23880 ima található a honlapon, összesen 31963 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései
    Hetente frissül

    Kakucs Szilveszter 

    Ferences szerzetes-papként szolgálja Istent és embertársait Felső Háromszéken az esztelneki ferences kolostorban és templomban.

    http://frszilveszter.blogspot.hu/

    Szilveszter Barát elmélkedése Célozd meg a mennyet és a földet is megkapod melléÉvközi 13. hét kedd

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    28
    Szilveszter Barát elmélkedése Célozd meg a mennyet és a földet is megkapod mellé Évközi 13. hét kedd

    Szentírási rész: Mt. 10, 37-42

    A mai evangéliumi részletben az örök boldogságról és annak elérési módjáról tanít bennünket az Úr Jézus. Az ember valódi boldogságát az Istennel való személyes találkozásban, személyes kapcsolat megélésében érheti el, valósíthatja meg.
    „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám”(10, 37) - hallottuk Jézus szavát az evangéliumban.
    Ezek a meghökkentő szavak nem a vérségi kötelékek vagy a rokoni és baráti kapcsolatok öncélú tagadását jelentik, hanem a Biblia sajátos beszédmódjának keretében arra figyelmeztetnek, hogy megfelelő módon kell látnunk és megvalósítanunk az értékek rendjét. A vérségi köteléket vagy más emberi kapcsolatokat nem szabad Isten országa elé helyeznünk, mert csak az Istennel való személyes találkozás, a vele való jó kapcsolat megélése tehet bennünket hiánytalanul boldoggá.

    Jézus követése tudatos beleegyezést kíván meg, ami pedig a teljes, minden más szeretetnél nagyobb szeretetben fejeződik ki. Jézust jobban kell szeretni a szülőknél, a gyermekeknél, jobban önmagunknál, sőt az életünknél is. Ez természetesen nem jelenti a családi vagy a testvéri szeretet megtagadását – ami egyébként ellentétben lenne Isten törvényével –, hanem azt, hogy soha semmiféle teremtmény szeretetét nem helyezhetjük a Krisztus iránti szeretet elé.

    Ne értsük félre, Jézus nem vetélytársa akar lenni szeretteinknek, nem azt várja, hogy megtagadva a szüleinkhez fűződő gyöngéd, mégis oly erős szálakat, s őt tegyük szívünkben apánk, anyánk helyére. Hiszen Isten oltotta belénk a gyermeki érzületet azok iránt, akiknek életünket köszönhetjük, s tőle származik a parancs is: tiszteld atyádat és anyádat.
    De ugyanaz az Isten, aki ezt a parancsot adta, írta elő azt is, hogy: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. Itt nem az érzelmi kötödés különböző fokozatairól van szó, hanem a szeretet két minőségéről, melyek közül az egyik a test és vér diktálta, ösztönös szeretet, a másik viszont az ember természetfölötti hivatása, Istenre való képessége.
    Nem a gyermeki ragaszkodásról, hanem a túlságosan földi kötödésről jelenti ki a mi Urunk, hogy akadálya az ő követésének, mert meggátolja az első és legfőbb parancs teljesítését, és gúzsba köti teljesen emberségünket.

    Az evangéliumi szakasz szerint a valódi boldogság elérésének útja a kereszthordozás. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt - mondja Jézus.
    E kijelentésben kétszer szerepel az élet szó: egyik esetben a földi életet jelenti, a másikban a mennyei boldogságot, az örök életet. Ha Jézusért elveszítjük földi életünket, vagyis ha el tudunk szakadni az e világ értékeitől és ilyen értelemben vállaljuk a keresztet, elnyerhetjük a maradandó életet.
    A kereszthordozással valódi boldogságunk születését munkáljuk. És itt nem csupán saját boldogságunkról van szó, hanem másokéról is: a keresztet hordozó tanítvány ugyanis a jézusi megváltást közvetíti embertársának. Ezért mondja Jézus: aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.

    Amikor az életkörülmények válaszút elé állítanak, s választanunk kell a Teremtmények vagy Isten, illetve bűnös szenvedélyeink kielégítése vagy Isten parancsának megtartás, vagy a kényelem, a megszokás és Krisztus radikális követése között, a kereszténynek mindig határozottan kell választania, még ha ez a döntés szívétől kemény áldozatot kíván meg.
    Különben is az ember akkor lesz képes arra, hogy embertestvéreit és saját rokonait jobban szeresse, amikor szívét teljesen Krisztusnak adta, ugyanis csak a természetfeletti szeretet tudja átlépni az önzés gátjait és megszabadítani az én központúságtól, vagyis attól, hogy állandóan magam körül forogjak és csak az orromig lássak.
    Jézus figyelmeztetése, hogy tanítványának fel kell vennie keresztjét és őt követnie, legnagyobbrészt az önzés, a helytelen önszeretet leküzdését jelenti: az egoizmus ugyanis, amikor akadályozza Isten szeretetét, ugyanakkor meggátolja a felebarát, sőt a családtagok igazi szeretetét is.
    Itt említhetnénk példa gyanánt a hamis szülői szeretetet, amely annyira a gyermeke javát, boldogulást akarja, hogy az a gyerek lelkileg sérültté válik, nem egy esetben az öngyilkosságba menekül, vagy jobbik esetben elhagyja a családi hajlékot. Igazában ennek hátterében az áll, hogy a szülő gyermekében szeretné megvalósítani önmagát, valóra váltani kudarcba fulladt álmait, helyre hozni saját hibájából elrontott életét, függetlenül attól, hogy gyerekének mi a jó és mire van képessége. Sok szülő pontosan emiatt képtelen szabadon engedni gyermekét, érdekmentesen, önzetlenül segíteni annak kibontakozását. Ezért van az is, hogy sokszor a felnőtt, családot alapított gyerekek életét is meggondolatlanul irányítani akarják, csupa jó szándékból állandóan beleavatkoznak gyerekeik családi életében, s így megkeserítik azok életét, sőt önmagukat is boldogtalanná teszik…
    De, ehhez hasonló példát hozhatnánk a házasság területéről is, amikor a hitvestárs szeretetből annyira akarja a másik javát, boldogulását, hogy az belefullad ebbe az idézőjelbe tett szeretetbe. 


    „Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki viszont elveszíti értem életét, az megtalálja”(39), mondja Jézus. Ha az ember szívét teljesen Krisztusnak adja, a szeretet isteni képességével gazdagítva kapja vissza: amikor pedig lemond önmagáról, sőt életéről is, akkor Krisztusban megtalálja az igazi életet, az örök életet, amit senki el nem vehet tőle. Ezért mondja C. S. Lewis: „Célozd meg a mennyet, és a földet is megkapod mellé; célozd meg a földet, és egyiket sem kapod meg.”

    Az Úr kevesektől kívánja meg, hogy szeretetüket életük odaadásával tanúsítsák, mint például Szent Maximilián Kolbe atyától, aki képes volt az Auschwitzi koncentrációs táborban életét adni a fiatal családapa helyet, azt azonban minden kereszténytől elvárja, hogy a Krisztus követésben soha meg ne hátráljon semmiféle áldozat előtt.

    A szentleckében Pál apostol az mondja, hogy meg kell halnunk mind annak, ami elvon az Úr nagylelkű szolgálatától, lemondani mindenről, ami veszélybe sodorná életünkben Isten abszolút elsőbbségét, a szeretetének juttatott első helyet. A keresztény csak így lehet Krisztus hűséges tanítványa, csak így lehet társa halálában és életében. Az apostol szerint a keresztény: „halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, élve azonban Istennek él. Ezért tekintsétek magatokat úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban”(10-11).
    Ugyanez áll a kereszthordozástól való húzódozásra és saját életünk megtalálásának vágyára is. Ha magunk akarjuk megvalósítani önmagunkat, nem önmagunkká válunk, hanem csupán szánalmas torz, csonka személyiségeké. Azon kell dolgoznunk, hogy Krisztust valósítsuk meg életünkben, azaz formálódjunk az ő képére és hasonlatosságára.
    Ennek kifejezője a kereszthordozás, mely nem egy súlyos teher kénytelen-kelletlen cipelését jelenti, hanem a legszemélyesebb szenvedést, amelyet szeretetből vállalunk. Ez a legnagyobb emberi tett a földön, erre kaptuk a szabadságunkat, ez ad súlyt létezésünknek.

    Ha hirtelen csapásként rám zúdul a kényszerű testi-lelki fájdalom, az még nem kereszthordozás. A kereszthordozás ott kezdődik, amikor tartalmat, értelmet, értéket adok a szenvedésnek azzal, hogy Krisztus keresztjével egyesítve, az ő szenvedését kiegészítve, szeretettel viselem. S akkor megtapasztalom, hogy a kereszt nem megnyomorít, hanem fölemel, s alkalmassá tesz az Isten műveiben való részvételre.

    A szentmisén gondolkodjunk el kissé az evangéliumi részlet tanításán. Kérjük Istent, tisztítsa meg látásunkat, hogy mindennél többre tudjuk becsülni a Vele való találkozást. És kérjük tőle az erőt a kereszt vállalásához abban a reményben, hogy kereszthordozó életünkkel önmagunk és mások üdvösségét szolgáljuk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Mit ér az ember, ha keresztény?Évközi 12. vasárnap

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    20
    Szilveszter Barát elmélkedése Mit ér az ember, ha keresztény? Évközi 12. vasárnap

     

    Szentírási rész:  Mt 10, 26-33

    Szent Máté evangéliumát tanulmányozva könnyű felismerni, hogy megírása idején, az első század 70-es, 80-as éveiben, az evangélium hirdetése egészen más körülmények között történt már, mint Jézus napjaiban. Jézus tanítványai ekkor már régen nem csak Palesztinában, zsidók között hirdették a megváltás örömhírét, hanem messze földre, távoli országokba eljutva, sokféle nép és nemzet körében, más kulturális, társadalmi és politikai viszonyok között.
    Egy vonatkozásban azonban mit sem változott a helyzet: erre a korra éppúgy igaz, mint Jézus működésének idejére, hogy az evangéliumot hirdetni olykor veszélyes vállalkozás. Meg nem értéssel, gúnyolódással, zaklatással, üldöztetésekkel kell számolnia annak, aki terjeszti a keresztény hitet, sőt sokszor még az élete is kockán forog. Ez derül ki a Máté-evangélium 10. fejezetéből, ahonnan vettük a mai evangéliumi szakaszt is, és ahol arról olvashatunk, hogy, hogyan tanította, milyen tanácsokkal látta el Jézus a kiválasztott tizenkét tanítványt, mielőtt útra bocsátotta volna őket:
    Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé... (10,16); helytartókhoz, királyokhoz hurcolnak benneteket... (18.) Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt... (22.) Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet... (26.).
    Igen. Veszélyes vállalkozás volt, és az is maradt Jézus követése, Jézus tanításának hirdetése, az általa megalapított Isten országának az építése, de sajnos nem csak a távoli országokban lévő pogányok, vagy nem hívők között, hanem sokszor a közvetlen környezetünkben élő, magukat kereszténynek vallók, vagy a hitet felszínesen gyakorló, olykor templomba járók között is.
    Más-más módon, de minden időben, tehát ma is ellenállással, gúnnyal, megvetéssel, üldözéssel kell számolnia annak, aki ezt az ügyet szolgálja, aki megpróbál az evangélium szerint élni. Aki megpróbálja az evangéliumi, a keresztény értékeket képviselni és védeni, mint amilyen a papi nőtlenség a katolikus egyházban, a házasság előtti tisztaság, az özvegyi sors krisztusi tanítás szerinti megélése, a házasságban való hűség, a házasság felbonthatatlansága, a házasság intézménye, a férfi és nő mindhalálig tartó életszövetsége, a megfogamzott magzat joga az élethez, az idős és beteg ember joga a természetes halálhoz, az igazsághoz, a lelkiismereti szabadsághoz való jog stb.
    Aki ma, ezen értékek mellett kiáll, mint ahogy tette korunk nagy pápája, Szent II. János Pál, vagy utóda Benedek pápa, illetve teszi azt a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa és a többi elkötelezett, öntudatos keresztény, azt lemosolyogják, azt maradinak mondják.

