„Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem?”
Zsoltárok 116,12.

Ez a szentírási rész jutott eszembe és ezen elmélkedem. Hogyan lehet megköszönni Istennek az egész életünket? Lehet egyáltalán meghálálni? Mivel? Mivel lehet Istennek a végtelen, feltételek nélküli, szabad akaratra hívó szeretetét meghálálni? Az életet, az egészséget vagy éppen a betegségeket, szülőket, testvéreket, barátokat, a napot, a holdat, a csillagokat, az ételt, a munkához való erőt, a levegőt, a szabad, „lélegeztetőgép nélküli levegőt”, egy orvost, egy ápolót, lelki vezetőinket, papjainkat? Hogyan lehet megköszönni? Meghálálni?...

Várja Isten ezt a köszönetet? Várjuk mi, hogy hálálkodjon valaki is? Úgy gondolom, ha valaki ad, szeretetből adja, és nem kér érte viszont-hálát. De mégis! Hálás az ember, mint az az egy leprás akit Jézus meggyógyított. Hol van a többi kilenc? Csak ennek az egynek jutott eszébe megköszönni? Jézus szóvá tette. Tehát valahol az egészséges hálát igenis el kell mondani. Megköszönni! Mit kell adni viszonzásul? Szeretetet! Őszinte, tiszta megbecsülést! Nem feledve el!

Mindennap köszönjük meg a jó Istennek, hogy élünk, hogy „még” van erőnk, még van, akire tudunk főzni, aki meg is eszi, akit szerethetünk, akinek a szeme fényei vagyunk, és nekünk ők a mi szemünk fényei. Dédik! Nagymamák, édesanyák, édesapák, fiúk, lányok, barátok, barátnők, szomszédok, ahol élünk, ahol dolgozunk, szolgálunk, olyanok vagyunk, mint egy véget nem érő kapocs, összekapcsolva!! A pék süti a kenyeret, kapjuk a villanyt... és egy kéz ezt mind irányítja!!

Mivel tudom mindezt viszonozni az Úrnak? Dicsérni Őt, engesztelni, szeretni az engem végtelenül szerető Istent!