1962. november 22. Folytatás 2.

(II/30) De az atya szavai között volt még olyan is, ami engem nyugtalanít: hogy háromféle szellem van. Az isteni, a gonosztól és az önmagunktól eredő. Ez igen zavar engem, mert néhány hónappal ezelőtt rettentő kísértésem volt, és a gonosz mindenáron azt akarta velem elhitetni, hogy három énje van az embernek. Én emiatt nagyon sokat szenvedtem, heteken át az a tudat gyötört, hogy minden önmagamtól származó. És a gonosz egyre nagyobb erővel tört rám, hogy én hiába álltatom magam, hiúság minden, amit teszek, mert telve vagyok gőggel és önteltséggel, s kevélységem az, ami miatt el fogok kárhozni.Az okosság az lesz, ha lemondok arról, hogy ezt az ügyet továbbvigyem. „Láthatod, akinél voltál, az is csak azt mondta, elolvassa, de ez nem jelent semmit a dolgokra nézve.” És e gondolat arra kényszerített, hogy lássam be az atya előtt is tévedésemet, menjek el hozzá és a mellém rendelt nővérhez is, és neki is alázatosan valljam be gőgös hazudozásaimat, melyekkel őt is félre akartam vezetni. Ha ezt megteszem, akkor lelkem is megnyugszik, és önmagam előtt is tisztán és őszintén állhatok meg.
Már elérkezett a szentáldozás ideje,és én még mindig magamban vajúdtam. Nem tudtam tisztán látni a dolgokat, és nagy ellenállást éreztem magamban, hogy ne próbáljak szentáldozáshoz járulni, mert ez aztán igazán szentségtörés lesz. Bánatom igen nagy volt, és lelkemben remegve így szóltam: „Imádott Jézusom! Én nem akarlak megbántani, akkor hogyhogy most ebbe a sok és nagy bűnbe estem? És ha én nem akarom, akkor miért vétkezem?” A gyermekkori katekizmus kérdése jutott eszembe: „Bűnt az követ el, aki tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten parancsolatának.” Egy pillanat alatt megvizsgáltam lelkiismeretemet. Én nem akarom a bűnt, tehát nem is vétkezem. Ezt elmém így diktálta, de testem mozdulata még mindig ellenállt, nehogy az Úr oltárához menjek. Kétségbeejtő volt ez a küzdelem.

(II/31) „Uram, légy irgalmas hozzám!” És odatérdeltem az áldozók közé.Amikor rám került a sor, a pap megállt előttem. Én nyitott ajakkal, remegve vártam az édes Üdvözítőt, és arra gondoltam, talán meg sem áldoztat. De ő az összetapadt szentostyákat igyekezett szétszedni, s ahogy ajkaimra tette a szentostyát, nem egy, hanem kettő volt. És ahogy a nyelvemre helyezte, kissé fogamhoz érintette.Az érintéstől kettévált, és mint szárny, úgy éreztem, repül lelkembe. Ez határtalan megkönnyebbülést hozott lelkemnek. Sírva fakadtam: „De jó, hogy jöttél!” /Az Ő szavait imádkoztam vissza Hozzá./ „Ugye, Te nem vetsz meg engem, és éppen bűnösségem az, ami miatt megkettőzve adod át erődet? Mily jóságos vagy, mily határtalan könyörületed a vergődő bűnöshöz!” Hosszú időn át hálálkodtam Neki végtelen irgalmáért.