Pál Feri vasárnapi beszédek

Pál Feri vasárnapi beszédek
Hetente frissül

Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember

Papi pályafutásának kezdetétől tart heti rendszerességgel hittanórákat, előadásokat fiataloknak pszichológia, teológia és mentálhigiéné témakörében.

Pál Feri vasárnapi beszédek„Az Ige testté lett.”Jn 1,1-5.9-14 - Karácsony 2. vasárnapja

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
05

„Az Ige testté lett.” Szó szerint: az Ige hússá lett, közöttünk élt, a szó szerinti fordítás alapján mondhatjuk, itt, köztünk ütötte föl a sátrát. Azután, ahogy az evangélium eleje ezt hangsúlyozza, és ebbe a világba jött, erre a Földre érkezett, abba a világba, ahol mi itt emberek vagyunk. Arról szeretnék most beszélni, hogyha Isten ember lett, és hússá lett, és a sátrát fölállította közöttünk, hogy velünk legyen, akkor úgy tűnik, hogy a testnek igencsak kiemelkedő, és nagy jelentősége van Isten szemében is, mert azt mondta: „Meg szeretnék testesülni, hússá-vérré szeretnék lenni.” Ezért tehát – most mondjuk talán így, egyszerűen – az istenkapcsolatunk, és a testünk néhány nagyon egyszerű összefüggéséről szeretnék beszélni.

Az első gondolat rögtön így szól: A testünkhöz fűződő viszonyunk jó lehetőséget ad arra, hogy egyre pontosabban meg tudjuk különböztetni azt, hogy mi az önzés, és mi önmagunk szeretete. Hogy mi a különbség aközött, hogy valaki maga körül forog, énimádó módon akár, vagy önmagát és a testét elkényezteti, vagy pedig egyszerűen csak jól bánik a testével, és megadja neki azt, amire szüksége van, már csak azért is, mert a testünkben zajlik az istenkapcsolatunk. Ahogy szokták ezt mondani: „Lelki életet élünk.” Hát, a lelki életünk is a testünkben zajlik. Ahogy egy nagyon neves XX. századi lelki ember ezt írta és mondta, azt mondja, a lelki életnek három alapja van: egyik az alvás, második az evés, harmadik a csönd. A bencés hagyomány, ami hohó, ott is újból és újból beszélnek arról, hogy a rendes szerzetes rendesen alszik, figyel az emésztésére, a pihenésére, a kikapcsolódására, a munkavégzésére, a testére.

Nem akarom ezt most már jobban igazolni, szeretném csak röviden egy-egy gondolat. Még pedig azért, mert nagyon gyakran a jéghegy csúcsa az, hogy ingerült vagyok, vagy feszült vagyok, nem volt kedvem, kiabáltam vele, nem szerettem őt rendesen, nem törődtem vele, nem bántam vele jól. És mindezek a folyamatok lehet, hogy már sokkal-sokkal hamarabb elkezdődtek a testünkben. Ezért, ha a testünkkel megfelelő módon bánunk, nagyon sok mindent meg tudunk előzni. Ezért tehát mondom egymás után a gondolatokat.

Tulajdonképpen, ha egyetlen szóban össze kellene foglalni, akkor a testünkkel jól bánni az azt jelenti, hogy máris elkezdtük gyakorolni a mértékletesség erényét. Mert az ember a testét is képes kizsákmányolni, ahogyan a Földet, vagy emberi kapcsolatokat, vagy egy munkáltató a munkavállalót. Az ember a testével is bánhat úgy, mint ahogy egy kultúra akár a Földdel. Tehát képesek vagyunk kizsákmányolni a testünket, vagy képesek vagyunk elhanyagolni a testünket. És a harmadik nem túl kívánatos út, képesek vagyunk elkényeztetni a testünket, magunk körül, a testünk körül túl sokat időzve és forogva. Ahogyan ezt egy pszichiátertől hallottam, a ma embere, amikor azt nézik, hogy milyen jellegzetességeket mutat, és milyen mértékben a nárcizmussal, az önimádattal összefüggésben, szorosan akár a testéhez fűződő folyamatos, állandó viszonyban, hogy az a mérték, ami ma a társadalom nagy részét jellemzi, a ’80-as években nárcisztikus személyiségzavarnak minősült volna.

Tehát a három zsákutcánk, (az első) a test elkényeztetése, a második az elhanyagolása, a harmadik a kizsigerelése, a kizsákmányolása.

Ezért, ha a testünkkel elkezdünk jól bánni, megadjuk neki azt, amire szüksége van, az egy jó istenkapcsolatnak az alapja. Akkor mit jelent ez még most még konkrétabban? Először is az alvás. Tudjuk azt, hogy legalább hat órára szükségünk van, de van, akinek hét és nyolc. A ma embere kevesebbet alszik, mint száz, meg kétszáz évvel ezelőtt. Mondhatnánk azt, hogy „Hát persze, mert hatékonyak vagyunk.” A probléma viszont inkább a krónikus kialvatlanság. Amikor az ember kialvatlan, nagyon egyszerűen, hogy rögtön összekössem a lelki életnek bizonyos elemeivel, a kialvatlan ember, főleg a krónikusan kialvatlan embernek a pszichés funkciói nem működnek már túl jól. Ezért, ha semmi mást nem tennénk, csak tisztességesen aludnánk, nagyon sok bűnnek elejét tudnánk venni. Mikor egy kedves édesanya két-három gyerekkel azt mondja, hogy: „Kiabáltam, és veszekedtem, és rácsaptam a fenekére…”, akkor majdnem biztos vagyok benne, hogy neki aludnia kéne. Nem szidnia magát, hanem aludnia. Nem akarom hosszabban, az idő miatt, ugyebár, mert a testünk azt elég jól szokta érzékelni. Tehát az első: megfelelő mennyiségű alvás.

Annyira bennem van, Gabriel García Márquez, mikor már haldoklott, kérdezték tőle, mit csinálna másképpen, és Márquez, akire nagyon fölnézek, nagyszerű írónak tekintem, ő azt mondta: „Hát, most így visszanézve, kevesebbet aludnék.” Bárcsak ez így működne! Az alváson nem érdemes spórolni, a megfelelő alváson, mégpedig azért, mert különben nem tudunk erőnk teljében létezni, a kapcsolatainkban nem tudunk úgy lenni, ahogyan érdemes volna. És a háttérben egyetlen picinyke szempont: krónikus kialvatlanság.

A második gondolat: Az evés, a megfelelő étkezés. Tulajdonképpen az étkezés egy cifra dolog, mégpedig azért, mert a ma emberét, megint csak a húsz-harminc évvel ezelőttivel összefüggésben, sokkal magasabb szorongásszint jellemzi. Ezért aztán érdekes módon, az evésnek igencsak kitüntetett szerepe lesz, mégpedig azért, mert az evéssel nagyon egyszerű módon tudjuk az egyébként elég magas szorongásszintünket oldani. De a hozzáértők azt mondják, hogy inkább kellene a szorongással valamit mit kezdeni, nem pedig rögtön enni, mert az evéssel pontosan elütjük, és befedjük azt a sok témát, amivel viszont érdemes volna foglalkozni. Úgy mondta ezt egy pszichiáter, hogy a ma embere, hogyha éppen csalódott, akkor eszik, ha fél, akkor iszik, hogyha dühös, akkor eszik, hogyha frusztrált, akkor eszik és iszik, ha örül, akkor is eszik és iszik. Ennek meg a másik oldala az, hogy az evés, és az evéssel összefüggésben lévő sajátos szabályaink, amelyeket mi alkotunk meg, pszeudovallásként tudnak működni. Mégpedig azért, mert az evés állandó témánk, hiszen naponta többször csináljuk, hogy mit eszünk, és hogy eszünk, és tulajdonképpen szorongásoldásról van szó, mert strukturáljuk a napunkat és az életünket. Megint csak sokkal előre mutatóbb lenne az, ha az evés maradna evés, és minden, ami miatt eszünk, amikor meg nem kéne, azzal valamit igazából kezdenénk, hatékonyan.

A következő gondolat így szól: ez pedig a pihenés. Pihenésre igencsak szükségünk van. És ide hadd vegyem rögtön a pihenéshez, hogyha szeretnénk kreatívak lenni, márpedig a kreatív, alkotó munkához, vagy hogy az emberi viszonyainkban tudjunk kreatívak lenni. Márpedig az emberi viszonyainkban előbb-utóbb sok konfliktusunk lesz. Ezek a konfliktusok el szoktak mérgesedni, főleg most a családi konfliktusok. A férj-feleség konfliktusra gondolok. Azok szinte mindig elmérgesednek bizonyos pontokon, és az azokból való kilábalás kreativitást igényel. Ahhoz, hogy az agyunk elég pihent és friss legyen, hogy egyáltalán új és eredeti ötleteink tudjanak lenni, hogy egyáltalán motiváltak legyünk, és kedvünk legyen ehhez, szükséges megfelelő mennyiséget aludni, és közben pedig a pihenéssel, ahogy ezt megint csak a hozzáértők mondják: „A kreativitásnak része a bambulás is.” Amikor valaki csak úgy van, és úgy élvezi, hogy süt a nap, és nézzük a természetet, az látszólag kidobott idő. Valójában megteremtjük az agyunk számára azt, hogy amikor szükséges lesz valami eredeti megoldásra találni, mert a rutin az a pusztulatba visz, akkor az agyunk készen áll rá.

A következő gondolat a pihenéssel összefüggésben még. Ugye ti tudjátok, hogy amikor elkezdünk krónikusan, már hosszú távon fáradtak lenni, kizsigereltek lenni, lepusztultak lenni, akkor egyszer csak majdnem mindig ez természetesen megtörténik, megpróbáljuk magunkat fölfrissíteni a függőségeinkkel. Amikor valaki nem alszik eleget, és nem pihen eleget, akkor a kizsigereltség, a fáradtság az oda vezet, hogy elveszítjük az egyensúlyunkat. És hogy az egyensúlyunkat megtaláljuk, elkezdünk a függőségeinkből táplálkozni, azért, mert a függőségek nagyon gyorsan adnak egy pici tápanyagot, nem csak a testnek, hanem valamiképpen a léleknek. Ez pedig azt jelenti, hogy a krónikus kialvatlanság és fáradtság, és kizsigereltség miatt föl fognak erősödni a függőségeink. És a függőségeink, kinek mi, mindenkinek több is szokott lenni, a függőségeinkkel az a probléma, ahogyan azok elhatalmasodnak, tulajdonképpen már nem sok minden számít. És e mögött az van, hogy hosszú távú egyensúlyvesztésbe kerültünk.

A következő gondolat: a kikapcsolódás. A kikapcsolódás például, nem tudom, ti tudjátok-e, hogy ahhoz, hogy egy stressz állapotból az emberi test meg tudjon nyugodni – most hadd beszéljek a férfiakról, mert a férfiak stressztűrő képessége gyöngébb, mint a nőké. Tudjátok-e férfi társaim, hogy egy komoly stressz állapot után a férfi testnek mennyi idő kell ahhoz, hogy visszataláljon egy megfelelő, szokásos hormonális nyugalmi állapotba? A helyes válasz így szól, hogy minimum kettő óra, de a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatása szerint alkati kérdés is, vannak férfiak, akiknek három-négy órába is telik.

Van egy jó hírem. Ahhoz, hogy az emberi lélek visszataláljon egy egyensúlyba egy érzelmileg nagyon nehéz helyzetből, minimum fél óra, de fél óra már elég lehet. Ez a következőt jelenti: Ha valaki szeretne igényes lelkiéletet élni, akkor az azt jelenti, hogy az imaéletnek a minimális ideje fél óra. Mert fél óra kell ahhoz, hogy egyáltalán olyan állapotba kerüljek, ahol az imádságom nem csak arról szól, hogy: „Aj, Uram!”, hanem valami többről is. Esetleg, hogy én még meg is tudjak hallani valakit, vagy valamit. Az fél óra. Azért fél óra, mert a lelkemnek kell fél óra, míg magára talál, nem hogy Istenre. Mert Isten ott van az imádságomban, én nem vagyok ott. Tehát az fél óra.

Most megint eszembe jutott egy másik nagy lelki író, XX. századi ő is. Ő például, mikor rájött, hogy a testében zajlik a lelki élete, onnantól kezdve minden nap fél óra intenzív sétát iktatott be az életébe. Ezért tehát a következő gondolat: a mozgás. Mozgás nélkül nem nagyon létezik egészséges lelki élet, kivéve egy-egy zseninek. A mozgás az összes finomabb funkciónkat karbantartja. Ezért, ha szeretnénk az érzelmi életünkkel, az érzelmi állapotainkkal egész jól elbánni, akkor, ha valamit érdemes csinálni, az a rendszeres mozgás. Különben rendszeres mozgás nélkül állandósulnak a kifáradtságnak és a kimerültségnek a következtében, állandósulnak a negatív érzelmi állapotok. A papnak hiába jön újból és újból a mondat: „Olyan, mindig olyan feszült vagyok, olyan ingerült vagyok, olyan könnyen fölcsattanok, türelmetlen vagyok.” Hát persze, hogy az vagyok, de az már valaminek a tünete, az egy folyamatnak a vége, és abból jön aztán valami, amit meg szoktunk gyónni. Ezért, ha valamit érdemes tenni ahhoz, hogy az érzelmi életünket elég jól kordában tartsuk, az napi fél óra mozgás minimum, de lehet több is. Nem muszáj sportolni, de egy olyan jóleső, intenzívebb sétára szüksége volna a testünknek ahhoz, hogy a lelkünk jól legyen benne.

Hadd hozzak ide még egyet. Például elalvás előtt fél órával már nem érdemes képernyőt nézni, mert az agyunk azzal sem tud mit kezdeni. Lehet, hogy leoltottuk a lámpát, és az agyunk még megpróbál magára találni. Ezért például lefekvés előtt fél órával már nem kéne képernyőt nézni. Azért, mert amikor az ember képernyőt néz, akkor belül az önstabilizáló folyamatok nem igazán működnek. Nem, hogy a napnak az eseményeit nem dolgozzuk aközben föl, miközben képeket nézünk, hanem a képek által keltett érzéseket sem dolgozzuk föl, miközben egy újabb képet nézünk. (Egészségedre!) A testben vagyunk. Jó, ezt sem szeretném hosszabban.

Akkor, talán egy utolsó gondolat, vagy talán kettő. Ez pedig, ha már a férfiakról beszéltem, akkor a nőkről is. A mi kultúránkban kétszer annyi depressziós nő van, mint férfi. Ennek az egyik oka a testhez fűződő másféle viszonya a nőknek, mint a férfiaknak. Ahogyan mi a stresszt bírjuk kevésbé, és nehezebben állunk talpra, úgy a hölgyek nagy nehézsége az, hogyha egy olyan testképet igyekszik megvalósítani, vagy mindenképpen olyan ideálokkal próbálja magát szembesíteni, és azoknak nekifeszülni, amelyek esetleg anatómiailag is elérhetetlenek. A depresszió egyik kulcsa, hogy kétszer annyi nő depressziós, mint férfi, hogy a nők zöme, 90% fölötti eredményeink vannak, azt tükrözi, hogy nem vagyunk jóban a testünkkel. Nagyon nehéz úgy jóban lenni a lelkünkkel, hogyha utáljuk a testünket. Szeretni magamat, miközben a testemet megvetem, vagy a testemet lenézem, vagy a testemet akadálynak tekintem az Istenhez fűződő kapcsolat szempontjából.

Akkor a záró történet. Nem is tudom, hogy történet-e, persze, megint egy kutatásból mondom ezt. Még ha elég nagy stresszben is vagyunk, márpedig általában abban vagyunk, ha ki tudunk menni a természetbe, a természet regenerálja az emberi lelket. És a mozgás, és a természettel való szoros viszony az egyik legzseniálisabb megelőzése annak, hogy depresszióssá váljunk, hogy kizsigerelten ne tudjunk már örülni senkinek és semminek.

Bizonyára ezt hosszabban is mondhatnám, de nem akarom, mert ez nem egy életvezetési tanácsadó félóra. Ámde, ha az Ige testté lett, egész biztos vagyok benne, hogy Jézusnak jó viszonya volt a testével. És azért vagyok benne biztos, mert ismerjük annyira a szentírást, hogy amikor a kicsi lányt föltámasztja a halálból, akkor azt mondja a körülállóknak, akik így vannak, hogy: „Adjatok enni neki! Hát most jött vissza a halálból, valószínű éhes.” És amikor az apostolok jönnek lelkesedve, hogy ördögöket űztek ki, akkor meg azt mondja nekik: „Gyertek, húzódjunk el, hogy pihenjetek!”

Szóval, a lelki élet a testünkben zajlik, és nem érdemes ötven évig azt mondani, hogy: „Tudom, türelmesebbnek kellett volna lennem. Tudom, nem kéne fölkapnom a vizet. Tudom, én is olyan ingerült és feszült szoktam lenni.” Az a megrendítő számomra, még ha nem is könnyű ezt kivitelezni, de nagyon sok végtelenül egyszerű dolgot mondhatunk, hogy a lelki életünk jó alapokra kerüljön.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 2,16-21 - Szűz Mária, Isten anyja

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
01

 

 

A naptári év kezdetén szoktunk gondolkozni, beszélgetni, vagy akár bajlódni arról, vagy azzal kapcsolatosan, hogy mi az, amit befejezünk, mi az, amit újrakezdünk, milyen változás néz ki, vagy miben akarunk változtatni, esetleg fogadalmat tenni. Na, nem is erről szeretnék beszélni, hanem pont arról, ami talán egy ünnepen igazán izgalmas, hogy hogyan tudja az ember, miközben jelképesen az egyik lábával az időnek a foglya, a mozgásnak a foglya, annak, hogy megy az élet, és megy az idő, és mi valahogy ebben benne vagyunk, és ha akarjuk, ha nem, ez így van. De valahogy a másik lábunkkal az örökkévalóságban is állunk. Mi, akik azt mondjuk, hogy örök élet, és örök üdvösség, hogy mi, akik az ünnepeinkben valami maradandót ünneplünk, hogy hogyan tudjuk azt a hétköznapjainkban megragadni? Erről szeretnék most beszélni.

Az első gondolat így szól: Minden, amit a múltban jól tettünk, ha visszagondolunk azokra a történésekre, eseményekre, cselekményekre, amit megcsináltunk, és jól csináltuk, és anélkül, hogy nagyképűek lennénk, vagy valamit egy kicsit átrajzolnánk, átszíneznénk és festenénk, azt tudjuk mondani: „Ezt ma sem tudnám jobban csinálni. Ezt jól csináltam.” Vagy azt tudom mondani, hogy: „Ma már jobban csinálnám, de akkor a legtöbb, ami kijött belőlem, az volt.” Minden, ami a múltunkban van, a szónak abban az értelmében, hogy elmúlt, tehát már tényszerű, és nem megváltoztatható, tulajdonképpen maradandó is. Ennek milyen gyönyörűséges lehetőségei vannak arra nézve, hogy mindig, amikor a jelenben vagyunk, tudhatjuk azt, hogy amit most csinálok, egy perc múlva már örök érvényű lesz, már maradandó lesz. Olyan értelemben is örömforrás lehet, hogy azt mondhatom, hogy: „Na, amit most megtettem, vagy ahogy visszanézek a napomra, ez a jó, ami velem történt, vagy amit nekem adott az élet, vagy esetleg én is hozzájárultam, elvehetetlen tőlem, mert már megtörtént.”

Csak zárójel: Hogyha valaki azon aggódna, hogy: „Jól van, Feri, de a rosszal is így van.”, akkor ezt most már nem akarom kifejteni, csak idehozni, nehogy az aggodalom telepedjék rád, hogy akkor viszont megint átélhetjük azt, hogy a jelenben írunk ahhoz a helyzethez, kapcsolathoz, történethez egy új fejezetet, és onnantól kezdve azzal lesz vége. De erről már olyan sokat beszéltem, ezt most nem akarnám kifejteni.

