Martos Balázs atya elmélkedése

Martos Balázs atya elmélkedése
Hetente frissül

Martos Balázs atya vasárnapi elmélkedései

Martos Balázs elmélkedéseAz Ige az igazi világosságÉvközi 3. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
23
Martos Balázs elmélkedése Az Ige az igazi világosság Évközi 3. vasárnap

Isten igéje szólal meg a próféták ajkán, visszhangzik a hívők szívében, titokzatosan átjárja és bevilágítja az egész teremtett világot. Az idők teljességében világra születő Fiút sem lehetett másként hívni, mint Isten Igéjének, hiszen általa teremtette a világot, róla jövendöltek a próféták, és ő szegődött útitársul az emberek, hívők, keresők mellé, hogy létüket, életüket megvilágosítsa.

Vasárnapi szentírási szakaszaink ezt a különös visszhangot adják tovább, ennek készítenek utat. Amikor egy üzenetet hallunk, valójában mindig az a fontos, amit mi meghallunk belőle, ami hozzánk elérkezik, ami minket megérint. De ezeket az érintéseket és üzeneteket éppen azáltal mélyíthetjük el és tehetjük elevenebbé, hogy megfigyeljük őket, hogy feltárjuk erejük forrását, hogy ránézünk, honnan jönnek és hogyan akarnak célt érni. Az üzenet lényege az evangéliumban szólal meg: Jézus az, aki fényességként, ragyogásként bejárja Galileát, meghívja a mennyek országába mindazokat, akik ezen a valaha pogány vidéken laknak. Máté evangélista nem mulasztja el, hogy ezt a belépést és megérkezést egy jövendölés beteljesedéseként, visszhangjaként értelmezze: Izajás próféta szavait idézi Zabulon és Neftali vidékéről, a népről, amely mindeddig sötétségben járt, de most nagy fényesség ragyog rá.

Több gyümölcsöt hoz az ige hallgatása, ha a gyökereit, az első megszólalását is alaposabban megértjük? Az ige csak akkor táplál, ha éhezünk rá. Az alaposság lehet időhúzás és rejtőzködés is. A prófétai szó eredeti összefüggését és értelmét is úgy érdemes keresni, hogy Isten örök igéjének csodájaként tekintünk rá.

Az ószövetségi szövegek gyakran konkrét emberi vonatkozásaikkal döbbentenek meg. Az evangéliumi szöveg a fény és sötétség ellentétére épít, ám nem fedi fel, miféle sötétségre gondol. Izajás szövege ennél sokkal konkrétabb. Zabulon Jákob tizedik fia volt, a bibliai elbeszélés szerint utódaiból származott Zabulon (Zebulon) törzse, amelynek lakóhelye, törzsi területe a Galileai-tengertől nyugatra helyezkedett el. Neftali törzse (Naftáli) az előbbitől északra lakott, területe egész Libanon hegyeinek déli nyúlványaiig tartott (vö. Józs 20,7). Ezen a területen érkezett Izrael földjére a régi kereskedelmi főút, „Via maris”, a tenger útja, ám rajta nemcsak kereskedők karavánjai, hanem az északi veszedelem is, amelyet hol asszíroknak, hol babiloniaknak, hol meg perzsáknak vagy később szíreknek kellett nevezni.

Amikor Izajás próféta a Kr.e. 8. században az Emmanuelről, a velünk lakó Istenről jövendölt, azt is látta már, ahogy asszír csapatok dúlják fel az északi országrészt, éppen azt a területet, amelyről itt szó van, Zabulon és Neftali vidékét. Szavai, amelyek a megkínzott vidék számára békét és megkönnyebbülést hirdettek, új meg új korok igazolták. Az első asszír hódítás után rövid fellélegzés következett, száz évvel később, Józija idején újabb átmeneti béke. Az asszír fogságba hurcolt népcsoport sorsa bizonyára a babiloni fogságba indulók számára is intő jel, illetve remény forrása volt egyszerre. Izrael sorsa a megaláztatás és a hazatérés, az elnyomatás konkrét tapasztalata és a megkönnyebbülés, az ajándékba kapott szabadság között hullámzik évek és évszázadok között. A két északi törzs, amelyek rendre először esnek áldozatul az északról betörőknek, nem csak elmélkedett a világosság és sötétség ellentétéről, hanem mindennapi valóságában várta újra meg újra a békét, a megértést, az összetartozást, az elvetett mag érését és aratását, a bőség és ünnep pillanatait.

Izajás részletének vége Midiánt említi. Úgy tűnik, ez az utalás Gedeon bíráskodását, a midiánitákkal szembeni csodás győzelmet idézi fel, amelybe az említett két törzs is bekapcsolódott. Harcoltak, de a győzelmet Istentől kapták ajándékba.

Koronázza minden emberi erőfeszítésünket, igazság keresésünket ilyen isteni ajándék: az Ige, amely a világba érkezett, világosítson meg és vezessen az ő útjain minket is.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseBecses vagyok az Úr szemében…Évközi 2. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
16
Martos Balázs elmélkedése Becses vagyok az Úr szemében… Évközi 2. vasárnap

Évközi 2. vasárnap Keresztelő János tanúságtételéről hallunk, ahogy azt a negyedik evangélium rögzítette.

Az első három leírja Jézus keresztségét, ahogy megnyílik az ég, szózat hallatszik, és a Lélek megjelenik. A negyedik evangéliumban mindez nem közvetlen esemény, hanem látomás, tanúságtétel, amit a Keresztelő mond el. Keresztelő János feladata, hogy rámutasson Jézusra: „Íme, az Isten báránya.” Kétszer elmondja: „én sem ismertem őt”. Vagyis neki is kegyelemre, isteni ajándékra volt szüksége ahhoz, hogy felismerje Isten Fiának érkezését. Talán szándékos a különbségtétel: Jézus mindig azt hangsúlyozza, hogy ő ismeri az Atyát, és az Atya is ismeri őt. Kapcsolatuk a lehető legbensőségesebb, semmire vissza nem vezethető, semmitől sem függő, eleve adott. A Keresztelő ezzel szemben ki kell hogy jelentse: „Én sem ismertem őt…” A negyedik evangélium bevezetése többször is hangsúlyozza, hogy nem Keresztelő János a végső küldött. Az ő feladata csak annyi, hogy Jézusnak, az igazi világosságnak, az Igének jövetelét jelezze.

„Én sem ismertem őt…” Ez a kijelentés nem csak a Keresztelő alázatáról szól. Arra is utalhat, hogy a megismerés útja, Jézusé, és rajta keresztül az Atyáé, mások számára is nyitva áll, kegyelemből. A negyedik evangélium erre készít: hogy higgyünk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, és a hit által életünk legyen benne (vö. Jn 20,30-31), vagyis megismerjük a Fiút és benne az Atyát.