    Vajon miért nem fogadja a világ kitörő örömmel Isten kinyújtott kezét, a megváltás felajánlott lehetőségét, Krisztus örömhírét? Örök rejtély marad ez számunkra, csak sejtjük az okát, de nem értjük.
    Vajon örül-e a jég a nap melegének? Szereti-e a szikla a hasadékban növekvő fa gyökerét? A szikla nem akar termőtalajjá morzsolódni, a jég nem akar éltető, szomjat oltó, üde vízzé válni.
    Nos, aki Krisztus-követő akar lenni, annak mindezzel számolnia kell. Aki Jézus nyomába lép, nem diadalútra indul, hanem keresztet kap a vállára: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám” – jelenti ki Ő (38). Jézus mindezt világosan megmondja követőinek, nem köntörfalaz, nem csapja be őket. És a jézusi tanítást tolmácsoló evangélista sem, aki szemmel láthatóan egy csokorba gyűjtötte az erre vonatkozó jézusi mondásokat. Mert saját korának is szembesülnie kellett ezzel, és a keresztények minden nemzedékének.
    Ha mindez így van, akkor tulajdonképpen meglepő, hogy mégis mindig vannak apostolok, evangélisták, tanítványok, Jézust hirdetők és Jézust követők.
    Azért van ez így, mert mindez – a meg nem értés, a gúny, az üldöztetés, a kereszt hordozás – csak az érem egyik oldala, a másik a megtalált élet, a boldog örök élet. Mert Jézus azt is mondja tanítványainak: Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, és aki elveszíti az életét értem, megtalálja azt. 


    És mindig vannak és lesznek, akik elhiszik, sőt megtapasztalják ennek a kijelentésnek az igazát.
    Mindig vannak és lesznek, akiket megnyugtatnak, sőt bátorítanak Jézus szavai: Ne féljetek tőlük! ... Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni… Nektek még a hajszálaitok is meg vannak számlálva a fejeteken… Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van… 


    Különben is miért kellene félni az emberektől? Döntéseinket meg kérdőjelezhetik, lázíthatnak, háborgást kelthetnek, kinevethetnek, üldözhetnek, kifoszthatnak, bebörtönözhetnek, sőt meg is ölhetnek, még sem ez az igazán rossz, nem ettől kell félni, hanem attól: „aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja”.

    A hívő ember bizonyos esetekben választásra kényszerül: az emberektől félve vagy megtagadja hitét és kárt szenved a lelke, vagy attól félve, hogy örökre elszakad Krisztustól, súlyos károkat vállal, sőt a fizikai halált is, és így biztosítja magának a boldog örök életet.
    Az Isten iránti szeretet legnagyobb tette, a vértanúság, ami kötelező minden keresztény számára, amikor ennek elutasítása a hit megtagadását jelentené.

    Jézus tehát nem vezeti félre követőit, nem hallgatja el a követésével együtt járó megpróbáltatásokat, de olyan ígéretei is vannak, amelyek miatt érdemes vállalkozni erre a nyilvánvalóan küzdelmes és nehéz útra. Ígéri a sérthetetlenséget, saját tanúságtételét az Atya előtt, és az élet, a boldog örök élet megtalálását. Sérthetetlenséget és oltalmat ígér, de nem a testnek, hanem a léleknek…

    Érdemes jobban odafigyelni az Úr Jézus példázatára. A verebekről nem azt mondja, hogy egy sem hull a földre közülük, hanem, hogy „Atyátok tudta nélkül” – nem történik ez.
    A verebek a földre hullnak, mert ők csak testből állnak, mi azonban sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi test és lélek vagyunk. Ha tehát Isten törődik a verebekkel, hogyne törődne velünk még sokkal jobban, hogyne mentené ki lelkünket a halál hatalmából?

    Manapság a verébnek nincs tarifája, és az embernek is csak a biztosítónál, s ott is csak egy bizonyos korig.
    Mit ér az ember, ha keresztény? Jézus épp erre válaszol: sokat. Nagyon sokat, mert, ahogy ő mondja: meg fogja vallani Atyja előtt, mindazokat, akik nem szégyellték őt és tanúskodtak róla az emberek előtt. Ő maga akar kiállni tanítványai mellett az Atya előtt, megvallani őket, tanúsítani hozzá való hűségüket, mellette való kitartásukat.

    Ha ugyanis elfelejtettük volna: a keresztény az, aki magatartásával, életvitelével, s ha kell, szavával megvallja, vállalja, Krisztust az emberek előtt.

    És nem csak a hozzá hasonlóan gondolkodók között, a templomban, hanem az élet minden területén, a politikai életben éppúgy mint az egyszerű hétköznapokban. A családi életben éppúgy mint a munkában, az utcán vagy a szórakozó helyen. És itt nincs apelláta, magyarázkodási lehetőség. Jézus kijelentése egyértelmű, „de ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt”.

    Olykor mi is meg nem értve, gondoktól, szenvedésektől gyötörten jövünk a templomba szentmisére, kiszolgáltatva a test ösztöneinek, gyengeségeinek, a világ és a gonosz szellemi erők kísértéseinek. Ennek következtében időnként bukdácsolunk és elesünk, de nem akarunk a földön maradni, a bűnben fetrengeni.
    Szabadulásért kiáltunk, mint Jeremiás próféta, tudván, hogy az Uram irgalmazz után a Dicsőség következik, majd pedig a Szent vagy, szent, és a szentáldozásban Istennel találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, s fölragyogtatta a halhatatlan életet mindazok számára, akik megvallották őt a földön.
    A felszínen, persze tovább folytatódik a küzdelem, a bűn és a kísértés világa újra és újra utánunk nyúl, de eleven tapasztalatunk lesz arról, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem” (Róm 5, 20).

    Íme, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is - mondta egykor Isten a választott népnek, miután az élet törvényeit kihirdette Mózes által (MTörv 30,15). Ezt mondta Jézus által is Izraelben, így szólt Szent Máté evangéliuma által a nemzetekhez - és ezt mondja ma nekünk is.
    Miként Jézus kortársai és Máté olvasói, mi is választhatunk: megvallhatjuk, vagy megtagadhatjuk Krisztust. De tudnunk kell, hogy nem sántikálhatunk kétfelé, csak az egyik úton járhatunk.

    Az Esztelneki Madonna közben járására adja Isten, hogy az az út, amelyen járunk, az a Krisztus által járt és mutatott út legyen, amely az örök életbe, az örök boldogságba vezeti mindazokat, akik készek őt megvallani az emberek előtt. Ámen!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseÉvközi 11. vasárnap

    Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    14
    Szilveszter Barát elmélkedése Évközi 11. vasárnap

    Szentírási rész:  Mt 9,36 - 10,8

    Isten a választott néppel kötött szövetség alapjául ezt a kikötést tette: „Ha hallgattok szavamra... az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket..., papi királyságom és szent népem lesztek.”(Kiv 19,5-6).

    Isten a választott népet papi küldetéssel és közvetítő feladattal bízta meg: a hitnek és az üdvösségnek általa kell eljutnia az egész emberiséghez. Az Újszövetségben ez a feladat az Egyházra, Isten újszövetségi népére vár. A keresztség minden hívőt arra kötelez, hogy ne csupán személyesen élje a hitet és a megkapott kegyelmet, hanem sugározza is azt szét maga körül, hassa át vele a világot. Ezért mondja Péter apostol: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok”(1 Pét 2,9).

    Az általános papság mellet - amelyről Péter apostol beszél és amelynek tagja minden megkeresztelt ember -, Jézus alapított egy másikat is, a szolgálati papságot, erre bízta a tanítást és a szentségek kiszolgáltatását. Erre választotta ki először a tizenkettőt és adott nekik küldetést. „Összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget”(10.1). Jézus saját küldetésében részesíti őket, és hatalmat ad annak teljesítéséhez. Nekik is azt kell hirdetniük, hogy „Közel van a mennyek Országa” (7), szavaikat pedig mint az Ő esettében is, csodák igazolják majd.

    Jézust az emberek iránti részvét vezeti, amikor apostolainak küldetést ad. A részvét, ugyanis, „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk”(Mt 9,36).

    A cselekvő, segítő részvét a szeretet egyik legszebb fajtája. Az egyház sohasem mondott le erről a történelem folyamán. Mindig szívügye volt a szegények, a betegek, a leprások, a testi és szellemi fogyatékosok istápolása, ezért alakultak például a betegápoló szerzetesrendek. - A helyi egyház sem mondhat le erről, mert akkor méltatlan lenne krisztusi küldetéséhez…

    Jézust azonban nemcsak a részvét vezette az apostolok küldetésében, hanem elsősorban az üdvözítés szándéka. A messiási szándék. Erre mutat a bevezető kép: az aratás, amely mindig a messiási idők, a „végső idők” szimbóluma volt. Az aratás valóban az üdvözítés „végső ideje”, amikor a Gazda szétválasztja a jót a rossztól, és a jó gabonát csűrébe gyűjti. Ne zavarjon meg minket az, hogy Jézus az apostolokat most csak „Izrael házának elveszett juhaihoz” küldi (6). Mert az üdvösség egyetemes kibontakozásában üdvtörténeti sorrend valósul meg. Tehát nem annyira más népek kizárását jelenti ez a megszorítás, hanem inkább Isten hűségét választott népe iránt. Hiszen Izraelt választotta kiváltságos, papi népnek, ezért neki ajánlja fel először az üdvösség zsengéit. De később, feltámadása után minden nemzethez és néphez küldi apostolait.

    A mai egyház küldetése is az egész világhoz szól, de ebből az egész világból mi egyes keresztények csak egy részletet tapasztalunk meg, amelyben forgolódunk, élünk és dolgozunk. Éppen ezért a körülöttünk lévő világ üdvösségéért kell elsősorban munkálkodnunk, a közelünkben élő embereket, saját népünket, családunkat kell először szolgálnunk. „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért” (Mk 10,45). Jézus azért jelenti ki ezeket a szavakat, hogy figyelmeztesse az apostolokat és általuk minden Krisztus hívőt, hogy mindaz, aki Őt akarja követni az a szolgálatra kapott meghívást.

    De mit jelent konkrétan, hogy szolgálatra kaptunk meghívást? Azt jelenti, hogy bátran kilépünk önmagunkból és a másik ember felé fordulunk, hogy felhagyunk önmagunk önző érdekeivel és arra törekszünk alázattal, hogy mások hasznára legyünk. Háttérbe szorítjuk saját magunkat, ahogy Jézus mondja: aki nem hal meg, az nem fog élni.
    Ez a keresztény szeretet-szolgálat, amely a teljes ember, minden ember totális szolgálata. Szent Pál szerint ez azt jelenti, hogy éjjel és nappal az emberiség valós szükségleteire gondolunk és arra, mit kellene tennünk, hogy hasznosabbak legyünk felebarátaink számára. Ez a szolgálat minden ember felé fordul. Ennek a világnak összes férfiainak és asszonyainak szükségletei felé, a kenyértől a húsig, a vigasztalásig, a közbenjárásig, a beszédig.

    A kiválasztás kezdeményezése mindig Istentől származik. A kiválasztást se Izrael, se a Tizenkettő esetében nem a személyes érdemek indokolják, hanem egyedül Isten akarata. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16) - mondja Jézus apostolainak. Az ingyenes választottság a kiválasztottban különleges felelősségtudatot ébreszt. Nem lehet félelem nélkül olvasni a Tizenkettő névsorát, amely Iskarióti Júdás nevével végződik. Ha Isten hűséges választásához, vagyis Izraelt bűnei ellenére mindig választott népének tekinti, és Júdást sem űzte ki az apostoli testületből áruló tervei miatt, világos, ahhoz, hogy minden isteni hívás gyümölcsöző lehessen, a legtökéletesebb hűséggel kell rá válaszolni.

    A mai meghívottak - az általános és szolgálati papság tagjai -, még nagyobb felelősséggel rendelkeznek, mint a régi Izrael, mivel papságuk Krisztus, az egyetlen igaz Pap papságára épül, aki pedig feláldozta magát a világ üdvösségéért. Krisztus, aki Istent kiengeszteli az emberrel, az alapja minden papságnak, ugyanakkor ő adja meg az erő és a hűség kegyelmét.

    Most a legszentebb áldozat bemutatásának keretében, kérjük a szentségi Jézustól azt a kegyelmet, amelynek segítségével isteni hívására és küldésére nap, mint nap hűséggel tudjunk válaszolni. Készséges szolgálatunkkal pedig sugározhassuk az Ő emberszerető jóságát a minket körül vevő világba.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseSzent Antal ünnepe

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    13
    Szilveszter Barát elmélkedése Szent Antal ünnepe

    Diogenesz, a görög filozófus fényes nappal lámpával kereste az igaz embert. Nem azért tette, mert elborult az elméje és nem tudta, hogy mit tesz. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit akar üzenni kortársainak. Ő úgy találta, hogy még fényes nappal, lámpával sem lehet igaz embert találni.

