(III/139) 1964. január 16.

A szentmise alatt és áldozás után is az Ő Szent Vérének erejéről beszélt: „Én vagyok a nagy Véradó. Isteni Szent Véremtől megistenülhettek. Felfogjátok ezt ésszel? Ugye, nehéz? Én vagyok a világ Véradója. Fogd fel hatalmas szeretetemet, melyet nyújtok neked, nektek. Tűnődj el rajta most, szent fényességem világosságánál. Ugye, te érzed ezt a Szent Vért? Szent Vérem bemelegíti, mozgásba hozza lelketek fagyos, megbénult erejét. Én átömlesztem, és átömleszteném az egész világon minden teremtménybe. Csak adjátok át magatokat isteni kezeim szent kezelésébe! Engedjetek lelketekben működni! Miért akartok közönséges lelkű emberek maradni? Akarjatok megistenülni, hogy gyönyörűségem legyen bennetek, veletek élni! Asztalomon szünet nélkül teríték (van), Én, a vendégváró gazda mindent feláldoztam, önmagam adtam. Tekintsetek lelketekbe a Szent Vér befogadása után, és vegyétek észre azt a pezsgést, melyet Szent Vérem ereje művel bennetek. Ne legyetek annyira érzéketlenek! Ne a megszokás szürke hatalma hozzon ide szent oltáromhoz, hanem az áldozatos szeretet tüze, mely itt szeretetemtől tüzet fog, és Általam, veletek összefogva szeretetem tüze kiégeti lelketekből a bűnt. Ó, hogy vágyom erre a nagy elhatározásotokra és erre az önkéntes szeretetre! Mikor jöttök már végre így Hozzám?” Ezek az isteni átélések olyan állapotban tartják lelkemet, hogy ilyenkor a gonosz zavaró erejének érvényre jutása teljesen megsemmisül lelkemben.