Martos Balázs atya elmélkedése

Martos Balázs atya elmélkedése
Hetente frissül

Martos Balázs atya vasárnapi elmélkedései

Martos Balázs elmélkedéseÖrök reményévközi 32. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
07
Martos Balázs elmélkedése Örök remény évközi 32. vasárnap

Különös törvény, hogy aki mindennapjaiban az életet szereti és szolgálja, az a fájdalomban és nehézségben is bátrabban dönt az értelem, az odaadás, a bátorság mellett. S mintha fordítva is igaz volna, hogy egyre ádázabbul igazolja magát az önző, aki csak magával törődik, aki nem tud hinni semmi nagyszerűben, aki előbb kineveti, aztán meg üldözi a másik reménységét

Vasárnapi olvasmányunk a Makkabeusok második könyvéből való. A Makkabeus testvérek a Krisztus előtti II. században, Kr.e. 167 körül vezettek felkelést apjukkal együtt a szír uralkodó, Antióchus Epifánész ellen, aki betiltotta a zsidó vallás gyakorlását, megszentségtelenítette a jeruzsálemi szentélyt, a zsidóságot pedig pogány szokások átvételére kényszerítette. A Makkabeusok a zsidó nép nemzeti és vallási önállóságáért küzdöttek, ezzel Izrael Istenéért. A Bibliában két könyvet tartunk számon az ő nevük alatt: az első az elnyomatás és a nyomában támadt felkelés történetét mutatja be, a második tanulságos buzdító történeteket mond el ugyanebből a korszakból.

A történet, amelyet vasárnap hallunk, egyfelől az Isten iránti hűséget példázza, a megalkuvás nélküli kitartást a törvény előírásai mellett. Másfelől – s az evangéliummal egybeolvasva ez emelkedik ki belőle – a holtak feltámadásába, az igazak örök jutalmába vetett hitet, amely a szereplőket különleges állhatatosságra teszi képessé. Anya és hét fia nem lebeszéli egymást, nem a meglévő földi köteléket féltik, inkább a hitre és hűségre biztatják egymást állhatatosan. Új születésre készülnek, egy másik életbe akarnak átlépni.

Az ószövetségi hit Isten földi áldását remélte és várta. Az igazak jutalmat érdemelnek, a gonoszok büntetést. A nép sorsa azonban nem volt megnyugtató, hitében lassan megszületett annak a nagy fordulatnak reménysége, amelyet végső ítéletnek hívunk. Hogy Isten majd újjászületést ad az egész népnek, megfordítja a világ sorsát, helyreállítja a jogot és igazságot egy másik világban, ha nem ezen a földön. Amikor azonban a hitükhöz hűségesek szenvedéseit szemlélték, a vértanúkat látták, ennél is tovább mentek, személyesebb módon fogalmazták meg a feltámadás reményét: Isten, mondták immár, fel fogja támasztani az igazakat, és örök jutalmat ad nekik, egyenként, személyesen. A teremtő Isten újjáteremti az életet. A Gondviselő Isten nem hagyja, hogy a semmibe hulljon, aki szavára, jelenlétére szóval és dicsérettel felelt.

Az olvasmányban – a kínpadon – dühös, de bátor kiáltásokat hallunk: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a mindenség királya feltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az örök életre.” Az örök élet ebben a pillanatban csak az igazaké, csak jutalom: részvétel Isten életében, bőségében, gazdagságában.

Az anya és a hét fiú történetét nem véletlenül őrizte meg a hagyomány. Nemcsak a hitük példás, és nem is csak szenvedésük megdöbbentő. Az anya jelenléte az ajándékba kapott földi életre emlékeztet, a fiúk életére, születésére. Ugyanakkor egy olyan anya, akinek hét fia volt, e korban különösen is dicsekedhetett Isten áldásával. Mégsem habozik, hogy fiainak életét Isten kezébe helyezze, őket újjászületésre biztassa. Hétszeres fájdalmában is megőrzött hite a teljes, kipróbált, mélységes hit.

Különös törvény, hogy aki mindennapjaiban az életet szereti és szolgálja, az a fájdalomban és nehézségben is bátrabban dönt az értelem, az odaadás, a bátorság mellett. S mintha fordítva is igaz volna, hogy egyre ádázabbul igazolja magát az önző, aki csak magával törődik, aki nem tud hinni semmi nagyszerűben, aki előbb kineveti, aztán meg üldözi a másik reménységét. Az Úr törvénye nem kicsinyes, nem arra biztat, hogy a legkisebb hibák és vétségek elől meneküljünk szüntelen – és mégis megtörténik, hogy a kicsiben akarunk hűségesek lenni, hogy majd a nagyban is azok lehessünk. Különösen hazugsággal és elnyomással szemben elérkezik a pillanat, amikor már nincs értelme kompromisszumot kötni, megalkuvónak lenni.

Néhány ilyen pillanatot élhetünk át az olvasmányban. Egy nagyobb, teljesebb, hűségesebb élet reményében.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseIsten színe előttévközi 31. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
31
Martos Balázs elmélkedése Isten színe előtt évközi 31. vasárnap

 

 

Mi abban a korban élünk, amely minden korábbinál nagyszerűbb lehetőségeket kínál, hogy az egész világ egységét éljük és előmozdítsuk. Merünk-e őszinte és cselekvő barátsággal fordulni minden teremtmény felé? Merjük-e meglátni, ahogy együtt rezdül a teremtett világ s benne minden emberi élet? – Isten az élet barátja!

Vasárnapi olvasmányunk a Bölcsesség könyvéből való. A bölcsességi irodalom kései gyöngyszeme ez. Nemcsak mondásokat gyűjt, hanem Istent szólítja, vele beszélget, amíg elmélkedik jóságán, irgalmán, teremtő erején. Az emberi képességek beteljesedése, amikor igyekezetük átlépi a teremtett és teremtetlen határát. Amikor az ember gondol, de gondolkodásában Isten jelenléte vezeti. Amikor az ember akar, de akaratát Isten szeretete indítja, vonzza, átjárja. Olvasmányunk tehát elmélkedő imádság. Fél szemmel, fél gondolattal az eget, másik felével a földet fürkészi. Képeit, formáit a tapasztalatból meríti, de valódi tárgya a megfoghatatlan és felfoghatatlan. Úgy van lelke, hogy a Lélek irányítja.

A Bölcsesség könyvének ezt a misztikus szerzőjét átjárja az Isten iránti hódolat és tisztelet. A világ Isten előtt szinte semmi. „Uram, az egész világ olyan előtted, mint a porszem a mérlegen, s mint a földre hulló hajnali harmatcsepp.” Számít a Végtelennek a porszem, a kimutathatatlan, a semmi? Számít a harmatcsepp, ha földre hull, ha a felkelő nap szinte azonnal felszárítja?

