1964. augusztus 30.

Vasárnap délután egy apró tennivalóm közben egy újság akadt a kezembe. Érdekes volt a spanyol szokásokról olvasni. „Homonáje” – így hívják azt a spanyol szokást, amelyről olvasni kezdtem. De alig néhány sor után az Úr Jézus így szólt: „Én lefoglaltalak magamnak egészen, és ezt te megújított önátadásoddal is bizonyítod: csak az Enyém vagy, senki és semmi másé! És most mégis előtérbe helyezed ezt a szórakoztató olvasmányt? Ejnye, Erzsébetkém, nem kapsz meg talán Tőlem mindent, amire szükséged van? Miért akarsz te többet tudni, mint amire szükséged van lelked üdvösségéhez? Nem kívánom Én ezt mástól ilyen rendkívüli módon, de te, te kedves vagy Nekem. Isteni szavaimra méltatlak. Nem te tetted magad méltóvá, Én, az Isten méltatlak erre, és rajongva szeretlek. Egy pillanat is sok ahhoz, hogy mással foglalkozz, mert így rajongva hozzád küldött szeretetem mellőzve érzi magát. Én egy percig sem hagylak rajongó szeretetem nélkül.Az Én szeretetem szünet nélküli.A mi elménk gondolata is egy legyen!”
 

1964. szeptember 1.

Munkám közben imádó szavaimra így kezdett beszélni hozzám: „Rajongó szeretetemet, igen, ezt ismételten halld és érezd!” (III/186) Utána még sok mindent mondott, de én annyira elmerültem reám árasztott szeretetében, hogy csak a kezdő szavait tudtam megjegyezni. A további szavak, melyeket mondott, egybeolvadtak elmémben, s nem is tudnám azokat szavakba foglalni. Mialatt ez történt, én annyira levert lettem, s közben kértem Őt: „Imádott Jézusom, nem lesz erőm este Hozzád menni.” Ő kedves, megnyugtató szavaival ezt mondta: „Jó, ma Én jövök hozzád.” Ez aztán még nagyobb megsemmisülést váltott ki lelkemből. Késő estig fent voltam, és az imádási időm belenyúlt az éjfél utáni időbe is, melyet az Ő jelenlétében fejeztem be. Másnap a mellém rendelt nővérrel váltottam néhány szót, s megemlítettem, hogy az előző este mi történt. Ő kételkedve hallgatta, és azt mondta, hogy azért mégis az a tökéletesebb, ha én megyek az Úr Jézushoz. S hogy lehet, hogy ez nem is igaz, csak szuggerálás. Ez engem igen zavarba hozott, sötét és szomorú bizonytalanság borult lelkemre. Szívem-lelkem megtelt kínos aggodalommal. Este elmentem az Úr Jézushoz és megkérdeztem: „Imádott Jézusom, képzelődtem én abban, hogy nálam voltál és jelenléted örömével árasztottál el? Sehogy sem tudom ezt megérteni, hogyan lehet ezt magamba szuggerálni. Ha ez valóban így lenne, én ezt a szuggerálást soha nem szüneteltetném lelkemben.” S amint az est csendjében Előtte térdeltem, az Úr szavai az én szavaimba kapcsolódtak: „Kislányom, légy nyugodt! Semmi okod arra, hogy lelked nyugalmát ilyesmivel megzavard. Én vagyok az, aki szeretetemmel fokozom szenvedéseidet, te pedig a reád árasztott szeretetemet táplálod állandó áldozataiddal. Mondd, mi van ebben számodra beképzelni való? Ez egy természetes, de mégis természetfölötti folyamat. Értsd meg végre ezt az egyszerűséget, amellyel Én feléd közeledem! Így teszem ezt azért, hogy emberi nyomorúságodban erőt adjak áldozataid állandó meghozásához. Mert nem a nagyság tartja fenn kegyelmeim bőséges kiáradását, hanem az a folytonosság, melyet te sem szüneteltetsz. Világos előtted? Hogy az legyen, újra elmondom a régebbi tanításomat: (III/187) Gyűjtsd a kis apró mozaikkövecskéket, a művész Én vagyok, aki mesterművet alkot belőle. Légy csak szorgalmas, ne latolgasd, milyen formátlanok és színtelennek látszóak cselekedeteid. Nyugodj Mestered Szívén!”