1963. január 14. Folytatás 2

Az Úr Jézus megismételte: „Szenvedéseidet szaporítani és fokozni fogom.” Ezután nehéz óráim következtek. A gonosz bűneim sokaságát zúdítja rám, hogy hitetlen és állhatatlan vagyok. Önteltségem miatt kegyelmet nem kapok, mert minden tettem csak színlelés és tettetés.Tele vagyok ostoba erőszakkal, mely által érvényre akarom juttatni hiú elképzeléseimet. A küzdelem, melyet folytatnom kell, nagyon kihat testi erőmre is, nemegyszer fáradtan roskadok össze.

Itt nem írok dátumokat. Olyan össze-vissza vagyok, nem is tudom, milyen nap és hányadika van. Most éppen a kevélységemmel zaklat a sátán, nem tudom, mi az, amit tennem kell. Ahogy ezen töprengek, a Szent Szűzanya így szólt: „Kármelita kislányom! A világon a legkisebb, a legtudatlanabb és legkevésbé érdemes lélek vagy, akit valaha is kiválasztottam a kegyelmek továbbadására, mert a te kicsiségeden és alázatosságodon keresztül akarom vinni közléseimet.” A Szűzanya szavait mélyen átgondoltam. Ő tudja, ki és mi vagyok. Ez igen megnyugtatott, hisz elmémre egy kis felvilágosító fény derült. „A világon a legkevésbé érdemes. Ó, Szűzanyám, de jó, hogy megmondtad ezt nekem! Ez az, amit érzek én is állandóan.” „Ó, te gonosz, ne zaklass engem kevélységgel, tudom én, hogy semmi és nyomorúságos vagyok, és nem is akarok magamról semmi többet elképzelni. Eszembe jutott, amit az Úr Jézusra Keresztelő Szent János mondott: „Nem vagyok méltó arra sem, hogy saruszíját megoldjam.” És elmerültem a gondolatokban, mily végtelenül irgalmas az Úr, ha ezt mondta Szent János. (II/65) Az Ő lelki szépségét én csak csodálhatom, de nem tudom követni. Nem tudom gondolataimat papírra írni, csak azt, hogy teljesen megsemmisültem.

A Szűzanya munkám végzése közben így szólt: „Milyen sokan és sokszor kimondják ezt a szót: Fájdalmas Anya. De arra nem sokan gondolnak, hogy én most is szenvedek, nemcsak Szent Fiam keresztútján.” A Szűzanya fájdalma gyakran elárasztja lelkemet, s hő vágyat érzek Szeretetlángja továbbadására.

E napnak hajnalán, a hajnali virrasztás idején elmélkedésem közben ismét az Úr szemeinek átható tekintete jelent meg szemeim előtt. „A szemünk egymásba nézzen és (tekintetünk) összeforrjon!” Szívének óhajtásait, melyeket már régebben közölt, most nem szavaival, hanem szemeinek átható tekintetével kérte tőlem. Ó, ezek a szemek! Testi szemeim ki sem bírják tekintetét. Szemeimet szorosan lecsuktam, és remegve is alig bírtam rápillantani. Szemeinek nézése olyan, mint a villám, mely mindent megvilágít. Úgy hatotta át egész lényemet, minden titkos bűnömet megvilágítva láttam és éreztem. Könnyeim özöne úgy elárasztott, hogy órákon keresztül csak szakadatlanul ömlöttek. A bűneim, jaj, a bűneim! Nyögve sóhajtoztam.

Közben szívem fájdalma oly nagy volt, amilyet még soha nem éreztem bűneim miatt. Ő pedig szemeinek átható tekintetét csak tovább pihentette rajtam. Kibírhatatlan fényesség ez! S Ő közben azt mondta: „A mi szemünk egymásba nézzen és (tekintetünk) összeforrjon!” „Én bűnös! Én igen nagy bűnös! És hogy még az én bűnös szemeim összeforrjanak isteni szemeid pillantásával, és nemcsak az én (szemeim), hanem a Te óhajtásod szerint minden szem?!” Azt mondta az Úr Jézus, hogy aki Vele együtt jár és Vele együtt gyűjt, annak tekintete is összeforrjon (az Övével).