Tehát az első, hogyan tudjuk a magunk esendő, és időben álló módján megsejteni az örökkévalóságot? Hát úgy, hogy a jelenben átéljük azt, hogy az egy perc múlva már maradandó lesz. Ezért akármilyen furcsa is, de minden, ami a múltban van, bizonyos értelemben megmásíthatatlan, örökérvényű, és maradandó.

Azután a másik gondolat: Megvan, amit így nevezhetnénk, a szubjektív örökérvényűség, vagy időtlenség, az élménynek az ideje. Mikor valaki egy önátadásban, valamiféle önfeledtségben úgy átadja magát, vagy úgy belefelejtkezünk valamibe, hogy még arról is elfelejtkezünk, hogy egyáltalán van idő, vagy hogy az időről kéne gondolkodnunk, vagy hogy ezzel most kellene számolgatnunk. Milyen csodásak azok a pillanatok, azok a helyzetek, az élmények és kapcsolatok, amikor kizökkenünk abból, hogy egy, és kettő, és három, és négy, és egy nap, és egy hónap, és egy év, és egyszer csak valami, olyan igazán áldott időtlenséget élünk át. Ez tehát a második gondolat.

Nem tudom, hogy hogyan fog ez hangozni nektek, egy konferencián hallottam a következő számot. Serdülő fiatalokkal készült a kutatás, és a résztvevőket arról kérdezték, hogyha Messengeren küldenek egy üzenetet, mennyi idő után kezdenek el valamilyen rossz érzést átélni, ha nem érkezik válasz? Ez a rossz érzés, sok féle rossz érzés lehet düh, vagy bizonytalanság: „Hogyhogy nem válaszol? Nem szeret, nem vagyok fontos, nem törődik velem, nem veszi észre. Hogyhogy nem válaszol? Már nem számít neki.” Lehet szorongás, és aggodalom, és frusztráció, és egy csomó minden. Azért is mondtam még néhány mondatot, hogy ti közben gondolkozzatok, hogy a kutatásból mi derült ki. Az derült ki, hogy kettő perc. Nehéz úgy boldognak lenni, hogyha két perc a tűrési küszöböm, és két perc után már elkezdek zuhanni valahova, ahol nem jó lenni. „Most szeretnek, vagy fontos vagyok-e, vagy számít-e?”

Nem tudom szavakkal kifejezni, hogy a következő nemzedékekért milyen fajta szorongásom, vagy aggodalmam van. Mégpedig azért, mert úgy tűnik, hogy szinte már mindent az idővel kezdenek el mérni, nem a térrel, nem az élménnyel, nem a lényeggel, hanem az idővel. És hogyha te gyorsan válaszolsz, jó, akkor szeretsz. Ha azonnal válaszolsz, jó, akkor fontos vagyok neked. Ha abban a pillanatban, rögtön jön valami, jó, akkor meg tudok egy kicsit nyugodni. És amikor ebben a kutatásban megkérdezték azt a fiataloktól, hogy: „Mondjátok, el tudjátok azt képzelni, hogy szeret téged, és azért nem válaszolt, mert valami fontos dolga volt, vagy valami nagyon lényeges?” Akkor nagyon sokan azt mondták, hogy ez elképzelhetetlen. „Hát, hogy volna elképzelhető, mikor a telefonom mindig előttem van? Hát akármit csinálhat, tud nekem nyomni egy lájkot. Mi akadálya van ennek? Értjük, hogy valami mással foglalkozott, de ezt miért nem lehet csinálni?”

Most a második gondolat az: Micsoda áldott időket élünk meg akkor, ha az élmény idejében vagyunk, ha valami olyasmiben, ahol pont ez nem számít. Átéljük annak a szabadságát, hogy nagyon is tudjuk, hogy megy az idő, de most egyszerűen nem, hogy nem számít, hanem nem is gondolunk rá, hogy számít-e, vagy nem, mert éppen átadtuk magunkat valamire.

A harmadik gondolat. Ezt így mondja a teológia is, hogy a szent idő, a kairosz. A szent idő az, ahogyan Jézus is újból és újból elmondja ezt, hogy: „Beteljesedett az idő. Most van itt az idő.” Van ez a mondás, ti is biztos ismeritek, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad, vagy duplán ad, ki gyorsan ad. Nem tudom, ennek mintájára hogyan kéne folytatni, hogy aki alkalmas időben ad, hogy az nem kétszereset ad, hanem nagyon sokszorosat, mikor valaki pont időben ad valamit.

Nem tudom, hallottátok-e a híreket? Két kisfiú is született nulla óra nulla… nem tudom, nulla, nulla… egy perckor. Az egyik édesanyának a nyilatkozatát meghallgattam, nagyon kedvesen azt mondta: „Mindenki azon izgult, hogy még ne jöjjön, hogy csússzon át január elsejére, és sikerült.” Hát, nem tudom, hát de, azért… hát nem tudom, azóta is ezen derülök. Az édesanya örömén, hogy átcsusszant január elsejére. Hát persze, ennek is lehet örülni, de valószínű, hogy ennél van azért egy nagyobb öröm, hogyha az a baba akkor jön, amikor itt az ideje, amikor az pont időben van, amikor az a legjobbkor van. Amikor egyszer csak az a baba, ki tudja miért és hogyan, azt mondja: „Na most!”, és úgy nekiáll jönni. Micsoda szépség megélni azt, hogy tényleg van, hogy egy, és kettő, és három, és hétfő, és kedd, és szerda, és van olyan, hogy alkalmas idő. Az alkalmas időnek a legszebb világa a szent idő. Biztos nektek is vannak élményeitek, amikor úgy eltaláltátok az időt. És amikor eltaláljuk az időt, hah! Sokszor például a hölgyek és az urak nem mindig ugyanúgy gondolják, hogy mikor van az az idő, a leánykérés ideje, és a hölgy azt mondja: „Már régen itt az alkalmas idő.”, a férfi meg azt mondja: „Ej-haj!” Eszembe jutott egy zsinati teológus, II. Vatikáni zsinat. Azt mondta ez a teológus, szerintem maradandó, azt mondta ránk, most így értem, az egyházra vonatkoztatva: „Amikor a többség azt mondja, na ezzel még lehet várni, tudhatjuk, hogy már elkéstünk.” Tehát a harmadik gondolat így szól: Az alkalmas idő, nem csak jó helyen, jó időben, jókor tenni valami jót. És azután ennek a szépsége a szent idő, amikor azt éljük át, hogy Isten is úgy akarta, hogy ez most történjék.

Negyedik gondolat. Így nevezhetnénk ezt, hogy a lényegi idő. Mi ez, hogy a lényegi idő? Ahogy beszéltem erről, hogy két percig bírom szorongás nélkül, aggodalom nélkül, harag nélkül, és az összes többi. A mai ünnepnek ez a neve: Szűz Mária, Isten anyja. De mi Isten gyermekei vagyunk. Ezért arra gondoltam, hogy minden édesanya ünnepelhetne egy picit a mai napon, és azt mondhatná, nem tudom: „Kovács Rozália, Isten gyermekének anyja.” Ez tulajdonképpen a szó szoros értelmében így van. Hogy minden egyes édesanya, minden egyes édesapa elmondhatja magáról, hogy ő Isten gyermekének az anyja, és Isten gyermekének az apja. Ez valami igazi, lényegi tartalom.

Ezért a negyedik gondolat így szól: Mikor átélünk valami nagyon lényegit, mit szoktunk mondani? Párhuzamosan azt szoktuk mondani: „Kerül, amibe kerül.” Ugye, ha valami nagyon fontos nekünk, azt mondjuk: „Kerül, amibe kerül.” Az idővel kapcsolatban meg azt mondhatjuk, hogy: „Na, annyi, amennyi. Tart, ameddig tart.” Milyen nagy dolog, az életben, az emberi viszonyainkban, vagy valami lényegessel kapcsolatba azt mondani: „Most az órámat leveszem, és tart, ameddig tart.” Mert valami olyan fontos dolog történik, hogy most, miközben egyik lábammal az időben állok, a másikkal azt mondom: „Tartson, ameddig tart!” És ha majd valamilyen értelemben beteljesedett, akkor majd megint fölveszem az órát. Mert ha van valami, amiért érdemes itt lenni a Földön, hogy néha azt tudjuk mondani, a szónak nem anyagi értelmében: „Kerül, amibe kerül.”, vagy „Tart, ameddig tart.”

Végül az ötödik, a záró gondolat. Az örök idő, az örökkévalóság. Elkezdtem játszani azzal a gondolatsorral, hogy tulajdonképpen két féleképpen is megragadhatjuk azt, mi az, hogy örökkévalóság itt a Földön. Amikor átélem azt, hogy SOHA, és átélem azt, hogy MINDIG. Mi az, hogy örökkévalóság? Például, hogy Isten mindig szeret, és soha nem fordulhat elő, hogy ne szeressen.

Elkezdtem azon gondolkozni, az életemben vannak-e élmények, ilyen mindig és soha élmények? És vannak. Csak azért mondok egyet-kettőt, hogy olyan jóízűen találjátok meg ti is a saját örökkévalóságotok előízét. Például, tizenöt évig atletizáltam. Tizenöt év alatt négy edzőnek a keze alatt voltam, és tizenöt év alatt ez a négy edző soha, de egyetlen egyszer nem kiabált velem. Soha, egyetlen egyszer nem kiabáltak velem. Volt a teológián egy tanár. Ez a tanár nagyon nem szeretett engem, és akkor finoman fogalmaztam. Ennél a tanárnál nekem többször kellett vizsgázni, szám szerint négyszer. Persze, hogy izgultam, hogy na, most ebből mi lesz. Ez a tanár, aki nagyon nem szeretett engem, és ezt nem is rejtette véka alá, soha, de soha nem élt vissza azzal, hogy én egy diák vagyok, és ő egy tanár, aki ahhoz sokkal jobban ért, mint én, soha nem élt vele vissza. Aztán eszembe jutott valaki, aki már később tanított engem, de sok éven keresztül. Akárhányszor fordultam hozzá, mindig komolyan vett engem. Biztos, néha nem kellett volna annyira komolyan vennie, egy nap múlva már én se gondoltam azt annyira, de ő mindig komolyan vett engem.

Arra gondolok, ez most már a záró néhány mondat: Milyen fölemelő az, hogy mi véges emberek néha nem vakmerőségből, hanem igazi elmélyült jó szándékból, ami mellett döntés van, és cselekvés, odaállunk egy másik ember elé, vagy idebenn, a szív rejtekén kimondjuk azt „Ezt mindig megteszem érted.”, vagy „Azt soha nem fogom megcsinálni.” És az ember, aki merészkedik azt mondani, hogy MINDIG, vagy SOHA, valamit megízlel az örökkévalóságból.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédek Mt 2,12-15.19-23A Szent Család: Jézus, Mária és József

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
29

 

 

Szent Család vasárnapján egy történettel szeretném kezdeni, ami ismerős lehet nektek. A történet arról szól, hogy egy idegen városba érkezik az utazó és egyszer csak, ahogy nézegeti a házakat, a kirakatokat, az egyik kirakat fölött egy cégér: Erények boltja. Egészen megdöbben ezen, erények boltja, hát ilyenről még nem hallott, ahonnan ő jött, ott ilyen bolt nincsen. Bemegy, ott nagyon kedvesen rámosolyognak, és hát persze kissé furcsállva, értetlenül azt kérdi ott az eladótól: „Jól értelmezem, hogy ebben a boltban erényeket lehet vásárolni?” Mire azt mondja az eladó: „Nagyon pontosan értelmezi, hát ezt is írtuk ki, hogy „Erények boltja.” Egész föllelkesedik az utazó, azt mondja: „Tényleg? Hát akkor erényeket lehet venni?” S akkor most hadd utaljak a szentleckére. „Hát akkor, kérek jóságot, szelídséget, irgalmat, és türelmet, sokat, jó nagyokat, éretten! Mondjuk egy kis szerénység se ártana, abból kevesebb is elég lesz.” Mire a következőt válaszolja az eladó: „Uram, ez valóban egy bolt, ahol erényeket lehet venni, de ön talán félreértette, mi nem gyümölcsöket árulunk, hanem magokat.”

Ennél a történetnél nem tudom jobban összesűríteni, hogy mi lenne az a néhány gondolat, amit szeretnék hangsúlyozni. Mégpedig az, ahogyan a könyörgésben ezt mondtuk, hogy gyakoroljuk a családi élet erényeit. („Istenünk, te ragyogó példaképnek állítod elénk a Szent Családot. Segíts, hogy nyomukban járjunk: gyakoroljuk a családi élet erényeit, mindig egyek maradjunk a szeretetben, és így atyai házadban örvendezzünk örök jutalmadnak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.” – szerk.) Azt a kérdést szeretném itt feszegetni veletek együtt, hogyha itt erényekről van szó, tudjuk, mi az, hogy erény. Az erény a kidolgozott jó képesség, tulajdonság, ami már rutinszerűn, jól alkalmazott módon, jól kiépítetten, hatékonyan működik bennünk, az erény, amihez csak oda kell nyúlni, levenni a polcról, és tudom használni, az az erény.

Azt szeretném itt veletek együtt kicsit körbe gondolni, átjárni, hogy tulajdonképpen mennyire vagyunk alkalmasak a családi élet erényeinek a gyakorlására. Itt nem valami negatív, vagy pesszimista beszédet szeretnék tartani, mert rögtön hadd hozzak egy nagyon rövid választ, szerintem sokkal kevésbé, és sokkal inkább, mint ahogyan azt gondoljuk. A sokkal-kevésbé alatt azt értem, mint hogyha lenne bennünk, vagy legalább is talán az idősebb korosztályokban egy természetes naivitás, vagy lelkesültség, hogy: „Hát miért ne menne? Csak csinálni kell. Nem? Hát csinálni kell.” Föl se merül az én alkalmasságom kérdése. Sokan vagytok itt férjek, feleségek: „Hát miért ne lennék alkalmas? Hogy a házastársam mennyire alkalmas, az föl szokott merülni bennem, de… De hát a sajátom nem, hát nyilvánvaló, hogy jó, hát vannak kisebb döccenők. De hát, hogy most arra gondolni, hogy tán ne lennék erre alkalmas? Hát ez egészen abszurd.” Mondjuk a fiatalabb nemzedékeknél ez már nem annyira abszurd, a téma fölvetése, vagy legalábbis a félelem megjelenése: „Alkalmas vagyok-e? Akarom-e én ezt egyáltalán?”

Az első gondolat így szól: Szinte ki sem lehet azt mondani, hogy mennyire természetesnek vesszük, hogy ami kéne egy házassághoz, egy családhoz, vagy a papsághoz, hogyha megkérdezzük magunktól, hogy: „Alkalmas vagyok én erre?”, hogyha a realitásban vagyunk, akkor sokkal inkább érdemes lenne azt mondani sok területre vonatkozóan, hogy: „Tulajdonképpen nem.” De hát ezt kimondani… Hát akkor utána hogyan megy tovább az élet? Vagy akkor utána mi van? De mégis, most megállhatnánk ebben a kijelentésben, sokkal igazabb az, hogy nagyon sok területen nem.

És akkor hadd hozzam most a másik részét. A másik rész pedig így szól: Milyen gyakran találkozunk azzal, hogy amikor megcincál minket az élet, megpróbál bennünket az élet drámaisága, akkor pedig milyen egyszerűen és gyorsan azt mondjuk: „Na jó, én erre nem vagyok alkalmas. Na jó, én ezt föladom. Na jó, hát ez ennyi volt. Na jó, hát ez nem nekem való. Na jó, hát ezt ki bírja ki?” Másfelől viszont sokkal alkalmasabbak vagyunk, mint ahogy azt gondolnánk. De nem föltétlenül azért, mert minden jó tulajdonságunk, ami érdemlegesen szükséges a társkapcsolathoz, vagy a papsághoz, az már kidolgozottan van meg bennünk, hanem azért, mert a föltételek és lehetőségek ott vannak, egyszerűen szükséges magunkat fejleszteni.

Ezzel máris az első gondolatomat idehoztam. Hogyha komolyan vesszük azt, hogy bizonyos területeken sokkal alkalmatlanabbak vagyunk, mint azt naivan gondolnánk, akkor már ebből is következik, hogy szükséges magunkat fejleszteni elég sok területen. Mert az alkalmatlanságunk azt jelenti, hogy az élet hoz természetes kihívásokat, és nem arról van szó, hogy ezeken ne lehetne átjutni, ne lehetne megküzdeni, de hogy az a valaki, aki ebben a pillanatban vagyok, nem csoda, hogy elakadt. Egyszerűen bizonyos alkalmasságok, képességek nincsenek bennem tisztességesen kidolgozva.

Most egyetlen példát hadd hozzak csak ide. Milyen naivan és természetesen szoktuk mondani, közhelyes, hogy: „Hát akkor működik jól egy társkapcsolat, ha figyelünk egymásra.” Ez olyan, mintha arra gondolnánk, hogy mindenki teljes természetességgel, erény szinten képes egy másik emberre figyelni. Tudjuk, hogy nem így van. Odafigyelni valakire, mondjuk fél órán, vagy egy órán keresztül, úgy, hogy én érzelmileg is ott vagyok nála, befogadóképes vagyok, hogy amit mond, az hat rám, de képes vagyok mindazzal valamit kezdeni, miközben ez hat rám, és még mindig nála vagyok, és még azon gondolkozom, amit ő mond, nem azon, amit én akarok mondani. Valakire értő módon odafigyelni… Ha teljesen máshonnan nézzük a témát, tudjuk, hogy a kutatásokból így volt, hogy húsz, meg negyven, meg hatvan évvel ezelőtt képesek voltunk negyven, meg harminc, meg húsz percet – jó figyelemmel – egy előadóra hallgatni. Most meg tudjátok, hogy a kutatások szerint egy-két percre szűkült sokaknál az, hogy egyáltalán képes vagyok valakire odaadott módon figyelni.

Egy nagyszerű magyar színész mondta azt, hogy ő elkezdett egy egyszemélyes darabot. Ez az egyszemélyes darab volt körülbelül egy óra negyvenöt perc, mikor elkezdte. Most már sok éve csinálja, most már csak egy óra tizenöt perc. Azt mondta, fél órát ki kellett venni a darabból, mert tapasztalható lett néhány év alatt, hogy egyszerűen a közönség nem bírja. Tehát példaként akartam ezt hozni, hogy milyen könnyen odacsapjuk egymásnak: „Hát de figyeljetek egymásra!” Igen, és mennyire vagyok képes odafigyelni egyáltalán egy másik személyre?

Hogy csak ezt még egy gondolatban megerősítsem: Nagy különbség van aközött, hogy képes vagyok a figyelmemet lekötni valamivel, vagy pedig, hogy képes vagyok odafigyelni valakire. Az egészen nem ugyanaz. Mert, ahogy egyre fiatalabbak leszünk, annál inkább az jellemez bennünket, hogy értjük a módját annak, hogy a figyelmünket hogyan kössük le, és ezzel párhuzamosan valójában egyre kevésbé vagyunk képesek és alkalmasak odafigyelni valakire, főképp, ha az a benyomásunk, hogy nem köti le a figyelmünket. Márpedig, mondjuk egy társkapcsolatban, vagy egy szülő-gyerek kapcsolatban elég könnyen el lehet oda jutni, hogy a feleségem, vagy a gyerekem, amikor huszonötödször ugyanazt kérdezi, hát nem köti le a figyelmemet, inkább idegesít. Nem akarnám ezt hosszabban.

Az első gondolat így szól: Érdemes volna nagyon világosan megnevezni azokat a területeket, amelyekben akármilyen furcsán is hangozhat, önfejlesztésre van szükségünk. Azért, mert önfejlesztés nélkül olyan sok elakadásunk lesz, hogy a kapcsolat és az élet túlságosan megterhel majd bennünket, és még az életkedvünk is elmegy. Érdemes ilyenkor számba venni, hogy miféle magokkal rendelkezem, amelyeket érdemes lesz most elültetni, és nevelgetni. Ez az első gondolat.

