(II/5) 1962. október 18.

„Leányom, ugye, sok a szenvedés, melyet a közeli napokban reád küldtem? Arra kérlek, ne sokalld meg ezeket a nagy fájdalmakat. Viseld el ne csak a magad, hanem az egész ország családjaiért. Tudod, a sátán feldühödött erővel dúlja fel a családokat. Szenvedjünk együtt! Én veled egyesülve szenvedek, te pedig Velem! Nagyon szeretlek, nem hagylak szenvedés nélkül! Ölelj te is magadhoz! Csak Engem szeress! Szolgálj hűséggel, és ne csodálkozz azon, hogy az Én szeretetemet mindig a szenvedésekben juttatom érvényre. Leánykám, Szívem túláradó szeretete az, mely által a szenvedésekre méltatlak. Csak így menthetsz meg sok lelket!

Te családanya vagy, és sokféle módját ismered a családok szétszórtságának. Erre a célra vesd be magad a szenvedések kohójába. Ó, a családok szétszórtsága de sok bűnt halmoz fel Ellenem! Engesztelj és szenvedj értük! Ne mulaszd el a legkisebb alkalmat sem. A mi elménk gondolata egy legyen. Lásd tisztán szenvedéseid értékét. Gondold el, mily kevés az, aki Velem gyűjt. Tudod miért? Mert nincsenek szenvedést vállaló, áldozatos lelkek, főleg olyanok, akik kitartóak. E nélkül pedig nem tudják magukat érdemessé tenni kegyelmeim szüntelen kiáradására.”

Míg Ő így beszélgetett, éppen elővettem szerény ebédemet. Csütörtökön és pénteken az Úr kérésére kenyéren és vízen böjtölök, és felajánlom a tizenkét papi személyért és az Úr engesztelésére. És az Úr Jézus lélekben mellém ült, és tovább kezdett beszélgetni hozzám: „Ó, de nagyon jólesik ez Nekem! Úgyis olyan ritkán van részem ilyen bensőséges lakomában. Kevés az áldozatos lélek, aki hűséggel szem előtt tartja óhajtásaimat.” És közben, míg kenyerünket falatoztuk, eltöltötte lelkemet az Ő bensőséges együttérzésével, és lelkembe lehelte kegyelemmel teljes szavait: „A mi bensőnk együtt érezzen, mert akkor kezünk is együtt gyűjt.” És még így tovább eszegettük kenyerünket egymás gondolataiban elmerülve, Ő így szólt: „Mit nem adnék meg neked? Kérj csak, kérj! Szerény ebédedet busásan pótolom kegyelmeimmel. Szívem szeretetének átáramlását azoknak nyújtom, akik meglátják segélykérő kezeimet.” /Így áradozott felém./ „Most megtöltöm szívedet Istenségem fenséges érzetével, csak gyűjtsünk minél többet!”

(II/6) 1962. október 11.

Az autóbuszon utaztam, és minden külső behatástól elvonva figyelmemet, gondolatom csak Őbenne, Őnála időzött: „Imádott Mesterem, szívem egész gondolatával, vágyával csak azon vagyok, hogy a Te irgalmas szeretetedhez mind közelebb férkőzzem.” Az Úr Jézus erre azt válaszolta: „Leánykám, közel vagy te az Én Szívem szeretetéhez.” És mikor ezeket mondta, szívem olyan lett, hogy egész testem remegett, a kegyelem átáradása testem gyengülését fokozta. Ezekben a napokban különösen elárasztott, olyannyira, hogy gondolataimat is alig bírtam a világhoz kötni. Még a legszükségesebbeket is elfelejtettem, és restelltem magam gyermekeim előtt, mert a rám bízott dolgokat is elfelejtettem, és semmiképpen sem tudtam kimagyarázni előttük.