A világ Isten előtt szinte semmi, ő mégis megkönyörül rajta, szereti, akarja, kíméli. Könyörülete mindenhatóságát jelzi: éppen abban mutatja meg erejét, hogy a legkisebbel is törődik. Azért is elnéző, mert időt hagy a megtérésre. Nem utál, és nem gyűlöl, teremtése alkotásai iránti jóindulatból fakad. Aki az életet létrehozta, létben tartja, az élet barátja. Ez is Isten címe. Ő nem csak Úr, nem csak mindenható, nem csak irgalmas és könyörületes, hanem „az élet barátja”. Több mindennél, amit a földön életnek látunk, s mégis forrása mindennek. Nagyobb mindennél, amit a világban ámulva látunk, s mégis hagyja, hogy róla tanúskodjon és hozzá tartson mindez.

A Bölcsesség könyvének szerzője elevennek látja Istent és személyesnek, aki jó barát, aki törődik a teremtményeivel, aki „szívére beszél” a megtévedtnek, hogy „megtérjen és higgyen”. Az irgalmas Atya megy ki idősebb fiához, hogy annak is szívére beszéljen, és behívja a lakomára, amelyet kisebbik, tékozló fia hazatérte feletti örömében rendezett. A hit ennek a szívbeli rábeszélésnek, szívtől szívig hajló szeretetnek a legfőbb gyümölcse. Mintha előre éreznénk azt a fordulatot, amely az Újszövetség lapjain és híveiben megy végbe, ahol a hit lesz az Istennel való kapcsolat központi kifejezése, foglalata, ugyanakkor az Istennel való kapcsolat a valóság egészére való nyitottság kulcsa. Hogyan tudunk gyűlölködni, ha hiszünk abban, aki az élet barátja? Hogyan tarthatunk ki elzárkózásunkban, magunk és mások iránti gyűlölségeinkben, ha Isten a dolgok mélyén és a szívünk mélyén szólongat minket?

Nem mindig jár át bennünket ilyen intenzitással Isten jóságának és jelenlétének tudata. Nem mindig tapasztaljuk meg azt a fényes kontemplációt, amely ebben a kétezer – kétezer kétszáz éves szövegben megnyilatkozik. És mégis, vannak ilyen pillanatok, vannak ilyen nagyszerű pillantások, amelyekkel átfogjuk a világ legbelső igazságát. Ezekből élünk. Mint Zakeus az evangéliumban. Jézussal találkozik, megéled a szíve, hálás lesz és nagylelkű: „Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.” És nem számít semmi, nem számítanak a méltatlankodók, nem számít, hogy ki mit gondol. „Örömmel fogadta Jézust”, és „üdvösség köszöntött erre a házra”.

Isten az élet barátja. A Bölcsesség könyvének szerzője abban a korban élt, amikor az emberiség a görög filozófiában új módon látta meg egységét, egyben az egész világ tágasságát. Mi abban a korban élünk, amely minden korábbinál nagyszerűbb lehetőségeket kínál, hogy az egész világ egységét éljük és előmozdítsuk. Merünk-e őszinte és cselekvő barátsággal fordulni minden teremtmény felé? Merjük-e meglátni, ahogy együtt rezdül a teremtett világ s benne minden emberi élet? – Isten az élet barátja!

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseA nyomorgók jajszavaÉvközi 30. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
24
Martos Balázs elmélkedése A nyomorgók jajszava Évközi 30. vasárnap

 

 

„A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, míg el nem éri célját.” A szívünket nemcsak az öröm, hanem a fájdalom és kétségbeesés is képes megnyitni, amíg megvan bennünk a hit. És olyankor „nem csendesül” a szív könyörgése, amíg csak megkönnyebbülést nem talál.

Milyen az igazi vallásosság? Milyen az igaz ember vallásossága? Ezeket a kérdéseket olyankor tesszük fel, amikor hamissággal találkozunk a vallásukat gyakorlók között. De olyankor is, amikor hitünket valami megpróbáltatás éri. Úgy tűnik például, hogy Isten hosszabb ideje nem hallgatja meg a kéréseinket vagy azt az egy kérést, amelynek teljesülését annyira várjuk. Olyasmi történik velünk, amit nagyon szerettünk volna elkerülni. Akkor feltesszük a kérdést: Hát ennyit ér a hitem? Nem remélhetem, hogy Isten megóv engem imáimra válaszul? Gyakran éppen ezekben a helyzetekben érik a hitünk.

Hitünk gyakorlásában, vallásosságunkban sohasem vagyunk függetlenek a többi embertől. Jó példájuk magával ragad, megerősít, felbátorít. Értéket képvisel, magától értetődővé teszi, hogy merre kell mennünk. Mások rossz példája, vagy egyszerűen csak mienktől eltérő viselkedése ellenben megkérdőjelez, esetleg el is keserít. A hívő ember – egyébként minden komolyan gondolkodó ember – olykor magára marad törekvéseivel, alaposan megfontolt erkölcsi döntéseivel.  Valahogy a szívünknek kell egészen Istenhez találnia, s akkor majd a vallásosságunk, a hitgyakorlatunk, a kisebb-nagyobb döntéseink is ebből az Istennel egyesült szívből fakadnak. Lehet, hogy akkor is egyfelé megyünk másokkal – de ez már nem kényszer, legfeljebb kellemes körülmény.

Sirák fia, a Kr.e. 2. század végén élő zsidó bölcs, az imádság és áldozatbemutatás helyes rendjéről elmélkedik könyvének 34-35. fejezetében. Egyfelől arra emlékeztet, hogy csak azért érdemes imádkozni és azért érdemes áldozatot bemutatni, amit emberi erőinkkel és igyekezetünkkel is valóban el akarunk érni. Az őszinte imádság kivájja a lelket: megmutatja, hogy igazából mi van benne. Sirák fia másfelől arról tanúskodik, hogy az imádságban, minden vallásos tevékenységben az igaz Isten színe előtt állunk: ő pedig nem személyválogató, nem foglalkozik mulandó gazdagsággal, nem tekinti a földi hatalmasok máskor gyakran érzett befolyását. A kisember zsigereiben hordja a megvetés és szégyenkezés tapasztalatát. A nagy és befolyásos, a tehetős és tetterős gyakran észre sem veszi, milyen kivételes helyzetben van, hogyan utasít mindenki mást maga mögé, szinte önkéntelen.