A második. Mindenféle szakértők azt mondják, ha valamire szükségünk van, akkor annak az egyensúlyára, hogy nagyon világosan meg tudjuk mondani magunk számára is, hogy mi nekünk a lényeg. Ha meg tudom mondani, hogy mi a lényeg, akkor megengedhetem magamnak, hogy rugalmas legyek. Egyre nagyobb rugalmasságra van szükségünk. Ha minden nagyon gyorsan változik és alakul, ha megtanult tudásunk húsz-harminc év múlva nagyrészben már nem is használható, és új dolgokat kell tanulnunk, közben állandóan mi magunk is változunk, és jó esetben fejlődünk; nagyon nagy rugalmasságra van szükségünk. Az emberi természet olyan, hogy amikor valami kihívás éri, akkor nagyon gyakran inkább merevséggel válaszolunk, azért, mert nem akarjuk elveszteni az egyensúlyunkat. Akkor megkapaszkodunk, kis terpeszbe állunk, és azt mondjuk: „Akkor is nekem van igazam!” Mégpedig azért, mert tényleg nem jó elveszteni az egyensúlyunkat, ha csak nem szórakozásból csináljuk, egy vidámparkban. Ez azt jelenti, hogy ha csak a természetes, ösztönös világunkra bízzuk magunkat, sokkal többször leszünk úgy, és olyan értelemben merevek és statikusak, ami nem fogja segíteni az életet.

Mi az, ami képesség gyanánt fejlesztésre szorulhat? Ez a kettő. Az egyik, hogy újból és újból érdemes visszatérnünk oda, hogy magunk felé megmondjuk, mi a lényeg. De nem a tíz fontos dolog, hanem a lényeg. És hogyha meg tudom mondani, mi a lényeg, akkor szinte az összes többi dologban megengedhetem magamnak azt, hogy rugalmas legyek, hogy engedékeny legyek, hogy kompromisszumkész legyek. Tehát a második gondolat így szól: Annak az egyensúlyát lesz érdemes nagyon kitalálni, hogy mi a lényeg, és hogy hogyan tudok rugalmas lenni.

A következő gondolat így szól: Hát, ha valamire szükségünk van, kidolgozni ezt a képességünket, amit így mondanak a hozzáértők, az önreflexiós képesség. Hogy képes legyek magamon elgondolkodni, nem a feleségemen, nem a férjemen, nem az egyházközség papjain, hanem magamon, és magamon igényes módon elgondolkozni.

Hadd hozzak ide egy számomra nagyon szép gondolatot. Ez a nagyon szép gondolat így szól: Amikor bármelyikünk arra törekszik, hogy megértse magát, hogy miért is vagyok ilyen, hogy miért ez a gyöngém, hogy miért tudom ezt olyan gyöngén csinálni, hogy ezt miért szeretem csinálni, hogy miért vágyok annyira erre, hogy miért ez az álmom gyerekkorom óta, amikor időt és energiát szánunk arra, hogy megértsük magunkat – ne fölmentsük magunkat, ne mentegessük magunkat, hanem megértsük magunkat –, az az emberi méltóságunk kidolgozásának a része. Amikor időt és energiát szánunk arra, hogy körbejárjuk ezt a kérdést: „Ki is vagyok én? Miért vagyok ilyen? Miért bántlak akkor, ha ezt csinálod? Miért untat ez engem? Miért bosszant ez annyira?” Akkor tulajdonképpen kidolgozzuk az emberi méltóságunkat. Mert az ember az a lény, aki képes megérteni saját magát.

Tehát a következő gondolat így szól: Érdemes elmélyíteni az önreflexiós képességünket, és a szó legmélyebb értelmében törekedni arra, hogy megértsük magunkat. Beleértve azt is, hogy úgy tudjak megértő lenni magammal, hogy közben bármi, ami nem tetszik nekem, azt is hajlandó legyek elismerni.

A következő gondolat, amit érdemes volna fejleszteni – nem a gondolatot kell fejleszteni, hanem amit a gondolat kifejez –: Az érzelmi önszabályozási- és teherbíró képességünk. Ha van valami, amit manapság nagyon érdemes fejleszteni; érzelmi önszabályozási képesség, és érzelmi teherbíró képesség. Azt mondják az okosak, hogy jó esetben a családban, főleg, ha vannak testvéreink, az érzelmi teherbíró képesség fejlesztése általában biztosított. De ez csak akkor igaz, mert különben, ha ez a föltétel nem adódik, akkor csak jól megbántjuk egymást, ez akkor igaz, hogyha, amikor azért már nagyon elpüföltük egymást, meg nagyon sokat cikiztük egymást, oda lehet menni anyához és apához egy kis oltalomért. Vagyis, az érzelmi önszabályozási- és teherbíró képességnek az alapja, hogy tudom, vannak, akik szeretnek, akiknél meg tudok nyugodni, akikhez lehet fordulni, akikhez oda lehet férni, akik érzelmileg, fizikailag elérhetőek számomra. Tehát a következő gondolat így szól, főleg a szerelem ihletettségű társkapcsolatokra vonatkozóan: Nagyon nagy érzelmi teherbíró képességre van szükség, és az érzelmi önszabályozásnak az erényére.

Aztán a záró gondolat így szól: A társkapcsolat és a papság alkalmas terület arra, hogy előbb-utóbb találkozzunk az élet drámaiságával. Az élet hihetetlenül drámai, és ezt azért akarom hangsúlyozni, mert amikor az élet drámaisága beköszönt, például hogy fejlesztem magam, és fejlesztem, és fejlesztem, és egy bizonyos helyzetben azt látom, hogy ez is kevés. Hogy megígérünk egymásnak valamit, és a gyarlóság és tökéletlenség miatt nem tartjuk meg. Hogy annyira szeretlek, amennyire csak képes vagyok, és tudom, hogy ez bizonyos helyzetekben neked kevés lesz. Hogy vannak természetes, nagyon mély emberi szükségleteim, és azoknak egy részét te nem tudod betölteni. Hogy megígértem neked, hogy igaz leszek, és nem csak igaz vagyok, hanem másmilyen is. Az élet drámaiságának a leírását nem akarom szaporítani.

Az élet végtelenül drámai, és akik társkapcsolatra adjátok a fejeteket, vagy papságra, előbb-utóbb az élet drámaisága kikerülhetetlenül beköszönt. És ilyenkor nem érdemes megmaradni – így mondanám egyszerűen – a lélektani válaszoknál, hanem érdemes a spiritualitás felé megnyitni a tekintetünket. Mert az élet drámaisága nem egyszerűen csak probléma, ezek nem problémák és nehézségek, amelyeket meg kéne oldani, vagy le kéne gyűrni, vagy győzni kéne fölöttük. Hát az élet drámaisága nem ilyen természetű. Az élet drámaiságával az a személy tud valamit kezdeni, aki – a szónak most jelképes értelmében – le tud térdelni. Az ember megáll az élet drámaisága előtt, és előbb-utóbb térdelhetnéke támad. És az élet drámaisága ott van a férfiben, és ott van a nőben, és ott van a gyerekekben, és ott van a nagyszülőkben. Ezért néha elérkezik az a pillanat, hogy az ott már nem probléma, nem nehézség, nem valami sérültség, amit megpróbálunk gyógyítani, hanem az élet drámaisága. Az élet még ilyenkor is tovább tud menni, mégpedig akkor, hogyha le tudunk egymás előtt térdelni, és megvallani azt, hogy most együtt éljük át az élet drámaiságát, hogy mind a ketten, mind a hárman, mind a négyen, mind a nyolcan tudjuk, ez itt nem egy probléma, amit meg kéne oldanunk, ez nem egy nehézség, amit ha kicsit összeszednénk magunkat, akkor legyőznénk, hanem ez az élet drámaisága. És hogy talán azért vagyunk együtt, hogy átélhessük azt, hogy miközben az élet drámai, vállt vállnak vetve, együtt is megélhetjük. Nem fogjuk azt megoldani, és legyőzni, és úrrá lenni rajta, de éppenséggel megfoghatnánk egymás kezét, mert úgy még az élet drámaisága is más.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 2,1-14 - Karácsony, Éjféli mise

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
24

 

 

Tegnap elolvastam egy kutatást azzal kapcsolatosan, hogy Karácsonykor, főképpen pedig december 24-én délután, este, és éjszaka milyen súlyos konfliktusforrások léteznek. A kutatásból az derült ki, hogy az egyik konfliktusforrás az, hogy menjünk-e misére, vagy ne. Ezért akik most úgy vagytok itt, hogy ti szívesen jöttetek, hát, hozzátok most nem is akarok szólni, mert ti örömmel itt vagytok. Hanem azokat szeretném nagy tisztelettel üdvözölni, akik nem is jöttetek olyan szívesen, de végül mégis csak valami rávett titeket arra, a feleségetek, a férjetek, anyukátok, vagy valaki, és végül lehet, hogy kissé dühösen, vagy morcosan rábólintottatok, hogy: „Na jó, ne menj egyedül!” Szóval, mindannyiótokat üdvözöllek, és nem szeretnék ezen a szent éjszakán hosszan beszélni, bő lére ereszteni, hanem csak egy-egy kis szikrácskát, mint ahogyan, amikor a csillagszóró megy. Remélem, volt ilyen élményetek a csillagszóróról, na, valami ilyesmit.

Az első gondolat így szól: Ott vannak ezek a pásztorok, és milyen nagy dolog az, hogy meghallanak valamit, meglátnak valamit, hogy nem beborítja őket a sötétség, meg a maguk baja, a maguk gondja, a maguk élete, a maguk feladata, a maguk munkája, hanem meghallanak, meglátnak valami náluk többet. Elkezdtem játszani azzal a gondolattal, hogy hát ez a náluk több, nyilván az angyalok, az angyalok szava, a Kisjézus… Hogyha Jézus megírná az önéletrajzát, akkor hogyan írná meg? A ma világában ez az önéletrajz lehet, hogy valahogy úgy szólna, hogy: „Nagyon nehéz körülmények között születtem. Azután menekült voltam. De minden nehézségen előbb-utóbb úrrá lettem, a motivációmat nem veszítettem el. Harcoltam, és győztem, a vereségeimből tanultam, az álmaimat nem engedtem el, és végül megvalósítottam őket.” Nem, nem tudom, hogy Jézus így írna-e önéletrajzot. Azt gyanítom, hogy mi nem is így látjuk őt. Nem úgy látjuk őt, aki azt mondta, hogy: „Meg akartam valósítani az álmaim, és rájöttem, ragaszkodnom kell ezekhez, és végül győzni fogok, és nincs számomra lehetetlen.” Talán inkább Jézust úgy látjuk, mint aki azt mondja: „Nagyon foglalkoztatott engem Isten álma, hogy ő mit álmodott meg rólam. Már a születésemkor rájöttem, hogy egy csomó minden nem úgy történik, ahogy én szeretném.” Nagyon sok minden van, ami számunkra nem úgy alakul majd, ahogy arra vágytunk, de hogy Istennek végül minden lehetséges.

Az első gondolat így szól: Már az egy mekkora nagy dolog, hogy egyáltalán meglátunk, meghallunk valami többet, és ennek a többnek van egy álma rólunk. És hogy nem csak a saját álmaink után futunk, hanem ezt az álmot szeretnénk valahogyan beteljesíteni. A reménységünket az adja, nem az, hogy nincs semmi sem, ami nekünk lehetetlen volna, mert nagyon sok minden van, hanem az, hogy Istennek nincs semmi, ami lehetetlen lenne, és mi jóban vagyunk vele.

A második gondolat így szól: Azoknak a pásztoroknak aztán neki kell lendülni, hogy megkeressék azt a kicsi jót abban a nagy sötétségben, és a nagy éjszakában, és abban az egész nagy világban. Az a kicsi Jézus egy nagyon picinyke kis jó, és nem is tudnak róla sokan. Ezért a második gondolat így szól: Örömmé a Karácsony akkor lesz bennünk, ahogyan most is azt tesszük, hogy fölvesszük a cipőnket, a kabátunkat, főleg ha most Karácsonyra kaptuk, és elindulunk, hogy azt a kicsi jót megkeressük. És hogy bennünket a kicsi jó is vonz. Jól esik körbe nézni, és tudhatjuk azt, hogy olyanokkal vagyunk most együtt, akik a kicsi jónak is tudnak örülni. Hogy akik a kicsi jó miatt is neki tudunk állni, hogy ne az alvásnak adjuk át magunkat, hanem annak, hogy együtt legyünk, és együtt örüljünk. A második gondolat tehát így szól, hogy minket vonz a kicsi jó is, mert tudjuk, hogy azokból a sok kicsinyke jókból valami nagy jó tud születni.

Délután egy kedves ismerősömékhez látogattam. Nagymama az illető, akihez mentem, sőt, már dédnagymama, örömmel újságolta, hogy már dédnagymama. Az unokák ott tettek-vettek, mert a szülők oda rakják le az unokákat, hogy aztán majd mikor már kész van minden, akkor vigyék őket haza. Egyszer csak megérkezett az édesanya, bekukkantott a nappaliba, és azt mondja: „Jaj, Feri! Hát, ha tudom, hogy itt vagy, előbb jövök.” Egyrészt ez jól esett, de nem ezért akartam ezt nektek elmondani, hanem összekapcsolódott bennem ennek az édesanyának a mondata Karácsony üzenetével. „Ha tudom, előbb jövök.” Hogy mi tulajdonképpen azok az emberek vagyunk, akik tudjuk, hogy Isten itt van, és ezért jövünk. És amikor fölkelünk, akkor úgy tudunk fölkelni, hogy tudjuk, hogy Isten itt van, és ha valakihez megyünk, akkor tudjuk, hogy Isten ott is ott van. Ezért a második gondolat így szól: Bennünket vonz a kicsi jó is, és tudjuk, hogy az a kicsi jó nagy jelentőségű.

A harmadik gondolat így szól: Sokan gondolhatják azt, hogy: „Annak az embernek van öröme, akivel jó dolgok történnek. Hogy akkor tudunk hálásak lenni, dicsőíteni, és dicsőséget énekelni, hogyha sok minden klassz dolog van az életünkben.” Nem hinném, hogy így lenne. Örülni az a valaki tud, aki meg tudja becsülni azt a jót, ami az életében van. Hálát az a valaki tud adni, aki azt tudja mondani: „Lehetne sokkal rosszabb is, és nem rosszabb.” Hálát az tud adni, aki föl tudja fedezni az életében a jót. Nem csak dolgokat, nem csak tárgyakat, eseményeket, főképpen pedig személyeket.

A harmadik gondolat így szól: Megengedem magamnak az örömöt. Nem szolgáltatom ki magamat annak, hogy az életnek nagyon sok jót kelljen adnia nekem ahhoz, hogy hajlandó legyek egy kicsit örülni. Nem szolgáltatom ki magamat annak, hogy mindennek úgy kelljen alakulnia, ahogy én azt elképzeltem, hogy aztán hajlandó legyek hálásnak lenni. Nem, a harmadik gondolat így szól: Nekiindultunk, megbecsüljük a kicsi jót, és aztán átadjuk magunkat az örömnek. Tehát öröme nem annak van, akivel csak jó dolgok történnek, örülni az tud, aki az örömnek magát átadja, anélkül, hogy tagadná azt, hogy az élet nagyon színes, és van benne fekete is.

Ez a negyedik gondolatom: Örülünk a világosságnak. De mi a világosság története ezen a Földön? A világosság története az, hogy sötét volt, és világosság lett. Ez a világosság története. Az emberi Földön, a világosság története az, hogy sötét volt, és valaki a sötétségre világossággal válaszolt. Ez a Földön a világosság története. Azt ünnepeljük, hogy a jó, az igaz, vagy a szép, a világosság megszületik. Mert van az az idő, amikor még nincs itt, amikor sötét van. És mi, emberek ezen a Földön minden nap sokszor átéljük azt, hogy valami sötét van, és az élet egy kihívást intéz felénk. A sötétre világossággal válaszolok-e? Mi mindannyian átéljük, hogy valami igazságtalanság történik, és ez kihívást intéz felénk, hogy az igazságtalanságra valami igazsággal válaszolunk-e. Jézus megszületik, nincs mindig itt, a szónak abban az értelmében, ahogyan az ember itt van egy ideig, aztán pedig távozik. A jó megszületik, azok által az emberek által, akik a sötétségre világossággal válaszolnak.

Gyermeki világunkban van az úgy, hogy: „A világosságra világosság, még nagyobb fény, még nagyobb, és még nagyobb, és még nagyobb. Ezt hívják üdvösségnek.” Nem, a Földön nem így van. Nem is akarnám ezt még egyszer mondani, micsoda nagy teljesítmény az tőlünk, hogy mi azt a világosságot ismerjük, azt a világosságot képviseljük, és azt a világosságot hordozzuk, ami átjárja a sötétet. Milyen sokan vannak, akik azt mondják: „Jött Jézus, és a fény legyőzte a sötétet.” Nem hinném. Nem hinném, hogy Jézus így képzelte el, hogy jött, hogy legyőzze a sötétet. Jézus eljött, hogy a sötétséget átalakítsa, és átformálja, és hogy a sötétség átalakuljon, és ami eddig sötét volt, az világossággá váljék. Ez tehát a negyedik gondolat: Ezen a Földön, ha azt akarjuk, hogy a jó megjelenjék, és megszülessék, az majdnem mindig úgy történik, hogy előtte valami rossz van, amire valaki hajlandó jóval válaszolni.

Végül a záró gondolat. Nem tudom, hogy veletek hogyan van, ha már ezzel kezdtem, hogy egy kutatás. Karácsonykor általában megnőnek az elvárásaink a családtagjaink felé. Megnő bennünk a szorongás szintje is, és megerősödnek a gondolatok, hogy „Szeress jobban, szeress egy kicsit ügyesebben! Legyél figyelmesebb, aranyosabb, kedvesebb! Pont így szeress, pont azt csináld, pont azt mondd, pont úgy legyél kedves, érezz meg, hangolódj rám, találd ki!” Ilyenkor nagyon érzékenyek tudunk lenni.

Mit jelent ezzel a ténnyel kapcsolatosan Jézusnak a születése? Hogy amikor Jézus azt mondja: „Az az én fő parancsom, szeressétek egymást!”, ebben tulajdonképpen az a nagyon finom üzenet rejlik, tegyük egy picit a hátunk mögé azt, hogy pont úgy szeret-e, pont annyira, pont akkor, és bánjunk egymással jól! Úgy el tudunk veszni ebben a szóban, és mindabban, ami ebben van, hogy szeretsz, vagy nem szeretsz, eléggé, és igazán, és nagyon, és pont úgy. Jézus jön, hogy egy kicsit fölszabadítson ez alól. És amikor átéljük egymással kapcsolatban, hogy nem pont úgy, nem pont azt, a pulóvernek a színe sem pont az, nem mondom, hogy rossz, de nem pont az, hogy akkor azt tudjuk mondani, egész biztos nem ez a lényeg. És hogyha nem pont úgy, és nem pont az… Tudjátok, hogy ki az, aki nagyon jól tudja, milyen az, hogy nem pont úgy, meg nem pont az? Hát, Jézus. Ott, abban a barlang istállóban ő is mondhatná: „Hát, mondjuk nem pont így gondoltam. Mondjuk nem pont ezt képzeltem el, hát… mhh.”

A záró gondolat így szól: Bánhatunk egymással jól akkor is, hogyha az nem pont úgy van, ahogyan akartuk. És amikor jól tudunk egymással bánni, amikor esetleg nem pont úgy van, ahogyan elterveznénk, akkor átéljük Karácsonynak a szabadságát, és az örömöt.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekMt 11,2-11 - Advent 3. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
15

 

 

„A vakok látnak, a sánták járnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az örömhírt.”