Keresztelő János hivatása, hogy Jézusra mutasson, róla tanúskodjon. János evangélista szerint szinte csak az a szerepe, hogy tagadja saját jelentőségét, s ezzel is utat készítsen az érkezőnek. Ennek az állításnak és tagadásnak furcsa kettősségét érzékeljük az első olvasmányban is. Izajás könyvének ezt a szakaszát, amely a szenvedő szolgáról szól, leggyakrabban Jézussal kapcsolatban halljuk a liturgiában. Ezen a vasárnapon és Keresztelő János születésének ünnepén azonban inkább Jánosról, az előfutárról és útkészítőről szól. Ő az, akit anyja méhétől fogva kiválasztott az Úr, hogy ujjongással köszöntse az érkező, szintén magzatkorú Jézust. Ő az, aki Izrael elé lépett, aki egész Júdát és Jeruzsálemet megtérésre szólította, aki Illés szavával és tekintélyével lépett fel, hogy a Messiás útját előkészítse – küldetése mégis minden emberhez szól, aki várja, hogy a Messiás belépjen hozzá, aki várja, hogy mélyebben megismerhesse a világba lépő Üdvözítőt.

Mintha most még az is Keresztelő Jánosra illene, ahogy Izajás tolmácsolásában a szolga kijelenti: „Így lettem becses az Úr szemében, és Istenem lett az erőm.” János csak a feladatában, a küldetésében lett „becses az Úr szemében”? Egészen elrejtőzik abban, amit tesz, nem marad saját méltósága, saját értéke, saját személyisége? Egyáltalán, mi marad neki, ha csak a feladatát, a kiáltását, halálának kegyetlen és oktalan helyzetét ismerjük meg az evangéliumok történetéből? – A szolga azt is kimondja: „Istenem lett az erőm…” Tehát mindenekelőtt: Jánosnak van Istene! Él az Úr, az ő üdvösségének Istene. Él az, aki megszólította, akinek népét igazságban szerette, akinek igazságát bátran képviselte, és immár örökké él az, akit börtönéből is küldöttekkel ostromolt. János szavának ereje van. Isten költözött a szavaiba, hogy megtérésre hívjon, hogy hitre neveljen, végül Jézusról tanúságot tegyen.

Az Úr szenvedő szolgájában a zsidó hagyomány elsősorban Izrael közösségét látta. Keresztelő János az a próféta, aki Izrael nevében tanúskodik a Messiás megérkezéséről. Ebben a hűségében igazán „becses az Úr szemében”. „Becsesnek lenni” itt ugyanaz a szó, mint ami a dicsőséget és súlyt kifejezi. János szavának súlya van. A tagadás helyett végül megtalálta azt az igazságot, amelyről szólnia kell.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos BalázselmélkedéseUrunk megkeresztelkedése ünnepére

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
10
Martos Balázs elmélkedése Urunk megkeresztelkedése ünnepére

Urunk megkeresztelésének ünnepe befejezi a karácsonyi időt, és átvezet az évközi időbe.

Előbb még a Gyermek születését csodáltuk, maholnap csodáit és tanító beszédeit elmélkedjük újra. Keresztsége, amelyet Jánostól kapott a Jordán vizében, a két időszak határán van, saját nyilvános fellépésének kezdete is. Jézus találkozik Izrael megújulásának és a prófétai hagyománynak nagyszerű alakjával, Keresztelő Jánossal.

Alighanem el akarta ismerni János tevékenységét azzal, hogy megkeresztelkedett nála. El akarta ismerni a benne megkezdett isteni művet. Az újszövetségi hagyomány majd Izajás próféta szavával jellemzi a Keresztelőt: a pusztában kiáltó szó, a pusztában kiáltó hang. Ezt a szót és hangot maga az Ige teszi érthetővé. A megtérésre való felszólítást és annak külső jelét, a vízbe való bemerítkezést Jézus eljövetele teszi teljessé, ebben kap igazi és végső értelmet.

Máté evangélista szerint a Keresztelő tiltakozott is, amikor Jézus hozzá lépett. Felismerte, hogy az Úrnak nincs szüksége a jelre. Enged, amikor Jézus azt mondja: „kell, hogy beteljesítsünk minden igazságot”. A beteljesítés Máténál szinte mindig Istennek az Ószövetségben kimondott akaratára, a Törvény és a Próféták szavára vonatkozik. A pusztában kiáltó szava igazi szó, igaz szó, Istentől jön – a Fiú ezért csatlakozik hozzá. Az igazság ugyanakkor egyfajta közvetítés Isten és ember között: aki igaz, Isten szerint él ebben a világban.  Jézus mintha Keresztelő Jánost is meghívná, hogy vegyen részt az ő művében. A két küldetés egymást erősíti és értelmezi – bár a teljesség Jézusnál van.

Jézus gyakran jelét adja, hogy neki az Atya akarata számít, hogy nem a maga akaratát cselekszi, hanem azét, aki őt küldte. A megnyíló ég, a szózat és a galamb képében leszálló Lélek eljövetele ugyanakkor az evangélium világában is radikális újdonság, meglepő csoda. Akár úgy tekintünk rá, mint Jézusnak adott jelre, akár úgy, mint a körülállóknak szóló isteni kinyilatkoztatásra, kétségtelenül ez a bemutatás pillanata. Isten tanúskodik Fia mellett, eltölti Lélekkel, amelyben majd szolgálnia kell. Az előbbi párbeszéd fényében immár ez az „új igazság”. Nem csak homályos előrejelzés, de nem is a megváltás és megigazulás páli leírása. Jézusban az a Lélekkel eltelt küldött érkezett meg, akit Keresztelő János előre hirdetett, és akiről a próféták előtte is mind szóltak. Jézus betölti az igazságot, azt a nagyobb igazságot, amelyet a Hegyi beszéd szerint „éhezni és szomjazni” érdemes (Mt 5,6), amelyért üldöztetést is jó elviselni (5,10), amely szeretetben teljesedve felülmúlja az írástudók igazságát (5,20). Jézus átvette a stafétát Keresztelő Jánostól. Immár ő viszi az igazságot.

Szinte megdöbbentő, ahogy Izajás próféta hangsúlyozza a szolga és az igazság kapcsolatát abban a szakaszban, amelyet első olvasmányként hallunk. „Igazságot visz a nemzeteknek”; „hűségesen tanítja az igazságot”; „megszilárdítja az igazságot”; „Én, az Úr hívtalak meg igazságban” – halljuk sorban a szolgáról mondott vagy hozzá intézett mondatokat. Ez az „igazság” elsősorban Isten döntése – mégpedig a nemzetek, az egész világ, illetve a gyengék, a pislákoló hitűek, a megroppant nádszálhoz hasonló megtört életűek javára. Istennek van terve az egész világgal, van szándéka, igaz végzése, amely mindenkit megszólít, s amelyben feltárja önmagát, és célt meg értelmet ad az embereknek is. A szolga küldetése váratlanul tágas, sokszoros teret kap, küldetést az egész világhoz, immár nem csak Izrael megtérítéséért él, s ugyanakkor kiviszi a világba nemcsak a megtérésnek, hanem Isten ismeretének üzenetét is. Nem „ilyen vagy olyan” igazságot mond el, hanem elvisz valamit Isten igazságából.

A hazugság meg hamisság fojtogat, az igazság szabaddá tesz. Az ember igazsága gyakran csak fenyeget, Jézus Krisztus igazsága feltár, meghív és felemel, beavat és megszólít.