Sirák fia a kicsinyeknek és a szegényeknek mondja biztatásul: Isten „meghallgatja azt, aki a balsorsban kéri őt”. Állításait két oldalról fogalmazza, Isten és ember oldaláról. Isten hatalmát és segítő akaratát mintegy hittételként ismétli. „És az Úr nem késlekedik” – hangzik el szinte tételmondatként az olvasmány végén. A próféták hite ez, a valaha már megszólalt biztatás folytatása és elevenné tétele. Gyakran utólag belátott tapasztalatunk: életünkben minden akkor és úgy történt, ahogy annak lenni, történni kellett. Ami pedig az ember oldalát illeti, Sirák fia tapasztalatból beszél: „A nyomorgók jajszava áthatol a felhőkön, és nem csendesül, míg el nem éri célját.” A szívünket nemcsak az öröm, hanem a fájdalom és kétségbeesés is képes megnyitni, amíg megvan bennünk a hit. És olyankor „nem csendesül” a szív könyörgése, amíg csak megkönnyebbülést nem talál.

Sirák fiának szavai a próféták hagyományát követik, akik többnyire a szegények, az özvegyek és árvák között látták az igazi hívőket. Isten azoknak az imáját hallgatja meg, akik „szívből szolgálják” őt, akik „szegények”, akik „a balsorsban” kérik őt. Jézus, aki az evangéliumban példázatot mond a farizeusról és a vámosról, valami másról beszél: egy olyan ember igazzá válásáról, aki addig erkölcsileg nem volt feddhetetlen. Olyasvalakiről, akinek az igazsága most nem több, mint saját igazságtalanságának beismerése – a végtelenül igaz Isten színe előtt. Beismerése bizonyára elindítja a helyes cselekvés útján. Egyfajta belső nyomor belátása, egy új út kezdete.

A „nyomorgók jajszava” utat keres a szívből egészen Istenig. Adjunk neki utat magunkban és másokban…

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseMózes felemelt karjaÉvközi 29. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
17
Martos Balázs elmélkedése Mózes felemelt karja Évközi 29. vasárnap

 

 

Közismert történetet olvasunk a Kivonulás könyvéből (Kiv 17,8-13): amikor Izraelt megtámadják az amalekiták, a csata közben Mózes kitárt karral imádkozik a hegyen. Amíg karjait felemelve tartja, Józsue serege győzelemre áll. Amikor pedig elfárad, Áron és Hur emeli a karját – imádsága így is hat, a nép végleg győz.

Előfordult már, hogy valakinek a közbenjárására, imádságos jóságára bíztuk az életünk ilyen-olyan nehézségét, szándékát? Ismerős az a jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül a bajunkkal, s visszatér belénk a bizalom, hogy Isten gondot visel ránk? Ha távolról is, ha csatazajban is, efféle emléket fogalmaz meg ez a történet. Érdemes közelebbről szemügyre vennünk.

Amalekiták támadnak Izraelre. Az amalekiták nomád törzs lehettek, mégpedig Palesztina déli vidékén (vö. Ter 14,7; Szám 13,29). Megtámadják a területükön átvonuló Izraelt, valószínűleg zsákmányszerzés reményében. A Második Törvénykönyv szerint (vö. MTörv 25,17-18) hátulról támadtak a pusztában vándorló csoportra, ahol a gyengék és betegek, talán a nők és gyermekek vánszorogtak a közösség anyagi javait is hordozva. Az amalekiták támadása Izrael számára egyfajta kísértés, próbatétel. A fejezet első képe (Kiv 17,1-7) a pusztában szomjazó népről szól, amely lázongani kezd az Úr és Mózes ellen. Mózes pedig vizet fakaszt nekik a sziklából. Ebben az újabb próbatételben mindenki teszi a saját dolgát: Józsue vezetésével harcol a nép, Mózes pedig imádkozik a hegyen. A jelenet szereplői Mózes mellett Józsue, Mózes utóda a nép vezetésében. Áron, Mózes testvére, a zsidó papság első képviselője és Hur, akiről későbbi hagyomány állítja, hogy Mózes sógora volt, testvérének, Mirjámnak férje (vö. Zsidó régiségek III, 54.).

A történet az imádságra biztat, az imádság erejét hangsúlyozza. Mózes kitárt karjai az imádkozó ember ősi gesztusát sejtetik. A kitárt karú ember valahogy kitárt szívű is egyben: elfogadja, amit Isten ad, egyben egész lényével hálát ad azért, amit átél, amit a világból felfog. A kitárt karú ember gesztusa mai hasonlattal antennára is emlékeztethet: olyan állapotra, amelyben a pap, a közbenjáró felfogja, egyesíti és Isten elé viszi sokak szándékát. Ezzel a képpel persze ugyanaz lehet a nehézségünk, mint általában a kérő imával: vajon Isten miért köti az ember imádságához, amit úgy is tud, az ember imája nélkül is? Ha Mózes elfárad és nincs mellette Áron meg Hur, talán elveszik a nép?

Az elbeszélés archaikus, ősi, jelképes. Olyasmit rögzít egyszeri, kiáltó erővel, aminek igazságát nem a jelkép szintjén kell keresnünk. Az eredeti elbeszélés amúgy sem egyszerűen Mózes imádságáról beszél. Mózes először botját kéri, azt a botot, amellyel a kivonulás éjszakáján a tengert is kettéválasztotta, s amellyel az imént a sziklából vizet fakasztott (vö. Kiv 14,16). Persze hogy elfárad, ha még a botot is tartania kell… Ez a bot azonban leginkább Isten hatalmának jele, szinte Isten karját helyettesíti. A történet végén Mózes szintén archaikus gesztussal új nevet ad a helynek: „Az Úr az én zászlóm” vagy „hadijelvényem”, sőt, Amalek ellen így prófétál: „Felemeli kezét trónusán az Úr, és harcol az Úr az amalekiták ellen, nemzedékről nemzedékre.” Mózes felemelt, kitárt karja tehát az Úr karját jelképezi. Közbenjárása az Úr védelmező erejét szólítja és jeleníti meg. A hegy, amelyről az ütközetet nézi, a templom hegyét juttatja eszünkbe, ahol Isten is lakást vett, s ahol az izraelita papság imádkozott és áldozatokat mutatott be a nép sorsáért.

„Ne félj, Sion! Ne lankadjon kezed!” – biztatja Jeruzsálemet és vele a hívőket Szofoniás próféta (Szof 3,16). Az imádságról van itt szó vagy a derűs, reménykedő munkáról? Egyik a másikból táplálkozik. Isten olykor megmutatja, ránk bízza mások gondját is, hogy imádságban hordozzuk őket. Hogy kitárjuk a karjainkat, kitárjuk a szívünket Istenbe vetett bizalommal.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseNaamán hiteÉvközi 28. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
10
Martos Balázs elmélkedése Naamán hite Évközi 28. vasárnap

 

 

Naamán és a többi meggyógyult leprás története arra emlékeztet, hogy a teljesség különleges pillanatait észre kell venni, meg kell ünnepelni, ki kell mondani és hálát kell adni értük. Ez a hála maga a hit. Kapcsolat az élő és éltető Istennel.