„Te vagy-e – kérdezi Keresztelő János –, vagy mást várjunk? Te vagy-e a Messiás?” Nyilván erre vonatkozik a kérdés. „Te vagy-e az Üdvözítő?” Milyen sokatmondó, hogy Jézus nem azt mondja, hogy: igen. De most ennek a hátterébe nem is akarnék belemenni, hanem abba, ami elhangzik: a vakok látnak, a sánták járnak, a holtak föltámadnak, és a szegényeknek hirdetik az evangéliumot, vagyis az örömhírt. Hogy ez a válasz a kérdésre, mégpedig azért, mert tudja Jézus, hogy Keresztelő János ezt a választ fogja érteni. Ahogyan ebben a válaszban megjelenik az örömhír, szeretném ezt egy picit megpróbálni kibontani, és egészen elérkezni odáig, hogy mit jelent az, hogy miközben Keresztelő János a legnagyobb próféta, aközben, aki az Isten országában van, még a legnagyobbnál is nagyobb, hogy az Isten országában a legkisebb is nagyobb Keresztelő Jánosnál, és hogy mit jelent ez a fajta örömhír.

Aki nem tudja, hogy Michelisz Norbert megnyerte a túraautó világbajnokságot, de szeretné tudni úgy, hogy nem tőlem tudja, ő fogja be a fülét. Majd integetek, amikor aztán megint hallgathatod, mert… de lesz egy fél perc is, nézd el nekem. Délután megnéztem, hogy túraautó világbajnok lesz-e Michelisz Norbert. Amikor arról lehetett tudni, hogyha az ellenfele, a nagy riválisa győz, és ő harmadik, akkor igen, de ha negyedik, akkor nem, és az történt, hogy első helyről indult, majd pedig már az első kanyar után harmadik volt, majd nem sokkal rá negyedik, és az autója éppen csak vánszorgott, akkor arra gondoltam, hogy azt hiszem, én ezt nem nézem tovább. Nagyon lelkesen kezdtem el nézni, de énnekem ez nem hiányzik. Hogy nekem jobb dolgom is van, mint hogy most ezt végignézzem. Valami miatt ott maradtam, majd egy picit kitérek erre, és végül – ez most nem az integetés volt még – azt lehetett látni, hogy Michelisz Norbert világbajnok lett. Azt mondják, hogy megnyerte a világkupát, de hát ez a világbajnokság.

Miért akartam ezt idehozni? Azért, mert olyan sok élményem van, és tudom, egy kissé talán a felszínről indulok, hogy van bennünk a reménység a jóra, az igazra, a szépre, a világosságra, az örömre, a dicsőségre való reménységünk, és ahogy megy az élet, hát úgy tűnik, hogy a dolgok nem jó irányba mennek, hogy valahogyan csalatkozunk a reménységben, vagy mint hogyha a sötétség erősebb lenne. Ilyenkor van meg bennünk ez a késztetés – és nehogy félreértsétek, hogy magamat most valami nem tudom milyen példának akarom hozni, mert pont nem – ilyenkor erőt vesz rajtunk az, hogy: „Na jó, én ezt még nézni sem akarom, ezt én még nézni sem bírom. Jól van, hagyjuk ezt az egészet!” És hogyan kapcsolódik ez az evangéliumhoz? Hát, például úgy, hogy Jézusnak ez a válasza: „A vakok látnak.” Mennyire az emberi természetünkhöz tartozik, ahogy látjuk a vakságnak, vagy a vak embernek a fájdalmát, nehézségét, hogy tulajdonképpen nem szeretjük nézni, hogy inkább mi ezt ne is lássuk. Vagy látunk valakit, aki éppen csak sántít, vagy biceg, vagy kerekesszékkel megy, és úgy igazából jól esik nem nézni őt, mert nem esik jól látni, hogy így van most ővele az élet. Hogyha egy szerettünk meghal, hát azt pláne nem szívesen látjuk, nem akarjuk azt látni, köszönjük szépen.

Az emberi természetnek megvan ez a jóra irányultsága, a fényre, a világosságra, de van ennek egy nagy árnyéka. A nagy árnyéka az, hogy úgy szeretnénk a fényt látni, hogy a sötéttel ne kelljen találkozni, hogy ne kelljen tudni róla, hogy lehessen kicsinyíteni, de legjobb az, hogyha nem törődünk vele, és nem foglalkozunk vele, és hagyjanak bennünket. S akkor valahogy csinálunk egy pici fényt ott magunk körül, ebben jól elvagyunk, kicsit megmelegszünk. Onnan szeretném az örömnek a hírét kibontani, hogy Jézusnak az örömhíre nem az, hogy van fény, vagy meleg, vagy világosság, vagy jó, vagy igaz, vagy szép, hanem az, hogy sötét volt, és világos lett. Ez az örömhír. Hát miért oltjuk le a lámpát? Miért van félhomály, miért gyújtjuk meg? Karácsonynak a szimbolikus üzenete nem az, hogy világos van, hanem az, hogy sötét volt, és világos lett. Aztán ez az, ami kiteljesedik abban, hogy meghalt, de föltámadt. Ezért Jézus a sötétséget sosem kicsinyíti, a nehézséget, a bajt, a bűnt sosem kicsinyíti, hanem azt mondja, ez pont az, aminek látszik. Sőt, lehet, hogy egy kicsit még jobbnak is látszik, mint ami valójában. Tehát onnan indul az örömhír, hogy ott van bennünk a késztetés, hogy megvolt a reményünk, a vágyunk, hogy talán nyer, s akkor úgy tűnik nem, akkor mi ezt még nézni sem akarjuk.

Ezért az első gondolat így szól: Egyszer csak, mikor rátalálunk annak az örömére, hogy nem akarom elfordítani a fejem, amikor látok valami sötétséget, valami bajt, valami nehézséget, valami bűnt, hogy egyáltalán, hajlandó vagyok megállni a sötétségben is. Most kezdődik az örömhírnek a rám eső része. És ahogyan megállok a sötétségben, a látszólagos reményvesztettségben, a nehézségben, a bajban, a rosszban – most a rossz alatt mindenféle rosszat értek, annak a legegyszerűbb értelmében –, akkor lehetőséget adok arra, hogy átéljem, hogy egyszer csak valami jóra fordul, hogy hogyan tud lenni a sötétből világos, hogyan tud lenni a rosszból jó. Az első gondolat tehát így szól: ha meg merünk állni a sötétben, akkor tanúi lehetünk annak, hogy a sötétségből világosság születhet.

A második gondolat így szól: Mi az emberi tapasztalatunk? Az, hogy sokszor megálltunk már a sötétben, és nem fordult világosra. Azt gondoltuk, hogy majd jóra fordul, és magunk is meglepődtünk, hogy még nagyobb sötétség lett. Ezért az örömhír a következőképpen folytatódik. Mikor megvolt a reményünk, hogy majd talán így, vagy talán az, és ez kudarcot szenvedett bennünk, mert nem úgy lett, akkor a reménység úgy folytatódik tovább, hogy lehetséges azt a fényt, vagy azt a jót, vagy azt az igazat, vagy szépet behozni a világba, amit már most nem várok, hogy én azt élettől, azt a jót megkapjam, vagy elvegyem, vagy megszerezzem, vagy átéljem, vagy az engem lenyűgözzön, és valami nagyszerűséggel töltsön el. Nagyon egyszerűen szólva, nem csak az a jó van, amit az ember az élettől megkaphat, hanem az a jó is létezik, amit az ember az életnek odaajándékoz. És amikor a sötétség még nagyobb sötétség lesz, és a remény pedig valahogy semmivé foszlik, mert nem lett úgy jó, ahogyan mi akartuk, akkor egyszer csak fölragyog annak a világossága, létezik az a jó, amit ebben a rosszban én ide tudok tenni, létezik az a fény, amit ebben az akár egyre nagyobb sötétségben én itt tudok meggyújtani, hogy ez létezik.

Nézzétek el nekem, hogy még egyszer valahogy ezt az egyszerűségben mondom, hogy a második lépés, vagy gondolat: van az a jó, amit az ember az élettől nem csak vár és megkap, hanem van az a jó, amit az ember az életbe betesz. Ennek nincsen akadálya, ennek itt a lehetősége. Nem tudom, hogyha eljátszunk egy picit ezzel a gondolattal, az ószövetség világa mi? A szemet szemért, fogat fogért. Vagyis, ha rossz történik, rosszal válaszolok rá. Megbánt valaki? Hát visszaadom. Valaki rossz velem? Hát, akkor én is úgy! Legföljebb még ki is húzom magam, és azt mondom: „Büszke vagyok magamra, mert arányos voltam. Szemet csak szemért, fogat csak fogért.” Ez az emberi természet magától értetődő világa. „Megbántottál? Én is. Rossz voltál velem? Én is. Nem segítettél? Én se.” Ez a szemet szemért, fogat fogért. Sötétségre a válasz a sötétség. Milyen érdekes, milyen büszkék tudunk lenni, hogy amikor a világosságra valami világossággal válaszolunk, egész el tudjuk képzelni magunkat jó embernek. Ugye, mert hát valami jóra valami jót válaszoltunk. És Jézus nem véletlenül, hogy azt mondja: „Aki a rosszra rosszal válaszol, és a jóra jóval, ő az ószövetség világában él.” Az még nem az újszövetség, és az Isten országa éppen ezért lényegileg fölülmúlja azt, hogy a rosszra rosszal, a jóra jóval.

Mi az a két lehetőség, ami kimaradt? Mondom a legnagyobb sötétséget: amikor jóra rosszal válaszolunk. És ez sem idegen az emberi természettől, hogy a jóra rosszal válaszoljunk. Hadd hozzam ide John Gottmant, a családterápia atyamesterét. Ő nézte ezrével, tízezrével a párokat, és a következőt állapította meg. Majdnem minden társkapcsolatban, mind a két fél, még ha nem is egy időben, próbál jobbító törekvésekkel valami jót tenni. Igen ám, de azokban az emberi viszonyokban, ahol azok szép lassan tönkre mennek, és széthullanak, és belefáradunk, és megkeseredünk, minduntalan a következőt lehet megfigyelni. Mind a kettőnek van nehézsége, fájdalma, nyomorúsága, mind a ketten kölcsönösen voltak igazságtalanok egymással. De amikor az egyik tesz egy törekvést a jóra, a másik erre nem válaszol. Tulajdonképpen a jóra legjobb esetben is valami közömbösséggel, közönyösséggel, vagy a válaszadás elmaradásával válaszol, tehát a jóra valami rosszal. Még pedig azért, mert kitart a sötétben, és azt mondja: „De te ezt tetted velem, és ez fáj nekem, és ez a rossz, és ez az igazságtalan.” Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy őt elborította a sötétség a fájdalom formájában, a veszteség formájában, a bántalmazás formájában. De abba ő bezáródott, és jön a jó, és ő a jóra rosszal válaszol. Azokban a kapcsolatokban, ahol a jóra, amit mind a ketten, lehet esetlenül, kicsit ügyetlenül, nem jó módon… a jóra rosszal válaszolunk, ezek a viszonyok általában tönkre szoktak menni.

Azt mondja ez a szakember, hogy közben pedig azt is látjuk, hogy más pároknál esetleg sokkal nagyobb nehézségekkel küzdenek, igazi életdrámákkal, nem egyel, nem kettővel. És ahol a jóra való törekvésre a másik – miközben ismeri a sötétet, ismeri a társa sötétségét is, és mégis – arra a jóra valami jóval válaszol, ah, egyszer csak a jó elkezd megerősödni. Tehát a második gondolat így szól: van az a jó, amit mi teszünk be a világba, mi teszünk be az életbe, az a fény, amit mi gyújtunk meg a sötétségben, főképp akkor, amikor ennek az előzménye az volt, hogy a reményünkben csalódtunk, hogy valami sötét még sötétebbre fordult.

Harmadik gondolat. A harmadik gondolat, hogy most már az evangéliumhoz egészen el is érjünk, hogy lesz a legkisebb is a legnagyobb? Az élet tulajdonképpen akkor megy tovább, és ez ugye a negyedik képünk, amikor a rosszra jóval válaszolunk. Az élet igazán ott ragyog föl, mikor van valami sötét, valami rossz, valami bűn, valami hiány, valami sérelem, és erre a rosszra mi jóval tudunk válaszolni. A rosszra való jó válaszadás sokakban félreértést szül, mert sokan elkezdenek azon aggódni: „Aha, tehát mondjuk te megbántottál, én meg akkor ezt viselem. Meg jó, akkor nem szólok, aha. Tehát akkor majd kizsákmányolnak, kisemmiznek, hülyének néznek, eltipornak, eltaposnak, és a többi.” Nem erről van szó. Mert amikor a rosszra valami jóval válaszolok, az a jó lehet nekem is jó. A rosszra valami olyan jóval válaszolok, ami nekem is jó, de neked is. És milyen érdekes ez a félelmünk, hogy amikor valaki a rosszra jóval válaszol, rögtön ez a gondolatunk támad, hogy: „Mind a kettő nem lehet nyertes; van a jó, meg a rossz.” Érdekes ez a félelmünk. Mintha föltárná az emberi természetünket, hogy nem is indulunk el abba az irányba, hogy hogyan tudok a rosszra úgy válaszolni jóval, hogy az neked és nekem is jó legyen. Tehát a harmadik gondolat így szól: egyszer csak elkezdünk megérkezni Isten országába azzal, hogy nem csak a jóra válaszolunk jóval, hanem fölismerjük, hogy a rosszra is képesek vagyunk jóval válaszolni. Olyan jóval, ami jó neked, és nekem is jó.

Végül, a negyedik gondolat. Ezt egy történettel szeretném most kezdeni, aztán pár mondattal befejezni, mert rámharangoztak. Ez pedig az, hogy pár nappal ezelőtt egy hölggyel beszélgettem, aki azt mondja: „Készülök Feri az esküvőmre. Olyan boldog vagyok, és…!” Na, és aztán azt mondja: „Hát, de, na, voltak mélypontok. Mi majdnem végérvényesen szakítottunk, mert a társam annyira megbántott, és ezt csinálta, azt csinálta…” Nem részletezte. Azt mondta, én ott voltam, hogy: „Lehet, hogy holnap szakítok vele, és akkor befejeztem.” És ahogy eljutott idáig, hogy a sötétség, a fájdalom, a sérelem elkezdte őt elborítani, egyszer csak a következő jutott eszébe: „Tehetnék-e én valamit azért, hogy ez ne így legyen?” Azt mondta: „Hogyha most nem kezdem el simogatni az én vőlegényem hátát, akkor holnap szakítani fogok vele, mert holnapra olyan messze leszek tőle lélekben, hogy onnan már nem akarok visszajönni. Mert akkor elborít majd az, hogy ezt csinálta, hogy ezt csinálta velem, hogy annak ellenére ezt csinálta velem, hogy akkor is ezt csinálta velem…” Odaszólt a barátjának, és azt mondta: „Engedd meg, hogy simogassam a hátad!” És addig simogatta a barátja hátát, amíg másnap úgy kelt föl, hogy azt mondta: „Ebből még lehet valami.”

A záró gondolatom így szól: Isten elhozta azt az örömet Jézus által, hogy létezik valamiképpen az a fajta jó, ami még annak a dilemmáját is felülmúlja, hogy jó és rossz. Hogy mi azért köteleződhetünk el a jó mellett, meg a világosság mellett, mert nem abban a félelemben éljük az életet, hogy néha ez győz, néha az, néha így van, néha úgy, néha emez, néha amaz, hanem tudunk arról a jóról, arról a fényről és világosságról, ami túlmutat mindezen a kettősségen, küzdelmen, fájdalmon, nehézségen, és az élet hullámzásain. Aki megmerítkezik egy picit ebben a világosságban, ami túlmutat azon a jón, amit mi itt képesek vagyunk létrehozni, az egy olyan forrás, hogy elkezdjük tudni realitásnak látni az evangéliumnak ezt a végtelenül egyszerű logikáját, hogy a rosszra jóval válaszolunk.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekMt 3,1-12 - Advent 2. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
08

 

 

„Ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! – Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét!”

Keresztelő János két gondolatát szeretném egymás mellé tenni. Az egyik, ahogyan azt mondja a farizeusoknak: „Rendben van, eljöttetek most ide, hogy alámerítkezzetek a Jordán folyóban. Már csak azért is, hogy mások lássák azt rajtatok, hogy ti is bűnbánatot tartotok, hogy igazak vagytok, és vallásosak, és elmélyültek. De közben az a gyanúm, hogy arra gondoltok, hogy <<Mi Ábrahám fiai vagyunk.>>” Vagyis, ez azt jelenti: <<Valójában nekünk erre nincs szükségünk. Hát, mi Ábrahám fiai vagyunk, a választottak utódai, ezért nekünk biztos utunk van Istenhez. Tehát tulajdonképpen erre nekünk nincs szükségünk, de azért megtesszük ilyen, olyan, vagy amolyan okokból kiindulva.>> Az első gondolat tehát ez, ahogyan azt mondja Keresztelő János: „Ne gondoljátok közben magatokban…” – és a második rész – „…hanem inkább teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit!” Erről szeretnék beszélni.

Az első gondolat. Mennyire az emberi természetnek része az, hogy „De igenis, közben magunkban nagyon sok mindent gondolunk.” Milyen érdekes volna egyszer, mikor a gyónásra való fölkészülés kapcsán, mondjuk, ahogy odáig elérünk, fölhangosítani a saját gondolatainkat. Tulajdonképpen csak mi magunk egyébként mi mindenre gondolunk, vagy gondoltunk ezen a folyamaton, amíg átmentünk, hogy miféle gondolatok keringenek bennünk? Nem egyszer az, ahogyan egyébként a gondolataink jönnek egymás után – persze, ezeket nem mondjuk ki, mert végül majd csak azt mondjuk, hogy ezt tettem, vagy azt mulasztottam –, hogy lehet, hogy ezek a gondolatok egy elég érdekes tükröt tartanának elénk. Lehet, hogy érdemesebb volna azokat a gondolatainkat valamiképpen megjeleníteni az Istennel való kapcsolatunkban. Lehet, hogy sokkal többet árulnak el belőlünk, mint az, amit aztán végül el fogunk mondani.

Nem akarom ezt hosszabban mondani. Éppenséggel egy vagy két évvel ezelőtt már oly gyakran beszéltünk a szándékos vakság jelenségéről, vagyis arról, hogy milyen természetesen, és nem tudatosan, önmagunk védelmére – de ez az önmagunk védelme is nagyon gyakran nem tudatos elemekkel társul – igyekszünk magunk előtt is az önmagunkról alkotott jó, és szép, és igaz képet fönntartani. Mégpedig azért, hogy ne kelljen megrendülnünk, hogy el ne veszítsük az egyensúlyunkat, mert másnap is föl kell kelni. Hát nem eshetünk szét. Mi lesz velünk, ha megrendülünk, hogyan végezzük el a hétköznapi dolgainkat? Különben is, ilyenkor már egyre több teendőnk van. Magunk között szólva, az adventi időszak nem alkalmas a megtérésre, egyszerűen azért, mert túl sok dolgunk van ilyenkor. Megtérni, vagy a bűnbánat méltó gyümölcseit…, – majd ha egy kicsit könnyebb az élet! Tehát ilyenkor nagyon sűrű. „Uram, nézd el nekem, hogy ezt nem ilyenkor fogom csinálni, mert ilyenkor, hát, hogyan is venné ki magát.” Nem akarom ezt hosszabban mondani, csak befejezni az első gondolatot, még pedig ekképpen, hogy érdemes rálátnunk azokra a tudatos…, de ráláthatunk azokra a nem tudatos belső folyamatainkra is, amelyek abba az irányba visznek bennünket, hogy éppenséggel nagyobb erőket összpontosítsunk arra, hogy el ne veszítsük az egyensúlyunkat. Azt pedig úgy tudjuk elérni, hogy fönntartjuk a magunkról alkotott pozitív képet, sokszor azon az áron is, hogy bizonyos elemek, amelyek nem olyan pozitívak, elő se kerüljenek.