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseA bölcsesség dicséreteKarácsony 2. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
02
Martos Balázs elmélkedése A bölcsesség dicsérete Karácsony 2. vasárnapja

 

 

Karácsony 2. vasárnapján újra Sirák fiának könyvéből olvasunk egy részletet. A könyv 24. fejezete a „bölcsesség dicsérete”. Nem abban a megszokott formában, amikor valaki dicséri a bölcsességet (pl. a 19. zsoltár második részében), hanem alanyi értelemben: a bölcsesség megszólal, mintegy vallomást tesz. Dicséri önmagát, vagy inkább elmondja létének történetét, azt, ahogy Isten létre hívta, és élteti. A bölcsesség a „Magasságbeli szentjei” előtt szólal meg – egyes szövegekben ez az égi sereget, az angyalokat és szellemeket jelenti, másutt a megdicsőültek, az üdvözültek sokaságát. A „népe körében”, a „választottak sokasága” kitételek azonban a földi imádkozókat, az Izraelhez tartozókat is jelölhetik. A bölcsesség dicsérete itt Izrael imádságos közegében szólal meg, és ebben a hívő körben talál válaszra is: „áldják őt az áldottak között”.

A himnusz gondolati íve a teremtés idejétől kezdődik, és Mózes törvényéig vezet: a zsidó hagyományban a bölcsesség megtestesülése nem más, mint a törvény. Ebből a gondolatmenetből azt a szakaszt halljuk olvasmányként, amely a bölcsesség Izraelbe költözését beszéli el. A „mindenség Teremtője” ezt a parancsot adja a bölcsességnek: „A sátradat Jákobban üsd fel, örökrészed Izraelben legyen…” Valamivel később ismét a sátorra tesz utalást: „Szolgáltam előtte sátrában, majd pedig Sionban kaptam lakóhelyet.” A szent sátrat Mózes építette a pusztai vándorlás idején, mint a szövetség ládájának első lakóhelyét, egyben Izrael első templomát, amelyben az Úr vele tartott. A sátor eredetileg a pusztában vándorló nép életformájára emlékeztet, Izrael vándor őseire, és arra, ahogy Izrael Istene társul szegődött erre az útra. Isten hűsége folytán ez az örökös vándorlás éppen a megbízhatóságnak, a hűségnek, a vándorlásban is otthonosságnak lett jelképe. S ahogy Isten Jeruzsálem ősi szentélyét, másik nevén Siont választotta lakóhelyéül, úgy most a bölcsesség is a vándorló, majd a vándorlás után templomot építő nép körében lakik. A bölcsesség nem is mulasztja el, hogy Jeruzsálem és Sion jelentőségét kiemelje: „szeretett városnak” nevezi, innen uralkodik, egy olyan nép körében, amelyet Isten jelenléte „dicsőségessé” tesz.

A bölcsesség elsősorban engedelmes szolgaként jelenik meg a himnuszban. Szolgál Isten előtt a szent sátorban, mintha Mózes volna, uralma székhelyéül Siont választja, mint Dávid és a neki ígért utód. Ezek a sorok megerősítik a jeruzsálemi kultusz jelentőségét, mindazokat biztatják, akik egészen Jézus korárig oda jártak fel imádkozni és áldozatot bemutatni. Isten bölcsessége lakóhelyet vett Sion-Jeruzsálemben, vagyis nem hagyja magára sem a várost, sem az oda zarándokolókat. Isten bölcsessége engedelmes szolga, aki boldog, örömteli egységben van Urával és önmagával is. Ahogy az egészség jele, ha valaki helyes öntudattal él, hálás az eredetéért, a kapcsolataiért és a feladataiért, úgy él békében a „dicséretét zengő bölcsesség” Istennel és önmagával.

A bölcsesség párhuzama karácsony 2. vasárnapján nagyon is világos jelentést kap: az Ige, Isten Fia, akiben Isten a világot teremtette, és aki emberré lett, hogy Istent kinyilatkoztassa, „közöttünk lakott”, „közöttünk verte fel sátorát”. Izrael gyülekezetébe, a tulajdonába jött, s bár övéi nem fogadták be, azért megadta, hogy sokan befogadják, és fiak legyenek az egyszülött Fiúban. Ezt az igazságot ma is a hívő gyülekezet, az ünneplő közösség érti meg, ma is elsősorban a hívek küldetése, hogy a bölcsesség istendicséretéhez, a Fiú örök szeretetének vallomásához hozzá kapcsolódjanak szóval, énekkel, tettel és egész élettel.

A bölcsességet már nem a Törvényben sejtjük, hanem Jézus Krisztus eleven igazságában. Szükségünk van rá, hogy a világ sokféle valósága, megannyi csodája mögött ráismerjünk a Teremtőre, aki bölcsen kormányoz, aki megadja, hogy szeretetben lássuk életünk értelmét, ismerősként köszöntsük és szeressük őt magát teremtményeiben, felebarátainkban, önmagunkban is.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseNemzedékek szövetségeSzent Család vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
26
Martos Balázs elmélkedése Nemzedékek szövetsége Szent Család vasárnapja

Ha elképzelem Sirák fiát, a héberül író, de félig-meddig mégis csak görögül gondolkodó bölcset, aki nagyapjának mondásait szedte egybe, szakállas, idős, türelmes alak jelenik meg előttem. A mondatai biztató, sokat ígérő mondatok. Nem a parancs, még csak nem is a felszólítás hangnemében szólal meg, hanem bölcs tanácsokat ad, mint olyasvalaki, aki már sokat látott, aki valahogy előre látja, melyik út merre vezet.

Nagy szükség van a fiatalok vállalkozó kedvére, felfedező ötletességére, és igen fontos, hogy a felnőtt nemzedékek ki is tartsanak a megkezdett utakon, merjenek próbálkozni és próbák között is hűségesnek lenni – de milyen jó, hogy olykor van kire ráhagyatkozni, van kinek a nyugodt, kipróbált, kiérlelt tudására támaszkodni, hagyni, hogy támogasson és vigyen. Olvasmányunkban – Sirák fiának 3. fejezetéből – egyik ígéret a másikat követi. Amit Sirák fia ajánl, kincsgyűjtögetés, de nem mulandó tárgyak, hanem jó példa, jó szó, jó tettek formájában.

Mit kér Sirák fia? Először is egyfajta tiszteletet, amelyben szinte egybemosódik Isten és a szülők tekintélye. „Isten tekintélyt adott az apának a gyermekek előtt, és megszabta az anya jogát a gyermekekkel szemben.” – kezdi intéseit. Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, olyanná tette, hogy képes legyen szelíd és bölcs uralmat gyakorolni a világ és benne önmaga felett. Aki ilyen módon képes „uralkodni”, vagyis a rá bízott világnak, kicsinek és nagynak gondját viselni, annak szinte magától tekintélye lesz, azt mindenki elismeri. Sirák fia nem mondja, de talán érdemes hozzátennünk: a gyerekekben akkora vágy van a szeretetre, hogy ha apjuk és anyjuk velük van, ha elérhetőek és igyekeznek szeretni gyermekeiket, nemcsak felnéznek rájuk, hanem tényleg szeretni, gyermekmódra szinte imádni fogják őket. Isten jelenléte mindig életadó jelenlét. A kisgyermek – és persze a házastárs is – az élet forrását sejti meg abban, akitől életét kapta, illetve akivel osztozik az élet csodájában.