    Mindennapjaink gyötrő kérdése, hogy milyen az igaz ember? Van-e példakép, akire felnézhetünk, akinek élete eligazítást ad, akinek a tanácsai segíthetnek és imájában bízhatunk?

    A hívő ember nem lehet ennyire borúlátó. Tudja, hiszi és vallja, hogy a szentek között számtalan igaz embert talál, s köztük az egyik legnagyobbat Páduai Szent Antal személyében. Ma felnézünk rá, tanulni akarunk tőle, közbenjáró imájától sokat remélünk.

    Mindennapjaink elfoglaltsága közepette igényünk van az olyan pillanatokra amikor lelkileg töltekezhetünk, szükségünk van az olyan helyekre ahol rátalálhatunk igazibb önmagunkra és testvérként élhetünk együtt másokkal.

    Páduai szent Antal ünnepe ilyen lehetőséget kínál. A lelki feltöltődésnek nincs alkalmasabb ideje, mint az Úr Jézussal való találkozás egy ünnepi szentmisében, a szentáldozásban. A templomnál jobb helyet nem találunk az imádság számára, ahol ilyen nagy égi pártfogót tisztelhetünk, mint szent Antal. Egy ilyen szép ünnepnél jobb lehetőség nem kínálkozik arra, hogy Isten népeként, testvérként legyünk együtt.

     

    Szent Antal nagyságát már a szentmise kezdőéneke aláhúzza - „Az Úr lelke van rajtam, Ő kent fel, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” Akin az Úr lelke van, az nagy lélek. Szent Antal ilyen volt és e lelki nagyságból pártfogolja azokat, akik szegények.

    Szegény az akinek hiányzik valami, aki hiányt szenved. A legszegényebb az akinek életéből Isten hiányzik, aki Isten kegyelmének hiányában szenved.

     

    Antalt, az tette nagy szónokká, hogy tudatában volt annak, hogy az ige tápláló ereje enyhíti azt az éhséget és szomjúságot, amely Isten után vágyik. Annyira ismerte a Szentírást, hogy IX Gergely pápa a Szentírás szekrényének nevezte. Beszédei után az emberek tódultak, hogy szentgyónást végezzenek.

     

    A gyümölcsök árulkodnak arról, hogy amit hirdetett azt tetteivel húzta alá, azért volt olyan nagy hatása szavainak.

    Szent Antaltól ma is tetteket, csodákat várunk, szeretnénk a legrövidebb utat választani, a legkevesebb erőfeszítéssel nagy ajándékokban részesülni.

    Az igaz, hogy a szentek közbenjáróink Istennél, így szent Antal is, de egyben nevelnek, tanítanak is minket.

     

    Szent Antal mély hitre, Istenhez való ragaszkodásra akar nevelni bennünket. Az lenne a legnagyobb csodája, ha keresztényibbek lennénk, jobbakká válnánk a mindennapi életben.

    Az Úr Jézus is mielőtt meggyógyította a betegeket hitet kért tőlük. A vakon születettől azt kérdezi hiszel-e az Ember Fiában? Ő visszakérdezett: ki az Uram, hinni akarok benne?

    A hit maga is tett. Elsősorban önátadást, ráhagyatkozást jelent Istenre és csak másodlagosan jelenti egy-egy hitigazság igaznak tartását.

    Az evangélium szerint a hit nem valami érdekfeszítő tapasztaláson nyugszik, hanem nyitottságot jelent Jézus iránt. Bekapcsolódást jelent abba az életformába amit Ő kínál fel nekünk.

    Szent Antal őszintén, mélyen ragaszkodott az Úr Jézushoz. Ennek jutalmaként kapta meg a nagy kegyelmet, hogy karjaiban tarthatta a kis Jézust, ahogyan szobrokon, képeken ábrázolni szokták. Nekünk is őt kínálja fel életünk Urául.

     

    Érdekes, hogy szent Antal ünnepe világszerte tömegeket mozgat meg, már az előtte lévő nagy kilenced is. Lényegesen többen vesznek részt ilyenkor a szentmiséken, mint szokásos és számtalan kéréssel ostromolják a szentet.

    Mit is kellene kérnünk leginkább szent Antal imájára?

    - Kérnünk kellene, hogy munkánk és törődésünk értékessé változzon, hogy küzdelmeink gyümölcsöt hozzanak, szenvedésünk ne legyen hiábavaló.

    Kérnünk kellene, hogy több legyen a megértés, az egység, a béke....és még sok minden, ami ki nem mondott vágyunk és csak a szívünk mélyén él.

    Mi fizikailag nem tarthatjuk az ölünkben Jézust, mégis megtörténhet a csoda, lelki karjainkkal mi is átölelhetjük a Szentségi Jézust a szentáldozásban.

    Kérjük mindehhez kedves szentünk közbenjáró segítségét, hogy egyéni és közösségi életünkben méltó gyümölcsöket hozzon ez az ünnep és egész keresztény életünk.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Isten szeretete képes megváltoztatni bennünketSzentháromság vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    07
    Szilveszter Barát elmélkedése Isten szeretete képes megváltoztatni bennünket Szentháromság vasárnapja

    Szentírási rész: Jn 3, 16-18 
     

    Három gondolatot szeretnék átelmélkedésre ajánlani a mai ünnepen 

    Első gondolat: A keresztény embernek egyetlen célja lehet: a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése, dicsérete

    A keresztény ember életének, Isten-tiszteletének, liturgiájának, imájának egyetlen célja lehet: a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése, dicsérete. A többi cél mind belefoglaltatik ebbe az egy, nagy Célba, és igazából ebben bontakozik ki, valósulhat meg és hozhat gyümölcsöt az ember, az emberiség javára.

    Minden imádságot a Szentháromságos Egy Isten nevében kezdünk és fejezünk be. A papi, szerzetesi zsolozsmában, a zsoltárok végén is fölcsendül a Szentháromságos Egy Isten fölségének dicsőítése az úgynevezett kis doxológiában, a „Dicsőség az Atyának...” kezdetű imánkban. A szentmisében a „Dicsőség a magasságban...” kezdetű nagy doxológiában csendül föl Isten fölségének dicsőítése. De tetten érhetjük a Hiszek-egyben, a Szent vagy szentben, vagy a nagyobb ünnepek alkalmával a Te Deumban, a Téged Isten dicsérünk – kezdetű hálaadó imánkban is.

    Voltaképpen a karácsony, húsvét, pünkösd titkáért is az egész Szentháromságot illeti a hálaadás és imádás. Már a X. század óta elterjedt szokás az Egyházban, hogy a két nagy ünnepi időszak lezárása után külön ünnepet szentelünk a Szentháromság tiszteletére.

    Második gondolatunk: Isten lényege a Szeretet.

    Szentháromság vasárnapján, a Szentháromság titkát ünnepelve felismerhetjük, hogy Isten nemcsak végtelen hatalom, hanem az ő lényege a Szeretet, és ez a szeretet nemcsak a Szentháromságon belül mutatkozik meg, hanem kiárad teremtményeire is. Ezt az igazságot a mai evangéliumi szakaszban az Úr Jézus Nikodémusnak így fogalmazta meg:  „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16.)

    Az emberiség megváltásának a forrása az Isten emberek iránti szeretete. A megváltás művében minden értünk, a mi üdvösségünkért történt. Erről a szeretetről tanított Jézus, erről tett tanúbizonyságot halálával, és reményeink szerint ezzel az irgalmas szeretettel találkozunk majd halálunk pillanatában is.

    Milyen felszabadító és boldogító érzés, ha felfedezzük ezt a szeretetet, és rácsodálkozunk a végtelen isteni irgalomra. Ha igazából rádöbbentünk eme isteni szeretetre, akkor a felfedezés pillanatától kezdve állandóan arra fogunk törekedni, hogy viszonozzuk ezt a szeretetet.

    „Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

    Érdemes csendet teremteni és egy pár percet csak ezzel az egy mondattal foglalkozni, ízlelgetni a szavakat, hogy vajon MIT akar ez mondani ma nekünk, NEKED, NEKEM?

    Van gyermeked? Mennyi pénzért áldoznád fel őt – a legkedvesebb barátod életéért? Ha már végképp meg kellene tenned – nem inkább magadat adnád oda?

    Isten ezt azért tette, hogyha „valaki hisz Őbenne el ne vesszen”. Belegondoltunk már valaha abba, hogyha csak egyetlen ember hisz is ő benne – azért az egyért is megtette volna, leszállt volna a földre és meghalt volna érte a kereszten!

    Hogy személyesebb legyen az egész, próbáljam meg önmagamat belehelyezni ebbe a gondolatba. „Isten annyira szeretett engem, hogy az ő egyszülött drága fiát adta oda értem – hogy el ne vesszek, hanem örök életem legyen!”

    Isten annyira szerette ezt a világot, hogy a saját Fiát küldte el megváltásunkért. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ.

    Igazából ez az igazság, ez a keresztény ember számára az evangélium, a boldogító örömhír!

    Harmadik gondolatunk: Isten szeretete hatékony szeretet, képes megváltoztatni bennünket.

    Ha elhisszük, elhiszem, hogy Isten annyira szeretett engem, hogy az ő egyszülött drága fiát adta oda értem, ha ez az igazság szívemben gyökeret ver, ha meggyőződésemmé válik, akkor képes lesz a három személyű egy Isten megváltoztatni minket: a látásmódunkat, azt ahogyan reagálunk a dolgokra, ahogyan viszonyulunk az emberekhez.

    Bár Istent nem látjuk, szeretetének hatását mégis érzékelhetjük életünk körülményeiben. Szeretete láthatóvá válik, ha tudatosítjuk gondoskodását az embereken keresztül, akik szeretnek minket. Láthatóvá válik, ha belegondolunk, hányszor megúsztuk már bűneink és butaságaink következményeit.

    Mindenekelőtt pedig akkor válik láthatóvá Isten szeretete, mikor átéljük félelmeink feloldódását, szívünk megnyílását szeretetben és együttérzésben mások felé.

    Lehet, hogy néha csalódtunk, mikor szeretetre vágyakoztunk, de szívünk mélyén folyvást ott él és epekedik a szeretet Lelke, Isten Lelke, mely továbbra is teremt és életben tart minket.

    Befejezésül: A kinyilatkoztatás lényege és a mai ünnep üzenete az, hogy Isten a szeretet, s nekünk, az ő gyermekeinek azon kell lennünk, hogy szeressünk és az egész életet a szeretetre, az isteni szeretetre építsük. Az életet azért kaptuk, hogy mások felé irányuljunk, hogy odaadjuk magunkat másoknak, mint ahogy Isten az ő szeretett Fiát adta értünk.

    Mások felé irányulni, de nem azért, hogy meghódítsuk, birtokba vegyük, vagy bekebelezzük a másik embert, hanem hogy gazdagítsuk és növeljük őket a szeretetben, boldogságban. Nem mi magunkért, hanem önmagukért kell szeretni az embereket.

    A Háromságos szeretet arra kötelez bennünket, hogy kizárjuk életünkből, egyrészt a hatalomvágyat, és azt a kívánságot, hogy másokat leigázzunk, bekebelezzünk, kihasználjunk, másrészt a bekebelezettekre jellemző „gyengeség-vágyat” és gyávaságot.

    Akár legbelsőbb személyes életünkről van szó, akár arról, hogy szabadságunkat különböző szinteken: a családban, a munkában, a közéletben gyakoroljuk, minden azon múlik, hogy NE értsük félre a szeretetet.

    Hogy mit jelent szeretni, melyek a szeretet feltételei, következményei és velejárói azt az első Pünkösd alkalmával nekünk ajándékozott Szentlélektől tudhatjuk meg, ha hozzá fordulunk tanácsért, hiszen Jézus ígérete alapján: „az Igazság Lelke, majd elvezet titeket a teljes igazságra”(Jn 16, 12). Ennek köszönhető minden bizonnyal szent Pál apostolnak, a Szeretet himnusza, a korintusi hívekhez irt levélben, amelynek keretében röviden és velősen fogalmazza meg a krisztusi szeretet mibenlétét. Érdemes elolvasni, átelmélkedni, magunkévá tenni.

