1962. május 2.

Egyik délben a Városmajorban jártam. Váratlanul beszélgetni kezdett. Szomorúan panaszkodott és kért, hogy írjam le panaszos szavait: „Én vagyok az ország koldusa. Engem nem akarnak foglalkoztatni. Minden koldulást betiltottak az országban, csak Én koldulok étlen-szomjan. Járok utcáról utcára, házról házra, faluból városba, hideg télben, tikkasztó nyárban, süvítő szélben, zuhogó esőben. Nem kérdezi meg senki Tőlem, hogy hová megyek ilyen szánalmas állapotban. Hajam vértől csapzott, lábaim összerepedeztek az utánatok való sok gyaloglástól. Kezem állandó segélykérésre kinyújtva. Szívről szívre járok, és alig kapok egy kis alamizsnát. Utána gyorsan becsukják szívük ajtaját, alig tudok bepillantani oda. Vissza kell húzódnom szerényen, és kegyelmeim halmozva vannak Szívemben. Leánykám, kérj te sokat mások részére is! Ó, szinte lekötelezel, meg kell köszönnöm hűségedet. Ugye, csodálkozol ezen? Ne ámulj el, minden kicsi áldozatod enyhíti határtalan, gyötrő szomjúságomat. Egy pillanatig se élj áldozat nélkül! Leányom, meg kell neked mondanom, a közelmúltban sok lelket felszólítottam az Én különös követésemre, de csak igen kevesen értik meg, mit óhajtok tőlük. Imáidba szünet nélkül foglald be őket, és hozz áldozatot értük, hogy engesztelő táborom, melyet így próbálok gyűjteni, ellensúlyozza igazságos haragomat. Édesanyám kérlel, Ő tartotta vissza eddig is igazságos haragomat. Az Ő Szeretetlángja Engem is lekötelez.”

Egy alkalommal imádás közben így szólt az Úr Jézus: „Szívednek minden dobbanásában legyen benne a bűnbánat! Minden lélegzetvételnél az Én szeretetemet lélegezd be, és a kilégzésnél add tovább felebarátodnak.”

Húsvétvasárnap szentbeszéd közben a pap így szólt: „Az Úr dicsőségét nem veheti el senki, mert azért Ő megszenvedett. Az igaz, hogy néha a szomorúság homálya borul rá.” S közben az Úr Jézus ismét panaszos szavaival fordult felém: „Látod, ő, ez a lélek nem látja fájdalmamat, nem érez Velem, nem gondol rá, mennyire szenvedek. Kislányom, fokozd szereteted a Nekem szentelt lelkek helyett is.”

A mellém rendelt nővér azt kérdezte, hogy milyen különbséget éreztem, amikor az Úr Jézus helyett az őrangyalom ébresztett. Én akkor nem tudtam neki választ adni. Most, hogy az Úr szelíd hangját visszavonta tőlem, csak egyoldalú beszélgetésbe kezdek. Megkértem Őt: „Édes Jézusom, sok mindent megérttettél velem, amit a Te sugallataid által kifejezésre is tudtam juttatni, de mikor ez történt, akkor már csendet borítottál lelkemre. Most elmémben ugyan fölfogtam, de szavaimmal kifejezni mégsem tudom.” Ahogy így csendben az Úr színe előtt térdeltem, elmélkedtem, lelki szemeim előtt egy végeláthatatlan fényesség keletkezett, mely milliárdnyi fénytől sziporkázott, és eme fény kápráztató sziporkáiból apró, kisebb-nagyobb ragyogó szemcsék szikráztak ki mindenfelől. A porszemnél is kisebbek voltak, de csodálatos tündökléssel ragyogott még a legkisebb is. És ahogy így szemléltem, az Úr éreznem engedte, hogy miért nem tudtam erre elmémben kifejező szavakat találni. Az apró, de csodálatos tündöklésű szemcsék az Úr teremtményeinek érzetét keltették bennem.