Tiszteld, becsüld meg, legyen rá gondod… Ilyeneket kér Sirák fia a gyermekektől. Ahogy mondatai kibomlanak, egyre inkább a felnőtt gyerekekhez fordul. A nemzedékeknek valamilyen formában mindig szövetséget kell kötniük egymással. Nem csak az öreg és bölcs Sirák fiát érdemes tisztelni, tanácsát kikérni. Amikor időseket vagy még haszontalan kicsiket tisztelünk és szeretünk úgy, ahogy az nekik igazán jó, valahogy éltetjük az élet egész titkát, amely minket is hordoz, amely a most egészségest és erőset is hordozza majd, ha élete hanyatlóban lesz.

Szerzőnk elsősorban az egymást követő nemzedékekre gondol, csak ritkán törődik a házastársak vagy a testvérek kapcsolatával. Sőt, ennek az élet- és tekintély láncolatnak hátterében Istent sejti, akire ugyanúgy tisztelettel és nagy-nagy bizalommal hagyatkozhatunk, mint szerető szüleinkre. Hogy a család az egyenlők közötti szövetségen alapul, azt itt legfeljebb az a kitétel igazolja, hogy aki apját tiszteli, ezzel anyját is felüdíti. Finom utalás: gyakran az anyák erősítgetik a családok szétcsúszó szeretetszálait.

Mit ígér Sirák fia? Különös módon először is engesztelést, vagyis a bűnök bocsánatát annak, aki tiszteli apját. Imáinak meghallgatását, gyermekeiben örömet, hosszú életet. Egyrészt a 4. parancsolathoz fűzött ígéret ismétléséről van szó. Másrészt itt is az élet titkában való osztozás képe sejlik fel: aki elismeri, hogy életét szüleitől kapta, közel marad az élet forrásához, ahhoz, ami életben is tart. Gyakorlatilag pedig jó példát ad saját gyermekeinek, hogy egyszer majd őt is ápolják, szeressék időskori gyengeségében. „Kincset gyűjt magának, aki megbecsüli anyját…” – modern szóval pozitív jogosultságot szerez. Szeretni tanul.

A szeretetben növekedni – nem ez minden közösség, így a család alapja is? Az az élet, amelyről Sirák fia beszél, meghallgatott imádságban, szeretetben, egymás iránti tiszteletben és gondoskodásban telik. Mi másra van szükségünk?

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseEmmanuelAdvent 4. vasárnapjára

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
19
Martos Balázs elmélkedése Emmanuel Advent 4. vasárnapjára

 

 

A keresztény Bibliában Izajás a próféták fejedelme. Ő jutott legközelebb a Megváltóhoz, ő hirdette intő szóval szinte egész életét: Szűztől születését – ahogy arról advent 4. vasárnapján olvasunk –, gyógyító jelenlétét, majd meg szenvedését, amellyel sokaknak üdvösséget szerzett.

Izajás a zsidó hagyomány számára is különleges. Évszázadokon át az ő nevében gyűjtötték az intés és megtérés igéit. Szerették és tisztelték Izajást bizonyára azért, mert olyan állhatatosan tanított a hazatérésről, Dávid házának méltóságáról, Sion, vagyis Jeruzsálem különleges szerepéről.

A szó, ha kimondják, titokzatosan szabaddá válik attól, aki mondta, s a helyzettől is, amelyben elhangzott. Eredeti értelmét, a helyzet és összefüggés világosságát hordozza még, s ha nem akarjuk teljesen félreérteni, olykor nehéz munkával kell kikutatni, ki, hol, miért mondta. Ám a nyelvek és korok változásával a szavak gazdagodnak vagy szegényednek, új és még újabb jelentések hordozói lesznek. Izajás is úgy lett a próféták fejedelme, hogy szavai életet adtak új korokban, és szavaiban megtalálták egy új, még soha nem látott valóság értelmét. Amikor valaki Istennel találkozik, van-e szava arra, amit átél? A prófétai szó egyszerre idézi fel azt, ami volt, és valamiképpen magába foglalja azt is, amit Isten még éppen csak megkezdett.

Majd’ háromezer évvel ezelőtt egy próféta belépett királya elé, és kérdőre vonta. Amikor a király nem akart jelet kérni – talán mert félt, hogy Isten váratlan utakra vezeti, talán szorongott már mindentől, népével együtt (vö. Iz 7,2) –, a próféta maga ígért jelet, olyan fiú születését, akinek beszédes neve lesz. Úgy hívják majd, Emmanuel, velünk az Isten! Király, nem kell félned, mert velünk az Isten! Izajás, ott, majdnem háromezer éve, a jeruzsálemi palotában mondta ki a hit egyik legmegdöbbentőbb mondatát: „Ha nem hisztek, bizony nem maradtok meg.” (vö. Iz 7,9). Ácháznak hinnie kellett volna az alvilág mélyét és a magasságokat teremtő Istenben, de lélekjelenléte csak annyira futotta, hogy némán hallgassa a próféta szózatát, amely fiú születését hirdette egy fiatal nőtől.

A szó azonban életre kelt. Nem tudjuk, pontosan mikor, de még jóval Jézus előtt „fiatal nő” helyett „szűz” került a görög fordításba. A fiú ígérete mellé a csodás születés képzete társult. Izrael gyakran regélte, hogy az ősatyák és ősanyák idősek voltak, hogy a nagy ígéret örökösei nem születhettek volna Isten nélkül – talán ez a tapasztalat is munkált a választottak hitében, amikor az Emmanuel születését immár csodával, szűztől remélték. A bátor szózat helyébe a hit bátorsága lépett. Istenre tekinteni, minden élet szerzőjére; Istenre, aki maga dönti el, hogyan és mikor kíván belépni ebbe a világba…

„Íme, a szűz, fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami annyit jelent, velünk az Isten!” Amikor Máté evangélista leírja ezeket a szavakat, már a megtestesült Isten jelenlétét, a világra születő Szabadító örömét és bizonyosságát hirdeti. Máté számára már nem Ácház az országát, városát, trónját féltő kicsinyhitű és vonakodó király, hanem a gonosz Heródes (vö. Mt 2,3). De Emmanuel sem a királynak adott jel, hanem a kicsinyeknek, akik elé akarnak térdelni, a keresőknek, akik emberségük igazságát remélik Istenben. Akik azt kérdezik, van-e ezen a világon helye az Istennek, van-e itt bizonyosság afelől, hogy Isten cselekszik, és szeret minket és mindent, amit csak alkotott…?

Már nem lényeges, hol és miért szólalt meg az ígéret. A beteljesedés messze felülmúlta a jövendölés igazságát. A próféta elcsendesedik, hogy megszólalhasson az Ige.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseAz öröm jó jelAdvent 3. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
12
Martos Balázs elmélkedése Az öröm jó jel Advent 3. vasárnapja

 

 

A virágba boruló puszta mintha a lélek vagy a választott nép belső állapotát jelezné. Mint amikor megsimogatnak egy kisgyereket, s az szemmel láthatóan kivirul, megbékél, boldogan bújik édesanyjához.

Advent 3. vasárnapján örvendezésre szólít minket az egyház: az Úr közel van. Ezt a meghívást örömre, reményre Izajás próféta szavai is közvetítik: „Örüljön a puszta…, ujjongjon a sivatag…, örömében ujjongva daloljon!” Aztán a bátorítás: „Bátorság! Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek… Maga Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” A próféta fejedelem a várt öröm beteljesedését is megjövendöli: „Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong. (…) Éneket zengve érnek a Sionra, és örök boldogságot tükröz az arcuk.”