    Egyedül a Lélek ismeri isten titkát. Ő adja nekünk a segítséget ahhoz, hogy úgy éljünk, ahogyan Isten él, hogy megtanuljunk, úgy szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a legmagasabb létforma, amelyre hitünk szerint eljuthat az ember, ha legalább ajándékként elfogadja, és hajlandó érte megfizetni az „útvámot”: önmaga gyötrelemmel járó odaadását.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseS ki ne szomjaznék? - Pünkösd

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    31
    Szilveszter Barát elmélkedése S ki ne szomjaznék? - Pünkösd

    Szentírási részek: Olv. ApCsel 2,1-11   Ev. Jn 20,19-23

     

    Szent János evangéliumában olvashatjuk, hogy „a (sátoros) ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak.” Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus”(7,37-39).

     

    Jézus itt a legmélyebb vágyainkat szólaltatja meg: szomjúságról beszél. S ki ne szomjaznék? A nagy melegben vízre, s a mindennapokban igazságra, szeretetre, megértésre, megbecsülésre, emberibb életre, arra, hogy életünk értelmet nyerjen.

    Így tekintve, mindnyájan szomjazzuk Őt, akkor is, ha nem nevezzük nevén a szomjunkat. És ekkor a várás egyszerre több: sóvárgás lesz, emésztő vágy, amely betöltésre vár, valamiképpen így voltak az apostolok is az utolsó vacsora termében, amint olvastuk az evangéliumi szakaszban: „Amikor a hét első napján beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak… Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket! - mondta. E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátják bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot”. (Jn 20, 19-23)

     

    Milyen kevéssé látványos ez az elő-pünkösd! Se lángnyelvek, se nyelveken való beszéd… Igaz, nem kellett a bámészkodó turistákból hívőket faragni, amint olvashatjuk az első pünkösddel kapcsolatos leírásban, itt egy félelemtől reszkető, maroknyi, kiábrándult csapatba, az apostolokba kellett erőt, bátorságot önteni.

    Az Úr Jézus nem magyarázkodik az apostoloknak, hogy miért nem kell félniük. Szemrehányást se tesz, hogy az asszonyok szavára nem hittek föltámadásában.

    Jézus azt teszi, ami évezredek óta bevált "recept" sok-sok gyászolónál: a gyászoló feladatot kap, hogy ne sebeivel, ne bánatával, hanem feladatával foglalkozzon. E receptben a küldetés áll: „amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”.

    Milyen hatalmas küldetés, mily nagyhatalommal: „Vegyétek a Szentlelket!” Ember ezt nem bírná elviselni. De amint XVI. Benedek nyugalmazott pápánk mondta beiktatása alkalmából: aki Krisztusban hisz, többé nincs egyedül!

     

    A mai első olvasmány arról számol be, hogy a zsidó pünkösd napján „ugyanazon a helyen” ahol Jézus először jelent meg az apostoloknak, az utolsó vacsora termében, kiáradt a Szentlélek rájuk, és ez által az egész világra. Bár mindezt ismerjük, mégis elég idegenkedve, nehézkesen közeledünk ehhez az ünnephez, mintha nem éreznénk annyira magunkénak, mint a Karácsony, vagy Húsvét ünnepét.

    Talán azért van ez, mert a pünkösdben nem annyira az eseményt, mint inkább a titkot ünnepeljük. Pünkösd misztériumában legfontosabb a harmadik isteni személy, a Szentlélek lényegének megértése, természetesen amennyire ez emberileg lehetséges.

     

    Újra és újra tudatosítanunk kellene, hogy a Szentlélek által is Isten lép közénk – akárcsak a Fiú által –, az ő szeretete fordul az emberek felé. Tehát a Szentlélek a kapcsolatnak a lelke, a megváltás eseményének az állandósítója.

    A Szentlelket az elfelejtett istenként is szokták említeni. Pedig, valójában azt is mondhatnánk, hogy a legistenibb isteni személy és egyben a leglényegesebb is: a Szentháromság személyei közötti kapcsolat és egyben a szeretet és az egység lelke.

     

    S mégis mintha pünkösd jelentősége megfakult volna az emberi szívekben. Pedig benne a közösséggé, az Egyházzá válást is ünnepeljük. Hiszen az apostolok addig csak fizikailag találkoztak a feltámadottal, most önmagukban élhetik meg a feltámadás valóságát.

     

    Pünkösdöt a bátorság ünnepének is nevezhetnénk. Az apostolok, akik gyáván eloldalogtak a halálra ítélt Krisztus mellől, pünkösd után a Lélek erejével, bátran kezdik hirdetni a feltámadott Krisztus dicsőségét és életük kockáztatása árán, a vértanúságot is vállalva tesznek tanúságot a Krisztusba vetet hitükről.

     

    A Lélek a megelevenítő erő. Már a teremtéssel kapcsolatban is megemlíti a Szentírás, hogy akkor „Isten lelke lebegett a vizek fölött”. Vagy amikor „az Úristen megalkotta az embert a föld porából” akkor lelket lehelt belé, s így lett az ember élőlénnyé (Teremtés könyve 2,7).

    A Lélek az, aki az anyagnak értelmet, a céltalan életnek célt ad, és ami összetartozik, azt összekapcsolja, ha az ember igényeli, ha akarja.

    Mintha a mai ember elfelejtette volna azt a képességét, hogy ami valóban összetartozik, mint például - apa és anya, család és gyerek -, azt össze is kapcsolja, de nem csak a látszat, hanem a valóság szintjén is.

    Sajnos való igaz, hogy sok a kapcsolat nélküli, vagy a látszat kapcsolatban élő ember, sokszor az internetnek, a virtuális világnak is köszönhetően, különösképpen fiataljaink között, akik így kiszolgáltatottá válnak, és akiket a reklámok által könnyen lehet manipulálni, vezetni, akár a halálba, az öngyilkosságba is.

    Lélek nélkül, nincs, ami megvédje őket a jóléti társadalom kísértésétől és a virtuális világ csapdáitól. Tudniillik ami örömöt, boldogságot a kapcsolataiban megkaphatna, legyen szó: családi, házastársi vagy baráti viszonyról, azt a kapcsolatok nélküli ember az anyagi javakban vagy a virtuális világban próbálja megtalálni.

    Ezért sokkal fontosabb figyelni a Szentlélek valóságára, hiszen Ő a kapcsolatnak is a lelke.

     

    Mindenki megértheti a pünkösdöt, ha helyesen ünnepli. Vagyis nem pusztán pihenőnapnak tekinti. Az ünnep mindig találkozás, amely módot ad a szembesülésre önmagunkkal, az életünkkel, a mellettünk élő emberrel. Áldásos lenne, ha csendet teremtenénk magunkban, hogy végiggondoljuk, hová is tart az életünk, a közösség élete, amelynek tagjai vagyunk, a család élete, amelynek alkotó elemei vagyunk, a falu, a város élete, amelyhez tartozunk. Jó lenne, ha elmélkednénk azon, hogy mit tehetnénk a kapcsolatainkért, a családért, a szeretteinkért, a közösségünkért. Nem feledve, hogy „a Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele”(1 Kor 12, 7).

     

    Gondoljunk Máriára, a Boldogságos Szűzanyára, aki szívébe véste a pásztoroktól hallott szavakat és „el-elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19.51).

     

    A hit szavainak és igazságainak befogadása, hogy életté, hogy gyümölcsözővé váljanak, a Szentlélek működésével valósul meg és növekszik bennünk – mondta a Szentatya, Ferenc Pápa. Ebben az értelemben tanulnunk kell Máriától, újból át kell élnünk „igenjét” – maradéktalan készséget kell mutatnunk arra, hogy befogadjuk az Isten Fia által küldött Szentlelket életünkbe, aki a befogadás pillanatától képes teljesen átalakítani, megújítani azt.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Éppen azért az óráért jöttem!Húsvét 7. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    23
    Szilveszter Barát elmélkedése Éppen azért az óráért jöttem! Húsvét 7. vasárnapja

     Szentírási részek: ApCsel 1,12-14 // Jn 17,1-11a

    A mai szentmise első olvasmányának és evangéliumának közös témája az ima. Az első olvasmányban az apostolok-cselekedete, arról számol be, hogy az apostolok Urunk mennybemenetele után visszatérnek Jeruzsálembe, és az emeleti teremben, ahol együtt szoktak lenni, ahol az utolsó vacsorát elfogyasztották az Úrral, ott a Boldogságos Szűzanya köré gyűlve, imádkozva várják az Úr Jézus által megígért Szentlelket.

     

    Az evangéliumi szakasz Jézus főpapi imájából idéz egy részt. Az Úr Jézus az útólsóvacsora termében mondja el főpapi imáját, hangosan, tanítványai körében, közvetlenül kínszenvedése, kereszthalála előtt: „Jézus szemét az égre emelve így szólt: »Atyám, elérkezett az óra! Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon”(Jn 17,1-2).

     

    Az Úr Jézus életének egyik legmegrendítőbb állomása minden bizonnyal az Olajfák hegyi, ahol szembenéz a nagy választással: életét mentse, maga magát igazolja, vagy az Atya akarata szerint szolgáltassa ki magát azoknak, akik már életére törnek, s ezzel vállalja a biztos szenvedést és a halált. „Most mélyen megrendült a lelkem – mondja az olajfák hegyén. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,27-28).

    Ez Jézus órája, amelyre oly nagyon készült küldetése teljesítésének kezdete óta. Szent János evangélista sokszor említi ezt az órát, amely felé a Mester tudatosan halad.

     

    Jézus gondolatai erre az „órára” irányulnak, kereszthalálának órájára, mert a halál által lép majd be a feltámadás dicsőségébe, vagyis abba a dicsőségbe, amelyben része volt már a világ teremtése előtt. A világba lépve, a megtestesülés által, amikor Pál apostol szavaival élve „szolgai alakot öltött”, megsemmisítette ezt a dicsőséget: most viszont, amikor halálával eltávozik ebből a világból, azt kéri, hogy visszatérhessen ebbe a dicsőségbe.

     

    Halálával azonban nem szűnik meg küldetése, a halál csak az első elengedhetetlen lépés. Ezt egy második követi, nevezetesen a feltámadás, a megdicsőülés. Az önként vállalt halál után a dicsőségesen feltámadott Krisztus dicsőíti meg az Atyát és üdvözíti az embereket, mert hatalmat kapott, hogy örökéletet adjon nekik. Tehát, amikor Jézus főpapi imájában saját megdicsőítését kéri, akkor az Atya dicsőségét és az emberek üdvösségét is kéri.

     

    Az Úr Jézus miután önmagáért imádkozott, apostolaiért és általuk minden benne hívőért könyörög: „értük könyörgök.”

    Az Atyához tartoznak, nem csupán teremtményi voltuk miatt, hanem mivel az Atya apostoli tevékenységre választotta ki őket és e választás után Fiának adta őket. Ezért mondja „a tieid voltak, és nekem adtad őket”(6). Jézus odaadó szeretettel szerette és őrizte őket. Bevezette apostolait Isten titkaiba, átadta nekik az Atya szavát, tanítását, amit ők el is fogadtak: „az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták”(8).

    A távozni készülő Jézus most aggódik értük. Mintha akarata ellenére hagyná őket a világban, ahol ezer veszélynek és harcnak vannak kitéve. Ezért megindító gyöngédséggel bízza őket az Atyára: „értük könyörgök… akiket nekem adtál, mert a tieid… Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád”(9,11). Az apostoloknak itt kell maradniuk, hogy Krisztus küldetését folytassák. Ezért fohászkodik tovább így: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(15).

     

    A világ egyrészt az Isten teremtette kozmoszt, földi létünk színterét jelenti. Másrészt ez a világ az antivilág; a hitetlenség, a gyűlölet és a szeretetlenség központja, a keresztény élet követelményeivel ellentétes és annak ellentmondó világ, ami a bűn birodalmát is jelzi: a Biblia gyakorta úgy beszél erről a világról, mint az istenellenes tényezők összességéről. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanítványait ne vegye el a világból, a világ szónak mindkét jelentésére gondol. A tanítványnak a földi életben kell tanúságot tennie, és itt kell megküzdenie a sötétség hatalmával.

     

    A bűn hatalmával viaskodó tanítvány nem marad támasz nélkül: mert Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanúságtevőit óvja meg a gonosztól. A gonosz nem más, mint a bűnös világ, a személyes sátán, vagyis azoknak az istenellenes tényezőknek az összessége, amelyek személyek vagyis emberek közvetítésével érik el a tanítvány belső világát. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy óvja meg tanítványait a gonosztól, erőt kér számukra, hogy eredményesen tudjanak küzdeni az istenellenes hatalmakkal szemben, és hatékonyan tudjanak együttműködni Isten üdvözítő akaratával.