Naamánról, az arám király seregeinek vezéréről szól a vasárnapi olvasmány. Naamán, akit Jézus is említ a názáreti zsinagógában, mint hívő idegent, itt a hála és istenhit példaképe. Leprától tisztul meg Elizeus által, s amint ezt látja, hitet tesz Izrael istene mellett, hálálkodik a prófétának és dicsőíti az Urat.

Naamán bizonyára régóta kereste a gyógyulás lehetőségét, amely mintegy mellékutakon, az Úr titokzatos útjain érkezik el hozzá. Arám katonák egy portyáról hozzák magukkal azt a zsidó lányt, aki hall Naamán betegségéről, s úrnőjének, Naamán feleségének mondja: a szamariai próféta bizonyára meg tudná gyógyítani. Naamánnak több se kell, engedélyt kér és kap királyától, és elmegy Izraelbe. Csak lassanként jut el Elizeushoz, aki hall az idegenből jött betegről, üzen neki, és megadja a gyógyulás módját.

Isten útjain járva az embernek át kell alakulnia. Naamán, aki a gyógyulás reményében habozás nélkül útra kel, megsértődik és haragra gerjed, amikor Elizeus csak a Jordán vizében való fürdőt parancsolja neki, és nem veszi személyes kezelésbe, nem szorgoskodik körülötte nagy odaadással, ahogy arra számított. Szolgáinak kell kérlelni, hogy tegye meg mégis, ha már eddig eljött, tegye meg ezt a csekélységet… A kemény katona enged, és lám, megtisztul, bőre olyan tiszta lesz, mint egy gyermek bőre. Az emberi praktikák helyett Istenben kell hinnie. A folyók vizének tisztasága helyett a belsejének kell megtisztulnia, hogy egészséges lehessen.

Valahogy úgy, mint Lévi, a vámos, aki bátran Jézus elé áll és vagyonának felét a szegényeknek akarja adni, éppen olyan tiszta egyértelműséggel vallja meg most már Naamán, Elizeus színe előtt, hogy hisz Izrael Istenében, és ki akarja fejezni háláját anyagilag is.

A történet többszörösen is kiemeli, hogy a gyógyulás egészen Isten műve, és nem a királyé, sem a prófétáé. Amikor Naamán a királynak adja elő kérését, ez megdöbben, megszaggatja ruháját, és konfliktust, sőt harci szándékot szimatol. Az elbeszélő alighanem ki is figurázza kissé a pogány emberek hiszékenységét, varázsló szokásait, és előtérbe állítja a zsidóság tiszta hitét, amellyel egészen Istennek tulajdonítják az uralmat élet és halál felett. Amikor pedig Naamán hálát ad és a prófétához fordul, valahogy meg akarja jutalmazni őt is, az Isten emberét, ezüsttel, arannyal, ez nem fogadja el az ajándékot. Ma azt mondanánk, hiteles marad: Isten dicsőségét keresi, nem az anyagi előrejutást. Eligazítja Naamánt, hogyan gyakorolja majd a hitét pogány környezetben. A megtért földet kér Izraelből, hogy „izraelita földön” dicsőíthesse Istent.

Az evangélium vasárnapi részletében Jézus is leprásokat gyógyít meg, egyszerre tízet, de csak egy tér vissza köszönetet mondani, egy szamariai, egy idegen, ahogy valaha Naamán. Szamaria mintha őrizne valamit a gyógyulást kereső Naamán tapasztalatából. Mi is midannyian tudjuk a szívünk mélyén, olykor csak rejtegetve, hogy mindenért hálával tartozunk Istennek. Vannak napok, amikor az apróságot észre sem vesszük, amikor természetesnek tűnik a jó, a szép, a békés és teljes élet. Naamán és a többi meggyógyult leprás története azonban arra emlékeztet, hogy a teljesség különleges pillanatait észre kell venni, meg kell ünnepelni, ki kell mondani és hálát kell adni értük. Ez a hála maga a hit. Kapcsolat az élő és éltető Istennel.

Napról napra dönthetünk és döntünk is arról, hogy mely szinten éljük az életet. A fizikai jóllét, az anyagi előrejutás, vagy az Istennel és emberekkel való mély kapcsolat szintjén.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseHűség és reményÉvközi 27. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
03
Martos Balázs elmélkedése Hűség és remény Évközi 27. vasárnap

„Hűség és remény” (Hab 1,2–3; 2,2–4) Habakuk próféta könyvének részletéről

 

 

Habakuk próféta könyvének részletét olvassuk, sőt, valójában két rövid részletet együtt (Hab 1,2–3; 2,2–4). A két részlet a prófétai könyv első két fejezetének sajátos párbeszédét sűríti össze: a próféta Istenhez fordul kérdésével, aki válaszol, s ez még egyszer megismétlődik. A próféta Istent szólítja a világban tapasztalt erőszak és baj láttán, amely fájdalmasan érinti és kihívás elé állítja. Isten válasza egyfajta ígéret, és előbb az egész néphez szól: idegenek által bünteti meg a széthúzás és erőszak szítóit; a második párbeszédrészben az Úr szózata is személyesebb jellegű: a prófétát biztatja kitartásra, türelemre, hűségre, hitre.

A próféta két fájdalmas kérdést tesz fel Istennek: meddig, illetve miért… Meddig nem válaszol az Úr, meddig nem hallgatja meg a hozzá intézett kérést? Miért fedi fel a próféta előtt a gonoszságot, miért mutatja meg a nyomorúságot? A próféta nemcsak üzenetet közvetít, hanem közbenjáró szerepe is van. Az Isten közelében élő ember érzékeny, fáj neki saját maga és mások sorsa, fáj neki, ami Istennek is fáj, a választott nép megosztottsága. Habakuk erőszakról, gonoszságról, nyomorúságról beszél, egy elvadult, egymást tipró, igazságtalan társadalom feszültségeiről. Ősi hagyományt folytat: Izajás énekelte „barátjának” énekét szeretett szőlőskertjéről (Iz 5,1-7), amelyért mindent megtett, s amely most békesség és igazságosság helyett igazságtalanságot és jajkiáltást terem. Jeremiás panaszai is felötlenek bennünk, aki legszemélyesebb kudarcként élte meg a nép viszályait, amelynek ítéletet kellett hirdetnie, pedig életét szánta érte.

Meddig nem felelsz, Uram, ha hozzád kiáltok? És egyáltalán: miért avattál be igazságodba, ha ettől csak fájdalmam lesz nagyobb? Miért tettél meg bizalmasoddá, ha nem hallgatsz rám, és miért tártad fel szereteted édességét, ha aztán a világ keserű epéjét zúdítod rám? Habakuk panasza nagyon is érthető. Istent kutatja a világ eseményeiben. Isten szemével akarja látni a világot, ha egyszer azt a különleges kegyet nyerte, hogy Isten beavatta terveibe.