Örömre csak az szólít, aki maga is tele van örömmel. A próféta teljesen eltűnik az üzenet mögött. Csak úgy képzelhetjük el, mint akit átjárt az üzenet, mint akinek semmilyen más dolga vagy lehetősége nincs, mint örömre buzdítani hallgatóit. Be sem mutatkozik, mint aki elfelejti az illemet, annyira tele van jó hírével. Amikor a Szentírás erkölcsi normákat fogalmaz meg, legtöbbször megalapozza őket valamilyen eseményben, Isten ilyen vagy olyan ajándékában, szabad tettében. Előbb állnak a kijelentő mondatok, azután a felszólítások. Az örömmel azonban fordítva áll a dolog: a próféta tele van örömmel, ezért mindenféle képpel örömre biztat, és csak utána mondja el, miért, mi az alapja ennek a végtelen ujjongásnak. Isten eljön, dicsősége, vagyis istenségének titka megjelenik, tapasztalható, érzékelhető, hatékony lesz.

Amíg csak gondolkozunk róla, nehéz az örömről beszélni. Amikor meg tele vagyunk örömmel, minden olyan természetes, mint egy patak csobogása vagy a nap ragyogása. A palesztinai sivatag képes virulni, képes virágba borulni, bár „örömében dalolni” nyilván csak átvitt értelemben. A tiszta öröm a legszebbet és legjobbat mutatja meg, azt hozza elő az emberből. Izajás csak az örvendező, virágzó sivatag derűs képe után mondja el, kikre gondol igazán, bár még itt is általános képekkel: az „elernyedt kezűek” már feladták az értelmes munka reményét, már belefáradtak a világ átalakításába, kihunyóban van a reményük. A „roskadozó térdűek” már nem akarnak tovább menni, elegük van az élet „erőltetett menetéből”. Izajás könyvének nagy témái, kedvelt képei ezek. A pusztában hazatérő nép, a pusztában utat készítő „hang”, a pusztában cédrust, ciprust meg olajfát növesztő Isten, a pusztasággá vált Sion, amelynek csüggedt szívét bátorítani, roskadozó térdét erősíteni kell: variációk egy témára. Olyan téma ez, amely Izrael népének újra meg újra a legfontosabb volt és marad: Isten eljövetelét hinni és remélni a fogságban, a fogság után újjáépülő Jeruzsálemben, az immár mindenféle földi hatalomtól megfosztott közösségben.

Ahogy újra meg újra ízlelgetjük, Izajás szavai egyre közelebbről érintenek. A virágba boruló puszta mintha a lélek vagy a választott nép belső állapotát jelezné. Mint amikor megsimogatnak egy kisgyereket, s az szemmel láthatóan kivirul, megbékél, boldogan bújik édesanyjához. Puszta volt a csüggedt szív, élettelen. De most virágba borul, eleven és kapcsolatra kész: „megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong.” Izajás semmilyen értelemben nem korlátozza ezeknek a jövendöléseknek az értelmét, vagyis egyszerre tekinthetjük őket a legkonkrétabb és legjelképesebb állításoknak. Isten eljövetele és a vele kapcsolatos öröm meggyógyítja és felébreszti a csüggedt szívet, megszabadít minden belső és külső bénaságtól – aki lélekben megnyílik, annak a teste sem börtöne már, s aki testében gyógyul, annak megnyílik a lelke is.

Hogyan talál minket most Izajás örömre hívása? Talán börtönbe záratott a mi szívünk is, mint Keresztelő János, aki az evangélium szakaszában Jézushoz küld, hogy küldetéséről kérdezze? A prófétai szó örömet hirdet ma is, hívogatja csüggedt szívünket, hogy felismerjük az Úr érkezését.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseIsten folytatja, amit megkezdett bennünkAdvent 2. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
05
Martos Balázs elmélkedése Isten folytatja, amit megkezdett bennünk Advent 2. vasárnapja

Az Úr hegye, amelynek magas méltóságát már legutóbb is hirdette a próféta, most a megdöbbentő kiengesztelődés színhelye: akik azelőtt marták és pusztították egymást, most összetartoznak. A teremtés békéje helyreáll.

Advent újra meg újra alámerít az időnek és történelemnek, a prófétai látomásoknak, beteljesedésnek, majd újra várakozásnak különös váltakozásába. A készületi idő 2. vasárnapján ismét Izajás jövendölését olvassuk, amely Izáj törzsökének hajtásáról, a Lélekkel eltelt uralkodóról és az általa megvalósuló békéről szól.

Izajásnak ez a szakasza a hozzáértők és rutinos olvasók számára úgy ismert, mint harmadik jövendölés a dávidi uralkodóház számára ígért gyermekről. Az első a szűztől születő Emmánuelről szól (vö. Iz 7,14), a második a „Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Béke Fejedelme” nevet viselő Gyermekről (Iz 9,1-6), s lám, a harmadik – amelyet most olvasunk – Izáj törzsökének új hajtásáról beszél, aki hűséggel és igazsággal uralkodik, akinek idejében „sehol nem ártanak és nem pusztítanak” az Úr szent hegyén, mert „a föld tele lesz az Úr ismeretével”. E három jövendölés együtt tanúskodik a születendő Fiú reményéről és az általa, benne megvalósuló üdvösségről, a béke királyságáról. Ezt a békét nekünk majd a karácsony éjszaka hirdeti újra, az angyalok énekével: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön…” Izáj Dávid apja. Izáj törzsökének új hajtása Dávid leszármazottja, akiben Isten megújítja és talán felül is múlja a Dávidnak tett ígéreteket.

Izajás e szavai azonban nem csak e két dávidi jövendöléshez csatlakoznak. Közvetlen összefüggésük szerint úgy mutatják be az Úr küldöttét, mint aki véget vet Asszíria erőszakos és gőgös uralmának. A 10. fejezet vége ugyanis éppen erről beszél: itt is törzsökről, vagyis egy kivágott fa maradványáról van szó. Ez a fa azonban a megtépázott Asszíria és Libanon életfája. Asszíria Izajás próféta idejének nagy és fenyegető ellensége, a totális elnyomás és erőszak jelképe, az igazságtalanság és hatalom győzelmi mámorának földi megszemélyesítője. Asszíria saját kezének erejével dicsekedett, azzal, hogy „bölcs” és „okos” (Iz 10,13). Az Úr azonban maga árasztja el küldöttét lelkének ajándékaival: a bölcsesség és az értelem, a tanács és erősség, a tudás és félelem lelkével, s ami ebből fakad, nem erőszak, hanem az alacsony sorsúakra, a föld szegényeire irányuló figyelem, méltányos ítélet. A „bölcsesség” és „értelem” együtt arra való, hogy a küldött Isten szemével lássa a világot, Isten jelenlétében, Isten rendje szerint; a „tanács” és „erősség” az előbbi ajándékok közvetítésére való, a konkrét terveket és ezek végrehajtásának képességét jelenti; a „tudás” és a „félelem” pedig arra irányul, hogy Isten jelenlétét ne tévessze szem elől, megtalálja őt a valóság sokrétűségében, a tények, tettek és ajándékok állandó mozgása közepette is.

