Nyolc nap múlva eljött Jézus.
– olvassuk a mai evangéliumban. Együtt voltak a tanítványok... Zárva tartották az ajtót, mert féltek. De Jézusnak semmi sem jelent gondot. Legyen az zárt ajtó vagy bármi. Boldogság, öröm tölti el a szívüket, VÉGRE látják Őt, Jézust. „Békesség nektek!” – köszöntötte az Ő félénk tanítványait. Vegyétek a Szentlelket, a bátorság erényét, az erő Szentlelkét. A bűnbocsánat, a gyónás hatalmát is megkapják. Mennyi feladat, mennyi komoly küldetés!!
Ha tovább olvassuk az evangéliumot, kiderül, hogy Tamás nem volt köztük. Vajon hol lehetett? Ő bátor volt, és elment vásárolni? Hol volt? Miért nem volt ott a többi tanítvánnyal? Mondhatták volna, ezt most elszalasztottad... nesze neked.
Milyen érdekes, hogy Jézusnak fontos volt Tamás! Vergődött Ő is, és hitetlenkedve mondta: ezt én nem hiszem, ti kissé ebben a zárt környezetben képzeljétek, mert én ezt akkor hiszem el, ha látom, ha ott megtapinthatom, ha saját szememmel... Aztán meggyőződött, hogy „Igen, Ő az, Jézus!!”
Ritkán fordul elő az, hogy, ha az ember egy fontos dolgot elszalaszt, akkor az nem jön vissza. De Jézusnál fontos volt, hogy Tamást hitében megerősítse.
„Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” – mondja Jézus. Hitünk „látása” nem szemmel való látás! Belső látás! Olyan, ami nem tapintható, nem látható nyilvánvaló módon. Szívünkben hordozva látjuk. Tudok úgy imádkozni, imádni az Oltáriszentséget, hogy semmi külső jel nem utal erre, de mégis beszélek az Úrral...