A második gondolat így szól: Most olyan botrányos lesz, amit mondok, de ha mondhatom ezt, saját felelősségre botránkozzatok csak meg. Mert nem olyan régen hallgattam egy előadást a serdülőkor nehézségeiről, és az a pszichológus és pszichoterapeuta, aki a ma serdülőinek a nehézségéről beszélt, igyekezett kiemelni azt, hogy csak nekünk, mondjuk idősebbeknek van az az idealizált képünk, hogy „Jó, hát azért a serdülőknek nagyjából úgy, mint a gyerekeknek, hát nincs is sok bajuk, meg sok nehézségük.” De amióta a serdülők idejük nagy részét az online tér –– világában töltik, azóta – mondta ez a szakértő – sokkal nehezebb dolguk van a serdülőknek, mint azt mi bármikor is gondoltuk, vagy amilyen nehéz dolgunk nekünk volt serdülő korunkban. De nem is ezt akarom mondani, hanem azt, hogy a serdülőknek a védelmében a következőt mondta: „De persze, mi idealizálhatjuk azt, hogy az milyen szép, és nincs is semmi dolguk, csak tanulni kell, meg csak úgy pötyögtetnek ezt-azt, meg mindenféle képeket néznek, meg küldenek magukról.” De azt mondja: „Tulajdonképpen a realitás az, hogy a serdülő három problémával alapvetően küzd. Az egyik, hogy éppen ronda, a másik, ráadásul büdös is, és a harmadik, hogy boldogtalan.” Miért mondta ezt így? Mondtam, hogy nehogy megbotránkozzatok! Mert azt mondja, hogy amikor elkezdünk serdülni, egyszer csak már a pattanások miatt, meg a mindenféle hirtelen hormonális változások miatt általában nem a legjobb formánkban vagyunk. De ráadásul a gyerekkor illatait is elhagyjuk, és a serdülő elkezd felnőtt szagú lenni, és azt tudjuk, hogy milyen. A harmadik, hogy nem csak e kettő miatt, de egy serdülőnek nehéz az élete, és eléggé boldogtalan szokott lenni.

Miért hoztam ezt ide? Azért, mert itt van az idealizálás, és amikor valaki szakértőként szembesít bennünket a realitással, hogy hát inkább ezt volna érdemes tudni, hogyha javára akarunk lenni a serdülő embertársainknak, az szinte botrányszámba megy. Ezt elmondani a serdülőről, hogy ronda, büdös és boldogtalan? Na, ne szórakozzunk! A második gondolat mégis csak úgy szól, és hadd emeljek ki ebből valamit. Ez a szakértő nem bántó szándékkal mondta, pont fordítva, hogy megértsük, hogy mennyire nem könnyű az élet serdülőként. És ahogyan nem könnyű az élet serdülőként, hát nem könnyű felnőttként se. Ezért a második gondolat záró része így szól, és kérlek, ne botránkozzatok meg, de hogy tulajdonképpen mikor ott, a Jordán folyóban szimbolikusan megtisztulnak azok az emberek, hát hadd kössem ide azt is, talán azért is szükség van rá, mert már nem volt túl jó illatuk. Hogy mi, felnőttek, elég gyorsan be tudunk büdösödni.

A harmadik gondolat így szól: Amikor úgy fölismerem, hogy tulajdonképpen tud nekem szagom lenni. Van, hogy egy-két nap után is már bőségesen tud. Milyen megoldásokat tudunk választani a szimbólumnál maradva? Isten meghív bennünket, hogy megfürödjünk, meghív bennünket, hogy megtisztuljuk, sőt, meghív bennünket arra, hogy legyen jó illatunk. Akkor a következő megoldások lehetségesek. Az első, aki azt mondja: „Én márpedig nem vagyok büdös, nekem még mindig gyerek illatom van.” Hát, ezt nem is akarnám tovább mondani. A második, aki azt mondja: „De ez annyira nehéz, hogy én azt hiszem, hogy úgy megyek el zuhanyozni, hogy föl fogok venni magamra egy jó kis esőkabátot, az a biztos, mert az jól meg fog engem védeni. Hát mégis csak, az a víz… Esőkabátban zuhanyozok.” A harmadik, aki azt mondja: „Na jó, tényleg, rászorulok én erre, azért egy kis tisztulás, meg valami frissülés, meg valami, hát, jobb illat tényleg, tényleg rám férne. De mondjuk zokniban zuhanyozok. Mert hát, sajnos, ugye a lábkörmöm… hát, meg úgy egyébként is, szóval ott az, az nem annyira…” Vagyis, elmegyek én mondjuk bűnbánatot tartani, csak pont azokat a részeket hagyom ki, ahol a legnagyobb szükségem lenne egy kis megfrissülésre. Végül, a negyedik. Ez nem valamiféle sorrend, aki azt mondja: „De kétség kívül, én elismerem, nincs túl jó illatom. De van egy nagyon jó dezodorom. És akkor ezt az egész zuhanyozás dolgot kihagyhatjuk, egy kicsit fújkálok magamra.” Amikor valaki azt mondja magának, hogy: „Na jó, persze, van ez is, tényleg, van, szagom is van. Na jó, de érzed, ez a friss illat azért mégis csak egy kicsit könnyebbé teszi ezt.” A harmadik gondolat így szól, hogy Jézus meghív bennünket arra, hogy megfürödjünk, hogy tiszták is legyünk, és főképpen, hogy egy kicsit jobb legyen az illatunk.

Akkor jöjjön a negyedik gondolat. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy Advent arról szól, hogy amikor odaérünk Karácsonyra, akkor nekünk is legyen karácsonyi illatunk. A karácsonyi illat az, amiről így beszél Keresztelő János, hogy: „Teremjétek a bűnbánattartás megfelelő gyümölcseit!” Hogyha már elfelejtkeztünk a nyári illatokról, lehet, hogy érdemes visszaidézni azt, hogy egy-egy gyümölcsnek annyira csodás illata is van. Hogy nem egyszerűen csak finom, meg nem egyszerűen csak tápláló, hanem – biztos veletek is van ez így, még nem harapunk bele – először megszagoljuk. „Hah, ez a szamóca! Ah! Hogy ennek a körtének milyen illata van! Hogy ez a barack!” Amikor kettétöröd, és hah. Ezt se akarom hosszan mondani.

A záró gondolat így szól: Keresztelő János azt mondja, éppenséggel teremhetünk olyan gyümölcsöket is, aminek jó az illata. És ez azt jelenti, hogyha egy kicsit mondjuk tenyeres-talpasabban mondjuk… Az egyik, hogy a bűnbánattartás nem a bűneinkről szól, hanem a realitásról. Nem a bűnökről szól. És a bűnbánattartás legméltóbb gyümölcse, hogy elkezdjük világosan látni magunkat és Istent. A bűnbánattartás azt jelenti, hogy magamra veszem az igazság rám eső részét, és benn maradok a realitásban. Ennyire végtelenül egyszerű. És amikor valaki megfürdik a realitás fürdőjében, a realitás fürdője azt teszi velünk, hogy fölfrissülünk, hogy jól esik, hogy megújulunk, hogy jó lesz az illatunk, és akkor, ahogyan éppen fürdünk a realitás fürdőjében, akkor jövünk rá, akkor jövünk rá igazán, hogy mennyire nem volt jó büdösen, hogy mennyire nem volt jó mocskosan. Hogy tulajdonképpen azt a koszos ruhát mennyire nem volt jó már mióta hordani.

A bűnbánattartás gyümölcse a találkozás a realitással. És a realitással való találkozás legjobb illata Istennek az illata, hogy átéljük azt, hogy Istennek milyen jó illata van. Hogy a realitás nem azt jelenti, hogy hirtelen nagyon világosan piszkosnak látom magam, hanem azt, hogy megtisztulhatok, és hogy ennek semmi akadálya nincs. És hogy az ember akármilyen esendő és gyarló, valamit magára vehet Isten illatából.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekMt 24,37-44 - Advent 1. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
01

 

 

Azt mondja Jézus: „Legyetek készen!” Ráadásul az összefüggés: „Legyetek készen, mert nem tudhatjátok, mikor érkezik el a pillanat. És azt sem tudhatjátok pontosan, ki az, akit otthagynak, ki az, akit fölvesznek. Azt sem láthatjátok előre, hogy ez mikor történik és hogyan fog majd bekövetkezni.” Aztán más helyütt pedig Jézus oly gyakran beszél arról, hogy mindenféle, különféle jelek, és tünemények, és előzmények… – „De ne rémüldözzetek, mert még akkor mindig nincs itt a végnek a pillanata.” Miért akartam most ezt így idehozni? Mert mit mondhatnánk el a mai evangélium felől nézve arról, hogy hogyan tudjuk magunkat fölkészíteni, fölkészíteni valami olyasmire, amivel Jézus azt mondja, hogy ez majd be fog következni?

Az első gondolat így szól: ha föl akarunk készülni a jövőre, amivel kapcsolatban nagyon sok minden nem látható, és bizonytalan, akkor a leghelyesebben akkor járunk el, ha a jelennel foglalkozunk. Nem a jövővel, és még csak nem is a múlttal, hogy milyen próféciák, és akkor kétezer évvel ezelőtt, és hogy akkor Jézus mit mondott akkor, azokban a napokban és időkben, hanem a jelennel. Ha valaki igazán föl akarja magát készíteni a jövőre, vegye komolyan a jelent. Mert a jelenben adatnak meg azok a lehetőségek, amelyek fölkészíthetnek bennünket arra, hogy – és akkor hadd fordítsam mármost ezt ne is csak az istenkapcsolat felé – a jelenben vannak meg azok a lehetőségek, hogy akár pillanatról pillanatra tehessünk valamit egymásért. Ennél jobban nem tudunk a jövőre fölkészülni. Tehát az első gondolat így szól: ha a jövőre föl akarunk készülni, akkor vessük bele magunkat a jelenbe. De azt mondja itt Pál apostol, olyan értelemben a jelenbe, hogy nehogy elborítsanak bennünket az aggodalmak, vagy az élvezetek, hanem a jelenbe olyan értelemben, hogy hogyan lehetnék a javadra. Ez az első gondolat.

Aztán a második. Ott vannak azok, akiket fölvesznek, és azok, akiket otthagynak. Akárhányszor hallom ezt az evangéliumi történetet, nem tudom, veletek így van-e, persze, hogy elkezdek ezen gondolkozni, hogy „Engem fölvesznek, vagy otthagynak? Tulajdonképpen min fog múlni?” Az emberi természetben még az is benne van, hogy ahogy töprengek ezen, és tinektek ott benn, a padokban talán könnyebb is kicsit úgy körbe néznetek, úgy azt mondjátok: „Jó, hát azért őket ismerem. Jó, azért, jó, egész jó! Ha százalékosan mondom, nekem azért lesz itt esélyem.” Elgondoljátok, hogy kikkel találkoztatok a mai nap, azt mondjátok: „Na, jó. Szerintem jól állok. Tehát hogyha komolyan lehet venni, hogy ez itt egy burkolt 50-50%, akkor szerintem menni fog.”

Vagyis, az emberi természetnek a második – mondhatjuk így – gyöngesége, vagy kísértése, hogyha a jövőjét akarja biztosítani, akkor aggódik a jövője felől, ahelyett, hogy a jelennel törődne. A második pedig, mikor nem tudjuk pontosan, hogy ki igen, ki nem, hogy akkor ahelyett, hogy magunkkal törődnénk, a szó jó értelmében, magunkat készítenénk, nézzük a többieket, hogy valahogy az 50%-ban benne legyünk. De most nehogy az maradjon meg bennetek, hogy én azt mondtam, hogy 50%, mert fogalmam sincs, hogy hány százalék, ezt csak úgy mondtam, mert hogy az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Nem tudjuk, hogy ez hogyan van, én meg aztán pláne nem.

Most megint, kérlek, ne értsétek félre ezt a történetet, de most annyira eleven bennem, és gondoltam, elmondom ezt nektek. Másfél órával ezelőtt még valahol vacsoráztam egy plázában, de ez mindegy is, csak azért, mert sokan ott sürögtek-forogtak, jöttek-mentek. Ahogy ott vacsoráztam, odalépett hozzám valaki, egy számomra ismeretlen férfi, azt mondja: „Maga az, atya? – Én.” Legföljebb kiderül, hogy nem, de majd azzal is csinálunk valamit. És akkor megnyugodott, hogy én vagyok, én meg nem tudtam, hogy én vagyok-e, de rábíztuk magunkat a pillanatra. Akkor azt mondja nekem ez a fiatalember: „Nagyon köszönöm a könyvét! Tudja…” Ránéztem, és azt mondtam neki, de akkor nem volt bennem semmi gondolat ezzel kapcsolatban: „A szorongástól az önbecsülésig címűt?” Rám nézett, sápadt lett a fiatalember, azt mondja: „Ennyire látszik?” De mondtam neki: „Nem, egyáltalán nem látszik, nem, csak gondoltam, hogy azt már volt időd elolvasni.” És akkor kihúzta magát ez a fiatal srác, azt mondja: „Mert atya, már nagyon sokan mondták nekem azt, hogy látszik a fejlődés.” Mondtam neki, hogy én ezt nem tudom fölmérni, de elhiszem nekik.

Szóval a második gondolat így szól, most ahelyett, hogy méricskélünk, meg mások ilyenek, meg mások milyenek, és aztán még milyenek, meg még aztán milyenek… Hogy olyan fölszabadító átélni azt, hogy mi vagyunk a saját kezünkben, és nem másokat kell lesni, hanem magunkat megnézni.

A harmadik gondolat így szól. Mondhatnám akár ezt is, hogy valamiféle kísértés, hogy egészen elvesszünk abban, hogy mi minden történik majd, hogy milyen események lesznek odakint. És a harmadik gondolat így szól: Érdemes sokkal inkább azzal foglalkozni, hogy mi az, amit képes vagyok megcsinálni. Hát nincs a kezemben, hogy miféle események lesznek, hogy hogyan lesz az égbolttal, a csillagokkal – most akár valóságosan, szimbolikusan – de hogy mit csinálok, az a kezemben van.

Tegnap voltam Felvidéken, meghívtak egy egész kicsi helyre. Nagyon kedves édesapák, édesanyák, és elmesélték azt, hogy hát, ott Felvidéken, egy kicsi helyen vannak, és van egy oskola, meg hát egy óvoda is van, és ők nem is ismerték egymást, de hát a gyerekeik jártak az óvodába, és valahogy, hát ők meg újból meg újból összefutottak egymással, és arra gondoltak, hogy olyan jó lenne együtt csinálni valamit. Mert ha külön-külön vannak, valószínű, hogy nem fognak csinálni túl sok mindent, hanem majd csak sóhajtoznak, meg panaszkodnak, hogy „Hát, hát…!” Akkor alapítottak egy szervezetet, nekiláttak, pályáztak, mindenféle. Évente nagy programjuk van, többezer embert mozgatnak meg. De ami miatt ezt el akartam mondani, az egyik, hogy olyan jóízűen mondták azt, hogy: „De hát mi senkik vagyunk ám. Mi az óvodában jöttünk össze. Mi egyszerűen csak anyukák vagyunk.” Akkor az egyik hölgy még azt is hozzátette: „A férjeink sem voltak benne az elején, de most már jönnek.” Akkor, amiért igazán el akartam ezt mondani, azt mondja az egyik anyuka: „Képzeld el, amikor már úgy bejáratottak lettek a programjaink, és tényleg, milyen sokan jöttünk, akkor arra gondoltunk, hogy ezen a kicsi helyen, 80% magyar, 20% szlovák. Csináltunk már elég programot magunknak, és akkor meghívtunk egy nagyon közkedvelt, megbecsülésnek örvendő szlovák előadóművészt, és szóltunk ott a faluban az összes szlovák ismerősünknek, hogy <>” Tehát a harmadik, hogy elveszhetünk abban, hogy mi fog történni, és aztán hogyan fog történni. De nem is akarom még egyszer elmondani. Mennyivel fölszabadítóbb arra gondolni, hogy „Hát, még két anyukát biztos ismerek. Úgy együtt, akár valami jót is csinálhatunk.”

Aztán a negyedik gondolat így szól. Valami ilyesmi hangzik el, hogy utolsó eljövetel, a végidő, vége lesz a világnak. És hogy megint mondhatnám akár így is, kísértés, hogy azzal foglalkozzunk, hogy mi lesz a világgal. Persze, hogy törődjünk vele, foglalkozzunk vele, fontos. De mi a lényeg? A lényeg, hogy mi van Jézussal. A Jézussal való kapcsolatomból fogom tudni megmondani, hogy mit érdemes nekem a jelenben csinálni, nem abból, hogy milyen jelek az égen, hogy ki tudja, hogy mikor lesz, hogy hány százalék. Ha ezeket elkezdem mondani, inkább csak elbizonytalanodom. Akkor egyre inkább nem tudom, hogy mit kéne csinálni.

Ezért a negyedik gondolat így szól. Akármennyire is a jövendőben arról van szó, hogy a végső idők, és a világvége, hát akkor annál inkább érdekes számunkra, hogy itt és most hogyan vagyok Jézussal. Ahogyan az Advent készület Jézus születésére, és az első két hétben a végső idők kerülnek mindig elő, hogyha mi igazán föl akarunk készülni a végső időkre, akármi is ez, és akárhogy is történik, akkor a legnagyobb valószínűséggel úgy tudunk Jézus második eljövetelére a leginkább fölkészülni, hogy a most jelenlévő Jézussal kapcsolatban vagyunk. Hát, aki az itt és most, ebben a pillanatban, az áldozásban, az áldásban, az embertársában lévő Jézussal megtalálja a hangot, hát annál jobban nem lehet fölkészülni, akármiféle végső időkre.

Ezért tehát a záró gondolat így szól. Nézhetjük a végső napokat a bizonytalanság, az aggodalom, és a kiszámíthatatlanság felől, de nézhetjük egészen máshonnan, onnan, hogy én, itt és most, mit tudok csinálni az alapján, hogy Jézussal most is van kapcsolatom.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál FeriLk 23,35-43 - Évközi 34. vasárnapKrisztus a Mindenség Királya

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
24

 

 

Talán nem véletlen, Lukács evangélista milyen hangsúlyossá teszi azt, hogy háromszor is elhangzik különböző személyektől, csoportoktól ez, hogy „Szabadítsd meg magad! Szabadítsd meg magad, ha te vagy a Messiás! Szabadítsd meg magad, és szállj le a keresztről!” Erről szeretnék beszélni. Ráadásul, ahogy elhangzik ez a mondat: „Szabadítsd meg magad!”, szimbolikusnak is vehetjük a csoportokat, mert először a főtanács tagjai, olyan vallásos személyek, akik a nép vezetői, köztiszteletben állnak, azután a katonák, tehát a Római Birodalomnak a kiszolgálói, mondhatjuk így: a pogányoknak a megtestesítői, és azután pedig egy személy, akinek az élete nem mondhatnánk, hogy túl fényes. Szinte lefedik az egész világot, vallásosak és nem, zsidók és nem, a választott nép tagjai és nem, és egyaránt odaállnak Jézus elé, és azt mondják: „Szabadítsd meg magad!”

Mi ennek a kijelentésnek a háttere, a mondanivalója? Az, hogy a korabeli ember nem véletlen, hogy hozzáteszi, hogy „…ha te vagy a Messiás”; abban a gondolatban van, hogy Isten az igazakat megoltalmazza, Isten az igazakat megvédelmezi, és Isten az igazakat igazolja. Ezért tehát, hogyha Jézus leszáll a keresztről, akkor mindenki számára világos lesz, hogy vele van Isten. Akik ezt mondják, a maguk módján elő is akarják hívni ezt, provokálni, tessék, akkor bizonyítsa be, és derüljön ki, hogy Isten vele van. Ráadásul a próféciákban az hangzik el a Messiásról, hogy – közeledve Karácsony felé – úgy hívják majd, Emmánuel, velünk az Isten. Hát, ha vele az Isten, akkor már nem sok ideje van, hogy ez bizonyítást nyerjen.