A most olvasott jövendölés sajátos módon folytatja azt is, amelyet Izajás 2. fejezetéből múlt vasárnap olvastunk (Iz 2,1-5). Ott, a 2. fejezetben az idegen népek és Izrael maga is szent zarándoklatra indult az Úr hegyére, hogy ott Isten törvényét megismerje, ragyogó világosságát felfedezze. Akkor úgy látszott, elég lesz a népnek, Jákob házának az Úr világosságában járni ahhoz, hogy a nemzetek világossága is lehessen. Ez a különleges zarándoklat, lám, úgy ér célhoz, hogy Isten küldöttje lép a világba: Izáj új hajtása, valaki, aki Isten oldaláról érkezve odaáll az emberek mellé. Az Úr hegye, amelynek magas méltóságát már legutóbb is hirdette a próféta, most a megdöbbentő kiengesztelődés színhelye: akik azelőtt marták és pusztították egymást, most összetartoznak. A teremtés békéje helyreáll.

Mihez kapcsolódik még Izajás jövendölése? Bizonyára mindahhoz, amit a szívünkben talál: a jónak, békének, a kiengesztelődésnek vágyához. A pislákoló hithez, ahhoz a gyakran homályos, mégis valóságos ismerethez, amellyel Istent ismerjük, a béke akarásához, amelyet lelkével megtisztít és megerősít.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseGyertek, járjunk az Úr világosságában!Ádvent 1. vasárnapja

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
28
Martos Balázs elmélkedése Gyertek, járjunk az Úr világosságában! Ádvent 1. vasárnapja

 

 

Az Úr háza az Úr temploma, szentélye, ahol ő az emberek számára elérhető, megszólítható és megtapasztalható. Ez a hegy szilárd és magas. Földrajzi, fizikai értelemben Sion hegye nem magasabb a környező hegyeknél: felemelkedése Isten újjáalakító ténykedéséből fakad. A látomás második része a népek egymást biztató, lelkes szólongatása, amellyel útra kelnek Jeruzsálem felé: „Mert Sionról jön a törvény, és Jeruzsálemből az Úr tanítása.” A város megtisztult, telve van az Úr ismeretével, s ezért messziről vonzza mindazokat, akik Isten tanítására vágyakoznak, akik Isten világosságában és békéjében szeretnék élni az életüket. Az Úr tanításának gyümölcse pedig béke: fegyverek helyett munkaeszközök; tanulni sem támadást és védekezést érdemes.

Vasárnapi olvasmányunk Izajás könyvének 2. fejezetéből való. Nagyszerű látomás, buzdítás és bátorítás egy új megindulásra, egy örvendező zarándoklatra, amellyel a népek, az idegenek Sionhoz, Jeruzsálemhez fordulnak, hogy Isten útját megismerjék nála. A látomás Sion méltóságáról és az idegen népek zarándoklatáról szól, de üzenete Jákob házát, vagyis Izrael népét szólítja meg: nekik kell az Úr világosságában járniuk, hogy a világosság az idegenek számára is bennük ragyoghasson fel. Lelkesít ő és egyben igényes meghívás ez, amely advent idején minket is megújulásra, belső zarándoklatra hív.

A látomás középrészét (Iz 2,2-4) Mikeás könyvében is megtaláljuk (Mik 4,1-3), más befejezéssel. Izajás könyvének szerkesztői talán ezért látták szükségesnek, hogy a látomás előtt hangsúlyozzák: Izajás, Ámosz fiának látomása következik. Ilyen feliratokat másutt a prófétai könyvek kezdetén találunk. Szakaszunk lezárja a könyv bevezetését, másfelől meg előrevetíti Izajás könyvének nagy témáit. A könyv első fejezete Sion, illetve Júda bűnével foglalkozik. A város olyan, mint Szodoma és Gomora (Iz 1,10), bűnei skarlát vörösek, csak Isten irgalma adhatja vissza hószín ártatlanságát (Iz 1,18). A látomás, amelyet most olvasunk, csak akkor válhat valóra, ha Jeruzsálem maga is befogadja az Úr Tóráját, vagyis parancsát, rendelkezését. Csak akkor közvetítheti az idegen népeknek is Isten akaratát és vezetésének tapasztalatát, ha bensőleg eltelik vele.

Ez a látomás tehát egyfelől pozitív kicsengést ad a könyv bevezető részének, de előre vetíti a későbbi nagy témákat is. Hogy Sion az események központja, Isten rendelkezésének első tanúja, Izajás könyvének első nagy egységéhez, az 1-39. fejezetekhez illik. Az idegen népek majd a könyv második nagy egységében, Második Izajás igehirdetésében ismerik fel Izrael Istenét, illetve a harmadik részben, Trito-Izajásnál lesz újra szó arról, hogy oda zarándokolnak, és közülük is választ magának papokat az Úr. Mindezzel nemcsak irodalmi érdekességét vagy súlyát akarjuk hangsúlyozni ennek a mostani látomásnak. Arra is szeretnénk utalni, hogy amikor Isten elindít valamit, amikor megtapasztaljuk a közös, nagy megindulás örömét és reményét, még szinte nem is tudjuk, milyen messzi hatása, milyen sokszoros visszhangja lesz mindannak a jónak, amit Isten most megkezdett bennünk.

De miben áll a prófétai üzenet? Látomást és prófétai szózatot olvasunk. A látomásnak is két része van. Az első Sion hegyére vonatkozik. „Az utolsó időkben az Úr házának hegye szilárdan áll majd a hegyek tetején, és magasabb lesz a halmoknál.” Az Úr, Izrael Istene ezen a helyen vett lakást, ismétlik elsősorban a zsoltárok, Izrael imádságai. Sion hegyének ez a kultikus hagyománya, amely Isten különös jelenlétét hitte és ünnepelte itt, valószínűleg már Izrael letelepedését is megelőzte. Az Úr háza az Úr temploma, szentélye, ahol ő az emberek számára elérhető, megszólítható és megtapasztalható. Ez a hegy szilárd és magas. Földrajzi, fizikai értelemben Sion hegye nem magasabb a környező hegyeknél: felemelkedése Isten újjáalakító ténykedéséből fakad.

A látomás második része a népek egymást biztató, lelkes szólongatása, amellyel útra kelnek Jeruzsálem felé: „Mert Sionról jön a törvény, és Jeruzsálemből az Úr tanítása.” A város megtisztult, telve van az Úr ismeretével, s ezért messziről vonzza mindazokat, akik Isten tanítására vágyakoznak, akik Isten világosságában és békéjében szeretnék élni az életüket. Az Úr tanításának gyümölcse pedig béke: fegyverek helyett munkaeszközök; tanulni sem támadást és védekezést érdemes.

Az üzenetet újabb buzdító szózat fejezi be: „Jákob háza, gyertek, járjunk az Úr világosságában!” Olyasvalaki keltegeti és erősíti társait, akinek van már tapasztalata Isten erejéről és békéjéről, arról a világosságról, amelyet szavai árasztanak.

Kelteget minket is, hogy induljunk az Eljövendő felé…  

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseDávid királysága és a MegfeszítettKrisztus Király vasárnapja

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
21
Martos Balázs elmélkedése Dávid királysága és a Megfeszített Krisztus Király vasárnapja

Dávid az a bűnös, aki bűnét előbb takargatja, de később megszégyenül, amikor fia ellene lázad. Jézus, az ártatlan, a keresztfán vajon nem vállalta-e magára mindannyiunk szégyenét? Dávid, a bűnbánatot tartó, aláveti magát Isten hatalmának, mint a jobb lator, aki a megfeszített Királyhoz fohászkodik: „Emlékezz meg rólam, amikor országodba érkezel.” Az Úr Jézus megfeszítve úrrá lett a világon.