     

    Az Apostolok-cselekedete arról számol be, hogy negyven nap múlva, amikor Jézus halála által már belépett az égi dicsőségbe, az apostolok ismét az utolsó vacsora termében vannak. A Mester már nincs közöttük, hogy velük és értük imádkozzék, de jelen van Mária, az Istenanya és segíti őket.

    Az apostolok nem felejtették el Jézus imáját, és biztosra vehetjük, hogy magukévá tették. Jézushoz hasonlóan az atya dicsőségét és az emberek üdvösségét kérik, saját maguk számára pedig segítségért könyörögnek, hogy Krisztus hűséges tanúi lehessenek. Így várják a Szentlélek eljövetelét: „egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva… Máriával, Jézus Anyjával”(Csel 1,15).

     

    Azzal a Máriával, akit Isten, mint a reménység gyönyörű képét, szent Fiának anyját, az emberi nem legszebb virágát, állítja elénk. Isten választotta ki ezt a leányt; létének első pillanatától kezdve elárasztotta kegyelmével, és kiszemelte a megtestesült Istenfia, Jézus anyjává. Nem emberi apától született Jézus, így mutatta meg az Isten, hogy bár Jézus valóságos ember, nem az ember önerejének alkotása, hanem az ő szeretetének ajándéka. Úgy volt rendjén, hogy Jézus az „atyám” szóval csak az ő mennyei Atyját szólíthassa.

    Minthogy „Istennél semmi sem lehetetlen”(Lk 1,36), a Szentlélek csodálatos ereje teszi szűzen anyává Máriát. És Mária hisz az Istennek. „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid”(Lk 1,38) - feleli az Isten angyalának.

    Ott áll Mária édes fia keresztfájánál: ő az egyetlen, aki még akkor is, ott is hisz benne. De ott van az apostolok között is, a mennybemenetel utáni napokban, és az első pünkösd napján, amikor mindnyájukra leszáll a Szentlélek.

     

    Nekünk is az apostolokhoz és Máriához hasonlóan kell készülnünk Pünkösdre: imával és jó-cselekedetekkel Istent dicsőíteni, és így felkészíteni szívünket a Szentlélek befogadására, imádkozni az Egyházért és pásztoraiért, s minden ember üdvösségéért.

    Ugyanakkor a világban maradás és a bűn hatalma elleni küzdelem nekünk is feladatunk. És ez a feladat mindenképpen felülmúlja erőinket. Ne feledjük azonban, hogy Jézus értünk is imádkozott, számunkra is kérte az erőt. De nemcsak értük könyörgök – mondja –, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem (Jn 17,20). Ebből az erőforrásból merítve vállaljuk tehát földi létünk valamennyi terhét, harcoljunk a bűn ellen, hogy Isten igazságában megszentelt személyekké válhassunk.

     

    És ne feledjük Mária az Isten szeretetétől elárasztott, a Krisztustól megváltott, a Szentlélektől betöltött ember tökéletes példája, az Egyház legtökéletesebb tagja és mintaképe. Ő a mennyországban sem tétlen: anyai szívébe zárja nemcsak Jézust, hanem valamennyi gyermekét, ezért kérjük: „imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján”. Ámen.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Úgy kell élnünk életünk örökkévalósítható lehessenÁldozócsütörtök

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    21
    Szilveszter Barát elmélkedése Úgy kell élnünk életünk örökkévalósítható lehessen Áldozócsütörtök

    Szentírási részek: ApCsel 1,1-11; Mt 28, 16-20.

    Ha kezünkbe vesszük az Újszövetségi Szentírást és figyelmesen tanulmányozzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy szent Lukács evangéliumát azzal fejezi be, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok Cselekedeteit kezdi (hisz mindkét könyvnek ő az írója): vagyis Jézus mennybemenetelével.
    A Jézusról szóló írás éppen azért az egyetlen igazi örömhír az emberiség számára, mert Jézus a mennyből, az Atyától jött közénk a földre, és emberségünket az Atyához vitte, miközben isteni személyével mindig is az Atyánál volt.

    A Szentlélek alkotta meg Mária méhében az örök Ige, Jézus testét, és a Szentlélek dicsőítette meg ugyanezt a testet, vagyis feltámasztotta, és felmagasztalta az Atya jobbjára.

    Szent Lukács két könyve abban is megegyezik, hogy mindkettő a Szentlélek elküldésével kezdődik. Amint Krisztus földi teste a Szentlélektől fogantatott Mária szíve alatt, úgy Titokzatos Teste, az Egyház is a Szentlélektől fogantatott Pünkösd napján, és benne teljesedik ki az utolsó napon. Ebből azonban az is következik, hogy az Egyház, amelyet mi megkeresztelt emberek alkotunk, az Egyház is oda fog fölemelkedni, ahol már a Fő, Krisztus van emberi természetével: a mennybe, az Atya jobbjára.
    Igazából ebből a hitből forrásozik a mai ünnepi szentmise bevezető könyörgésének kérése: „Mindenható Istenünk, hadd ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház, reménységben.”

    Ahhoz, hogy jobban megérthessük Krisztus mennybemenetelének lényegét, gondolnunk kell arra, ami ennek ellenpólusa, arra, amit a Hiszekegyben így fogalmazunk meg „Szála alá poklokra”. Jézusnak a nagyszombati poklokra szállása és a föltámadása utáni negyvenedik napon történt mennybemenetele az egyetlen üdvösségtörténeti eseménynek a két szélső, legtávolabb eső pontja.

    Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől félünk, s talán most a járványos, karanténos időszakban még félelmetesebbé vált – a bűnbe esett ember magánya, egyedülléte, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot, ami Krisztus halála előtt se a mennyországhoz, se a pokolhoz nem tartozott, hiszen mindkettő még zárva volt, ezt nevezték az alvilágnak. Ide szállt le a jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavait: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is”(138.zs.).

    Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, a magányban is velünk van.
    Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb, annál is rosszabb, fájdalmasabb. Ez az értelmetlen lét, az örökre magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember, a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk, vagy, ahogy Ő maga mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

    A mai napon, Áldozócsütörtökön, a szomszédos Kézdialmás és  szülőfalum Nyárádremete búcsús ünnepén, a nagyszombati alászállásnak az ellentétére tekintünk, vagyis Krisztus mennybemenetelére. Ezt a Hiszekegy így fogalmazza meg: „Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”.
    E kijelentés nem Jézus Krisztus isteni személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennybe volt, hanem emberi testére és lelkére. Erre mondja Szt. János apostol: senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia (Jn.3,13).

    A mennybemenetel tudomására adja az emberiségnek azt a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökké-valósított formája, hogy Isten felveszi emberségünket az Ő dicsőségébe, sőt a megdicsőülés valamiképpen kiterjed a világmindenségre is.
    Mindez annak köszönhető, hogy a második isteni személy egykor emberi testet, emberi természetet vett magára. De teste, amit értünk vett föl, nem jelmez, nem népviselet, amit azért öltött magára, hogy ismerőseinek bemutassa, hanem ezáltal velünk, emberekkel egylényegű lett, amint istenségében egylényegű Atyjával. Vagyis örökre ember is lett. Tehát nem a műkedvelő átmeneti rajongásának szintjén ember, hanem az isteni szeretet valóságában, amely végleges, örökkévaló és soha le nem törölhető bélyeggel jelöl meg mindent, amit magáévá tesz.
    Tehát a második isteni személy nemcsak emberré lett, hanem ember is marad egy örökkévalóságon át. Ez azt jelenti, hogy az Úristennek van feltámadott arca, van feltámadott szíve, teste.
    S mindez nem az Atyaistenért történt, Ő érte Krisztus Isten maradt, hanem „érettünk, a mi üdvösségünkért” testesült meg, lett emberré, hogy „emberarcú” örökkévalóságunk legyen.

    Krisztus mindent magával vihetett a mennybe, mert nem volt egyetlen érzése, gondolata, szándéka sem, amely az Atyáéval ellenkezett volna. Minket is magával vihet, akiknek üdvösségéért leszállott a mennyből a földre, akiket szent vérével megmosott a bűntől, és kiváltott a halál fogságából. Magával vihette Galilea, Júdea szépséges tájait, mert az Atya iránti szeretetében látta őket. Semmit sem látott nélküle, tőle függetlenül.

    Most már az embereken, rajtunk múlik, hogy mit választunk: akarunk-e Vele a mennybe emelkedni? Ha igen, akkor az égbe szálló Krisztus tanítása és példája szerint ne a mulandó földi dolgokat keressük, hanem inkább az örökkévalókat. Ha igen, akkor, úgy kell élnünk, hogy életünk: emberi kapcsolataink, döntéseink, szavaink, cselekedeteink örökké-valósíthatóak legyenek.

    Vigyázzunk, mert a legédesebb és legbensőségesebb emberi szeretet sem menthető át az örökkévalóságba, ha az az Isten törvényein, vagyis az ő szeretetén, az egyetlen igazi és örök valóságon kívül volt.

    A mennybemenetel itt és most történik velünk, amikor nap, mint nap elvetünk mindent magunktól, ami összeegyeztethetetlen Krisztus törvényével, tanításával, szeretetével, és vállalunk mindent, amit szeretete megkíván tőlünk, ami Isten nagyobb dicsőségét, embertársaink javát és lelkünk üdvét szolgálja.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Bocsássuk Isten rendelkezésére az 1%-ot...Húsvét 6. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    17
    Szilveszter Barát elmélkedése Bocsássuk Isten rendelkezésére az 1%-ot... Húsvét 6. vasárnapja

    Szentírási részek: ApCsel 8,5-8. 14-17 // Jn 14, 15-21

    A húsvéti időszak hatodik hetét kezdtük a mai vasárnappal. Húsvéti ünneplésünk vége felé figyelmünket a liturgia lassan hitünk következő nagy eseményére irányítja, pünkösd ünnepére, a Szentlélek kiáradásának a napjára. Amint hallottuk, a mai vasárnap olvasmánya és evangéliuma is erre a készületre figyelmeztet, ezt a készületet segíti elő.

    Az olvasmány Péter és János apostol első bérma-útjáról számol be. Szamariában Fülöp igehirdetése következtében sokan megkeresztelkedtek, az apostolok pedig „rájuk tették a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket”(ApCsel 8,17). Az evangéliumi szakasz az Úr Jézus búcsúbeszédének egy részét idézi, amelyben Jézus megígéri tanítványainak a vigasztaló Szentlelket, az „Igazság Lelkét” akit az Atya fog küldeni az Ő kérésére, és aki örökre velünk marad.

    „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” (Jn 16,7) – olvashatjuk az Úr Jézus szavait Szt. János evangéliumában.

    Miért jobb nekünk, ha Jézus elmegy, és helyette eljön a Szentlélek tevődik fel a kérdés?

    Tudjuk jól, hogy Jézus földi működése, halála és feltámadása után 40 nappal felment az Atyához. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, mint, a megtestesült Isten Fiával közel kétezer évvel ezelőtt mindössze pár ezer ember találkozott, látta őt, hallotta tanítását Palesztina területein.

    Milyen jó lenne, ha ma is élne Jézus és találkozhatnánk vele, merül fel a gondolat egyesekben. De vajon milyen találkozás lenne az? Valami olyasmi, mint egy-egy pápalátogatás: megvillanna egy-egy tíz vagy százezres tömeg előtt, hallanák a hangját, némelyeknek megadatna, hogy kezet fogjanak vele és kész. A legtöbb hívő örülhetne, ha életében egyszer így találkozhatna Jézussal.

    Az Úr Jézus nagyon jól tudta ezt, és ezért mondta, hogy jobb nekünk, ha ő elmegy, és elküldi a Vigasztalót, mert általa és benne mindig találkozhatunk Vele. Mindig személyesen beszélhetünk vele, ő, pedig személyesen válaszol nekünk.

    De ez csak a benne hívők számára válhat valósággá. A világ, a kívülállók, a nem hívők számára Jézus megszűnt azzal, hogy meghalt, és talán igaz sem volt a története, vélik közülük sokan.

    De vajon mi, akik a keresztségben meghaltunk Krisztussal a bűnnek és újjá születtünk vízből és Szentlélekből, meglátjuk-e a hit szemével, a Szentlélek segítségével Jézust? Vagy mi is ahhoz a világhoz tartozunk, amely vak az ilyen látásra? Mivel a „Lélek”, jelenléte és tevékenysége láthatatlan, teljesen lelki. Az anyagba elmerült és tévelygéstől elsötétedett világ nem ismeri fel, nem tudja befogadni, nyílt ellentétben van „az Igazság Lelkével”.