Isten válasza egyszerű, világos biztatás. Még egy lépés, a bizalom újabb megfogalmazása. Látszólag nem törődik a világ bajával, a próféta gyötrelmeivel, csak megerősíti ígéretét. „Írd le a látomást, vésd fel táblára…” – mint a kőbe vésett szó, kitörölhetetlen, számon kérhető, olyan az Isten ígérete. „A maga idejében beteljesedik és nem hiúsul meg; ha késik, csak várj, biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül.” Jézus állít majd hasonlót: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.” (Mk 13,31). A zsidó nép kulturális emelkedésének abban a szakaszában vagyunk már, amelyben az írott szó állandóságot, visszakereshetőséget sugall. Mózes kőtáblát hozott a törvény igéivel, Ezekielnek tekercset kellett lenyelnie, Baltazár lakomáján kéz jelent meg, és a falra írta a fenyegetés igéit. A betű, a kőbe vésett szó, a táblára írt ige megmarad, mint egy szerződés egyik példánya, amellyel most Isten kötelezi el magát.

„Akinek nem igaz a lelke, elbukik, de az igaz élni fog hűségéért” – hangzik újra Isten válasza. A megpróbáltatások korszakáról van szó. A próba egyben kísértés, válságos helyzet, amely megmutatja, kinek mi lakik a szívében. Megmutatkozik, kinek nem igaz a lelke. Aki viszont kitart Isten mellett, azt Isten megerősíti és élteti. Hogy „élni fog”, jutalom is, de bizonyos értelemben egyenes következménye kitartásának: csak élő lélekkel, Istenbe kapaszkodva lehet hűségesnek megmaradni.

Az evangéliumban Jézus szavait halljuk, ahogy tanítványait kitartásra, kötelességtudatra neveli. Jó hír, hogy érdemes a jót megtenni, újra meg újra, minden ellankadás és elkedvetlenedés ellenére: elmúlik majd ez is, és marad a próféta reménye, marad Jézus beavatottjának öröme: megértettem, amit Uram akar, „tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne…” (vö. 2Tim 1,12).

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseÉszrevenni, meghallgatni, segíteniÉvközi 26. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
26
Martos Balázs elmélkedése Észrevenni, meghallgatni, segíteni Évközi 26. vasárnap

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseMegvenni a szegényt?Évközi 25. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
19
Martos Balázs elmélkedése Megvenni a szegényt? Évközi 25. vasárnap

 

 

Az Úr azokat szólítja, akik gabonával kereskednek, de becstelenül meghamisítják a mértéket. A lényeg a csalás lehetősége: sok kis hamisággal nagy vagyonra szert tenni. Innen jut el az intés ahhoz a megdöbbentő állításhoz, hogy a megszólítottak végül megveszik a szegényt. Mikor múlik el az ünnep, „hogy pénzért megszerezhessük magunknak a szűkölködőket, és egy pár saruért a szegényeket”?

Vasárnapi olvasmányunk Ámosz próféta könyvéből való. Egyetlen, hosszú megszólítás, majd egy kijelentés Isten részéről. Az Úr azokat szólítja, akik kihasználják a szegényeket, kereskednek velük, szó szerint megveszik és áruba bocsátják őket. Az üzenet pedig, amely ezt a megszólítást követi, fenyegető és súlyos: nem fogom elfelejteni vétkeiket, mondja az Úr.

A próféta élénk képet rajzol szózatának címzettjeiről. Előbb tervezgetésüket, haszonleső várakozásukat ismerjük meg. Várják, hogy elmúljon az „újhold”, a hónap ünnepnapja, illetve a szombat, a heti pihenőnap. Ilyenkor tilos kereskedni, illetve ilyenkor illik vendégséget rendezni (vö. 1Sám 20,24; 2Kir 4,23). Az ünnep megálljt parancsol kereskedő kedvüknek, emlékeztet minden ember egyenlőségére. Ez azonban csak átmeneti helyzet. Utána játsszák tovább a saját játékukat, amelyben immár behozhatatlan előnyre tettek szert – ha valaki egyszer elszegényedett, bajosan kapaszkodik fel újra a jól menők közé.

Az Úr azokat szólítja, akik gabonával kereskednek, de becstelenül meghamisítják a mértéket. Az efa űrmérték lisztnek, gabonának, kb. 20 liter, a sékellel pedig kisebb súlyt mértek, pénzt, aranyat. A lényeg persze éppen nem a pontosság, hanem a csalás lehetősége: sok kis hamisággal nagy vagyonra szert tenni. Innen jut el az intés ahhoz a megdöbbentő állításhoz, hogy a megszólítottak végül megveszik a szegényt. Mikor múlik el az ünnep, „hogy pénzért megszerezhessük magunknak a szűkölködőket, és egy pár saruért a szegényeket”? Izraelben a rabszolgaság a munkaerő lefoglalását jelentette. A nincstelen és adós a másiknak dolgozott, elveszítette gazdasági önállóságát és szabadságát. „Egy pár saru” megdöbbentően apró értéket képvisel. A végtelen értékű embert megveszik a gazdagok. Lefoglalják életlehetőségeit, elveszik szabadságát.

A kereskedők haszonleső gondolatai végül a „gabona hulladékának” eladásához jutnak el. A becstelen gazdálkodásnak ma is ismerős logikáját fedezzük fel egy két és fél évezreddel ezelőtti szövegben. Úgy lehet „pénzért megszerezni a szűkölködőket”, hogy a nyomorukat kihasználják, azt, hogy szükségük van egy pár sarura, odaadnak érte olyasmit is, ami többet ér, s közben a gabona, amivel a gazdagok etetik őket, semmit érő, hulladék. A szegények megvétele gyakran nem szemtől szembe történik meg, hanem a jólét köntösébe burkoltan, érdekeikre hivatkozva, számító hozzáállással.

Ámosz abban a korban tevékenykedett Izraelben, amikor a béke viszonylagos jólétet hozott – főleg a gazdagoknak. II. Jerobeám uralkodása idején (Kr.e. 787-747) hosszú időn át prosperált az ország, de a gazdagság akkor is keveseknél halmozódott fel. Ámosz igehirdetésében újra meg újra megjelenik a gazdagok kárhoztatása, a szegények elnyomatásának elítélése. Amikor ennek a szakasznak a végén Isten „Jákob büszkeségére”, vagyis Izrael földjére esküszik, hogy nem felejti el a gazdagok bűneit, ismét felsejlik az az eredeti bibliai gondolat, hogy Izrael földje alapvetően Istené, az emberek közül pedig senkinek nincs joga még csak eladni sem atyáinak örökségét. Isten adta népének a földet, Isten biztosítja a megélhetést mindenkinek, ezért az embernek mindent meg kell tennie azért, hogy a föld mindenkinek elegendő megélhetést biztosítson.

