1962. december 27.

Reggel a tabernákulum előtt térdeltem, és lelkem gyötrő kínjaiban sírva, zokogva kiáltoztam az Úrhoz: „Imádott Jézusom! Hol vagy? Miért kell Nélküled élnem?” Lelkemben ismét a vádló szavak: „Mert kevély, hazug vagy.” Én tovább könyörögtem: „Jézusom, csak még egyszer légy irgalmas!” „Megátalkodott! Ne merd nevemet ajkadra venni, hazug minden szavad!” „Nem értem. Ha hazug vagyok, segíts engem őszinteségre!” „Távozz Tőlem! Júdás is azért kárhozott el, mert konok volt.Te is azért jutsz kárhozatra, mert konok kevélységed elnyomja emberi mivoltodat és minden jó érzésedet. Ne kiáltozz, hanem hagyj fel hazug kitalálásaiddal!” „Uram! Nincs nálam az akarat, Neked adtam, és nem is akarom azt visszakapni, csak add meg a megtérés kegyelmét!” Hiába kiáltoztam kétségbeesetten, csak vádban és elutasításban van részem. Lelkem szorong a kételyektől, már kimerített a sok gyötrődés. Magamba roskadva újra csak zokogok.

Egész életemben nem sírtam annyit, mint mostanában. „Égi Anyám, Te hol vagy? Ha Szeretetlángodra gondolok, majd felégeti arcomat a szégyen. Miért van ez?” „Mert hazug vagy, nyomorult féreg, jobb lett volna neked meg sem születned, úgy, mint ahogy Júdásról mondták. Akkor legalább nem kárhoznál el. Szemétből kiszedett semmi, rongyhalmaz, te hálátlan, mocskos szájú, hazug, térj már észre!”

A hang most üvölteni kezdett, borzalmas dühre ragadva. Ekkor megismertem egy pillanatra: a gonosz tombolt, hogy rákényszerítsen a beismerésre. Utána egy pillanatra szelíd érzés fogott el. Vajon Isten akarata ez? De a másik pillanatban ismét, még nagyobb súllyal nehezedett rám hazugságom nyomasztó kínja. Nincs kiút a kárhozatból. Szédülök a gondolattól: hát inkább kárhozzam el, semhogy belássam és visszavonjam hazudozásaimat, melyekről úgy véltem azelőtt, hogy égi szavak szólnak hozzám? És én ezek miatt kárhozom el? „Igen, mert önámításodat másoknak is átadod. De elcsúsztál, láthatod, nem hisznek (neked). A sok kudarc, mely hazugságodat kíséri, legalább jobb belátásra bírna! Esztelen, úgy látszik mindenáron biztosítani akarod az örök kárhozatot. Bár meg sem születtél volna! Júdáson kívül te vagy az, aki biztosan elkárhozik. De ő legalább élvezte egy életen át kapzsisága javait, és ha bűnét megbánta volna, ő is bocsánatot nyert volna. De a kétségbeesés nem engedte őt bűnbánatra. Okulj belőle! Ne ess kétségbe, még van idő! Júdásnak is csak egyetlen szavába került volna, és megbocsátást nyert volna. Neked is csak egy szó elég ahhoz, hogy irgalmat nyerj, és te, kevély, konok, ezt nem akarod kimondani? Hazugságaiddal beszennyezted az eget!” „Égi Anyám, mi lett belőlem? Hogy tudtam ennyire lesüllyedni? Mentsd meg lelkemet a kárhozattól! Ki távozott Tőled meghallgatatlanul?” „Én csak alázatos, megtérő bűnöst emelek fel, te pedig konok, megrögzött bűnös vagy. Csak szenvedj holtod napjáig! Rajtad múlik, meddig akarod vinni hazug ámításaidat.” Ó, kegyetlen kín! Nyissam-e még könyörgésre ajkamat, és kihez, ha égi Anyám is megvet? Kétségbeesés fojtogat, és nincs erőm arra, hogy elinduljak visszavonni írott hazugságaimat. „Ó, karácsonyi kisded Jézus, én nem tartozom a megváltott lelkek közé!” „Aki Anyám nevében hazudik, az kárhoztatva lesz!” Most már nem találok szavakat. A lelki gyötrelmek tetőfokán a kétségbeesés mélységébe zuhanok. De ki hisz nekem, megszállott gonosznak? Ki segít rajtam? Elmém sötétségében nincs a kegyelemnek egy parányi kis fénye sem, hogy megtörné lelkemben a kevélység bűnét. Nem, nem, nem tudok lemondani! Ha azok nem hisznek, akiknek átadtam a Szent Szűz szavait, a Szűzanya dolga, hogy én belátásra kényszerüljek. És ha hazugság, amit én leírtam és továbbadtam? Irgalmasság Anyja, nem tudom folytatni! Vakmerő bizakodás ez? Ilyen az a vétek, melytől biztosan elkárhozik a lélek? „Ó, te szerencsétlen! Nincs a világon még egy, aki ily erőszakos megfontoltsággal rohanna a kárhozatba. Én megkérlek, szelíd szavakkal szólok hozzád, törj meg végre, hogy tested, lelked kárát ne vallja! Hazugságod beismerése elvágja lelked gyötrő kínjait. Légy értelmes, és cselekedj úgy, hogy megtaláld lelked nyugalmát! Akkor az irgalom is reád száll.”

Drága jó Nővérkém, ezek után nem tudom, mi lesz a szava hozzám? Hogy Ön minek tart, azt én el tudom gondolni. Lehet, hogy Ön tapintatból nem fog megvetni, mint M. atya tette. Legyen Ön előtt mentségemre az, hogy belátom téves hazugságomat. De sajnos, ez nem könnyít lelkemen, mert tovább kell mennem! De mivel erre képtelen vagyok, kérem Önt, segítsen elesettségemből felkelni! Bizonyára azért rendelte mellém az isteni Gondviselés, hogy Ön legyen az, ki beláttatja velem konok, hazug kevélységem szörnyű csapásait. Ön mindig megnyugvást és kételyeim eloszlatását jelentette számomra. Most is azért írtam le lelkem kétségbeejtő borzalmait, hogy az Ön nyugodt és tisztán látó derűje törje meg hazug kevélységem bűnös konokságát. Köszönöm az isteni Gondviselésnek, hogy Önt számomra rendelte, hisz Ön volt az első, ki arra figyelmeztetett, hogy önszuggerálás is lehet ez. Én nem tudom, azután mi történt velem, miféle energiák robbantak fel bennem. Ahogy B. atya is mondta, csodálatos kirobbanásai vannak az emberi léleknek. Csak azt az egyet nem tudom felfogni, hogy ezek után épeszű vagyok-e még? Állapítsa azt meg más rólam. Én öszszeroppanva érzem magam, mert amiket itt leírtam, csak írott szavak, de amit átéltem és átélek, az a végsőkig kimerített. De mégsem akarok eltérni hazug meggyőződésemtől. Nem tudom, mely hatalom az, mely tovább erőt ad. De az életmódomon sem tudok változtatni. Bárhonnan származzon is, ez az erő földöntúli. A borzalmas szenvedéseket tovább is viselem már napok óta. Ahogy mondtam, nem akarok én semmit tenni, és ha akaratom ellenére mégis tennem kell, én nem tehetek róla.

Szeretettel köszöntöm, drága jó Nővérkém, és bocsássa meg, hogy zavarom, és ismételten kérem, segítsen rajtam! Imádkozzon értem, és ha lehet, látogasson meg!