(II/41) 1962. december 12. Folytatás

Közben azt is megtudtam, hogy sokgyermekes család gyermekei.Tíz óra előtt tíz perccel elvezettek a püspöki palotába. Nem a rendes bejáratnál mentünk, hanem előbb a konyhába. Ott az egyik nővér, aki épp tésztagyúrással foglalatoskodott, munkáját abbahagyva intett, hogy menjünk utána. Az alagsoron sötét folyosón keresztül vezetett utunk, míg utána felértünk a folyosóra, majd a püspöki váróterembe.

Kevés várakozás után a püspök úr titkárához vezettek /H/. Ő a kápolnába vezetett. Ott hamar mély áhítatba merültem. „Imádott Jézusom, végre itt vagyunk!” Rövid várakozás után észrevettem, hogy valaki bejött, és a „Veni Creator Spiritus” imát kezdte egészen hangosan. Én nem néztem mindjárt oda, hogy ki imádkozik, de mivel az ima tovább is tartott, odanéztem.A püspök atya volt. Míg én felálltam, ő az imazsámolyt maga elé készítette. Eléje térdeltem, hogy az előre bejelentett gyónást elvégezzem. Ez hosszan tartó volt. Én csodáltam szent nyugalmát és azt az önfegyelmet, melyet a hosszú időn át tanúsított. Egyetlen egyszer sem szakította meg egyetlen közbeszólással sem. És miután befejeztem, kisvártatva megkérdezte, szeretnék-e még valamit mondani? „Nem.” – mondtam én. Ő mindent megválaszolt. Én csodáltam rendkívüli szellemi frissességét, mellyel megválaszolta kérdéseimet. Feloldozás után még egyszer hosszan megáldott. Szavai megnyugtatták lelkemet, eloszlatták gyötrő, kínzó kételyeimet. Ott nyomban leborultam hálát adni az Úrnak. Közben a püspök atya is még rövid fohászt végzett. Mikor felállt, hozzám lépve jóságos, atyai kezével homlokomra keresztet rajzolt. Erre nem voltam elkészülve. Hirtelen mozdulattal csókkal illettem áldást adó kezét. Ez úgy meghatott, és miután ő kiment, én még ott maradtam, és átelmélkedtem a Szent Szűz közléseinek átadását. A Szűzanya jósággal és szelídséggel szólt hozzám: „Ez a rendkívüli megkönnyebbülés, melyet most érzel, az én ajándékom.Tudod mit? Most pihenjünk egyet, hogy legyen erőd a további küzdelemre, mely rád vár.” S ahogy ezeket a szavakat kimondta, (II/42) anyai szeretetével jóságosan simogatta lelkemet. Én lélekben megpihenve a püspök atya különös áldására gondoltam, mert áldása nyomán az Úr békéje töltötte el lelkemet, oly csodálatosan, hogy ilyet még soha, semmiféle áldás után sem éreztem. Ha rágondoltam, még néhány nap múlva is a boldog megnyugvás árasztotta el szívemet.