Élethelyzetünktől függően sokféle módon érinthet meg minket Ámosz szózata. Egyikünk sem szeretné eladni az életét. A szegények szemébe nézve egyikünk sem szeretné tovább növelni a lemaradottak táborát, miközben az is képtelenség, hogy a félelmetes egyenlőtlenségek világából egészen kimaradjunk. A világ megborult egyensúlyának egyre nyilvánvalóbb tükre pl. a klímaváltozás, a kártékony viharok és időjárási hullámok szaporodása, amely megint csak a szegényeket sújtja elsősorban.

Megszólítva érezzük magunkat? Mit tehetnénk egy igazságosabb és testvériesebb világért?

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseIrgalmas és kegyelmes IstenÉvközi 24. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
12
Martos Balázs elmélkedése Irgalmas és kegyelmes Isten Évközi 24. vasárnap

Nem jó elveszettnek lenni. Nem jó keveregni, nélkülözni, egyedül lenni. Van, aki közbenjár értem. Van, akiért közbenjárok? Van, akit bátorítok és erősítek, hogy higgye még: megvan az az otthon, várnak ránk, és kész a megbocsátásra, akitől eltávolodtunk.

A Kivonulás könyve Izrael fogságát, megszabadulását, majd meg pusztai vándorlását mutatja be. Izrael mindig Isten színe előtt van.  Isten rátekint, amikor fogságban sínylődik és szenved, előtte vonul, amikor Mózes vezetésével átkel a tengeren, hallja lázongását és panaszát, amikor a pusztában szükséget szenved. Izrael leginkább mégis a Sinai-hegynél találkozik Istennel, amikor szövetséget köt vele, s amikor a szövetségben törvényt is kap tőle. A Kivonulás könyve szerint azonban a kinyilatkoztatás ezzel sem ér véget. Isten akkor tárja fel magát igazán, nevét akkor nyilatkoztatja ki teljesen és véglegesen, amikor Izrael vétkezik, s amikor Isten feltárja irgalmasságát. Mózes az égő csipkebokornál találkozott azzal, „aki van”. A népnek azonban bűnében kell felismernie, hogy „az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes, hosszantűrő és nagyirgalmú” (Kiv 34,6), s így kell egészen közel kerülnie Istenhez.

Mi is történt? Amíg Mózes a hegyen volt, a nép Áron vezetésével aranyborjút készített magának. A bálvány szó magában hordozza a kánaánita főisten nevét, azért az istenségét, amely nyilván vonzotta a mindenkori izraelitákat, amely a termékenység és fiatalság istene is volt. Az aranyborjú a hit szempontjából a szövetségtől való elfordulás jelképe, az egyetlen Isten szeretetének megtagadása. Ahol pedig a szív megromlik, ott a testben is betegség támad. Az aranyborjú nyilván kifejezi a gazdagság csábítását, a láthatatlan és jövőbe mutató Isten helyett a foghatónak és elérhetőnek, közvetlenül megragadhatónak és másoktól is értékesnek tartottnak választását. A bálványimádás felfordítja a teremtés rendjét. Isten alkotta meg az embert saját képére és hasonlatosságára, s most az ember készít magának istenséget úgy, ahogy ő elképzeli. A bálvány elérhető, véges. Mivé lett a végtelen vágya, a szerető Istennel való vándorlás tapasztalata?

Isten kiengesztelődése a néppel nem egyetlen pillanat műve, és a nép nem is marad majd egészen büntetlen, ahogy arról a könyv 32-34. fejezetei tanúskodnak. Olvasmányunk ennek az irgalomban való feltárulkozásnak első mozzanatát írja le. Isten haragra lobban, a nép eltörlését, megsemmisítését tervezi, de Mózes közbenjárására eláll ettől a szándékától. Mózes hitét hangsúlyozzuk inkább, amellyel az ősatyáknak adott ígéretre hivatkozik? Vagy alázatát, amellyel el sem gondolkodik Isten javaslatán, hogy őt teszi nagy néppé, új ősatyává? Kétségtelen, hogy Mózes Isten beavatottjaként viselkedik. Megszerette a népet is, Istent is, egyiket sem akarná elveszíteni. Rajta keresztül fog Isten irgalma győzedelmeskedni.

A történet folytatása és a vasárnapi olvasmányok párhuzama is arra biztat, hogy Isten irgalmánál időzzünk inkább. Amikor Jézus az elveszett drachmát kereső háziasszonyhoz, az elveszett bárány után kutató pásztorhoz, elveszett, de megkerült fiát hazafogadó apához hasonlítja Istent, mintha azt mondaná: Istent is akkor ismerjük meg igazán és mélyen, amikor bocsánatában is ránk talál, elfogad, magához ölel. A „zeneszó meg tánc” a pusztai vándorlás történetében a bálvány előtti vigasságé, a részeg hejehujáé. A tékozló fiú történetében viszont azé az ünnepé, amelyet az apa rendez elveszett, de megkerült, halott, de immár újra élő fia feletti örömében. Jézus a hatalmas, a végső közbenjáró, aki saját vérével, egész odaadott életével lép Isten elé értünk. S ha kell, hát így lép elénk is, hogy tanúskodjon Isten irgalmáról. Jézus példabeszédében nem szerepel a büntetés mozzanata sem. Mintha a bűnös útja magában hordaná már a büntetést is. Nem jó elveszettnek lenni. Nem jó keveregni, nélkülözni, egyedül lenni.  

Van, aki közbenjár értem. Van, akiért közbenjárok? Van, akit bátorítok és erősítek, hogy higgye még: megvan az az otthon, várnak ránk, és kész a megbocsátásra, akitől eltávolodtunk.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseIsten akaratát fölismerniÉvközi 23. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
05
Martos Balázs elmélkedése Isten akaratát fölismerni Évközi 23. vasárnap

 

 

„Melyik ember képes fölismerni Isten akaratát, és ki tudja elgondolni, mit kíván az Úr?” Ezzel a kérdéssel kezdődik vasárnapi olvasmányunk, a Bölcsesség könyvének 9. fejezetéből.

A kérdéspár kétfelől közelít Isten gondolatainak kifürkészhetetlen igazságához: Isten akaratát a saját életünkre vonatkoztatva szeretnénk fölismerni, szeretnénk úgy dönteni, ahogy az Istennek tetszik, ahogy az a terveivel összhangban van. Ez a másik fél gondolat: Isten terveinek elgondolása, a nagy egész belátása, a sok lehetséges és tényleges helyzet alapján egyetlen kép alkotása.

