(III/141) 1964. január 18.

A mellém rendelt nővérnél jártam. Ő éppen egy kedves hangversenyét hallgatta. Amint közben más elfoglaltsága lett, a fülhallgatót átadta, mondván, hallgassam addig én. Hamarosan belefeledkeztem a zene szépségébe. Alig néhány perc után a zenei hangok szépségén keresztül az Úr Jézus leheletszerű finom szavaival szólt hozzám: „Nem gondolod, hogy ilyenkor féltékeny vagyok? Mit mondtam? Hajszál se férjen közénk!” Szavai úgy hatoltak lelkembe, hogy a zene szépsége felett uralkodott, és Ő tovább kért: „Isteni szavaimat a világ zenei művészetén és szépségén keresztül is halld meg! És mondj le önmagadról, a magad szórakoztatásáról. Kis lánytestvérkém, gondolj arra, amit veled cselekszem, és ne engedj be lelked csendjébe semmi mulandó szórakozást. Ne szórd szét lelked összeszedettségét holmi kis földi művészek produkciói miatt. Csak egy a szükséges, a megváltó munkámban való szünet nélküli részvétel. Ez szórakoztasson. Ne mondd, hogy Én olyan szigorú vagyok. Nem kértelek-e sokszor, hogy mondj le önmagadról? Ezt pillanatról pillanatra meg kell tenned. Nem kapcsolódhatsz ki ebből még rövid időre sem. Én vagyok az Út, az Élet számodra. Minden megsemmisül, csak a lélek munkája marad meg, melyet a lelkek érdekében teszel.

1964. január 19.

Ma csak egy szentmisét hallgattam. A lábaimon a régi fagyás kezd kiújulni, ez tartott vissza, hogy az esti szentmisére is elmenjek. Elmaradt az esti imádási óra is. Úgy gondoltam, ezen a napon pihenek jól fűtött kis szobámban. Apró elfoglaltságokkal töltöttem el a délutánt és az estét is. Időközben kimentem a kertbe, és abban a pillanatban a jeges hó tetején könnyed lépéseket hallottam. Körülnéztem, nem valami éhező állatka keres-e valami kis ennivalót. S ahogy mentem, néhány pillanat múlva az Úr Jézus jelenléte árasztotta el lelkemet. Az érzésre megrendültem, mert jelenlétével éreznem engedte azt is, hogy szorosan mellém állt. És én egész testemben remegtem a Tőle kiáramló kegyelmek hatása alatt. Úgy elhagyott a testi erőm, hogy majd összeestem, csak remegve tudtam lépni.

Már sokszor történt az, hogy meglepett szent jelenlétével, de ez most felülmúlta az eddigieket. Mert testem remegése oly nagy volt, mint még soha. Nem láttam, és nem tudom, hogyan, mégis éreztem ruhája érintését, (III/142) mely minden ízemben mint a kegyelmek rendkívüli suhogása, úgy töltötte el lelkemet Isten jelenlétével. Ez kint a havas kertben történt. Amikor visszamentem kis szobámba, akkor láttam, hogy mennyi ideig tartott ez. Utána az Úr Jézus kedvesen beszélgetni kezdett: „Tudod, annyira egyedül voltam, és mivel te nem jöttél, eljöttem Én hozzád. Öröm Nekem veled lenni. Megköszönöm most a sok Rám gondolást. Ó, ha tudnád, mily nagyon kedvemben jársz, hogy Szent Véremről oly sok áhítattal elmélkedsz, engesztelsz és imádsz! Illőnek tartottam, hogy azért ily különösen tiszteljelek meg Én is téged. S az egyedüllét! Ó, ez a magány és ridegség, mely állandóan körülvesz! Azért most melletted maradok, nem zavarom pihenésed, csak itt leszek csendben veled. Dobbanjon szívünk együtt! Te csak végezd tovább, amit eddig tettél. Én itt maradok még soká nálad, mert mit is csinálnék egyedül? Nem jönnek sem imádásomra, sem engesztelésemre, sem kérni, sem hálát adni.Tudom, te nem maradsz el Tőlem ok nélkül, neked nincs igazolatlan órád. Erzsébetem! Istenségemmel ajándékozlak meg. Szoríts szívedre, hisz Én emberi érzéssel is érzek. A szent remegést, melyet az előbb éreztél, kitüntetésnek szántam az irántad érzett hálám jeléül.”