Hányszor kötsz velünk szövetséget, édes jó Istenem? Elfordultunk tőled, és te, a megsebzett, az elárult, a magára hagyott Isten, örökké keresed a megoldást. Nem veszed el a szabad akaratot, de mégis segíteni akarsz. Borzasztó sok csapás van mostanában. És vannak például „Mária út gyalogos zarándoklatok”. Miért mennek ők? Miért? Tanúságtételek, éppen most Medjugorjében. Miért vannak ott olyan sokan? Mit keresnek ott? Miért vállal valaki éjjeli Szentségimádást, böjtöt, engesztelést? Miért?
Mi vonzza az élő Isten felé? Miért viselkednek emberek közömbösen a világ megannyi baja iránt? Miért van olyan kevés ember, aki önzetlenül ad, segít, szolgál, biztat?
Minél jobban elmélyedek ezekbe a gondolatokba, annál világosabb számomra az, hogy Isten nélkül nem megy! El kell fogadnunk azt a kinyújtott kezet, azt az isteni segítséget, amelyet Isten újra felkínál nekünk. Azt a bizonyos „újra szövetséget”. A bohóc azt mondja „van másik!” Mi használjuk ki már az elsőt! De az 50 évvel ezelőtt, ezer évvel ezelőtt, István király is, ezt a lehetőséget ragadta meg! Istennel kötött örök szövetséget! Minél jobban eltávolodunk az Istentől, annál hosszabbra nyúlik a megpróbáltatás. Milyen keserves a „hazatalálás”, tékozló fiú. Gondoljuk, könnyű volt újra hazamennie?
„Ha hozzám térsz, meghallgatlak.”
Kell nekünk ez az egyetlen jó út? Isten örök szövetsége?
Bárcsak az ismerőseim közül, akik nem hisznek, felfedeznék, miért írom mindezeket.