1962. november 29. Befejezés

(II/35) Az Úr Jézus egy alkalommal szelíd szavakkal kért: „Ne légy mindig türelmetlen! Másokkal elnéző vagy és türelmes, önmagaddal meg türelmetlen. Önmagaddal szemben is vannak kötelességeid. Fordulj csak Felém, az Én fényességemet vedd át, és add át felebarátaidnak! Élj elrejtett életet! Nézd az erdők ibolyáját. Nem megható? Alig látszik ki a földből, és mégis hogy keresik illatáért! A kis virág is Tőlem veszi illatát. A te életed is legyen rejtett és illatos, mely az Én illatomat árasztja, és ez után (is) menni fognak a lelkek. S te csak hagyd magad megszedni, Én pótolom majd kegyelmeimmel újra az illat áradását. Megkérlek, szeresd felebarátaidat, és ha azt hallod, hogy az Én nevemet valaki sóhajtozva ejti ki, figyelj fel rá! Az Én nevem kiejtése zengjen füledben, és a felsóhajtó lelket segítsd közelembe!”

Péntek: Ez a nap mindig a szenvedések és fokozott áldozatvállalások napja. Most is a fáradtságtól vergődve vonszoltam magam az Úr lábai elé. A három szentóra (alatt), melyet szenvedéseiben elmerülve szeretnék eltölteni, minden erőmet összeszedve igyekeztem imádságra hangolni lelkemet. Az édes Üdvözítő megszánta gyengeségemben való vergődésemet, és lelkem magányosságában szerető szavaival szólt hozzám: „Nézd, hol járok! Elhagyottan, falvakban és városokban. Amerre csak nézel, mindenhol Engem látsz, gondozatlan ruhában, fenséges lényemen elömlik szomorúságom, sikertelenségem.” Lelkemet úgy meghatották szavai, hogy csak zokogni tudtam. így szólt újra: „Látod, mennyit járok a lelkek után, és nem akarnak észrevenni. Rám pillantanak, azután elkapják fejüket, mikor meglátják szomorú pillantásomat. Vannak, akik azt mondják: Sajnálunk, de majd máskor. A legtöbben észre sem vesznek.” És fájdalmasan felkiáltott lelkemben: „Ó, határtalan közöny! (II/36) Leánykám, Szívem itt marad veled. Kissé megpihenek. Tudom, te megértesz, kedvemben jársz minden erőddel.” És kért, hogy maradjak Vele. „Ó, ez az egyedüllét, ez a megvetettség!” – sóhajtotta bele lelkembe. „Enyhítsd fájdalmaimat gyakori jelenléteddel!” „Imádott Jézusom! Látod, milyen gyarló vagyok?! Lelkem óhajtva kíván, testem fáradtsága meg arra kényszerít, hogy elbúcsúzzam Tőled.”

Közben órámra néztem, közeledett három óra. Ő így szólt: „Veled megyek. A mi lábunk együtt járjon!” És nem hagytuk abba a beszélgetést. Ő csak tovább panaszolta lelkének elhagyatottságát, és esdekelve kért újra: „Leánykám, ne hagyj el! Most még jobban, még szorosabban magamhoz fűzlek szenvedéseim által.”