1965. június 18.

Reggel szentmisehallgatás közben ismét nagy nyugtalanság vett erőt rajtam. Lelkemben kétségbeejtő küzdelem támadt, hogy ezek az érvek mind csak hazugságaim kitalált ellenérvei, melyekkel csak ámítom magam. Egy szó sem igaz mindebből, és ezáltal a vétkek úgy megszaporodtak lelkemben, (hogy) nem járulhatok a szentáldozáshoz, mert hazug vagyok. Én Isten irgalmára hagyatkozva mégiscsak magamhoz vettem az Úr Szent Testét. S abban a pillanatban kegyetlen kínnal, mint egy villámcsapás, teljes elmémben világosság támadt, hogy Isten nem akar lelkembe térni, mert bűneim sokasága miatt undort érez irántam, legszívesebben elhagyná testemet, és ajkamon keresztül kikívánkozik belőlem. Ajkamat nagyon össze kellett szorítanom minden erőmmel, hogy az Úr Szent Testét magamban tudjam tartani. Egész nap a lelkiismeret-furdalás miatt szenvedtem, mert éreznem kellett, hogy az Úr Jézus nem kíván velem egyesülni megrögzött hazugságaim miatt. Borzalmas lelkiállapotba kerültem. Ebben a szörnyű kínlódásomban arra gondoltam, drága jó nővérkém, hogy Öntől kérek tanácsot, mitévő legyek? Mert ez az állandó sok hazugság kárhozatba visz. Hisz már annyiszor meggyóntam, de hiába, nem tért be lelkembe a tartós nyugalom. Nem tudok a feloldozásban hinni, mert ha egyszer meggyóntam, miért kell nyugtalankodnom miatta? Tépelődésemben ugyanaz a meglátásom, hogy fel kell hagynom minden hazugságommal és meg kell semmisítenem azokat. S elhatároztam, hogy soha többé egy betűt sem írok le. Azóta lelkemben többször is hallottam, de nem írtam le, sőt igyekeztem elhárítani ezeket magamtól.