Szilveszter Barát elmélkedése Nem cél a kereszténység, hanem eszköz...Évközi 5. vasárnap

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Feb
09
Szilveszter Barát elmélkedése Nem cél a kereszténység, hanem eszköz... Évközi 5. vasárnap

„Ti vagytok a föld sója... Ti vagytok a világ világossága”- hangzott el a mai rövid evangéliumi szakaszban (Mt 5, 13-16) Jézus kijelentése.

Az Úr Jézus hasonlatainak kiinduló pontja a mindennapi életben fontos szerepet betöltő só és világosság. Éppen ezért Jézus hasonlatainak nemcsak „tárgyai” közismertek hallgatói előtt, hanem azok jelentősége is, ami rávilágít mondanivalójának lényegére.

Jézus más helyen ahol sóról és világosságról beszél, a hasonlatot vagy önmagára, vagy az általa elérkezett Isten országára alkalmazza. „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12) – mondja Szent János evangéliumában. Itt - Szt. Máté evangéliumában - a tanítványokra és általuk minden benne hívőre érti: „Ti vagytok a föld sója”. És „Ti vagytok a világ világossága”.

Azt hiszem fölösleges beszélnünk arról, hogy a só és a világosság, milyen fontos szerepet játszik az ember életében. De érdemes elgondolkodni azon, hogy mitől lesz a só, só és a világosság, világosság? Hogy milyen feltételeknek kell teljesedniük ahhoz, hogy az oly nagyon nélkülözhetetlen szerepüket betölthessék? Hogy a só ízt adhasson, ha kell, tartósíthasson. Hogy a világosság fényt árasszon, oszlatva a sötétséget, s ha kell, melegíthessen, éltessen?

Ahhoz, hogy a só asztalra kerüljön, használhatóvá váljon, előbb a föld mélyéből felszínre kell hozni, vagy a tenger vízéből kell  lepárolni.

Ahhoz, hogy fényhez juthassunk, szükségünk van a fényforrásra: lámpára vagy gyertyára, illetve a fényt tápláló olajra, viaszra meg gyújtó eszközre. Miután az előfeltételeknek így eleget tettünk, attól kezdve a só is, a fény is betölti feladatát, eleget tesz só, illetve fény mivoltának, egészen addig a pontig, amíg önmagát egészen föl nem emészti, mert a só feloldódva, a fény szétáradva hat.

Milyen csodálatos, hogy a nap fénye, melege képes a sötét, hideg földbe hullott magot előcsalogatni, fényével és melegével életet adni neki, sőt sokszoros termésre serkenteni. Vagy a só, amíg dobozában van a konyhaszekrényben, haszontalan. De ha „kilép” a dobozból és feloldódik, akkor jobbá teszi a dolgokat, ízletessé az ételeket. Önmagát odaajándékozza és eltűnik. Ugyanis a sónak és a fénynek nem az a célja, hogy halhatatlanná tegye önmagát, hanem hogy szétáradjon.

Ilyen kell, hogy legyen a keresztény ember élete is. Ugyanis nem cél a kereszténység, hanem eszköz, hogy jobbá tegye az emberek életét és szebbé a világot.

Megtörténhet, hogy elveszítjük az Evangélium tanításának lényegét, hogy már nem találjuk értelmét és ízét, már nem szolgál semmire. Előfordul, hogy időnként nem vagyunk képesek a hitet, a reményt és a szeretetet tovább adni azoknak, akikkel találkozunk...

Az is megtörténhet, hogy azonosulunk a sokat kritizált világgal, hogy magunkévá tesszük ennek a világnak a mentalitását, anyagias gondolkodását anélkül, hogy az árral szembe akarnánk úszni vagy, hogy megtestesítenénk a boldogság mondásokat. De az is előfordulhat, amikor az Evangéliumot követjük ugyan, de nem növekszünk a krisztusi lelkiségben, sőt az emberségben sem.

Ilyenkor olyan só vagyunk, amely elvesztette ízét, ha nem szabadulunk meg a felszíntől, az álarcoktól és a félelmektől. Az emberek Jézus tanítványától a krisztusi életet és nem a tanítás töredékeit akarják befogadni.

A tanítványnak, mint a sónak meg kell őriznie azt, ami az életet táplálja a földön, Isten szavát, és tovább kell adnia az Evangéliumot, amely képes átjárni és tartóssá tenni, sőt értelmet és célt adni az emberi életnek.

Mindnyájan véssük jól emlékezetünkbe: nem lehet Jézus evangéliumát hirdetni az életünkkel tett konkrét tanúság nélkül. Vagyis aki hallgat és lát minket, annak cselekedeteinkben, életvitelünkben látnia kell azt, amit szánkkal hirdetünk.

Tempfli Imre atyának egyik írásában olvastam, amely teljes terjedelmében megtalálható itt a Blogon is, ezzel kapcsolatosan, hogy a „barátaid, szomszédaid, munkatársaid, ismerőseid tudják azt, hogy Krisztushoz tartozol. Tudják, hogy vasárnaponként szentmisére jársz. Tudják, hogy az egyházközség tagja vagy. Eszerint is néznek rád. Helyesebben eszerint figyelnek meg téged. Nem itt, a szentmisén, hanem utána, ma délután, holnap, jövő héten, nézik, hogy mit csinálsz? Nézik, hogy hogyan teszed? Hogyan teríted ki a ruhát? Hogyan ünnepelsz? Hogyan beszélgetsz a hitvestársaddal, gyerekeddel, szüleiddel, unokáiddal, szomszédoddal? Hogyan dolgozol? Lelkiismeretes, segítőkész, becsületes vagy-e? Majd ellenőrzik viselkedésedet, szavaidat összehasonlítják tetteiddel, és megvizsgálják, megfelelnek-e annak az elvárásnak, amelyet a keresztény név megkíván?”

