1964. február 15.

A szentmise után, amint hazamentem, nem várt szavakkal szólt: „Kis lánytestvérkém! Égő tűzként árasztom rád szeretetemet, mely által még nagyobb kegyelemre méltatlak. Nem újak ezek előtted, de mindenesetre a szavak felemlítése lelkedben újabb (ön)átadásra és kérésem újbóli elfogadására késztet. Szenvedned kell a vértanúságig. E szavaimat mint bizonyítékot fogadd el, mely isteni szeretetem végleges és viszsza nem vont bizonyítéka.” Ezek az igen komoly szavak mély elgondolkodásra késztettek.

Még ugyanaznap a gonosz felháborító vakmerőséggel rontott lelkem elmélyülő csendjébe. Lelket megrázó pokoli erőszakkal támadt rám: „Miért álltatod te magad és fogadsz el emberi természeteddel ellenkező, értelmetlen dolgokat. Kár. Habár azt nem tagadom én sem, mert erre kényszerítve vagyok, hogy elismerjem a rád bízott ügy igaz voltát, egyben azonban biztos lehetsz: soha nem tudsz annyit szenvedni, hogy ezt továbbvidd. Azért sem, mert álalázatosságba temetkezve nem teszel egyetlen lépést sem, és ha tennél, számodra ez is csak a kudarcok megismétlése lenne. Gyóntatód is személyes ellenszenvet táplál irántad.Tehát rajta keresztül ne remélj: úgysem tesz semmit. Neked nélküle kell menned és többfelé kísérletezned, mert csak így tudsz rájönni arra az igazságra, hogy gyengécske vagy te a megbízatás keresztülvitelére.

Borzalmasak ezek a sátáni gyűlölettől izzó kínzások.

Azt hiszed, hogy a kemény életmódod által jutsz előre? Tévedsz, mert ez csak még jobban gyengíti magabiztos cselekvőképességedet, és sem magadnak, sem másoknak nem lesz hasznára. Kapcsold ki gondolataidból ezt az előre is látható lehetetlenséget. Ha külső megnyilvánulási jelek kísérnék a te emberi törekvésedet, az más (volna), de így senki nem hiszi el. Bármennyire igaz is az, amiért életedet kell feláldoznod, hitelessége soha nem jut érvényre általad. Mert a tények nem bizonyítanak semmit, és ez a be nem bizonyított és mindenki előtt lehetetlen eszköz, melynek te vagy esztelen szenvedője, semmi körülmények között sem világosodik meg senki előtt sem. Mondom tehát, vesd el magadtól egyszer s mindenkorra ezt a lehetetlenséggel határos törekvésedet, mely úgyis hiábavaló!”

Órákon át tartott ez a lelket-testet kimerítő támadás, mely elmémet sötét kínban tartotta. Ez gyakran megtörténik, csak igen ritkán írom le.

Aznap a mellém rendelt nővérrel beszélgettünk egy közös ismerősünkről. Ő beszélgetés közben megjegyezte: „nem egy lumen”. Nem tette ő ezt sértő szándékkal, engem mégis roszszul érintett, mert az illető előttem sok éve tiszteletben álló személy. S hogy a beszélgetés folyamán nehogy a felebaráti szereteten csorba essen, én imádott Jézusomra gondoltam nyomban. Szerettem volna megmondani a nővérnek,hogy én kire gondolok, hogy ki a lumen, de már nem volt idő, hogy tovább beszéljünk. Hazamenet útközben is az Ő imádásában elmerülve mentem. Az Úr Jézus gondolataimra válaszolt: „Olyan jólesik Nekem, hogy szíved Velem érez és minden csekélységre megrezdül, és sugallataim állandó szem előtt tartása ilyen gyorsan fényt vetít lelkedre. Erzsébetem! Én vagyok a Lumen Christi! Rám felnézhettek. Én vagyok az áldozat fensége, nagysága, az irgalom mélysége és kifogyhatatlansága, a példaadás bősége, a türelem leküzdhetetlen Istene, a meg nem ingatható, irgalmas jóság, mely Belőlem felétek árad. Igen… Ki mondhatja el magáról mindezt? Csak Én, a Lumen Christi, aki az Atyával egylényegű vagyok. Én megtettem értetek mindent, hogy a világ lumene legyek, akit követnetek kell. Én, az emberi gyengeség erőtadója, meggyőztem a világot emberi természetem útmutatásával is. Ugye, te jól megtanultad, azért ragadsz meg minden kis alkalmat? Jól van, csak világítson meg Istenségem példaadó fényessége, mely reád árad.”