    Valljuk meg: a megkereszteltek és megbérmáltak közül is sokan vakok rá. Mert lehet valaki külsőleg megkeresztelt, lehet elsőáldozó és megbérmált, ha belsőleg nem azonosul a szentséggel, ha nem hisz benne, ha nem engedi, hogy átalakítsa magatartását és formálja életvitelét.

    „Következetes dolog-e – tette fel a kérdést a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa amerikai látogatása alkalmával – vasárnap a templomban megvallani hitünket, majd a hét során ezzel ellentétes üzleti ügyeket vagy orvosi beavatkozásokat végezni? Következetes-e egy gyakorló katolikus számára semmibe venni vagy kihasználni a szegényeket, a társadalom peremére szorultakat, a katolikus tanítással ellentétes szexuális viselkedést tanúsítani, vagy az emberi élet ellen állást foglalni? – Őszinte, öntudatos vallásosságra vall-e, hogy miközben a bűnbánat szentségéhez járulunk, és a szentáldozásban egyesülünk a Szentségi Jézussal, a szürke hétköznapok között, nyugodtan áskálódunk mások ellen, szemrebbenés nélkül megrágalmazunk, hazugságot terjesztünk másokról és minden lelkiismeret-furdalás nélkül széthúzást, gyűlölködést keltünk? – Ellen kell állni minden olyan áramlatnak – hívta fel a figyelmet a pápa –, amely azt sugallja, hogy a vallás magánügy. A keresztények csak akkor lesznek nyitottak az evangélium átalakító erejére, ha a hit átjárja életük minden területét”.

    A hit és a szentségek között szoros és kölcsönös függőség áll fenn: a szentségek nemcsak feltételezik a szentségekhez járulók hitét, hanem növelik, megerősítik azt, s egyúttal ki is fejezik. A hit mindig előfeltétele a szentségek hatékonyságának, a szentségek ereje összekapcsolódik a hit erejével. A szentség bár önmagában hat, a hit hiányában mégis terméketlen marad.

    Egyetlen szentség sem képes átalakítani bennünket, nem hozhat látható eredményeket az életünkbe, ha a hiányzik belőlünk a kegyelem működéséhez szükséges nyitottság, és belső irányultság. Ugyanis Isten nem követ el erőszakot szabad akaratunk ellen, Ő nem erőlteti ránk magát. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20) -, tehát tőlem függ, hogy beengedem az életembe vagy sem. 

    Ezért van az, hogy sok keresztény a szentségek gyakori vétele ellenére sem fejlődik lelkileg, nem lesz jobb ember, mivel nincs meg bennük a kellő hit, mivel igazából nem engedték be Jézust az életükbe, illetve nem akarják, hogy formálja az életüket, ennek hiányában pedig nem részesülnek Krisztus halálának és feltámadásának megváltó művében, kegyelmében, mely a szentségek által valósul meg.

    Isten kegyelme minden szentségben a hitünkre és szabad akaratunkra épít. Például a szentgyónásban, nincs meg a bűnök bocsánata, ha nincs meg a gyónóban a hitből fakadó belső hozzáállás, az őszinte bűnbánat. Igazából a bűnbánat eredményezi a feloldozást, a bűnök bocsánatát, nem pedig a bűnök listája és nem a pap feloldozó szava. A feloldozás szavai nem varázsigék, melyek mindenképpen megvalósulnak, ha akarjuk, ha nem. Csak akkor, ha a gyónóban megvan az igaz, őszinte bánat, illetve a bűnbánatra való készség, mert bánat nélkül nincs bocsánat!

    De így van ez a bérmálásban is. Ha nem akarunk a bennünk lakozó Szentlélekkel együttműködni, akkor ő tétlen marad bennünk, akármilyen ünnepélyes is volt a bérmálási, a püspöki szentmise. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint az a tény, hogy miután megbérmálkoztak fiataljaink, közülük nagyon sokan elmaradnak a templomból, a hittanórákról, nagyon sokan elhanyagolják a vallásos élet gyakorlatait, sőt hitükkel ellentétes magatartást, életvitelt gyakorolnak, holott a püspök előtt tett ígéretük alapján a mindennapjaik az elkötelezett, öntudatos, gyakorló keresztény életről kellene, hogy tanúskodjanak.

    A kegyelem, az isteni segítség működését, tevékenységét, úgy lehetne szemléltetni, hogy az ember a 100%-os tevékenységből csak 1%-ot kell teljesítsen azzal, hogy igent mond az Istenre, hogy őszintén vágyakozik utána, hogy akarja a Vele való kapcsolatot, a többi 99%-ot Isten cselekszi. De ha nincs meg ez az 1 %, akkor nincs meg a 99 sem.

    Mondjunk tehát minden szentségben igent a Háromszemélyű egy Istennek, akarjuk a Vele való kapcsolatot. Bocsássuk rendelkezésére az 1%-ot, ami részünkről nyitottságot, befogadó készséget, utána való mélységes vágyakozást jelent. Mondjunk igent a Szentléleknek, akinek eljövetelét hamarosan ismét megünnepeljük a Világegyházzal egyetemben.

    Ha egy őszinte önmagunkba szállás következtében, ha egy mély lelkiismeret vizsgálat alkalmával azt találnánk, hogy eddig nem működtünk kellőképpen együtt a Szentlélekkel, mi, akik a szentségekhez járultunk, mi, akik már meg vagyunk bérmálva, akkor nem kell újra bérmálkozni, de kell, hogy felszítsuk, felélesszük magunkban a szentségekkel járó kegyelmeket, kell hogy akarjuk az Istennel való együttműködést, az elkötelezett Krisztus követést.

    Ezt megtehetjük bármikor, de különösképpen a pünkösdi ünnepekre való megfelelő előkészülettel – akár egyénileg, vagy közösségileg végzett kilenced megtartásával –, miként tették az apostolok az asszonyokkal és a Szűz Anyával az élen az útólsóvacsora termében. Krisztus Urunk mennybemenetele után, kilenc napon át együtt imádkoztak az útólsóvacsora termében, a Szentlélek eljöveteléért. Pünkösd napján pedig „mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek!” Ha mi is őszintén vágyakozunk utána, és kellőképpen készülünk a fogadására, akkor egészen biztos, hogy nem fog cserbenhagyni bennünket, el fog jönni hozzánk, be fog lépni az életünkbe, hogy általa és benne újra és újra találkozhassunk a feltámadt Üdvözítővel, Jézus Krisztussal.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Két rokon hivatásHÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    03
    Szilveszter Barát elmélkedése Két rokon hivatás HÚSVÉT 4. VASÁRNAPJA

    Amint már a bevezetőben mondottam, az idén május első, húsvét negyedik vasárnapja, nemcsak az Anyák napja, hanem a hivatások (53.) világnapja is.

    Egyházunk minden év május első vasárnapján figyelmünket az édesanyákra irányítja, és hálát akar adni a Legszentebb Háromságnak az anyaság, s egyben a nő misztériumáért, s mindazért, amit a női méltóság megvalósított, hiszen az Istenre figyelő nők által „Isten nagy tettei” érvényesülhettek az emberiség javára. Végül is, nemde egy asszonyban és általa történt meg az, ami a földön az emberi történelem legnagyobb eseménye: Isten megtestesülése, emberré válása?

    Így, Szűz Mária hónapjának első vasárnapján Egyházunk figyelmünket először az édesanyákra irányítja. Isten Máriában, Szent Fia szülőjének személyében az anyai hivatást a legfelsőbb erkölcsi magaslatra emelte azáltal, hogy Jézus, a második isteni Személy „édesanyától született”(Gal 4,4).

    Amióta a betlehemi anya a Megváltót a világra szülte, az anya méhe áldott és megszentelt. Amióta Krisztus maga Máriát ezerszer is édesanyjának nevezte, az édesanya neve megszentelődött. Amióta a szent evangélium kezdetén ezek a szavak olvashatók: „Mária, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek”(Mt 1,16), az anyai méltóság evangéliumi jó hír lett.

    Május hava tehát Mária által az édesanyáké, azoké, akik évezredek óta kezükben tartják a világ sorsát. Aki teremtetett, maga is teremtő lett az anyaság által – állapíthatjuk meg igazából minden egyes édesanyáról. S az anyák a teremtéssel együtt vér és lelki közösséget vállalnak gyermekeikkel. „Ékes termőág” énekli róluk a költő, de védő lombok is ők az életben, úgy, mint a középkori festményeken Mária égszínű palástja.

    Azáltal, hogy az anya életet ad gyermekének, szent természeti kötelék támad anya és gyermeke között. Erősebb azonban az erkölcsi kötelék, amelyet Isten IV. parancsolata szögez le: „Tiszteld atyádat és anyádat”! A tisztán természetes kötelék meg van az állatoknál is, legalább addig, amíg a kicsi saját maga nem tudja élelmét megszerezni…

    Akkor lesz emberhez méltó az anya és gyermek kapcsolata, ha a természetes nívóról természetfeletti síkra emelkedik. Minden erkölcsi rend Isten parancsolatain nyugszik. Éppen ezért az anyák és gyermekek az erkölcsi normák szerint kell, hogy együtt éljenek!

    Az anyának az Üdvözítő szava szerint örülnie kell, ha apró ember születik a világra (Jn 16,21). A gyermeket ezért áldásnak és nem átoknak kell tekinteni. A gyermekek viszont hálás szeretettel és tisztelettel tekintsenek szüleikre.

    Soha senkire nincs annyira szükség itt a földön, mint éppen a jó édesanyákra. Ezt az igazságot a legjobban a kisgyermek érzi meg. - Nagy Frigyes német császárról jegyezték fel, hogy egy alkalommal összeszedette birodalmában a még beszélni nem tudó árvákat, és gondoztatta őket. Az ápolóknak azonban megtiltotta, hogy beszéljenek hozzájuk. Meg akarta állapítani, hogy emberi segítség nélkül megtanulnak-e beszélni. A csecsemők nem sokáig bírták a kísérletezést. Rövidesen jelentették a császárnak: Uram, már nincsenek árvái.

    A gyermekek, akik anyai szeretet nélkül nőnek fel, többnyire rideg kedélyűek, „érzelmileg sérültek” lesznek. Állandó szeretet éhségtől szenvednek, mivel kiskorukban nem volt alkalmuk odasimulni édesanyjuk szívéhez, mivel senki sem mosolygott rájuk, nem csókolta meg őket, nem simogatta meg fejüket. Ezek a gyermekek felnőnek, és fizikailag egészségesek lesznek, mindent megtanulhatnak, csak egyet nem a szeretetet. Olyan lelki sérülés érte őket, amelyet egy életen át nem lehet kiheverni, vagy csak kemény küzdelem és külső segítség által.

    Az anyák napja viszont arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak a gyermekeknek van szükségük édesanyákra, hanem az anyáknak is gyermekeikre. Ahogy fentebb mondottuk: a gyermekek hálás szeretettel és tisztelettel tekintsenek szüleikre, édesanyjukra, akinek életüket is köszönhetik.

    Ahhoz, hogy az édesanyák helyt tudjanak továbbra is állni övéik mellett, kell egy-két köszönő, biztató, bátorító szó feléjük. – Egy elkeseredett asszony, akinek soha nem köszönték meg a főztjét férje és gyermekei, húsvétkor szalmát tett az ünnepi asztalra. Amikor pedig felelősségre vonta férje, akkor csak ennyit kérdezett: mi az ezt észrevettétek? És a sok száz finom ebédet nem? Ezért szóltok? Azokért soha? Vigyázzunk arra, hogy ne bizonyuljunk hálátlanoknak.

    Valaki azt mondotta, hogy az anyai szív dobogásának, soha nem lenne szabad megszűnni. De az igazság az, hogy az anyai szív dobogása csak egy pillanatra áll le, míg átlépi a földi és a természetfeletti élet határát, mert mihelyt Isten színe elé kerül, rögtön közbenjár övéiért. A keresztény ember hisz a szentek közösségében. És abban is, hogy az elköltözöttek – Istenben, mint a mindentudás Tükrében – tudnak rólunk és közbejárnak értünk. Ezért az árvák és az özvegyek bizalommal kérhetik a jó Istent, hogy elhunyt szeretteik közbejárására segítse őket. Ugyanakkor az elhunyt szülőkért végzet szentmisében könyörgünk az ő lelkük üdvéért – szép dolog ez.

