Múltunk és jelenünk tapasztalatai azt mutatják, hogy az igazságosság egyedül nem elég, sőt önmaga megta­gadásához és kisemmizéséhez vezethet, hacsak annak a mélyebb erőnek, a szeretetnek nem engedtetik meg, hogy az emberi életet a maga számtalan formájában alakíthassa és befolyásolja. Éppen a történelmi tapasztalat volt az, amely egyéb dolgokkal együtt ennek a gondolatnak a megfogalmazásához vezetett: summum ius, summa iniuria (minél több törvény, annál kevesebb igazság).

    Ez az állítás nem kisebbíti az igazság érdemeit és nem becsüli alá a rá alapozott társadalmi rend jelentő­ségét. Épp csak egy más szempontból jelzi azt, men­nyire szükség van arra, hogy kapcsolatban álljunk a lé­lek erőivel, azokkal az erőkkel, melyek magát az igaz­ság rendjét szabják meg.

    Mivel az Egyház tisztában van ennek a nemzedéknek a nehézségeivel, melyhez mi is tartozunk, osztozik ko­runk emberének aggodalmaiban is. Másfelől az Egy­házat aggasztja sok alapvető érték hanyatlása. Ezeknek az értékeknek a fontossága tagadhatatlan nemcsak a ke­resztény erkölcsiség, hanem általában az emberi er­kölcs, az erkölcsi kultúra szemszögéből. Ilyen értékek például az emberi élet tisztelete a fogantatás percétől kezdve, a házasság mint megbonthatatlan egység iránti tisztelet, a család szilárdsága iránti tisztelet. Az erkölcsi engedékenység leginkább az emberi életnek és a társa­dalomnak ezt a legérzékenyebb területét sújtja. Együtt jár ezzel az igazság válsága az emberi kapcsolatokban, a szavahihetőség dilemmája, a kimondott szóért való felelősség hiánya, a pusztán haszonelvű kapcsolatok terjedése ember és ember közt, a közjó érzésének ha­nyatlása és az a könnyedség, amellyel a közjót mint fogalmat egyszerűen kiiktatják. Végül ott van mindaz a megszentségtelenítés, amely gyakran elembertelenedésbe fordul: az egyén és a társadalom, amelyek számára „semmi sem szent”, minden látszat ellenére erkölcsi ha­nyatlás részesei.