Ki képes minderre? Szövegünk válasza egyértelmű: akit Isten bölcsessége, szent lelke vezérel. Isten bölcsességet ajándékoz, mondja a Bölcsesség könyvének szerzője, elküldi a magasból szent lelkét. Az emberek így tanulhatták meg, hogy mi kedves Isten szemében, sőt csak így, „a bölcsesség által menekültek meg”. Szakaszunkat érdemes a könyv összefüggésében is elhelyezni. A 9. fejezetben Salamon király imádkozik, bölcsességet kér. Salamon akkor is a bölcsességet kérte ajándékul Istentől, amikor királlyá lett (vö. 1Kir 3,5-15). A Bölcsesség könyve valószínűleg erre a hagyományra épít, elmélyíti Salamon akkori imáját. Szakaszunkat aztán a bibliai elbeszélések többi hősének példája követi. A könyv rajtuk keresztül is arról beszél, hogy Isten bölcsessége vezette őket, Istennek köszönhették sikereiket.

A Bölcsesség könyvének szerzője nemcsak felidézni akarja a régmúlt alakjait, nemcsak történetet mesél, hanem az emberi életről tanít saját korában és a mi korunkban is. Hogyan látja a világot? Abból indul ki, hogy a világ Isten nélkül érthetetlen. Istennek személyes terve van a világgal, amely az emberek szándékaihoz képest sokkal szilárdabb, sokkal megbízhatóbb, ugyanakkor elrejtett, magasztos létrendbe tartozik. Az ember magától nem tud Isten felé lépni, saját korlátai sokkal súlyosabbak annál, hogy ezt megtehetné. A könyv szerzőjét talán Platón gondolatai is befolyásolták, amikor a „romlandó testet” a lelket gátló tényezőként fogta fel, „földi sátornak”, vagyis a lélek átmeneti lakóhelyének tekintette. A tapasztalat, amelyet így értelmez, mindenesetre érthető: az emberi megismerés korlátozott, az ember minden tervező, felfedező, elméletalkotó okossága és ügyessége ellenére sokszor szembesül értelmének és akaratának korlátaival. A kép, amelyet a Bölcsesség könyvének szerzője az emberről fest, valószerű és eleven: „a halandók gondolatai bizonytalanok, és terveink ingatagok.” Az emberi akarat és értelem összefügg egymással, s nem egyszer megtapasztaljuk, hogy bár felismerjük a jót, nemigen akarjuk, vagy éppen vágyunk valami jóra, de nem értjük, nem látjuk pontosan, mi az.

A szerző nem pesszimizmusra serkent, nem is valami furcsa rezignációra az ember lehetőségeit illetően. Eltanulhatjuk tőle, hogy lássuk be a határainkat. Ez a hozzáállás jó esetben megnyit embertársaink felé is. Az a különleges technikai fejlődés, amelynek manapság tanúi vagyunk, nem utolsó sorban a megosztott tudásnak köszönhető. Szép a fejlődés, de az ember még ennél is többet, az akarat és ismeret, a szeretet és odaadás egységét keresi a leginkább. Ezt, a szabadság és odaadás csodáját mesterséges intelligenciában, a legnagyszerűbb együttműködés által létrehozott technológiában sem találhatja meg. Ami a megszólító és elfogadó szeretet az emberek között, az Isten kezdeményező szeretete, bölcsessége, amelyet a felé megnyíló embernek feltár. Hogy az ember megnyílik Isten akaratára, nem természetes. Isten azonban megnyílik a hozzá fohászkodó ember számára, hívja és segíti őt, ahogy arról a Bölcsesség könyve is tanúskodik.

Szakaszunk távolról az evangélium hallgatására készít, ahol Jézus egyfajta megfontolásra hív. Gondold meg, hogy nem vagyonod vagy sajátos értékeid visznek közelebb Istenhez. S amíg ezen töprengsz, meglátogat Isten, és segít, hogy tisztábban lásd életed igazságát.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseAlázattal…Évközi 22. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Aug
29
Martos Balázs elmélkedése Alázattal… Évközi 22. vasárnap

 

 

Alázattal…

Sirák fiának mondásait olvasva, hallgatva, az jut eszembe először, hogy az igazi dolgok egyszerűek. Úgy egyszerűek, ahogy a tiszta víz, a friss levegő, az egyenes ösvény, mint a jó szó, amelyet nem is kell magyarázni. Sirák fia rövid mondásokkal tanít, legfeljebb összefűzi őket, egyik gyöngyöt a másik után. Csak a tapasztalt, lényeglátó, bölcs embernek adatik meg, hogy így legyen egyszerű. Csak azoknak, akiknek a szíve is kisimult, és az életük is olyanná lesz lassan, amilyenek a szavaik.

Súlyos, rövid mondatok kormányoznak minket az alázat útján. Erről szól a mai részlet, öt mondatban. Az első megadja a fő témát, és ígéretet fűz hozzá: ha alázatos vagy, szeretni fognak. A második ellenállással birkózik, visszakérdez a kétkedő szóra: „Nagy vagy? Annál inkább alázd meg magadat…” A harmadik mondja ki nyíltan, hogy az alázat Istennek szól, a mindenható Isten előtt mutatkozik meg igazán. A negyedik az alázat ellentétére, a gőgre mutat rá, mint valami betegségre, sőt sebre, amelyre „nincs gyógyír”. Végül az ötödik mondat az alázat egyik gyümölcsét, vagy ha tetszik, édes testvérét mutatja meg: a bölcs szív és a figyelmes fül nyitottságát, a bölcsesség utáni vágyakozást. A rövid, telt mondatok füzére elkísér, beavat az élet titkaiba. Ha szeretnénk alázatosak lenni, jó lesz megsejteni ennek gazdagságát, Isten előtti igazságát, jó lesz meglátni, milyen a gőgös világ az alázat tükrében.

A bölcsek megfigyeléseit az idő bizonyítja vagy hazudtolja meg. Történelmi korokban is vannak divatos vagy kevésbé divatos erények és emberi tulajdonságok. Ha változik az idő, egy-egy komoly mondás igazságát is máshogy értjük. Ma talán vitatkoznánk Sirák fiával, aki szerint jobban szeretik az alázatos embert, mint a jótevő adakozót. Ma azt állítanánk, azt az embert szeretik, aki őszinte, aki magát adja, aki nem rejtőzködik. S ha ebbe belegondolunk, talán oda is eljutunk, hogy az őszinteség, a valóság szeretete nem ellentéte az alázatnak, inkább igazi forrása. Igazán alázatosnak lenni önmagunk korlátainak, esendőségünknek beismerését, elfogadását, sőt, szeretetét is jelenti. Mekkora kincs, ha immár azok szeretnénk lenni, akik tényleg vagyunk, Isten előtt, Istennel, Isten szerint! Valódi vagy képzelt nagyság helyébe Sirák fia olyanfajta megalázkodást ajánl, amely mindig visszatér a realitáshoz, amely nem telik el önmagával, terveivel, vágyaival. Milyen különös, hogy az öntelt, magába szerelmes ember esetében a humán tudományok is „sebről” beszélnek, narcisztikus sérülésről, amikor a képzelt nagyságot valaki megbirizgálja, a felfújt hólyagot kipukkasztja – Sirák fia már kétezer évvel előbb azt mondta: „Nincs gyógyír a gőgös ember sebére…”