„Sokszor és sokféle módon szólt Isten az atyákhoz a próféták által” (Zsid 1,1), és mi is, amikor hitünk titkait fürkésszük, egymást követő századok emlékeiben kutatjuk az Örökkévaló üzenetét. Amikor Jézust királyként ünnepeljük, előre fel kell készülnünk arra, hogy az ő királysága nem olyan, mint a földi hatalmaké. Vagy megfordítva, a földi hatalmak messze elmaradnak Krisztus királyságának fenségétől.

Krisztus királyi mivoltának kinyilatkoztatása Izrael kiválasztásával, szent népként való lefoglalásával kezdődött. „Király az Úr, fönségbe öltözött, felöltözött az Úr, felövezte magát erősséggel” – kiáltották valaha a jeruzsálemi szentélyben (Zsolt 93,1). Isten Izrael királya, ő alkotta népét, ő gondoskodik róla, ő ad neki földet, otthont, törvényt. Ennek a folyamatos gondoskodásnak és kinyilatkoztatásnak fontos pillanata Saul, majd főleg Dávid királysága is. Egyik esendőbb, mint a másik, de az utóbbinak, Dávidnak gyengeségében kiválóbbnak mutatkozik Isten kegyelme, úgy hogy ő kapja meg egy olyan utód ígéretét, akinek uralma örökre megmarad (2Sám 7). Jézus Krisztus a Jessze ágán termett gyümölcs, Dávid leszármazottja, akiben ez az ígéret örök távlattal teljesül be.

Dávid történetéből vasárnapi olvasmányunk azt a pillanatot emeli ki, amikor Izrael királyává kenik. Dávid ekkor már Júda királya, Hebronban kormányoz. Saul udvarában emelkedett fel, előbb szolgája, fegyverhordozója, de lassan riválisa, sőt ellenfele lesz. Amikor Saul meghal, kusza helyzetet hagy hátra. Izrael törzsei a tehetséges és erőteljes fiatalt látják Dávidban, aki talán képes lesz úrrá lenni a helyzeten. Dávidnak pedig megadatik a nagyszerű lehetőség, hogy összefogja az izraelita törzseket északon és délen, Izrael és Júda királyságában.

A bibliai hagyomány a maga teljesebb jelentésével örökíti meg a pillanatot. A törzsek képviselői Dávid korábbi harci sikereire, fontos szerepére emlékeztetnek, a józan észre apellálnak. „Már tegnap és tegnapelőtt is, amikor még Saul volt a királyunk, te voltál az, aki vezetted Izrael hadjáratait.” A teremtéstörténetből ismerős szólással élnek: „Íme, csontod és húsod vagyunk” – vagyis a legmélyebben összetartozunk, legalábbis rokonok vagyunk, ha nem is egészen egyazon család. Izrael törzsi valósága, a nagycsaládok szokásrendje, szoros összetartása ragyog fel egy pillanatra. Ezek a szavak a széthúzás és versengés ideje után elismerik Dávidot, ahogy hajdan Józsefet ismerték el testvérei, uruknak és megmentőjüknek egyszerre.

A törzsek az Úr szózatára is hivatkoznak. Erről az olvasó korábban nem értesült. A szentíró itt mintha azt előlegezné meg, amit csak néhány fejezettel később mond el (vö. 2Sám 7). „Legeltesd népemet, Izraelt, és légy fejedelme Izraelnek” – ez a megbízás a prófétáknak szóló mondatokra emlékeztet. Dávid királysága összetartozáson, emberi természetességen alapul, de teljes valósága Isten jelenléte által érthető, messze meghaladja a földi jólét biztosítását.

A jelenetet szövetségkötés, majd Dávid királlyá kenése fejezi be. A megállapodás, a hatalom átruházása Isten színe előtt történik, az ő akaratát tudakolva és megértve, az ő áldását kérve, őt tanúul hívva. A királlyá kenés is ezt fejezi ki: a király hatalma és méltósága nem emberi eredetű, Isten „szentesíti”.

De hogyan utal mindez Krisztusra és az ő királyságára? Ebben a szakaszban Dávid még emelkedik, de méltósága nemsokára csorbát szenved. Különös összefüggést fedezhetünk fel a vasárnapi evangéliummal. Dávid az a bűnös, aki bűnét előbb takargatja, de később megszégyenül, amikor fia ellene lázad. Jézus, az ártatlan, a keresztfán vajon nem vállalta-e magára mindannyiunk szégyenét? Dávid, a bűnbánatot tartó, aláveti magát Isten hatalmának, mint a jobb lator, aki a megfeszített Királyhoz fohászkodik: „Emlékezz meg rólam, amikor országodba érkezel.” Az Úr Jézus megfeszítve úrrá lett a világon.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs„Képek az ítéletről”évközi 33. vasárnap

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
14
Martos Balázs „Képek az ítéletről” évközi 33. vasárnap

Olvasmány Malakiás próféta könyvéből (Mal 3,19-20a) „Az utolsó ítéletkor felkél az igazság napja: Isten megfizet mindenkinek cselekedetei szerint. Íme, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgy hogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük. Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak”.

 

 

Milyen lesz a végítélet? Beteljesedés lesz, vagy csak befejezés, vége mindennek? Milyen jövő vár ránk, világunkra, szeretteinkre, mindarra, aminek tudatában vagyunk? A jövő titka sokakat foglalkoztat. A keresztény hit meglehetős határozottsággal beszél a világ végéről, a végső ítéletről, Krisztus második eljöveteléről. Hitünknek ezek a kijelentései részben már az Ószövetség lapjain kibontakoznak. A próféták az Úr napjaként említik az ítélet napját. Ez eredetileg a zsidó nép akkori hűtlensége miatt fenyegető ítélet beteljesedésére utalt, de képei fokozatosan az idők végén megvalósuló ítélet eszközeivé váltak.

Vasárnap Malakiás prófétától hallunk néhány mondatot „arról a napról”. Kimondatlan marad, hogy az Úr napjáról, az ítélet napjáról van szó, mégis sejtjük. Leginkább abból, hogy elénk tárul a „gonosztevők” sorsa, illetve azoké, akik félik Isten nevét, vagyis magát Istent. A végítélet kettéosztja a világot, vagy pontosabban kinyilvánítja, hogy ki a gonosz és ki nem, és mindennek végleges következménye lesz. Ennek a szétválasztásnak és kinyilvánításnak jellemző eszköze a „kemence”, vagy másutt kohó, amelyben megvizsgálják és megtisztítják az aranyat meg az ezüstöt, s amelyben menthetetlenül megsemmisül mindaz, ami nem ilyen értékes. A tűz gyakran társul a végső ítélet képeihez, még az Újszövetségben is: Pál apostol is beszél az Úr napjáról, amely majd tűzzel nyilvánítja ki, kinek milyen volt a munkája, szalmából épített-e vagy értékes anyagból Krisztus szegletkövére (vö. 1Kor 3,16).

