1964. február 28.

Az esti imádási órán megújítottam felajánlásomat: „Édes Jézus, Neked élek, Neked halok.” „Én is! Én is! Érted éltem, érted haltam.” És minden szót, amit Hozzá szóltam, mint visszhangot, úgy hallottam vissza lelkemben. Én tovább folytattam: „Imádlak, áldalak, magasztallak, dicsőítlek mindazok helyett, kik ezt nem teszik meg.” Imádásom közben Ő nagy lelkesedéssel áradozott felém: „Leánytestvérkém, a nagy hódolatért megáldalak nagyon téged és családodat, s mindazokat, akik helyett ezt Nekem nyújtod. Rájuk árasztom kegyelmeim bőségét.” És míg az Úr Jézus így áradozott felém, én az előző napi szavait visszakérdeztem: „Imádott Jézusom, oly nagy a felém küldött áradozásod, és szavaid még most is remegéssel töltenek el. Hogy kérdezhetted tőlem, hogy meg vagyok-e elégedve? Imádott Jézusom, mélységes alázattal töltöd el lelkemet, de ez felülmúlja mindazt, amit elfogadhatok Tőled.” Arra gondoltam, nem értettem-e ezt rosszul, és a leírt szavakat visszavonom. Ő szavaimra szinte heves áradozásba kezdett: „Nem! Ezt ne tedd! Érts meg Engem, a sokat mellőzött Szeretetet, ha elméd nem is fogja fel! Mit meg nem tennék annak a léleknek, aki viszonozza szeretetemet! Szerető Szívemet elragadja az „esztelenség”. Azért használom ezeket a szavakat, hogy érts meg, mint embert.Tudom, hogy nem elméddel szeretsz, de az nem is volna Számomra oly kedves.Az ilyen szeretet nem ragad meg. De, leánykám, a mi szívünk együtt dobban. Ez más, mint az a szeretet, mely kimért, latolgat és fontolgat. Ugye, most már értesz Engem és nem vonod vissza? Nehogy megtedd! Amit mondtam, megmondtam egyszer s mindenkorra, hogy lásd, Én mennyire emberi módon is megközelíthető vagyok számotokra.Támasszon ez bennetek kölcsönös bizalmat Irántam!”

1964. február 29.

„Imádott Jézusom, fogadj el engem így, ahogy vagyok!” Az Úr: „Te is! Vértől összetapadt hajamat, megostorozott testemet, átszegezett kezemet és lábamat, megnyitott oldalamat, ruhámtól is megfosztottan.” S közben átelmélkedte velem szomorú szavait, majd így szólt: „Vonj be szereteteddel, mely felfogja oldalsebemből kifolyó Szent Véremet. Szemlélj csak, szemlélj! Láttál Hozzám hasonló szánalmas teremtést életedben? Látod, mennyire tönkretettem magam?! Te sem vihetsz semmit sem túlzásba Értem. S míg így együtt érez bensőnk, addig elménk gondolata is egy legyen. Megkérlek, írd le még egyszer tanításomat a Szentatyával való együttműködésről. Erről még nem is elmélkedtünk, pedig ez igen fontos. Ha nem tudod, újra elmondom, hogy lásd, mily nagy fontosságot kell tulajdonítanod szavaimnak.”

Amire az Úr Jézus ismételten kért, azt 1963. május 29-én íratta le velem először. Én, miután leírtam, eltettem minden rágondolás nélkül. Mivel a kételyek igen nagyok voltak a lelkemben, nem mertem még újraolvasni sem. És ma az Úr Jézus ismét leíratta velem: „Megváltó munkámhoz nagy szükségem van reátok.” Én csak figyeltem szavait, melyeket mondott. Alig tudtam gondolataimban elrendezni. A kétely ismét lelkemre nehezedett a szavak hallatára, mikor személyemet és munkámat a Szentatya munkájával együtt említette, mint vele szorosan együttműködő, fontos tevékenységet. És az Úr Jézus szelíd szavakkal tovább beszélt: „Te és minden családanya, kik az Én Szívem szerint cselekedtek, munkátok értéke nem kisebb még a legnagyobb papi méltóságra emelt személyek tevékenységénél sem. Értsétek meg ti, édesanyák, azt a fenséges hivatást, melyet reátok bíztam! Ti vagytok hivatva benépesíteni az Én Országomat és betölteni a bukott angyalok helyét. Szívetekből, öletekből indul el Anyaszentegyházam minden lépése! Országom úgy növekszik, ahogy ti, édesanyák, munkálkodtok a teremtett lelkek között. Nektek van a legnagyobb és a legfelelősségteljesebb munkátok. Legyetek annak teljes tudatában, hogy a ti kezetekbe adtam azt a munkát, hogy a lelkek sokaságát üdvösségre vezessétek!”

Ezeket az Úr Jézus úgy íratta le velem,
mint nagyon fontos dolgokat.