Most jön az, ami miatt ezt a néhány mondatot el akartam mondani, hogy lássuk, hogy mi a tétje annak, hogy „Szabadítsd meg magad!” Jézus nem jön le a keresztről, és ennek van egy nagyon erőteljes üzenete. Ez pedig az, hogy miközben az ott lévő emberek azt mondják: „Bizonyítsd be, hogy veled van Isten!”, Jézus pedig nem jön le a keresztről, és ezzel a következőt üzeni: „Isten tényleg veletek van. A szó szoros értelmében, mert itt vagyok fölfeszítve a kereszten, nem megyek sehova, és ez azt jelenti, hogy Isten veletek van.” Ez az az üzenet, ami a kereszténységnek kétezer év óta a szívünket megrendítő üzenete. Hát, hogyan lehetséges ez, hogy valakik, akik ebben gondolkoznak: „Most vele van Isten, vagy nincs vele? Velünk van Isten, vagy velük van Isten? Velem van Isten, vagy velük van Isten?” Állandóan ebben gondolkozni: „Isten kinek az Istene? Isten kiket szeret, és kiket nem szeret? Kik a választottak, és kik nem választottak? Kik a jók, és kik a rosszak?” És erre az az üzenete Jézusnak a kereszten, hogy azok, akik őt megölik, hogy azok azt láthatják, a szó legteljesebb értelmében: „Hogyha megöltök is, akkor is az üzenet így szól: veletek van Isten.”

Nem csoda, hogy a kereszténységet a halálunk pillanatáig próbáljuk tanulni. Hát ez fölfoghatatlan az ember számára, hogy miközben mi ebben vagyunk, hogy most kivel van Isten, és kivel nem, és kinek az Istene, és ki a jó, és ki az igaz, és ki az erősebb, és ki győz, és ki lesz a vesztes, hogy eközben a kereszten Jézus ezt üzeni azoknak, akik ezt mondják: „Na gyere, szállj le!”, – hogy „Isten veletek van.” Mit jelent ez számunkra? Azt jelenti, hogy miközben nagyon nagy dolog, hogy egyre inkább olyanok vagyunk, hogy képesek vagyunk magunknak segíteni, hogy képesek vagyunk magunkat sokféleképpen képviselni és megmenteni, képesek vagyunk magunkat megvédeni, képesek vagyunk magunkért kiállni, képesek vagyunk magunkért küzdeni… Annyira jó, hogy ezekre képesek vagyunk, de a kereszténységnek van egy üzenete, ami nem húzza ezt át, nem érvényteleníti, nem mondja, hogy nem értékes, hanem felülmúlja. Ez a felülmúlás ott testesül meg, abban, ahogyan Jézus nem jön le a keresztről.

Krisztus Király ünnepén vagyunk. Azt ünnepeljük, hogy Krisztus a Világmindenség Királya. De van bennem némi kétely, hogy tulajdonképpen ilyenkor ki mit ünnepel? Mert elképzelhető, hogy ugyanazzal a lelkülettel ünnepeljük Krisztust, a Világmindenség Királyát, mint ami azokban volt, akik azt mondták, hogy „Tessék, akkor szállj le a keresztről!” Mi ez a lelkület? Amikor azt mondjuk, hogy „Na, ugye! Jézusnak lett igaza. Mi meg az ő követői vagyunk. Akkor nekünk van igazunk.” Ez pontosan ugyanaz a lelkület, amivel odaszólnak Jézusnak, hogy jöjjön le a keresztről. És ha mi Krisztus Királyt úgy ünnepeljük, hogy megmarad bennünk ez a kettősség, ez az osztottság, hogy mi és mások, igazak és bűnösök, jók és rosszak, választott nép és nem, egyház és nem, hívők és hitetlenek, akkor tulajdonképpen megismételjük azt, ami kétezer évvel ezelőtt volt. De ott állunk a kereszt előtt, és a magunk módján azt mondjuk, hogy „Száll le, légy szíves onnan a keresztről! Gyere ide, mert mi vagyunk a te csapatod, mi tartozunk ám hozzád, és akkor most derüljön ki, hogy nekünk van igazunk!”

Eljátszottam a gondolattal, hogy: Hogyan is él a mi kultúránkban, hogy Jézus a kereszten mi fölött győzött, vagy kit győzött le Jézus? Hát ezt mondjuk, Krisztus Király, a győzedelmes Királyunk. Nem tudom, hallottátok-e valaha is, hogy az evangéliumnak része volt az, hogy: „Eljött Krisztus, és győzött az írástudók fölött, ez a mi nagy örömhírünk. Eljött Krisztus, és győzött a nép vénei fölött. Óriási örömhír! Jött Krisztus, és legyőzte a római katonákat. Ez már valami!” De talán a csúcs az volna: „Eljött Krisztus, és győzött a bal lator fölött, neki lett igaza.” Hogyan szól az örömhír? Az örömhír úgy szól, hogy eljött Krisztus, és legyőzte a halál erejét. Mert mi mindannyian, emberek, kiszolgáltatottjai vagyunk a halál hatalmának, és eljött Krisztus, és azt mondta: „Veletek vagyok, mindegyikőtökkel, mert mindannyian rászorultok, hogy valaki legyőzze a halál hatalmát. És én most itt vagyok, veletek vagyok, akármit csináltok velem, és értetek legyőzöm a halál hatalmát. Nem jövök le a keresztről, hogy kiválogassak emberek közül bármilyen módon csoportokat, hogy azt mondjam, hogy mi győztünk, és mások vesztettek.”

Miért mondhatjuk, és ünnepelhetjük Krisztust, mint a Győzedelmes Királyt? Azért, mert ő nem valakikkel szemben győzött, nem valakinek ellenében győzött. Krisztus nem a farizeusokkal szemben győzött, a nép véneivel, az írástudókkal, Pontius Pilátussal, Heródessel, vagy a bűnös emberrel szemben, hanem értünk győzött, és mindenkiért győzött. Hát ezért mondjuk, hogy a Világmindenség Királya, az új, és egyetemes országot megalapítja. Ezért, ha mi nem akarjuk azt mondani Krisztusnak, hogy „Szállj le a keresztről!”, akkor ez azt jelenti, hogy amikor körbenézünk a világban, nem kell először valakinek hívővé válnia, hogy mi azt mondjuk, hogy látjuk, hogy vele az Isten, hogy Isten gyermeke. Nem kell valakinek először kereszténnyé lenni, hogy mi azt mondjuk, hogy először legyél keresztény, majd utána jól bánok veled. Nem kell először valakinek katolikussá válnia, azért, mert Krisztus a Világmindenség Királya. És legyőzte mindazt, ami elválaszt bennünket az élettől, Istentől és egymástól.

Ezért kétezer év óta talán a keresztény ember egyik legnagyobb kísértése, hogy mi magunk is beálljunk oda, valamelyik csoportba, és fölszóljunk, és Jézusnak azt mondjuk: „Gyere, légy szíves, szállj le, mentsél meg most bennünket, és mutasd meg, hogy mi vagyunk a győztesek!” Annyira hálásak lehetünk Krisztusnak, hogy nem száll le. Akik leszállunk a keresztről, mert mi gyakran leszállunk a keresztről, kétség kívül. Tulajdonképpen milyen megrendítő, vagy milyen elgondolkodtató, amikor azt mondjuk, hogy mi most a kereszténység nevében leszállunk a keresztről, a kereszténységre hivatkozva leszállunk a keresztről, és győzünk mások fölött, a kereszténység nevében. A kereszténység nevében nem szállhatunk le a keresztről. A kereszténység nevében, a keresztény ember fönt marad a kereszten, és engedjük, hogy az Isten rajtunk keresztül győzelmet arasson, de ne mások fölött, hanem mindenkiért.

Amikor mi azt gondoljuk, hogy a kereszténységért, vagy a kereszténység nevében akarunk győzelmet aratni, magunk között szólva, magunkért csináljuk. Hát, mert élni akarunk. Magunkért csináljuk. Nem kell ebből akkora, nem tudom milyen fesztivált csinálni, magunkért csináljuk, mert élni akarunk, mert van bennünk természetes vágy és akarat az életre. És ez jó, hogy van bennünk. Ezt nem kell se szégyellni, se elítélni, se bántani. Ahogy öt-hat perccel ezelőtt mondtam: de jó, hogy meg tudjuk magunkat védeni, de jó! De jó, hogy ki tudunk magunkért állni! De jó, hogy meg tudjuk magunkat jeleníteni! De jó, hogy tudjuk magunkat képviselni! De jó, hogy alkalmasak vagyunk az életre! Ez nagyon jó, hogy így van. De a kereszténység több ennél. Pontosan annyival több, mint amennyivel több az egy-egy kitüntetett pillanatban, hogy lejövök a keresztről, vagy pedig, hogy maradok.

Ezért Jézusnak, akárhogy is, az az ajánlata: „Nagyon is megértelek benneteket, ha lejöttök a keresztről, hát persze, hogy lejöttök. De hogyha hozzám tartoztok, akkor tudjátok, hogy végül is az összetartozásunk ott kristályosodik ki, a kereszten, és aköré szerveződik az élet.” Ez azt fogja jelenteni, hogy oda szerveződünk a kereszt köré, hogy annak az örömében élhetünk, hogy fontos az emberi test, amit annyira meg akarunk őrizni, de van lelkünk is, és az fölülmúlja a testet. Hogy annyira fontos az életünk ezen a Földön, csodálatos, gyönyörű és fontos, de van valami, ami azért ennél egy kicsit több, az az életünk Istennel az örökkévalóságban. Kétség kívül nagyon-nagyon fontos az itt és a most, nagyon fontos, de azért van valami, ami ennél több. Ez pedig az, hogy együtt mindenkivel, végérvényesen és örökkévalóan.

Odaáll az ember Krisztus elé, és azt mondja: „Győzzél, légy szíves! De úgy győzzél, hogy mi legyünk győztesek!” És mi ezt csak úgy tudjuk elképzelni, hogy lesznek vesztesek is. De úgy kell nekik! Mert nem elég rendesek, nem elég jók, nem elég keresztényiek, nem elég igazak, nem elég katolikusok, és a sor végtelen. Jézus pedig azt mondja: „Tudom, hogy nehéz látvány ez, de nem jövök le. Azért nem jövök le, hogy mindannyian tudjátok, hogy: velünk az Isten.”

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 21,5-19 - Évközi 33. vasárnap

Napi Ima18 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
17

 

 

Az egyházi év vége felé, és azután majd az Advent első két hetében megjelennek azok az evangéliumi történetek, amelyek a végső időkről, az utolsó napokról szólnak, Krisztus második eljöveteléről. Most elkezdtük akkor ezt a témát idehozni, ez az első a sorban. A mai evangéliumnak az utolsó sora így szól, hogy állhatatossággal, kitartással, hűséggel őrizzük meg a lelkünket. Szívesen utánagondolnék veletek együtt, hogy hogyan lehetséges ez, mi az, ami segíthet bennünket abban, hogy állhatatossággal meg tudjuk őrizni a lelkünket, akármi, és akárhogy is történik körülöttünk, vagy velünk, vagy akár éppen mibennünk.

Nem tudom, hogy él-e még most bennetek elevenen a szentlecke, amire csak egyetlen utalást szeretnék tenni. Mégpedig azért, mert a tesszaloniki híveknek ír Pál apostol, és azt mondja, hogy „Hát, dolgoznotok kéne. Mindenki lássa el magát! A saját munkájából, becsületes tevékenységéből egye a maga kenyerét.” Mit gondoltok, hogy miért jött elő ez témaként a tesszaloniki közösségben? Képzeljétek el, hogy azért, mert olyan eleven volt a végső idők várása, és egyébként annyira eleven volt Jézusnak a szava, aki azt mondja, hogy nemsokára itt van, hogy ezért nem egy közösségben – például a tesszaloniki testvérek között – nagyon sokan azt mondták: „Ha úgyis nemsokára itt az utolsó óra, minek dolgozni? Akkor minek az a nagy munka? Hát azt a kis időt már kibírjuk, valahogy, így-úgy.” Szóval, szeretném öt pontban összefoglalni, hogy ezzel szemben, hogy „Jó, hát akkor már nem csinálunk semmit.”, hogyan is tudnánk a lelkünket megőrizni, a mai evangélium tükrében?

Az első így szól, hogyha már összekötöttük a szentleckét az evangéliummal, hogy amikor eszünkbe jut az, hogy talán valami katasztrófa, valami fenyegetettség, valami vész… Nemde Jézus is erre utal, amikor azt mondja: „Ne rémüldözzetek! Ne adjátok át magatokat a félelemnek, az aggodalomnak és a rettegésnek, hanem sokkal inkább cselekedjetek!” Tehát a félelem helyett, az érzéseinknek való teljes átadás helyett: cselekedjetek! És azt tudjuk, akik az emberi lelket ismerik, újból és újból megerősítenek minket abban, hogyha van valami, ami egyébként tud szabadságot adni belül, éppen akkor, amikor aggódunk, vagy remegünk, vagy félünk, akkor az a cselekvés. Mert a cselekvésben átéljük azt, hogy lehet, hogy valami nagyon nagy baj van, és mégis tudok valamit tenni. A cselekvés megőrzi bennünk annak a tudatát, hogy cselekvőképes vagyok, és hogy amire képes vagyok, azt meg is fogom tudni csinálni.

Tehát az első gondolat így szól: még akkor is – és a kutatások ezt bizonyítják – ha mi magunk is tudjuk, hogy az a cselekvés, amit teszünk, az ahhoz képest, amit szeretnénk elérni, vagy esetleg elhárítani, egészen minimális, és mi magunk is még mielőtt elkezdjük csinálni, azt gondolnánk, hogy ez semmi, vagy hát ez eredménytelen, vagy fölösleges, még akkor is érdemes cselekedni. Ha másért nem, azért, hogy átéljük azt, hogy tudunk magunkért tenni, hogy cselekvőképesek vagyunk. Ha máshogy, és másért nem, hát az üdvösségünkért. Nem biztos, hogy azért, hogy ezt vagy azt, vagy amazt a nehézséget el tudjuk kerülni, de az üdvösségünkért az utolsó pillanatig cselekvőképesek maradunk.

Második gondolat. Mikor elfog bennünket a félelem, aggodalom, bizonytalanság, és a többi, közeli vagy távoli jövő, esetleg a saját-, vagy a világ-, vagy a Föld sorsa szempontjából, akkor nagyon érdemes abból a beszűkültségből kilépni, hogy elkezdjük megpróbálni magunkat megmenteni. A második gondolat így szól: ha a lelkünket meg akarjuk menteni, akkor érdemes másokkal törődnünk. Ha bárki megkérdezne bennünket: „Mit tudunk mi erről, honnan tudjuk, mit kell csinálni, hogy hogyan mentsük meg a lelkünket?”, erre a kérdésre tudunk nagyon egyszerű választ adni. Hogy bánjunk jól másokkal, törődjünk másokkal azért, mert akkor másoknak is nehéz, és mások is félnek, és mások is bizonytalanok. És hogyha másokkal tudunk törődni, ahelyett, hogy teljesen beszűkülnénk a saját sorsunk alakítására, egész biztos, hogy az egy nagy lépés abban, hogy a saját lelkünket megőrizzük.

Azután a harmadik gondolat. Mikor a jövőnek a képei, az aggodalomnak a gondolatai, vagy félelmei megjelennek, nemde valamiképpen a tudatunk és az irányultság a jövőre tapad, és hát persze, a jövő meg így nincs a kezünkben. Ezért érdemes a jelennel foglalkozni. Milyen megrendítően eredménytelen tud lenni az, hogy pont amikor a jövőért kellene, vagy érdemes volna cselekedni, pont az akadályoz bennünket, hogy nem a jelennel foglalkozunk, hanem a jövővel. Kitölti az életünket, a gondolatainkat, az érzéseinket, minden, az, hogy „Jaj, hogy lesz?”, és „Jaj, mint lesz?”. Milyen érdekes ez is, hát Jézus ezt mondja, hogy: „Igen, majd lesznek megpróbáltatások. Ne azon töprengjetek, hogy majd mit mondotok. Ne azon töprengjetek, azon teljesen fölösleges. Ti őrizzétek meg a lelketeket, cselekvéssel mások felé, és majd mikor a jelenben vagytok, mert hiszen most is a jelennel érdemes foglalkoznotok, majd akkor a jelenben, ott nagyon is fogjátok tudni, hogy mit érdemes csinálni.” Ezért ha valakinek fontos a jövő, az legyen a jelenben. Ha valaki a jövőjéért akar valamit tenni, akkor nagyon érdemes, hogy a jelennel foglalkozzék. Ez a harmadik gondolat.

A negyedik. Hogyan tudjuk megőrizni a lelkünket? Amikor Jézus elmondja ezeket a képeket, valahogy mindig olyan benyomásunk lesz, hogy az egész univerzum megrendül, a bolygók, hát, hogy úgy rajtunk kívül történik majd nagyon sok minden. Éppen az a fenyegető, vagy félelmetes, hogy nincs a mi kezünkben, hanem szinte a fejünk fölött, vagy hát hogy is… nem is tudjuk megragadni, tehát úgy átmasírozik rajtunk az élet, vagy a világ. Ezért ha a lelkünket meg akarjuk menteni, akkor érdemes a belső szabadságunkkal foglalkozni. Azzal, hogy újból és újból visszataláljunk oda, hogy idebent szabad vagyok. Hány és hány tanú beszél arról, hogy: „Már majdnem teljesen ellehetetlenültem, és tehetetlennek éreztem magam, és kiszolgáltatottnak.” És egyszer csak, mikor ráébredünk arra, hogy van belső szabadságunk. És erre a belső szabadságra akkor is rátalálhatok, ha nagyon sok minden külső esemény szintjén nincs, és nem is lesz a kezemben. Ez tehát a negyedik gondolat. Nem a jelekre kell figyelni remegve, és félve, hanem őrizni, és visszatalálni a belső szabadságunkhoz, ami elvehetetlen tőlünk.

Azután az utolsó, a záró gondolat; kössem a negyediket az ötödikkel. Az ember, aki állandóan: „Jelek! Mik előzik meg? Mikor fog majd történni? Mire is figyeljünk akkor? Hogy is lesz, és pontosan mikor?” És tulajdonképpen Jézus amikor azt mondja: „De ti ne kifelé figyeljetek!” Ha elkezdtek kizárólag kifelé figyelni, akkor úgy nehezebb megőrizni a lelketeket.

Emlékeztek-e erre a fordulatra, ahogyan Jézus egyszer csak témát vált, azzal összefüggésben, hogy majd mikor nekünk nehéz lesz, akkor mit és hogyan érdemes cselekedni? Ha gyerekmise lenne, biztos várnék még egy kicsit. Hadd olvassam el nektek! Így szólt: „Véssétek hát szívetekbe…!”, hogy a jelen, és a cselekvés, és mások, és a belső szabadsággal, amit adtam nektek. „Véssétek hát szívetekbe!” Vagyis, hogyha meg akarjuk őrizni a lelkünket, akkor már a szívünk mélyébe bevésett lényeghez fordulhatunk. A szívünk mélyén bennünk élő Istenhez fordulhatunk, a szívünk mélyén bennünk már meggyőződéssé vált evangéliumhoz fordulhatunk. És nem a jeleket érdemes koslatni és nézni, aggódni és remegni, tehetetlennek lenni, és cselekvésképtelennek. Amikor fogalmunk sincs, hogy kint mi és hogyan lesz, és a többség kifelé nézi a jeleket, és aggódik, na, nekünk akkor érdemes mindazzal törődni, amit már a szívünkbe véstünk.

