1964. március 17.

Amint befejeztem imádásomat, Szent Sebei érdemeire kértem, hogy adjon bőséges kegyelmet mindazoknak, akiket felsoroltam Előtte. Az Úr Jézus meghatódva így szólt: „Áldásom adom, mely áldásban kegyelmem száll reájuk.” Majd rövid csöndesség után éreznem engedte, hogy most adja áldását. „Különösen megáldom a te családodat. Vidd haza  ezt az isteni áldást, melyet megkülönböztetett szeretettel adok.”

Még aznap este. Újra kiköltöztem kis lakásomba, mert a tél hidege miatt néhány hónapig egyik leányomnál tartózkodtam. S most, hogy a csendes magány örömét kezdtem érezni, egyszerre hirtelen megnyílt az ajtó. Kinéztem, s abban a pillanatban a gonosz jelenlétét éreztem. Vigyorogva így szólt: „Csak benéztem hozzád, hogy lássam, mit fogsz csinálni?” Többet egy szót sem szólt. Meglepődtem ezen a szűkszavúságon. Máskor órákig is szokott gyötörni. Most nem tehette, mert hatalmától megfosztottan, világtalanul csak állt közelemben. Ördögi tevékenységétől megfosztottan ugyan, de itt kellett maradnia mellettem. „Ugye, nincs hatalmad, nem tudsz bántani?”

Mert amikor ütlegelt egy alkalommal, utána a Szent Szűz így szólt: „Ezt többé nem teheti meg.” Most én kérdő szavaira válaszoltam: „Hogy mit fogok csinálni? Itt a csendes magányomban több alkalmam lesz arra, hogy elmerüljek Isten imádásába, és még jobban Neki szolgáljak azok helyett is, akiket te eltérítettél erről az útról. És bármilyen rossz is hallgatnod, engesztelem is Őt, az Úr Jézust a sok megbántásért, melyet a te rosszindulatú és helytelen befolyásod által elkövettem és a végtelenül fölséges és irgalmas Istent ezzel megbántottam. A végtelenül jó és irgalmas Isten létrehívta lelkemből bűneim bánatát és megbocsátja azokat. Ő annyira irgalmas, hogy minden megtérő bűnösnek megbocsát. Ha te kivetkőztél volna lázadó kevélységedből elismerve Isten szent fölségét és hatalmát, s megbántad volna gonoszságodat, neked is megbocsátott volna. De mivel ostoba kevélységed visszatartott, bűnhődnöd kell. Pedig számodra is elérkezik az idő hamarosan, hogy hatalmadat vesztve világtalan leszel. Bármennyire is nem szereted ezt hallani, ez így lesz.” A gonosz kényszerülve volt arra, hogy végighallgassa a kérdésére adott válaszomat, és nagy kínnal végigszenvedte tehetetlen erőtlenségét. Az Úr Jézus éreznem engedte a megalázott gonosz vergődését. Majd megalázottan, észrevétlenül eltűnt. De sem jelenlétében, sem távozása után semmi félelmet nem ébresztett bennem. Az Úr velem volt, s ezt a gonosznak éreznie kellett. Távozása után az Üdvözítő ezt mondta:
„És most merüljünk el az édes magányban! A mi elménk gondolata egy, kezünk így együtt gyűjt, szívünk együtt dobban, és ezzel a szívdobbanással térjünk nyugovóra.”