1964. szeptember 18.

Reggel a szentmisén az Úr Jézus beszélgetett. Akkor nehéz lelki kínjaim miatt nem tudtam leírni. Utólag csak azt írtam le, amire az Úr Jézus külön megkért: „Erzsébetkém, nagyon-nagyon köszönöm, hogy a sok szenvedést elfogadtad.”

Most lelkem megkönnyebbült. Az Úr hangjának hallatára megszűnt lelkemben a gonosz hatalma is, de ez néhány óra múlva újra hatalmába kerített, annyira, hogy majd megzavarodtam. Este már nem bírtam ki. Elmentem a mellém rendelt nővérhez és elmondtam neki, hogy milyen hazug vagyok, s bocsánatot kértem, hogy eddig állandóan hazudoztam neki. Ő mindenáron meg akart nyugtatni, hogy nem gondolná, hogy félre akarom vezetni őt. Ez azonban nem nyugtatott meg, azért tehát 19-én reggel elmentem lelkiatyámhoz, hogy neki is meggyónjam gyötrő kételyeimet, melyek miatt annyira szenvedek. Ő meglepve hallgatta vallomásomat, és alig ismert rám, hogy mi történt velem. Én tovább vallottam, hogy nem új ez a kín, hosszú hónapok szenvedései alatt görnyedek. Nem bírom tovább. Nem merek szentáldozáshoz járulni, az Úr Szent Testét hogy vegyem magamhoz? Állandó vétek nyomja lelkemet, nem egyszer sírva fuldokoltam bűneim miatt, amelyektől sehogy sem bírok szabadulni. Ő jóságos szavaival mindenképpen meg akart nyugtatni, s mikor látta, hogy már semmiképp sem tud megnyugtatni, így szólt: „Járuljon csak nyugodtan a szentáldozáshoz! Én magamra vállalom a teljes felelősséget, mert én meg vagyok győződve, hogy nem követ el bűnt.” Ő még több mindent mondott, hogy biztos a dolgában, és lássam be én is, hogy a gonosz akar engem távol tartani Istentől, és kétségbe akar ejteni. Addig, amíg szavait hallgattam, meg is nyugodtam, de amint kiléptem a gyóntatószékből, abban a pillanatban ismét elárasztottak a kínzó kételyek, de úgy, ahogy még soha. Százával támadtak rám a gonoszok, és úgy éreztem, kórusban ordítozták lelkembe, hogy „igenis, hazug vagyok” és „igenis, hazug siránkozásommal gyóntatómat is megtévesztettem, s ez még csak súlyosbítja hazugságaimat”.

El lehet gondolni, hogy ezek után mily rettenetes lelki gyötrelmeim voltak. Én teljesen Isten végtelenül jó és irgalmas szeretetébe ajánlottam lelkemet, melyben a nagy sötétség miatt csak a kárhozat tudata volt. A Szűzanyához folyamodtam: „Édesanyám, takard el vétkeim sokaságát Szent Fiad elől, hogy ne szomorodjon el rajtam, mert én nem tudok mentségemre semmit sem felhozni.” Majd újra eszembe jutottak M. atya szavai, hogy makacs és nem hajlítható teremtés vagyok.