Malakiás szerint tűzben ég el a szalma, más fordításban a tarló vagy pelyva. A tűz után semmi sem marad a gonoszokból, „sem gyökér, sem lombozat”. Nem lesz tehát semmilyen maradékuk, sem a föld alatt, sem a föld felett, esélyük sem lesz az újrakezdésre, újjáéledésre. Ismerős metafora, szinte fel sem tűnik, hogy az emberek élő fához hasonlítanak, amelynek gyökere, ága van. A remélt gyümölcsök helyett lecsupaszított, sőt mindenesetül elpusztult erdőt képzelünk el.

Malakiás röviden, más jellegű, de szintén érzékletes képekkel beszél az igazak sorsáról. Ők azok, akik félik Isten nevét. Ez az Isten iránti tisztelet összefoglalása. Aki féli Istent, megtartja törvényeit, mint Jób, aki szenvedésében is megőrizte Istenbe vetett reményét. Aki féli Istent, Ábrahámhoz is hasonlít, aki szinte vak engedelmességben tanulta meg, hogy Istennek mindent odaadjon, és hogy Istentől jutalmul mindent reméljen. Isten neve Isten kinyilatkoztatott jelenlétének és hatalmának eszköze.

Érzékletes képet mondtam, mert a próféta így szól: „Nektek, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” Felragyog a nap – a héber szöveg itt már nem egy másik napra, másik 24 órára gondol, hanem a ragyogó, éltető sugarú égitestre. Ennek a napnak a héber szöveg szerint nem is sugarai vannak, hanem szárnyai. Ősi mezopotámiai és egyiptomi tárgyakon, majd meg a Kr.e. I. évezredből való izraelita emlékeken is látjuk a szárnyas nap ábrázolását, mint az isteni hatalom és erő jelképét. Ez a szárnyas nap Isten üdvöt adó, szó szerint „gyógyító” erejét és jelenlétét jelképezi. Ha Isten másutt olyan, mint a fiókáit repülni tanító sasmadár (vö. MTörv 32,11), aki „szárnyával védve takargat” mindenféle rémséggel szemben (vö. Zsolt 91,4), most az igazak számára jelenik meg – minden pogány elképzelést magába olvasztva és felülmúlva – oltalmazó és gyógyító hatalommal, mint szárnyas nap.

Malakiás mondatait betűzve, képeit értegetve fájdalmas emlékek ébrednek bennem két világégésről, porrá égett városokról, kiszáradt mezőkről és porba dőlt reményekről. Szándékát mégis értem: megálljt parancsolni a gonosznak és figyelmeztetni, és bátorítást nyújtani az igazaknak. A képek valódi mondandójával egyet tudok érteni: csak az marad meg és az kap életet, aki és ami igazán értékes, ami Istentől jön, ami a szív igazsága.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseÖrök reményévközi 32. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
07
Martos Balázs elmélkedése Örök remény évközi 32. vasárnap

Különös törvény, hogy aki mindennapjaiban az életet szereti és szolgálja, az a fájdalomban és nehézségben is bátrabban dönt az értelem, az odaadás, a bátorság mellett. S mintha fordítva is igaz volna, hogy egyre ádázabbul igazolja magát az önző, aki csak magával törődik, aki nem tud hinni semmi nagyszerűben, aki előbb kineveti, aztán meg üldözi a másik reménységét

Vasárnapi olvasmányunk a Makkabeusok második könyvéből való. A Makkabeus testvérek a Krisztus előtti II. században, Kr.e. 167 körül vezettek felkelést apjukkal együtt a szír uralkodó, Antióchus Epifánész ellen, aki betiltotta a zsidó vallás gyakorlását, megszentségtelenítette a jeruzsálemi szentélyt, a zsidóságot pedig pogány szokások átvételére kényszerítette. A Makkabeusok a zsidó nép nemzeti és vallási önállóságáért küzdöttek, ezzel Izrael Istenéért. A Bibliában két könyvet tartunk számon az ő nevük alatt: az első az elnyomatás és a nyomában támadt felkelés történetét mutatja be, a második tanulságos buzdító történeteket mond el ugyanebből a korszakból.

A történet, amelyet vasárnap hallunk, egyfelől az Isten iránti hűséget példázza, a megalkuvás nélküli kitartást a törvény előírásai mellett. Másfelől – s az evangéliummal egybeolvasva ez emelkedik ki belőle – a holtak feltámadásába, az igazak örök jutalmába vetett hitet, amely a szereplőket különleges állhatatosságra teszi képessé. Anya és hét fia nem lebeszéli egymást, nem a meglévő földi köteléket féltik, inkább a hitre és hűségre biztatják egymást állhatatosan. Új születésre készülnek, egy másik életbe akarnak átlépni.

Az ószövetségi hit Isten földi áldását remélte és várta. Az igazak jutalmat érdemelnek, a gonoszok büntetést. A nép sorsa azonban nem volt megnyugtató, hitében lassan megszületett annak a nagy fordulatnak reménysége, amelyet végső ítéletnek hívunk. Hogy Isten majd újjászületést ad az egész népnek, megfordítja a világ sorsát, helyreállítja a jogot és igazságot egy másik világban, ha nem ezen a földön. Amikor azonban a hitükhöz hűségesek szenvedéseit szemlélték, a vértanúkat látták, ennél is tovább mentek, személyesebb módon fogalmazták meg a feltámadás reményét: Isten, mondták immár, fel fogja támasztani az igazakat, és örök jutalmat ad nekik, egyenként, személyesen. A teremtő Isten újjáteremti az életet. A Gondviselő Isten nem hagyja, hogy a semmibe hulljon, aki szavára, jelenlétére szóval és dicsérettel felelt.

Az olvasmányban – a kínpadon – dühös, de bátor kiáltásokat hallunk: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a mindenség királya feltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az örök életre.” Az örök élet ebben a pillanatban csak az igazaké, csak jutalom: részvétel Isten életében, bőségében, gazdagságában.

Az anya és a hét fiú történetét nem véletlenül őrizte meg a hagyomány. Nemcsak a hitük példás, és nem is csak szenvedésük megdöbbentő. Az anya jelenléte az ajándékba kapott földi életre emlékeztet, a fiúk életére, születésére. Ugyanakkor egy olyan anya, akinek hét fia volt, e korban különösen is dicsekedhetett Isten áldásával. Mégsem habozik, hogy fiainak életét Isten kezébe helyezze, őket újjászületésre biztassa. Hétszeres fájdalmában is megőrzött hite a teljes, kipróbált, mélységes hit.

Különös törvény, hogy aki mindennapjaiban az életet szereti és szolgálja, az a fájdalomban és nehézségben is bátrabban dönt az értelem, az odaadás, a bátorság mellett. S mintha fordítva is igaz volna, hogy egyre ádázabbul igazolja magát az önző, aki csak magával törődik, aki nem tud hinni semmi nagyszerűben, aki előbb kineveti, aztán meg üldözi a másik reménységét. Az Úr törvénye nem kicsinyes, nem arra biztat, hogy a legkisebb hibák és vétségek elől meneküljünk szüntelen – és mégis megtörténik, hogy a kicsiben akarunk hűségesek lenni, hogy majd a nagyban is azok lehessünk. Különösen hazugsággal és elnyomással szemben elérkezik a pillanat, amikor már nincs értelme kompromisszumot kötni, megalkuvónak lenni.

Néhány ilyen pillanatot élhetünk át az olvasmányban. Egy nagyobb, teljesebb, hűségesebb élet reményében.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."