1964. június 19.

Napközben nagy szenvedéseim közepette ismét így szólt: „Rajongó szeretettel szeretlek Én, az Istenember. Éld bele ebbe magad teljes erőddel, és lelked teljen meg az Istenember rajongó szeretetével! Szívedbe kívánom (adni) ezt az átáramlást, mert elméd úgyis képtelen felfogni az Én rajongó szeretetemet.”

1964. június 21.

Ismét arra kért, hogy menjek el még egyszer lelkiatyámhoz. Igen meglepődtem ezen a kérésen, mert lelkem úgyis kínos sötétségben vergődött, és nehezen tudtam magam rászánni. Állandóan a gonosz zavargásai tartottak sötétségben. Olyan gondolattal zavart, hogy ez nem is Isten akarata, hanem csakis az én egyéni akaratom kielégítése lenne, és személyes ragaszkodásomat akarom a gyóntatóm előtt érvényre juttatni. Ismét rettentő volt ez a kínlódás, mely hosszú ideig tartott. Ugyanaznap este a Szűzanya szólt: „Úgy örülök, leánykám! Nekem is egyetlen örömöm Szent Fiam öröme.” Átgondoltam a Szűzanya szavait, de sehogy sem volt világos előttem az, amit mondott. Én nem láttam tisztán, mi is az, amivel az Úr Jézusnak örömet szereztem. Lelkemet folyton a bűntudat fojtogatta. Szorongó szívvel kértem a Szűzanyát: „Anyám, ne engedj vétkezni!” Utána lelkem kissé megnyugodott.

1964. június 22.

Az Úr Jézus: „Rajongó szeretetemet küldöm hozzád!” Elcsodálkoztam ezen, hiszen lelkem sötétségében úgy hatottak szavai, hogy alig fogtam fel, vagyis egyáltalán föl sem fogtam. Hogyan? Én bűnös, nyomorúságos semmi vagyok, és Ő mégis rajongva szeret? Ki tudná ebben a nagy lelki nyomorúságban felfogni az Úr Jézus hozzám küldött rajongó szeretetét? Mikor ez történt, csak elnehezült értelemmel, némán térdeltem Előtte, és könyörögve kértem: „Uram add, hogy lássak, és felfogjam isteni szavaid tisztaságát! S vond el tôlem, ha lehetséges, ezt a bizonytalanságot, mely miatt nem tudom cselekvésre szánni magam.”