1964. november 16.

Az Úr Jézus reggel így szólt: „Erzsébetkém, teljes önátadásod által az Én hárfám lettél, állandó áldozatvállalásaid a hárfa húrjai. Én szépséges dalokat játszom most neked. Istenben elmerülő lelked könnyen felfogja az Én csodás énekemet, melyet még senkinek sem játszottam el. A te bűneid bánata az, amely ily csodás dallamot pendíttetett meg Velem. Figyelj csak, mert ezt sokszor fogom ismételni, válaszul újra és újra bűneid bánatára!”

1964. november 17.

Mielőtt lelki magányba vonultam, gyónni mentem. Az Úr Jézus kért, hogy vonuljak lelki magányba, és átadtam az Úr Jézus és a Szűzanya által kapott közlést is. Amint hazafelé jöttem, az Úr Jézus halkan, csendben így szólt: „Úgy várom már, hogy kettesben legyünk!”

Éjjel a Szűzanya szólt:
„Kislányom, látom, a nagy fájdalmak miatt nem tudsz felkelni az éjjeli virrasztásra. Azért csak szedd össze minden erődet, és ha felébresztelek, légy ébren, és ajánld fel fájdalmas ébrenlétedet a haldoklókért!” S még szelíden arra figyelmeztetett, hogy az esti lefekvésnél elfelejtettem a skapulárémat megcsókolni.

1964. november 18.

Reggel a szentáldozás pillanatában, amint a pap a szentostyát a nyelvemre tette, nem tapadt nyelvemre, hanem repült bensőmbe. S amint ezen eltűnődtem, az Úr Jézus abban a pillanatban így szólt: „Alig vártam már, hogy hozzád betérjek! Ne csodálkozz azon, hogy úgy repülök bensődbe, hogy még ajkadat sem érintettem.” Ugyanis előző nap nem tudtam Őt magamhoz venni, és az én vágyódásom is igen nagy volt.