    Azonban mindennél fontosabb az, hogy már itt a földön törekedjünk visszafizetni szüleink jóságát. Azt hiszem a legdurvább és a legvisszataszítóbb jelenet az, amikor a gyermek szüleinek temetésén nagy krokodilkönnyeket hullat, sírási jelenetet rendez, de míg éltek szülei, feléjük sem nézet, hogy az öreg-beteg szülőknek nincs-e szükségük egy pohár vízre, darab kenyérre...

    Az egyik kínai író művében (Lin Yutang: Bölcs mosoly) a szülői tiszteletről a következőket olvashatjuk: „a természetes ember szereti gyermekeit, de a kulturált ember a szüleit szereti. Egy kínai legnagyobb bánata, ha örökre elvesztette az alkalmat, hogy öreg szüleit orvossággal és levessel szolgálhassa ki halálos ágyukon, vagy nem lehet jelen haláluk pillanatában.”

    Bármennyire is magasztos az édesanyai hivatás, egyet nem szabad elfelejteni, hogy az anyai hivatással szent kötelességek járnak együtt. A Szűzanya példájára a mai édesanyának is úgy kell ápolnia, gondoznia, nevelnie gyermekeit, hogy róluk is el lehessen mondani azt, amit Mária Fiáról irt az evangélista: „Jézus meg növekedett bölcsességben, korban Isten és az emberek előtti kedvességben”(Lk 2,52). Bár a Tarzán filmek már a múlthoz tartoznak, viszont a Tarzánként felnövő gyermekek vadállatias ösztöneikkel ma is kísértenek az élet dzsungelében. Sajnos az utca, a rossz társaság, a számítógép képernyője előtt töltött sok idő eltorzítja, vagy megfojtja fiaink és lányaink lelkét. Hogy ez ne így legyen, ezért az édesanya, illetve a szülő és gyermek kapcsolatát a természetes nívóról természetfeletti síkra kell emelni. Minden erkölcsi rend Isten parancsolatain nyugszik. Éppen ezért a szülőknek és gyermekeiknek az erkölcsi normák szerint kell, hogy együtt éljenek!

    Elsősorban az édesanyák, de természetesen az édesapák kötelessége is, megtanítani gyermekeiket a helyes Isten és emberszeretetre, mert aki Istent igazán szereti, az egészen biztos, hogy szeretni fogja embertársait is...

    A bevezetőben utaltunk arra, hogy a mai vasárnap nemcsak az Anyák napja, hanem a papi hivatások (53.) világnapja is. Talán ennek lényegére, mibenlétére leginkább Jeremiás próféta hivatás története világit rá.

    Az egész Bibliában egyedülálló Jeremiás próféta meghívása. A többi meghívott személy, mint Ábrahám, Mózes, Sámuel, Izajás és még sokan mások meghívás–elbeszélésében nem kerül felszínre olyan elemi erővel a meghívott személy és Isten közötti szoros kapcsolat, mint az ő esetében. A születés előtti prófétai meghívás egyedüli a Szentírásban.

    Jeremiást az Isten még az anyaméhben ismeri, még mielőtt megszületett volna felszentelte és prófétául rendelte a nemzetek javára. Isten a teremtő és Jeremiás a teremtett. Isten nem csupán egy valaki a sok létező közül, aki beleavatkozik a fiatal Jeremiás életébe, hanem ő az, aki a prófétát még születése előtt bizonyos feladatra rendelte. „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek…”

    Hátborzongatóan mély kapcsolatra vetnek fényt ezek a szavak, amelyeket maga Isten mond prófétájának. Jeremiás Isten színe előtt „csak”, mint próféta létezik, hiszen eleve arra rendelte.

    Amit Isten ajkáról hall, a meghívás, nem idegen az ő lététől, hanem azzal szorosan összefügg, mélyen benne gyökerezik a prófétai meghívás, hogy beszéljen az Isten nevében. Annak ellenére, hogy egy alkalommal így fakad ki: „Rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj” (20,7). Ez a kifakadás arról is tanúskodik, hogy ő nem vágyott erre a megbízatásra, hanem sokkal inkább Isten akarta, hogy próféta legyen és ő beleegyezett ebbe. Hivatása átöleli egész életét. Nem saját kezdeményezésére, hanem Teremtője elhatározásából próféta ő.

    A próféta ellenvetése: még túl fiatal, elővételezik visszautasító hallgatóinak kifogását, miszerint túl fiatal, hogy próféta legyen. Két szempontból is meglepő ez az egyszerűség, látomás nélküliség: meghívása emlékeztet Mózesre, aki szintén ellenkezik meghívása ellen.

    Ma is vannak fiatalok, akiket Isten ilyen sodró erővel hív meg egy egész embert igénybe vevő hivatásra. Sokan meglepődnek ezen a hangon. Pont engem Uram, miért? Hiszen túl fiatal, vagy túl gyarló, túl gyenge, túl félénk vagyok. Más terveim vannak az életben. De az Isten néhány személyt már megalkotásuk és születésük előtt „prófétának” rendelt. És az út, amelyre hív, nem feltétlenül a gyors, földi sikerek útja. Ellenszéllel, ellenállással, megvetéssel és üldöztetéssel egyaránt kell számolnia a meghívottnak, olykor éppen a magukat jó keresztényeknek tartok részéről. De számára is érvényesek a Jeremiás prófétához intézett biztató és vigasztaló szavak: „Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak”.

    Ma, a hivatások vasárnapján két rokon hivatásról az anyai és a papi hivatásról elmélkedtünk. Mindkettőben közös és lényegesen fontos az élet – a fizikai és a lelki – élet továbbadása, valamint annak felelősségtudattal való kibontakoztatása.

    A bibliai szent asszonyok, a próféták, apostolok és szent tanítványok életpéldáját szem előtt tartva, ma azért imádkozzunk, hogy minden asszony és az Úr által megszólított ifjú találja meg Isten misztériumában önmagát és „legfőbb hivatását”.

    Mária pedig, aki a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az egész Egyházat megelőzi, esdje ki mindnyájunk: férfiak és nők számára egyaránt, azt a „gyümölcsöt”, azt az isteni segítséget, ami elengedhetetlenül szükséges legfőbb hivatásunk valóra váltásához. Ámen!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Az Úrral való találkozás előfeltételea Szentírás és Eukarisztia - Húsvét 3. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    25
    Szilveszter Barát elmélkedése Az Úrral való találkozás előfeltétele a Szentírás és Eukarisztia - Húsvét 3. vasárnapja

    A hét első napján, amikor kora hajnalban az asszonyok kimentek a sírhoz és azt üresen találva két angyallal találkoznak, akkor az angyal ezt kérdezi tőlük: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt”(Lk 24,6). „A sírtól visszatérve, mindent hírül adtak a tizenegynek és a többieknek… de azok üres fecsegésnek tartották és nem hittek nekik”(Lk 24, 9-11).

    Emiatt teljes a káosz és a kiábrándultság az apostolok és a tanítványok lelkében. És mint ilyenkor lenni szokott, nem a józan ész, nem a tények, nem a hiteles tanúk számítanak, hanem a mendemonda, a pletyka, a hisztéria. És mindez azért van, mert nem valósította meg álmaikat, hozzá fűzött reményeiket. Azt remélték, hogy Jézus kinyilatkoztatja magát, mint Isten, megszabadítja Izraelt, kiűzi a rómaiakat, felállítja Isten uralmát, leleplezi a képmutatást, felfedi a korabeli papok kétértelmű tevékenységét, megszünteti a külsőségek szatócskodását, szétszakítja az írástudók pókháló-szövevényeit és a szabad, valódi hit útját egyengeti.

    Ezt a lelkiállapotot, sivár és silány kiábrándultságot szinte kézzelfoghatóan képviseli Jézus két tanítványa, akik elhagyják Jeruzsálemet, az apostolok és tanítványok közösségét, hogy visszatérjenek Emmauszba, hogy visszatérjenek régi életükbe Annyira összetörte őket Jézus kivégzése, hogy már-már a meghasonlás örvényébe kerültek. Szemük, agyuk elsötétült, - önmagukat elvesztő, meghasonlott, személyiségükben megsérült, botorkáló vándorokká váltak.

    A tanítványok nem hogy vigasztalták volna egymást, épp ellenkezőleg, még jobban felkorbácsolták egymás indulatát. Ennek következtében erőt vett rajtuk a menekülés démona: legjobb itt hagyni ezt a helyet, gondolták magukban, a szégyen városát. A kísértés azért is rettentő, mert Jeruzsálem minden hívő legszentebb szentélye, Jahve, azaz Isten otthona és ők ezt az otthont hagyják el.

    Tény, hogy ilyen állapotban csak menekülni lehet. De hová? Önmagunk elöl, nem mehetünk sehová: árnyéka vagyunk saját énünknek. Hiába menekültek Jeruzsálemből, önmaguk zsákutcájába jutottak, s ha nem találkoztak volna Jézussal, végképp eltévedtek volna saját lelkük útvesztőjében. A Jézussal való találkozás döntően megváltoztatta e két kétségbeesett ember lelki útirányát.

    Az emmauszi tanítványok megtérése abból állt, hogy Jézus megállította és nem engedte tovább őket, - eléjük állt a menekülésük legveszélyesebb pontján, hogy száznyolcvan fokos fordulattal visszairányítsa őket oda, ahová valók, ahol lelkük, sorsuk fészke, otthona van: Jeruzsálembe, amit nem illik, nem szabad cserben hagyni, amit vállalni kell!

    A tanítványok csalódottan, szomorúan bandukolnak az Emmausz felé vezető úton. Ekkor szegődik melléjük valaki, akiről sokáig nem derül ki, kicsoda is valójában. Bár lángol a szívük szavai hallatán, de túl nagy még a csalódottságuk. És Jézus magyaráz, nagyon türelmesen, hosszasan, kilométereken át. Ez a magyarázat kellett ahhoz, hogy az ellentétes pólusnál megrekedt tévedésükből ki tudja őket ragadni.

    Biztosak lehetünk benne, hogy ugyanezt velünk is megteszi. Melengeti didergő szívünket, élesztgeti hitünket isteni szavával. Mellénk is mellénk szegődött, és kísér, hosszú kilométereken, sőt egész életünkön át. Időnként felismerjük őt, mint az emmausziak, a kenyértörésben. De legtöbbször ismeretlen vándorként követ, velünk zarándokol. Megszólít egy-egy ember szavával, tetteivel, választ vár, de ha szomorúan bandukolunk, kész megvigasztalni. Néha meg belső hangként halljuk szavát, és jól tesszük, ha figyelünk rá. Ha figyelünk rá, akkor hangja átforrósítja szívünket, unalmas hétköznapjainkból nehéz, de csodálatos kalanddá változtatja életünket. Ha belebocsátkozunk ebbe a kalandba, lassan kibontakozik szemünk előtt a titok, és részesei lehetünk a feltámadás titkának.

    A tanítványok teljes megtéréséhez azonban még valami kell. Bár lélekben már kezdenek "átállni", és szívük lángol (Lk 24,32), de még hiányzik a végső elhatározás: a hazamenetel, a visszatérés Jeruzsálembe. Különben is „esteledik és már lemenőben van a nap”. Ilyen helyzetben elbátortalanodik a vándor. És ki tudja, holnap lesz- e még annyi ereje az embernek, hogy valóra váltsa azt, amit ma olyan szépen elgondolt...

    Az Úr Jézus ezt nagyon jól tudja. Éppen ezért látszatra „úgy tett mintha tovább akarna menni”, valójában mégis velük maradt. Sőt, asztalhoz ült velük, ami mindenhol, különösen Keleten a szívélyesség, barátság, intimitás jele. Ami futó találkozásnak látszott először, most a bátorító barátság alkalmává vált és a felismerés pillanata, illetve a Föltámadottal való találkozás meghatározó élménye lett.

    Szent Lukács szinte szóról szóra azonos mondattal fejezi ki az emmauszi kenyértörés leírását és a nagycsütörtöki Utolsó vacsora történését: kenyeret vett kezébe, - hálát adott, - megtörte, - odanyújtotta nekik (vö. Lk 22,19 és 24,30).

    Annyi bizonyos, hogy ez a gesztus annyira jellegzetesen jézusi volt, hogy nem a bibliamagyarázata közben, nem a hanghordozása alapján, hanem a kenyértörés pillanatában és magának a módnak, a jézusi gesztusnak láttán történt a minden kételyt elsöprő felismerés, a perdöntő meggyőződés, hogy a hozzájuk csatlakozó idegen maga Jézus, a Feltámadott!