Ezért a záró gondolat így szól. Most van itt az ideje annak, hogy a szívünkbe véssünk mindent, amit érdemes a szívünkben őrizni. Azért, amikor a többség kifelé néz, és aggódik, minekünk legyen egy biztos helyünk itt, egy egészen biztos helyünk, egy elvehetetlenül és kikezdhetetlenül biztos helyünk, amit úgy hívunk, hogy a mi szívünk. És ehhez a szívhez fordulhatunk, mert ott az a valaki van, aki meghalt, de föltámadt.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Ferivasárnapi beszédekLk 20,27-38 - Évközi 32. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
10

 

 

Oda járultak tehát sokan Jézushoz, és egy elég jól kigondolt történettel álltak elő, jó részletesen, hogy minél nehezebb legyen majd a válaszadás. Jézus pedig a válaszával valami olyasmit üzen, hogy: „Nem lehetséges az, hogy ez teljesen másképp van? Ti lehet, hogy elég sok időt töltöttetek, és precízen kifundáltatok valami jó nehéz történetet, de lehet, hogy akármennyit ültök még itt, és töprengtek rajta, az, ami a valódi válasz, az valami egészen más, mint ahogy ti egyáltalán nekiláttok, vagy nekikezdtetek, vagy el tudnátok képzelni.”

Úgy szeretem Schopenhauernek ezt a mondását, szinte nincs nap, hogy ne jutna eszembe. Azt mondja a filozófus: „A legtöbb ember a saját korlátait a világ határainak tartja.” Ha lenne három mondás, amit szívesen magammal vinnék odaátra, akkor lehet, hogy az egyik ez lenne, hogy a saját korlátaim nem a világ határai. Az élettapasztalataim messze kevesebbet tartalmaznak, mint az élet. Az élet több,mint a tapasztalataim. Ezért aztán az igazság, az ismeret, sokkal több, mint amit valaha is… na, hát, nem is érdemes befejezni a mondatot. Tulajdonképpen ez a helyzet fölveti azt a témát, hogy mi oly sok mindenre gondoljuk azt, hogy: „Na, ezt most már nagyon tudjuk. Na, ezt most már nagyon kitaláltuk. Ez most már aztán nagyon így van.”

És közben akkor az első témánk ez lehetne: De tényleg így van, hogy nem érdemes rácsodálkoznunk az emberi természetnek arra a sajátosságára, ami a szadduceusoknál is megjelent, hogy ők nagyon úgy gondolták, úgy van, és közben meg, hát haj-haj-haj!? Ezért csak egy-egy mondatban szinte, hadd hozzak néhány gondolatot ezzel kapcsolatosan, hogy milyen gyakran gondoljuk azt, hogy a problémáink teszik tönkre a kapcsolatainkat. És már erről oly sokat beszéltünk; egy pont után már nem a problémáink teszik tönkre a kapcsolatainkat, hanem az, ahogy egymással bánunk, amikor problémáink vannak.

Minden magyar ember ismeri azt, amikor odaáll egy másik elé, és azzal kezdi: „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert… Mert elbízod magad, a fejedbe száll a dicsőség.” És pontosan tudjuk, hogy ez egy kulturális téveszme. Ha az egyik ember a másik szemébe néz, és azt mondja: „Örülök neked, gratulálok! Jaj, de jól esett! De nagyszerű volt ez! Jaj, de hálás vagyok ezért!”, szerintetek ebbe tönkre megyünk? Nem, mikor az egyik ember megbecsüli a másikat, ebben nem megyünk tönkre. És akárhova megyünk a világban, a magyar ember ezt a mondatot, hogy „Nem akarlak a szemedbe dicsérni, mert tönkre mész tőle”, ezt tudja. És tudjátok, mi a másik mondat, amit ugyanúgy tudunk? Az, hogy: „Majd embert faragok belőled.” Hát ez meg úgy szörnyű, ahogy van. Ezt a történetet is nem egyszer meséltem már nektek, ahogyan az apa verte a fiát, aki már nagyobb volt, és ezzel a fölkiáltással: „Embert faragok belőled!”, és a fiú egyszer csak azt mondja az apjának: „Apám, lehet, hogy maga az egyetlen, akinek nem tűnt föl, hogy ember vagyok.”

Ezeket a téveszméinket a végtelenségig sorolhatnánk, és közben oly nagy meggyőződéssel tudjuk egyébként őket állítani. A kutúra is meg tudja erősíteni ezeket a hiedelmeinket, mint ahogy a szentírás is így kezdte: „A szadduceusok úgy vélik…” Tehát akkor van egy csoport, akik valahogy nagyon vélik az életet, meg a dolgokat. Most hadd vessek egy pillantást az Istennel kapcsolatos megfontolásainkra. Megint csak mondok olyat, amit ti tudtok, de most ezt csak bevezetőnek szánom. Milyen természetesnek mondjuk ezt, hogy „Hát, a mi Istenünk az egyetlen Isten.” De akkor vannak csoportok, és minden csoport elmondja, hogy „a mi Istenünk az egyetlen Isten”, akkor aztán jól egymás torkának fogunk esni. Nemde, talán ha ezt így mondanánk: „A mindenki Istene a mi Istenünk”, egy kicsit másképpen hangozna. Hát, ha egy Isten van, akkor a mindenki Istene a mi Istenünk is. És ha a mindenki Istene az én Istenem, meg a mi Istenünk, akkor lehet, hogy ez elkezdi befolyásolni azt, ahogy egymásra nézünk, főleg pedig, ahogy egymással bánunk.

Vagy az, ahogyan a naiv korszakunkban azt mondjuk: „Megy nekem Isten nélkül is.” Hát, elég sok időt el lehet ezzel tölteni, és nagyon sokan az egész életüket eltöltik ezzel. Aztán akkor lépünk egyet, azt mondjuk: „Na jó, most már buktunk annyit, hogy azt mondjuk, nem, nem, nekem menni fog Istennel.” És akkor mi a következő tapasztalat, ha elég becsületesek vagyunk? Az, hogy: „Nekünk még Istennel sem megy.” Szinte minden gyónásunkat kezdhetjük úgy, hogy: szokás szerint. Hát akkor ki meri azt állítani, hogy „Nekem Isten nélkül nem ment, de most már Istennel megy.”? Nem, az embernek Istennel sem megy. És akkor, hogyha megint átlépünk egy lépést, akkor meg azt mondhatjuk talán, hogy: „Áh, ez kétség kívül talán így van, de – a harmadik mondat így szól, hogy – Istennek viszont még velem is mehet.” És akkor jön egy következő gondolat, és ez abban a világban van már, hogy „Istennek még velem is mehet, nekem pedig még Istennel sem megy.”, hogy ez reálisabb. Átlépünk akkor oda, hogy akkor azt mondhatjuk, hogy: „Sokáig gondoltam azt, hogy Isten az életem része. Na, hát igen, és meg is mondtam neki, hogy melyik rész legyen, és hogyan viselkedjen.” És aztán, mikor lett egy csomó csalódásom, hogy valahogy Isten nem akart az a része lenni az életemnek, amit én olyan jól megmondtam neki, hogy talán nem is így van inkább, hanem úgy, hogy „Én vagyok Isten életének a része.” Ez egy egész más megközelítés lesz, talán egy kicsit világosabb, vagy pontosabb.

De mindezt bevezetőnek szántam. Mégpedig azért, mert hogyha már most azon a talajon állunk, hogy: Persze, tudhatunk sok mindent, de tényleg úgy van? Hát nem érdemes azért mindig hozzátenni, hogy „Jó, jó, jó, de…” Hogy akkor az első kérdés így szól: De tulajdonképpen mi a témánk? A mai evangéliumnak szerintetek mi a témája? Ha gyerekmisén lennék, ezt biztos megkérdeztem volna: Mi a témája a mai evangéliumnak? És mondhatjuk, hogy az örök élet, a föltámadás, hogy kik támadnak föl, hogy hogyan van a férj-feleség kapcsolat majd odaát. Valójában az igazi nagy téma azzal a kérdéssel, hogy „Mi a téma?”, el sem érhető. Mert ebben a helyzetben is már a nagy téma nem az, hogy „Mi a téma?”, hanem hogy „Ki? Ki a téma? Ki is tulajdonképen ennek a történetnek a valódi, és igazán fontos témája?” Ennek a történetnek az igazán fontos témája az ember, aki azt hiszi: tudja, – és Isten, aki meg tudja, hogy tudja. És a kettejük közti kapcsolat ennek a történetnek a nagy témája. Miért tartom ezt fontosnak? Mert beleveszhetünk most abba, hogy akkor hogyan van pontosan a föltámadás, melyik egyházatya mit mondott pontosan, ki hogyan gondolta el, és valójában nem leszünk a témánál. Mert a téma az ember, a téma az Isten, és a kettőnk közti viszony.

Hadd hozzak erre néhány hasonlatot, vagy párhuzamot. Mennyi cikk jelenik meg arról, hogy mekkora téma az okos eszközök használata, az okos eszközök, az okos eszközök, hogy az okos eszközök így meg úgy. Akkor van, aki az okos eszközökre nagyon csúnya szemmel néz, más meg az okos eszközökre olyan „Hehh!”, hurráoptimizmussal tekint, és azt gondoljuk, hogy az okos eszközök a téma. Nem az okos eszközök a téma. Ha az okos eszközök lenne a téma, akkor olvassuk el a műszaki leírást, akkor az a téma. A téma az, hogy hogyan használom, hogy milyen viszonyban vagyok vele, hogy hány éves koromban kapom meg, hogy az hogyan hat rám, én aztán mit kezdek vele. A téma nem az eszköz, mert az eszközről azt tudom elmondani, hogy van. A téma az, hogy mit csinál velem, és én mit csinálok vele. Ezért beszélhetünk akármennyit az eszközökről, nem az a témánk, hanem hogy milyen a viszonyunk egymáshoz.

A klímaváltozás. Ugye milyen érdekes, ahogy elvonatkoztatunk, és azt mondjuk: „Mekkora nagy témája ma az emberiségnek a klímaváltozás.” Valójában nem a klímaváltozás az emberiség nagy témája, már régen nem. Az emberiség nagy témája az ember. Már régen sokkal többet kellene arról beszélnünk, hogy az ember hogyan járul hozzá a klímaváltozáshoz, és mit tehet érte. Tudom, hogy erről szoktunk beszélni, de mégis, nem teszünk még egy lépést, és a még egy lépés pedig a következő: Ha pontosan tudjuk, hogy ezzel így járulunk hozzá, és mikor mit kéne tenni, akkor nagy valószínűséggel nem egy újabb kutatási eredményre van szükségünk, nem arra, hogy hány milliméterrel emelkedett, vagy fog emelkedni tíz év múlva, hanem arra, hogy megértsük magunkat. Hogyha ez így van, az ember miért csinálja azt, amit csinál? És miért nem csinálja azt, amit érdemes lenne? És mit lehet tenni magunkkal, vagy egymással, ha az ember olyan, hogy úgy nagyon szívesen elképzeli, hogy tudja, és továbbra is úgy csinálja, ahogy az nem jó neki. Már régen átbillentünk oda, hogy nem a probléma miatt vannak a nehézségeink, hanem amiatt, ahogyan bánunk a Földdel, amikor problémáink vannak. Már most vannak a problémáink, de még mindig nem bánunk jól a Földdel. Ezért a nagy téma már régen az ember, és régen az ember és az Isten közti viszony.

Ez tehát az első gondolat. Beleveszhetünk abba, hogy hány milliméter, és hány Celsius-fok, és hány év, és hány ember. És attól, valami meg fog változni? Semmi. Tudjátok, elgondoltam azt, hogy ebben a történetben végül az egyik szadduceus azt mondja: „Na, hát rám Jézus nagy hatást gyakorolt. Kétség kívül úgy van, most már pontosan tudom, hogy amikor üdvözülünk, és föltámadunk, akkor hasonlóak leszünk az angyalokhoz.” Majd pedig ugyanazzal az érzülettel, némi gőggel, némi lenézéssel, másokat a tudása által csapdába ejtő és kihívó mentalitással éli azután az életét, csak most már egy kicsit többet tud. Most már akkor lehet még nagyképűbb, meg lehet még inkább olyan beállítottságú, hogy „Majd én megleckéztetlek téged!” Most képzeljünk el egy másik szadduceust, aki azt mondja: „Meghallgattam ezt a Jézus nevű mestert, beszélt a föltámadásról. Hát, nem tudom, énszerintem mégis csak az első feleség az igazi. De egy valamit megértettem, ahogy Jézus beszélt: hogy mennyire azt gondoltam, hogy én ezt tudom. Úgyhogy én azt hiszem, hogy mostantól kezdve szerényebb leszek. Én arra jutottam, hogy mostantól kezdve, akármit is tudok, azt hiszem, alázatosabb leszek, és föltételezem azt, hogy mindig lehet valahogy jobban tudni.” Szerintetek melyik irány az érdemlegesebb az emberiség szempontjából? Ezért nem az a téma, hogy mit is jelent az, hogy olyanok leszünk, mint az angyalok, hanem hogy bármit is tudunk az emberről, vagy az Istenről, abból mi fog következni. Ez a nagy téma.

Ezért jöjjön a második gondolat, ami így szól. Ez tehát azt is jelenti, hogy az igazság önmagában nem hoz változást. Tudhatunk még többet, és még precízebben, és még több szakértőt meghallgathatunk akármiről. Attól, hogy az igazság egyre inkább a birtokunkban van, abból még nem következik a változás. Ezért a második nagyon nagy témánk az, hogy akármit is tudunk, és akármilyen jól is, hogyan fordulna az olyan cselekvésbe, hogy az egymás, és magunk, és mások javára történjen? Úgy szeretem azt a mondást, valaki így fogalmazta ezt meg: „Az igazság először boldogtalanná tesz, utána szabaddá.” Ebben a mondatban benne van az, hogy: „Rendben van, itt az igazság, most még többet tudtunk meg a föltámadásról. És ebből most mi fog következni?” Mert az az érdekes, hogy ebből mi fog következni. Általában, amikor valamit hiszünk már húsz éve, negyven, vagy hatvan, valamit gondolunk valamiről húsz, meg negyven, és hatvan éve, és egyszer csak azt mondjuk: „Lehet, hogy egy kicsit másként van. Egy kicsit így, vagy úgy, vagy amúgy.” Az elsőre, általában inkább kényelmetlen, eléggé kellemetlen, olyan szúrós. Hát akkor hatvan évet éltem úgy, hogy azt gondoltam, hogy… Ezért a második téma így szól: az igazság önmagában nem hoz változást, mert a változást az ember hozza. Mégpedig az által, hogy megbirkózik az igazsággal. Ezért a második nagy téma az, hogy a szadduceusok, miután meghallják Jézust, amit elmond a föltámadásról, mit kezdenek vele.

És a harmadik nagy témánk pedig az, hogy attól, hogy többet tudunk, nem leszünk igazabbak. (harangszó – szerk.) Értem. Akkor lezárom egy történettel. Akkor így szól a harmadik gondolat, attól, hogy többet tudok, nem leszek igazabb ember. Emlékszem egy továbbképzésre mentem, egy pszichoterapeutához, aki nagyon sokat tud az emberről, jócskán túl van hetvenen, hát távcsővel sebefogható a tudása számomra. Megjelent a főműve, vagy négyszáz oldal, olvashatatlan, mert annyira okos, hogy hát ki érti azt, de azt egyszerűbben nem lehet, mert az úgy van. És akkor megjelent a főműve, és egy évvel később, akkor már olvasgattuk, továbbképzés ugyanezzel a tudóssal, és előkerült egy téma, amit megírt a könyvében, a főművében. Nekem a fejemben volt, hogy ott mit írt, és mondtam neki, hogy most, ahogy elmondta, ez nem pont ugyanaz, mint ahogy a könyvben van. Rám nézett, és a következőt mondta: „A könyv elavult.” – mondta a hetven éves tudós a saját főművében erre a fejezetre. Akkor énvelem történt valami, mert arra jutottam, hogy lehet, hogy azt, amit ő ott leírt három hihetetlenül pici betűben, mert ugye a négyszáz oldalba bele kell férnie két könyvnyinek, hogy lehet, hogy azt nem tudom, hány ember fogja valaha is használni. De azt, hogy valaki a főművének egy fontos fejezetére azt mondja, elavult, azt már nem, nem, nem…, hogy tulajdonképpen ez a tanítás. És hogy ez az ember azért lesz tanítója másoknak, mert ezt tudja mondani, hogy elavult. És nála a tudás abba az irányba tud tovább fejlődni, hogy tudja, attól, hogy többet tudok, még nem leszek igaz. Attól leszek igaz, hogy azt tudom mondani: elavult.

Milyen fölszabadító úgy állni ebben a világban, hogy tulajdonképpen minden, amit tudunk, azért, mert végesek vagyunk, és korlátozottak, és a határaink… Nem is folytatom, tuti, hogy elavult. De azért megvan bennünk az az életképesség, hogy mindig amit, és ahogy éppen tudjuk, azt megpróbáljuk igazi jó szándékkal használni.

A Miatyánk előtt

Ha a beszédben emlegetett két szadduceus összefüggésében azt kérdezzük: Melyikük értette meg jobban Jézust? Az, aki most már nagyon pontosan tudja, hogy nem úgy van, a hét nem úgy van, és közben belül semmit se változik, csak tudja, hogy most már másképp van, vagy aki azt mondja, hogy: „Azt hiszem, minden tudásomat szeretném egy kicsit másképpen használni, és mindenki felé, aki kevesebbet tud, óhajtanék másképpen viszonyulni.” Azt mondanám szívem szerint, hogy az utóbbi jobban megértette, hogy Jézus miről beszél. Ezért jól esne nekem veletek együtt azért imádkozni, hogy azt értsük igazán jól, amit érdemes igazán jól érteni. És akkor, ha a többiben pontatlanok vagyunk, vagy nem is tudunk sok mindent, az el fog menni.

Miatyánk…

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Feri vasárnapi beszédekLátni, meglátni – az evangélium tükrébenLk 19,1-10 - Évközi 31. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
03

 

 

Olyan sokszor szerepel ebben a rövid evangéliumi történetben, hogy látni, hogy meg szerette volna látni, és látni akarta, és Jézus fölnézett rá, és észrevette őt. Erről szeretnék most néhány gondolatot hozni, mit jelent ez, hogy meglátni, vagy látni, észrevenni – mégpedig az evangélium összefüggésében.

Az első gondolat az, ahogyan Zakeus nekiindul, mégpedig azért, mert szeretné látni Jézust. Milyen érdekes, hogy miközben ez a terv számára, hogy látni Jézust, aközben észrevétlenül az is történik, ahogy fölmegy az emberek feje fölé – nyilván szándékosan is, jó is ez így neki, mert hiszen nem egy közkedvelt ember – megteheti azt, hogy ő viszont ne látszódjék. Ahogy szokták ezt mondani, mikor valaki autót vezet, és aztán a közlekedéssel kapcsolatosan halljuk az okos tanácsokat, ami igazán számít, ahogy az együttléteinket alakítjuk, hogy lehessen minket látni, és mi is jól lássunk. Látni, és látszani. És hogy itt van Zakeus, aki akar látni, de tulajdonképpen jobban szeretné, ha őt viszont nem látnák. Történik itt valami, hogy miközben ő látni szeretne, Jézus észreveszi őt, meglátja őt, és kihozza ebből az állapotából, hogy „Én nagyon szeretnék látni, de az lenne jó, ha engem nem látnának. Legjobb lenne, ha nem vennének észre.”

