutni?” Ezt most úgy mondtam, mint ha ez lett volna az élményem, de nem történt ez velem. De az is lehetséges, hogy éppen csőtörés van valakinél, vagy éppen ki kéne valamit mázolni, vagy festeni. Nem tudom, hogyan vannak az okostelefonjaitok, van-e benne néhány mester, arany betűbe foglalva? Hogy: a Festő, a Fogorvos. Nálam így vannak. Egyszerűen azért, mert hogyha valaki kiképezi magát arra, hogy mások javára tudjon élni, fontos lesz. Annyira fontos, hogy nagy becsben tartjuk őket a telefonjainkban, és azt mondjuk, hogy lehet, hogy két-három évig föl se (vesszük) hívjuk, de néha olyan nagy szükségünk van rá.

Ezért a harmadik gondolat így szól. Válogatjuk a helyeket azért, hogy fontossá tegyük magunkat. És mennyivel okosabb és bölcsebb megoldás, kialakítani magunkban azt a valakit, aki képes mások javára lenni. Egész biztos, hogy sokaknak fontossá fogunk válni.

Aztán a negyedik. Talán válogatjuk ezeket a helyeket, mégpedig azért, hogy értékesek legyünk, hogy értékesnek tessünk, vagy értékesnek lássanak bennünket. Egy értékes hely talán a mi értékességünkről is szól. Lenne itt egy megjegyzésem. Emlékszem, hogy erre az evangéliumra vonatkozóan egyszer odajött hozzám egy fiatalember, és azt mondja: „Feri, én egész konkrétan kipróbáltam, működik-e az evangélium. Mert én odaültem leghátra, a kutya se foglalkozott velem. Hát nem tudom, ezt megcsináltam még egyszer-kétszer, de szerintem ennyi is bőven elég volt. Ha beülök az árnyékba, fütyülni fognak rám.”

Kétség kívül, hogy ezt az evangéliumot nem érdemes szó szerint venni, ámde úgy igen – és most megint valahogy a nyári élményeimből hoznék valamit –, hogy nem tudom veletek van-e úgy, hogyha elmegyünk nyaralni, és akkor egymás után mondjuk azt egymásnak, hogy: „Hú, de jó hely ez! Hű, ez egy nagyon jó hely!” Ez lehet, hogy egy étterem, lehet, hogy egy fagyizó, lehet, hogy a tengerparton egy jó strand, lehet, hogy egy gyönyörű kilátó. „Hú, de jó hely ez!” Arra gondoltam, milyen izgalmas ez, hogy magunkat egy jó hellyé alakítani. Vagy az egyházunkat egy jó hellyé alakítani, ahova az emberiség, mikor azon gondolkozik, hogy „Olyan jó lenne valahova elugrani! Valami jó helyre.”, akkor azt mondják: „Hát akkor jöjjünk el, a templom az egy jó hely!” Vagy menjünk el valakihez: jó vele együtt lenni.

A negyedik gondolat így szól. Hogyha értékesek akarunk lenni, hozzunk létre értékeket. És ez az érték létrehozás azt jelenti, hogy például magunkat, vagy a környezetünket alakíthatjuk egy jó hellyé, ami másoknak a gondolatában úgy él: „De szívesen oda mennék! Mert az egy olyan jó hely ott.” És amikor a fiatal barátom azt mondja: „De hát az evangélium nem bizonyosodott be, mert a kutya se törődött velem.”, milyen izgalmas az, hogy amikor valaki következetesen; öt évig, tizenöt, huszonöt évig nem azzal törődik, hogy őt mennyire értékelik, hanem azzal, hogy értékeket hozzon létre. Egyszer csak pont a mai világban, valahogy egy olyan közegben élünk, hogy amikor rátalálunk arra, hogy valaki, vagy valami igazán értékes, össze szoktuk tenni a kezünket, és azt mondjuk: „Jaj! Végre valami valódi. Végre valami, ami nem csak úgy tűnik, amit el akarnak nekünk adni, hanem ez végre valahogy tényleg az.” Tehát a negyedik gondolat így szól. Válogatjuk a helyeket, hogy értékeseknek tűnjünk föl. A keresztény válasz talán ez lenne: értékessé tesszük az életünket, és értékeket hozunk létre.

Aztán a záró gondolat. Talán leginkább ezt mondhatnánk, de ebben nincsen semmi rendkívüli, azért keressük ezeket a szimbolikus helyeket, hogy világos legyen, hogy szerethető vagyok, és hogy szeressenek engem.

Most két pici élményemet két keresztelőről hadd osszam meg. Még a szabadság előtt egy két-három éves kislány ült, és a kistesóját kereszteltük. Ez a két-három éves kislány nagyon izgága volt, és az apukája mindig azt mondta neki, mikor már úgy nagyon indult volna neki a nagyvilágnak: „Mindjárt vége lesz, és csinálok rólad képeket.” Ez az ígéret, hogy mindjárt vége lesz, és csinálok rólad képeket, ez tényleg pedagógiailag roppant hatékonynak bizonyult, és a kislány ült, és türtőztette magát. És amikor vége lett, akkor az apuka ránézett, és mondta: „Na, most mehet!” És tudjátok, ez a két-három éves kislány ide penderült az oltár elé, és úgy bevágta magát egy pózba. Apuka megcsinálta a megígért néhány képet. Tulajdonképpen arra gondoltam: hát, ez egy édes kis kölyök. Aranyos volt, jó volt ránézni.

Ma is kereszteltem, és a helyzet nagyon hasonló volt, mert volt egy kicsi baba, és volt a kis nővére, ő is volt legalább három éves. De ez a kislány valahogy azzal foglalkozott, én nem tudom miért, hogy szeretgette a kisöccsét. Hogy állandóan odament, ott megsimogatta. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen ez a kislány, aki szeretgette a kistesóját, ahogyan én néztem, egyre inkább ellopta a showt, egyre inkább maga felé irányította a tekintetem, és arra gondoltam, hogy ez a kislány annyira szerethető. Nem csak érdekes, vagy izgalmas, vagy jópofa, vagy kedves, vagy megmosolyogtató; ez a kislány szerethető.

Ezért a záró gondolatom így szól. Akarjuk, hogy mi szerethetők legyünk, hogy mások azt mondják rólunk: „Olyan szívesen szeretnélek! Aj, te egy olyan szerethető valaki vagy!”? Tulajdonképpen végtelenül egyszerű a módja; – szeretgessünk másokat. Amikor látjuk azt, hogy valaki hogyan szeret másokat, akkor mi is azt mondjuk: „Aj, én is hadd menjek oda közel hozzá!” Ez tehát a záró gondolat.

Befejezésül. Tehát megvan az emberi természetünknek ez az indíttatása: keresni azokat a tuti helyeket. És hogy annyira fölszabadító és örömteli, hogy megvannak rá a keresztény válaszaink, és ezek a válaszok olyan sajátosan – és ezt kifejezetten kegyelemnek tekintem – hogy nem is csak majd a föltámadáskor, hanem már ezen a Földön megtermik a maguk gyümölcsét.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."