1964. november 30.

Reggel befejeztem a lelki magányt. Már hajnalban csendesen kivonultam és rorátéra indultam. Útközben az Úr Jézus szólt: „Szolgálj Engem híven, hűséggel! Tudom, ez nagy erőkifejtést kíván.” Majd órákon át beszélgetett, amit azonban nem tudok leírni.

1964. december 2.

Nagy lelki szorongásaim lettek, s közben az Úr Jézus halk sóhajjal lelkembe árasztotta: „Leányom, mindent fogadj el dicsőségemért! A szenvedést, lelked békéjét, szorongását és kételyeit, mert ebben is dicsőségem nyilvánul meg. S ha elhagyta lelked a földet, ezt a dicsőséget Velem együtt fogod élvezni, és ez megtermékenyítője lesz a földön élő teremtményeimnek. Mondd gyakran az angyalokkal: Dicsőség Istennek!” Ez a hajnali virrasztás idején történt.

1964. december 5.

A lelki szorongások megnövekedtek, és hitkételyeivel együtt lelkem sötétségben vergődött. Úgy, hogy még külsőleg is észrevették azok, akiknek a közelében voltam, és faggattak, hogy mi bajom van. Nagyon nehezen tudtam elhárítani magamtól ezeket a szeretetteljes érdeklődéseket, hiszen segíteni akartak rajtam. Estére még csak fokozódott a nagy kín, úgyhogy teljesen legyengültem.

Ismét a hajnali virrasztás idején történt. Az Úr Jézus néhány percre lecsillapította a lelkemben uralkodó szorongást, és így szólt: „Nagyon szenvedsz? Megkérlek, meg ne szűnjön áldozatos szenvedésed. Tudod, miért van ez így? Amilyen nagy mértékben reád árasztom a hitkételyek sötétségét és a lelki szorongást, oly nagy mértékben lesz világosság és lelki megkönnyebbülés azok lelkében, akik az általad átadott közléseimet fogják elindítani. Erzsébetkém! Szenvedj csak hősiesen, kitartóan, szüntelenül! Én úgyis fel-fellebbentem előtted isteni akaratomat, és tetszésemet nyilvánítom, hogy időről-időre erőt meríts, és lelked teljen meg isteni kegyelmeim bőségével, melyet mások javára kell átadnod, hogy dicsérjék és magasztalják Istent az Ő végtelen jóságáért.”

Fontos!