(III/135) 1963. december 22.

A kápolnát takarítottam, és közben elmerültem végtelen jóságában. Örömömben hálálkodtam, hogy olyan sokáig lehetek ma a közelében. Ő is elmondta örömét, mellyel együtt érez velem, és közben panaszkodni kezdett. Amint a főoltár mögött és alatt takarítani kezdtem, mely már évek óta nem volt kitakarítva s a porréteg ujjnyi vastag volt, fehér köpenyem munka közben egészen szürkévé vált. Az Úr Jézus közben keserves panasszal fordult felém: „Látod, ilyen az a lélek, aki oltárom előtt meghúzza magát, de évekig nem tartja tisztán lelkét. Nem néz befelé, csak a szokás hatalma tartja közelemben, és ujjnyi poros lélekkel járul Hozzám.

/És közben egy papi lélekbe engedett bepillantást nyernem, akit már előzőleg is megmutatott, és kért, hogy szenvedjek érte, mert Ő nagyon szeretné, ha ez a papi lélek az Ő közelébe kerülne. Mert igen elkerüli azt, amiért Isten kiválasztotta. Én akkor is igen megrendültem, és meglepetésem most sem volt kisebb./

Most folytatom az abbahagyott részt: „Ugye, te sem gondoltad volna, hogy az Én oltárom mögött ilyen szürkeség van a vastag portól? Te is csak a felszínt törölgeted. Most legalább láthatod, miért panaszkodom annyit a Nekem szentelt lelkekre, kik oltárom előtt megjelennek, lelkük szürke és poros, de ők csak a szépet látják, mert befelé nem néznek. És ahogy te is takarítás közben szürkévé váltál fehér köpenyedben, úgy piszkítanak be ők is példájukkal sok-sok lelket. S még csak észre sem veszik. Nem csoda, hisz nem néznek lelkük templomának szépséges oltárára. Elnéznek felette, kerülik, ami nehéz, és szürkül, porosodik lelkük évekig. De jaj nekik, mert rossz példát adnak! Aki keveset tud, attól kevés kívántatik. Ők azonban sokat tudnak. De csak tudnak, s Velem nem éreznek. Az már nem számít nekik – ahogy már mondtam –, hogy Nekem csak morzsát hullatnak. Persze morzsáért Én is csak morzsát adok. Mert ők csak azt adják Nekem életükből, ami nekik nem kell, és még beképzelik azt, hogy ők méltók arra, hogy a Nekem vetett morzsáért kapjanak is valamit. Szeretem Én a kicsi áldozatokat nagyon is, az apró kis morzsákat, csak ne legyen fönnhéjázó az, akitől kapom. Nekem az alázatos lélek a kedves, és bármily kicsi áldozatot hoz is, nagy jutalmat kap (érte). De elvárom az erőfeszítést.

Kislányom, visszatérek a porra, melyről beszélgetésem elindult. A világ ilyen porréteggel fedett oltár. Én vagyok az áldozat rajta, és fel is néznek Rám, s látják is ragyogásom, és szépségében gyönyörködnek, élvezik jóságom. De hogy mi van amögött: tengernyi szenvedés, arra nem gondolnak. Csak élvezik a számukra nyújtott jót, és eszükbe sem jut a viszonzás. Látod, ez lelkem bánata. A mi elménk gondolata egy legyen! Ó, de sokat panaszkodtam! Ne sokalld meg! A megosztott bánat fél bánat. De Én az örömöt is megosztom veled. Bánatom megosztása is öröm legyen már neked, hisz kitüntetlek isteni bizalmammal. Mondd, kis leánytestvérkém! Felér ez elmédig? Nem? Az nem baj. Csak szíved dobbanjon Velem együtt! Az ész nem ér fel annyit, mint az együttérző szív, melyet mindig megvilágít az áldozat fénye. Amelyik porosan marad, azon a fény tompa, és Szívem bánatát nem látja. Könyörögjünk mi ketten a mennyei Atyához ezekért a poros lelkekért!”