    Vagyis azzal ültek egy asztalnál, akiről azt gondolták három napon keresztül, hogy mindaz, amit tanított, merő illúzióvá vált keresztre feszítése miatt. De azáltal, hogy most saját maguk meggyőződtek, hogy a Feltámadottal találkoztak, tehát él, megtanulnak új módon találkozni a Keresztre-feszítettel is. Élményük lényege feloldja minden problémájukat, hiszen Isten Jézus mellett áll halálában is! Most már „az ismeretlen vándor” akár el is távozhat, hisz ettől a pillanattól jelenlévő marad számukra akkor is, ha eltávozik.

    Ez az a hitélmény, melyben részesülhet minden hívő. A hit kegyelme segít abban, hogy hogyan hihetek a Feltámadottban, aki egyben Keresztre-feszített is. Ennek a felismerése történt Emmauszban, - és „ekkor eltűnt előlük” (24,31).

    Most már nincs miért menekülni. Sőt, vissza kell menni, rohanni Jeruzsálembe, melyet hűtlenül elhagytak. „Lángoló szívvel” siettek vissza, hogy elmondják életük egyetlen és megmásíthatatlan élményét a Tizenegynek, akik ugyanezzel az élménnyel várták őket: láttuk, megjelent Simonnak is!

    A mai evangéliumi szakasz isteni üzenete: a Szentírás és az Eucharisztia nélkülözhetetlen elemei annak, hogy találkozzunk az Úrral. Mi is gyakran érkezünk a vasárnapi szentmisére aggódó gondolatainkkal, nehézségeinkkel, csalódásainkkal. Az élet olykor megsebez bennünket, és mi szomorúan elindulunk „Emmauszunk” felé, hátat fordítva Isten tervének. Eltávolodunk Istentől. Azonban Isten szavának liturgiája befogad minket. Jézus megmagyarázza az Írásokat és szívünkben lángra lobbantja a hit és a remény melegségét, az Eucharisztiában pedig erőt ad nekünk.

    Az emmauszi tanítványok is befogadták Isten Szavát; osztoztak a kenyértörésben és a szomorúság és a kudarc érzése örömmé változott bennük. Ne feledjük, Isten szava és az Eucharisztia mindig örömmel tölt el bennünket, ha nyitott szívvel és őszinte hittel fogadjuk őket.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Nem hiszem, hacsak nem látom!Az Isteni Irgalmasság – Húsvét 2. vasárnapja

    Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

    Ápr
    19
    Szilveszter Barát elmélkedése Nem hiszem, hacsak nem látom! Az Isteni Irgalmasság – Húsvét 2. vasárnapja

    Ma, húsvét második vasárnapján az Isteni Irgalmasságot ünnepeljük. Az egyház legfiatalabb ünnepét Szent II. János Pál pápa, húsz évvel ezelőtt, 2000. április 30-án rendelte el, hogy az Isteni Irgalom a harmadik évezred útja legyen.

    Az ünneppel kapcsolatban érdemes idéznünk Jézus szavait, melyeket Szent Fausztina, lengyel nővér naplójában olvashatunk: „Azt kívánom, hogy az irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, de főleg a szegény bűnösök részére”. Ennek következtében az Irgalmasság vasárnapján teljes búcsú nyerhető a szokásos feltételek mellett, jelen esetben a tökéletes bánat félindítása és a lelki-áldozás elvégzése által.

     

    A hitnek és a szeretetnek legveszedelmesebb ellensége a kétely: a furdaló kérdés, vajon a föltámadással kapcsolatos hit nemcsak áltatás és önámítás. Ilyenkor az okoskodás, a bizonyítás sem segít tovább, mert ezekbe is belemar a kételkedés. Csak, egy nagy, mindent megmásító élmény számít, mégpedig az, ha az isteni Irgalmasság maga nyilatkozik meg, s érezteti szerető, értünk aggódó jelenlétét életünkben.

    Szent II. János Pál pápa, akit épen az Isteni Irgalmasság vasárnapján iktattak a szentek sorába 2014-ben, azt írja: „Az irgalomban gazdag Isten” kezdetű enciklikájában, hogy a húsvéti misztérium magába foglalja az isteni irgalom teljes kinyilatkoztatását. Vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál, ragályos betegségnél… Amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb kételyekből és veszedelmekből is. (96. pont)

     

    A mai evangéliumi szakasz egyik főszereplőjét, Tamás apostolt jobban kínozta a Krisztus föltámadásával kapcsolatos kétely, mintsem a többiek megérthették volna. Hiszen Tamás volt az, aki a habozó apostoloknak annak idején odakiáltja: „Menjünk mi is, hogy meghaljunk Ővele!”, amikor Jézus nekivág a jeruzsálemi útnak, amely a biztos halálba vezetett. És Jézus nem hagyta magára a kételkedés pillanataiban: Sebét odamutatta neki, hogy a kételkedés sebei begyógyuljanak.

     

    A mai evangéliumi rész, amely beszámol a bűnbánatszentségének az alapításáról is, Tamás apostol két kijelentésére épül: „…én nem hiszem, hacsak nem látom!” (Jn 20,25), illetve nyolc nappal később „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28).

    Azonnal észrevehető a két felkiáltás közti ellentétet. Az első a hitetlenség, pontosabban, a kételkedés megnyilvánulása, a második az Újszövetség egyik legszebb hitvallása.

     

    Emberileg mindenképpen érthető Tamás apostol kételkedése. Megérkezik a többi apostolhoz, akik azzal fogadják, hogy látták az Urat. Lelkesen elmondják neki, hogy találkoztak a feltámadt Jézussal. Az apostolok szinte büszkék a hitükre. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ők is csak azért hisznek, mert Jézus megmutatta nekik a kezén és az oldalán a keresztre feszítés sebeit. Tamás sem akar többet, mint amit apostoltársai átéltek. Látni szeretné az Urat és megérinteni sebeit.

    Amikor Tamás megfogalmazza válaszát, nem zár be minden ajtót, nyitva hagyja szívét a hit előtt, mintha csak azt mondaná, akkor fogom elhinni, ha nekem is személyes tapasztalatom lesz róla, majd ha én is találkoztam a föltámadt Jézussal. 

     

    A keresésnek ez a bizonytalansága azt hiszem mindannyiunkban jelen van, vagy jelen volt. Mi is találkozni szeretnénk Jézussal, mi is meg szeretnénk érinteni őt, beszélni vele, mélyebben szeretnénk hinni benne!

    Nem csoda, hogy Tamással is megtörtént, ami megtörtént, a kétely fölébredése, Jézus föltámadása kapcsán. Mert a feltámadásban, és egyáltalán az istenhitben olyan dologról van szó, ami nem értelmünk tevékenységének eredménye, nem emberi okosságunktól függ. Isten és a feltámadt Krisztus hitére nem juthatunk el úgy, hogy hosszasan gondolkodunk a dologról érveket és ellenérveket felsorakoztatva, s végül megállapítjuk azt, hogy Istennek léteznie kell, s hogy Krisztus feltámadt.

     

    Az istenhit Isten ingyenes ajándéka, Isten kegyelme, amit nem lehet kiérdemelni. Kérni lehet, sőt kell, de az ember nem teljesítményei, cselekedetei alapján kapja meg, hanem egyedül Isten szeretetéből kifolyólag. Éppen ezért Tamás hitetlensége, ha úgy tetszik logikus, hiszen Jézus első megjelenésekor, mikor nem volt Tamás közöttük, a társai elbeszélése alapján olyan dologban kellett volna hinnie, amit előtte az emberek soha nem tapasztaltak meg a történelem folyamán: hogy egy agyonkínzott, kivégzett ember magától feltámad. Neki nem adatott meg még a hit ajándéka akkor.

     

    Amikor egy héttel később újra megjelenik az apostoloknak a feltámadt Jézus, azonnal Tamáshoz fordul, hogy válaszoljon annak kételkedésére. A dicsőséges Isten újra leereszkedik, isteni irgalmasságát helyezi előtérbe, és a saját emberi szintjén szólítja meg a kételkedő embert. A találkozás és a megtapasztalás, a sebhelyek megérintésének lehetősége felébreszti a hit pislákoló lángocskáját, és eleven tűzként csap fel az őszinte hitvallásban: én Uram, én Istenem!

     

    Ez a vallomás túllép az emberi gondolkodás határán: Tamás Urának, Istenének ismeri el Jézust, akit eddig csak emberként tapasztalt meg. Pontosan azt ismeri el Jézusban, ami hitünk lényege, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember. Tamás embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrásába került létfontosságú érintkezés lesz. De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz.

    Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása is, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” Ez az „én Uram” kifejezés a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között, mert én Uram, egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak az Egyház színe előtt.

     

    Másodszor, nem kevésbé fontos esemény, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közé. Ezzel új módon teszi őt a közösség részévé. Érdemes megfigyelnünk Szt. János evangélista megjegyzését: amikor az Úr először jelent meg az apostoloknak, Tamás nem volt velük és nem is hitt nekik. Ebből a megjegyzésből kiérződik, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet, amint Mária Magdolna, vagy az emmauszi tanítványok és jelen esetben Tamás példája is mutatja, akik az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.

    Ne feledjük, Jézus azért halt meg – ahogyan Szt. János evangéliuma mondja – hogy Isten szétszóródott fiait egybegyűjtse. Egyházat alapítva: szent vére áldozatából fakadó bűnbocsánattal, a húsvéti megjelenésekben.

     

    Amint láthatjuk az evangéliumokban, az Úr Jézus feltámadása után, meghitt, személyes találkozások sorozatát nyújtja követőinek, s ezeket mindig vasárnapra időzíti. Ezzel mintegy előkészíti a születő közösséget, hogy hétről-hétre, vasárnapról-vasárnapra, a közösségben tapasztalják meg az Ő jelenlétét. A közösségben, amelyet az apostolok Krisztustól vett tanítása és a kenyértörés tart össze, az első olvasmány szerint.

    S az apostolok, akik a közösségben tapasztalták meg a Föltámadt Krisztus jelenlétét, akik a közösségben jutottak el a húsvéti hitre, nagyon fontosnak tartják a közösség építését, újabb közösségek alapítását, mert így akarnak lehetőséget biztosítani, az igehirdetés és a kenyértörés által, másoknak is a föltámadt Úrral való találkozásra, az Ő jelenlétének a megtapasztalására.

     

    Valamiképpen ezt munkálta, ezt tartotta fontosnak, a nagy pápa, Szent II. János Pál is, pápasága alatt. Ezzel kapcsolatosan mondotta Benedek pápa: „A világban II. János Pál pápa beszédei, személyisége, jelenléte, meggyőző ereje újfajta érzékenységet teremtett az erkölcsi értékek és a vallás szerepének fontossága iránt. Hihetetlen mértékben megnövekedett Róma püspökének jelentősége. A különbözőségek és annak ellenére, hogy nem ismerik el Péter utódjául, mégis minden keresztény elismerte, hogy ő a kereszténység szóvivője a világban. Senki más nem tud úgy beszélni a kereszténység nevében, és nem tud oly erőteljesen hangot adni a keresztény világ aktuális megnyilvánulásainak. A nem keresztények és más vallások számára is ő lett az emberiség nagy értékeinek szóvivője. Képes volt megteremteni a párbeszéd légkörét a különféle nagy vallások között, és felébreszteni a világ iránti közös felelősség érzését…

    Képes volt felkelteni az ifjúságban a Krisztus iránti lelkesedést. Valódi újdonság volt ez, csakis egy ilyen különleges karizmával megáldott ember volt képes lelkesedést kelteni a fiatalokban Krisztus, az egyház és a komoly értékek iránt. Az egyházban újfajta szeretetet ébresztett fel az Eucharisztia iránt, új értelmet adott az isteni irgalmasság hatalmas voltának. Elmélyítette Szűz Mária tiszteletét, és ezzel bensőségesebbé, ugyanakkor hatékonyabbá tette az emberek hitét”- fogalmazott Benedek pápa nagy elődjével kapcsolatosan.

     

    Íme ezt teszi Isten irgalma a kétkedő Tamással, Szent II. János Pál pápával és minden kereső emberrel. A feltámadt Jézus újra és újra megjelenik napjainkban is, hogy akik nyitott szívvel keresik, megtalálják. Hitet akar ébreszteni minden emberben.

    Ezért írja Szent János az evangéliumi szakasz végén, mintegy összefoglalva evangéliuma megírásának célját: „Ezeket megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne”. Mert az irgalmas Isten: „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. (Jn 3,16)

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."