Éppen néhány héttel ezelőtt olvastam egy érdekes cikket, és úgy meg is ragadt bennem. Lehet, hogy pont a mai vasárnapra olvastam ezt el, hogy amikor az agresszióról van szó, akkor azt mondják a kutatók, hogy itt is mennyire nagy jelentősége van annak, hogy „látni és látszani”. Hogy képesek legyünk kifejezni magunkat, hogy láthatóvá tudjuk magunkat tenni. Ahogyan láthatóvá tesszük magunkat, ez milyen nagy lehetőség arra vonatkozóan, hogy mások ne bántsanak minket, vagy hogy ne bánjanak velünk rosszul, mert képesek vagyunk magunkat láthatóvá tenni. De érdekes az, hogy annak a történetnek a végén, amit ma olvastunk, valami nagyon szép dolog történik. Igen ám, de az elején ahhoz, hogy ez a szép dolog megtörténjen, Jézus először észre kell, hogy vegye ezt a Zakeust, és meg kell szüntetnie a félelemből fakadó, aggodalom vezérelt cselekvést, hogy „Jobb lesz, ha én nem látszódom.” Nem is akarom ezt hosszabban mondani. Szépnek látom ezt az indulást, hogy ő látni akar, és Jézus pedig azt akarja, hogy ő látszódjék is, mégpedig azért, mert észreveszi.

Rögtön így el is érkezünk a második gondolatig, hogy milyen mást látnak a körülállók, és milyen mást lát Jézus. Például a körülállók azt mondják: „Bűnös ember.” Tulajdonképpen Zakeusnak a múltját nézik. Azt mondják, hogy a múltban ezt és ezt, és ezt követte el. És de érdekes, hogy Jézus ennek az embernek nem a múltját nézi, miközben tud róla, de nem azt nézi, hanem a jövőjét. A történet végén, amikor azt mondja: „De hát ő is Izrael elveszett fia, és most ami elveszett, megkerült, és üdvösség köszöntött e házra.” És a kettő között, hogy „Ma nálad kell megszállnom.”, a kettő között mit látunk? Azt látjuk, hogy ez azért történhet meg, mert Jézus nem a múltját nézi, hanem a jövőjét. Nem azt, ami már így van, vagy akivé eddig lett, hanem azt, amit ő tehet ezután, és akivé válhat. Milyen érdekes, hogy az a nézőpontunk mindig, hogy a múlt, hogy hogyan volt a múltban, mit tett a másik, hogy mit tettél, és hogyan csináltad, és… Hogyan szűkül be a világunk, és miközben látunk, egészen elvakulunk, és sötétség borul ránk.

A második gondolat tehát így szól. Milyen izgalmas ez, hogy Jézus mást lát. És ez most csak az egyik. Az egyik csak az, hogy míg sokan a múltat látják, Jézus a jövőt, míg sokan azt, hogy mi az, ami már megtörtént, és már így van, Jézus pedig a lehetőséget, hogy mi az, ami lehetséges. De van itt egy harmadik szempont is. Az, hogy a körülállók azt nézik, hogy ez a Zakeus kitől mit vett el, Jézus pedig azt látja, és azt nézi, hogy ez a Zakeus kinek mit adhat. Milyen érdekes, hogy amikor valaki a múltat nézi, és azt, hogy ki és mit és hogyan vett el, és ki és mikor és hogyan volt igazságtalan, és ki és mikor… és nem is folytatom a sort. Hogy ebben a világban szinte már nem marad semmi tere annak, hogy mit lehetne akkor tenni. Rendben van, ki mit vett el, de hogy mit lehetne adni?

Ezért a harmadik szempont, itt a második pontnál ez. A többség azt nézi ott, Zakeus körül, hogy ez az ember mit vett el. És azután ebből a három dologból a múlt, ami már megtörtént, ami végérvényes, és hogy mit vett el, ebből születik aztán egy szó: bűnös. Jézus pedig látja a jövőjét, a lehetőségét, mindazt, amit adhat, és azt mondja: „Izrael fia, és Isten meghívta őt az üdvösségre.” Ebből valami egészen más születik, miközben Zakeus ugyanaz a valaki.

Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a ma embere igazából már erre nem is annyira érzékeny, hogy bűnös. Azt gyanítom, hogy ez most már nem az a – mondjuk leginkább – megbélyegző szó, amit ha valaki kimond a másikra, mint mondjuk a választott nép körében, hogy: „Jaj, csak ezt ne!” Játszottam egy csomót ezzel, hogy ma mi minden tűnhet úgy, hogy „Jaj, csak ezt ne!”. Arra jutottam, hogy nem mondom el. Ha van kedvetek, játsszatok ti is ezzel, mik azok a megbélyegző szavak? Már nem az annyira, hogy bűnös, hanem hogy… És hogy amikor megszületnek ezek a szavak, hogy akkor hahh, a sötétség és a zártság világába kerülünk. Ezt sem akarom hosszabban mondani.

Harmadik. Éppen amiatt, ahogy most soroltuk, hogy a jövőt…, a lehetőséget…, mit adhat…, – hogy ez Jézus esetében mennyire nem realitásvesztés! Nem arról van szó, hogy nem látja a múltat, hogy mit vett el, és mi az, ami már megtörtént. Nagyon is látja, csak nem azt nézi. Ez egy óriási nagy különbség, és ebből az adódik, hogy ennek az embernek a szabad cselekvésére egy óriási tér nyílik.

Eszembe jutott egy élményem, talán két, vagy három évvel ezelőtt volt. Vasárnap, gyerekmise. Ez nem a múlt heti élményem, ne aggódjatok. Mert akkor a mikulásos élményeimet mondtam el, de ez most nem az. Szóval, elkezdődött a gyerekmise, kijöttem, leültem oda, egyedül voltam. Ministránsok éppen nem voltak, és elkezdtük énekelni a Dicsőséget, és közben pedig azt láttam, hogy az első sorban ült egy kislány, aki nagyon-nagyon engem nézett, de nagyon-nagyon. Erről jutott eszembe, Zakeusról, hogy annyira nézett, hogy nem tudom, ebből mi lesz. Előre hajolt, és így nézett. Ment a Dicsőség, első néhány sor, és a legváratlanabb módon ez a kislány onnan elindult, följött a Dicsőség alatt a szentélybe, és odaült mellém. De nem ministrálni akart, miközben akik ott voltak a templomban, meredten nézték, hogy ebből mi lesz. A kislány kicsit odabújt hozzám, és azt mondja nekem: „Feri atya, meghalt a macskám.” Hát, ez elég váratlanul ért, és érzékeltem, hogy a Dicsőség közepén járunk, úgyhogy nem sok időm van. És hát én is úgy odabújtam hozzá, és mondtam neki, mert hát ez most a mi kettőnk ügye, senki másra nem tartozik, mert akkor mondta volna hangosabban, vagy nyilvánosabban, hogy: „Hű, de sajnálom.” De aztán azt gondoltam, hogy talán ez nem lesz elég, és úgy folytattam: „Tudod, hogy a macskák is a mennyországba kerülnek?” Ez tényleg így van, ezen most ne töprengjetek olyan sokat. A kislány pedig a következőt válaszolta, de suttogva nekem: „Tudom, de attól még szomorú vagyok.” Akkor azt mondtam neki: „Megértem.” Akkor ő biccentett egyet, és visszaült a helyére, a Dicsőséget pedig pont be tudtuk fejezni.

Ez jutott eszembe erről a harmadik pontról. Mert amikor a kislány kijött, és odaült mellém, persze hogy arra gondoltam, hogy a többség most mit lát. De főképp pedig, mert azt látja, hogy a kislány odaül mellém, de vajon mit néz, és hogy milyen gondolatai támadnak, hogy: „Hát ez a gyerek meg mit csinál? És mit képzel?” Olyan…, hát, nem is akarom tovább mondani.

A negyedik, a negyedik gondolat pedig így szól, hogy akkor tulajdonképpen rácsodálkozhatunk arra, hogy néha nem is az a legfontosabb, hogy mit látok, még csak nem is az, hogy mit nézek, hanem hogy hogyan. Gyakran találkozom azzal, mikor valakinek jól megy sora, akkor megengedi azt, hogy rosszul bánjon másokkal. Vannak mások, akiknek mikor rosszul megy a sora, akkor pedig valahogy nem bírnak jól bánni másokkal. Milyen érdekes ez, hogy néha, amikor jól megy, vagy néha, amikor rosszul, vagy amikor nem tudjuk éppen, mit kellene tenni, akkor sokszor zavarban vagyunk, és aggódunk, és félünk, és bizonytalanok vagyunk. Amikor nem tudjuk pontosan, hogy mit kéne tenni, akkor néha elveszítjük azt, ami ilyenkor a legnagyobb segítségünkre van, hogy akkor viszont hogyan kéne bármit is tenni. Néha egyáltalán nem látjuk pontosan, mit kéne tenni. Ilyenkor tudatosítom, hogy igen, nem tudom pontosan, mit, de abban egyre világosabb vagyok, hogy akármit is fogok tenni, most, hogy nem tudom, mit kéne tenni, a lényeg az lesz, hogy hogyan fogom csinálni. Hogy amikor félek, akkor is jól bánok-e veled, vagy amikor aggódok, vagy amikor bizonytalan vagyok, vagy dühös, vagy ideges, vagy feszült, vagy szorongok, vagy mikor nem tudom mi és hogyan lesz, vagy mit hogyan kell tennem, hogy akkor nagyon világos lehet számunkra, nagyon világos, hogy hogyan érdemes cselekedni.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Pál Feri vasárnapi beszédek„Boldogok…, mert…”Mt 5,1-12a - Mindenszentek

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
01

 

 

A boldogmondások úgy kezdődnek, hogy „Boldogok a szegények, akik éheznek, akik szomjaznak…” Tudjuk, hogy Lukács evangélista szava, ahol nem is csak az szerepel, hogy lélekben szegények, vagy az igazságra szomjazók, hanem a szó szoros értelmében Jézus erről beszél, hogy a szegények, hogy ennek az üzenete elsőre nem is könnyen fogadható be. Főleg azért nem, mert ha a realitásérzékünkben vagyunk, és a tényekből indulunk ki, akkor azt olvashatjuk, vagy azt tudhatjuk, hogyha ránéznek a kutatók arra, mely társadalmi csoportok a legboldogtalanabbak, akkor rendre mindig ugyanaz a csoport mutatkozik a legboldogtalanabbnak, attól teljesen függetlenül, hogy New Yorkban élnek, hogy Budapesten élnek, vagy Kalkuttában vannak, és ők a hajléktalanok. Vagyis, ha a tényekből indulunk ki, a tények azt mondatják velünk, hogyha nincs mit enni, és nincs mit inni, és nincs mit fölvenni, és nincs hol lakni, és holnap is így lesz, meg holnapután, az szétmarja az emberi lelket. Akkor mégiscsak mit kezdjünk Jézusnak a szavával?

Hogyha mindez így van, márpedig így van, akkor tovább gondolkodva a tényeken és a realitásokon azt is tudhatjuk, hogy a ma embere joggal mondja azt, hogyha van mit enni, van mit inni, hogyha van mit fölvenni, és van hol lenni, van hol lakni, akkor számunkra ez az alapvető, vagy minimális jólétnek az alapja és minimuma. És hát joggal mondjuk így, és mondjuk azt erre, hogyha valaki ezekkel rendelkezik, és ráadásul tudja, hogy így lesz holnap is, meg holnapután is, sőt, nem csak neki, hanem a szeretteinek, hogy azt mondhassa magáról, hogy egy alapvető jólétben tud élni, ami – és ide szerettem volna eljutni – megfelel az emberi méltóságnak. Mert amikor valaki nyomorog, és nincs mit enni, és nincs mit inni, és nincs mit fölvenni, és nem tud hol lakni, az már ellentétben van nem csak a szükségletekkel, vagy vágyakkal, hanem mindazzal, amire mi azt mondjuk, hogy „Isten a saját képére és hasonlatosságára formált bennünket, és a saját életéből és méltóságából adott.”

Tulajdonképpen az első gondolat azt akarja hangsúlyozni, hogy nehogy idealizáljuk az éhséget, szomjúságot, szegénységet, és az éhezést, az összes többit, hanem ha a realitás talaján állunk, akkor azt mondhatjuk, hogy éppenséggel ezek azért is roncsolják és ölik meg szinte az emberben a lelket, mert előbb-utóbb elvesznek tőlünk valamit, ami nélkül talán igazán és még inkább, nem lehet élni; ez pedig a remény. Amikor Jézus elmondja a boldogmondásokat, akkor nyilvánvaló, ha csak annyi hangozna el: „Boldogok a szegények, de még inkább, talán a nyomorgók. Boldogok, akik éheznek, boldogok, akik szomjaznak, akiknek nincs mit fölvenni, akik vágyakoznak. És ennyi, tegyetek vele, amit akartok!” Hát… De a boldogmondásokban az van: „Boldogok a szegények, mert…”, „Akik szomjaznak, akik éheznek, akik vágyakoznak, mert…”. És a mert után következő rész nyitja meg azt, hogy egyáltalán miért lehet azzal kezdeni a mondatot, hogy boldogok. Azért, mert éppenséggel akár, lehet, hogy most nincs mit enni, nincs mit inni, éppen nem tudok elég meleget magamra venni, de hogyha az a mondat, hogy nincs mit ennem, itt fejeződik be, akkor így maradtam. De ha ott fejeződik be: „Nincs mit ennem most, de…”, „Nincs mit innom most, de…”, „Még most nem tudok mit fölvenni, de…”, „Talán még nincsen hol laknom, de…” És amikor bármilyen nehézségben vagyunk, és a mondat nem ott fejeződik be, hogy nincs, hanem ott, hogy de, hogy „Most így van, de…”, akkor az megnyitja az emberi szívben a reménység ajtaját.

Ahogy a reménység megnyílik bennünk, egyszer csak elkezdünk látni tovább, és messzebb, és ez a reménység egyszer csak elkezd nekünk erőforrássá lenni, akkor is, ha most így van. Ez a fajta reménység számunkra azt jelenti, hogy kétség kívül, nem azért vagyunk most boldogok, mert majd öt év múlva, vagy ötven év múlva azt az ígéretet kaptuk, hogy majd ott jó lesz. Hát most nem azért vagyunk boldogok, mert most akkor még ugyanúgy rosszul vagyunk, hanem azért, mert abba az irányba nézhetünk, mert az irányultságunk az, hogy számunkra van holnap, és van holnapután, és van azután, és mindez valahova vonzza a tekintetünket.

Ezért a második gondolat ez, nem csoda, hogy a boldogmondásoknak nem csak az első fele hangzik el, mert az tulajdonképpen az ember elárulásával volna egyenlő, hanem utána azzal, hogy a nézőpont kitágul, egyszer csak ezeknek a kijelentéseknek van valódi iránya. És ez pedig azt jelenti, hogy megjelenhet bennünk a remény. Ez a remény akkor már nem csak magunkra irányulhat, hanem másokra, sőt mindenkire, és így érkezünk el a harmadik gondolatig.

Ez pedig, mikor az embert ismerők fölteszik a kérdést: Rendben van, meg-megérint bennünket a remény. A reménység meg-megjelenhet, ámde vannak olyanok, akikben valahogy kihuny a remény, vagy elvész a remény, vagy már elérhetetlenné válik. Ővelük mi történik? És miért van az, hogy valakiben a remény eleven, akkor is, ha itt és most fáj, és van, akikben a remény egyszer csak megtörik? És az embert értők az mondják, azért, mert van, akiben az életerő egy belső forrásból számára elérhető. És mit jelent ez, hogy az életerő belső forrásához képesek vagyunk kapcsolódni? Az azt jelenti, hogy itt és most, és mindig itt, és mindig most, átéljük a cselekvőképességünket. Hogy képesek vagyunk tenni itt és most, bár itt és most nincs, bár itt és most szomjas vagyok, és éhes vagyok, és szenvedek. De még inkább, te itt és most szenvedsz, vagy szomjas vagy, vagy nem tudsz fölöltözni, de a belső forrás segít bennünket abban, hogy átéljük a cselekvőképességünket, az alkalmasságunkat arra, hogy lehet, hogy itt és most így van, de tehetek azért, hogy holnap ne így legyen. Hogy ez most az én kezemben van, és ez így lesz akkor is, ha nehéz, és így lesz akkor is, hogyha sokaknak nehéz.

Ezért a harmadik gondolat így szól. Akik értik az embert, azt mondják, hogy az emberi szívben van egy ilyen forrás. De ennek a forrásnak van néhány jellegzetessége, íze annak a víznek, ami ebből a forrásból fakad. Mégpedig az egyik az, hogy azok tudnak ebből a forrásból meríteni, akik a saját céljaikat egyben látják valami náluk többel. Mert az ember olyan esendő, olyan véges, olyan halandó, és gyarló, hogy az az ember, aki a céljaiban csak magáig jut, előbb-utóbb nagyon gyönge lesz. Pont annyira gyönge, mint amennyire halandó, pont annyira gyönge, mint amennyire öregszik, pont annyira gyönge, mint amennyire megbetegszik. Ezért az az ember marad cselekvőképes, aki túllát saját magán, és a céljait összefüggésbe hozza valaki, valami nála jóval többel.

És hogyha ez így történik, egyszer csak születik bennünk valami, és ez ennek a víznek a másik íze. Ez pedig így szól. Tulajdonképpen akármilyen nehéz itt és most, tudok úgy élni, ahogy érdemes. Akármennyire is szenvedek itt és most, élhetek úgy, hogy azt mondjam: ezért érdemes embernek lenni. És amikor bármelyikünk úgy él, hogy maga előtt azt mondhatja: „Én most úgy élek, ahogy érdemes.”, egyszer csak számára megnyílik a reménység ajtaja, és akármilyen nehéz most, cselekvőképes lesz a jelenben. Mert amikor úgy fekszem le, hogy ma is úgy éltem, ahogy érdemes, akkor lesz erőm, hogy úgy éljek holnap, ahogy érdemes.

Tegnap nagyon sok száz kilométert vezettem, kicsi falvakon keresztül, szinte egész Nógrád megyén átmentem. Tulajdonképpen csodás, és lenyűgöző volt, ahogy a kicsi falukban menve az út mellett a temetőkben ezer kicsi fény, sok száz fény, következő falu, sok száz fény, következő falu, megint sok száz fény. Arra gondoltam, hogyha nem lenne Mindenszentek, nem lenne Halottak napja, nem is látnám, hogy ott van valami. Néha meg kell gyújtani ezeket a gyertyákat, hogy világos legyen számunkra, hogy itt van valami, hogy itt van valaki, hogy itt vannak valakik. Ezért Mindenszentek ünnepe, és természetesen, ahogy a halottjainkra is gondolunk, talán valami ilyesmi, hogy meggyújtjuk ezeket a kicsi mécseseket azért, hogy számunkra is tudatos legyen: „Hát azért, tudjuk, hogyan érdemes élni.” Néha elboríthat bennünket a sötétség, és elvesztjük a lépést, hogyan érdemes élni, de most meggyújtjuk a kis mécseseket, és látjuk, óh, nem vagyunk egyedül. Milyen sokan vannak, nem csak a szeretteink, hanem a szentjeink. És ahogy látjuk ezt a sok pici fényt, a szentekből áradó fényecskéket, ah, valahogy utat mutat számunkra a jövő felé, és az erőt ad a jelenben.

Ezért a záró gondolatom így szól. A Mindenszentektől eljutni a saját szeretteinkig, őértük imádkozva, az Isten jóindulatába ajánlva őket. Aztán valahogy visszavezet bennünket a fény a Mindenszentekig, és Istenig, aki olyan sok jó ötlettel ajándékoz meg minket, hogy hogyan érdemes itt, ezen a Földön élni.

A Miatyánk előtti gondolat

Imádkozhatunk most azért, hogy bennünk az út a jelen, és a jövő között világos legyen. Nem azért, mert tudjuk minden esetben, hogy mit kell tennünk, főképp pedig azt nem, hogy mi vár ránk. De amit elég jól tudhatunk, az, hogy akármit is kell tennünk, hogyan kell csinálnunk. Imádkozhatunk most azért, hogy azt, hogy hogyan is csináljuk az életet, azt lássuk nagyon tisztán és egyértelműen, mert az segít majd bennünket akkor, amikor nem tudjuk pontosan, hogy mit kéne csinálnunk. Miatyánk…

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."