Nincs gyógyír? Mélybenéző alkattal, folytonos önvizsgálatban élve előbb-utóbb felfedezzük, hogy mindannyian hordozunk ilyen sebhelyeket, kisebb-nagyobb sérülést a szívünk mélyén. Ha valóban nincs gyógyír, hát embertől nincs: sem kicsikart dicséret, megszerzett hírnév, sem másokra hárított felelősség nem tapasztja be ezeket a sebhelyeket, nem egészíti ki ezt a megsebzett, elképzelt teljességet. Azt kell megszeretnie valakinek, akik igazán vagyunk, azt az elrejtett, gyenge, fejlődésre teremtett és fejlődésre váró lényt, akit megtanultunk jól elrejteni, akinek erejében már-már magunk sem hiszünk. És akkor nem is baj, ha ránk köszön az igazság, és talán életünk legfontosabb napja lesz, amikor először vagy újra igazi szeretettel találkozunk.

„Igen nagy az Isten hatalma, tiszteletben tartják az alázatosak.” Ez a kijelentés bizonyára az élet fordulataira, a gondviselés vagy a sors rendeléseire vonatkozik elsősorban. Ezekben is tiszteljük, keressük Isten jelenlétét. Isten hatalma azonban olyan nagy, hogy még a gőgöt is legyőzheti. Segít megszeretni önmagunkat és másokat olyannak, amilyennek ő teremtett.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Martos Balázs elmélkedéseÉVKÖZI 21. VASÁRNAPIsten egybegyűjt

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Aug
22
Martos Balázs elmélkedése ÉVKÖZI 21. VASÁRNAP Isten egybegyűjt

 

 

Vasárnapi olvasmányunk Izajás könyvéből, ennek utolsó fejezetéből való. Prófétai szózata folytatja azt a kezdeti isteni ígéretet (vö. Iz 2,1-5), miszerint Isten Jeruzsálembe gyűjti össze a világ minden népét és nemzetét. Mi a sajátossága ennek a néhány versnek?

Az első Isten dicsőségének hangsúlyozása. Az idegeneknek is meg kell látniuk Isten dicsőségét, amit azelőtt soha nem láttak. Isten dicsősége az ő istenségének megnyilvánulása. Izrael fiai látták az Úr dicsőségét, megtapasztalták szabadító erejét. Féltek tőle, tisztaságra törekedtek, betartották a törvény előírásait, különösen a kultikus rendelkezéseket, nehogy a dicsőséggel való találkozás pusztulásukra legyen. Izajás még az imént is az ítélet képeit halmozta, s a bevezető sorok is – „ismerem cselekedeteket és gondolataikat” – hordozhatnának baljós jelentést. Isten istenségének kinyilvánítása mégis inkább vigasztaló és bátorító ígéret. Az Úr immár nem ítéletben, hanem inkább üdvözítő kegyelemben kívánja megmutatni önmagát, ahogy Izrael a pusztai vándorlásban szabadítónak és bölcs törvénnyel kormányzónak ismerte meg istenét. A dicsőség megnyilvánulása az érzékelhetetlen érzékelése, a láthatatlan látása, a szenttel és érinthetetlennel való találkozás lehetősége.

Az ígéret másik sajátossága a nemzetekhez szóló küldetés. A zsidó nép általában nem törekedett misszióra, és ha vitázott is a pogány népekkel, hogy Isten egyetlenségét hangsúlyozza, megtéríteni nem akart másokat. Ennek az Izajás által közvetített üzenetnek hallatlan nyitása, hogy a nemzetekhez küldött hívőkről van szó. Nekik kell beszélniük Isten dicsőségéről, vagyis Isten nagy tetteiről, mert minderről az idegenek még soha nem hallottak. Ami a könyv kezdetén nagy ívű látomás, itt konkrét program, történelmi folyamat: a „megszabadultak” elmennek, hirdetik Isten dicsőségét, és visszahozzák az idegenbe hurcolt zsidóságot saját földjére, saját fővárosába, Jeruzsálembe. Izajás sorolja a népeket: Tarzisz, Put, Lud, Mosek, Ros, Tubál és Jáván meg a távoli szigetek. Amikor halljuk ezeket a neveket, valóban idegenek, szokatlanok, jobbára ismeretlenek. Úgy tűnik, a bibliai szövegek is csak keveset árulnak el róluk, s nem egészen biztos, vajon Izajás első hallgatói pontosan ismerték-e kilétüket. Tarziszt a Földközi tenger nyugati végeivel, talán Hispániával azonosíthatjuk. Jáván az ión görögöket jelenti. Tubál és Mosek (Mesek) valószínűleg a Fekete-tenger partján keresendő. Ezekiel szerint (Ez 32,26) mindkettő erős és harcos nép lehetett. Put és Lud is összetartozik, talán Egyiptomhoz, a Vörös-tengerhez, esetleg Líbiához köthető (vö. Ter 10,6; 1Krón 1,8, illetve Ter 10,13; 1Krón 1,11). A távoli szigetek említésével maga a prófétai szöveg is kimondja, amit a nevek mögött sejtünk: nem a népek felsorolása, hanem a tágas látóhatár megrajzolása a cél. A legkülönösebbek, a legtávolibbak is eljönnek, az erősek és erőszakosak, az ellenségesek és a barátságosak, Jáfet és Hám fiai, a szépek és a csúnyák mind.

Az idegeneket meghívó Isten végül ismét sajátjaihoz fordul. Ismét halmozza a lehetőségeket, hogy ígéretének bizonyosságát és bőkezűségét hangsúlyozza: „lovakon, kocsikon, hordágyakon, öszvéreken és tevéken hozzák majd őket szent hegyemre, Jeruzsálembe… ahogy Izrael fiai hozzák az áldozati ajándékot az Úr házába.” Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében hasonló képet használ: magát mondja papnak, akinek hivatala, hogy a pogányokat vigye áldozati ajándékul Istennek, Jézus Krisztusban (vö. Róm 15,16). Az áldozat, a felajánlás teljes és tökéletes: a közvetítés helyébe a személyek odaadása lép, az ember maga lesz ajándékká, Istennek adottá.

„Ismerem cselekedeteiket és gondolataikat…” – kezdte Isten. A héber változat talán hibás, de szó szerint így fordítható: „Én vagyok a cselekedetük és a gondolatuk…” Vajon nem ez az igazság? Vajon Isten nem a szívünk dobbanása, a lélek mélyén várakozó tett és gondolat? Hozza haza Isten mindazt a jót, amit belénk teremtett!

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."