1964. február 22.

„Már tegnap este akartam veled beszélgetni, de láttam, fáradtságod miatt korán lepihentél. Az idő most inkább alkalmas. Ugye, tudod, mit tettem érted? Hisz sokat elmerülsz kínszenvedéseim szemlélésében. Ó, mily boldog vagyok, ha azt látom, hogy nem hiába szenvedtem érted, értetek! Ez igazán öröm Nekem. Lelketek, mely a föld iszapjában él, nem tud önmagától megszabadulni. Én kiszedlek a bűn iszapjából, s utána Szent Véremmel moslak meg benneteket. Boruljatok le szent keresztem tövében és engedjétek, hogy hulljon reátok ez az áldott Szent Vér. Vércseppjeim váltó a kezetekben, rajtatok múlik, hogy beváltsátok. Ez a váltó nem jár le a világ végezetéig. A kegyelem állapotában élő lélek bárhol beválthatja, bármikor, halála napjáig. De erről nem vagytok biztosítva, azért ki-ki azon legyen, hogy váltóját, Szent Vérem váltságdíját mind gyakrabban igénybe vegye. Ne élete alkonyán, mert így a kifizetett értéket nem sokat használhatja már. Használjátok életetek lendületes erejében! Én is életem teljében áldoztam fel magam értetek. A legszívesebben ezt a viszonzást fogadom el tőletek. Hányszor hallom lelketekből felsóhajtani ezt a szót: Én Megváltóm! De sajnos, ez csak megszokás. Ó, hogy fáj Szívemnek ez az érzés nélküli fohász, mely csak elmélázó közömbösségből ered! Ne így szeressetek Engem! Különösen kérem ezt a Nekem szentelt lelkektől. Feszítsétek meg magatokat az áldozatos és önmegtagadó élet által! Mert nem mindegy az Nekem, hogy a kapott váltókat hogyan rendezitek. Én, a Megváltó, Vérem árán nagy kegyelmi bőséget bocsátottam rendelkezésetekre. Ez az érték nem más, mint isteni Szent Vérem. Bocsásd meg, leánykám, hogy ismét panaszba fulladnak szavaim. A te megértő szereteted igazán boldogít Engem.”