Lelkemben állandó nagy vágy van Isten után. Az Ő szent akaratában való megnyugvással fogadtam el, akár élni, halni vagy szenvedni kell. Mindez teljes boldogsággal töltött el, melyre nincs sem betű, sem szó. A boldogságtól remegő lelkemben hatodikán reggelre mindez megszűnt, és ismét a gonosz támadása lepett meg. Még soha nem használtam ezt a szót, de most azt kell írnom, hogy a szenvedések kínjai marcangolták lelkemet. Néhány szóval leírom a gonosz támadásait, mellyel mindenképpen meg akart ingatni, hogy láthatom, nincs értelme, hogy igaznak tekintsem kitalált ostobaságaimat. „Most ez a nagy csalódás, ugye, rádöbbentett, hogy önmagad koholmánya mindez? Lásd be és változtass! Ennek az életnek a folytatása emberi méltóságoddal is ellenkező, és vétkezel is vele. Látod, imádottad is elhagyott, sem életre, sem halálra nem méltat. Csakis a kárhozat biztos részedre és mindazok részére, akik veled egyetértenek. Igen, a felelős csakis te vagy értük! Te kergeted őket is a bajba állandó hazugságaiddal.” Oly nagy erővel támadt rám, hogy rögtön elvesztettem lelkem biztonságát. Napokig tartott ez a küzdelem. Ebben a bizonytalanságban egyetlen imádságom az Úr imádsága volt. Kértem a mennyei Atyát, hogy fogadja el lelkemet, testemet. Én teljes értelmemmel Őt akarom szeretni és szolgálni, és buzgón kértem, teljesedjen be Általa rajtam tökéletesen az Ő szent akarata. Ez minden vágyam. És kértem, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus érdemei által bocsássa meg minden bűnömet. Ezt a vágyódásomat fogadja el. S felajánlottam lelkem bizonytalanságát, mely miatt annyit szenvedek.