A Nagyböjt különösen szeretetteljes találkozást jelent a mi Atyánkkal és mindannyian részesülhetünk e talál­kozásban, úgyhogy még a legtékozlóbb fiú is számot vethet a kárral, melyet okozott, néven nevezheti bűnét, és végül teljesen őszinteséggel indulhat útra vissza Istenhez. Az ilyen embernek vissza kell térni Atyja házá­ba. A visszaút a lelkiismeretvizsgálaton, bűnbánaton, és a jóra való eltökéltségben rejlik, amikor a gyónás vágya felébred benne.

    Kiengesztelődésünk Istennel, a visszatérés az Atya házába Krisztus által megy végbe. Az Ő szenvedése és kereszthalála áll minden emberi lelkiismeret, minden emberi bűn, és az Atya végtelen szeretete között. Az ilyen szeretet hajlandó arra, hogy felemeljen és megbo­csásson; nem más ez, mint a Kegyelem. A személyes megtérésben, a bűnbánatban, a megjavulásra vezető erős eltökéltségben, és végül a gyónásban mindannyian személyes lelki munkát vállalunk. Ez a munka annak a megváltói munkálkodásnak a kiterjesztése és messze ható visszhangja, melyet Megváltónk magára vállalt. Ezt mondja erről az Istennel való kiengesztelődés apos­tola: „Ő azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy általa Isten igazságossága legyünk.” (2 Kor. 5:21).

    Tehát vállaljuk megtérési és bűnbánati munkálkodá­sunkat Érte, Vele, és Benne. Ha nem vállaljuk, nem va­gyunk méltók Krisztus nevére, nem vagyunk méltók a Megváltás örökségére.

    „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg. De ezt Isten vi­szi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, és aki minket a kiengesztelődés szolgálatával megbízott.” (2 Kor. 5:17-18)