A Szűzanya még sokat beszélgetett velem. Úgy oktatott, mint egy kislányt. „Mondd, miért félsz? /Én ugyanis azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy a püspök atyához kell mennem, s ha erre gondoltam, mindig összeszorult a szívem./ Légy határozottan bátor, én lépek fel veled. Ezt a szenvedéseiddel kiérdemelted, ne legyen kétely lelkedben. Ezért kellett ennyit szenvedned, és csak a szenvedések által lettél erre alkalmas, ennek a nagy kegyelemnek továbbadására. Nincs okod a félelemre, mert ez azt jelenti, hogy lelkedet ugyan alkalmassá tettük, de mégis érezd azt szüntelenül, hogy eszköz vagy kezünkben. Ne tulajdoníts semmit magadnak! A félelem oktalanság, mert ez még mindig önteltséged tükröződése. Azt hiszed, te képes lennél valamire? Kislányom, add át már magad egészen, lásd be semmiségedet! Mi vezérlünk téged. Azért mondom, sem félni, sem magadnak tulajdonítani nem szabad semmit.” Aznap egész nap olyan lelkiállapotban voltam, hogy alig tudtam magamról valamit. Írtam a Szent Szűz közléseit. Szombati nap volt, és csak este tíz óra felé ébredtem annak tudatára, mi is van velem. Akkor jöttem rá, hogy sem kenyeret, sem tojást nem hoztam, amivel a gyermekeim megbíztak. A Szűzanya beszélgetése annyira eltöltötte egész lényemet. Nem tudok ezekből mindent leírni, csak ezt a keveset.