1964. szeptember 17.

A gonosz rettentô erôszakkal tört rám. Most tudtam meg igazán, miért figyelmeztetett az Úr Jézus, nehogy megszûnjön lelkemben az alázatos könyörgés. A gonosz támadása annyira megzavart, hogy hazug vagyok, és hiába is megyek gyónni, mert úgysem tud senki feloldozást adni hazudozásaimra. Ez a gyötrôdés napokig tartott. Én az Úr Jézus kérésére a nôvért elküldtem Gy. atyához, hogy a kért közlést átadja, és ezután kezdôdött csak meg igazán lelkemben a gonosz újabb támadása. Ez a nagy támadás arra késztetett, hogy elmenjek a mellém rendelt nôvérhez, és világosan tudtára adjam azt a helytelen eljárást, melyet vele szemben elkövettem. Ugyanis amikor ôt az atyához küldtem, én ezt az Úr Jézus kérésére tettem. Elôttem egészen sötét volt minden, és csak az a tudat élt bennem, hogy a gyóntatómhoz is el kell mennem, és be kell látnom elôtte is hazugságomat és súlyos tévedésemet, mert ha ezt nem teszem, szentségtörô módon járulok a szentáldozáshoz. Én az Úr Jézus szentséges lábaihoz borulva és bûneim tudatában vergôdve alázatos lélekkel könyörögtem: „Imádott Jézusom, hogy én vétkezem-e, azt én nem tudom, de Neked tudnod kell. Ki mindent látsz és tudsz, könyörülj rajtam! Te látod gonoszságomat és makacsságomat, hogy még gyóntatómat is megtévesztettem hazugságaimmal. Te tudod, mi hogy van, s hogy mennyire szenvedek emiatt. Téged nem akarlak elhagyni. A hazudozásaimról miért nem tudok lemondani? Imádott Jézusom, a Te szavaidra emlékeztetlek: „Ha kell, csodát is teszek.” „Uram, imádott Jézusom, tekints lelkem rettentô kínjaira, melyek által nemcsak a saját gonoszságom, hanem mások megtévesztése is lelkemre nehezedik! Deríts fényt gyóntatóm lelkébe, én hiába is mennék vissza hozzá és mondanám el azt, hogy lelkemben mi történik. Ô, tudom, újra csak jótállna értem.Tehát ô is annyira megtévedt volna? Tégy csodát, most Rajtad a sor, nehogy mások is vétkezzenek miattam!”