Visszatérve a krisztusi hasonlathoz: mikor válik a föld sójává és a világ világosságává a keresztény ember? Hát attól a pillanattól kezdődően, amint kereszténnyé lett. De mikortól lesz a szó igazi értelmében kereszténnyé, Krisztus-követővé az ember? Hát, amikor megkeresztelkedik, amikor Istennek gyermeke, az Egyháznak tagja, a mennyországnak örököse lesz – mondhatná valaki és ez mind igaz, de nem elég.

Valaki, akkor válik igazán kereszténnyé, - amikor tudatosan vállalja a keresztségben kapott isteni hívatást, - amikor önként és készségesen mond „igent” a jézusi küldetésre, - amikor mindennapjait Isten akarata szerint rendezi be és éli meg, - amikor úgy szereti Istent és embertársait, ahogy Krisztus Urunk tanította.

Itt nem az adottságaink, képességeink, előképzettségünk számít. Akárcsak a liturgikus Ámennel, itt is Isten cselekvésére, életünkre vonatkozó akaratára kell igent mondanunk. Át kell engednünk neki az irányítást életünk fölött és hagynunk kell, hogy általunk ő cselekedjék. Vagyis nem a magunk ízével kell megízesíteni, s nem a magunk világosságával kell bevilágítani ezt a világot. Krisztus fénye ragyogja be azt, és az ő örömhírének íze ad ízt neki, s nekünk ezt az ízt és ezt a világosságot kell hordoznunk, továbbadnunk.

A már idézett írásban Imre atya meséli, hogy Breisachban, a Rajna mentén, van a székesegyház kriptájában egy feszület. A rajta levő Krisztusnak se feje, se keze, se lába. A II. világháború alatt egy gránát mindhármat levitte. Van alatta egy írás, amely így szól: „Jézusnak nincs lába, csak a mienk. Jézusnak nincs karja, csak a mienk. Jézusnak nincs keze, csak a mienk. Jézusnak nincs szája, csak a mienk.

Mennyi igazság rejlik benne! Ha ma Jézus az emberekhez akar menni, a mi lábunkra van szüksége. Ha ma az embereknek segítség kell, Jézusnak szüksége van a mi karjainkra és kezünkre. Ha az emberek ma jó hírt, örömhírt akarnak hallani, Jézusnak szüksége van a mi szánkra.”

„Ti vagytok a föld sója… a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.” Nyilvánvaló, hogy itt Jézus nemcsak a tanítványok, hanem minden benne hívő, az egész egyház, „a hegyen épült város” missziós hívatásáról, küldetéséről beszél.

Arra kell gondolnunk, hogy minden kereszténynek missziós hívatása van. Nem külön küldetésként kapja ezt, hanem egyszerűen abból a tényből eredően, hogy kereszténnyé, krisztusivá lett. Viszont ez az általános missziós küldetés nem agitációból és propagandatevékenységből áll, hanem abból, hogy a kereszténység és külön-külön minden keresztény ember megvalósítja önmagát és megőrzi sajátos „krisztusi természetét”, ahogyan a só, amikor megóvja a pusztulástól a romlandó dolgokat, s ahogyan a lámpa, amikor világít a házban levőknek.

A keresztény ember számára ugyanígy „természetes” feladat kell, hogy legyen a világ megízesítése és romlástól való megóvása, s kötelessége az evangélium fényének személyes, tanúságtevő élete általi tovább adása.

A keresztény misszió csak akkor hiteles, ha egyben tanúságtétel is Krisztus mellett, s nem az „emberi bölcsesség elragadó beszéde csupán”, hanem a „lélek és erő bizonysága”(1 Kor 2,1-5) – mondja Pál apostol a mai szentleckében.

Szent Ferenc atyánk mondta egy alkalommal társainak: „Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, még a szavakkal is”. Vagyis előbb az életükkel és utána a szavakkal.

A szentatya, Ferenc pápa arra biztat bennünket, hogy: „Hirdessük az evangéliumot életünkkel, tanúságtételünkkel.” Majd hozzáteszi: „a hívek és a lelkipásztorok következetlensége a között, amit mondanak, és amit csinálnak, a szó és az életmód közötti különbség aláássa az egyház és a kereszténység hitelességét.”

A már idézett Imre atya írja, hogy: „Tanúságtevésünk egész életünkkel történik. Nem csak szavakkal. Jézus mellett egész életstílusunkkal teszünk tanúságot. Azzal, amit teszünk, vagy nem teszünk, és ahogyan tesszük, mutatja, hogy hiszünk-e Benne. Nyilvánvaló, hogy szavainknál sokkal értékesebbek a tetteink.”

A fény a természetes ajándéka annak, aki belélegezte Istent és az élet ízével rendelkezni pedig annak az ajándéka, aki éli az Evangéliumot. Rajtunk múlik, hogy tudatára ébredjünk és továbbadjuk tanúságtételünk által a világosságot és az élet ízét a világnak.

Annak érdekében, hogy a fény és a só el ne vesszen, az a feladatunk, hogy új lendületet adjunk az emberi létezésnek. Hagyjuk, hogy Krisztus Evangéliuma áthassa életünket, mert csak így válhatunk az Ő világosságának hordozóivá.

Ne feledjük a házi feladatot, amelyet Jézus adott a mai evangéliumi szakasz végén, megoldani, begyakorolni az elkövetkező napokban, hetekben: „Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."